José Alexander Nogueira: Visszaszámlálás - ÚJ GALAXIS 2. szám - Tudományos-fantasztikus antológia (Kódex Kiadó, Pécs, 2003)

José Alexander Nogueira: Visszaszámlálás


      Hátranézett. Már nem látta a roncsot. Ment, maga sem tudta, hová tart. Nem bízott semmiben. Tudta, hogy pár napon belül menthetetlenül meghal, bármi történjék is, hacsak... – de ez lehetetlen. Hacsak nem találják meg még időben. Erre azonban nem számíthatott igazán, ezt tudta ő is, de jól esett ezzel áltatni magát.

      Az űrhajó – a navigátor számítási hibája miatt – szerencsétlenségükre előbb bukkant ki a térből, mint ahogy tervezték. Egy ember valahol hibázott, és így nem sikerült az ugrás. Nem sikerült... és ez mindnyájuk utolsó ugrásának bizonyult. Pedig már annyiszor megtették...

      Az óriásgép pillanatok alatt bekerült a bolygó légterébe, és nem volt már idő a fékezőrakéták bekapcsolására. Hibájáért megbűnhődött a navigátor, de nem csak ő veszett el egyedül, hanem az egész személyzet egy kivételével, de talán jobb lett volna, ha mindenki elpusztul. A kicsiny számítási hiba pár millió kilométert jelent, ez nem nagy távolság a világűrben, de éppen elég ahhoz, hogy soha, senki ne találjon rá erre a véres helyre ezen az elhagyott bolygón.

      A planéta ráadásul a tiltott övezetben volt. Valamikor régen sok űrjármű járt erre, de a sok baleset miatt tiltott övezetté nyilvánították ezt a térséget. Sok hajó veszett el errefelé, de a negyedét sem találták meg az eltűnteknek. Manapság annyi jármű rója a végtelen vákuumot, hogy a kivizsgálatlan balesetek száma egyre csak nő.

      A bolygó felszínére becsapódott hajó több helyütt is súlyosan megsérült. Dupla páncélzatú fala rojtosra szakadt a súrlódástól, amikor lapos szögben lezuhantak. A kitiratimin-meghajtású jármű csodával határos módon nem robbant apró cafatokra, pedig a hajtómű sérülése alapján ez bármikor várható volt.

      Menekült. Távolabb akart lenni a robbanás epicentrumától, de hogy miért... Talán az életösztöne? Sokat ért vele... ő már halott, így is, úgy is. Már bánta, hogy nem halt meg ő is a többiekkel. Először szerencséjének tartotta „csodálatos” megmenekülését, de ő volt a hajóorvos, így később rádöbbent arra, hogy a sors őt sújtotta legjobban. A sugárfertőzés, melyet elszenvedett az energiatartály szétszakadásakor, lassan végezni fog vele. Tudta, hogy nem menekülhet. Számításai szerint a sugáradag, ami érte a testét, igen tetemes mértékű lehetett. Sokan ennél enyhébb sugárzástól is napokon belül elpusztultak.

      A bolygó légköre belélegezhetőnek bizonyult, de akár tartalmazhatott mérgező gázokat is, nem voltak műszerei, hogy ezt kiderítse. Ideje sem volt rá, kisebb gondja is nagyobb volt ennél... minél messzebb kellett jutnia a fedélzettől.

      Fékezhetetlen zuhanásuk közben jól látták a bolygó lakatlan, sivár felszínét. Életnek semmi nyoma sem volt felfedezhető a pár pillanat alatt, míg öntudatuknál voltak.

      Tudta, hogy ha az elszenvedett sugáradagot ki is bírná, az éhhalál elől nem menekülhetne meg, hacsak vissza nem menne a készletekhez. A hajó közelében minden megfertőződött és a megsérült üzemanyagtartály miatt bármikor bekövetkezhetett a kataklizma, ezt azonban vállalnia kellett. A kérdés nem az volt, hogy életben marad-e, hanem az, hogy mikor hal meg. A kérdés tehát nyitott volt, de erre még nem akart gondolni.

      Lassan megállt. Zakatolva vette a levegőt. Csípőre tett kézzel pár lépést még előrelépett, majd a tűző nap felé fordította arcát.

      Megfordult, és megadva magát a sorsának, visszaindult. Nehezére esett a járás az aranysárga porban, belesüppedt a lába minden egyes lépésnél. Nem volt már fiatal. Fáradtnak érezte magát... halálosan fáradtnak. Egy vagdosó, hűs fuvallat, mely az arcába csapott és hajszálai között átszaladt, enyhített lihegő légszomján, cserébe karcos, szúrós port vágott a szemébe.

      Félt az elkövetkezőktől, de ökölbe szorította a kezét és erőt vett magán. Úgy érezte magát, mint valamikor nagyon régen, amikor még kisgyermek volt. Akkor félt így, ha valami csínyt követett el, és az apjával el kellett számolnia. Rég volt... bárcsak most lenne, de nagyon örülne most egy kiadós verésnek... Felpillantott, de az apja már sehol sem volt. Ő volt csak egyedül. Egyedül... és szembe kellett néznie önmagával.

      Arra gondolt, hogy talán már keresik a Galaxiát, mely immár itt nyugszik e sivár planéta porában, félt, hogy talán örökre itt marad, míg az idő szét nem mállasztja minden ízét, míg a feledés sötét árnya végképp rá nem borul.

      A rádiós éppen a napi jelentést adta le a Földnek, amikor a szerencsétlenség bekövetkezett. Abban reménykedett, hogy az anyabolygó tudomást szerzett a szerencsétlen manőverről. Ha kis szerencséje lenne, akkor a kutatóhajók még idejében megtalálhatnák a roncsokat.

