Ernest Nagel The Structure of Science című művében (1961) ennek a klasszikus értelmezésnek megfelelően vizsgálta a tudományos elméletek viszonyát, és a közöttük fennálló kapcsolatok leírására megalkotta a redukció fogalmát. Elképzelése szerint a régebbi elméleteket abszorbeálják az újabb, átfogóbb elméletek, vagyis a régebbi elméletek törvényei, jelenségei az újabb elméletek törvényeire, jelenségeire redukálódnak.

Nagel a redukció két típusát különböztette meg. A redukció homogén, ha a beolvasztó elmélet fogalmai alapvetően azonosak a beolvasztott elmélet fogalmaival. Nagel példája szerint ebbe a típusba tartozik többek között Galilei szabadesést leíró törvényének beolvadása a newtoni mechanikába, amely során Galilei törvénye a newtoni mechanika alaptörvényére redukálódik.

A redukció másik (érdekesebb és egyben sokkal gyakoribb) típusáról - heterogén redukcióról - beszélünk akkor, amikor az abszorbeáló elmélet nem rendelkezik az abszorbeált elmélet összes fogalmával. Nagel álláspontja szerint általában idetartoznak azok az esetek, amikor a beolvasztott elmélet egy objektum makroszkopikus tulajdonságaira vonatkozik, míg a beolvasztó elmélet ugyanazon objektum mikroszkopikus tulajdonságaival operál. Tipikus példa erre a klasszikus termodinamika redukciója a statisztikus mechanikára. A klasszikus termodinamika olyan fogalmai, mint a hőmérséklet vagy az entrópia nem szerepelnek a statisztikus mechanika alapvető fogalmai között.

A heterogén redukciók esetén tehát maga a redukció nem "magától értetődő", a különböző elméletek megfelelő fogalmai között kapcsolatokat kell létrehozni, a redukció csak ezeken keresztül válik végrehajthatóvá. Nagel hangsúlyozza, hogy a heterogén redukciók szükséges és elégséges feltételeit csupán bizonyos formalizált tudományterületekkel kapcsolatban lehet meghatározni, ahol a formalizáltság részben annak megkövetelését jelenti, hogy az elméleti fogalmak pontos használatát az egyes diszciplínákon belül egyértelmű szabályok rögzítsék. Ilyen esetekben az alábbi szükséges feltételeket különbözteti meg Nagel:

"Formális feltételek:

• Mindazokra a fogalmakra, amelyek megjelennek a redukálandó T1 elméletben, de nem jelennek meg a redukáló T2 ben, létezik egy összekapcsoló megállapítás (bridge law), amely összeköti az egyes T1 beli fogalmakat T2 fogalmaival.

• T1 kísérleti törvényei deduktív következményei T2 elméleti feltételezéseinek.

Nem formális feltételek:

• T2 elméleti feltételezéseit a T1 et támogatóknál több / megbízhatóbb / szélesebb körű evidencia támasztja alá.

• T2 elméleti feltételezései T1 továbbfejlesztését nyújtják ." (Losee 1980, 200. o.)

1.2 A redukció funkcionális modellje

A tudományos magyarázat ún. funkcionális modellje szerint egy jelenség magyarázata annak felderítése, hogy az adott jelenség megjelenése milyen funkcionális szerepek realizálódásának következménye. E szerint egy tulajdonság megjelenése a következőképpen magyarázható: a kérdéses tulajdonság definíció szerint egy adott funkcionális szereppel bíró tulajdonság, és a vizsgált rendszer rendelkezik egy olyan konkrét tulajdonsággal, amely betöltve az adott funkcionális szerepet, realizálja a kérdéses tulajdonságot. Vagyis mivel a kérdéses tulajdonság funkcionális szerepei által definiált, ezért a vizsgált rendszer bármely olyan tulajdonsága, amely realizálja ezt a funkcionális szerepet, automatikusan a kérdéses tulajdonság megjelenését eredményezi.

Ezt az értelmezést alkalmazva a redukció egy újabb elmélete fogalmazható meg (Van Gulick, 1992; Levine, 1993; Chalmers, 1996; Kim, 1998, 1999). Kim szavaival:

"Legyen B tulajdonságok (jelenségek, tények, stb.) egy halmaza, amely a redukció bázisául szolgál. Az E tulajdonság B re való redukciója három lépésből áll.

• 1. lépés: E újradefiniálása azon kauzális relációi alapján, amelyek más tulajdonságokhoz - különösen B tulajdonságaihoz - kapcsolják.

• 2. lépés: E realizálójának megtalálása B  ben. Annak a B beli P tulajdonságnak a megtalálása, amely betölti B ben E kauzális szerepeit, vagyis amely megvalósítja E t B ben. [...]

• 3. lépés: Egy elmélet felállítása B szintjén, amely megmagyarázza, hogy E realizálói hogyan töltik be E kauzális szerepeit (amelyeket az 1. lépés határozott meg). [...]

A 2. és 3. lépés ugyanazon tudományos kutatási program részét képezik: E realizálóinak felderítése magában foglalja a bázis halmaz tulajdonságai között fennálló kauzális kapcsolatokat leíró elmélet felállítását." (Kim, 1999, 10-13. o.)

A realizáló tulajdonság - azáltal, hogy betölti a megfelelő funkcionális szerepeket - végső soron azonosítható az eredeti (redukálandó) tulajdonsággal, hiszen rendelkezni a redukálandó tulajdonsággal tulajdonképpen (definíció szerint) annyi, mint rendelkezni a megfelelő funkcionális szereppel, vagyis megfordítva: rendelkezni a megfelelő funkcionális szerepet megvalósító realizáló tulajdonsággal annyi, mint rendelkezni a redukálandó tulajdonsággal. Ez pedig megalapozza a redukálandó és a redukáló (realizáló) tulajdonság azonosítását (Kim, 1998, 99. o.).

2. Funkcionális nageli redukció

Mivel két elmélet egymásra való redukálása során a redukálandó elmélet fogalmai nem azonosak a redukáló elmélet fogalmaival, ezért a nageli redukció leglényegesebb alkotóelemeinek az összekapcsoló megállapítások tekinthetők, hiszen az általuk leírt kapcsolatok teszik lehetővé a redukciós folyamat megfeleltetéseit. Nagel maga azonban leginkább a deriválhatóságra koncentrált; az összekapcsoló megállapításokról mindössze annyit követel meg, hogy kellően erősek legyenek és kellően nagy számban álljanak rendelkezésre ahhoz, hogy a deduktív levezetésekhez alapot biztosítsanak. Ezzel nyitva hagyta az összekapcsoló megállapítások pontos specifikációjának kérdését, vagyis a redukció folyamatának leglényegesebb alkotóelemei általánosságban meghatározatlanok maradtak. Nagel feltételei alapján az összekapcsoló megállapítások csupán a jól definiált redukálandó és a redukáló elmélet teljes ismeretében válnak meghatározhatóvá.

