Sötét volt... hosszú néma csend... Érezte, hogy viszik valahová... félt... nagyon félt... már régóta nem érzett ilyet. Érezte, hogy lassan megáll az autó... Még mindig nem látott semmit... Félt... kemény kezek megragadták... kíméletlenül kirángatták a sötétből... a csend őrjítővé vált... mozdulni sem tudott... Aztán atyáskodó kezek végigtapogatták... majd nyugalom áradt végig rajta... Érezte, hogy ereje nőttön nő, már nem volt olyan sötét, mint azelőtt. Aztán hirtelen homályos foltokat látott... majd egészen kitisztult a tudata. Óriási zaj és nyüzsgés vette körül...

      Mikor már egészen magához tért, akkor körülnézett. Egy nagy teremben volt, sok idegen társaságában. Kicsit megrémült, mert néhányan annyira gyorsan futkostak körülötte, hogy attól tartott, még kibillentik egyensúlyából. Aztán meglátta ismerősét, aki közvetlenül szemben ült vele...

      – Na, picinyem, akkor lássuk a medvét! – szólalt meg az ismerős hang, és ő már nagyon nyugodtnak érezte magát.

      Csiklandós érzete támadt, majd úgy érezte, hogy azonnal énekelnie kell. Nem uralkodott tovább magán, rákezdett kedvenc nótájára. Először halkan, aztán egyre hangosabban, nem szégyellte magát. Észrevette, hogy egyre több idegen húzódik közelébe, árgus szemekkel figyelve őt és dallamait.

      Pár perc elteltével aztán elhallgatott, erre érdeklődő közönsége lassan-lassan elbotorkált előle. Nem várt tapsot produkciójáért, de azért jól esett volna neki. Nagyot sóhajtott, aztán kíváncsian a szomszéd asztal felé pillantott. Valami iszonyatos zene-bona hangjai döngölték érzékszerveit... Kissé ideges lett tőle... de nem tudott semmit csinálni... igazán nem is érdekelte a dolog. Kedves ismerősét kereste a tömegben.

      Barátja pár lépéssel arrébb, három-négy idegennel hevesen gesztikulálva próbált a zajos perpatvarban hangot érteni.

      Úgy látta, róla beszélnek, s ez büszkeséggel töltötte el. Tudta, érezte, hogy ilyen az igaz barátság. Büszke volt magára és barátjára, látta hogy mások milyen fancsali képpel bámulnak rá, miközben elhaladnak mellette. Próbált úgy tenni, mintha nem érdekelné. Néhányan még meg is tapogatták. Ez kissé idegesítette, de már ismerte ezt a korosztályt, tudta hogy az ilyen korú fiúk ebben élik ki magukat.

      Mivel barátja nem tudott elszakadni alkalmi ismerőseitől, ez kissé bántotta, de nem tulajdonított neki túl nagy jelentőséget, hiszen szerencsére ez csak ritkán fordult elő. Kicsit már unatkozott, ezért kezdetben azzal múlatta az időt, hogy a nagy üvegtáblán kifelé bámult, ez azonban nem volt valami jó időtöltés, ezért ezt hamar megunta. Jobban érdekelte, hogy a szomszédai miért üvöltöznek annyira valakivel, azonban hiába nyújtózkodott, semmit sem látott, csak nagy robajokat hallott és kísérteties zenét, néha valaki felüvöltött:

      – A fenébe... nem igaz, hogy nem tudom megcsinálni... az a rohadt rejtett ajtó...

      Jókat kuncogott magában... „Minek keresi valaki a rejtett ajtókat, amikor van az épületnek igazi bejárata is?” – gondolta magában... aztán hirtelen égő fájdalmat érzett... „Úristen” – üvöltötte magába fojtva és próbált uralkodni magán... érezte, hogy testén végigfolyik a tűz. Ordítani szeretett volna, de nem tudott, mert hirtelen minden elsötétült előtte.

