Szabó Sándor: Fogyasztásvédelem - ÚJ GALAXIS 5. szám - Tudományos-fantasztikus antológia (Kódex Kiadó, Pécs, 2005)
Szabó Sándor: Fogyasztásvédelem - fejléc - Grafika © Pilcz Roland


      Albert Simon Sastre ötödik napját töltötte menyasszonyával a Balaton partján, mikor találkozott a szigorú tekintetű férfivel. June éppen elszaladt a mellékhelységbe, magára hagyva az olcsó matracon heverő, olcsó ásványvizet kortyolgató vőlegényét.

      – Sastre úr? – szólította meg a szigorú tekintetű férfi.

      Gyanakodva nézett fel, az erős napfénytől hunyorogva mérte végig az ismeretlent.

      – Ismerem magát? – kérdezte.

      – Nem – rázta meg határozottan a fejét az ismeretlen. – Biztos, hogy nem ismer.

      Ennek ellenére beszélnem kell magával.

      – Honnan tudja a nevemet? – Sastre mindig is gyanakvó típus volt.

      – A üdülésiektől. Ön írta alá, az üdülési leszállási engedélye kézhez vételekor. Szükség esetén az üdülésiek kiadhatják az adatait a területileg illetékes állam hatóságainak.

      Sastre értetlenül nézett.

      – Maga valamelyik hatóságtól jött?

      – Igen. Fogyasztásvédelem.

      – Hogy micsoda?

      – Fogyasztásvédelem. Fogyasztásvédelmi felügyelőség.

      Sastre nagyot nyögve feltápászkodott és körülnézett.

      – Ez valami vicc? Rejtett kamera?

      A szigorú tekintetű férfi megcsóválta a fejét, mellkasa előtt egy állami hologram villant fel.

      – Ne tegye nevetségessé magát – dorgálta meg Sastrét. – Különben sincs erre időnk.

      – Soha nem hallottam még fogyasztásvédelmi felügyelőségről. Fogyasztóvédelmiről igen, de...

      – Gyanítom, hogy több tucat olyan hatóságot tudok mondani, amiről maga soha nem hallott, s jó esélye van arra, hogy soha nem is fog róluk hallani. Ennek ellenére léteznek, s bizonyos esetekben joguk van magával szemben eljárni.

      – Velem szemben eljárni? Szerintem maga tévedésben van.

      – Aligha. – A szigorú tekintetű férfi előtt vetített adaternyő bukkant fel, rajta Sastre igazolványképe, lassan körbefordult, mellette adatok bukkantak fel róla. – Ez ugyebár ön?

      Sastre bólintott.

      – Öt nappal ezelőtt szállt le a Földre, a sármelléki fogadóállomáson. Fél hónapos üdülővízumot kapott, a szokásos feltételekkel, a Kárpát medencére korlátozva. Kísérője June Whistle, akivel jegyben jár. Bejelentett tartózkodási helye a szárszói kemping, ahol sátrat bérel. Még mindig magáról beszélek?

      – Úgy tűnik. De mit akar? Nem azért vártam ki a soromat és fizettem egy rakás pénzt, hogy a földi üdülésemet idegenekkel való értelmetlen társalgással töltsem.

      – Maga nem ért semmit. Azt hiszi, olyan helyzetben van, hogy így beszélhet velem. Pedig nincs. Tudja mi a Fogyasztásvédelmi felügyelőség feladata?

      – Nem.

      A hologramok eltűntek, s a szigorú tekintet is megenyhült egy kicsit.

      – Akkor elnézzük a tudatlanság idejét. Ott az a büfé, meghívom valamire. Kér egy sört? Megbeszéljük, hogy miért is jöttem...

      June még nem ért vissza, Sastre habozott egy kicsit, majd bólintott.


– Maga többdiplomás, világlátott ember – kortyolt alkoholmentes sörébe a fogyasztásvédelmis.

      – Gondolom, nem kell bizonygatnom, hogy a gazdaságunk nagymértékben függ a fogyasztástól.