A nageli redukció kritikusainak véleménye szerint (lásd pl. Kim, 1998) az összekapcsoló megállapítások magyarázó ereje megkérdőjelezhető. A kritika szerint az összekapcsoló megállapítások puszta korrelációkat fogalmaznak meg, vagyis még ha adott is két teljes elmélet, és meghatározhatók a megfelelő összekapcsoló megállapítások, akkor is felmerül a kérdés, hogy ezek a bizonyos összekapcsoló megállapítások miért állnak fenn. A nageli redukció a redukálandó elmélet törvényeit és jelenségeinek leírását a redukáló elmélet törvényből és az összekapcsoló megállapításokból mint premisszákból kívánja levezetni és ezen a dedukción keresztül magyarázni. A kritikusok problémája arra irányul, hogy tarthatók e ezek a magyarázatok, ha a premisszákként alkalmazott összekapcsoló megállapítások puszta korrelációk csupán.

2.1 Az összekapcsoló megállapítások szükségessége

A redukció funkcionális modelljének képviselői úgy gondolják, hogy modelljük orvosolhatja a fenti problémákat, hiszen a funkcionális redukció három lépése (lásd 1.2 fejezet) nem hivatkozik összekapcsoló megállapításokra, így az előző szakaszban említett kritikák sem fogalmazhatók meg vele kapcsolatban.

Véleményem szerint azonban az összekapcsoló megállapításokra nemcsak a redukció nageli modelljének van szüksége, hanem a funkcionális modellnek is.

A redukció két elméletet kezel egyszerre, a redukálandót és a redukálót. A két elmélet két különböző elmélet, különböző elméleti entitásokkal, különböző törvényekkel. A redukció során az egyik elmélet entitásait és törvényeit képezzük le a másik elmélet entitásaira és törvényeire. Mint láttuk, a redukció funkcionális modelljében az 1. lépés a redukálandó elmélet szóban forgó entitásának újradefiniálása a redukáló elmélet entitásaihoz kötődő kauzális reláció alapján. Ez azonban nem lehetséges. Azt, hogy egy elméleti entitás milyen kauzális relációkkal kötődik más entitásokhoz, az adott elmélet törvényei határozzák meg, amelyek - magától értetődő módon - csak az adott elmélet entitásainak viselkedését képesek leírni. Vagyis egy konkrét elmélet valamely entitása definíció szerint csak a szóban forgó elmélet más entitásaival állhat kauzális kapcsolatban.

Tehát a funkcionális redukció 1. lépésében leírt elméletközi funkcionalizálás nem lehetséges. Ami megvalósítható, az a redukálandó és redukáló elmélet entitásainak külön külön történő funkcionalizálása a megfelelő elméletek keretein belül. Ez azt jelenti, hogy valamely redukálandó tulajdonság funkcionális definíciója csak a redukálandó elmélet entitásait, míg a redukáló tulajdonság funkcionális definíciója csak a redukáló elmélet entitásait tartalmazza. Az így kapott funkcionális szerepek azonosítása, azaz a redukálandó tulajdonság realizálójának megtalálása éppen ezért egyáltalán nem triviális feladat. Ahhoz, hogy ezt az azonosítást megtehessük, arra van szükség, hogy a két funkcionális szerep eltérő leírásait összevethessük, ami pedig éppen a kérdéses összekapcsoló megállapítások mentén lehetséges.

2.2 Funkcionalizálás és összekapcsoló megállapítások

Az előző pontban bemutatott érvelés alapján tehát az 1.2 részben áttekintett funkcionális redukció az eredeti értelemben véve nem hajtható végre, hiszen implicite összekapcsoló megállapításokat tartalmaz. Ebben a fejezetben egy olyan modellt vázolok, amely egyesíti a nageli és funkcionális modell néhány lényeges vonását úgy, hogy közben a problémás kérdéseket elkerüli (részletesebben lásd Fazekas, 2004).

Vegyünk két elméletet, egy redukálandót és egy redukálót. Ahhoz, hogy a redukciót végre tudjuk hajtani, arra van szükség, hogy specifikáljuk a kapcsolatokat a két elmélet megfelelő entitásai között. Ehhez a két elmélet entitásait először funkcionalizálnuk kell - újradefiniáljuk őket saját elméleteik egyéb entitásaihoz kötődő kauzális relációik alapján. Ha meghatároztuk az entitások funkcionális szerepeit, akkor ezek felhasználásával specifikálhatjuk a megfelelő összekapcsoló megállapításokat. Az 1.1 fejezetben láthattuk, hogy Nagel maga is hangsúlyozta a redukcióban részt vevő elméletek formalizáltságát. Az elméleti entitások funkcionális szerepeinek felvázolása gyakorlatilag ezt a célt szolgálja. Segítségükkel az összekapcsoló megállapítások nem "jelenségek puszta korrelációi" csupán, hanem az egyes entitásokat a funkcionális szerepeiken keresztül összehasonlítani képes leképezések. Ugyanakkor nem is arról van szó, hogy a redukáló elmélet entitásait funkcionális leírásaik, a redukáló elmélet entitásainak segítségével definiálnák, így téve lehetővé az összekapcsoló megállapítások nélküli, pusztán a funkcionális definíciókon alapuló redukciót. Amiről szó van, az az entitások saját elméleteiken keresztül megvalósított funkcionalizálása, és a megfelelő funkcionális szerepek összehasonlítására támaszkodó összekapcsoló megállapítások specifikálása. (Ha például a redukálandó entitás kauzális viszonyai kellően hasonlóak a redukáló elmélet valamely entitásának [vagy entitás halmazának] kauzális viszonyaival, akkor a redukáló elmélet megfelelő entitását a redukálandó entitás realizálójának tekinthetjük, és a két entitást azonosíthatjuk. Részletesebben lásd a 3.2 fejezetben.)

Ez az elképzelés tehát képes választ adni a "miért állnak fenn az egyes összekapcsoló megállapítások" kérdésre, és ugyanakkor elkerüli az elméleti entitások elméletközi funkcionális definiálásának hibáját. Vagyis az itt prezentált modell tulajdonképpen a nageli redukció egy speciális esete, ahol a funkcionálás a redukcióban részt vevő elméletek formalizálásának, és ezen keresztül a szükséges összekapcsoló megállapítások meghatározásának az eszköze.

A fent bemutatott "funkcionális nageli redukció" lehetőséget ad arra, hogy segítségével a fizikalizmus nézőpontjából rendszerezhessük azokat a magyarázat típusokat, amelyek a régebbi (más szóhasználat szerint a magasabb szintű) elméleteket újabb (alacsonyabb szintű) elméletekre vezetik vissza.

Fontos megjegyezni azonban, hogy a legtöbb esetben az így megmagyarázott elméletek szigorúan véve nem az eredeti megmagyarázandó elméletek, hanem azok "képei" az új elméletek kereteiben (képek, melyek a funkcionális szerepek összehasonlításán alapuló leképezések eredményei), és ezek a képek tipikusan csupán közelítései az eredetieknek (hiszen a különböző elméletek heterogenitása miatt az egyes funkcionális szerepek csak "bizonyos" - sohasem teljes - hasonlóság alapján képezhetők le egymásra). Vagyis a magyarázatok csupán bizonyos releváns paraméterekre való tekintettel működnek! Sőt, vegyük észre, hogy a funkcionális szerepek közötti hasonlóság keresésével implicite feltételezzük azt, hogy a különböző elméletek között létezhet egyáltalán ilyen hasonlóság. Ennek a problémának a felismerése pedig már önmagában is elegendő az ilyen "hasonlóságok" relatív mivoltának belátásához, hiszen a hasonlóság reláció definiálása két különböző elmélet esetén korántsem tekinthető triviális feladatnak.