Mikor végre magához tért, már nem érzett fájdalmat. Lassan kitisztult előtte minden, barátja izzadt homlokát pillantotta meg maga előtt, az nagyon feldúlt állapotban törölgette őt, s közben hangosan ordított valakivel.

      – Öcsém, normális vagy te... menj a francba az üdítőddel együtt, te barom... meg ne lássalak itt, mert agyonváglak!

      A háttérben néhányan hangosan helyeseltek, mások meg kárörvendve kuncogtak. Ő nagyot sóhajtott, még mindig remegett az ijedtségtől, de nyugtatóan hatott rá barátja gondoskodása.

      – Jól van picikém, ugye nagyon megijedtél, ne félj, nem hagylak itt még egyszer ilyen hosszú időre.

      Ez a néhány szó olyan jól esett neki, olyan büszke volt magára és barátjára, azonban már nagyon fáradtnak érezte magát szeretett volna kicsit pihenni...

Érezte a simogató kezeket, csendesen átadta magát a kényelemnek, örült, hogy szeretik, aztán hirtelen fojtogató érzése támadt... a simogató kezek túl tapintatlanná váltak, tolakodóvá, aztán hirtelen rádöbbent, hogy egy idegen kéz fogdossa. Érzett már hasonlót, de ezek a tapogató kezek túl nyirkosak voltak, ezek félelemmel töltötték el, ezek nem a „csodálat” kezei voltak. Borzalmasan zavarta a tolakodó ember zilált, felajzott lélegzése. Érezte a támadó izgatott testének büdös izzadtságcseppjeit. Tudta, hogy a háta mögött ólálkodik az, aki ilyen aljas módon „taperolja” őt, egyre gyorsuló ütemben.

      Mielőtt még „felsikolthatott” volna, hirtelen egy denevérembert látott meg. Úgy meghökkent, hogy szinte észre sem vette, hogy már nem hallja a nehéz alkoholszagú lélegzést a háta mögül. „Megfutamodott a támadó?” – kérdezte magától, aztán eszébe jutott, hogy denevéremberek csak a mesében vannak. Hirtelen összezavarodott. „Biztosan csak játszanak” – gondolta, miközben meglátta, hogy Hófehérkét üldözi egy vámpír-ruhás fiú. Azt meg aztán végképpen nem tudta elképzelni, hogy mi lehet az RPG.

      Pár óra múlva már nem csodálkozott semmin, túl fáradt volt, már nem volt kedve nézelődni sem. Csak pihent és pihent. Közben hallotta, amint az emeleti teremből egy erős hang ismételgeti:

      – A 64k-s intró 3. versenyszáma következik.

      Aztán elaludt.

Nem tudta, hogy meddig szunyókált, mikor azonban feleszmélt, sokan pakolásztak körülötte. Barátja kacsintott felé, majd megszólalt:

      – Na picinyem, most már húzunk hazafelé.

      Nagyot sóhajtott, aztán megadóan várta, hogy minden elsötétüljön körülötte.

      Sötét volt... hosszú néma csend... Érezte, hogy viszik valahová... nem félt... Tudta, hogy hazamennek. Érezte a hűsítő reggeli légáramlatot. Még hallotta barátja hangját, aki búcsúzkodott a haverjaitól:

      – Szevasztok srácok, találkozunk jövőre... ugyanitt...

      Hallotta a kocsiajtó csapódását. Amint elindult az autó, érezte, hogy egy kis kemény papír egy biztostűvel átszúrva lassan lecsúszik mellette a szatyor aljába. Mivel mozdulni sem bírt, hiába próbálta elolvasni a papíron lévő feliratot. Egy zökkenőnél azonban sikerült.

      „AntIQ Party” – olvasta össze lassan a betűket. Nem értette, de hogy ne unatkozzon, magában dúdolni kezdett:

      – AntIQ Party tra-la-la, AntIQ Parti Tra-la-la...

      Boldog volt. Már előre készült a következő évre. Jól érezte magát hátul az autó csomagtartójában...