Cikk vége Jegyzetek Bezárás

GENTILE ÉS CROCE KIÁLTVÁNYA

a Gentile- és a Croce-féle kiáltvány elé

NAGY JÓZSEF

A Világosság (XLI. évf., 2000/3-2000/4. számának) "Vörös és barna" című rovatában megjelent Furet-Nolte levélváltásban artikulálódó problémához érdekes adalékot jelenthet az alábbiakban magyarul első ízben és majdnem teljes terjedelemben közölt két kiáltvány. ¹ A kiáltványok szerzői a XX. századi olasz neohegelianizmus európai ill. világszinten is meghatározó jelentőségű kulcsfigurái: Giovanni Gentile és Benedetto Croce.

A két kordokumentum történelmi hátterének magyarázataként legyen elég az alábbiak rögzítése. A Németországgal analóg módon igen későn és nagyjából azonos időben megalakult egységes olasz állam (ez utóbbi esetében talán célszerű az 1870-es év kijelölése, mivel ekkor lett Róma Olaszország fővárosa) képtelen volt kezelni a - főleg az 1880 és 1914 közti időszakot jellemző - elementáris erővel feltörő társadalmi feszültségeket. A háborús részvétel irányába való sodródás meghatározó mozzanata volt belpolitikai vonatkozásban I. Umberto savoyai trónörökös sikertelen puccskísérlete, majd anarchista merényletnek való áldozatul esése, külpolitikai vonatkozásban pedig - III. Viktor Emánuel döntései nyomán - a megbuktatott Giolitti miniszterelnök által megkötött (Olaszország semlegességének fenntartására irányuló) nemzetközi szerződések felmondása, Líbia 1911-es megszállása, végül pedig a világháborúba való 1915-ös belépés. III. Viktor Emánuel döntéseinek érvényesítését egyaránt elősegítette a futuristák ill. a nacionalisták politikai mozgalmának megerősödése, egyben a liberális erők - az alkotmányos ellenzék és a reform-szocialista párt - háttérbe szorítása.

Az első világháborút követő elvetélt szélsőbaloldali hatalomátvételi kísérletek (az olasz történetírásban "biennio rosso", vagyis a "vörös kétévi időtartam"-ként emlegetett) időszakát követően mindenekelőtt a Gentile által felmagasztalt szélsőjobb rohamosztagok (squadrismo) politikai tevékenysége kérdőjelezte meg az olasz alkotmányos állam fennmaradásának lehetőségét. Bár III. Viktor Emánuel is világosan láthatta a "Marcia su Roma"-ban (1922. október 28.) kicsúcsosodó fasiszta felforgató tevékenység törvénytelen voltát, mégis Mussolinit bízta meg - miután miniszterelnökké nevezte ki - új kormány alakításával. A fasiszták hatalomátvételük első fázisában formálisan tisztelték a liberális alkotmányt, s csak bizonyos idő elteltével - a rendkívüli törvények és rendelkezések hatályba léptetésével, a különleges bíróság felállításával valamint a politikai és a sajtószabadság megszüntetésével - vált rezsimjük explicite totalitáriussá és antiliberálissá. A fasiszta Olaszország 1935-ben Etiópiát, 1939-ben pedig Albániát szállta meg, majd ugyanazon évben a náci Németország oldalán lépett be a világháborúba.

Croce és Gentile együttműködésének majd útjaik szétválásának történetéről magyarul is olvashatunk.² Legyen elég itt annak kiemelése, hogy a két neoidealista szerző együttműködésének csúcspontját a La Critica című folyóirat 1903 és 1911 közti időszakban történő közös szerkesztése jelentette, míg - egy hosszabb levelezési időszakot követően - a szétválás 1922-re, a "Marcia su Roma" évére tehető. Gentile részéről A fasiszta értelmiségiek kiáltványának az ún. "római karácsony" (vagyis az újonnan megalakult fasiszta intézményrendszer fennkölt ünnepélyessége) napján, 1925. április 21-én több száz - jelentős részben olasz vezető értelmiségi - csatlakozó aláírásával való bolognai publikálása a napilapokban, majd Croce részéről a (teljes címén) Olasz írók, tanárok és közírók válasza a fasiszta értelmiségiek kiáltványára 1925. május 1-jén a Mondo hasábjain való megjelentetése csak megerősítette a már megtörtént szakítást.

