IRÁNYZATOK A 80-AS ÉS 90-ES ÉVEK KANT-KUTATÁSÁBAN


SZEGEDI NÓRA



Az utóbbi néhány évben örvendetes módon gazdagodott a magyar nyelvű Kant-irodalom.1 Részben a filozófus műveinek fordítása ill. újrafordítása révén, részben néhány alapvető monográfia magyar nyelvre való átültetésével.2 Noha a fordítások színvonala időnként némi kívánnivalót hagy maga után,3 az összkép egyértelműen pozitív: Kant legfontosabb művein (a három Kritikán és a Prolegomenán) kívül az ún. prekritikai írások ill. a kritikai rendszeren kívüli művek legjelentősebbjei, valamint a kéziratos hagyaték néhány darabja is megfelelő (sokszor egyenesen kiváló) fordításban tanulmányozhatók, s a kanti filozófiában tájékozódni kívánó magyar olvasóközönség immár anyanyelvén élvezheti Cassirer, Heidegger és Strawson ma már klasszikusnak számító könyveit.

Ez utóbbiak első megjelenésének dátumai (1921,1929, 1966) azonban némileg elgondolkodtatják az embert. Vajon milyen stratégiát érdemes követnie az ilyesfajta szakkönyvek magyar nyelvű kiadásával (is) foglalkozó könyvkiadóknak? Miként kell nekilátni a hiányok pótlásának: "elölről" ésszerű-e kezdeni, tehát a legkorábbi olyan másodlagos irodalomnál, amelyre még viszonylag gyakran hivatkoznak, vagy "visszafelé" érdemes haladni, azaz gyorsan lefordítani valamelyiket a legújabb kurrens monográfiák közül, s a korábbiakat későbbre halasztani. Mint sok más helyzetben, talán itt is az arany középút (jelen esetben az egy régi, egy új) hálálja meg magát a leginkább, annál is inkább, mert az itthoni viszonyok között nyilván a filozófiatörténet semelyik területén, így itt sem várható, hogy szisztematikusan sorra fordítsák a jelentősebb másodlagos irodalmat.

Jelen cikk egyik célja tehát, hogy ötleteket adjon a Kanttal foglalkozó magyar nyelvű szakirodalom bővítéséhez.4 A másik cél a tájékoztatás, amelyre két okból is szükség van. Egyrészt a magyarországi közkönyvtárakból a 80-as évektől megjelent idegen nyelvű Kant-irodalom szinte teljesen hiányzik.5 Ez azt jelenti, hogy a Kant-kutatás utóbbi 20 évének eredményei úgy, ahogy van, hozzáférhetetlenek az érdeklődők számára, hacsak nincs lehetőségük arra, hogy megfelelő külföldi könyvtárakban kutassanak. Ez annál is szomorúbb, mert a 60-as és 70-es évek legfontosabb irodalmából még sok mindent el lehet olvasni itthon is. A másik ok, amely egy ilyesfajta áttekintést legitimálhat, sőt szükségessé tehet, a Kanttal foglalkozó szakirodalom szűnni nem akaró burjánzása. A Kant-Studien 2000-re vonatkozó éves összesítő bibliográfiája pl. 706 tételt tartalmaz. Márpedig e temérdek cikk és könyv közül elég sok a legfeljebb közepesnek mondható, és viszonylag kevés a maradandó eredményeket hozó.6 Ilyen körülmények között érdemesnek látszik időnként - ha erre lehetőség és alkalom kínálkozik - áttekinteni a helyzetet, megnézni, hogy mely könyvek vagy cikkek váltak fontos hivatkozási alappá, milyen újabb értelmezési tendenciák alakultak ki, mely problémák kerültek előtérbe. Ilyen átfogó ítéletek meghozatalához azonban nem árt némi időbeli távolság, ezért látszott ésszerűnek a 80-as és 90-es évek (ez utóbbin belül is inkább az évtized első fele) irodalmának feldolgozása.