      Mély lélegzetet vett és erősített a léptein. Úgy érezte, van esélye arra, hogy megtalálják, az elszenvedett sugárzásra nem akart gondolni. Hirtelen ragaszkodni kezdett az összezúzott járgányhoz, úgy érezte, a közelében kell maradnia, hogy saját esélyeit megnövelhesse. Reménykedett benne, hogy a kitiratimin-robbanás talán nem is következik be, hiszen már rég felrobbant volna a gépezet egy ilyen sérülés következtében. Úgy számította, hogy a keresőhajók két-három napon belül elérhetik a tiltott övezetet, és akkor már csak az ő felderítésén múlik minden.

      A távolban lassan kibontakozott az űrhajó maradványa. Az orr-része csúnyán behorpadt, az erős páncélfalak megrepedtek. A külső hővédő-burkolat megszenesedve, darabokban szétszóródva hevert mindenütt, ameddig a szem ellátott. A monstrum féloldalvást feküdt egy mély árokban, amit a becsapódáskor szántott fel maga után. Mintha egy óriás megtekerte és kifordította volna a játékszerét, úgy pihent a mozdulatlan vastömeg.

      Nem félt, de mély és fájdalmas sírás kínozta, amikor arra gondolt, hogy vissza kell mennie oda, ahol a társai élettelen, szétszakadt testrészei fekszenek. Kissé elbizonytalanodott... Most, hogy odaért közvetlenül a szerencsétlenség színteréhez, most tudta csak igazán felfogni a mérhetetlen pusztulást. Tudta, hogy már sugárfertőzött helyen jár, de megpróbált erre nem gondolni.

      Amikor lezuhantak, ő éppen a hallgatóinak magyarázott el egy bonyolult vegyelemzési technikát, és hogy miképpen maradhatott sérülés nélkül életben, arról fogalma sem volt. Emlékezett rá, hogy mikor a borzalmas rázkódás abbamaradt, egy mély, éles, fémesen reccsenő hang térítette magához, majd a néma csendben lassan talpra állt és teremről teremre rohangált, s végül a szétzúzódott robotmasinák mellett kirohant a szabadba. Kétségbeesetten kiabált, de választ senkitől sem kapott. Mikor rémületéből észhez tért, a hajtóművek felrobbanására gondolva elmenekült a hajótest közeléből.

      Most, hogy visszatért, furcsa érzés kerítette hatalmába. Nem tudta magának megfogalmazni, hogy mi is ez, de valahogy idegennek érezte magától a jármű maradványait. Gondolkodott, hogy mit is kellene most tennie. Várja a halált... vagy szedje össze a szanaszét heverő holmikat? Mind a két gondolat-variációt elhessegette magától. Úgy döntött, hogy ismét megnézi belülről a hajót.

      Hirtelen rádöbbent, hogy a néma csöndet kicsiny zaj töri meg. Először azt hitte, hogy képzelődik, majd az égre emelte tekintetét. Mereven figyelt, úgy érezte, ez a jelzés neki szól. A felismerés azonban azonnal belényilallt. A hang az űrhajó belsejéből jött. Lassan közelített, majd egyre tisztábban kivehetővé vált a szapora kerregés.

      „Mi lehet az?” – próbált koncentrálni. – „Talán a reaktorok túlmelegedése miatt beindult a fúzió, vagy valaki mégis életben maradt rajtam kívül, és most a rádiót próbálja beüzemelni?” – a füle zúgott, annyira erőltette figyelmét.

      Hirtelen elkiáltotta magát, majd újra mereven fülelt... Semmi. Válasz nem érkezett belülről, de a monoton recsegés folyamatos maradt. Úgy döntött, hogy bármi is legyen az, neki tudnia kell, hogy mivel áll szemben. Rápillantott karórájára, mely ugyancsak a véletlen folytán épségben maradt. Már egy teljes óra telt el a baleset óta.

      Lassan megindult a zajforrás iránya felé. A felhasadt oldalfalon át óvatosan belépett a sötét hajóba. A szemei csak nehezen szoktak hozzá a sűrű homályhoz, nem tudta felidézni, hogy éppen hol is van. A hajó belseje annyira átrendeződött a katasztrófa során, hogy egyszerűen képtelen volt kiigazodni. Végül nagy nehezen rájött, hogy a rádiós fülkében botorkál. Minden a felismerhetetlenségig szétroncsolódott. Megállt és a saját maga keltette zajok elnémulása után ismét mozdulatlan hallgatózásba merevedett. Az ismeretlen, halk, monoton hang távolabbról jutott a füleibe, mint az imént. Óvatosan beljebb lépkedett a hajótestbe. Most már vak sötétben kellett tapogatóznia. Hátrafordult. A résen, amin belépett, a nap vakító fénye csak pár méterig ömlött be.

      Visszafordult, majd mély lélegzetet vett, és lassú csoszogással elindult az „ismeretlen” sötétség felé. A padlón szétszóródva mindenféle berendezés-maradványok hevertek. Egy pici asztali lámpa kapcsolóját vette észre maga előtt, önkéntelenül elfordította a kapcsológombot. A lámpa pislogó fénnyel világítani kezdett egy felborult asztal mögött. Fénye kísérteties hangulatot árasztott.

      Odalépett az asztal mögé és a lámpát feljebb emelte, hogy végre lásson is valamit. Közben lenézett a műanyag borítású padlóra, mert érezte, hogy valami ragacsos anyagba lépett, mely húzza magához a lábát.