3. Kortárs redukciós kategóriák

A kortárs redukciós viták bővelkednek a redukcionista álláspont különböző változataiban (Van Gulick, 2001; Velmans, 1996). Ezért ebben a fejezetben sorra veszem a legfontosabb típusokat, bemutatva hasonlóságaikat, különbségeiket, egymáshoz való viszonyaikat. Az alábbiakban definíciószerűen bevezetek három kategóriát, amelyekre a továbbiakban, mint alapvető kategóriákra fogok tekinteni (Smith, 2004).

• Azonosító (identifying) redukció: a redukálandó T1 elmélet ontológiájának azonosítása a redukáló T2 elmélet ontológiájával (vagy annak egy részével).

• Eliminatív redukció: a megmagyarázandó T1 elmélet ontológiájának (illetve egy részének) eliminálása és helyette a magyarázó T2 elmélet ontológiájának bevezetése.

• Erős redukció: a redukáló T2 elmélet abszorbeálja, meghaladja a redukált T1 elméletet, amely nem őriz meg olyan magyarázó erőt, amelyet T2 ne tudna helyettesíteni.

3.1 Az azonosító, eliminatív és erős redukció jellemzői

Az azonosító redukció standard példája lehet a fenomenológiai gáztörvény redukciója a statisztikus mechanikára, vagy pedig a villámlás redukciója töltött részecskék áramlására. Ehhez hasonlóan az eliminatív redukció esetén tipikus példa lehet a flogisztonelmélet eliminálása és a modern kémia bevezetése, illetve a démoni megszállások eliminálása és a pszichózisok elméletének bevezetése.

Az erős redukció az előző kettőnél tágabb kategória. Azok a redukciók tartoznak bele, amelyek során a redukált elmélet nem tud leírni olyan eseményt, kölcsönhatást, oksági szerepet, amit az új elmélet ne tudna kezelni, vagyis ahol a redukált elmélet jelenségei nem rendekeznek a redukáló elmélet jelenségeihez képest "plusz" kauzális erővel. Az egyik iménti példával élve: a fenomenológiai gáztörvényeknek nincs a statisztikus mechanikán túlmutató magyarázó erejük.

Vegyük észre, hogy az azonosító redukció és az eliminatív redukció között nincs éles határvonal. Persze tipikus példáik alapján könnyedén elkülöníthetőeknek tűnnek, de lényegük alapján (az azonosítás során az ontológia megőrződik, az eliminálás során a régi ontológia helyét új veszi át) látható, hogy a tipikus (szélsőséges) példákon túl gyakoriak az olyan esetek, ahol a megkülönböztetés nem egyszerű feladat, hiszen a legtöbb alkalommal olyan esetekkel találkozunk, ahol a régi ontológia majdnem összes entitását replikálja az új ontológia, vagy éppen relatíve keveset. Az előző fejezet végén láttuk, hogy a magyarázatok általában is csak bizonyos releváns paraméterekre való tekintettel működnek, a kérdés tehát (általánosan is, és az azonosítás és eliminálás megkülönböztetésének konkrét esetében is) az, hogy mekkora eltérést engedünk meg.

Azt is érdemes megemlíteni, hogy a nageli redukció nem feltétlenül jelent erős redukciót, hiszen például a klasszikus folyadékdinamika redukciója a fundamentális molekuláris elméletre hiába tökéletes megvalósítója a nageli redukciónak (Smith, 2004), mégsem tekinthető erős redukciónak, hiszen a molekuláris elmélet nem képes visszaadni a klasszikus folyadékdinamika által leírható szabályos, de nem periodikus viselkedéseket (a kaotikus áramlás attraktorait). Ennek a mélyén is a már többször említett okot találhatjuk meg: a redukció, a megfeleltetés egyes esetekben csak bizonyos mértékig (lásd: bizonyos releváns paraméterekre való tekintettel) működik, azon túlmutató összekapcsoló megállapítások nem hozhatók létre.

3.2 A redukció alapkategóriái a funkcionális nageli redukció keretein belül

Eddig a szakirodalomban szokásos fogalomrendszer segítségével mutattam be az azonosító, eliminatív és erős redukciót. Most tekintsük át, hogy hogyan illeszthető be ez a három alapkategória a 2.2 fejezetben bevezetett új megközelítésmód, a funkcionális nageli redukció keretei közé.

Két elmélet redukciós kapcsolatának analízise során három lényeges elemre kell koncentrálnunk: az egyes elméletek entitásaira, ezek kauzális viszonyaira, és az elméleti entitások alkalmazási területeire. Az első kettőről a korábbiakban már volt szó, ezért most koncentráljunk a harmadikra. Az elméleti entitások alkalmazási területein azokat a tapasztalati tartományokat, azokat a megfigyelt jelenségeket értem, amelyek leírására az adott elméletek, az adott elméleti entitások alkalmasak. Egy példával élve: megfigyelt jelenség, hogy az alma leesik a fáról; ezt a jelenséget képes leírni a newtoni és az einsteini elmélet is. Vagyis ez a megfigyelt jelenség mindkét elmélet megfelelő elméleti entitásainak közös alkalmazási területe. Fontos megjegyezni, hogy tulajdonképpen az elméleti entitások kauzális viszonyainak segítségével magyarázzuk, írjuk le, hogy a megfigyelt jelenségek hogyan kötődnek egymáshoz.

Ezek után térjünk vissza a három redukciós kategóriához. Ahogyan azt részben már láthattuk, ha a redukálandó entitás kauzális viszonyai kellően hasonlóak a redukáló elmélet egy entitásának kauzális viszonyaival (lásd a hasonlóság definiálásával kapcsolatos nehézségeket a 2.2 rész végén), és a két szóban forgó entitás alkalmazási területei megegyeznek, akkor a redukáló elmélet megfelelő entitását a redukálandó entitás realizálójának tekinthetjük, és a két entitást azonosíthatjuk. Ez tehát az azonosító redukció leírása a funkcionális nageli redukció keretein belül.

Ha a redukáló és a redukálandó elmélet megfelelő entitásainak alkalmazási területei azonosak, de a kauzális viszonyaik között csupán részleges megfeleltetés hozható létre, akkor az alapján választunk a két elméleti entitás közül, hogy melyik entitás kauzális kapcsolatai képesek pontosabban leírni a megfigyelt jelenségeket. Az ebből a szempontból kevésbé sikeres elméleti entitást elimináljuk, és helyette bevezetjük a másik elmélet sikeresebb entitásait. Ez tehát (feltételezve, hogy a redukáló elmélet a sikeresebb) az eliminatív redukció specifikációja.

(Vegyük észre, hogy ez a leírási mód nem csak teljes elméletek azonosításáról, illetve eliminálásáról képes beszélni, hanem megenged olyan eseteket is, amikor a teljes redukálandó elméletet a redukáló elmélet egy részével azonosítjuk, illetve olyanokat is, amikor a redukálandó elmélet bizonyos entitásait azonosítjuk a redukáló elmélet megfelelő entitásaival, míg a redukálandó elmélet más entitásait a redukciós folyamat során elimináljuk, és a helyükre - ha szükséges - a redukáló elmélet entitásait állítjuk.)