És itt mindjárt pontosítani kell a cikk igencsak szerénytelen címét: természetesen nem a 80-as és 90-es évek Kant-kutatásának egészét tekintem át, hanem annak A tiszta ész kritikájával és az abban felszínre kerülő problémákkal foglalkozó részét. A szűkítésnek azonban ezzel még nincs vége: csupán olyan könyvekről írok, amelyek Kant fő művét átfogó jelleggel elemzik valamiféle sajátos, új szempont alapján. Ez alól két írás képez kivételt, melyek ugyanazon szerzőtől származnak, s tulajdonképpen együtt olvasandók. Az öt kiválasztott monográfiától abban térnek el, hogy A tiszta ész kritikájának egy meghatározott részével, a dedukció-fejezettel foglalkoznak. Az egyik a transzcendentális dedukció gondolatának fejlődését tekinti át az 1770-es évekből fennmaradt kéziratos hagyaték alapján Kant fő művének első megjelenéséig, azaz 1781-ig, a másik pedig erre támaszkodva elemzi a dedukció gondolatmenetét magában a megjelent változatban. Ráadásul - hogy a szűkítést tovább folytassuk - a könyvek közül három angol nyelvű, három német, egy francia (ennek azonban némileg átdolgozott angol nyelvű kiadását vettem figyelembe).

A látszólag önkényes behatárolás védelmére két érvet szeretnék felhozni. Ami a tematikai szűkítést illeti: úgy tűnik, a Kant-kutatás középpontjában még mindig A tiszta ész kritikája áll. Ily módon természetesen tudatában vagyunk annak a veszteségnek, amelyet a többi művel foglalkozó szakirodalom kirekesztése okoz, mindazonáltal vigasztalhatjuk magunkat azzal, hogy a legnépszerűbb irányt választottuk.7 Az pedig a speciális problémákat feldolgozó cikkek és könyvek határtalan számára való tekintettel szinte magától értetődő, hogy csak az átfogó, mindenki számára kötelező hivatkozási alapként szolgáló könyvekkel foglalkozunk. A két "kakukktojás" kiválasztását viszont egyrészt az indokolja, hogy témájuk, a kategóriák transzcendentális dedukciója ugyan meglehetősen speciális (A tiszta ész kritikájának csupán egyetlen, s még csak nem is túlságosan hosszú fejezetéről van szó), jelentőségét azonban a mű egészében - ahogyan erre maga Kant is utal az első kiadáshoz írott előszóban8 - nehéz lenne túlbecsülni. Ezt egyébként az is jelzi, hogy a másik öt átfogó jellegű elemzés is a transzcendentális analitikát állítja a középpontjába (közülük kettő kizárólag erre szorítkozik), s ezen belül is kitüntetett figyelmet fordít az ebben a részben található transzcendentális dedukcióra. Ezt figyelembe véve a két könyv jól illeszkedik a válogatásba, s a másik öttel együtt elemezhető. A könyvek nyelvi spektrumának szűkössége szintén nem pusztán szubjektív okokra vezethető vissza. A néhány évenként megrendezett nemzetközi monstre Kant-konferencia előadásainak választható nyelve pl. az angol, a német és a francia, de ha a konferencia-kötetekben megjelent szövegek nyelvi megoszlását tekintjük, az angol van túlsúlyban, s a francia elhanyagolható. Nem véletlen, hogy még az a francia filozófiatörténész(nő) is, akinek kitűnő könyvéről az alábbiakban szó lesz, jónak látta, ha írása angol nyelven is megjelenik (mellesleg ő maga évek óta Princetonban tanít). A német és az angol nyelvű könyvek megoszlásával kapcsolatban (az átfogó monográfiák közül végül is - az eredetileg franciául írottat is beszámítva - négy angol és egy német) azt a feltevést kockáztatnám meg, hogy a Kant-értelmezésnek az az iránya, amely - bár sokat tanult a német szakirodalomból - elsősorban az ún. angolszász analitikus hagyományt követi, valahogy hajlamosabb az átfogó jellegű interpretációkra. És ha már a kétféle értelmezési hagyománynál tartunk, talán érdemes megjegyezni, hogy mintha csökkennének a különbségek a német és az angolszász típusú elemzések között: egyrészt az előbbiek hajlamosabbak gondolataik kifejtésénél arra a logikai-fogalmi eszköztárra támaszkodni, amelyet az analitikus tradíció fejlesztett ki, másrészt az utóbbiak érzékenyebbek lettek a történeti összefüggésekre és a filológiai szempontokra.9

