Végre elérkezett a nagy esemény. Mindenki izgatottan várta, hogy a rejtély, ami az idegeneket övezte, szétoszoljon. Már évek óta tudták, hogy intelligens lények igenis léteznek. A világtanács kénytelen volt engedni a politikai nyomásnak, ezért tovább már nem lehetett titkolózni. Az ufonautákról azonban azon kívül, hogy léteznek, senki semmi mást nem tudott.

      A tömegtájékoztatásban az előre eltervezett egyen-adásokat felváltották a kvíz-műsorok, beszélgető-műsorok és az „Amit még nem tudunk a fizika mai állásáról” című folytatásos vitaműsort egyszerre 67 tv-állomás vetítette. Ide-oda cikázva rohangált a térségben fogható 787 televízió- és közel 2110 rádióadó műsoraiban elhangzó információ. A tv-nézők és rádióhallgatók betelefonálhattak a műsorokba, és elmondhatták félelmeiket, vágyaikat, gondolataikat.

      Egy négygyermekes anyuka kérte, hogy a régóta javíthatatlan mosógépe helyett a látogatók lepjék meg egy új masinával, hiszen ruhát mosniuk valószínűleg nekik is kell. Erre nagy vita alakult ki a műsorban. A meghívottak közül többen megjegyezték, hogy ez a kérdés nem olyan egyszerű, hiszen a jövevények kultúrája lehetséges, hogy másképp gondolkodik e dologról. A kijelentésre több telefonáló vitába szállt a „szakértőkkel” (a szakértők sem találkoztak eddig még soha egyetlen idegennel sem, sőt még fényképüket sem látták), ugyanis többen kétségbe vonták azt a feltételezést, hogy az idegen bolygón nem divat a ruhamosás. Abszurdnak tartották, hogy egy ilyen fejlett technológiával rendelkező civilizáció egyedei koszosan, ne adj’ Isten, büdösen járnak-kelnek a saját bolygójukon, a hipertérről nem is beszélve.

      A műsorvezető csillogó szemekkel jelentette be 5 percenként, hogy a feszülten izgalmas találgatások és elméletek a műsor nézettségét pillanatról pillanatra megduplázzák. (Azt is említette, ha ez így megy tovább, akkor nem lesz probléma a gyerekeit nyáron az Északi-sarkra vinni üdülni, hiszen manapság mindenki oda megy, mert ott még elviselhető július végén a hőség.) Nézők ezrei kapcsolódtak be az adásba, lehetett SMS-t, E-mailt küldeni, és olyanok is voltak, akik gyalog mentek be a stúdióba.

      Az operatőrök a vita hevében saját maguk álltak a kameráik elé, és mondták el a véleményüket. Néhányan még azt a feltevést is hangoztatták, hogy elképzelhető, hogy az idegen bolygóról érkező vendégek nem is rendelkeznek ruházattal. Ez a feltételezés kettéosztotta a vitázókat, hiszen ha az idegenek nem viselnek ruhát, akkor tényleg nincs szükségük mosógépekre. Erre a négygyermekes anyuka felcsattant, hogy akkor őt nem is érdekli a találkozás, hiszen semmi haszna nem származhat belőle. Egy média-jogász mosolyogva jelentette be, hogy ha a látogatók nem viselnek ruházatot, akkor sajnos, a pár évvel ezelőtt elfogadott média-törvény értelmében egyetlen televízióadó sem közvetítheti a nagy eseményt.

      A jogász e kijelentésére a kalózvideó-kölcsönzők szóvivője felszólalt, hogy az események alatt NON-STOP nyitvatartással működnek majd a kölcsönzők szerte a világban, és megjegyezte, hogy az illegális kazettamásolást a törvény bünteti. Egy pedagógusnő szóvá tette, hogy ha a „távolról jöttek” megérkeznek, és nem viselnek ruházatot, akkor ne engedjék kiszállni őket az űrhajóból, hiszen az emberek között gyermekek is lehetnek, akik komoly lelki sérülést szenvedhetnének az elviselt látványtól.

      Egy gyanús külsejű, nagyon kifestett, miniszoknyás nő – miközben a bal bokájára tetovált pillangót vakargatta – felhorkant, és öklét a tanárnő felé rázva kiáltotta, hogy ő igenis látni akarja az idegeneket, és nem érdekli, ha az esetleges látványtól az egész tanári kar ájultan esik is össze.

      Fantasztikus hangulat alakult ki a stúdióban. A műsor folytatódott, miközben néhány rádióadó már csak komolyzenét sugárzott. Szinte minden televízió-adó átvette a sugárzás jogát.

