Égő tűzként hasította a levegőt, amint belépett a légtérbe. Nem érzett fájdalmat, csak a körülötte elsuhanó, forrón fortyogó gázok zúgását. Ez az? Ettől óvták mindig? Azt hitte, hogy sokkal, sokkal rosszabb! Az egyenletes száguldást a rideg, hideg semmiségben felváltotta az egyre gyorsuló zuhanás a kicsiny valami felé. Nem tudta, mi vár rá. Nem tudhatta. – Senki sem tudta előre soha...

      Sokan röppentek el mellőle. A hosszú vándorlásban sokan tűntek el, sohasem hallott felőlük többé. A többiek őket mindig csak úgy emlegették: „elzuhantak”. Ezek szerint társai róla sem fognak hallani majd soha már? Nem tudják majd, mi történt? Hová lett? Tudomásul veszik, hogy nincs, és kész? Ez a vég? Mi lesz, ha útja egyszer véget ér?

      Lefelé tartó száguldása egy idő óta eufórikus állapotba ringatta. Egyre gyorsult, valósággal visított a lég, amint süvítve vágtatott el mellette. A tűzburok még vadabbul marta testét. A mélység szippantotta magába, mögötte a heves lángok szikracsóvája ropogva sistergett, el nem szakadva tőle.

      Úgy érezte, ez a megsemmisülés, de mégis fenséges érzés fogta el. Gyönyörű! Szinte kéjes vágy kerítette hatalmába. Érezte, hogy testtömege egyre kisebb lesz, de egyre jobban fokozódik a kéj morajlása bensőjében. Tudta, ezt kell éreznie. Mindenki így érzi, így kell, hogy érezze!

      A mélység – igaz azt sem tudta, hogy merre van a „le” és a „fel” – már feleannyira lecsökkent, mint amilyen a legelején volt. Zuhanása végcéljaként egy gömböt ismert fel maga alatt.

      Hirtelen megrettent – most először! A fantasztikus, jóleső, kielégült érzés szinte azonnal felcserélődött szörnyű halálrémületre. Most már azon volt, hogy fékezze gyilkos iramát – hasztalan. Ereje már nagyon elhagyta, s tömege is nagymértékben lecsökkent. Hiába forgolódott, pörgött s billegett. Kifáradt, s megadón tűrte, hadd sodorja balsorsa a végzet felé.

      Szeretett volna repülni, a többiektől körülövezve. Velük mindig jól érezte magát, de örült, hogy ezt az érzést is megismerte, mert ezt sokkal izgalmasabbnak találta mindennél. Csak azt sajnálta, hogy többé nem érezheti, mert bizonyára ez az utolsó „jó” és „rossz” érzete! Úgy fog pusztulni, mint a többi „elzuhant”, még maga sem tudta, hogy hogyan fog ez lezajlani, de büszke volt: mindenki tud repülni, de tűzben „elzuhanni” már kevesebben. Talán az sem biztos, hogy ezután mindennek vége, sőt lehet, hogy éppen ezzel kezdődik valami új, jobb az eddiginél. Azért, mert az „elzuhantak” közül senki sem tért vissza, még nem biztos, hogy az utolsó száguldás után semmi sincs. Kétségek gyötörték, egyszer büszke volt magára, másszor meg könyörgőn tekintett körbe, de egyedül volt, egyedül a nagy tűzesőben. Tudta, hogy senki sem segíthet rajta. Ettől felbátorodott, mint az elején, s diadalittasan, élvezettel, büszkén engedett az erő vonzásának.

      A gömb már hatalmassá duzzadt, az egész látóteret betöltötte. Kíváncsi volt rá. Nem látta oly félelmetesnek, mint azelőtt hitte róla. Sőt, szerencsésnek érezte magát, hogy piciny része lehet majd a gömbnek, az óriási gömbnek, ami egyre csak duzzadt, nőtt, s betöltött mindent. Most már csak ez jelentette számára a világot, a célt, az eddigi létezés értelmét. Tudta, hogy innen már nincs visszaút. Megpróbált nem gondolni semmire, és nem érezni félelmet. Tudta, hogy nem semmisülhet meg. Élni fog egy másik világ részeként, élni fogja a saját, vagy a gömb életét, de nem pusztul haszontalanul, a gömbre zuhanva.

Esteledett, s már hűvösebbre fordult az idő, jelezve a közelgő még hidegebb estét és éjszakát. A Nap már lebújt a csúcsok között, s átvette helyét a Hold, a Föld hű kísérője. Teli arccal ragyogta le hideg fényét a füves lejtőn végigvonuló nyájra. A Hold rideg sugarainál csak a fentebb levő havasok csúcsán szikrázó hó volt hidegebb.

