José Alexander Nogueira: A kiválasztott - ÚJ GALAXIS 2. szám - Tudományos-fantasztikus antológia (Kódex Kiadó, Pécs, 2003)
José Alexander Nogueira: A kiválasztott       Találkoztam az utolsó idegennel. Legalábbis amikor beszélni kezdett hozzám, még ezt gondoltam. Aztán, mire mondanivalója végére ért, már tudtam, hogy óriásit tévedtem...

      Nem is volt olyan félelmetes, mint amilyennek a mozikban bemutatták. Tökéletesen beszélte a nyelvünket, pedig ez nem lehetett neki valami könnyű. Ezen valahogy soha, senki nem csodálkozott... Mi szinte semmit sem tudtunk róla, csak azt, amit a filmekben láttunk. Ő ellenben nagyon is ismerte az embereket. Egy szegényházban adományokat osztogattunk az öregeknek, és egy félrehúzódó szobába benyitva, a félhomályban láttam meg őt, ahogyan egy rozoga ágyban magányosan, oldalára fordulva feküdt. Már éppen csendesen ki akartam surranni az ajtón, amikor halk, remegő hangon – minden kérdezés nélkül – beszélni kezdett...

      – Bizony, 25 éve már annak, hogy felvettük a kapcsolatot az emberiséggel, ezzel a számunkra teljesen idegen és szokatlan világgal. Akkor még senki sem gondolta, hogy ez lesz népünk történelmének utolsó fejezete.

      Fajom alig maroknyi, megmaradt csapata a dakroniták fogságában szenvedett már hosszú-hosszú évek óta. A dakronitáknak valójában semmi szükségük sem volt ránk, azonban nagy gyűjtők lévén az általuk elpusztított világokból mindig meghagytak mintának néhány kiválasztott egyedet. A dakronita vezércél az élet szétmorzsolása, azért, hogy az egységes Trad mielőbb létrejöhessen az Univerzumokban. A Trad-ból már nehezebb feljebb emelkedni, de néhány dakronitának ez is sikerült. Eddig csak nekik sikerült.

      Már régtől fogva tökéletesen birtokában voltak a tudásnak, mellyel pillanatok alatt, bárhol ott teremhettek, leküzdve a tér és az idő bármilyen korlátjait. Valódi fiziológiájuk tökéletes elrendezésével képesek voltak az eseményeket viszonylagos biztonsággal kezelni. Kilétüket homály fedte, ők maguk azonban mindig megérezték, ha egy azonos tudati-szinten lévő dakronita a közelben tartózkodott. Ha tudatukat sikerült összekapcsolniuk, akkor létrejöhetett a tökéletes Ardietin, azaz behatolhattak más testbe vagy anyagi formába. A legtöbbször atomi szintű fekete lyukat hoztak létre közösen. Ez azonban nagyon veszélyes volt, mert ezt még a Trad-ban lévőknek is nehéz volt kordában tartaniuk.

José Alexander Nogueira: A kiválasztott -- Grafika © Kovács Péter (Smith)

      Egy hibásan generált fekete lyuk szétszakadása Trad-interferenciát okozott, és emiatt az akkor éppen Ardietin-állapotban lévő dakroniták szétszóródtak az Univerzumokban. Mivel a szétszóródás további tudati zavart okozott, ezért a láncreakcióként végighullámzó térelhajlás a mi tároló-kapszuláinkat a ti világegyetemetekbe taszította.

      Mivel a világűr hidege álomban tartott bennünket, nem éreztünk és nem tudtunk semmit a bekövetkezett dakronita-hibáról. A ti univerzumotok is megérezte a térgörbülés okozta anyagfeszültséget... persze, erről ti semmit sem tudtok, ti csak bámuljátok az eget és gyönyörködtök a Rák-ködben. Fogalmatok sincs arról, hogy milyen veszélyesek rátok a dakroniták.

      Azt hiszitek, hogy a világban ti vagytok a teremtés koronái. Ezért nem tiszteltek semmit. Alávalók vagytok, olyannyira alávalók, hogy saját kicsiny léteteket is veszélyeztetitek. Nem tisztelitek még a saját Földeteket sem. Elpusztítotok mindent, ami szép és jó, körülöttetek minden tönkremegy. Nem is sejtitek, hogy mindez hová vezet. A dakroniták is gyilkosok, ők azonban bármit megtehetnek, és meg is tesznek, hogy az ilyen fajokat, mint a tiétek is, kitöröljék az Univerzumok tudatából, jóllehet, tudom, mindezt azért teszik, hogy a fenséges, egyesített Trad végre létrejöhessen, és a nyugalom eláraszthassa a valót.