      A statisztikusok csak a fejüket vakargatták, mert sehogyan sem stimmeltek a számításaik, hiszen a nézettség már meghaladta a bolygó összlakosságának számát. Egy külön műsorban ők vitáztak egymással, de hamar megtalálták a megoldást: kalkulációjukba nem vették bele a közeledő űrjárműben utazó ismeretlen faj egyedeit, akik feltehetően szintén feszülten nézik a műsort, miközben ismeretlen italokat (esetleg Coca-Cola-t, de ez még nem bizonyított!) szürcsölnek, és teleszotyolázzák a kabinjaikat.

Miközben a Föld népességét a televíziónézés lekötötte (beleszámítva természetesen azokat a bennszülötteket is Pápua-Új-Guinea őserdeiben, akiknek a Deep Space aktivistái helikopterről Tv-ket és video-magnókat szórtak le), a tudósok már előkészítették a nagy találkozó programját. Az érkező idegen delegáció földetérésének helyét azonban még mindig nem sikerült meghatározni, hiszen több ország versengett a találkozó megrendezésének jogáért. Az írek, a hutuk és a csecsenek is fegyverszüneti egyezményt írtak volna alá maximum 3 órára, ha az ő országuk fogadhatja az érkezőket. A baszkok és a Vörös Khmerek is megígérték, hogy csak vaktölténnyel lövöldöznének, és szívesen rendeznének tűzijátékot a kapcsolatot teremtők tiszteletére. Disney Land pedig ingyenes belépőket ajánlott fel.

      Végül a földetérés helyét a világkormány az űrhajó kapitányának döntésére bízta, mivel azonban semmilyen összeköttetést nem sikerült teremteni a közeledő űrhajóval, a feszültség egyre fokozódott, és ezt még az sem enyhítette, hogy nyugaton a helyzet változatlan volt.

      Közben a televízióműsorban többen megjegyezték, hogy a találkozáskor a kommunikációval problémák adódhatnak. Az egyik „szakértő” erre kifejtette, hogy pár pohár vörösbor után a svédasztal mellett, elképzelhetetlennek tart bármilyen kommunikációs zavart. Azt elismerte, hogy majd ha már a hangulat a tetőpontjára hág, akkor lehetséges némi probléma, hiszen nem biztos, hogy a kedves vendégek, a „The show must go on” című dalt ugyanazzal a szöveggel ismerik, de ezt majd a neves előadók megoldják, hiszen ezidáig sem énekelték soha azonos szöveggel és dallammal, ha pedig végképp nem boldogulnak, akkor playback-kel lehet segíteni a dolgon. Az ötletet nagy tapsvihar fogadta.

      Mivel eljött az ebédidő, a műsorvezető bejelentette, hogy 10 perc reklám következik, majd meg sem várva, míg lekeverik, nagy sercenéssel letépte melléről a mikrofont, és elsőnek rohant ki a büfébe. A világ városaiban hirtelen megnőtt a vízfogyasztás, hiszen a több mint 1 órás megszakítás nélkül sugárzott adás alatt felgyülemlett testnedvektől mindenki szabadulni igyekezett. Percenként több tonna hamburger, cheeseburger, hot-dog, nyalóka és szén-dioxiddal dúsított, lítiumot is tartalmazó málna ízesítésű, színesítőszeres üdítőital zubogott le az emberek torkán. A televízió nézettsége szinte nullára zuhant, de a szerkesztők nem estek kétségbe, mert tudták, hogy amint újra felhangzik a csábosan suttogó felirat: „UFO Klub”, azonnal mindenki újra a készülékekre tapad, és ebben nem is tévedtek. Az emberek figyelmét teljesen lekötötte a Nagy Találkozással kapcsolatos Show-műsor. Néhány kisteljesítményű helyi adó bejelentette, hogy 3 év óta először esik az eső, ráadásul gyengülő savas hatással, de ez senkit sem érdekelt. A bemondónő ezek után már nem is olvasta fel, hogy az utolsó fát is kivágták Brazíliában és így most már jó kilátás nyílik a tengerig, inkább elköszönt a nézőktől.