      A hegyi pásztor készült hazahajtani a falu birkanyáját. Öreg volt már, de szamara sem volt sokkal fiatalabb nála. Ült az öreg a vén gebén, s nagyokat szippantott repedezett, kiszáradt pipájából. Vén csontja megremegett, behúzta nyakát, kicsit hátrébb fordult, s jobb kezével magára húzta a meleg báránybundát. Ritkuló fogai között egy éleset köpött, majd füttyentett a „hajtónak”. Sarkával megbökte vén hátasa oldalát. A nyegle állat eddig némán, lehajtott fejjel, szemébe boruló füleivel, türelmesen álldogált nehéz terhével. A bökésre lassan botorkálva, de továbbra is lehajtott fejjel megindult. Közben a „hajtó” körbeszaladgálta a szétszóródott nyájat. Hangos ugatással verte fel az álomba merülő természet csendjét.

      A Hold útmutató fényénél lassan megindult a bégető, buta tömeg. A kutya jól értette a dolgát. Már régóta szolgálta gazdáját, s ha valamelyik bamba jószág nem akart engedelmeskedni neki – mert nem érte be a napi legeléssel vagy finom gyógyfűre akadt –, az megjárta. A „hajtó” figyelmeztetően mélyesztette fogait az engedetlen juh vastag bundájába. Ilyenkor a birka rémülten megugrott, s bőgve menekült beljebb a biztonságos tömegbe. Még a kos sem mert a mérges ebbel szembefordulni, és a „négylábú őrző” is kerülte az efféle találkozásokat, de ettől függetlenül is a legnagyobb „szava” volt a seregletben.

      Az öreg egy utolsót szívott a pipába, de az megszűnt füstölögni. Káromkodott egyet, s térdéhez ütögette a kialudt füsteregetőt, melyből a megmaradt szenes dohány a szamár oldalára, majd onnan a füves, köves talajra hullott. Ekkor felnézett a súlyos bunda alól s elégedetten tekintett végig az előtte vonuló csoporton. Ismét füttyentett, s balra intett. Baloldalon leszakadt néhány állat a menetből. A „hajtó” már futott is arra az oldalra, mérgesen csaholt a szétugró állatok között. Az öreg elégedett volt, s csak annyit motyogott vastag, deresedő bajusza alatt: – Jól van, hajtó!

      Hazagondolt. A falura. A jó öregasszonyra, aki ismét ott várja a viskó kapujában, mint megannyi éve már. A melegre gondolt, ami körüllengi a házat, s az öreg nyanya zsíros, ízes, szaftos főztjére. Bizony megéhezett dél óta, mikor is az asszony kihozta kosarában az ebédjét. A „hajtó” is éhes biztosan, s a gebe is vágyódik már az ól szénaillatára, ahol tisztára csutakolva, terhétől megszabadulva várhatja a maga jóízű vacsoráját, s a gyöngyöző friss vizet, amit a ház asszonya önt elébe a favödörbe.

      Nem voltak gyerekei. Pedig nagyon szerették volna a feleségével, ha legalább egyetlen pajkos csemete születik, de sajnos, soha sem lett állapotos a nő. Hogy kinek a hibájából, azt egyikőjük sem tudta. Szerették egymást, a gyerekáldás elmaradása miatt sohasem marakodtak. Szomorúan tudomásul vették, hogy a gyerek csak nem jön. Régen együtt éltek már, mindegyikük hitt Istenben, és megelégedtek ennyivel.

      Egy napon aztán meghalt a falujuk pásztora, s nem akadt ember, aki elvállalta volna e korántsem könnyű feladatot. A helyzet fokról fokra nagyobb gondot jelentett a falunak, mert a föld rossz volt errefelé, csak az állattenyésztés volt némileg kifizetődő. A tehénnel sok lett volna a baj és a gond, a kevésbé igényes állat tartása volt a legjobb megoldás. A juh azonkívül még ellátta az embereket meleg bundával is. Kissé fanyar ízű, de iható tejét és húsát hamar meg lehetett szokni. Mivel nagyon igénytelen állat volt, aki csak tehette, birkát tenyésztett. A hegyes vidék miatt az egész ország kereskedelme folyton e négylábúakhoz kapcsolódott.

      Az öreg elvállalta a pásztorkodást, és azóta ő töltötte be ezt a „tisztséget”. Hozzászokott és megszerette, tudta, amíg ő él, addig a falunak nem kell félnie, hogy a birkanyájat elviszi a mennykő. Azt is megszokta már, hogy csak kéthetente kap híreket a faluból. A felesége, akit ő „öregasszonynak” nevezett, csak egyszer ereszkedett le a két hét alatt a faluba, akkor hozta fel az újságot, s az élelmet, amire szükségük volt. Nem ettek sokat, kevéssel is beérték. A falutól nem laktak messze, a kunyhó fél napi járóföldnyire volt tőle, de az öregasszonynak azért ez sok volt. Nem is a leereszkedés, hanem a felfelé gyaloglás „megrakottan”. Az ösvényen még ló és szamár nélkül is előnyösebb volt leereszkedni, mert az állat, ha megbotlott, menten összezúzta magát a sziklás lankán.

