Égboltunk mintegy 6.000 szabad szemmel látható távoli csillaga között a Nagy kutya csillagkép főcsillaga a Sirius. A Nap, a Hold, a Vénusz és a Jupiter után a legfényesebb lámpás az éjszakai égbolton.

      Már az ősi egyiptomiak is tisztelték e csillagot. Az egyiptomi időszámítás szerint az újév közvetlenül a Sirius első hajnali megjelenésével vette kezdetét. Ez minden évben megközelítően egybe esett a Nílus áradásával. A Sirius feltűnése a hajnali égbolton más kultúrák érdeklődését is felkeltette.

      A 19. század első felében Friedrich Wilhelm Bessel csillagász felfedezte a Sirius „első rejtélyét”: a csillag szokatlanul változó saját mozgását.

      Régen a csillagokat „mozdulatlan”-nak hitték, de Edmond Halley – összehasonlítva a Sirius korábbi és későbbi helyzetét – már 1718-ban kijelentette, hogy a csillagok nem mozdulatlanok.

      Bessel azonban a Sirius mozgásában apró ingadozásokat fedezett fel, amiket nem tudott megmagyarázni. Bessel gondolkodott és rájött: „Ha a rendszert kettős csillagnak fogjuk fel, akkor nem meglepő, hogy az egyik csillag mozgását változónak észleljük, hisz e változékonyság, valamint ismétlődése a két csillag közös súlypontja körüli keringésének periódusában szükségszerű. Ha ezzel szemben a változást egy egyszerű csillagon figyeljük meg, feltételeznünk kell, hogy ez a csillag egy kisebb rendszer egyetlen látható része.”

      Bessel azt a következtetést vonta le, hogy a Sirius körül egy „láthatatlan” kísérő is kering, amely tömegvonzásával megzavarja a csillag mozgását. Bessel haláláig hitt elméletének igazában, gondolatai azonban csak 1861-ben váltak bizonyossá, amikor Alvan Clark amerikai távcsőkészítő az akkoriban legmodernebbnek számító teleszkópjával felfedezett egy apró, fényes pontot a Sirius mellett.

      Ettől kezdve a csillagászok megkülönböztetik a fényes Sirius A-t és kísérőjét, a Sirius B-t, mely a főcsillagot majdnem 50 év alatt kerüli meg elliptikus pályán.

      Ezzel megoldódott a Sirius első rejtélye.

      A második rejtély, a Sirius B talány sem váratott sokáig. Gustav Robert Kirchhoff és Wilhelm Bunsen német tudósok 1860-ban fedezték fel a spektrumanalízist. Ezzel lehetővé vált a távoli csillagok kémiai és fizikai tulajdonságának vizsgálata. A csillagok fényének színképelemzéséből sikerült megtudni a csillagokban uralkodó nyomást és a felszíni hőmérsékletet, és így az elektromos és mágneses jelenségeket is vizsgálhatták.

      A Sirius B rejtélye a hőmérséklet vizsgálata során merült fel. A Sirius A hőmérsékletét 10.000 Kelvinben határozták meg. Az objektumot a fehér csillagok osztályába sorolták. Kiszámították, hogy a 8,7 fényévnyire lévő csillag a Napnál jóval nagyobb energiát sugároz szét és tömege kb. kétszerese annak.

      Ezzel szemben a Sirius B, melynek tömege közel azonos Napunkéval, mégis csekély fényt bocsát ki magából, pedig a távolsága megegyezik a Sirius A távolságával. 1915-ig a Sirius B-t kihunyó – vörös – napnak vélték, Walter Sydney Adams azonban kimutatta, hogy a csillag hőmérséklete megegyezik a Sirius főcsillag hőmérsékletével.

      A rejtély abban nyilvánult meg, hogy a Sirius B fénye hatezerszer gyengébb a Sirius A-énál. Ennek csak egy magyarázata lehetett, mégpedig az, hogy a felszíne jóval kisebb. Ezeket a csillagokat manapság „fehér törpéknek” nevezi a tudomány.

      Kicsi a bors, de erős, azaz a fehér törpéknél a kis méret ellenére óriási anyagsűrűséggel kell számolni. Azóta tudjuk, hogy a Sirius B alig 47.000 km átmérőjű, ebben a „kicsi labdában” azonban a Napunk tömege sűrűsödik össze.

