Somogyi Gábor: A 13-as járat - ÚJ GALAXIS 2. szám - Tudományos-fantasztikus antológia (Kódex Kiadó, Pécs, 2003)
Somogyi Gábor: A 13-as járat


      Kora reggelenként néha látni lehet, hogyan kanyarodik a Park Avenue-re a 13-as járatszámú busz. Kecsesen ívelt kanyarral csatlakozik az ekkor még igen gyér forgalomhoz, majd idegesítő nyikorgással lefékez, jelezvén érkezését. A megállóban ilyenkor még kevesen állnak, és közömbösen szemlélik, hogyan áll meg a busz előttük, valahogy már meg sem hallják, amikor ajtajai nagy robajjal kinyílnak és két másodperccel később ugyanolyan nagy zajt keltve becsapódnak. A vezető gázt ad, fekete füst száll fel, majd lassan kidöcög a buszmegállóból, hogy aztán másodpercekkel később belevegyüljön az élénkülő forgalomba. A várakozók tovább állnak és várnak, mozdulatlanul. Mintha nem is látták volna, hogy az előbb ment el egy busz; közönyösen állnak és átnéznek a sárga, egyre rozsdásodó tragacson, a 13-ason, ami számukra láthatatlan. Aztán percekkel később megérkezik az első troli; a várakozók elégedetten nyugtázzák, hogy most sem késett, majd előveszik bérletüket, jegyüket. Majd újabb emberek érkeznek a buszmegállóba. Egyre többen. Senki sem kérdezi a járókelőktől, elment-e már a 13-as. Mindenki kiveszi a részét az örökmozgó hangyaboly-nyüzsgésből, nem kérdez, nem pofázik, csak vár, felszáll, megint vár, leszáll, alkotóelemét képezve a mindennapi élet egyszerű, szisztematikus rendjének.

      Azt, hogy pontosan hova visz a 13-as busz, igazából senki sem tudja. Sokan azt sem tudják, hogy milyen számozású járatok léteznek. Sokan még sosem látták, és az emberek nagy részét nem is érdeklik ilyen jelentéktelen dolgok. A buszmegállók tábláin nem is szerepel ez a vonal, így aztán nincs is olyan, aki a 13-asra akar felszállni.

      Ám a busz minden kora reggel befordul a Park Avenue-re, bevágódik a megállóba, majd tovatűnik. Az emberek pedig csak ácsorognak, várják a trolit, a föld pedig forog tovább.

Herbert Carternek azon a májusi napon fontos dolga akadt. Kora reggel indult a hivatalba. Idegesen nézett az órájára. El fog késni, ha nem megy gyorsabban, ezért megszaporázta a lépteit. Kiért a Park Avenue macskaköves járdájára, a túloldal felé indult. Reflexszerűen nézett szét az úton, a közeledő busz képe így hiába jutott el az agyáig, lépteit nem tudta már mérsékelni. Lelépett az útra, ám lendületén az utolsó ezredmásodperc alatt mégis úrrá tudott lenni és hirtelen erővel ugrott hátra. Lendület közben a bal kezét felemelte, amely aztán nekicsapódott a busznak.

      Ez meleg helyzet volt, annyi szent, de Herbertet ennek ellenére a hideg rázta. Negyed perce hajszál híján elütötték. Pont most, amikor végre megszerezte a jogi diplomáját... Még bosszankodni se tudott volna rajta, ha itt patkol el, hirtelen és gyorsan. Viszont elméjén a félelmet felváltó megkönnyebbülés után a düh lett úrrá. A busz után nézett, amely épp akkor kanyarodott a tőle alig száz méterre lévő buszmegállóba. Még nevetett is egy kicsit, amikor felfedezte, hogy a 13-as az. Vicces, kuncogott rajta, de hirtelen jött jókedve ellenére elhatározta, hogy csak azért is megnézi magának azt a buszvezetőt, csakúgy mellékesen elmesélve neki, hogy az imént majdnem szétkenődött ez alatt a tragacs alatt.