      – Itt lehet – vont vállat Sastre. – Én a Neptunuszrendszerben nőttem fel, ott nem. Ott a munkától függ. S csak azt vesszük meg, amire igazán szükségünk van. Máskülönben hamar vége lenne az egész kolóniának.

      – Ebben nyilvánvalóan igaza van – értett egyet a fogyasztásvédelmis. – De itt most a Földön vagyunk, s maga egy olyan csoportnak a tagja, amely nagymértékben hozzájárul a gazdaság egyensúlyához.

      – Nem vagyok földi állampolgár.

      – Én is erről beszélek. Ön egy turista. Önökre épül az idegenforgalmunk. Mivel a bolygó területe véges, keretszámokat kell meghatároznunk minden területre. Nem kell hozzá közgazdasági diploma, hogy rájöjjön, meghatározott számú turista esetében nem mindegy, hogy egy turista mennyit költ az üdülése alatt.

      – Mi közöm nekem ehhez? – érdeklődött Sastre. A sör kellemes melegséggel töltötte el, főleg, hogy nem ő fizetett érte. A fogyasztásvédelmis válla fölött kilesett, de June még mindig nem érkezett vissza. Pedig nem rossz ez a sör, akár be is ülhetnének egyszer egy pikolóra, majd a nyaralás végén, ha meglátják, hogyan jönnek ki a keretből...

      Hangos sóhajtás tört fel a söröskorsó túlsó feléről.

      – Azt hittem, rájön magától... Na mindegy. A monitorprogramunk hívta fel magára a figyelmünket. Maga messze az átlag... sőt, az elvárható minimum alatt teljesít fogyasztás terén. Sátort bérel hotel helyett, mint az itteni gimnazisták. A helyi lakosok által látogatott boltokban vásárol alapvető élelmiszereket, ahelyett, hogy étterembe járna, mint minden rendes turista. Egyedül kulturális jellegű kiadásai közelítenek a minimumhoz, de ott is inkább az ingyenes programok dominálnak, városnézés, hegymászás...

      Sastre úgy hitte, nem jól hall.

      – Mi maga, valami szerencsétlen magánnyomozó?

      A másik csak mosolygott.

      – Mint már említettem, fogyasztásvédelmi felügyelő. A földi gazdaságot védem. Maga, Albert Simon Sastre úr, kész ráfizetés a számunkra. Vagy fogalmazzunk másképp: kárt okoz nekünk, hiszen ön helyett adhattunk volna leszállási engedélyt egy olyan turistának, aki normális módon hajlandó fogyasztani. Ez egyfajta gazdasági bűnözés.

      – Bűnözés? – Sastre körül fordult egyet a világ, jobb híján a söröskorsójába kapaszkodott. – Én úgy tudom, hogy az alapvető emberi jogok érvényesek a Szövetségi Állam egész területén, a földi tagállamokban is. Jogom van azt venni, amit akarok, és nem megvenni azt, amit nem akarok. Ha meg sétálni akarok a városban, vagy megmászni a Badacsonyt, akkor ahhoz is jogom van! Azt viszont nem tudom, hogy maguknak mennyire van joguk megfigyelni engem, adatokat gyűjteni a vásárlásaimról, a mozgásomról...

      – Maga turista státuszban szállt le a Földre, ez pedig feljogosít minket az adatgyűjtésre. Nem olvasta végig a leszállási szerződést? Mindegy, nem olvasta végig, de...

      Sastre mérsékelt erővel a sörpadra csapott.

      – Az lehet, de azt ne mondja nekem, hogy bármiféle törvényt sértek azzal, ha veszek egy kiló kenyeret meg igazi vajat, s nem megyek étterembe!

      – Természetesen nem sért törvényt – értett egyet a fogyasztásvédelmis.

      – Akkor meg mi a fenét akar?