      Ti okoskodtok itt magányotokban, próbáltok kapcsolatot teremteni más „civilizált” lényekkel, rádiósugárzás és távcsőfigyelés segítségével. Minek? Mit kezdenétek velük? Tönkretennétek őket is? Megszállnátok őket? Rabszolgát csinálnátok belőlük? Vagy talán elvennétek az aranyukat? Nevetséges... Ti még itt sem tudtok rendet tartani. Mit gondoltok, mások talán örülnének nektek?

      Beképzeltségetekben nem láttok az orrotoknál sem tovább. Még saját bolygótokat sem ismeritek, azt sem tudjátok, hogy mi van a saját naprendszereteken túl, de már más galaxisokba vágytok. Az univerzumokról fogalmatok sincsen, el sem tudjátok képzelni, hány világegyetem van még a tiéteken kívül.

      Ahelyett, hogy a távolba néztek, magatokba kellene fordulnotok. Anyagi szinten bennetek legalább annyi univerzum van, mint a lét tengerében. Ha egyszer ráébrednétek végre, hogy tudatotokban kellene megvalósítanotok a tökéletességet, akkor talán ti is a dakroniták útját járhatnátok. Erre nem látok sok esélyt, mert a ti időfogalmatok is nagyban különbözik a valóságtól, a térdimenziókról pedig még a dakroniták sem tudnak mindent.

José Alexander Nogueira: A kiválasztott -- Grafika © Kovács Péter (Smith)

      Most még nyugodtak lehettek, de egyszer ők ideérnek, és ha ti nem tudtok az egységes Trad érdekében fejlődni, akkor szemétté váltok, és a Trad-egyesítők – legyenek azok dakroniták vagy bárki mások – elpusztítanak benneteket is, mint oly sok korcs világot előttetek és utánatok. Tanulhatnátok az én fajom hibájából, de ti csak magatokra figyeltek, és csukott szemmel elrohantok a valóság előtt, úgy, hogy személyes álomvilágotokban csak a saját érdekeiteket nézitek, taposva akár saját társaitokon is. Ahelyett, hogy összefogással próbálnátok a valódi tudatot megismerni és elsajátítani annak erejét, hogy a Trad egységesítése gyorsabban haladhasson ebben az Univerzumban is, ti inkább a biztos hanyatlást választjátok, mellyel Napotok kihunytát csak felgyorsítjátok.

      A Trad egységesítése állandó folyamat, sohasem lesz vége, és talán kezdete sem volt soha. A Trad mindig létezett és mindig létezni fog, de az Univerzumok Trad-jainak egyesítése sok fajnak óriási feladatot jelent. Minden és mindenki számít, ne higyjétek, hogy a ti munkátok nem szükséges, arra azonban magatoknak kell rájönnötök, hogy változnotok kell. A Trad nem fejlődhet irányítás mellett, akkor hibás lesz az egyesítés és feszültségek keletkezhetnek, melyek az egységes Trad széttöredezéséhez vezethetnek. Ezért csak olyan fajok építhetik, akik a saját erejükből jutnak tudatuk legmagasabb szintjére. A dakroniták faja csak egy a sok közül, náluk még sokkal fejlettebbek is léteznek, azokat azonban még nem sikerült megéreznie egyetlen dakronitának sem, ezért még nekik is sokat kell fejlődniük. A fekete lyuk összeomlása nagy veszteséget jelentett a dakronita faj tudatépítésének fejlődésében. A hibát azonban képesek lesznek korrigálni, és a térfeszültség veszélyeit minimálisra fogják csökkenteni, és akkor újra indul majd a Trad továbbépítése.

      A mi tartályaink elvesztése nem jelentett egyebet a dakronitáknak, mint egy ágy alá gurult üveggolyó. Nem kerestek bennünket, nem vesztegették tudatuk egyetlen cseppnyi energiáját sem ilyesmire, mert hitték, hogy nem veszítettek el minket örökre. Egyszer a ti világotok is szembe találja magát velük. Ha az Univerzumotokban megjelennek, meg fogják érezni tévelygő tudatotok vibrálását, és biztos lehetsz benne, hogy tudni fogják a hibaelhárítás módját. Átveszik a hatalmat felettetek, anyagi testetek azt fogja cselekedni, ami a Trad egységesítése szempontjából a legmegfelelőbb – úgy, hogy ti nem is fogjátok sejteni –, az ő „sugallatuk” dolgozik majd bennetek, míg csak ki nem alszik a vibrálás utolsó rezgése is. Ti magatok fogjátok megsemmisíteni a vibrációt saját pusztulásotokkal, és ők begyűjtenek belőletek néhány „szerencsés” kiválasztottat, hogy tudat-tartályaikban örökre mintaként és mementóként létezhessetek.