      A busz állt, Herbert szaladt, és félúton tarthatott, amikor az ajtók nagyot nyekkenve becsukódtak, és a jármű elhúzta a csíkot. Herbert pedig lihegve támaszkodott a táblának. Új ötlete támadt: a táblán a 13-as busz címkéjét kereste, sikertelenül. Pár perc múlva már lehiggadt, és józan agya azt parancsolta önmagának, hagyja a francba az egészet. Megfogadta a tanácsot, és továbbállt. E reggeli malőr miatt viszont negyedórát késett, s az elkövetkező napokban is sokat bosszankodott az egészen.

      Egy kerek hónap telt el az esemény óta, és Herbert már nem is emlékezett rá. A Park Avenue-n sétált, kora délutánra járt az idő. Ebédelni indult a közeli gyorsbüfébe. Hirtelen elszáguldott mellette egy lerobbant busz; Herbert azonnal felfedezte, hogy ez az a busz. Közvetlen mellette állt meg; nagyszerű alkalom nyílt arra, hogy végre felszállhasson rá.

      Az utolsó pillanatban mégis megállt. Józan esze most sem hagyta cserben. Jobban belegondolva, nem a vezető volt a hibás, hanem ő maga bóbiskolt el. Rájött, hogy semmi értelme kajtatni az után a járat után. Így hát szépen ott állt továbbra is a megállóban, tekintete azonban a busz ablakára tévedt.

      Az ablakból egy fiú nézett rá. Sápadt volt, és Herbertet különös érzés kerítette hatalmába. Az a fiú iszonyúan rosszul lehetett... túl sápadtnak tűnt, az arca falfehér volt, mint... mint egy halotté!... Herbert érezte, ahogy elönti őt a víz, és figyelmét a megállóban ácsorgó karcsú nőre erőltette. Az ajtók becsapódtak, a busz nagy robajjal továbbállt.

      Pár perc múlva visszajött, leült a padra egy zacskó hasábburgonyával és egy pohár kólával a kezében. Várt, a következő 13-asra.

      Sokáig ücsörgött, unalmában a várakozókat számolgatta... amikor befordult egy busz. Sárga, lerobbant – csak a 13-as lehetett. Ugyanaz volt, ami órákkal ezelőtt elment. Valami körjárat lehet, gondolta Herbert, azért nem láthatta visszafelé elmenni a túloldalon.

      Voltak ismét felszállók, barna ballonkabátos emberek, szürkék, átlagosak, sápadtak... és élettelenek. Valószerűtlennek tűnt, hogy a város összes angolkóros-kinézetű, sápatag lakója egy időben, egy buszra tömörüljön. Látott már olyan, cérnavékony fiatal lányokat, akiket úgy kellett kényszeríteni, hogy egyenek; olyan vézna egyetemistákat, akiket jobban érdekelt az, hogy a vizsgákon jól szerepeljenek, mint az, hogy néha egyenek; olyan, mély depresszióban szenvedő embereket, akik elkeseredésükben rögtön a mélybe vetik magukat egy magas hídról, amint az ember rossz szemmel rájuk néz. És Herbert mindezidáig azt hitte, megedződött már az ilyeneken. Hát tévedett. Amint az utolsó ember is felszállt, az ajtó becsapódott, Herbert azonban még mindig követte tekintetével a felszállót, és hirtelen mintha káprázni kezdett volna a szeme. Nézte a ballonkabátos hátát, és egy röpke pillanat múlva az iszonyat és megdöbbenés hulláma szántott végig elméjén, amint tisztán és kivehetően meglátta a túloldalon lévő gyorsétterem neonfényeit – a szürke kabáton keresztül! Mindez egy röpke pillanat alatt történt, Herbert hunyorított, és mire újra kinyitotta volna a szemét, a busz sebesen elhúzott. Herbert pedig ott ült a padon, izzadtan és pofán csapva a látottaktól.

      Biztos téved. Csak rosszul látta. Képzelődött. Összemosódott a kép. Biztos csak a tükröződéstől van. Optikai csalódás, mint amikor a horizont remegni kezd a meleg levegő miatt. Az nem lehet, hogy... Téved. Tévednie kell.

Somogyi Gábor: A 13-as járat -- Grafika © Kovács Péter (Smith)

      Mihelyst hazaért, felhívta a busztársaságot, és a 13-as busz felől érdeklődött. Nagy megdöbbenésére azt a választ adták, hogy ilyen számú járat nem létezik náluk. Az lehetetlen, mentegetőzött, hisz már háromszor látta azt a járatot. Sajnálják, válaszolták a telefonba, de ilyen vonal akkor sincs. Már hét éve, hogy megszüntették. (Az infláció meg a takarékossági politika miatt – gondolta Herbert.) Biztos csak elnézte, mondta a telefonba a diszpécser, biztosan a 73-ast látta. Sokan elnézik a számozást. A digitális kijelzőn könnyen össze lehet keverni az 1-est a 7-essel.