A fasiszta értelmiségiek kiáltványa megfogalmazásának szükségességéről a Bolognában 1925. március 29 -30-án lezajlott, "Kongresszus a fasiszta kultúráért" elnevezésű rendezvényen döntöttek, amelyen mintegy 250 értelmiségi vett részt. A kiáltvány a fasiszta eszme elméleti alapjainak első meghatározási kísérlete, amin Gentile azt követően is dolgozott. E munka eredményei közül mindenképpen kiemelendő a Treccani kiadásában megjelent enciklopédiában Mussolini aláírásával szereplő, de természetesen Gentile által írt "fascismo"-szócikk, ill. az ugyanennek füzet formájában kiadott, Origine e dottrina del fascismo [A fasizmus eredete és doktrínája] című változata.

Az antifasiszta értelmiségiek kiáltványa május 1-jei megjelentetése a fasiszták kiáltványára adott válasz volt, melyet Giovanni Amendola megbízásából írt meg Croce. Ehhez is számos vezető olasz értelmiségi csatlakozott, még ha nem sokkal később sokan - főleg az üldöztetéstől való félelmükből fakadóan - el is pártoltak tőle. Érdemes megemlíteni, hogy a XX. századi olasz eszmetörténetírás sokat foglalkozott Crocé-nak a fasizmushoz való kezdetben ambivalens hozzáállásával, valamint Croce a kulturális és politikai kérdésekre vonatkozólag liberális, mégis alapvetően konzervatív viszonyulásával. Az bizonyos, hogy e kiáltványban Croce túllép a fasizmus vonatkozásában addig mutatott azon várakozó illetve jóindulatú álláspontján, amit tömören a Giornale d'Italia 1924. július 9-i számában még az alábbiak szerint fogalmazott meg: "a fasizmus nem lehetett más és nem is kellett, hogy más legyen, mint áthidaló megoldás egy szigorúbb liberális rendszer helyreállításához. [...] Időt kell adni a fasizmus átalakulási folyamatának lezajlódásához." Croce ezen álláspontját két konzervatív színezetű előfeltevés fenntartása mellett haladja meg: egyrészt hangsúlyozza a tudományos kutatás autonóm és a politikai szférától való függetlenségének voltát állító tézist; másrészt Croce politikai megoldásként a klasszikus liberális államrendszer helyreállítását javasolja, és ennek függvényében a fasizmust időszakos kitérőnek ("devianciának") tartja, miáltal gondolatmenetében még csak fel sem vetődik az egykori liberális állam és a fasizmus viszonyának (tehát a kettő összevethetőségének) problémája.

A FASISZTA ÉRTELMISÉGIEK KIÁLTVÁNYA³

GIOVANNI GENTILE

A kezdetek

A Fasizmus az olasz szellem új és egyben régi mozgalma, amely az olasz Nemzet történetéhez szorosan kötődik, de megvan a maga jelentősége és nem is érdektelen valamennyi más nemzet számára sem. Kezdetei 1919-ig nyúlnak vissza, amikor Benito Mussolini körül pár tucat, a lövészárkokból éppen hazatért és az akkor uralkodó szociáldemokrata politika ellen erősen elszánt ember gyűlt össze. A szociáldemokrata hatalom a háborúban - melyből az olasz nép győztesen, de kimerülten került ki - kizárólag a közvetlen anyagi következményeket látta. Bár nyíltan nem tagadta, mégsem törekedett a háború morális értékének megőrzésére, mert az olaszok számára kicsinyesen individualista és utilitarista szempontból azt áldozathozatalok összegződéseként mutatta be. Ebből mindenkinek az elszenvedett kár nagyságrendjének megfelelően kellett volna részesednie jóvátételben, ahol is tehát az elbizakodottan erőszakoskodó és fenyegetőző magánszemélyeknek az Állammal való szembehelyezkedése, az Állam tekintélyének nem-elismerése, a Király és a Hadsereg - az egyének és az állampolgárok sajátos elvárásai felett álló Nemzet szimbólumai - méltóságának a lealacsonyítása, továbbá a szenvedélyek és az alantas ösztönök elszabadulása következett be, amely mind a társadalmi széthullás, a morális degenerálódás, a minden törvénnyel és fegyelmezettséggel szembeni önző és öntudatlan lázadó szellem felülkerekedésének volt a forrása.