      Előfordult, hogy az öreg pásztor nem tért haza a kunyhóba. Asszonya akkor sem nyugtalankodott különösebben, mert tudta ilyenkor, hogy párja friss, újabb legelőre bukkant, s a szabad ég alatt hál, a nyáj pedig összebújva vészeli át az éjt. Az asszony nem félt egyedül, sokat megért már és volt egy puskája is a házban. Embertől nem tartott. S a vadállatok hamar elhúzták az irhájukat, amint a lövések eldördültek a ház ablakából.

      Az öregnek is volt egy ósdi puskája, de ritkán kellett használnia. A puska egy bőrtegezben volt elhelyezve, a tegez pedig a szamár oldalára volt rászíjazva. Ritkán vetődött idegen erre a környékre, s az állatok másik őre, a „hajtó”, a bajban is hű, megbízható társa volt gazdájának. A vadakat a kutya már jó előre jelezte, s a fegyver mindig időben az öreg kezében volt. Nem volt mitől félniük, és nem is féltek. A táj nyugodt volt, szinte semmi sem mozdult.

      A „hajtó” ugatása riasztotta fel az embert gondolataiból. Meglepve látta, hogy már teljesen besötétedett. Csak az ég egyetlen hatalmas égi lámpása világította meg a tájat, az emberek házait, s a csendben ébredezve neszező rovarok és „éjjeli kóborlók” búvóhelyeinek bejáratát. Hűvösre fordult az idő. Az ősz egyre jobban birtokába vette a tájat. Mind hevesebb szélrohamok kaptak bele a kopár hegyi növények leveleibe, hogy megfosszák a bokrokat még megmaradt ruháiktól.

      Az öreg nézte a Holdat. Szerette. Nem tudta, hogy mi miért van. Nem értette a világ összefüggéseit, de a Holdat ismerte, már gyermekkora óta figyelte. Tudta, hogy a Hold mindig télen a legszebb.

      Fázott, de örült a közelgő télnek. Örült, hogy ismét nézheti a fantasztikus „hideg lámpást”, összes „szikrájával” együtt. Magányos óráiban mindig az eget kémlelte, bámulta a messzeséget, gyönyörködött a csillagok vibráló, lüktető fényében. Tisztelte a kis égi gyöngyöket. „Isten szemei” – mondták a falubeliek, s hitték, amint egy csillag ragyogása leszáll, akkor egy földi ember sorsára pont tétetik. A meghalt embert Isten szeme már nem követi, ezért a töménytelen mennyiségű szikra közül egy elhamvad, az élő emberek látómezejéből kiszáll, hogy a halott lelkének utat mutasson a sötétben, a láthatatlan fény felé, Isten bírói színe elé.


      Hirtelen tompa sustorgásra lett figyelmes. Azonnal elfelejtett mindent, házat, öregasszonyt, mindent, amire az előbb gondolt. Most már csak a susogó hangra figyelt, még a csacsit is megállította. Úgy fülelt, mint a tyúkok a baromfiudvarban – kissé oldalra fordított fejjel, szemeit szúrósan, de merengve a távolba meresztette –, hallgatózott.

      Nem ismerte fel a zajt. Nem hallott még ilyet sohasem. De mégis... vagyis csak hasonlót: mikor fiatalabb volt, egyszer lekerült a hegyekből a síkra – a lentebb elterülő városba – akkor hallott ilyesmi zajt. Egy jármű hangja volt. A gép fémkerekei fémsíneken futottak és sok ember utazott rajta. Akkor hallotta az ehhez hasonló, sistergő dübörgést, amikor a gőzmozdony a távolból egyre közelebb ért. De akkor olyan füst és gőz terjengett a levegőben, hogy szinte felismerhetetlen volt a dübörgő masina. Most pedig nem látott semmit.

      – Ez mégsem lehet az! – motyogta az öreg önmagának vagy talán a szamarának.

      A sziszegő hang egyre élesebb lett s már egészen közelinek tűnt. Először kétsége volt: lehet, hogy csak öregkori képzelődés az egész, elfáradt, fájnak a szemei, vagy...

      Ekkor pillantása a kutyára esett. Az arrébb húzódott a nyájtól, elfeküdt, szinte a földbe próbálta préselni magát. A pásztor látta már ilyennek a kutyát – emlékezett –, akkor csinált így a jószág, amikor egyszer bántani akarta valamilyen apró csínytevése miatt. A kutya félt és kétségbeesetten figyelt, s halk, nyüszítő hangon nyivákolt, vinnyogott, mint egy bagzó macska, csak még fültépőbben. A pásztor már éppen rászólt volna, amikor újra, de ezúttal tisztán hallotta a feje fölül a sivító hangot.