      Herbertet nem nyugtatta meg a válasz. Tudta, hogy egyáltalán nem tévedett. Háromszor is látta, ugyanazt a buszt, ugyanazt a járatot. Végképp választ akart kapni a kérdéseire, így éjszaka az ágyában, sok forgolódás után döntő elhatározásra jutott: csak egyféleképp bizonyosodhat meg arról, hogy igaza van-e. Holnap, ha törik, ha szakad, fel fog szállni a buszra.

      Ötkor már készen állt a felfedezésre. Üzenetet hagyott, hogy ma nem megy be az irodába, mert fontos elintéznivalója támadt.

      Az évszakhoz képest hideg volt a reggel. A távolban viharfellegek gyülekeztek. Odaért a buszmegállóhoz. Négy-öt korán kelő várakozott még rajta kívül. Bekanyarodott egy troli, a megállóban immár csak ketten maradtak: Herbert és egy ballonkabátos férfi, olyan kicsi, szürke figura, mint a többi 13-as utas. Nagy nehezen rászánta magát, hogy megszólítsa a férfit. Odalépett hozzá, és megkérdezte, a 13-asra vár-e. A férfi csontos, aszott kezét beledugta a kabátzsebébe, majd kissé rekedt hangon és alig hallhatóan visszakérdezett:

      – Maga is arra vár?

      – Igen. Most szállok fel először erre a járatra. Nem tudja véletlenül, hogy hova megy?

      A férfi felsóhajtott.

      – Vicces ember maga, hallja-e. – Herbert megállapította, hogy az öreg, aszott kezű férfinak ovális feje, elnyúlt álla van, szemei egy parányit beesettnek tűntek. – Ez olyan, mintha azt kérné tőlem, magyarázzam el az élet értelmét.

      – Mi?... Ezt hogy érti?

      – Úgy, hogy nem éntőlem fogja megkapni kérdésére a választ. Emellett még én magam sem vagyok minden egyes apró részlettel tisztábban. No, de mindjárt...

      – Mi lesz mindjárt?

      – Mindjárt elérkezik az a pillanat, amelyre egész életében, még ha csak a tudatalattijában is, nagyon várt.

      Herbert értetlenül bámult. A férfi abbahagyta a mondanivalóját. Mosoly jelent meg az arcán, majd így folytatta:

      – Erre a buszra nem mindenki szállhat ám fel. Ugyanis nem mindenki látja. Aki viszont felszáll rá, az már csak az út végén szállhat le róla. Maga... maga látta. Érzékelte a szuper-egzisztenciális entitásnak egy darabka foszlányát, majd az agya olyan képekké dolgozta fel, amelyek már nem haladják meg kognitív tudatát. Ez a lény, ha szabad így neveznem, miután belép a mi világunkba, csak az olyan emberek előtt válik láthatóvá, akiknek... tik-tak, tik-tak – ketyegett lassan, majd hirtelen a távolba nézett.

      Herbert kíváncsian fordult hátra.

      A busz befordult. Távol volt még, de Herbert tudta, a 13-as az. A ballonkabátos közelebb állt az útpadkához. A busz megállt, az ajtó kinyílt. A férfi Herbertre nézett.

      – Jól gondolja meg – mondta –, hogy felszáll-e. Ön nem az a típus, aki felszáll erre. Önön még nincs ballonkabát, ön még nem szürkült el. Önnek még hosszú az életvonala. Ezen a buszon csak egyszer lehet utazni. Egyetlenegyszer. Többször már nem lesz alkalma rá. – A férfi a többi utasra nézett. Tízen lehettek, falfehérek, sápadtak, élettelenek. – Innen nincs kiút. Döntsön!