Az erős redukció megfogalmazása a funkcionális nageli redukció keretein belül a 3. rész bevezetésében bemutatott definíció alapján már könnyen adódik. Ha a redukáló elmélet alkalmazási területét képes lefedni a redukáló elmélet alkalmazási területe (annál kiterjedtebb, esetleg azzal megegyező), akkor a redukáló elmélet magyarázó ereje nagyobb lesz a redukált elméleténél (esetleg azzal azonos), vagyis a redukáló elmélet abszorbeálja a redukálandót (és így teljesíti az erős redukció definíciójában megkövetelteket).

3.3 A redukció egyéb típusai

A redukciós kérdéskörrel foglalkozó összefoglaló tanulmányok némelyike különbséget tesz ontológiai és reprezentációs redukciók között (Van Gulick, 2001). Ontológiainak nevezik a külvilág objektumai között fennálló relációkat, reprezentációsnak pedig az elméletek, modellek fogalmai között fennállókat. Ezt a megkülönböztetést nem tartom szerencsésnek, hiszen - mint ahogyan az a jelen dolgozatban már implicite kifejezésre jutott - az ontológiák elméletek által, rajtuk keresztül adottak.

Szintén nem teszek különbséget az irodalomban gyakran megkülönböztetett kompozíciós, realizációs és azonosító redukciók között (lásd pl. Van Gulick, 2001). Pontosabban szólva az előző két kategóriát is a már bemutatott azonosító redukció keretei közé sorolom. A különböző források kompozíciós redukcióiról olyan magasabb szintű jelenségek kapcsán beszélnek, amelyek "túlélik" az alkotóelemeik változását. Ilyen például a masírozó hadsereg, amely masírozó hadsereg marad akkor is, ha a katonákat más katonákra cseréljük ki. A realizációs redukció ehhez nagyon hasonló módon olyan objektumokat érinthet, amelyeknek bizonyos funkcionális tulajdonságai különböző rendszereken keresztül is megvalósulhatnak. Másképpen megfogalmazva mind a realizáció, mind a kompozíció visszavezethető az azonosításra: a realizációs redukció során a redukált és a redukáló jelenség (objektum) egy jellemző funkciónak megfelelően azonos, míg a kompozíciós redukció során a magasabb szintnek megfelelő releváns tulajdonság alapján lép fel azonosság. Sőt mi több, az általános fogalmi keretként alkalmazott funkcionális nageli redukció meghatározása és alapkategóriáinak bemutatása (lásd. 2.2 és 3.2 fejezet) alapján világosan látható, hogy a kompozíciós és realizációs redukciók definíció szerint megfelelnek az azonosító redukció kategóriájára jellemző specifikációknak, vagyis külön tárgyalásuk szükségtelen.

4. Emergencia

Az emergentizmus standard meghatározása szerint az emergens entitások (tulajdonságok, szubsztanciák) "kiemelkednek" az alapvetőbb entitások közül úgy, hogy azokhoz képest "újak", "irreducibilisek" (Alexander, 1920; Broad, 1925). Újak abban az értelemben, hogy olyan magyarázó erővel bírnak, amely az alapvetőbb entitásokból nem származtatható.

Itt is arról van szó, hogy egy elméleti leírási szint fogalmait (egy elmélet entitásait) egy másik, alacsonyabb szint fogalmaival (egy másik elmélet entitásaival) próbáljuk magyarázni, ugyanakkor ebben az esetben néhány magasabb szintű fogalmat nem tudunk megfeleltetni alacsonyabb szintű fogalmaknak. Ennek ellenére, a központi mozzanat alapján - egy elmélet magyarázata valamilyen másik elmélet segítségével a magyarázandó és magyarázó elmélet fogalmainak összevetésén keresztül - az emergentizmus is beleilleszkedhet a funkcionális nageli redukció által nyújtott keretekbe.

4.1 Az emergencia mint redukció

Tekintsünk két elméletet, amelyek képesek ugyanazon alkalmazási terület leírására, legyen ezek közül az egyik magasabb szintű, a másik pedig alacsonyabb szintű, ahol a különböző szintek alatt mikro  és makroszintek közötti különbségre gondolunk (a magasabb szintű elmélet entitásai makrojelenségeket írnak le, az alacsonyabb szintű elmélet entitásai pedig mikrojelenségeket). Tekintsük továbbá azt az esetet, amikor az alacsonyabb szintű elmélettel fel kívánjuk váltani a magasabb szintűt. Ekkor a magasabb szintű elméletről, mint redukálandó, az alacsonyabb szintűről pedig, mint redukálóról beszélhetünk.

Az emergencia definícióját a funkcionális nageli redukció szókészletével megfogalmazva az alábbi specifikációt kapjuk: a redukálandó elméletnek létezik olyan entitása, amelynek alkalmazási területe egy (néhány) jelenség kivételével ugyanaz, mint a redukáló elmélet egy adott entitás halmazáé, valamint ezen redukálandó entitás funkcionális szerepei (vagyis kauzális erői) között van olyan, amelynek nincs megfelelője a redukáló entitás halmaz funkcionális szerepei között úgy, hogy ez a redukáló elméletből hiányzó funkcionális szerep alkalmas legyen a redukálandó elmélet plusz magyarázó erejének (plusz alkalmazási területének) leírására.

Itt fontos megemlítenünk, hogy az emergencia eredeti meghatározása beszél ún. emergens törvényekről, amelyek a fenti leírásban is szereplő makro entitásnak megfeleltethető mikro entitás halmazhoz kötődve hozzákapcsolják ehhez a mikro entitás halmazhoz a makro entitás azon kauzális erejét, amellyel a mikroelmélet nem rendelkezik. Vagyis értelmezési keretünkben az emergens törvények olyan összekapcsoló megállapítások, amelyek a makroelmélet adott entitásának sajátos kauzális erejét kötik össze a mikroelmélet megfelelő entitás halmazával (annak mikrostruktúrájával). Ezzel azt a korrelációt fejezik ki, hogy az adott kauzális erő mindig megjelenik, amikor a kérdéses mikrostruktúra jelen van, ugyanakkor mégsem következik ez a kauzális erő a mikrostruktúrát alkotó (alacsony szintű) entitások funkcionális szerepeiből.

A fentiek alapján most már értelmet adhatunk az emergens redukció kategóriájának. A redukálandó elmélet legtöbb entitásának kauzális viszonyai kellően hasonlóak a redukáló elmélet entitásainak kauzális viszonyaihoz, és alkalmazási területeik is kellően megegyeznek ahhoz, hogy ezeket a redukálandó és redukáló entitásokat azonosítsuk egymással, ugyanakkor a redukálandó elmélet rendelkezik olyan entitással, amelynek valamely funkcionális szerepe nem feleltethető meg a redukáló elmélet entitásainak egyetlen funkcionális szerepével sem, de megfeleltethető egy a redukáló elmélet valamely entitás halmaza által alkotott struktúrához ún. emergens törvénnyel hozzárendelt funkcionális szereppel.

Mint azt láthattuk, a funkcionális nageli redukció bevezetésével részben az volt a célunk, hogy elkerüljük az elméletközi összekapcsoló megállapításokban szerephez jutó "puszta korrelációk" alkalmazásának kritikáját. Az emergenciának a funkcionális nageli redukció keretei közé való beemelésével azonban látszólag visszatértünk ehhez a problémához. (Ráadásul ez a jellegzetesség lényegi különbséget jelent az emergens és egyéb redukciós kategóriák között, ami megkérdőjelezi az emergencia redukcióként való értelmezését.) Ez azonban csupán látszólag van így. Valójában az emergens redukcióban az emergens törvények nem az elméletközi összekapcsoló megállapítások szerepét töltik be, hanem a redukáló elmélet sajátjai, ugyanúgy, ahogyan a redukáló elmélet többi törvényei is. Vagyis az emergens törvények valójában a redukáló (az alacsonyabb szintű) elmélet törvényei közé tartoznak, így az általuk leírt funkcionális szerep is gyakorlatilag a redukáló elmélet része.