      Rémülten hátracsapta a fejét, úgy, hogy majdnem végighanyatlott hátasán s felnézett az égre, arrafelé, ahonnan a fütyülő, éles zúgást vélte hallani. Visszahőkölt döbbenetében, sarkait belenyomta szamara oldalába, s a kantárt tartó kezei a levegőbe markoltak.

      Az állat hirtelen megugrott, s az öreg egyensúlyát vesztve hanyatt lebukott a köves, kemény talajra.

      Érezte, hogy rosszul esett, megszédült, képtelen volt felállni, a dübörgő zúgást a fejében hallotta. A nyakát alig tudta elfordítani. Utolsó erőfeszítésével megpróbált még egyszer feltekinteni az égboltra, mint aki nem akar hinni a szemének, újra látni akarta azt, amit az előbb.

      Szemei elhomályosultak. Érezte még, hogy a hűvös légáramlat végiglebeg a tájon. Kezei biztos támaszték után matattak a földön. Ismét megpróbált felállni. Szorításában füvet markoló ökle kitépte a föld bársony takaróját, majd ernyedt, szétnyílt ujjai között a lengedező fuvallat lassan tovasodorta a puha kis fűszálakat nyitott, érdes tenyeréből, s abban csak a fűvel kitépett föld maradt meg, mely nehezebbnek bizonyult a szellőnél.

      A zuhanó tűz látványától, s a förtelmes dübörgéstől a megvadult nyáj egymást taposva menekült. Még a „hajtó” sem tudott úrrá lenni a helyzeten. Hiába ugatott, vicsorgott, hiába ugrott egy-két megkergült kosnak. Hiába marta meg bármelyiket is. Az üvöltő csorda elsodorta, s jó néhány rohanó láb gázolt át vérben úszó testén. A hatalmas, megrémült állatözön megállíthatatlanul száguldott a lejtős vidéken tova.

      Másodperceken belül elhalt a rohanók csörtető zaja. Csak dögök és sántikáló, bőgő, nyomorék, megzavarodott állatok maradtak a helyszínen. Félelmükben ricsajozó birkák és sebeiket nyaldosó, árva, féldög, kínjukban hörgő állatok között feküdt valahol vérbe fagyva az immár örökre néma „hajtó”, nem messze mozdulatlanul heverő gazdájától.

Furcsa melegség öntötte el. Nyugodt volt. Az alatta elterülő gömbfelszín már jó ideje síkká változott. Már csak pillanatai voltak hátra, ki akarta élvezni az utolsó másodperceket is. Zuhanása olyan élmény volt számára, mely mindennél többet ért...

      Óriási robbanással szántotta fel a kemény talajt, hosszú mély árkot vájva, ezernyi darabkára esett szét. Nem érzett fájdalmat. Apró részecskéi meg-megolvadva hevertek szanaszét, de a tudata mégsem halványodott. Túlélte a nagy kalandot. Kicsit furcsán érezte magát, hiszen eddigi létében mindig a lebegéshez és a szárnyaláshoz szokott, most meg mozdulatlanul pihent a füstölgő-gőzölgő talajon.

– Nem kétséges: morzsalékos, szénben gazdag – mondta egy fehér köpenyes férfi.

– Szóval szénmeteorit? – kérdezte a társa a laboratóriumban.

      – Igen, kétségkívül, ráadásul igen gazdag kémiai összetétele van. Az analízis szerint tizenhét különböző zsírsav és tizennyolcféle aminosav nyomait tartalmazza. Ha ezeket kellő arányokban összevegyítenénk, a sejt életéhez szükséges alapvető anyagokat kapnánk – vigyorodott el a kutató.

      – Csak nem azt akarod mondani, hogy Te is azt az elméletet vallod, hogy az élet ilyen meteoritokkal érkezett a Földre?

      – Én nem hiszek semmiben, csak közöltem veled a tényeket.

      A kicsiny kődarabkákat csendben összecsomagolták, majd műanyag zacskókba rakták, és egy szekrény fiókjába zárták. Elmentek sörözni, miközben jóízűeket kacagtak azokon, akik azt a nézetet vallják, hogy a meteoritok a Föld történetében élet és halál urai voltak. Nem gondoltak arra, hogy az élet csírái esetleg valahonnan messziről érkezve, fagyott állapotban várták, hogy alkalmas talajra hullhassanak.

Sötét volt, és nagyon elálmosodott. Úgy gondolta, ideje megpihenni. Tudata lassan elmerült a mély „iszapban”, ami fátyolként ráborult. Úgy hevert a fiók mélyén, mint egy közönséges kő. Aludt és talán álmodott is.