      „Vér” – gondolta az apró, sötét cseppeket látva, melyek a bal lábához vezettek és pont a talpa alatt terültek el egy tócsába dermedve. Enyhe fintorral megemelte a lábát, amibe az alvadt vér hajszálvékony szálakkal próbált kapaszkodni, de ő gyors mozdulatokkal lerugdosta magáról. Körbenézett és azonnal meglátta a rádióst. Szerencsétlen megüvegesedett szemmel meredt valahová a sarokba. Testén hevert a falból kiszakadt rádiós-pult, melynek éles sarka összeroncsolta a mellkasát.

      „Azonnal meghalt” – futott át az agyán. „Az első útja volt.”

José Alexander Nogueira: Visszaszámlálás -- Grafika © Kovács Péter (Smith)       Minél előbb szabadulni akart a véres helytől. Odalépett a fülke épségben maradt ajtajához. Tudta, hogy az csak akkor húzódik el előtte engedelmesen, ha az áramfejlesztő generátor működik. Az ajtó meg sem mozdult. Hiába próbálta a fali kapcsolószekrény gombjait nyomogatni, semmi sem működött. Az ajtón támadt apró résen egy fémrúddal benyúlt, majd testi erejét megfeszítve résnyire félrehúzta azt, mire az ajtó a benne lévő vezérlőegység maradék energiáját felemésztve és egyben utolsó parancsát végrehajtva, hangos, fémes csikorgással félrehúzódott. Óvatos mozdulatokkal lökdösni kezdte az ajtót, de az nem mozdult.

      Amint belépett a vezérlőterembe, a halk, recsegő hang azonnal hangosabbá vált. A terem félhomályban volt, és apró zümmögéssel vibráltak az oldalfények, ami azt jelentette, hogy az energiaellátás akadozott ugyan, de nem szűnt meg teljesen. Kicsit szoknia kellett a látványt, és újra kellett értelmeznie a térdimenziókat. A fent és lent helyzete egymáshoz képest nem, de az eredeti elrendezéshez képest kissé megváltozott. A teremben minden, ami azelőtt nem volt lerögzítve vagy a landoláskor kiszakadt a helyéből, az most az egyik sarokban alaktalan tömeggé préselődött.

      Nem kellett nagy szakértelem, hogy felmérje, a „műszermassza” szinte a teljes felismerhetetlenségig összeroncsolódott, és így használhatatlanná vált. Belényilallt a felismerés, hogy ebben a teremben nincs már semmi keresnivalója, mert bármi is az, ami a különleges hangot adja, nem innen jön.

      Továbbindult. A lába alatt ropogó néhány tönkrement műszerdarabkát közönyösen félrerugdosta, majd a műszerterem másik ajtajának nekifeszülve azt is sikerült kinyitnia. Egyre erősebben hallotta a monoton recsegést. Úgy szólt, mint egy kereplő, amit a Régészeti Múzeumban látott és hallott egyszer a Földön... de nem...

      „A kis dózis-mérő kocka” – villant át agyán a felismerés. Önkéntelenül szakadt köpenye felső zsebéhez nyúlt, de hiába. Valahol elveszthette, amikor az ütközés ereje leverte a lábáról. Mindenkinek kötelező volt a dózis-mérő kocka viselete, amit a személyzet az egyenruhájára, a laborosok köpenyzsebükre rögzítettek.

      Megszédült. Fájón ismerte fel munkahelyét, a laboratóriumot. Itt tartózkodott szinte az utolsó pillanatig. Amikor megtörtént a baj, épp a két laboráns hallgatójával volt. Gyorsan körbenézett a félhomályban. A két élettelen test nem messze feküdt egymástól. Az egyikük arca kegyetlenül összeroncsolódott, fején 4-5 cm-es rés tátongott, melyből barnás színű lé – csontszilánkokkal keveredve – folyt ki. Feltehetően a desztillált víz tartálya szakadt rá, melynek szelepe szétvágta a koponyáját. A holttest mellett nagy tócsában terült el a tartályból kiömlött víz, melyben a másik laboráns teste hanyatt feküdt. Jobb kezében még mindig szorongatott valamit. Onnan jött a kerregés. A kék színű, gyufásdoboz nagyságú dózismérő volt az.

José Alexander Nogueira: Visszaszámlálás -- Grafika © Kovács Péter (Smith)

      Lehajolt érte és a kezébe vette, majd kikapcsolta a készüléket. Rá sem nézett a kijelzőjére, úgy vágta zsebre. Mivel nem látott sérülést a fiatalember testén, óvatosan hasra fordította. Azonnal nyilvánvalóvá vált a halál oka. A hátgerincét kettészelte egy hegyes vaskampó. Az oldalfalon egykor elhelyezett orvosi láda tartószerkezetének egy leszakadt darabja volt az.

      Sok halálesetet látott már életében, de az ilyen borzalmas sérüléseket sohasem tudta egykönnyen feledni. Minden egyes eset beleivódott agyának mély rétegeibe, és a következő esetnél mindig kísértetként ugrottak elő tudatából. Most sem volt ez másként. Lassan leeresztette a tehetetlen testet, bele a vízbe, melyben egy apró, remegő hullám futott széjjel. „Ennyi egy élet?” – meredt rá a fiú tarkójára, aki úgy pihent, mintha éppen aludna. Nehéz feladat a halottakkal megbirkózni.

      Nem tudott volna tovább együtt maradni gyakornokai testével, ezért sietősen kiviharzott a laborból. Még ki sem lépett az ajtón, amikor halk, sziszegő hang ütötte meg a fülét. Azonnal felismerte a zaj forrását. „Szökik az oxigén...” – eszmélt fel – „bizonyára az oxigéntöltő tartály repedt meg és most ereszt.” Gyors lépésekkel megindult a hang irányába.