      Délután 3 óra előtt pár perccel heves vita alakult ki a televízióban, hiszen néhány meghívott politikus nem értett egyet abban, hogy az idegeneket felvegyék-e a Világunióba vagy sem. Több érv hangzott el amellett, hogy a jövevények felvételt nyerjenek, hiszen nyilvánvalóvá vált, hogy technikailag megfelelnek a világuniós követelményeknek, nem beszélve a tömegközlekedésük fejlett szintjéről, meg aztán senki sem tudott arról, hogy államadósságaik lennének. Alig egy órás vitát követően, a politika „nagyágyúi” megegyeztek abban, hogy az új faj igenis tagállam lesz. Valószínűleg közrejátszott a döntésben a Foci VB kieséses rendszerében bekövetkezett szerencsétlen esemény, vagyis hogy a nagy megmérettetés hevében több csapat esett ki, mint várható volt, így az utolsó pillanatban derült ki, hogy páratlan számú csapat van versenyben. A kiesett országok csapatainak kapitányai erre azonnal óvást nyújtottak be, mert az új sporttörvény szerint egy csapatban 11 ember (= 22 láb) lehet egyszerre a pályán, és nem lehet tudni, hogy a legújabb tagállam futballistái megfelelnek-e a követelményeknek, ráadásul a selejtezőkön sem szereztek jogot a részvételhez. Többen bólogattak a stúdióban és otthon a tv-készülékek előtt. A hirtelen keletkezett zűrzavarban többen mérgesen bekiabáltak: Az űrlények miért nem neveztek be időben? Hol van a rajongótáboruk? Hoztak-e futballabdát magukkal, mert pöttyös labdával mégsem lehet focizni... és hasonló szavakat vagdostak a „szakértők” fejéhez, de választ már nem kaphattak, mert a meteorológusok jelentkeztek be, és elmondták, hogy dél-dél-nyugatról nagyon sötét fellegeket terelgetve érkezik egy sötét tömeg, ami most kivételesen nem szökőár, nem tájfun, hanem a várva várt vendégek hajója.

      Fél 5 után már mindenki tudta a leszállás várható helyét. Egy álmos, isten háta mögötti városka területe esett épp a leszállás centrumába. A világ különböző részeiből mindenféle közlekedési eszközzel elindultak az emberek, hogy ott lehessenek a megadott pillanatban. Mivel a város melletti rétre kitelepült fagylalt- és vattacukorárusok elfoglalták az egész leszállási terepet, önkéntes gyerekeket vezényeltek ki, hogy minél előbb mindent faljanak fel, hogy végre megkezdődhessen a ceremónia. Mivel néhány perecárus is feltűnt a színen, a „műsor” kicsit csúszott. Az űrhajó addig várakozott a magasban. Akik túl messze laktak a színhelytől, azok tv-n és rádión keresztül láthatták-hallhatták az élő közvetítést.

      Először felvonultak a helyi mazsorettek, akik a tűzoltózenekar ütemes játékára botjaikat a levegőbe dobálva meneteltek körbe-körbe, néhányukra rá kellett szólni, hogy ne olyan magasra dobálják pálcáikat, mert még megsérül az űrhajó friss mázolása. A mazsorett-csoport elvonulása után a polgármester intett, hogy a vörös szőnyeget kiguríthatják a hivatal dolgozói. Közben a gyerekek felszedték a mazsorettek elhullajtott eszközeit is.

      A „távolból érkezettek” járműve lassan, komótosan ereszkedett alá a térre. Az újságírók fékevesztetten kattogtatták fényképezőgépeiket. A tv-állomások szerkesztői üvöltve utasítgatták stábjukat. Akkora volt a hangzavar, hogy a tűzoltózenekar tagjai kivörösödött fejjel fújták indulóikat, de mindhiába: semmi nem hallatszott.

      Az űrjármű nagy zökkenéssel lehuppant a talajra. Ekkor felkavarodott a por, és vagy fél percig semmit sem lehetett látni. Hirtelen feszült csend lett, semmi sem mozdult. A fekete monstrum mozdulatlanul pihent. Az emberek arcán izzadtságcseppek gurultak lefelé, hogy nyakukon végigfolyva eltűnjenek inggallérjuk mögött. A tv-készülékek előtt ülők szintén mereven figyeltek. Abban a pillanatban egyetlen korty ital, egyetlen morzsa sem súrolta senkinek a gégéjét, egyetlen szem napraforgó héja sem pattant szét. Csend volt mindenütt. Mivel a közvetítő tv-stáb közvetlenül a polgármester mellett állt, a műsorba halkan behallatszott egy elfojtott suttogó hang.

      – Ez nem lehet igaz!! – nyögte valaki halkan, majd folytatta – a szőnyeg nincs jó helyen. Csinálni kéne valamit!