      – Csak felhívni a figyelmét arra, mit csinál. Amit már el is mondtam. Nyilvánvalóan neptunuszrendszeri neveltetése miatt nem fogyasztott úgy, ahogy... Pedig a nyaralás éppen erről szólna, végre kilépni egy kicsit a mindennapok spórolásaiból, az életfenntartó rendszerekre való állandó odafigyelésből, s élvezni mindazt, amit a Föld adhat.

      – Én nem érzem jól magam, ha felesleges dolgokra költök – közölte fagyosan Sastre –, ...és élvezem azt, hogy szinte a szabad ég alatt alhatom a sátorban. S jól érzem magam a gimnazisták között.

      – Ez érthető, de...

      – Nem fejeztem még be – szakította félbe Sastre. – Kifejezetten felmérgesített azzal, hogy idejött és belerondított a nyaralásomba, s ha azt hiszi, hogy most meghatódtam, és nekiállok veszettül költekezni, akkor igencsak téved. Vagy mit csinálnak, lecsuknak, ha nem jelentkezem át azonnal egy hotelbe és nem vacsorázok a szemközti étteremben?

      – Nem rendelkezünk olyan jogkörrel, amiről ön beszél – közölte a fogyasztásvédelmis.

      – Az igazat megvallva a mostanihoz hasonló tanácsadáson kívül semmiféle operatív intézkedést nem foganatosíthatunk.

      Sastre egy hosszú pillanatig bámulta, majd idétlenül felröhögött.

      – Akkor keressen magának egy másik tanácsra szoruló fogyasztót, engem meg hagyjon békén, a nekem szánt tanácsait meg...

      Szerencsére nem ivott annyi sört, hogy ki is mondja, mit csináljon velük.

      A fogyasztásvédelmis felállt, biccentett, majd köszönés helyett csak ennyit mondott:

      – Azt nem állítottam, hogy nincsenek eszközeink.

      Majd elment.

      Egy pillanattal később befutott June.

      – Itt vagy? Mindenhol kerestelek! Mit csinálsz? Ittál egy sört?

      Sastre zavartan nézte a menyasszonyát.

      – Ö... ja... nem kérsz? De amúgy nagyon jó a víz, nem úszunk inkább egyet?


Hideg reggelre ébredt. Fázósan összehúzta magán a hálózsákját, forgolódott egy darabig, majd nagyot nyögve felkelt. A sátor másik fülkéjében June halkan szuszogott.

      Kimászott a sátor elé, hogy kinyújtózkodjon. Meglepődve látta, hogy a többi sátor eltűnt, pedig este még egy kisebb sátorváros közepén aludtak el.

      Felhívta az információt, megkérdezte, hova tűnt el a többi kempingező.

      – Maga ki? – kérdezte az információs.

      – Sastre, a kempingből. Hat napja vagyok itt.

      – És miért van még itt?

      – Mi az, hogy miért vagyok még itt? Tíz napra váltottam sátorhelyet!

      – Úgy értem... magának nem szóltak?

      –Miről?

      – Hát... a Kék Szalag Hotel sorsolásán a mi kempingünk nyert, s azoknak, akik tegnap rendelkeztek sátorhellyel, szobát ajánlottak fel a helyfoglalásuknak megfelelő időtartamra. Maga... mi a neve?

      – Sastre. Albert Simon.

      – Ö... ezt nem értem... a maga neve nincs is a hotel listáján... Mármint amit a mi adatbázisunk alapján... Ö... ez...

      – Magyarul elfelejtettek nekünk szólni?

      – Nem... az adatbázisban...

      – Mindegy, akkor most pótolják, hol is van az a hotel?

      Kínos hallgatás.

      – Most mi van? Halló?

      – Ö... az a helyzet, hogy a kempingezők átvételével megszűnt az akció, vagyis már így utólag... De ha az önnek megfelel, kárpótlásul hajlandók vagyunk 25% kedvezményt adni önnek a sátor bérleti díjából...


Mérgében elszaladt a közeli vegyesboltba, de még morcosabban ért vissza.

      – Jó reggelt! – ásított rá June.