Összefoglalva: az emergens törvények éppen olyan fundamentális törvények, mint a redukáló elmélet entitásaihoz tartozó egyéb természeti törvények, csak éppen nem az egyes entitások "saját" kauzális erőit írják le, hanem azokat a kauzális erőket, amelyekre a redukáló elmélet entitásai akkor tesznek szert, mikor bizonyos strukturális relációs rendbe szerveződnek. Vagyis az emergens törvények azokat a kauzális erőket vezetik be a redukáló elmélet entitásainak kauzális erői közé, amelyek megfeleltethetőek a redukált elmélet szintjén (emergens törvények nélküli redukáló elmélet esetén) irreducibilisként megjelenő kauzális erőkkel.

A fentiek alapján az emergencia redukcióként való újraértelmezésének alapvető kérdése tehát az, hogy az emergens törvények tekinthetők e olyan törvényeknek, mint a redukáló elmélet egyéb törvényei, avagy lényegileg különböznek azoktól. Az 5. fejezet részletesen foglalkozik ezzel a problémával.

4.2 Az emergencia tipológiája

Mielőtt rátérnénk az emergens és fundamentális törvények analízisére, tekintsük át az emergens jelenségek alapvető kategóriáit.

Az emergencia kérdéskörével kapcsolatban a legalapvetőbb megkülönböztetés szerint beszélhetünk egyrészt ontológiai emergenciáról, másrészt pedig episztemológiai emergenciáról. Ezen megkülönböztetés alapján az ontológiai emergencia valós, külvilág béli objektumok között fennálló relációkat jelöl, azt hangsúlyozva, hogy az emergens tulajdonságok igazi fundamentális tulajdonságok, azaz valóban irreducibilisek, és ezekhez a speciális esetekhez speciális (emergens) törvények tartoznak. Ezzel ellentétben azok a tulajdonságok, amelyekre, mint episztemológiailag emergens tulajdonságokra hivatkoznak, pusztán a leírás adott szintjén tekinthetők "újnak", emergensnek, ontológiai szinten (vagy másképp fogalmazva: elvileg) erősen redukálhatóak. Vagyis az episztemológiai emergencia "nem tudásunkat" fejezi ki - arra való képességünk hiányát, hogy megértsük, illetve megmagyarázzuk az adott rendszer természetét (úgy, hogy közben feltételezi a rendszer elvi megérthetőségét).

A szakirodalomban leggyakrabban szereplő emergens jelenségek, mint például a kaotikus rendszerek, a fraktálok, a komplex rendszerek, a skálázási törvények, az önszervező rendszerek, vagy a faktoranalízis jelenségei, a kvázi periodikus kristály állapotok, illetve a nem egyensúlyi termodinamika disszipatív struktúrái (lásd pl. Bickhard és Campbell, 1997; O’Connor, 1994) valójában episztemológiai értelemben tartják emergensnek, egy bizonyos "csak nem tudunk róluk eleget" értelemben. Az ontológiai emergenciával kapcsolatban viszont a szerzők legtöbbje szkeptikus (Kim, 1998; Papineau, 1996; Putnam, 1975): "létezik e egyáltalán ilyen?" - kérdezik. Nagyon kevés példát lehet találni az irodalomban arra, hogy valaki egy jelenséggel kapcsolatban annak ontológiailag emergens volta mellett próbálna érvelni. A kevés példa egyikét lásd: Silberstein és McGeever,1999.) Arról nem is beszélve, hogy felmerül a kérdés: lehetséges e egyáltalán bármi olyan ontológiai problémát felvetni, ami ne rejtőzködne valamilyen episztemológiai probléma mögé? El lehet e dönteni, hogy egy adott kauzális erő valóban irreducibilis e, vagy csak aktuális tudásunk szerint az?

Az emergencia és a redukció viszonyának szempontjából az episztemológiai ontológiai megkülönböztetés annak különbsége, hogy van e arra esély, hogy egy adott jelenség hagyományos értelemben véve redukálható legyen, vagy pedig nincs. E szerint a megközelítésmód szerint episztemológiai emergenciáról beszélünk, ha - bár aktuálisan nem ismert, de - látunk arra esélyt, hogy találjunk a leírásnak egy olyan (mikro-)szintjét, ahol az adott szint entitásainak kauzális erői képesek lefedni a jelenség aktuális (makro )leírásának kauzális erőit. Ezzel ellentétesen pedig ontológiai emergenciáról beszélünk, ha erre nem látunk esélyt, ha az aktuális leírási szint kauzális erőit irreducibilisnek gondoljuk. A korábban leírtak alapján világos, hogy a funkcionális nageli redukció keretei között értelmezett emergens redukció ez utóbbi, ún. ontológiailag emergens jelenségek leírását kísérli meg.

Gyakorlatilag az egyetlen többször felmerülő példa az ontológiai emergenciával kapcsolatban a kvantummechanika egyik alapvető tulajdonságához kötődik (Silberstein és McGeever, 1999). Ennek a tulajdonságnak a standard "tetten érése" az ún. EPR Bohm rendszereken keresztül történik. Egy ilyen rendszerben adott egy kiindulási állapot, amely neutrális valamely mikrofizikai tulajdonságra (mondjuk a spinre) nézve. Ez a kiindulási állapot ezután két részre bomlik, és a bomlási termékek szétrepülnek. Ezt követően, ha mérést végzünk az adott mikrofizikai tulajdonság értékét vizsgálva a két szétrepülő rész rendszeren, akkor azt fogjuk tapasztalni, hogy a két mért érték összege mindig kiadja az kiindulási állapotnak megfelelő neutrális értéket, de ugyanakkor az egyes rész rendszerek állapotára vonatkozó mérési eredmények a kvantummechanika szabályainak (az ún. fizikai mérés alaptörvényének) megfelelően a különböző sajátállapotokhoz tartozó valószínűségekkel veszik fel a sajátállapotoknak megfelelő sajátértékeket. (Vagyis a kiindulási állapotban spin neutrális példánál maradva a két rész rendszer spinjeinek mondjuk függőleges vetületét mérve a mérések 50% ában találunk "fel" sajátállapotot, a másik 50% ban pedig "le" sajátállapotot, úgyhogy az egyes egyedi mérések előtt nem lehet megmondani, hogy éppen melyik sajátállapotban fogjuk találni a rész rendszert.)

A probléma tehát a következő: az egyes mérések előtt nem tudjuk megmondani, hogy milyen sajátállapotban fogjuk találni a kérdéses rész rendszert, de amint a mérést elvégeztük, és az eredményt megkaptuk, biztosak lehetünk benne, hogy a másik rész rendszeren végzett mérésünk pontosan az imént kapott eredménynek megfelelő eredményt fogja adni, méghozzá úgy, hogy együtt kiadják a kiindulási neutrális állapotot. Ha ezt a második mérést elvégezzük, akkor minden esetben ennek megfelelő eredményeket kapunk. Olyan tehát, mintha az egyik rész rendszeren elvégzett mérés pillanatában a másik rész rendszer valahogyan "megtudná" a mérésünk eredményét, és ennek megfelelően a rajta végzett mérés során aztán a neutralitási feltételt kielégítő állapotba kerülne, függetlenül a két rész rendszer távolságától.