A válogatást tehát részben a fent említett tematikai és nyelvi korlátok, részben a könyvek hivatkozottsága, végül, de nem utolsó- sorban a minősége határozta meg. Ez utóbbi kettőnek ugyan -mivel A tiszta ész kritikájának alapvető témáit érintő művekről van szó - ideális esetben egybe kellene esnie, a helyzet azonban nem ennyire egyszerű. Úgy tűnik ui., hogy a Kant-interpretációk története sem mentes a divatoktól: bizonyos könyvekkel kapcsolatban mindenki kötelességének érzi, hogy felvegye a hivatkozások közé, mások - noha ugyanolyan fontosak és jók vagy netán még jobbak - méltánytalanul a háttérben maradnak. Az alább elemzett művek közül az előbbi csoportba tartozik P. Guyer könyve, az utóbbiba B. Longuenesse-é, amelyre még azok a német Kant-kutatók sem hivatkoznak, akiknek pedig - könyvük témájából kifolyólag - kutya kötelessége lenne.10 S hogy az írás (nagyra)értékelésében nem tévedek, azzal tudom alátámasztani, hogy az angol nyelvű változatról két folyóiratban is jelentek meg -a kritikát ugyan nem nélkülöző, a könyv színvonalát azonban minden esetben nagyra becsülő - recenziók, ráadásul igen jó nevű szerzők tollából.11 Ami a többi tárgyalt munkát illeti, a rájuk vonatkozó szép számú hivatkozás igazolhatja kiválasztásukat.

Egy ilyesfajta áttekintés esetében nyilvánvalóan járhatatlan és értelmetlen az az út, amely művenként halad, valamiféle rendezőelvre azonban mégiscsak szükség van. A könyvek elemzését tehát három, egymással összefüggő kérdés alapján fogom elvégezni, melyek megválasztásában egyrészt A tiszta ész kritikája megközelítésében meghonosodott hagyományos szempontok12 játszottak szerepet, másrészt az, hogy az értelmezés mely területén hoznak újdonságot. S hogy a művek ilyetén összeolvasása ellenére valamelyest képet lehessen alkotni az egyes monográfiákról is, ezért a maga helyén (annál a szempontnál, amelynek tekintetében a legfontosabb nóvumot hozta az írás) röviden összefoglalom a fő téziseit. Ami a könyvek egymáshoz való viszonyát illeti: a tartalmi összefüggéseken kívül - ahol lényeges - jelezni fogom az egymásra való hivatkozásokat is. Az áttekintés három szempontja a következő: 1. Minek kell tekinteni A tiszta ész kritikáját témájára nézve (tapasztalatelméletnek, tudományelméletnek, metafizikai alapvetésnek) és minek, ha a megközelítését vizsgáljuk (idealizmus vagy realizmus, pszichológia vagy éppenséggel antipszichologista)? 2. Hogyan kell olvasni a művet (önmagában, koherens egészként rekonstruálva vagy "fércműként", amely különböző időből származó és ezért különböző koncepciókat tükröző, egymással sokszor összeegyeztethetetlen gondolatokat tartalmaz; esetleg egy olyan fejlődési folyamat végtermékeként, amelyet a hagyatékban maradt feljegyzések segítségével lehet megérteni), és mi a viszony ennek megfelelően A tiszta ész kritikája két, fontos pontokon eltérő kiadása (1781, 1787) ill. a Prolegomena (1783) között, amely nem egyszerűen a fő mű népszerűsítő összefoglalása, hanem néhány gondolatát tekintve13 az első kiadás korrekciója is? 3. Melyek a mű központi részei és ezek hogyan függnek össze egymással?