      Ez megváltoztathatatlan. Ezen még a ti halál-fogalmatok sem változtathat semmit. Az anyagi formának semmi köze sincs a Tradhoz, és nincs is rá szüksége. Ha nem álltok tudatotok fejlesztésének csúcsán, akkor úgy tudjátok a Tradot a legjobban szolgálni, hogyha meghaltok. Anyagi valótok közönséges halálával a testetekből felszabaduló energiák – vagy ahogyan ti tévesen nevezitek: a lélek – a közös Őstudatba csusszannak vissza, mellyel a Tradot gyarapítják. A dakroniták ezt az energiaáramlást felhasználva tudnak magasabb szintre jutni, ezért kíméletlenül megsemmisítik a hozzátok hasonló fajokat. Tudati energiátokat anyagi teremtésetek pillanatában a Tradból nyertétek, és pusztulásotok idején az visszaáramlik oda, ahonnan megkaptátok. Ez minden élőlénnyel így történik, legyen az bármilyen egyszerű anyagból való. Így a Trad csak változik, de nem fogy soha. Az olyan fajok, mint a Trad-egyesítők, a Tradból való áramlási folyamatot képesek felfogni, így fognak majd rátok is rátalálni. Ők tudatuk fejlesztésével a Trad energiáknak nem a mennyiségét, hanem a minőségét képesek továbbadni generációiknak, majd visszaáramoltatni az egységes Trad-területekre.

      Bizonyos Univerzumoknál a Trad-áramlás olyan erős, hogy az gyanítható, nemcsak élő organizmusok játszanak szerepet a Trad-építésben. A dakroniták ezeket a világokat szeretik a legjobban, mert itt még sok tanulnivalójuk lehet, ezért alakították ki az atomi fekete lyukak létrehozásának technikáját. Utazásaik során így szinte korlátlan mód nyílik arra, hogy addig ismeretlen áramlási technikákat felfogjanak, tudatuk még magasabb színvonalra emelése érdekében.

      A mi fajunk – hozzátok hasonlóan – azonban tudatlan állapotban, csak az anyagi létben hitt, és minden cselekedetünk csak rontotta az egységes Trad létrejöttének folyamatát. Nem tudtuk, hogy létezésünk mire való, hittünk isteneinkben, majd különböző vezetőinkben, csak éppen gondolkodni nem tanultunk meg egységesen. És ez lett a vesztünk, ahogyan a tieteké is egyre közeleg. A Trad-gondozó világok tudják, hogy a tudat-fejlesztési technika megtalálásának esélye egyforma mindenkinél, mégis vannak azonban olyan fajok, amelyek képtelenek felülemelkedni az anyagi „bezártság” szintjéről. Mi is és ti is ezek közé tartozunk.

      Amikor Szibéria mély tavaiba zuhantak a testünket és tudatunkat kontrolláló kapszuláink, nem tudtuk, hogy hol vagyunk, hová érkeztünk. Kiszabadulva felúsztunk a felszínre és hosszú bolyongás után rájöttünk, hogy olyan pontján vagyunk egy ismeretlen univerzumnak, ahol még nem „jártak” dakronita tudat-tapogató szondák, és még a Trad-építők egyetlen képviselője sem. Az erdők mélyén, a sötétben meghúzódva próbáltunk időt nyerni, hogy regenerálódhassanak elhalt vagy megsérült végtagjaink. Olyan faj egyedei voltunk, amelyek a szélsőséges körülmények között is képesek megtartani anyagi valójukat. Nekünk a rátok nézve halálos világűr sem jelent problémát. Nem árt a „mélység” nyomása sem. Testünk egyre csak tökéletesedett fejlődésünk során. Ti azonban nagyon sérülékeny lények vagytok.

