Mr. Freeman ránézett az asztalára, majd július hónapra lapozta át kissé megrongyolódott naptárát. Komótosan rágyújtott pipájára, közben egy fehér lapot vett elő íróasztala fiókjából. Kinézett a szemközti ablakon az utcára. Semmi sem mozdult. Az utcák napok óta kihaltak voltak. Mélyeket szippantott az illatos dohánnyal megtömött csontpipából. Ízlelgette, közben karosszékében lassú, ütemes, hintázó mozdulatokkal ringatta elfáradt testét. Jólesett a pihenés, jólesett, hogy nem kellett sehová sem rohannia. Ráért, és az ablakon beeső meleg fényben csukott szemmel fürdőzött. Majd’ egy órát pihengetett így, aztán lassú mozdulattal emelte fel fejét, és hunyorogva próbált a Nap sugarain keresztül a messzeségbe pillantani, hátha meglát valamit ott távol az ég mélységében.

      A Nap olyan erővel fénylett, hogy a szemei könnyezni kezdtek, ezért nem próbálkozott újra. Megköszörülte torkát és kissé tétován, magára nyugalmat erőltetve elkezdte a felgyülemlett gondolatokat töltőtollával a sárgás papírra vetni.

Drága Kathy,

nehéz nekem e sorokat leírni, jobban szerettem volna Önnek inkább szóban elmondani, hogy köszönök mindent, amit értem tett. Ha Ön nem áll mellém a nehéz napokban, akkor talán sohasem kerülhettem volna lélekben ilyen közel a gondolatokhoz, melyek közös elmélkedéseink alkalmával fogalmazódtak meg bennünk.
      Szomorú vagyok, hogy most nem szoríthatom meg a kezét, mint annyiszor megtettem már, azonban örülök, hogy nem kell búcsúznom magától, mert a búcsú mindig szomorú. Öreg vagyok én már ezekhez a fájdalmas elválásokhoz.
      Tudom, hogy e levelemet sohasem fogja elolvasni, de le kell írnom azt, amit sohasem mertem a szemébe megmondani: Szeretem.
      Bocsásson meg, hogy előbb nem mertem ezt kimondani, és bocsásson meg, hogy most már elkéstem ezzel.

                                                                                                Baráti üdvözlettel:

Alex Freeman

      Mr. Freeman letette a tollat. Pipájából kiveregette az időközben elfüstölgött dohány maradékát, majd a pipát óvatosan elzárta íróasztala fiókjába. A papírlapot, amin Kathynak írt vallomása volt, megigazította asztalán, majd lassan felállt karosszékéből.

      A délutáni Nap békésen tűzött be az ablakon, az utolsó napsugarak cirógatva szaladtak végig az íróasztalon hagyott levélkén.

      Mr. Freeman már nem volt a házban. Kiment, hogy sétáljon egyet, már olyan régen tervezte, és most itt volt az alkalom: az utolsó nap.

      Megérett az idő a sétára.

      2003 nyara volt. A madarak csicseregtek, szép volt a táj, olyan csendes, mint talán még sohasem.