Az egyén az Állammal szemben: a lelki romlottság politikai aspektusának tipikus kifejeződése, mely az emberi élet bármely olyan felsőbbrendű normájával szemben türelmetlen, amely szigorúan féken tartja és korlátozza az egyének érzéseit és gondolatait. A Fasizmus tehát létrejöttekor politikai és morális mozgalom volt. A [fasiszta] politika, az egyén önfeláldozásának és áldozathozatalának tereként, olyan eszmét érzett magáénak és mozdított előre, melyben lehetővé válik, hogy az egyén megtalálhassa életének értelmét, szabadságát és minden jogát; olyan eszme, amely a Haza, mint afféle eszmény, mely történetileg folyamatosan valósul meg anélkül, hogy bármikor is kimerülne, a civilizáció meghatározott és egyéni történelmi hagyománya, ugyanakkor olyan hagyomány, amely az állampolgár tudatában - nagyon is távol attól, hogy pusztán a múlt holt emléke maradjon - egy beteljesítendő cél tudatos személyiségévé alakítja magát - tehát hagyomány és egyben küldetés.

A Fasizmus és az Állam

Innen [ered] tehát a Fasizmus vallásos jellege.E vallásos jelleg tehát meg nem alkuvó, és ez magyarázatot ad a Fasizmus által a '19 és '22 közti négy évben alkalmazott harci módszerre. A fasiszták kisebbségben voltak mind az Országban, mind pedig az Országházban, amelybe - kis magként - az 1921-es választások során juthattak be. Az alkotmányos Állam így antifasiszta volt - antifasiszta kellett hogy legyen, mivel a többség Állama volt, és a Fasizmussal szemben tehát ez az önmagát liberálisnak mondó Állam állt; amely liberális is volt, de agnosztikus és visszautasító értelemben liberális, amely liberalizmus nem ismer mást, csakis a külső szabadságot. Olyan értelemben liberális Állam ez tehát, amely a szabad állampolgár lelkiismeretén kívülállónak tartja magát, mint egyfajta majdnem mechanikus rendszer az egyének tevékenységével szemben. Tehát nyilvánvalóan nem a szocialisták által áhított Állam volt ez, habár a demokratizáló és parlamentarista szocializmus-hibrid képviselői Olaszországban is hozzákezdtek a politikaelmélet fent említett individualista koncepciójának az alkalmazásához. De nem volt az az Állam sem, amelynek szelleme oly nagy erővel működött a Risorgimentónk hősi olasz korszakában, amikor is az Állam olyan, nagyon is szűk kisebbség művéből jött létre, amelynek erejét olyan eszme adta, melyhez az egyének a legkülönbözőbb módon viszonyultak, s amely összefonódott az olaszság létrehozatalának, függetlenségüknek és egységüknek nagy programjával.

Az ilyen Állammal szemben a Fasizmus eszméjének ereje azáltal vert tábort, hogy - lenyűgöző erejének köszönhetően, hasonlóan a vallásos eszmény áldozatra késztető hatásához - a fiatalok egyre gyorsabban növekedő sokaságát vonzotta maga köré és a fiatalok pártja lett (mint ahogy a '31-es mozgolódásokat követően ezzel analóg politikai és morális szükségletből fakadt Giuseppe Mazzini "Giovane Italia"-ja).

