A Super Society útja zavartalan volt már hosszú-hosszú évek óta. A hétköznapi életben egymást váltották az esemény nélküli, nyugodt napok. Az emberek már megszokták, hogy naprendszerből naprendszerbe utazva élik életüket. Voltak azonban idők, mikor az űrbázis halálos veszélyben forgott.

Részlet a Nagy Könyvből:

322-ben: Egy elmebeteg tudós kísérletet tett arra, hogy felrobbantsa a bázis – akkor még őrizetlen – üzemanyag-készletét. Az akciót egy biztonsági járőr fegyverével hiúsította meg.

357-ben: Az űrlétesítmény épp egy olyan csillagrendszerben tartózkodott, melynek szomszédságában egy szupernova felvillanása keltett jogos riadalmat. A magas hőfok következtében ki kellett üríteni az űrvándor oldaltermeit, és az embereket a középen elhelyezkedő óvóhelyekre kellett telepíteni. A maximális hűtés mellett problémát okozott még az élelmezés is. A hűtőkamrák belseje maga a pokol volt. Az űrmonstrum külső részén elhelyezett kamerák és más szerkezetek tönkrementek, megsemmisültek.

401-ben: Egy addig ismeretlen betegség ütötte fel a fejét és tizedelte az embereket. A gyors orvosi észjárás azonban glóriaként izzott a tudósok, kutatók heves gondolkodású feje fölött. Fél éven belül megtalálták az ellenszert, de addigra már 7000 ember pusztult el a járvány okozta legyengüléstől.

498-ban: Az emberi jogok megsértése miatt lázadás tört ki. A zavargásban részt vevők vezetőit a Főtanács halálra ítélte, amit napokon belül végrehajtottak. A rendzavaró cselekmények lassan alábbhagytak.

511-ben: Az MPC 6722 Spirálgalaxisban az anyabázis különös körülmények között elvesztett egy 5 fős járőrhajót. A járőrhajó felkutatására kiküldött 50 fős Mentő Cirkálónak is nyoma veszett. Ebben az esetben nem volt nagy az emberveszteség, azonban a körülmények titokzatossága miatt az akkori vezetés nem értett egyet a további teendőkkel. Többen szerették volna, ha a Super Society fékezőpályára áll, és újabb hajókat küld ki felderítésre, mások azonban ebbe semmilyen körülmények között sem akartak beleegyezni, mert a bázis nagyon sok energiát „pocsékolt” volna el a fékezés miatt. A többség akarata győzött, így az SS-1 magára hagyta járőrhajóit. Havonta útmutató jelzőbólyákat lőtt ki, de ez nem vezetett eredményre. Az elveszett legénység sohasem talált vissza a bázisra.

532-ben: A Society meteorviharba került. A Nagy Könyvben a több száz becsapódás közül megemlítenek egy hatalmas erejű ütközést is. A napló szerint a bázis életében ez volt a legnagyobb mérvű katasztrófa. A szivar alakú, viszonylag kis méretű, de több tonnás meteor szinte átlyukasztotta az űrjárművet. Huszonöt emeletet átütött, s csak öt szint maradt épségben. Szerencsére a keletkezett lék nagy részét a meteor teste eltömte. A legszélső hat szint az ütközés ereje és iránya miatt elvált a bázistól, és pillanatok alatt egyetlen hatalmas robbanás kíséretében tökéletesen megsemmisült. Az űrvándor testéből hosszú nyílvesszőként meredt ki a gyilkos kőzet. A keletkezett lékből a levegő, a lerögzítetlen tárgyak, emberek, műszerek tömege száguldott ki tehetetlenül a végtelen térbe, s ez mind röpke percek leforgása alatt történt. Az űrjármű a végtelentől kapott halálos ajándék roppant lendületétől pörögve tehetetlenül sodródott tovább az űr hidegébe, hátrahagyva a halott emberek, műszerek, tárgyak emlékét. Az űrkomplexum helyzete kilátástalannak, gyászosnak tűnt. Csodával határos módon a létfenntartó gépek, műszerek és ezek ellátó szervei alig sérültek meg, ellenben az áramellátásban nagy zavar állt be, de a lelemény és a kitartás ekkor is segített.
A gyászos adatok szerint 5 perc leforgása alatt 18.000 ember tűnt el örökre a lék nyílásán.
Akik a „porszívó”-hatáson kívül estek, más termekben tartózkodtak, vagy még idejében el tudtak menekülni, azok életben maradtak. Döbbenten, de éltek. Több éves kemény, megfeszített munka árán sikerült úgy-ahogy rendbe hozni a hajtóműveket, de a hajón még mindig nagy volt a zűrzavar. Sok év telt el, mire a túlélők be tudták bizonyítani, hogy az ember bármilyen szerencsétlen helyzetből is talpra tud állni.

      Persze, adódtak még problémák a hosszú úton, de olyan súlyos megpróbáltatások már nem érték a kolóniát, amelyek veszélyeztethették volna létét.

      A Society hosszú életében a legszörnyűbb a kezdet volt.

      A politika vitte romlásba az embert. Az ember hatalmi vágyának nem tudott ellenállni, elpusztította önmagát. Csak egy kis emberközösség maradt életben.

      Amikor a kutatóállomás útnak indult, még béke volt. Az SS-1 kódjelű űrállomás, a 30.000 fős kutatószemélyzettel, valamint az ugyancsak több ezer fős gépkezelő munkásokkal együtt útra kelt a Naprendszer külső bolygói felé. Célja a külső bolygók és holdjaiknak vizsgálata lett volna, ugyanis a mérőműszerek egyre fokozódó pályaelhajlást jeleztek. Az indulást követő második héten elérte a hír az SS-1-et:

      Kitört a háború!

