Azon a napon, amelyen a tragédiák történtek, hét órakor ébredtem, mint
rendesen. Hétfő volt és arra gondoltam, még két hét, aztán nyakamon a vakáció.
Egy nyolcadikos fiúnak ez sokat jelent...
Kiugrottam az ágyból. Úgy indult ez a nap is, mint a többi. Megszokott
mozdulattal kapcsoltam be az asztalomon álló táskarádiót. Öltözködés közben
fél füllel hallgattam csak, bár hangos volt, hiszen szüleim hat órára mentek
dolgozni.
Híreket mondtak éppen s valami megragadta a figyelmemet.
...ekkor az űrhajó egy nagy sebességű tárggyal ütközött össze és
felrobbant. Szakértők szerint a tárgy olyan hirtelen került az űrhajó
közelébe, hogy az ütközés elkerülhetetlen volt. A katasztrófa után az
ismeretlen objektum behatolt Földünk légkörébe, így feltételezhető...
Itt tartottak, amikor irtózatos robbanás rázta meg a házat.
A padló hirtelen kiszaladt a lábam alól, és én elterültem. A könyvespolc
leszakadt, a rádió majdnem a fejemre zuhant. Az ablaküveg csörömpölése ma is
fülembe cseng. Első épkézláb gondolatom a bányánál járt:
Sújtólégrobbanás! Ezt látnom kell! A kitört ablakon át a
kertbe ugrottam, onnan az utcára. A fél falu, asszonyok és gyerekek
rohangáltak fel-alá. A többség a műutat vette célba, amely a bányához
vezetett. Én az erdőt választottam, mert van arra egy rövidebb ösvény, amely
levágja a szerpentin első nagy kanyarulatát.
Amikor öt perc múlva kibukkantam a műútra, négy barátomba botlottam. Jóska,
Laci, Feri és Karcsi ott torpant meg, az ösvény végében. Feszülten figyeltek
valamit.
Mit néztek? kérdeztem lihegve, nem pazarolva a szót üdvözlésre.
Ott mutatott előre Karcsi.
Az úton egy fiatalember közeledett felénk. A túloldalt botladozott, a
szakadéktól védő korlát mentén. Fehér kezeslábast viselt, mely néhol
feketéllett a koromtól, és alaposan összeégett.
Hozzá rohantunk.
Mi történt?
Ránk nézett. Szemei furcsán fénylettek. Nem válaszolt rögtön, s amikor szóra
nyitotta száját, a következőt kérdezte, vagy inkább állította:
Ti emberek vagytok...
A meglepetéstől elakadt a lélegzetem. Mindig mondták, hogy nem valami gyors a
felfogásom. Jóska most is megelőzött, és könnyedén rávágta:
Persze, de mi történt?
Ezután olyan dolgokat mesélt az idegen, hogy közbeszólni sem maradt erőnk:
Én egy idegen civilizáció képviselője vagyok. A Földtől nagyon messze
születtem, Pénteknek hívnak. Ezt a furcsa nevet központi számítógépünk adta
nekem, és megjósolta, hogy egy kék színű bolygón, annak egyik értelmes
lényével kell leélnem életem nagy részét. Egyhangú, őrjítő magányban... A
lény neve Robinson...
Még mindig nem tudtam, mit gondoljak a férfi felől. Egyáltalán nem látszott
bizalomgerjesztőnek, ráadásul a robbanásról eddig egy szót sem szólt, holott
lerítt róla, hogy a közelében járt.
Ezúttal Laci előzött meg.
Hallod ezt, Robinson?
Néhány pillanatig szavainak értelme el sem hatolt tudatomig; még mindig az
előző kérdésen rágódtam. Aztán persze világosság gyúlt agyamban. Hát persze!
Karcsit hívtuk Robinsonnak, mert egyszer két órát töltött egyedül a
Kopasz-szigeten a Tisza közepén. De ez már régen történt, és Karcsinak annyi
beceneve volt már!...
Laci erőltetetten felnevetett, az idegen pedig görcsösen összerándult.
Mióta várok erre a pillanatra! Hát itt van?!... Melyikőtök az?
Itt követtük el a végzetes hibát, mert...
Én szólalt meg félénken Karcsi. De...
Nem bírnám ki a magányt! hördült fel a férfi.
Meg mertem volna esküdni, hogy két colt villan fel kezeiben. Ma sem értem,
honnan kapta elő. Olyan közel álltunk hozzá, hogy szinte céloznia sem kellett.
Csípőből tüzelt, mint a westernhősök.
Karcsi összeesett.
Földbe gyökerezett a lábam, nem hittem el, amit láttam. Az egyik pisztoly rám
szegeződött, a másik Ferire. Egyszerre dördült a két lövés... Még belém
villant, amint feltűnik a kanyarban a bányamentők terepjárója. Mögötte
rendőrautó vijjogott.
A kórházban tértem magamhoz. Szerencsém volt, a golyó a halántékomat súrolta.
Ötünk közül csak Jóska meg én éltük túl a találkozást. Egy ország aggódott
értünk.
Az idegent elfogták, miután tűzpárbajt vívott a rendőrökkel. A bírósági
tárgyaláson nagyjából azt ismételte, amit nekünk is elmondott. Állítólag a
bányarobbanást szintén ő okozta. Nem tagadta, bár szerinte véletlen baleset
volt. A bányatelepen akart landolni, de leszállás közben felrobbantak űrhajója
fékezőrakétái. A katasztrófa helyszínén valóban találtak olyan fém- és
műanyagdarabokat, amelyeket a szakértők sem tudtak azonosítani.
Papírjai nem voltak, senki nem ismerte. Egy újságíró megkérdezte, honnan
szerezte a pisztolyokat.
Az űrhajóban földi tévé-adásokat is fogtam. Például western-filmet.
Abból mintáztam anyagátalakítóval. De én csak Robinsont akartam megmenteni a
magánytól.
Akkor a többi fiút miért ölte meg?
Ott fent krimit is láttam. Tudom, hogy gyilkosságnál tanú nem maradhat.
Nagy kár, hogy felrobbant az űrhajója.
Nekem mondja?... A maguk primitív technikájával sosem jutok haza.
Ha hiszünk neki, felvetődik a kérdés, miért néz ki kívül és belül egyaránt
úgy, mint egy ember? Egy magyar ember. Ő persze ezt is megmagyarázta. De ki
hiszi el ezeket a fantasztikus zagyvaságokat? Felhozta a szerencsétlenül járt
űrhajó esetét. Összeütközött vele.
Természetesen nem hittek neki. Életfogytig tartó börtönbüntetésre ítélték.
A börtönőr, amikor zárkájába kísérte, megpróbált beszélgetni vele.
Az egyetlen cella, ahol csak egy rab volt eddig, ahová maga kerül. Neve
is van már a fickónak... az idegen azonban egyetlen pillantásával belé
fojtotta a szót.
Alig csapódott be mögötte az ajtó, amikor a következő rövid párbeszéd
játszódott le.
Hogy hívnak?
Péntek.
Hát ez jó! Mert engem itt úgy emlegetnek, Robinson!...
ÚJ GALAXIS 3. szám Tudományos-fantasztikus antológia
(Kódex Kiadó, Pécs, 2004, 95-96. o.)