E pártnak volt saját fiatalság-himnusza is, amelyet a fasiszták az ujjongó szív örömével énekeltek!

A Mazzini-féle "Giovane Italia"-hoz hasonlóan ez a párt is minden - a múlt miatt méltatlankodó s ugyanakkor megújulás iránt áhítozó - olasz hitévé kezdett válni. E hit - más hasonló hitekkel analóg módon - a fennálló társadalmi valóság lerombolásán alapul és ennek eredményeképp új energiák tüzébe olvasztható, izzó és meg nem alkuvó új eszménnyel van összhangban.

Maga a hit volt az, amely a lövészárkokban, valamint a harctereken az egyetlen lehetséges igazolható célért, a Haza életéért és nagyságáért beteljesült áldozat mély megbecsülésében⁴ érlelődött. Életteli, erőszakos hit, mely egyáltalán nem volt hajlandó tisztelni bármit is, ami az élettel, a Haza nagyságával szemben hathatott.

Így alakult ki a rohamosztagság [squadrismo]. Határozott, felfegyverzett, fekete inges, katonailag rendezett fiatalok azért fordultak szembe a törvénnyel, hogy új törvényt vezessenek be: mint fegyveres erő az Állam ellen az új Állam megalapítására.

A rohamosztagok szervezete a nemzetellenes szétforgácsoló erőkkel szemben lépett fel, s tevékenysége az 1922. júliusi általános sztrájkban csúcsosodott ki, végül az 1922 október 28-i felkelésre szánta el magát, amikor a fasiszták fegyveres hadoszlopai, a provinciák középületeinek elfoglalását követően lerohanták Rómát. A Marcia su Roma végrehajtásának napjaiban, illetve azt megelőzően - mindenekelőtt a Po völgyében [Valle Padana] - már voltak halottai. E műveletet, mint minden merész és emelkedett szintű morális tettet, először csodálat, majd rajongás, végül pedig egyetemes dicséret által övezve hajtották végre. Ekkor úgy tűnt, hogy az olasz nép hirtelen újra rátalált rajongó egyetértésére a háború előestéjén, de a már visszanyert dicsőségnél és az újjáteremtő hit új hullámánál a tudat számára felrázóbb volt azon feladat, hogy a győzedelmes Nemzetet pénzügyi és morális ereje újjáépítésének fáradtságos útján újraélesszék.

A fasiszta kormányzat

A rohamosztagság és az illegalitás megszűntével körvonalazódtak a Fasizmus által akart rendszer alkotóelemei. Október 29. és 30. között a legnagyobb rendezettségben indult vissza Rómából az az 50 000 fekete inges, aki a provinciákból kiindulva rohanta le a fővárost; azt követően indultak vissza, hogy elvonultak Őfelsége, a király előtt; Duce-jük jeladására indultak vissza, aki Kormányfővé és a Fasizmus által kívánt új Olaszország lelkévé vált. [...]

De a külföldiek, akik Olaszországba jöttek, áthatolva a fasiszta Olaszország körül azon össztűz által kialakított tűzkörön, mely által az igen agresszív írott és szóbeli, belső és külső, olasz és nem olasz propaganda azzal a rágalommal próbálta meg elszigetelni a fasiszta Olaszországot, miszerint az a lehető legerőszakosabb és legcinikusabb, minden polgári törvényes jogot és jogi biztosítékot megtagadó önkény martalékává vált; a külföldiek tehát, akik saját szemükkel láthatták ezt az Olaszországot és saját fülükkel hallhatták az új olaszokat, akik továbbá élhettek saját erkölcsi normáik és anyagi lehetőségeik szerint - elkezdték irigyelni a ma Olaszországban uralkodó közrendet, azt követően pedig azon szellem iránt érdeklődtek, amely nap mint nap egyre nagyobb erővel arra törekszik, hogy birtokba vegye ezt az oly jól felépített gépezetet és érezni kezdték, hogy itt emberiességgel [umanità] teli, ámbár túláradó hazafias szenvedély által megrázott szív lüktet; mivelhogy a Fasiszta Hazája egyben az a Haza, amely minden polgári ember [uomo civile] mellében lüktet, az a Haza, melynek érzése mindenhol újra megrázó volt a háború tragédiájában, és végül amely őrzi, amelynek minden országban őriznie kell a szent érdekeket a háborút követően is; sőt, igazából a háború hatására, melyről már senki sem hiszi, hogy az utolsó volna.