      A parancsnoki hídon kellett átmennie. Itt is minden egy sarokba sodródott. A talapzatból a fotelok kiszakadtak, és tartórúdjukkal felfelé hevertek az oldalfalak mentén. Az ajtó mellett a parancsnok felismerhetetlenségig összezúzott teste feküdt. Az egész falat befröcskölte a vér. A vezérlőpult egyik fele leszakadt, és az ott álló navigátort magával ragadva belecsapódott a műszerfalba.

      Rosszul lett, ilyent még azelőtt nem látott. A navigátor görcsösen kapaszkodott egy asztallapba, de deréktól lefelé a törzse pár méterrel odébb hevert. Orvos lévén sok szörnyűségnek volt már tanúja, de ez tényleg túltett minden eddigi látványon. Szabályosan úgy menekült ki a teremből.

      A bemosakodó terem ajtaját nyitva találta. Nem csalódott, a sziszegő hang tényleg ebből a helyiségből jött. Az oxigéntöltő tartályon kicsi repedés húzódott, ebből áramlott ki nagy sebességgel az éltető gáz. Nem próbálta eltömni a rést, mivel oxigénre ezen a bolygón úgysem lett volna szüksége. Tudta, hogy a sistergés nyomban megszűnik, amint a nyomás teljesen lecsökken a tárolótartályban. Először az a gondolat környékezte meg, hogy felvesz egy szkafandert, mely részben megvédi a kitiratimin-sugárzástól. Az öltözőben azonban nem maradt épségben egyetlen űrruha sem. A felborult súlyos szekrények alól egy férfi alsóteste vált felismerhetővé.

      „A kibernetikus... szóval tényleg mindenki halott” – látta be a valóságot. Nem volt tovább maradása ebben a szobában sem. Továbbindult. A konyha felé vette az útját. Mivel már vagy két órája lezuhantak, egyre kevésbé tartott a megsemmisítő robbanástól. Az időközben elszenvedett sugárfertőzés jobban aggasztotta. Arra gondolt, hogy még átnézi a konyhát és utána végképp itt hagyja ezt a pokoli helyet.

      A konyha sem nézett ki jobban a többi helyszínnél. Az edények kiszóródtak a szekrényekből, a súlyos melegítőlapok szanaszét hevertek. A legénység teljes vacsorája a falon folyt végig. A teatartály egész tartalma a padlón ragacsosodott. Úgy érezte magát minden cuppanó lépésnél, mintha légy volna, amely épp a tányér szélén rohangál, miközben egyre gyorsabban a forró levesbe csúszik.

      Bejutott a raktárhelyiségbe. Ott viszonylag rendben talált mindent. A szállítmányt jól lerögzítették, ehhez értettek a rakodók, persze ez csöppet sem vigasztalta most őt. Néhány láda elszabadult ugyan, de hát most már mit számított mindez. A rakomány állapota abszolút nem érdekelte.

      Megtántorodott... szédülni kezdett... a feje zakatolva lüktetett.

      „Végem van... kezdődik.” – harapott a szájába. Úgy érezte, ha nem ülhet le azonnal, akkor össze fog esni. Lerogyott gyorsan a padlóra, hátát a falhoz támasztotta. Fáradtnak, gyengének érezte magát, kimerítették az elmúlt órák eseményei. Csak egy picit akart pihenni, úgy gondolta, hogy mindjárt összeszedi magát, és akkor majd elvergődik a szobájáig. Hirtelen álmosság tört rá, mintha már napok óta nem aludt volna. Próbált úrrá lenni magán, hiszen felismerte a nyilvánvaló tüneteket. Egy pillanatra mégis lehunyta a szemét... majd gyorsan kinyitotta. Ez jólesett. Megismételte. Megpróbált egyenletesen lélegezni. Ismét lecsukta a szemeit.

Hirtelen az órájára pillantott. Majdnem egy napig aludt. Észre sem vette, hogy mikor tört rá az álom. Félig ülve feküdt és ez a kényelmetlen testtartás elzsibbasztotta a tagjait. Próbált erőt venni magán, és engedetlen testét feszegetve, a vért lassan belepumpálta ernyedt karjaiba. Érezte, hogy a vérnyomása nagyon leesett és nagyon fázott is. Tudta, hogy láz gyötri. Azt is érezte, hogy igen magas láza lehet. Borzalmas szomjúság kerítette hatalmába. Nagy nehezen lábra állt, és émelyegve elbotorkált a konyháig. Ott hasra vágódott és már nem érdekelte, hogy a tea egy része felszáradt a padlón, mohón nyalni kezdte a talajról az undorító főzetet. Mindene fájt. A karjai, a lábai megduzzadtak, ahogy a tenyerével a teát nyitott szájába sodorta, rápillantott a kézfejére, mely szokatlan vörös színű és duzzadt volt. Nem tudott ezzel törődni, csak nyelni akarta a folyadékot tüzes testével. Tudta, hogy egyedül nem élheti túl a sugárfertőzést, amelynek még most is ki van téve, hiszen alig 36 órán belül a duzzanatok tovább fokozódnak, a szövetei lassan elpusztulnak, és a vérnyomását mesterségesen is nehéz lenne tartani. Vérében egyre több lesz a bomlástermék, és aztán pár óra múlva a vérkeringése végképp le is áll.

      Öklendezni kezdett... már csak ez hiányzott. Felállt, de rettenetesen szédült, nagyon gyenge volt. Borzalmas éhségérzete majdnem kiszakította a gyomrát. A görcsös öklendezés még tovább fogyasztotta erejét. Néha nem is tudta, hogy éppen mit csinál és hol jár, de nagy nehezen elvergődött a szobája ajtajáig.