      Herbert tétovázott egy pillanatig, majd határozott mozdulatokkal fellépett a busz lépcsőin. Az ajtó hangosan becsapódott mögötte, mint egy cella ajtaja a börtönben, a busz pedig elindult. Bent még hidegebb volt, mint az utcán. Végignézett az utastérben, és nyomasztó érzés kerítette hatalmába. Ennyire sápadt embereket még sosem látott, kivéve azt a fiút a buszon. Ezek is olyanok voltak. Élőhalottak. Herbert megborzongott, amit a hideg levegő és egyre növekvő félelme váltott ki. Az utasoktól legtávolabb eső ülésen foglalt helyet.

      Herbert a tájat nézte a piszkos ablakon keresztül; még így is ki tudta venni a viharfelhő mélykék színét. Pár perc múlva már a külvárost szelték át, majd az országútra tértek rá. Ha ez helyi járat, gondolta Herbert, akkor már réges-régen meg kellett volna érkezni a végállomásra. Rájött, hogy elképzelhető, hogy nem is helyi járaton csücsül.

      Beborult az ég, esni kezdett. Sötét lett odakint, alig lehetett valamit látni. A külvilág elmosódott a szeme előtt. Herbertnek elfogyott a türelme, borsózott a háta a félelemtől. Lassan mászott fel a gerincén, és fájdalmasan nyilallt az agyába. Felkelt, hogy beszéljen a vezetővel. A vezetőfülkén fekete drapéria lógott, nem lehetett keresztül látni rajta. Beszólt, megkérdezte, hová mennek, de válasz nem érkezett, csak egy ideges ujjbökdösés a „Vezetővel menet közben beszélgetni tilos!” feliratú táblára.

      – Elnézést, nem tudja valaki... – kezdte, de ahogy hátrafordult, hogy az utasoktól informálódjon (akikkel amúgy nem szívesen csevegne normális körülmények között, de ez volt az utolsó esélye), a hirtelen jött döbbenet és ijedtség beléfojtotta a szót. Az utasok... annyira átlátszóak voltak, mint egy szűziesen érintetlen üveg! Csakúgy, mint az az alak, akit a múltkor is látott. Nem tévedett. Igaza volt. Itt valami rettenetes dolog történik. Arcára a döbbenet grimasza ült ki.

      – Mondtam magának – kezdte a ballonkabátos haragosan –, mondtam, hogy innen nincs visszaút! Minden megvilágosodott már előttem. Ön nem idevaló. Önnek nem kellett volna felszállnia közénk. Maga még nem ért semmit! Nem jött még rá, hogy ez a járat valójában nem is létezik? Igaza van: átlátszóak vagyunk. Itt minden az... még maga is.

      Herbert maga elé emelte a karját... kifakult a ruhája, a bőre, szürkévé, egyre áttetszőbbé vált; széldzsekije fokozatosan veszítette el sárgás árnyalatát és alakult át egy színtelen, térdig érő ballonkabáttá.

      – Álljanak meg! – kiabált a félelemtől. – Állítsák meg a buszt! Le akarok szállni!

      – Hogy le akar szállni? Innen? Megmondtam, hogy nem lehet! A Semmi közepén vagyunk, fényévekre a Földtől! Mi már nem létezünk! Vagy azt képzeli, talán csak egy kis sminktől falfehér az arcunk? Nem elég nyilvánvaló, hogy meghaltunk? Mi már csak szellemek vagyunk, félúton.

      – De... de... én nem haltam meg!

      – Nem? Pedig nagyon úgy látszik. Ó, gondoljunk csak bele! Ön ott áll az út szélén, majd hirtelen felszáll a semmire, erre a buszra, amely valójában nincs is ott. Kilép az úttestre. A troli már nem tud fékezni. Szörnyű baleset! Nem a vezető volt a hibás, ön ugrott a jármű elé. Kiérnek a mentők, elviszik a holttestét, az emberek pedig egy-két perc múlva elfelejtik az egészet. Elfeledkeznek az ön haláláról! Mert ilyenek az emberek – közönyösek.

      A busz, utasaival és Herbert Carterrel együtt tovább száguldott a Semmiben. Egy távoli, ragyogó fény felé tartott. Hogy hová? Élő azt nem tudhatja meg. Tovább már nem kísérjük figyelemmel a 13-as útját. Olyan tájakra viszi utasait, ahová eleven ember nem teheti be a lábát.


ÚJ GALAXIS 2. szám – Tudományos-fantasztikus antológia
(Kódex Kiadó, Pécs, 2003, 29-33. o.)