Ezen Haza azoknak a hagyományoknak és intézményeknek az újraszentesítése is egyben, melyek a civilizáció tartósságát adják a tradíciók folyamában és örökkévalóságában. Továbbá az alárendeltség iskolája arra vonatkozólag, ami egyedi és alsóbbrendű azzal szemben, ami egyetemes és halhatatlan, a törvény tisztelete és fegyelem, szabadság, azonban olyan törvényen keresztül meghódítandó szabadság, amelynek bevezetése a kicsinyes önkényről, az irracionális és pazarló határozatlanságról való lemondás. Az élet szigorú felfogása, vallásos komolyság, mely nem különbözteti meg az elméletet a gyakorlattól, a beszédet a cselekvéstől és nem is fest nagyszerű eszményeket azért, hogy aztán száműzhesse azokat ebből a világból, ahol addig is folytatni lehet a gyáva és nyomorúságos életet - ellenben az élet idealizálására és saját meggyőződéseinknek magában a cselekvésben - vagy olyan szavakban, melyek maguk is cselekvések - történő kifejezésére irányuló kemény erőfeszítés, amely erőpróbát jelent annak, aki kimondja, s vele együtt azon világnak, melynek ő élő és felelős része az idő minden pillanatában, a lelkiismeret minden titkos sóhajában. [...]

(Fordította Nagy József)

AZ ANTIFASISZTA ÉRTELMISÉGIEK KIÁLTVÁNYA⁵

BENEDETTO CROCE

A fasiszta értelmiségiek, akik Bolognában tartottak nagygyűlést, valamennyi nemzet értelmiségeihez intézték kiáltványukat a célból, hogy számukra megmagyarázzák, illetve hogy velük szemben védjék a fasiszta párt politikáját. Az ilyen horderejű vállalkozáshoz való nekikészülődésük közepette nem szükséges ezeket a szorgalmas urakat emlékeztetni egy az övékhez igen hasonló és híres kiáltványra, amelyet - az európai háború kezdetén - a német értelmiségiek intéztek a világhoz: olyan kiáltvány volt az, amely annak idején magára zúdította az egyetemes megvetést és amelyet később maguk a németek is hibának tartottak.

Valóban, amennyiben az értelmiségiek, vagyis a tudomány és a művészet művelői mint állampolgárok azáltal gyakorolják jogukat és azáltal teljesítik kötelességüket, hogy csatlakoznak egy párthoz, amelyet hűségesen szolgálnak, mint értelmiségiek kötelezettségük szerint csak azzal foglalkoznak, hogy - a vizsgálódás és a kritika tevékenységével, valamint a művészeti alkotásokkal - minden embert és minden pártot egyenlő módon egy magasabb szellemi szférába emeljenek a célból, hogy - egyre gyümölcsözőbb hatások mellett - megküzdjék a szükséges harcokat. A számukra kijelölt megbízatás hatókörén való túllépés, a politika és az irodalom, a politika és a tudomány összemosása hiba, amelyet ha már - mint ebben az esetben - a célból követtek el, hogy a megvetendő erőszakosságot és a zsarnokságot, valamint a sajtószabadság elnyomását pártolják, már [pusztán csak] megbocsátható hibának sem lehet nevezni.