Silberstein és McGeever elemzése szerint ennek a megfigyelésnek három különböző értelmezése lehetséges:

• Rejtett paraméterek húzódnak meg a háttérben, vagyis a kvantummechanikai leírás nem teljes, létezik egy mögöttes elmélet, amelynek a keretein belül mindig meg lehet mondani, hogy az egyes mérési eredmények milyen értéket vesznek fel. Ebben az esetben tehát maga a mikrovilág lokális és determinisztikus, csak éppen a kvantummechanika nem képes ennek a világnak a teljes leírására. Világos, hogy ezen értelmezés szerint itt episztemológiai emergenciáról van szó.

• Nincsenek rejtett paraméterek, a kvantummechanika teljes leírást nyújt, a mikrovilág nem lokális és indeterminisztikus, a szuperponált állapotok időbeli fejlődése a kölcsönhatás esetén "esik be" a megfelelő (előre meg nem határozható) fizikai állapotba.

• Nincsenek rejtett paraméterek. A szuperponált részek olyan "egészet" alkotnak, aminek holisztikus, emergens tulajdonságai jelennek meg, amiknek "új" kauzális ereje meghatározza, hogy milyen kölcsönhatásra milyen fizikai állapotba kerül a rendszer. Ez az értelmezés tehát lokális, determinisztikus kvantummechanikáról beszél, ahol új kauzális erők jelennek meg, melyek nem magyarázhatók mögöttes elméletekkel, vagyis emergensek, ontológiailag emergensek.

Silberstein és McGeever érvelése szerint az első értelmezési lehetőségnek, a rejtett paraméterek létezésének ellentmondani látszanak a Bell egyenlőtlenségekkel kapcsolatos kísérleti eredmények. A második értelmezési lehetőség, a nem lokális, indeterminisztikus kvantummechanika ellen az szól, hogy pontosan az ez által az értelmezés által hangsúlyozott tulajdonságok teszik a kvantummechanikát összeegyeztethetetlenné a fizikai jelenségek másik nagy csoportját leíró általános relativitáselmélettel. Vagyis az egyetlen elfogadható értelmezés a harmadik marad: a kvantummechanika tehát jó példája az ontológiai emergenciának.

5. Emergens és fundamentális törvények

A természetben "új" kauzális erők gyakran felbukkannak, sőt, igazság szerint az "új" kauzális erők felbukkanása hozzátartozik a természet mindennapos működéséhez. Hiszen a redukciós törekvések által vizsgált jelenségek időbeli folyamatok eredményei: a világegyetem keletkezésekor a legegyszerűbb összetevők (a fundamentális alkotóelemek) jelentek meg, minden más ezeknek az alapvető alkotóelemeknek az összeszerveződéseiből jött létre (Bickhard és Campbell, 1997). Vagyis - megfordítva a redukciós törekvések nézőpontját - az "új" kauzális erők megjelenése természetes folyamatok eredménye. Az "új" kauzális erőt nyújtó összeszerveződéseket az egyre bonyolultabb szinteknek megfelelően az alábbi módon rendszerezhetjük:

• Addicionális összeszerveződés: a részek egymás mellé kerüléséből adódó egyszerű rendszerek is rendelkezhetnek olyan (például az össztömegből származó) oki erővel, amivel a részek nem rendelkeznek.

• Addicionális plusz strukturális összeszerveződés: a részek egymás mellé kerülésén túl az alkotóelemek egymáshoz való viszonya is meghatározza az "új" kauzális hatást. Egy egyszerű példával élve: egy kereket felépítő részecskéknek az aktuális sebességvektora ilyen struktúrából (a részecske struktúrában elfoglalt helyéből) fakadó tulajdonság.

• Addicionális plusz strukturális plusz relációs összeszerveződés: az egymás mellé kerülésen és a struktúrába rendeződésen túl az "új" kauzális hatás megjelenése függ attól is, hogy milyen kölcsönhatásokat létesít a rendszer. Ezek a rendszerben "szunynyadó" (a struktúrája által ugyan meghatározott, de kifejezésre még nem jutott) "új" oksági hatások csupán a kölcsönhatásokon keresztül mutatkoznak meg. Ilyen kölcsönhatásokat igénylő tulajdonság például az oldhatóság.

• Addicionális plusz strukturális plusz relációs összeszerveződés emergens törvényekkel: az egymás mellé kerülésen, a struktúrába rendeződésen, a kölcsönhatások létesítésén túl emergens törvények határozzák meg az "új" kauzális erőket.

Az első három csoportba tartozó jelenségek elvileg mind az erős redukció kategóriájába tartoznak, az ott megjelenő "új" kauzális erők "csak" olyan értelemben újak, hogy korábban, az összeszerveződés folyamatának korábbi időpontjaiban nem léteztek, vagyis fajtáik első elemei, de az alapvető alkotóelemekhez tartozó (természeti törvények által meghatározott) kauzális erőkből, plusz a megfelelő addícióból/struktúrából/relációból egyenesen következnek. Ezzel szemben a negyedik csoportba tartozó jelenségek "új" kauzális erői mindezekből még nem következnek. Új, csak ezen a szinten, azaz a konkrét addíció/struktúra/reláció egvalósulása esetén jelentkező emergens törvényekre van szükség, ezek határozzák meg az új kauzális erőket. Ez tehát a különbség az ontológiai emergencia és az erős redukció különböző típusai között.

Ontológiai emergenciáról beszélhetünk tehát, ha egy rendszer eléri a strukturális komplexitás egy megfelelő szintjét és ennek következtében nomologikus szükségszerűséggel olyan emergens tulajdonság birtokába jut, amely három fontos módon különbözik a tipikus makrotulajdonságoktól: a rendszer egyetlen része sem rendelkezik vele, eltér a rendszer bármely strukturális vagy relációs tulajdonságától, és direkt, lefelé irányuló (downward), determinatív hatása van a rendszer részeinek szintjén megvalósuló viselkedési mintázatokra (részletesebben lásd a következő részben, illetve O’Connor, 1994, 2000, 2003).

5.1 Fizikalista emergentizmus

Az ontológiai emergencia ellenzői gyakran az új oksági hatások szerepét támadják, azt hangsúlyozva, hogy ezek a lefelé irányuló kauzális erők összeegyeztethetetlenek a fizikalizmussal. Gondolatmenetük a következőképpen hangzik: az adott rendszer ontológiailag emergens oksági ereje definíció szerint nincs meghatározva az alapvető alkotóelemek kauzális hatásai által, ezek az emergens oksági erők mégis hatással vannak az alkotóelemek szintjére, vagyis képesek behatolni az alkotóelemek viselkedését meghatározó természeti törvények közé, és így veszélyeztetik a fizikalizmus egyik alapvető tézisét, a (mikro )fizikai világ kauzális zártságát (lásd pl. Papineau, 1996; Kim, 1998). Ezen túl Kim érvelése az emergáló tulajdonságokat kauzálisan hatástalannak nyilvánítja (Kim, 1992, 1993,).