1. A tiszta ész kritikája témája és megközelítésmódja

Tulajdonképpen az összes tárgyalandó monográfia szerzője egyetért abban, hogy A tiszta ész kritikájában Kant az emberi megismerőképességek vizsgálatát végzi el, tehát a mű alapjában véve episztemológiai elemzéseket tartalmaz. A különbségek abból adódnak, hogy milyen motivációból eredeztetik ezeket a kutatásokat ill., hogy milyen státust tulajdonítanak a kanti vizsgálódásoknak. Heimsoeth cikke és Heidegger Kant-könyve óta14 a neokantiánus ismeretelméleti értelmezéssel szemben tért nyert egy ún. metafizikai vagy ontológiai interpretáció, amely A tiszta ész kritikájának problematikáját a metafizika tudományos megalapozásának igényéből származtatja.15 Ehhez az állásponthoz csatlakozik a két német Kant-értelmező, s Carl még azt is hozzáteszi, hogy ez nincs ellentmondásban azzal a cassireri meghatározással, hogy a mű tapasztalatelmélet, hiszen a metafizikai ismeretek lehetőségének bizonyítása megköveteli a kategóriák mint az egyáltalában vett gondolkodás feltételeinek dedukcióját, azaz érvényességük igazolását, ami egy tapasztalatelmélet részét képezi.16 A többi monográfia nem tesz említést erről a motívumról, s A tiszta ész kritikáját eleve ismeretelméleti alapvetésként kezeli. Az azonban mindegyik írásban közös, hogy a hangsúlyt az Analitikára és a dedukció problémakörére helyezik.

A kanti fő mű módszertani státusáról ellenben megoszlanak a vélemények. Ebben a kérdésben a legmarkánsabb álláspontot Allison ill. Kitcher képviseli: az előbbi - mint könyve címe is mutatja - A tiszta ész kritikájában egy speciális, minden addigi, ontológiai idealizmustól eltérő ismeretelméleti idealizmust lát, amelyet maga Kant nevez formálisnak vagy transzcendentálisnak. Ennek legfőbb jellegzetessége, hogy a dolgokat nem a létezésük, hanem a megismerésük szempontjából vizsgálja,17 s azt mutatja meg, hogy mint ilyenek bizonyos feltételeknek vannak alávetve, melyek forrása maga a megismerő szubjektum. Ezeket a feltételeket nevezi Allison episztemikus feltételeknek, szembeállítva az egyéb (ontológiai vagy pszichológiai) feltételekkel, s Kant művének célját ezek feltérképezésében és létezésük igazolásában látja.18 A kanti idealizmusnak ezzel az interpretációjával Allison vitatja Strawson azon nagy hatású tézisét, mely szerint A tiszta ész kritikája idealizmusa, amely egy rossz biológiai-pszichológiai analógia következménye, minden további nélkül leválasztható arról az analitikus érvrendszerről, amely a mű valódi értékét adja.19

A transzcendentális idealizmus Allison-féle értelmezése erősen támaszkodik arra a felfogásra, amelyet újabban (a 70-es években) Gerold Prauss filológiai érvekkel alátámasztva képviselt20, hogy ti. a jelenség és a magában való dolog kanti megkülönböztetése nem ontológiai, hanem episztemológiai jellegű, s ennek megfelelően nem két különböző entitásról, hanem ugyanannak a dolognak kétféle szempontú vizsgálatáról van szó. Allison szerint ui. a jelenségek transzcendentálisan ideálisak annyiban, amennyiben nem tapasztalhatóak bizonyos episztemikus feltételek nélkül, s transzcendentálisan reálisak, amennyiben e feltételektől eltekintve, azaz - kanti szóhasználattal - önmagukban vesszük őket szemügyre. Ennek megfelelően a kanti nézőpont, amely a dolgokat a megismerő szubjektumhoz való viszonyában vizsgálja, valóban transzcendentális idealizmus, s mint ilyen szemben áll minden korábbi filozófiával - legyen az ontológiai értelemben realista (Locke) vagy idealista (Berkeley) -, amelyek - minthogy a tárgyakat e viszonytól függetlenül, azaz önmagukban tekintik - egytől egyig transzcendentális realizmusnak nevezhetők.