És a fasisztoid értelmiségiek [intellettuali fascistici] tette még csak nem is olyan, mint amely a Haza iránti gyöngéd érzést oly nagyon tükrözné, mely Hazának gyötrelmeit nem szabad azon külföldiek ítéletének alávetni, akik (mellesleg, természetes módon) nem törődnek azzal, hogy e problémákat saját nemzetük különféle és sajátos politikai érdekeitől függetlenül szemléljék.

Lényegét tekintve ez az írás iskolás fogalmazvány, melynek valamennyi pontján doktrinális zagyvaságokat és helytelenül végigvezetett gondolatmeneteket lehet észrevenni: például ahol egybemosódik bizonyos XVIII. századi politikaelméleti konstrukciók atomizmusa a nagyon is történelmi fogantatású szabad versenyt és a hatalmon lévő pártok cserélődését magában foglaló demokratikus liberalizmussal, melyben - az ellenzéknek is köszönhetően -, szinte fokozatos formában, végbemegy a fejlődés; vagy például ahol, olcsó retorikai felelevenítéssel, az Egésznek való kötelességszerű alárendeltségét dicsőítik az egyéneknek, mintha egyáltalán ez volna a kérdéses, és nem pedig az autoriter államformák képessége, hogy a leghatékonyabb morális felemelkedést biztosítsák. [...]

De az ebben az írásban tetten érhető 'doktrína' és 'történelem' inadekvát értelmezése szinte semmi a "vallás" szóval való visszaéléshez képest; mivel a fasisztoid értelmiségi urak felfogása szerint Olaszországban minket jelenleg egy vallásháború, egy olyan új evangélium és új apostoli küldetés tettei éltetnének, amelyek egy régi, haláltusáját vívó babonaság ellen irányulnak - s e vallásháború a babonaság felett áll, így ennek alkalmazkodnia is kell előbb-utóbb ahhoz; mindennek bizonyítékául az olaszok és olaszok közt ma minden eddiginél jobban dúló gyűlöletet és haragot hozzák fel. Vallási ellentétnek hívni azt a gyűlöletet és haragot, amit egy olyan párt gerjeszt, amely más párt tagjaitól megtagadja az olasz jellemet és idegeneknek gyalázza őket, s magával ezzel a tettel válik azok szemében ő maga idegennek és elnyomónak, miáltal a Haza életébe olyan érzéseket és szokásokat vezet be, amelyek más konfliktusok sajátjai; a vallás nevével nemesíteni a mindenhol elterjedt gyanakvást és ellenségeskedést, amely még az Egyetem fiataljait is megfosztotta a közös és fiatalkori eszményekhez kötődő régi és bizakodó testvériségtől és egymással szembenállásban tartja őket - látszólag mint ellenségeket: olyan dolog ez, ami - az igazat megvallva - igencsak fekete humornak hangzik.

Hogy miben is áll az új evangélium, az új vallás, az új hit - nem derül ki a bőbeszédű kiáltványból; másrészt a gyakorlati tényszerűség - néma szónokiságában -, a tekintélyre való hivatkozás és a demagógia, a törvények kinyilvánított tiszteletének és a törvények megsértésének, ultramodern fogalmak és dohosan ócska nézetek, abszolutista attitűdök és bolsevik irányultságok, a katolikus Egyházban való hitetlenség és az annak irányába gyakorolt hízelgés, a kultúrától való undorodás és előfeltételek nélküli kultúrára való steril törekvés, misztikus elbágyadások és cinizmus inkoherens és bizarr keverékét mutatja az előítélet-mentes megfigyelő számára. És habár néhány tetszetős intézkedést hoztak is vagy legalábbis kezdeményeztek a jelenlegi kormány részéről, ezekben nincs semmi olyan, ami bármiféle eredetiséggel büszkélkedhetne, olyannal, ami azon politikai rendszer újszerűségéről tanúskodna, melyet fasizmusnak neveznek.