      Az ajtó nem működött, és nem volt már annyi ereje, hogy be tudjon jutni az orvosi táskájához. Nekifeszült, de az ajtó meg sem mozdult. Az erőlködéstől újból rosszul lett. A gyomra ismét begörcsölt. Térdre esett és összekuporodott. A fájdalmai igen erősek voltak, de mindenáron lábra kellett állnia. Megpróbált elvergődni a személyzet valamelyik másik lakószobájába. Nem sikerült azonnal. Két lépésenként újra öklendezni kezdett. Nem evett már közel 30 órája semmit, így nem volt mit kiadnia magából, ezért csak kínlódott. Közben olyan hangok jöttek ki belőle, mint akit vágóhídra visznek. Erőt vett magán, kiegyenesedett, összeszorított fogakkal levegőt vett. A fájdalma olyan erős volt, hogy a könnye végigfolyt az állcsúcsán és hányni kezdett. Hányt és hörgött. Vért hányt.

Amikor feleszmélt, nem érzett semmit, vagyis csak azt, mintha lebegne. Borzalmasan éhes volt. A szája irtózatos rossz ízt és bűzt árasztott. Lassan kinyitotta a szemét és felemelte a fejét. Arcát a két tenyerébe temette, mert újra jött a szédülés. Remegett az egész teste. Feltápászkodott és a vért letörölte az arcáról. A feje oldalát megszorította két kézzel, érezte, ahogy a vér rászáradt a hajára. A saját vére volt, amiben feküdt. Áttámolygott a szomszéd szobáig. Szerencséjére az ajtó ezúttal könnyen nyílott. Belépett a kibernetikus lakószobájába. A szanaszét heverő holmik közül felemelt egy dobozt. Kinyitotta a tetejét, üvegampullák voltak benne, de mind összetört és kiömlött a tartalmuk.

      A másik egészségügyi dobozt is megkereste. Nyugtatókapszulák hullottak a tenyerébe. Kettőt azonnal bevett belőlük, aztán még kettőt, majd aléltan összerogyott a sarokban.

      Amikor sikerült végre összeszednie magát, akkor újra elbotorkált a konyhába és egy szivaccsal felitatta a maradék teát a padlóról, és belecsavarta egy épségben maradt edénybe. Az ital undorító és fertőzött volt, de forró testének jobban esett, mintha a legdrágább ital lett volna. Mivel nagyon rosszul érezte magát, arra gondolt, hogy megméri a sugárzást. Szabadon hagyott kezét a zsebébe csúsztatta és óvatosan bekapcsolta a sugárzásmérőjét.

      Olyan hatalmas hangzavar kezdődött, hogy a kis szerkezetet kirántotta és a szeme elé tartotta, hogy jól láthassa annak kijelzőjét. Hunyorogva próbálta kibetűzni a számokat. Könnybe lábadt a szeme, amikor felismerte őket, túl magas volt az érték, iszonyatosan magas. Lassan leeresztette a karját, és a dózismérőt kiejtette a kezéből. A műszer az ő sugárzását mérte, azt, amit beteg teste sugárzott. Kibotorkált a teremből, és visszafordult, hogy meghallgassa a hang változását. A sugárzás mértéke az ő távoztával alábbhagyott, s bár a recsegés nem szűnt meg, de érezhetően csökkent az intenzitása.

      Már nem érdekelte. Tudta, hogy fehér vérsejtjeinek mintegy felét elvesztette. Beletúrt a hajába, és nem lepődött meg, amikor túl sok hajszál maradt a kezében.

      Visszaindult a kibernetikus szobájába. Bevett még két kapszulát, majd a láztól forró fejjel leheveredett annak ágyába. Nem lett jobban, ezért bevett még vagy négy kapszulát. Egymás után kezdte lenyelni őket, néha kortyolt egyet az edényből, de aztán már csak szárazon nyelte a „mérget”. A szobán kívülről kellemetlen szag terjengett. Tudta, hogy mi okozza, sokszor érzett már ilyent, de nem érezte magát olyan jól, hogy ezzel törődni tudjon. Nem foglalkozott társai bomló tetemeinek bűzével. A nyugtatók elkábították...

Csoszogó hangot hallott, ezért kinyitotta a szemét, és némán fülelt. Nem hitte, hogy van még rajta kívül más is a bolygón, de... tisztán hallotta a lépteket. Megrettent. „A kutatóhajók még nem érhettek ide...” – morfondírozott magában – „azok olyan zajjal jönnének, hogy azt már régen hallanám”.

      Valaki a nevén szólította.

      Megijedt, de mégis az ajtó felé húzódott. Kinézett a szobából. Egy nő és egy tíz év körüli lány állt neki háttal. Nem akart hinni a szemének.

      – Hogy kerültök ide? – szólt elhaló hangon a két jövevény felé.

      A hangjára azok megfordultak, majd a nő feléje lépett és a kezét kinyújtva mosolyogva válaszolt:

      – Érted jöttünk.

      – Nem – kiáltott fel az iszonyattól, és ellökte magát az ajtótól. A lendülettől hanyatt esett, megpróbált felállni de nem sikerült neki. Látta, hogy a két idegen, akik nem is voltak idegenek, bejönnek az ajtón és csak nevetnek rajta...

Félhomály volt, becsukta a szemeit, majd újra kinyitotta. A padlón feküdt, ugyanúgy, ahogyan elesett. Körbenézett a szobában. Forgatta a fejét, de sehol sem látott senkit. Tisztán emlékezett rá... nem álmodhatott, hiszen ébren volt..., hogy a feleségét látta és a lányát.