A Kim féle érvelést rekonstruálva (Kim, 1999 alapján) tekintsünk először egy S rendszert, aminek valamilyen struktúrán emergál egy Q tulajdonsága. Tegyük fel továbbá, hogy ez a Q tulajdonság okozza az R* struktúrán emergáló Q* tulajdonságot. Ugyanakkor láttuk, hogy egy emergáló tulajdonság mindig megjelenik, amikor az a struktúra megjelenik, amin emergál - ezt fejezik ki a már bemutatott emergens törvények. Vagyis az emergencia bázis nomologikusan elégséges az emergáló tulajdonság megjelenéséhez. Ekkor viszont, ha az okságra is úgy gondolunk, mint egy törvény alapú "nomologikus elégségességet" kifejező relációra, akkor mondhatjuk, hogy egyrészt Q nomologikusan elégséges Q* megjelenéséhez, másrészt pedig R* is nomologikusan elégséges Q* megjelenéséhez, vagyis ahhoz, hogy elkerüljük a kauzális túldetermináltságot, azt kell feltételeznünk, hogy Q R* ot okozza, és így R* on keresztül okozza Q* ot . Ugyanakkor az érvelés folytatható: R nomologikusan elégséges Q megjelenéséhez, és mivel Q nomologikusan elégséges R* hoz, ezért R nomologikusan elégséges R* hoz. Tehát Q oksági szerepét valójában R hordozza, így az emergáló Q tulajdonság kauzálisan hatástalan.

A probléma tehát a következő: adott egy emergens tulajdonság, ami egyrészt definíció szerint olyan kauzális erővel rendelkezik, amely nem következik az emergencia bázisából, másrészt viszont ez az emergens tulajdonság kauzálisan hatástalan, minden kauzális erejét az emer- gencia bázisa hordozza.

(Ez az érvelés alkalmazható a redukciós kérdéskör eseteire is, vagyis bármely olyan esetre, amikor egy magasabb szint elméleti entitásait redukáljuk egy alapvetőbb szint elméleti entitásaira. Ez pedig azt jelenti, hogy bármely redukálható elméleti entitás, illetve bármely mikrostruktúrára redukálható makrostruktúra tulajdonképpen kauzálisan hatástalan, azaz epifenomén. Az e körül a gondolat körül kialakult vitával kapcsolatban lásd pl. Block, 2003.)

Vegyük észre, hogy a fenti Kim féle érvelés nem kellően pontos. Hiányosságaira egy pontosabb, a funkcionális nageli redukció szókészletét felhasználó megfogalmazáson keresztül mutatunk rá. Ezen megfogalmazás során felhasználjuk az emergens redukció tézisét, és rámutatunk, hogy az így formalizált emergencia ellenáll mind a fizikai világ kauzális zártságát, mind pedig az emergáló oksági erők kauzális hatástalanságát érintő kritikáknak.

Legyen S egy rendszer, az ezt leíró makroelmélet megfelelő entitása rendelkezik egy Q tulajdonsággal, amely legyen egy (ontológiailag) emergens tulajdonság. Az S alkalmazási területet leíró mikroelmélet entitásai legyenek Ai k, és ezen entitások kauzális erői pedig legyenek Ci k. Tegyük fel, hogy létezik Ai knek egy olyan ÎŁAi (i=j..k) halmaza, amely valamilyen R struktúrába rendeződik, úgyhogy ez az R struktúrába rendeződött ÎŁAi(i=j..k) nomologikusan elégséges a Q tulajdonság megjelenéséhez. Ez a mikroelméleten belül egy emergens törvénnyel fogalmazható meg, amely az R struktúrába rendeződött ÎŁAi(i=j..k) hoz rendel egy C(E) kauzális erőt (funkcionális szerepet), amely megfeleltethető a makroelmélet Q tulajdonsága által hordozott kauzális erőnek. Így az R struktúrába rendeződött ÎŁAi(i=j..k)} kauzális erőit egyrészt a megfelelő Ai k funkcionális szerepeit leíró törvények (a mikroelmélet fundamentális törvényei) által meghatározott Ci k, másrészt pedig az emergens törvény által meghatározott C(E) alkotják: ÎŁCi(i=j..k)+C(E). Ezt felhasználva Q emergencia bázisa ÎŁCi(i=j..k)+C(E), míg Q* emergencia bázisa ÎŁC*i(i=j..k)+C*(E). Fontos megjegyezni, hogy egy kauzális kapcsolatban nem keletkeznek új tulajdonságok, csupán megváltoznak bizonyos tulajdonságok értékei. (Itt feltételezem, hogy a diszpozíciós tulajdonságok alapvetően a struktúrába kódoltak, vagyis a megfelelő kauzális erővel rendelkezik a struktúra már a reláció kialakulása előtt is, a relációba lépéskor csupán aktiválódik a megfelelő kauzális erő. Lásd az 5. fejezet elején bevezetett addíciós plusz strukturális plusz relációs összeszerveződést!) Pontatlan tehát az a megfogalmazás, hogy Q okozza Q* ot. Helyesen: az értelmezési tartomány egyik objektuma kölcsönhatásba lép egy másik objektummal, amit a makroszinten úgy magyarázunk, hogy az egyik objektumot leíró elméleti entitás a Q tulajdonság által hordozott kauzális erején keresztül hat a másik objektumot leíró elméleti entitásra, annak Q* tulajdonsága által hordozott funkcionális szerepén keresztül. A Kim féle gondolatmenetet követve a két objektum kauzális egymásra hatása gyakorlatilag az alacsony szint entitásaival írható le (Q és Q* epifenomén). Tehát az oksági erőt az Ai k szintje képviseli: az R struktúrába rendeződött ÎŁAi(i=j..k) hat C(E)-n keresztül az R* struktúrába rendeződött ÎŁA*i(i=j..k) re C*(E) n keresztül. Vagyis az oksági szerepet hordozó mikroszint rendelkezik az emergens tulajdonságnak megfelelő kauzális erővel, így a makroszint redukálása (kauzális hatástalansága) mellett továbbra is ellentmondásmentesen értelmezhető az emergencia jelensége. Továbbá kikerülhető a fizikai világ kauzális zártságát hangsúlyozó ellenvetés is, hiszen az emergens redukció tézise nem azt állítja, hogy a fizikai világ okilag nem teljes, hanem azt, hogy az emergáló ok is a fizikai világ része. Egészen pontosan azt állítja, hogy az emergens törvények ugyanúgy kauzális szerepeket definiálnak, mint a fundamentális törvények.

5.2 Törvények és keretelméletek

Láttuk, hogy az emergáló kauzális erőt ugyanolyan törvénnyel írhatjuk le, mint az alapvető szintek entitásaihoz rendelhető kauzális erőket. Mindkétfajta törvényt irreducibilisnek tartjuk, és formálisan is hasonló alakban fejezhetjük ki őket - "ha a kérdéses objektum elektron, akkor ilyen és ilyen (mondjuk az egységnyi negatív töltésnek megfelelő) oksági erővel bír" formának megfelelően: "ha a kérdéses objektum ilyen és ilyen alkotóelemekből így és így szerveződött, akkor ilyen és ilyen oksági erővel bír". Mindkétfajta törvény globális érvényességű, az egyetlen különbség a hagyományosan fundamentálisnak tekintett törvények és az emergens törvények között az, hogy a fundamentális törvények a megfelelő elméleti alapentitásokra vonatkoznak, míg az emergens törvények csupán az alapentitások bizonyos struktúráira.