Mi tehát nem érezzük úgy, hogy e kaotikus és megragadhatatlan "vallásért" el kellene hagynunk régi hitünket: a hitet, amely két és fél évszázada az újjászülető Olaszország, a modern Olaszország lelke volt; azt a hitet, mely az igazság szeretetéből, az igazságosságra való törekvésből, a nagylelkű emberi és polgári érzékből, a szellemi és morális nevelésre irányuló buzgóságból, a bármilyen lehetséges haladás erejét és biztosítékát adó szabadság követeléséből állt. Szemünket a Risorgimento embereinek képeire fordítjuk, azokéra, akik Olaszországért indultak harcba és haltak meg, s akik megsértettnek és megzavarodottnak tűnnek számunkra azon kimondott szavak hallatán és azon végrehajtott tettek láttán, melyeket olasz ellenfeleink hajtottak végre, továbbá akiknek tekintetében szigor és ösztönzés van, hogy szilárdan tartsuk kezünkben zászlójukat. Hitünk nem mesterkélt és elvont elgondolás és nem is bizonyos rosszul felfogott elméletekből fakadó tudati megszállottság; hanem olyan hagyomány birtoklása, amely az érzelem diszpozíciójává, tudati és morális alkalmazkodássá vált.

Kiáltványukban a fasiszta értelmiségiek többször is elismétlik a szomorú állítást, miszerint az olaszországi Risorgimento egy kisebbség műve volt. De nem veszik észre, hogy éppen abban állt politikai és társadalmi alkotmányunk gyengesége, sőt, szinte úgy tűnik, hogy elégedettek Olaszország állampolgárai nagy részének mai - legalábbis látszólagos - közömbösségével a fasizmus és az annak ellenfelei közt lezajló konfliktusokkal szemben. A liberálisok az ilyesféle helyzettel sohasem voltak elégedettek és teljes erőbevetéssel igyekeztek minél több olaszt bevezetni a közéletbe; és éppen ebből fakadt egyik legvitatottabb intézkedésük, az általános választójog biztosítása. Még a kedvező fogadtatás is, amellyel a korai időkben sok liberális a fasiszta mozgalomhoz viszonyult, egyebek mellett azt a hallgatólagos reményt foglalta magában, hogy - a mozgalomnak köszönhetően - esetleg új és friss erők kerülnek a politikai közéletbe, újító erők és (miért is ne?) konzervatív erők. De arra egy pillanatig sem gondoltak, hogy - némely anyagi szükséglete kielégítésével - a tehetetlenség és a közömbösség állapotában tartsák a nemzet túlnyomó részét, mert tudták, hogy ily módon elárulták volna az olasz Risorgimento ügyét, és pusztán csak újra folytatták volna az abszolutista és kvietista kormányzati gyakorlatot.

Ma is az a helyzet, hogy sem az az állítólagos közömbösség és tehetetlenség, sem pedig azok az akadályok, melyek a szabadság elé ékelődnek, nem vezetnek minket arra, hogy kétségbe essünk vagy hogy megadjuk magunkat. Ami fontos az az, hogy tudjuk, hogy mit akarunk és hogy csakis bensőleg jó dolgokat akarjunk. A jelenlegi politikai harcnak Olaszországban az lesz a jelentősége, hogy - összevetési alapként - növelni fogja, valamint mélyebben és konkrétabban meg fogja értetni népünk számára a liberális rendszer és módszer értékeit, továbbá tudatosabb érzelemmel fogja jobban meg is szerettetni azt velük. És talán egy nap, nyugodt visszatekintéssel a múltra, megítélhető lesz, hogy a számunkra most oly keserű és fájdalmas próbatétel olyan korszak volt, melyet Olaszországnak azért kellett átélnie, hogy megerősítse nemzeti életét, hogy beteljesítse politikai neveltetését, hogy szigorúbb módon átérezze polgári népi kötelességeit.

(Fordította Nagy József)

Cikk eleje Cikk vége Bezárás

JEGYZETEK

Cikk eleje Jegyzetek Bezárás