A kanti idealizmusnak ez a felfogása eleve hibásnak tart minden olyan értelmezést, amely ezt az idealizmust dogmatikusan, azaz pszichológiai vagy ontológiai módon érti. Ebbe a csoportba tartozik Strawson mellett Guyer is, aki a transzcendentális idealizmust azzal a "metafizikai dogmával" azonosítja, mely szerint biztosak lehetünk benne, hogy a magukban való dolgok nem lehetnek olyanok, ahogyan számunkra megjelennek (tehát tér- és időbeliek), hiszen a jelenségek úgy jönnek létre, hogy ezekkel a feltételekkel az elme látja el a magukban való dolgokat.21 Ezt a "dogmatikus idealizmust", amelyet egyébként Kant gondolati fejlődésének egyik (negatívan értékelt) állomásaként magyaráz, Guyer - Strawsonhoz hasonlóan - elkülöníthetőnek tartja a - gondolati út szempontjából eredetibb - empirikus és realista alapokon nyugvó transzcendentális tapasztalatelmélettől.22

Noha Allison álláspontja a transzcendentális idealizmus középpontba helyezésével gyökeresen ellentmond a még a 80-as évek elején is irányadó strawsoni értelmezésnek, mégis összekapcsolja őket az a jellegzetességük, hogy a hangsúlyt a tapasztalat általános struktúráinak felmutatására, s nem magának a tapasztalás folyamatának ábrázolására helyezik, s ennyiben statikus képet adnak. Ezzel szemben Patricia Kitcher A tiszta ész kritikájában meghatározott kognitív feladatok elemzését és ebből kiindulva azoknak a mentális működéseknek a meghatározását látja, amelyek e kognitív feladatokat végzik. Ennyiben a mű - amint arra Kitcher könyvének címe is utal - transzcendentális pszichológia, s az értelmezésnek ennek megfelelően a megismerési folyamatok dinamikus leírását kell adnia. Ugyanakkor Kitcher sem vonja kétségbe annak a regresszívnek nevezett gondolati sémának a fontosságát a kanti műben, amelynek lényege, hogy bizonyos típusú képességgel rendelkeznünk kell, ha bizonyos típusú ismeret lehetséges kell hogy legyen, s amelyet ő episztemikus elemzésnek nevez. Másrészt azonban e módszer mellett, amely mindig csak hipotetikus kijelentéseket eredményez, Kant - Kitcher interpretációjában - az empirikus analízist is alkalmazza, s ez utóbbi nevezhető valójában transzcendentális pszichológiának. Ez annyiban empirikus, amennyiben bizonyos mentális működések leírását adja, annyiban azonban nem, amennyiben nem a konkrét folyamat, hanem ennek episztemológiai relevanciája s ennek megfelelően maga a típusa érdekli.23

A tiszta ész kritikája transzcendentális pszichológiai megközelítésének előnyét Kitcher részben abban látja, hogy segítségével meg lehet oldani bizonyos belső interpretációs nehézségeket, részben abban, hogy némely kortárs analitikus vitához (pl. a mentális egység problémájáról szólóhoz) pozitív módon hozzájárulhat. A pszichológiai olvasatot, melynek - mint maga a szerző is utal rá24 - kezdettől fogva megvoltak a képviselői, s amelyet újabban olyan Kant-kutatók alkalmaztak, mint Wolff vagy Hoppe25, de amely ugyanakkor a többségből ellenérzéseket váltott ki (lásd Strawson, Bennett, Allison, Guyer), következetesen alkalmazva Kitcher a műnek azokat a részeit elemzi (nagy hangsúlyt fektetve az Analitikára, melyet egyetlen "hosszú érvként" értelmez a kategóriák jogosultsága mellett), amelyekben a kognitív működések játsszák a főszerepet.