      „Halottak... már rég halottak” – hörögte maga elé. Próbált visszaemlékezni a szakkönyveiben leírtakra... igen... már emlékezett. Tudta, hogy akkor is meg fog vele történni, ha tudja, hogy ez nem lehet. A hallucinációk a sugárfertőzés velejárói. Úgy érezte, hogy tiszta a tudata, nem képzelődhet... most nem..., aztán újra az ajtó felé fordult, mert jól érthetően hallotta a beszédfoszlányokat és a kisgyermek gurgulázó kacagását. Ugyanolyan volt, mint régen, ugyanaz a hang... az ő lányáé.

      „Halottak... már halottak vagytok” – ismételte nyüszítve magában, és a kíntól szétharapta a szája szélét, – „három éve meghaltatok repülőszerencsétlenségben Guyanán..., nem lehettek itt”.

      Már a felesége is kacagott, mire ő befogta mindkét fülét, mégis egyre hangosabban hallotta a nevetést. Hörögve vetette rá magát az egészségügyi dobozra. Újabb nyugtatót vett be, de a harsogó kacaj nem akart elmúlni. Megpróbált felállni, de a lábai nem engedelmeskedtek, hason csúszott el a családja mellett. Ők csak álltak és nevettek rajta. Rájuk pillantott, és tovább küszködött. A szolgálati fegyveréért akart indulni, de az szobájának vastag ajtaja mögött volt, amin nem tudott bejutni. Újra öklendezni kezdett, majd a kiszáradás miatt lassú sötétség borult rá. A kínzóan éles nevetés is alábbhagyott idővel.

      Nem aludt el, csak elkábult, a rémképek legalább békén hagyták kis időre. Újra nekifeszült, és nehezen fel tudott állni négykézlábra. Olyan forró volt a teste, mintha belülről nagy tüzet gyújtottak volna benne. Megpróbált a vezérlőterembe eljutni, de ekkor megint meghallotta szeretteinek a közeledését. Hörögve csúszott előre, az önmegsemmisítő berendezéshez akart eljutni, tudta, hogy ha ez sikerül, akkor vége... akkor örökre békén hagyják... akkor vége minden szenvedésnek. Nem lett volna lelki ereje önmagával végezni, de az önmegsemmisítő szerkezet visszavonhatatlanul végrehajtotta volna a „parancsot”.

      Mászás közben leszakadt róla a köpenye, a rongyok cafatokban lógtak, ahogy elakadt az elgörbült, kiálló fémszerkezetek bozótjában. A felesége gyöngéden megszólalt mögötte:

      – Hová mész?

      – Hallgass, halott vagy – nyüszített rá az asszonyra, akit valaha úgy szeretett.

      – Papaaaa... labdázzunk!! – kérlelte a kislány, aki előtte állt.

      – Ó... kicsim... isteneeeem... – sírta el magát a férfi, és utolsó erejével felállt, és egyszerűen csak átgyalogolt a gyermeken.

      Úgy érezte, azonnal megőrül. Tudta, hogy hallucinál, mégis beszélgetett a leányával. A kislány pedig elkezdett csacsogni, olyan gyorsan ejtette a szavakat, hogy teljesen értelmetlen zagyvaságnak tűnt az egész. Ő pedig csak támolygott, menekülve a gyerek elől, aki szemlátomást nem akarta békén hagyni.

      Hirtelen újabb hangok ütötték meg a fülét. A barátai voltak azok, hangosan röhögtek, és rá mutogattak. Tudta, hogy nincsenek ott, mégis megpróbálta őket kikerülni. Tántorogva vonszolta magát előre, egyszer csak érezte, hogy a lábát hátulról megfogják... próbált előrelépni, de az egyik – padlón heverő – műszerben megbotlott és elvágódott. A rádiós kacsintott rá egyet, majd előkapott egy fényképezőgépet és a vakuval rávillantott...

      Esett az eső és villámlott is, a folyó mellett feküdt. A villám közvetlenül mellé csapott be. Olyan éles dörrenés rázta meg, hogy fájdalmában a füleihez kapott. Felugrott. Menekült, tudta, hogy ez mind-mind csak hazugság, mégis menekült. Újra elvágódott. Érezte, hogy megütötte magát, az eső meg csak egyre szakadt...

      Megpróbált felnézni, de még mindig a padlón feküdt, a műszer mellett. Ezek szerint a menekülést is csak képzelte? Pedig azt hitte, tényleg tud futni. Szemei előtt egyre csak az önmegsemmisítő berendezés kapcsolója lebegett.

      Nem tudott lábra állni, az orrából dőlt a vér. A lánya le akarta törölni egy fehér papírzsebkendővel, de ő a kezével félrelegyintette az árnyat. A parancsnok rászólt, hogy azonnal hozza rendbe magát, a navigátor pedig viccesen összecsapta a bokáit, miközben idétlenül vigyorgott. A két laboráns próbált neki segíteni felállni. Az egyikük feje helyén csak egy szétmálló koponya volt, a másik pedig a hátából kiálló kampót szorongatta, és úgy táncolt körbe-körbe. A kibernetikus meg ütemesen tapsolt neki, és tele szájjal röhögött.

      Utolsó erejével ellökte őket magától és a vezérlőpultra borult. Hevesen elkezdte bepötyögni a klaviatúra megmaradt részén lévő számok kombinációit. Aztán felemelte a fejét. Ott feküdt a földön, a vezérlőpulttól alig 6 méterre.