Ha az emergens törvényeket is elfogadjuk természeti törvényeknek (amelyek definíció szerint irreducibilisek) akkor az ontológiailag emergens okok fizikai okokká válnak, és így az ontológiai emergencia összeegyeztethetővé válik a fizikalizmussal. Ebben az esetben tehát - a fizikalista meggondolásokat figyelembe véve megalkotott funkcionális nageli redukció keretein belül - joggal beszélhetünk emergens redukcióról.

Az emergens redukció bevezetéséhez tehát az kell, hogy az emergens törvényeket fundamentális természeti (vagyis alapszintű fizikai) törvényeknek fogadjuk el. Ez végső soron annak a tudományos keretelméletnek az elfogadását jelenti, amely szerint a fizikai világ okilag teljes, de nem lehet a fizikai világ egy meghatározott részének tanulmányozása által, az ott talált alapvető entitások oki erőinek alapján a fizikai világ tetszőleges más részére jellemző oki erőkre következtetni. Másképpen fogalmazva: a fizikai világ okilag teljes, de vannak olyan fizikai törvények, amelyek csak bizonyos körülmények fennállása esetén jelentkeznek.

Idézzük vissza a 4.2 rész bevezetőjében használt kifejezést: "az episztemológiai emergencia »nem tudásunkat« fejezi ki - arra való képességünk hiányát, hogy megértsük, illetve megmagyarázzuk az adott rendszer természetét". Ez a kifejezés, vagyis a megértés (megmagyarázás) és az erős redukció szinonimaként való használata is arra mutat rá, hogy alapvetően fizikalista világképünkbe mélyen beleivódott a megértés fogalmának és az erős redukciónak az azonosítása. Azokat a jelenségeket értjük, amelyeket vissza tudunk vezetni alapösszetevőikre és az alapösszetevőket irányító törvényekre.

Egy jelenség tudományos értelmezése során a lehetséges értelmezések közül a tudósok nem csak a tudományos elméletek (azaz az értelmezési lehetőségek) mérlegelése útján választanak. A választást (közvetett módon) az általuk elfogadott tudományos keretelméletek is befolyásolják, mégpedig azért, mert az egyes keretelméleteken belül más és más lehetséges értelmezései adhatók egy konkrét problémának. A korábban részletesen megvizsgált EPR Bohm rendszerek esetén a keretelméletek közötti döntést az jelentette, hogy a tudós valós fizikai lehetőségként kezeli e az ontológiai emergenciát (és így, mint láttuk, okilag zárt, de speciális körülmények között megjelenő természeti törvényeket is tartalmazó fizikai világban hisz e), vagy pedig nem. A tudományos közvélemény azon (nagyobb) része, akik az ontológiai emergencia létét elutasítják, a 4.2 részben felsorolt három értelmezési lehetőség közül csak az első kettőt tekintik reális értelmezési lehetőségnek.

Láttuk tehát, hogy az ontológiákat az elfogadott tudományos elméletek és keretelméletek (együtt) határozzák meg. Továbbá azt is láttuk, hogy nincs episztemológiai különbség (és a megfelelő keretelmélet alkalmazásával ontológiai se) a mikrofizikai objektumok kauzális erőit leíró természeti törvények és az ontológiai emergencia új kauzális erőit leíró emergens törvények között. Vagyis tisztázva, hogy a klasszikus fizikalizmus erős redukcióba vetett hite az általa alkalmazott tudományos keretelméletre vezethető vissza, kijelenthetjük, hogy egy új tudományos keretelmélet bevezetésével az emergencia reláció redukcióként való kezelése is elfogadhatóvá válik.

---

Cikk eleje Cikk vége Bezárás

IRODALOM

Alexander, S (1920): Space, Time and Deity. London: Macmillan.

Bickhard, M Campbell, D. T. (1997 Emergence. http://www.lehigh. .edu/~mhb0/emergence.html.

Block,N. (2003): Do Causal Powers Drain Away? Philosophy and Phenomenological Research, 67, 1, 110-127. o.

Broad, C. D. (1925): The Mind and Its Place in Nature. London: Routledge & Kegan Paul.

Chalmers, D. J. (1996): The Conscious Mind. New York: Oxford University Press.

Fazekas Péter (2004): Reconsidering Reduction. Philosophical Studies, megjelenés alatt.

Hempel, C. G., Oppenheim, P. (1948): Studies in the Logic of Explanation. Phil. Sci. 15,135-175. o. Újranyomva in C. G. Hempel (1965): Aspects of Scientific Explanation. New York: Free Press, 245-295. o.

Kim, J. (1992): Multiple Realizability and the Metaphysics of Reduction. In Kim, J.: Supervenience and Mind. Cambridge: Cambridge University Press, 309-336. o.

Kim, J. (1993): Postscripts on Mental Causation. In Kim, J.: Supervenience and Mind, Cambridge: Cambridge University Press, 358-367. o.

Kim, J. (1998): Mind in a Physical World. Cambridge, Massachusetts: MIT Press.

Kim, J. (1999): Making Sense of Emergence. Philosophical Studies 95:3-36.

Levine, J. (1993): On Leaving Out What It Is Like. In Davies, M., Humphreys, G. W. (eds.): Consciousness, Oxford: Blackwell.

Losee, J. (1980): A Historical Introduction to the Philosophy of Science, Oxford / New York / Toronto / Melbourne: Oxford University Press.

Nagel, E. (1961): The Structure of Science. New York: Harcourt, Brace, & World.

O’Connor, T. (1994: Emergent Properties. American Philosophical Quarterly, 31, 91-104. o.

O’Connor, T. (2000): Causality, Mind, and Free Will. In Tomberlin, J. (szerk.): Philosophical Perspectives 14 - Action and Freedom, Cambridge.

O’Connor T. (2003): Groundwork for an Emergentist Account of the Mental. PCID 2.3.1.

Papineau, D. (1996): Philosophical Naturalism. Oxford: Blackwell.

Putnam, H . (1975): Mind, Language, and Reality: Philosophical Papers, vol. 2. Cambridge: Cambridge University Press.

Silberstein, M., McGeever, J. (1999): The Search for Ontological Emergence. The Philosophical Quarterly , 49, 195, 201-219. o.

Smith, P. (2004): Reductionism - Philosophy of Science Notes. University of Cambridge.

Van Gulick, R. (1992): Nonreductive materialism and the nature of intertheoretic constraint. In Beckermann, A., Flohr, H., and Kim, J. (szerk.): Emergence or Reduction? Essays on the Prospects of Nonreductive Materialism, Berlin: Walter de Gruyter, 157-178. o.

Van Gulick R. (2001): Reduction, Emergence and Other Recent Options of the Mind/Body Problem. ASSC 5.

Velmans, M (1996): Goodbye to Reductionism. In Hameroff, S., Kaszniac, A., Scott, A. (szerk.): Toward a Science of Consciousness: The Second Tucson Discussion and Debates, MIT Press, 1998, 45-52. o.

* A szerző munkáját az Országos Tudományos Kutatási Alap (F 046354), valamint a Heller Farkas Alapítvány támogatta. Köszönöm Fehér Mártának, Jakab Zoltánnak, Margitay Tihamérnak, Kampis Györgynek, Binzberger Viktornak, Tanács Jánosnak és Zemplén Gábornak a hasznos kommentárokat.