A tiszta ész kritikája alaptémájával kapcsolatban tehát konszenzus uralkodik az általunk elemzett Kant-értelmezések között, amennyiben még azokban az esetekben is, ahol a metafizikai motiváció fontosságát is kiemelik (Carl, Thöle), s ezáltal oldani igyekeznek a korábbi éles ellentétet a metafizikai és az ismeretelméleti megközelítés között, a művet alapjában véve tapasztalatelméleti vizsgálódásnak tartják. A módszertani megközelítésben azonban már nagyobb a változatosság: Allisonnak a transzcendentális idealizmust középpontba helyező értelmezése mellett Kitcher könyve a másik, amely egy sajátos, jelen esetben pszichológiai nézőpontot érvényesít a mű interpretációjában. Ezt a megközelítést egyébként - noha magának a monográfiának a hangsúlya nem erre esik - Longuenesse is átveszi azzal a különbséggel, hogy a kanti pszichológiát (a Port-Royal logikájával párhuzamba állítva) a diszkurzív gondolkodás szabályszerűségeinek (és nem magának a folyamatnak) a leírásaként érti.26 Mind Allison, mind Kitcher interpretációjával szemben áll Guyeré, aki egyrészt -Strawsont követve - elismeri ugyan a transzcendentális idealizmus jelenlétét, de azt elválaszthatónak tartja A tiszta ész kritikája számára értékesebb, empirikus-realista vonulatától, s ezáltal - természetesen megváltozott értelemben - újjáéleszti a hagyományos idealizmus-realizmus vitát, melynek kezdetei a kortárs Kant-recepcióig nyúlnak vissza.27 Másrészt antipszichologizmusa révén (amely újfent Strawsonhoz köti) támadási pontot jelent Kitcher - szintén régebbi hagyományokat újfajta módon felelevenítő - megközelítése számára.

A tiszta ész kritikája mibenlétét illető kérdéssel kapcsolatban ily módon azt mondhatjuk, hogy a vizsgált monográfiák a korábbi frontvonalak mentén (metafizika, vers, ismeretelmélet, idealizmus- realizmus, pszichologizmus-antipszichologizmus) csoportosulnak, hol egymáshoz közelítve, hol pedig újjáalakítva azokat.



2. A tiszta ész kritikája olvasásának mikéntje

Az áttekintés azt mutatja, hogy Kant fő művének az a szigorú, "szelektív"28 olvasata, amely az adott értelmezés keretei közé nem beszorítható részeket az értéktelenség és a logikai tévedés jelszavával ebrudalja ki, s amely történeti-filológiai támaszát a Vaihinger kidolgozta és az N. K. Smith kommentárja által finomított és népszerűsített ún. "fércmű-elméletben" (patchwork theory) találhatta29 meg, eredeti formájában ma már nem szalonképes. E teória szerint A tiszta ész kritikája, amelyen Kant több mint 10 évig dolgozott, de amelyet - saját bevallása szerint30 - néhány hónap leforgása alatt öntött végleges formába, olyan szövegek összeszerkesztése révén jött létre, melyeket keletkezésük időpontját tekintve jó pár év választ el egymástól, s amelyek ily módon - a közben lejátszódott gondolati érés folytán - különböző, egymással sokszor akár gyökeres ellentétben álló koncepciót tükröznek. Ebből következően a művet lehetetlen egységes gondolatmenetként olvasni, s nincs más hátra, mint hogy megpróbáljuk filológiai és tartalmi érvek alapján elkülöníteni a kanti gondolkodás egyes fázisait - s ezt az elmélet képviselői meg is teszik. Ennek egyenes következménye az a szabadság, amellyel azután az értelmezők egy része filológiai érvekkel vagy anélkül, pusztán tartalmi-logikai kritériumok alapján, melyeket az interpretációs irány határoz meg, bizonyos gondolatmeneteket egyszerűen elvet.

