B. Kósa Katalin: A bársony színe - ÚJ GALAXIS 5. szám - Tudományos-fantasztikus antológia (Kódex Kiadó, Pécs, 2005)
B. Kósa Katalin: A bársony színe - fejléc - Grafika © Pilcz Roland


      – Van egy visszatérő álmom. Mostanában különösen gyakran jön elő... Álmodom valami hosszabbat, és ez a visszatérő kép pedig csak úgy, közben, mint a TV-ben, a filmekben a reklámok... bevillan egy pillanatra. Aztán megy tovább a másik, hosszabb álom.

      – És mi ez a bevillanó álom? – fordult hátra Péter.

      Útközben beszélgettek, és Péter többet nézett hátra Klárára, mint előre az útra. Klára mégis olyan biztonságban érezte magát a kocsi hátsó ülésén, mintha a táj, amit az ablakból látott, csak filmen vonult volna el előtte. Bízott Péter rutinjában, ügyességében, nyugodtan fecsegett mindenféléről, ami éppen az eszébe jutott. Nem félt, hogy kiegyenesítenek egy kanyart.

      – Ez a bevillanó kép, ez nagyon érdekes, nem tudom pontosan leírni, mert olyan rövid időre villan be, hogy nem tudom rendesen megnézni, megjegyezni, hogy reggel lerajzolhassam. Viszont amikor újra látom, azonnal felismerem.

      – Mégis, mi van a képen?

      – Semmi más, csak néhány csillag; egy csillagkép...

      – Néha én is álmodom csillagokról, de reggelre teljesen kimegy a fejemből. Most, hogy így mondod, rémlik valami. Felidézted az elfelejtett álmot...

      – Fekete alapon halványan színes fénypontokat látok. Fekete bársonyon színes ékkövek... Mindig olyan ismerősek. De olyan más, mint a valóság. A valóságban, ha felnézek az égre, nagyon sötétkék alapon látom az alig színes fénypontokat. Sötétkék a bársony, és haloványak az ékkövek.

      – Igen, ez biztosan a légkör miatt van. Talán egy űrhajóból lehet azt látni, amit te álmodsz.


Klára ölében fészkelődni kezdett az eddig szundikáló kiskutya. Fekete-fehér foltos bundácskájában, mókás pofijával olyan volt, mint egy kis bohóc. A kiskutya nagyot ásított, a másik oldalára fordult, és folytatta a szundikálást. Az állatkórházból vitték hazafelé, még kába volt a gyógyszerektől. Klára kis kedvence igen mérges jószág volt, most is egy verekedés nyomait stoppolták össze rajta. Klárának a kutyáról eszébe jutott egy eset, amit rögtön el is mesélt Péternek.

      – Egyszer későn este tartottam hazafelé. Áramszünet volt. Se az utcai világítás, se az ablakok nem zavarták a csillagok fényét. Megálltam bámészkodni. Sokáig néztem a sötétkék bársonyt, a halovány ékköveket... Kerestem azt a bizonyos csillagképet. De még hasonlót sem találtam. Nézelődés közben elszívtam egy cigarettát. Ahogy el akartam dobni a csikket, leengedtem a karom, az ujjaim hirtelen valami puhát és meleget érintettek. A szívverésem is majd elállt az ijedtségtől. Na, és mit gondolsz, mihez értem hozzá a nagy sötét, süket éjszakában?

      – Na, mihez? – nézett hátra kíváncsian Péter.

      – Hát a szomszédék hatalmas, fekete dobermanja ült a lábamnál, és bámulta a csillagokat, vagy csak azt nézte, hogy én mit nézek.

      – Nem csoda, hogy megijedtél.

      – Szerencsére annyira megijedtem, hogy hang se jött ki a torkomon. Ha sikítani tudok, biztosan megharap.

      – Szerencséd volt! – nevetett Péter.

      – Igen is, meg nem is. A kutya ugyan nem evett meg, de a csillagképre sem akadtam rá. Talán, ha még tovább nézelődhettem volna...

      – Lehet, hogy az a csillagkép nem is létezik, csak a te álmodban.

      – Lehet. De az is lehet, hogy nagyon is létezik. Az a furcsa érzésem van mindig, hogy nagyon is jól ismerem ezt a képet. De nem tudok rájönni, hogy honnan ismerem.

      Péter most előrefordult, és kezdett komolyabban odafigyelni az útra, a vezetésre, hiszen kanyarok, útszűkületek, koszorúval díszített diófák és egyéb csemegék következtek. Tudta, most már vége a beszélgetésnek. Klára házáig már nem hall többet kutyákról és csillagokról, hiszen Klára is jól ismeri az utat, és nem fogja elvonni a figyelmét.


– Mindenki visszatért az anyahajóra? – kérdezte a parancsnok.

      – Nem uram, ketten még hiányoznak – felelte Zetta.

      – Ki az a kettő?

      – Pet-er, és Kla-ra uram.

      – Leadta nekik a kódot?

      – Igen uram, az el készítő, bevillanó-kódot már több időegység óta sugárzom nekik, de még egyszer sem jeleztek vissza. Az indulási kódot is leadtam, de nem reagáltak.

      – Ellenőrizte a rendszert?

      – Igen uram, a helyzetjelzőjük működik, de a kommunikátoruk bizonytalan. Régóta vannak már lenn a terepen, sok minden történhetett a készülékeikkel. Nem tudom, mennyit vehettek az adásból... Küldjek le értük valakit?

      – Arra már nincs idő. Hol vannak most?

      – Egy közép-európai város közelében. Távolodnak tőle.

      – Mindketten ott vannak?

      – Igen uram.

      – Máskor is előfordult már, hogy azonos ponton tartózkodtak?

      – Igen uram.

      – Ez szabályzatellenes... de ez most nem érdekes... Gyakran tartózkodnak ugyanazon a ponton?

      – Gyakran, de szabálytalan időközönként.

      – Zetta! Próbálta már akkor hívni őket, amikor azonos ponton vannak?

      – Nem uram. Az álomfázist, amikor a kommunikátoron legjobb a vétel, mindig más-más helyen töltik.

      – Nincs idő megvárni, hogy álomfázisba kerüljenek... – a parancsnok hangosan gondolkodott –, viszont azonos ponton tartózkodnak... A két, ki tudja milyen állapotban levő kommunikátor talán elég erős lesz ahhoz, hogy vegyék az üzenetet...

      – Adjam le a jelet? – kérdezte Zetta.

      – Igen, próbáljuk meg!


A kiskutya ijedten kapta fel a fejét...


ÚJ GALAXIS 5. szám – Tudományos-fantasztikus antológia
(Kódex Kiadó, Pécs, 2005, 15-16. o.)