      A következő pillanatban a polgármester feszülten rángatózó arcát mutatta a kép, amint grimaszokkal próbálta utasítani helyettesét, hogy a szőnyeget igazítsák meg. Sajnos a polgármester-helyettes nem értette meg főnöke utasításait, mert csak pótlistáról került a testületbe. 10 perc múlva valaki bekiabált:

      „ Csináljon már valaki valamit, mert elmegy az utolsó buszom!


      Mintha parancsot adott volna, mert a következő pillanatban csikorgó hang hallatszott a fémtömeg felől, mely eddig mozdulatlan dermedtséggel nyugodott a számára ismeretlen bolygó felszínén. A televízió készülékek némán sugározták az eseményeket. A kiküldött riporterek szóhoz sem jutottak megilletődöttségüktől. A rádióhallgatók ennek nem igazán örültek.

      Hirtelen éles fény vakította el a közelben állókat. Az emberek szinte egyszerre hördültek fel. A fúvószenekar remegő torokkal kezdett a begyakorolt dallamokba. A „Harmadik típusú találkozások” szólamát ismételgették. A fénykörben megjelent egy sötétebb árnyék. Lassan közeledett a kijárati nyíláshoz. Amint egyre közelebb ért a külvilághoz, úgy nőtt az árnyék. Az emberek szívét gyilkosan markoló kézként szorította a látvány. A majd’ 3 méteres egyenes árnyék ijesztően hatott. Többen remegő lábbal próbáltak hátrálni.

      Abban a pillanatban a közeli dombról a jármű felé kezdett gurulni egy pöttyös labda. Egy gyermek ejthette el. A kicsike üvöltve megindult a labda után, az anyukája ekkor ájultan esett össze. Senki sem mozdult, az anya meg ott hevert a domb tetején.

      A sötét árnyék egyre nagyobb lett, a jövevény már majdnem kiért a napfényre, amikor a labda hangos puffanása törte meg a csendet. A kicsiny, angyalarcú, szőke hajfürtös kislány pedig – a világon először – a legközelebb volt egy idegen világ szülöttjéhez. A lény ekkor kiért a szabadba. Az árnyék hirtelen összezsugorodott.

      A kislány felvette a labdát, és úgy tartotta ölében, mint gyermekét védelmező asszony. Fejét az ismeretlen felé emelte, majd hirtelen eltorzult arccal hozzávágta a labdát, melyért azelőtt akár a tűzbe is belevetette volna magát. A labda pattogva gurult be a hajó belsejébe.

      – Fujjj! Ez egy ronda nagy kukac – kiáltott fel gyermekhangon, és még mielőtt valaki bármit is tehetett volna, jobb lábával rálépett az idegen lényre, és a kemény talajon elfordította lábfejét.

      A Fémmonstrum ebben a pillanatban ismét megzörrent, és a bejárati nyílás lassan kezdett becsukódni. Néhányan kiabálva kezdtek szaladni a gyermek és a hajó felé. Közben valaki rájött, hogy az idegen azért vetett olyan nagy árnyékot, mert legalább egy 300-as égő fényével vetekedő fényforrás világította meg hátulról, miközben lassan csúszott a kijárat felé. Valójában nem lehetett nagyobb egy patkány méretű meztelencsigánál.

      Az idegen űrhajó ahogy jött, olyan gyorsan el is tűnt a magaslégkörben. A csillagászok még egy darabig nyomon követték, de mivel más dolguk is volt, inkább másfelé irányították távcsöveiket.



A városba lassan visszatért az élet és az egész város is fellélegzett. Az emberek hamar elfelejtették a találkozás izgalmait, hiszen egy csomó kifizetelen számlájuk volt, ráadásul akkoriban a fizetés sem tartott ki még hónap közepéig sem. Az újonnan alakult egyházak még beszedték az adományokat, aztán szétoszlottak. Esténként az autósorok között fel-alá sétálgató lányok még napokig dühösen panaszkodtak, hogy mennyi forgalomtól estek el, és még a kukacot sem láthatták közelről. A pedagógusok is megnyugodtak, mert hát egy meztelencsiga látványa mégsem volt káros a felnövekvő nemzedékre. Abban az évben a világkupát könnyebb volt megszerezni, mert valahogy jobban ment a foci. A győztes csapat dedikálva elküldte az aranyhajú kisleánynak a VB-labdát, kárpótlásul, hogy elvesztette a sajátját. A városban még sokáig értetlenül méltatlankodtak a focirajongók, hogy minek kellett ilyen hosszú utat megtenniük az idegeneknek egy nyomorult koszos labdáért, amin ráadásul még egy sztár aláírása sem volt. Ki érti ezeket az idegen értelmes lényeket manapság?