Ezzel az olvasási móddal szemben újabban - úgy tűnik - a szövegekkel való "megértő bánásmód" vált általánossá, amely a művet értelmes, lehetőleg egységes gondolatmenetként kezeli, s még a nehezen érthető vagy bizonyítékokkal kevésbé alátámasztottnak látszó részeket is megpróbálja komolyan venni és érvekkel megtámogatni (jó példa erre Longuenesse ill. Carl, akik értelmezésük centrumába egy-egy olyan fontos kanti kijelentést állítottak, melyeket a kutatók interpretációs nehézségek miatt hagyományosan szinte egyöntetűen figyelmen kívül hagytak). Ugyanakkor továbbra is jelen van a "kritikai olvasat", amely empatikusabbnak mutatkozik ugyan, mint a korábbiak (pl. Strawsoné), s igyekszik a szöveg közelében maradni, mégis megengedhetőnek tartja, hogy bizonyos doktrínákat kiküszöböljön, ha azok összeegyeztethetetlennek látszanak más, fontosabbnak ítéltekkel. Ezen az alapon veti el pl. Kitcher az idő transzcendentális idealitásának valamint az appercepció intelligibilitásának kanti tételét.31

A kritikai megközelítésmód, amely sikeres és sikertelen gondolatmeneteket különít el A tiszta ész kritikájában, Guyer esetében explicit módon összekapcsolódik a patchwork theory egy finomított módozatával. Az elméletet eredeti formájában ugyanis csupán a fő mű megjelent változataira alapozták, Guyer azonban szisztematikusan feldolgozta a hagyatékban maradt, a mű kialakulásának éveire datált kéziratokat, s ezek alapján a két kiadásban és a Prolegomenában elkülönített dedukciós stratégiákat Kant gondolati fejlődésének bizonyos időben is meghatározható szakaszaihoz tudta kötni. A négy különböző argumentáció közül azután egyet, mégpedig a legkorábbi koncepció kifejtésének tekintettet tünteti ki mint sikereset, s ennek szenteli monográfiája legnagyobb részét.

A kéziratos anyag, a levelezés és a Kant által tartott, hallgatói jegyzetek formájában fennmaradt előadások iránti érdeklődés megélénkülése egyébként is jellemző tendenciája az utóbbi két évtized kutatásainak. Részben A tiszta ész kritikája és a Prolegomena bizonyos gondolatainak illusztrálására, részben az e művek alapján önmagában nehezen eldönthető kérdések megválaszolására vagy bizonyos érvek alátámasztására idéznek szívesen ebből a "segédanyagból". Az általunk áttekintett másodlagos irodalomból Longuenesse használja fel ily módon a hagyatékot, ennél azonban - mint láttuk - Guyer tovább megy, amennyiben erre alapozva egy olyan fejlődéstörténeti állomást rekonstruál Kant gondolkodásában, amelyre más forrás nincsen. Ugyanezt teszi Carl is (Guyertől függetlenül)32, aki a hagyaték megfelelő részét szisztematikusan feldolgozva nem pusztán egyes dedukciós stratégiákat különít el, hanem a transzcendentális dedukció problémájának fejlődését a maga dinamikájában ábrázolja A tiszta ész kritikája első kiadásáig, második könyvében pedig e vizsgálódások eredményeit felhasználva kommentálja az első kiadás dedukció-fejezetét.

