Rabul ejtett egy varázs... a „föld-varázs”...
– éltető, pusztító parázs.
Hiába hívnak a csillagok,
makacsul még mindig itt vagyok.
Jöttem a semmiből, megyek a semmibe,
vagyok a Végtelen része...
A nagy Végtelen egésze
rám néz talán? S megtalál?
Hisz nem vagyok nagyobb,
mint gondolom,
mint gondolod...
... s te sem vagy nagyobb.
Hiába vagy te nekem a végtelen,
csak egyvalami végeérhetetlen;
a létezés, az érzés,
a végtelenség tudatával a vége – sejtés.
Meddig izzik még a parázs?
Meddig köt, még a „föld-varázs”?
A végesség lenyomatával génjeimben
miért hiszek mégis a Végtelenben?
| | 