José Alexander Nogueira: A kiválasztott -- Grafika © Kovács Péter (Smith)

      Első találkozásunk veletek nagy megpróbáltatást okozott mindkét félnek, mivel annyira egyformák voltunk tudat-szintünkben, és annyira mások testileg. Szinte azonnal megéreztük, hogy számotokra külsőnk nagyon bonyolultnak és félelmetesnek hat, ezért az első pillanattól kezdve ellenségeitekké váltunk. Ti sem voltatok nekünk megszokott felépítésűek téglalap alakú törzsetekből kinyúló és állandó mozgásban lévő nyúlványaitokkal, és testhajlataitokból, testnyílásaitokból kiáramló magasabb hőmérsékletű kipárolgásaitokkal.

      Próbáltunk kapcsolatba lépni veletek, de nem is figyeltetek ránk, minden találkozásunkkor elmenekültetek. Undorítónak, bogár-szerű gyíkoknak láttatok bennünket. Nem akartátok felismerni az értelmet bennünk. Ezért mindig harc lett a találkozás vége. Ti és mi, akik anyagi lények voltunk, egymás ellen harcoltunk, ezzel még tovább rontottuk a kölcsönös tanulás lehetőségét, és ez sohasem lesz másként. Az Univerzumokban sok faj létezik, egy részük anyagi létben fejlődik, más részük a – dakronitákhoz hasonlóan – tudatformáló életet él. E két életformát sohasem lehet egyesíteni. A tudatformálók fajai a fejlettebbek, ők képesek voltak összefogni. A mi fajaink az egységes Trad ellen valók, ezért pusztulásra vannak ítélve. Mi, ahelyett, hogy összefognánk, és megpróbálnánk felülemelkedni saját sértődöttségünkön, hogy a magasabb szinthez közelíthessünk, háborúzunk egymással és gyilkoljuk egymást, felszabadítva a másik tudat-energiáit. Tesszük mindezt akkor, amikor a Trad-építők még nincsenek is itt, hogy energiáinkat a megfelelő módon visszasegítsék a közös tudatba. Ez pazarlás. Ezzel pecsételjük meg a sorsunkat. Satnya testetek ellenére ti erősebbnek bizonyultatok nálunk. Minden társamat sikerült az évek alatt elpusztítanotok. Tökéletes gyilkolók vagytok, volt hol gyakorolnotok, hiszen egymást is irtottátok mindig.

      Utolsó sarja vagyok fajtámnak, és már én sem bírom tovább, megöregedtem, nyugalomra vágyom. Ti ezt is felismertétek, befogtatok, láncra vertetek, emberré próbáltatok nevelni, fényképeztetek, mindenféle filmeket forgattatok velem. Már a rólam mintázott robotgépek, játékok, pólófeliratok is megjelentek. Kényszerítettetek engem arra, hogy végképp olyan legyek, mint amilyenek ti is vagytok. Sztárt csináltok belőlem... de nem hallgattok meg... sohasem hallgattátok meg az én történetemet. Ti már nem fogtok megjavulni, én pedig nem tehetek értetek semmit.

      Ne feledjétek! Hamarosan hozzátok is eljönnek...


      Eddig tartott a monológ. Én szótlanul hallgattam. Nem tudtam, mit mondjak neki. Mit is mondhattam volna? Szomorú és mégis nevetséges volt, ahogy José Alexander Nogueira: A kiválasztott -- Grafika © Kovács Péter (Smith) embereknek készített ágyban kellett betegen feküdnie. Nem az ő stílusa volt ez, de „embernek” kellett mutatnia magát, különben legyilkolták volna, mint valami állatot. Senkit sem érdekelt már, hogy nem is hasonlít az emberi faj példányaihoz. Mindenki olyannak látta, amilyennek Ő megtanulta magát mutatni. Már rég nem volt „sztár”. Még a nevét sem tudta senki. Fekete teste már nem csillogott úgy, mint valaha, teljesen kopott és matt-színű volt. Néztem még egy darabig, aztán némán elmentem. Soha, senkinek sem meséltem erről a nyomasztó délutánról. Később hallottam, hogy az idegen még aznap este meghalt.

      Azon a nyáron szokatlanul meleg volt. Minden hőmérsékleti rekord megdőlt. Heves földmozgások rázták meg a világot, Ázsiában árvizek, Európában erdőtüzek gyötörték a Föld háborúktól megtépett testét. Mi, mindannyian, állandóan a híradókat néztük, és bizakodtunk benne, hogy talán nem történik semmi nagyobb baj. Őszintén szerettem volna én is hinni ebben, de néhány reménytelen, csillagtalan éjszakán úgy éreztem, hogy már nagyon közel vannak...



ÚJ GALAXIS 2. szám – Tudományos-fantasztikus antológia
(Kódex Kiadó, Pécs, 2003, 161-166. o.)