      „Ez még nem történt meg?” – suttogta maga elé, és próbált újra, most már valóban elvergődni a kapcsolószekrényig. Az anyja közben úgy szidta, mint gyermekkorában. Mocskos szavakat használva alázta, de ő ezzel nem törődött tovább. Felemelt egy vasrudat a talajról, és ütni kezdte az oldalra dőlt vezérlőasztalt, melyből karvastagságú, szikrázó kábelek lógtak ki.

      A biztonsági doboz, persze, nem engedelmeskedett, a zár erősen tartotta magát, és ő nyálát fröcsögtetve ütötte a fémet. Az emberek újra jöttek feléje és fenyegetően kiabáltak. Be akart venni egy újabb nyugtatókapszulát, de rájött, hogy nem hozta magával az egészségügyi dobozt. Csapkodott a levegőben és már az emberekkel harcolt, akik ügyesen elhajolva kitértek minden vagdalkozása elől. Aztán megállt egy pillanatra. Kiejtette kezéből a fémrudat, majd megadóan lehajtotta a fejét. Hagyta, hogy amazok rátámadjanak, ütötték, ahol érték. Jajgatva terült el. A padlóra zuhanva az orrát felhorzsolta valami hideg fémalkatrész.

– Ötvenöt; ötvennégy; ötvenhárom...

      Hallotta a monoton géphangot. Először azt hitte, hogy újra csak a képzelet játszik vele. Kibírhatatlanul közönyös volt számára a hang. Valahogy olyan furcsán, mintegy felsőbbrendűen ejtette ki a hangokat a masina. Egykedvűen számolt vissza a gép, mintha nem is az ő haláláig számolt volna. A gép csak számolt, számolt és számolt. A gépet egyáltalán nem érdekelte, hogy ő meg fog halni. Ő, aki az űrhajóval együtt eltöröl a homályba mindent, magával az automatával együtt, ami ennyire közömbösen számol...

      Tudatosult benne, hogy mit is hall tulajdonképpen..., persze a kísértetek mind eltűntek azonnal.

      „A kulcs” – nyilallt belé a felismerés. Tudta, hogy a kulccsal le lehet állítani a folyamatot, de a kulcs valamelyik szekrényben lógott eredetileg. Sem ereje, sem ideje nem volt ahhoz, hogy bármit tehessen. Kedve sem volt hozzá, hogy megmozduljon.

      – Negyvenegy; negyven...

      Megadta magát a sorsának, úgy érezte, ezt kell tennie. Aztán lassan feltápászkodott és forogni kezdett a félhomályban.

      – Hol az a nyavalyás kulcs? – ordította utolsó erejével a semmibe. – Csak azért is életben maradok.

      – Harminchat; harmincöt; harmincnégy...

      Belerúgott a vezérlőpanelba, de ez nem hozott változást, a monoton géphang tovább búgta a számokat. A felesége pofon vágta, erre ő dühbe gurult, és ordítani kezdett vele és a sarokban halkan, magába fojtottan zokogó gyerekkel is.

      – Elég volt... hagyjatok békén!

      – Huszonnyolc; huszonhét... – mintha csak neki válaszolt volna a gép.

      A háta mögül az ismerősök és barátok hada botokkal közeledett feléje. Megfordult és a jármű oldalának hasítékán beáramló fény felé kezdett futni. Rohant a gép testében, közben üldözői lihegését hallotta a háta mögött.

      – Huszonegy; húsz; tizenkilenc...

      Végre kimászott az űrhajó résén. Ekkor már tudta, hogy nem menekülhet, mert 500 méteren belül a robbanás mindenkivel azonnal végez. A nap bántón a szemébe sütött. Hátulról ütés érte. A fejéhez kapott, és ahogy megfordult, látta, hogy a parancsnok az, aki artikulálatlan hangon ordítani kezdett vele, miközben taszigálta őt:

      – Mit művel itt, kinek képzeli magát, hogy intézkedik?

      Kikerekedett szemekkel próbált tovább futni..., de egy csapat ember dorongokkal felfegyverkezve elállta az útját.

      Megdörzsölte a szemét. A hajó padlózatán feküdt. Nem értette, hogyan került ide ismét, hiszen pár perce már elmenekült innét. Feltápászkodott, és újra menekülni próbált. Ismét ütést érzett a tarkóján. Megint a parancsnok volt az:

      – Mit művel itt, kinek képzeli magát, hogy intézkedik?

      – Ezt már mondta egyszer... – hörögte, védelmezően maga elé tartva a kezét.

      A parancsnok gúnyosan mosolygott, majd géphangon megszólalt:

      – Huszonnyolc; huszonhét; huszonhat...

      „Ez már megvolt egyszer” – villant át az agyán, miközben kívülről figyelte a több száz méterre lévő űrhajót. Körülbelül tőle 1 kilométerre egy páncélautót látott közeledni. Megrázta a fejét, és amikor újra kinyitotta a szemeit, megint a padlón feküdt. Zihálva kapkodott levegő után. Már nem tudta különválasztani, hogy mikor hallucinál és mikor éli a való világot. Azt sem tudta felfogni, hogy valóban beindult-e az önmegsemmisítő vagy talán ezt is csak a képzelete játssza vele? Szeretett volna azonnal meghalni, mert akkor legalább megszabadulhatott volna a gyötrő képzelgésektől. Megpróbált feltápászkodni. Újra hallotta az emberek kiáltozásait, hallotta a közeledő páncélautó ütemes motorhangját is. Aztán látta, amint saját magának segít felállni... az arca eltorzult, amint önmagával nézett farkasszemet.

      – Tizennégy; tizenhárom; tizenkettő...