      Ez azt jelenti, hogy a Sirius B minden köbcentimétere 37 kg tömegű, azaz egy gyűszűnyi e csillag anyagából nálunk itt a Földön 1.500-szor nehezebb lenne, mint ugyan-ennyi platina, mely a Földön a második legnehezebb elem.

      Ezzel el is érkeztünk a Sirius harmadik, egyben legnagyobb rejtélyéhez. Arthur M. Young az afrikai népek mitológiájával foglalkozott, ő hívta fel egy amerikai orientalista, Robert K. G. Temple figyelmét egy afrikai törzsre. Temple akkor kezdett foglalkozni a mai Mali Köztársaság területén élő, egykori szudáni törzzsel, a dogonokkal. A dogonok mintegy negyedmilliós népe Timbuktu városától délre, a Bandiagara fennsíkon él.

      Temple kutatásairól „A Sirius-rejtély” című, 1976-ban megjelent könyvében számolt be.

      A dogonok a világegyetem keletkezéséről a következőképpen vélekednek – írja Temple: „A teremtés kiinduló pontja a Sirius Digitariának nevezett kísérője, amely a Sirius körül kering. A dogonok szerint a Digitaria a legkisebb és legnehezebb csillag. Benne van minden dolgok csírája. Saját tengelye és a Sirius körüli mozgása biztosítja a világmindenség teremtő erőinek továbbélését...”

      A dogonok még további meglepő dolgokat is elárultak: A Digitaria a létező „legkisebb dolog”, ám egyszersmind a legnehezebb csillag. Anyaga fém, a neve „szagala”, fényesebb, mint a vas, és olyan nehéz, hogy „földi lény” nem tudja felemelni. Akkora, mint egy ökör kiterített bőre, de 480 szamárrakományt nyom, ami közel 35.000 kg tömegnek felel meg. A Siriusnak a Digitarián kívül még egy kísérője van, az úgynevezett „emme ya”. Ez a csillag nagyobb, de négyszerte könnyebb a Digitariánál. Ugyanolyan irányban és ugyanannyi idő alatt kerüli meg a Siriust, mint a Digitaria, de pályája hoszabb, vagyis jóval távolabb van tőle.

      Két francia tudós, Marcel Griaule és Germaine Dieterlen 1950-ben közzétették „Egy Szudáni Sirius-rendszer” című tanulmányukat, miután 1946 és 1950 között évekig éltek a dogonok között. A két francia tudós az anyaggyűjtés után joggal jelentették ki: „Mindeddig tisztázatlan, mi több, fel sem merült a kérdés, hogy csillagászati eszközökkel nem rendelkező emberek hogyan ismerhetik szemmel aligha látható égitestek mozgását és tulajdonságait.”

      A dogonok azonban az előbb említetteken kívül még sok más megdöbbentő vallomást is tettek. 1965-ben Dieterlen felesége „A sápadt róka” című könyvében például arról írt , hogy a dogonok elbeszélése szerint a Szaturnuszt gyűrű veszi körül, a bolygók a Nap körül forognak, a Jupiternek négy holdja van, és naprendszerünket a Tejút felé a Szaturnusz határolja, mint a naprendszer legkülső, legtávolibb bolygója. Mellesleg a dogonok szerint az egész világegyetemben rengeteg értelmes faj létezik.

      A dogonok kijelentései néhol eléggé homályosak, de sok mindenben „telitalálatot” értek el. Sok tudós foglalkozik azóta is a kérdéssel: „Honnan tudja mindezeket a dolgokat ez a civilizálatlan, természeti nép?”


      Egyesek szerint az ősidőkről szájról-szájra átörökített tudás mögött talán a csillagokból a régmúltban idelátogatott „idegenek” állhatnak. A dogonok az ősöktől örökölt rajzaikban a Sirius A és B egymáshoz viszonyított mozgási pályáját a legkisebb tévedés nélkül napjainkban is bármikor megrajzolják Afrika száraz homokjában, és nem feledkeznek meg az „emma ya”-ról sem, melyet a tudomány egykor Sirius C-nek nevez majd, ha végre bebizonyosodik, hogy tényleg létezik. A dogonok tudják, hogy ott van, mi még nem.