      Az információ rejtjeles szövegként érkezett. A rejtjelkódot csak tizenhárman ismerték, a kapitány és a vezérkar. A kapitány teljes hírzárlatot rendelt el, félve attól, hogy az emberek pánikba esnének. Néhány nap múlva azonban kénytelen volt bejelenteni az eseményeket, mert az anyabolygó adását nem tudták többé fogni, radarképe egyszeriben eltűnt a monitorok képernyőiről. A nukleáris katasztrófa teljesen megsemmisítette a bolygót. A tudóscsoport döbbenten vette tudomásul, hogy valószínűleg ők az egyetlen szervezett túlélői az utolsó háborúnak. Tudták, hogy a bolygójukra többé már nem szállhatnak le, mert az nincs többé. A parancsnok még azon a napon elrendelte a szavazást további sorsuk felől. A döntés egyértelmű volt: az SS-1 folytatja az utazást, és a Naprendszert elhagyva, új világok felé tekint.

      Szerencsére a Super Society rendelkezett a hosszú úthoz szükséges megfelelő felszereléssel és tartalékkal, ezért berendezkedett az önellátásra. Az emberek kétségbeesése és az ismeretlentől való félelme lassan alábbhagyott. Más választásuk nem volt. Mind jobban előtérbe került az új cél.

      A későbbiek során a kolónia találkozott még kutató-űrhajókkal, űrállomásokkal, és egyéb űrobjektumokkal. Ezeket magához kapcsolta, és egyben betöltötte az „anyabázis” szerepet.

      Az így „összefogdosott” bázisok ellátták gépekkel, műszerekkel és emberekkel is. A lélekszám nemsokára már meghaladta az 50.000 főt.

      Mire a kis közösség kiért a Naprendszerből, már el tudta látni magát szintetikus élelemmel, különféle építőszerkezetekkel, sőt, még az üzemanyag gyártására is rá kellett állnia. Joggal érezhették úgy, hogy a Super Society felkészült az útra.


     Azóta sok-sok év telt el. A parancsnok meghalt, és elhunytak azok is, akik még emlékeztek az anyabolygóra. A nemzedékek cserélődtek, és a régmúlt eseményekről már csak a krónikák beszélhettek. A hajónaplók voltak a hiteles történelemkönyvek.

      A vándortársadalom megerősödött. Kiépített magának egy hatalmas védelmi rendszert, már nem volt az a menekülő vad, mint egykor. Rendelkezett saját haderővel, útját tömérdek cirkáló vigyázta. Járőr- és felderítő hajókat küldött előre, nehogy meglepetés érje. Épített egy űrjármű-fogadótermet, egy hajtóműtöltő állomást, azonkívül óvodákat, iskolákat; szórakozóhelyeket. Minden embert munkával tudott ellátni. Az űrbázis úgy tágult, ahogy az állomány szaporodott. A létszám már milliókra rúgott, ám az évezredes álom még nem teljesült be. Naprendszerek, csillagrendszerek tömegén haladt át, de alkalmas otthont, parkolót, pihenőhelyet még nem talált.

      Magányosan haladt a végtelenben.


      Ki tudja, mennyi idő telt el, míg a Society végre révbe érkezett. Az emberek azonban nem változtak semmit, megérkeztek a bolygóra és elnevezték Földnek.

      Éltek valaha ezen a planétán vad, emberszerű lények, de a társadalom kipusztította őket, a rengeteg, értelemmel bíró állattal együtt. Az ember elpusztított mindent, aminek nem vehette hasznát, szétszedte az űrbázist és szétszéledt a földrészeken. Elfelejtette, hogy társas lény. Mindenki ment a maga feje után, és ezért az emberek lassan elszakadtak egymástól, felbomlott a társadalom. Az SS-1 szétszerelt darabjait benőtte a fű. A szintetikus élelem hamar elfogyott, az emberek éhezni kezdtek. Rájöttek, hogy a természet ellátja őket élelemmel, de azért meg kell dolgozniuk. Először elkezdtek gyűjtögetni, majd halászni és vadászni. Megtanulták, hogyan kell az állatok bőrét lenyúzni és kikészíteni. Ekkor eldobták lerongyolódott ruházatukat, és állatbőrökbe bújtak. Később már tudtak vetni, aratni, szántani, eszközöket készíteni. Fegyvereket kovácsoltak és háborúztak. Uralkodók születtek, és rabszolgák haltak meg. Majd a parasztok fellázadtak. A lázadókat megfeszítették. A nőket megkínozták, majd elégették. Később a nép felkelt és Szabadságért kiáltott. A forrongások miatt és a nincstelenségtől szenvedtek milliók. Szuronyok vájkáltak ismeretlen ellenfelek beleiben. Kartácstüzek sodortak le lovaikról ezreket. Óriás léggömbökből bombák hullottak városok százaira. Milliók hamvadtak el kemencékben. Ezrek jajgattak sűrű dzsungelekben. Sivatagok lángoltak az olajtól bűzlően. Nők ezreit becstelenítették meg ismét, és csecsemőket gyilkoltak...


      Épül egy űrbázis, a neve SS-2. Kutató-űrállomás lesz, sokan mindent meg fognak tenni, hogy a fedélzetére kerüljenek. Sokan viszont itt maradnak. Köztük én is. Minek mennék?...