      Sastre morgott valamit, majd dühösen a fűre dobta gyékénykosarát.

      – Mi van? – kérdezte rémülten June. – Nem tudod, hova lettek a többiek?

      – Fogalmam sincs – morogta Sastre.

      – Mi a baj? Mi történt?

      – Ez a hülye nő kiakasztott.

      – Milyen nő?

      – A vegyesboltos.

      – De hát eddig olyan aranyos volt... Az a zöld hajú?

      – Ja... ja, az a fűfejű. Komolyan mondom, azt hittem, felpofozom. Úgy beszélt velem, mint egy fogyatékossal. Rögtön azzal kezdte, hogy félretette a tegnapi kenyeret, kicsit ugyan már szárazabb, de árengedménnyel tudja adni, aztán bármit is akartam venni, mindig ajánlott valami olcsóbbat, sőt, még azt is felajánlotta, hogy a Hálón keres még annál is olcsóbbat, fél órán belül meghozzák, ha vissza tudnék szaladni akkorra...

      – Csak segíteni akart... – próbálta nyugtatni June. – Felfújod az egészet. Rosszul aludtál, szívem?

      – Rosszul.

      Mérgében széttaposott egy fűcsomót.


A komppal átkeltek a tavon, félúton apró reklámgömbök csaptak le a hajóra, majd egy rikító hologram jelent meg a tat fölött, mely felhívta a figyelmet arra, hogy a Fonyódi Rt. minden kedves utast meghív egy pohár hideg üdítőre. Mire Sastre és June sorra került, pont elfogyott az üdítő. A hologram mentegetődzött, majd a reklámgömbök felemelkedtek s célba vettek egy következő hajót.

      – Kár – nevetett June. – Pedig most jól esett volna, nagyon meleg van.


Sastre a büfére sandított, majd makacsul az ajkába harapott.

      – Bírd ki még egy kicsit – mormolta. – A parton keresünk egy kutat.


A kikötő mellett hamar rátaláltak a tandemkölcsönzőre, amit tegnap este kinéztek maguknak a Hálón. June mindig is arra vágyott, hogy egy ilyennel suhanjon, a nap süsse az arcát és meleg szél lobogtassa a haját – a Neptunusz-rendszerben ezt elég nehéz megoldani, itt meg szinte ingyen van.

      Szinte. De ennyit igazán rá lehet szánni.

      June elszaladt, hogy feltöltse a kulacsaikat, Sastre pedig elment a tandemért.

      – Már megint mi a baj? – kérdezte a menyasszonya, amikor felfrissülve és két tele kulaccsal visszaérkezett. Sastre megnyúlt arccal ült a tűzpiros Ton-Ton Balaton feliratú tandem első ülésében.

      – Ez a marharépa... – felelte.

      – Ki?

      – A tandemes. A kölcsönzős. Az.

      – Mit csinált?

      – Úgy beszélt velem, mint egy hülyegyerekkel.

      – Mit mondott?

      – Amit kell... De a hangsúly! Pedig egy felnőtt, többdiplomás ember vagyok, ez meg egy kis...

      – Nincs neked üldözési mániád? – érdeklődött June, kezdett türelmének végére érni.

      – Nincs – rázta a fejét Sastre, majd felberregtette az elektromotort. – Indulunk még ma? Percre számítják a bérleti díját ennek a vacaknak.


Alig mentek pár kilométert, a tandem egyszer csak leállt.

      – Mi van, miért lassítasz? – kérdezte hátulról June.

      – Nem lassítok, leállt ez a vacak...

      Leálltak, néhány másik Ton-Ton Balaton elhúzott mellettük, utasaik vidáman integettek nekik. Sastre le akarta pattintani a motor fedelét, mire egy vörös hologram ugrott az arcába, figyelmeztetve, hogy bérlőként nem nyúlhat a szerkezethez, hívnia kell a központot! Mire Sastre azonban bármit is reagálhatott volna, a tandem már maga intézkedett, a hologram helyére a kölcsönzős képe került.