      – Két tűz közé szorítottatok – kiabált és az emberek felé rázta az öklét. A szabadban állt ismét, nem tudta, hogy ez a valóság vagy más, de már nem is érdekelte igazán. – Mindenkit elpusztítok – üvöltötte eszelősen nevetve, aztán, mint aki a piacon alkudozik, hanyagul megfordult és maga elé dünnyögött:

      – Mennyi?

      – Kilenc; nyolc; hét...

      – Köszönöm – fordult meg elegánsan.

      Látta még, hogy a páncéljáró egymás után lövi fel a jelzőrakétákat, mind a hármat, ahogy ezt a szolgálati szabályzat is előírta.

      Megfordult és látta, ahogy a rokonai és a barátai a régmúltból tapsolva ünneplik őt. Megpróbált egy színházi meghajlást imitálni, de nem sikerült túl jól. Ő is nevetett már magán, és integetett... meg csókokat dobált minden irányba. Boldogan ölelte magához a feleségét, miközben a lánya a nadrágja szárába kapaszkodott. Végre boldognak láthatta a családját. Egy pillanatra megrémült, de aztán lassú mosolyra húzódott az ajka. Megkönnyebbült.

      – Három; kettő...

      Kárörvendve nevetni kezdett... majd hirtelen forró légáramlat csapta meg az arcát.

Nem fájt semmije. Nem érezte az előbbi fáradtságot sem. Elmúlt a szomja és az éhségérzete is. Egyedül volt... mintha repült volna. Szikrázóan sütött a nap, mégsem érzett meleget. Kézfejére nézett és nem látott semmi rendkívülit, már nem volt felpuffadva és a lüktető láz sem gyötörte. Olyan hófehér volt a bőre, mint egy újszülött csecsemőé.

      Felülről nem is volt olyan barátságtalan a táj. Kitárta a karjait és engedte, hogy a lágy szellő az inge ujját lobogtassa. Jól esett neki. Teljesen fehérben volt, szinte vakított a szép öltöny rajta. Olyan néma csend vette körül, ami csak kevésszer adatik meg az ember életében. A nyugalom elárasztotta egész testét. Olyan jó volt ilyen tisztának lenni. Úgy érezte magát, mintha fehér tollpihén lebegne, olyan könnyű volt mindene.

      Körbenézett. Nem tudta, hogy hol van. Egy épület tetején állt. Felismerte, habár ebből a szögből még sohasem látta, de a Igazgatósági Palota tetődíszei mindig is ámulatba ejtették. Nyugalom szállta meg a lelkét, nem furcsállta, hogy alatta pár méterrel lejjebb emberek beszélgetnek – a bejárati kapu előtt –, egymással nagyon halkan. Minden szót tisztán hallott, hirtelen hallgatózni támadt kedve. Abszolút nem zavarta. Élvezte a napsütést és a fényt, mely elborított mindent ezen a szép nyári napon. Figyelnie sem kellett, olyan tisztán hallott minden egyes szót...

      – ... nem számítottunk arra, hogy életben maradhatott valaki is, de a letapogatók jelezték, hogy mozgás van a roncsok között. Ekkor leszálltunk a bolygóra a biztonsági zónában... 2 kilométerre a baleset színhelyétől. A parancsnok útnak indított kettőnket a páncélozott járművön, hogy a túlélőket begyűjtsük...

      A beszélő mellett álló másik ember vette át a szót:

      – Akkor láttuk, hogy integet és kiabál. Ezért kilőttük a három jelzőrakétát. Nagyon örültünk, hogy ennyire jó állapotban láthattuk, és hogy megmenthetjük... de aztán mindent elsöpört az a robbanás. Csak a szerencsén múlott, hogy mi túléltük, így is messzire sodorta a járművünket a detonáció...

      Nevethetnékje támadt, már nem volt kedve az alatta lévőkre figyelni. Próbálta magát türtőztetni. Nem akarta, hogy azok tudomást szerezzenek róla, így magába fojtotta kuncogását. Jó kedve volt. Mély lélegzettel szippantotta be a friss levegőt, majd megfordult, és a mögötte álló nőhöz lépett, aki olyan gyönyörű fehér uszályos estélyi ruhában pompázott, mint amilyenben a leggazdagabb tartományok legszebb leányai lehettek valaha.

      A nő kezeit egy kicsi, mosolygós leányka vállán nyugtatta, akinek fehér fodros hajszalagja csapkodóan lobogott a langy szélben.

      – Készen vagy? – kérdezte a nő a férfit szerelmes hangon.

      – Igen – válaszolt az, reszketően.

      A kislány gyermeki kacajjal kergetőzött egy fehér kis madárral az épület tetején. A szüleire mosolygott, majd apró lépésekkel tovább futkározott. Az asszony kedves mosollyal intett feléje, majd gyengéden a férfiba karolt.

      Úgy lépkedtek a tetőn, a kislány felé, mintha csak andalognának egy erdei úton. Szépek voltak így együtt... szépek, mint bármely család, melynek tagjai szeretetben és boldogságban élnek egymással. A szellő enyhet adó fuvallata átszaladt a felhők között. A madarak éneke messzire hallatszott.

      A férfi – aki már csak halványan látszott az óriás épület tetején – megállt, majd lassan megfordult, körbenézett még a tájon, megcsókolta kedvese kézfejét és halkan a fülébe suttogta:

      – Jó volt itt. Jól éreztem magam... De azért nagyon jó újra együtt lenni veletek.

José Alexander Nogueira: Visszaszámlálás -- Grafika © Kovács Péter (Smith)



ÚJ GALAXIS 2. szám – Tudományos-fantasztikus antológia
(Kódex Kiadó, Pécs, 2003, 102-114. o.)