      – Elromlott a kis ketyerénk? – kérdezte bájos mosollyal. – Az a lényeg, hogy ne nyúlkáljunk ahhoz, amihez nem értünk...

      Sastre döbbentem hápogott, majd megragadta June karját.

      – Hallottad? – kérdezte felháborodottan.

      – Hogy, mi? – riadt fel June, napszemüvegén keresztül épp valami reklámfilmet nézett.

      – Már útnak indítottuk a m helykocsit, Sastre úr – mosolygott kedvesen a kölcsönzős hologramfeje.

      – Áhh... semmi – legyintett June felé lemondóan Sastre.


– Be kell vennem valamit – nyögte fáradtan June, amikor visszaértek a sátrukhoz. Idő közben a kemping újra benépesült, egy hangos társaság telepedett köréjük, egy kifejezetten hangos társaság.

      – Fáj a fejem – közölte June, megunva, hogy arra várjon, Sastre mondjon valamit.

      – Fáj a fejed? – dünnyögte Sastre.

      – Ez a nap kikészített. – June a táskájában kotorászott a megfelelő gyógyszer után. – Ez az állandó feszültség...

      – Milyen feszültség?

      – Ami belőled árad.

      – Miiiii...? – Sastre felkapta a vizet. – Még hogy belőlem??!!

      – Most is hogy beszélsz velem, pedig csak megjegyeztem, hogy fáj a fejem.

      – Ezt nem vártam volna, pont tőled! – Sastre szemei szinte villámokat szórtak. – Hogy még te is...

      – Mit még én is? – A fájdalom még élesebben vájt June homlokába. – Egész nap mást se hallgattam, csak a pufogásod! A vegyesboltos, a kompos, a tandemes, a hegyőr, a közlekedési felügyelő, aztán az úszómester a szabadstrandon meg a büfés, és gyakorlatilag mindenki, akivel ma találkoztunk... Ha nem ismernélek, azt mondanám, paranoiás vagy!

      – Ééééén...?

      Az üvöltésre a hangos társaság hirtelen elhallgatott, minden szem Sastrére szegeződött.

      – Nincs erőm vitatkozni – zárta rövidre June. – Elegem van. Megyek aludni. Remélem, holnap nem kelsz fel ennyire bal lábbal, mert komolyan mondom, földi nyaralás meg drága vízum ide vagy oda, visszamegyek anyámhoz a Tritonra.

      Sastre dermedtté vált, s valami maró keserűség öntötte el, ahogy látta menyasszonyát eltűnni a sátor lapjai mögött.

      Hosszú ideig csak állt, majd később lekuporodott, a sarkaira ült, oda sem figyelt a körülöttük sátorozók éktelen lármájára. June minden bizonnyal bekapcsolta a hangárnyékolást és most alszik. June... Mennyit ér neki June? S mennyit a büszkesége?

      Igénybe vett még pár órát, mire végre rászánta magát. Karpántjából kiugrasztotta a kommunikátorját, s a hologramok közt turkálva átjelentkezett másnaptól a Kék Szalag Hotelbe, teljes ellátással, majd rendelt June-nak pár dolgot, aminek – reményei szerint – a lány örülni fog.

      Mikor végzett, eltüntette a hologramokat és felegyenesedett.

      Csak most vette észre, hogy milyen sokáig görnyedt ebben a kitekert pózban. Hátába egy pillanatra kellemetlen fájdalom nyilallt, ahogy roppant egyet a gerince.

Szabó Sándor: Fogyasztásvédelem - illusztráció - Grafika © Pilcz Roland



  A szerző A. Taylor Crabe néven publikál a Cherubion kiadónál, Cs. Szabó Sándor néven pedig a Parakletos Kiadó jelentette meg Prón c. kisregényét.



ÚJ GALAXIS 5. szám – Tudományos-fantasztikus antológia
(Kódex Kiadó, Pécs, 2005, 21-26. o.)