Carl sajátos olvasásmódja szerint, amelyet Strawson "szelektív és reduktív" ill. Henrich "hermeneutikai" megközelítésével ütköztet, a dedukció-fejezet első megjelent változata korábbi intenciók megvalósulásaként értendő.33 Ennek megfelelően olyannyira termékeny kapcsolat jön létre a kéziratos hagyaték és a megjelent szöveg között, hogy az utóbbihoz készített kommentár - mindenekelőtt a szubjektív és objektív dedukció közötti kanti megkülönböztetés mindeddig problematikus pontjával kapcsolatban adott megnyugtató, de legalábbis megkerülhetetlen megoldásával - több olyan újdonsággal szolgál, melyek miatt mára már szinte kötelező hivatkozási alappá vált mindenki számára, aki a dedukció témakörével foglalkozik. Carl fő tézise szerint a híres 1772. febr. 21-i Herzhez írott levél34 kérdésfeltevése (miként vonatkoznak a gondolkodás szubjektív feltételei tárgyakra), amelyet Kant "a mind ez ideig rejtőzködő metafizika kulcsának" nevez, s amely A tiszta ész kritikája alapproblémáját adja, Kant metafizika-felfogásából fakadóan olyan ambiguitást rejt magában, melynek azután a műhöz vezető gondolati út során mindkét oldalát kibontja. Egyrészt ui., amennyiben a metafizika feladata a tiszta ész határainak megvonása, azt kell megmutatnia, hogy az értelem35 fogalmai (a kategóriák) nélkül nem lehetséges tapasztalat. Ebben az esetben azonban eleve feltételezi a tapasztalat lehetőségét. Ezt az utat követi Kant 1772 körül a reflexiók tanúsága szerint a dedukció legkorábbi kezdeményeiben, s ennek örököse A tiszta ész kritikája első kiadásának objektív dedukciója. Másrészt viszont, ha arra esik a hangsúly, hogy a kategóriák a megismerő szubjektumból erednek, akkor azt is be kell bizonyítani, hogy egyáltalán létezik objektív ismeret, azaz tapasztalat. A dedukciónak ez az útja tehát a hume-i szkepszisre is választ ad, noha - és ez is fontos újdonsága Carl könyvének - Kant Hume-mal kapcsolatos megjegyzései (melyek főként a Prolegomenában találhatók) "egy filozófiai-elméleti konstelláció autobiográfiai mezbe öltöztetett elemzései"36, amennyiben a dedukció gondolatmenetének alakulása önálló logikát követ és nem feltételez külső hatást. A kanti argumentációnak ez a vonala, amelyet az 1775-re datált ún. duisburgi hagyatékban lehet először tetten érni, alakulásának legfontosabb állomását pedig egy 1780-ból származó levél hátoldalán talált feljegyzésből nyomon követni37, s amely a kategóriák érvényességét az appercepció (öntudat) egységéből kiindulva próbálja igazolni, jelenik meg azután a fő mű első kiadásában szubjektív dedukció címszó alatt. Carl, az elődöktől eltérően, komolyan véve Kant megjegyzését, aki az Előszóban az objektív dedukció kapcsán nem a tulajdonképpeni transzcendentális dedukcióhoz, hanem a dedukcióhoz való átmenethez utalja az olvasót, magát a dedukció-fejezetet majdnem teljes egészében - két bekezdéstől eltekintve, ahol Kant röviden megismétli az objektív dedukció gondolatmenetét - a szubjektív dedukció érvmenetének tartja, s ezzel összefüggésben a szubjektív dedukcióhoz vezető kérdést és az erre adott választ tekinti a par excellence dedukciónak és a mű centrumának.38

A monográfiákat olvasási módszerük alapján áttekintve tehát azt állapíthatjuk meg, hogy - noha a kritikai szemlélet továbbra sem hiányzik az interpretációkból - a szöveg tiszteletben tartása és a jóindulat különböző mértékben ugyan, de mindegyikben megvan. A kifejezetten "megértő" olvasók közé tartozik Allison, Carl, Thöle és Longuenesse, akik mindent megtesznek azért, hogy A tiszta ész kritikáját koherens, összefüggő és többé-kevésbé meggyőzően bizonyított egységes gondolati építményként mutathassák be. Guyer és Kitcher náluk kissé szabadabban kezelik a művet, amennyiben sikeres és sikertelen, néha akár egymásnak is ellentmondó gondolatmeneteket különítenek el benne. Ezt Guyer a patchwork theory egy megújított változatával támasztja alá, amely az elméletet a kéziratos anyag alapján finomítja oly módon, hogy az egyes koncepciókat időben is elhelyezi. A hagyaték szisztematikus feldolgozására épít Carl is, aki azonban ezzel nem a fércmű-elméletet igyekszik igazolni39, hanem megkísérli a dedukció gondolatának belső alakulását a maga dinamikájában ábrázolni, s a megjelent változatot ennek alapján értelmezni.

Ami A tiszta ész kritikája két kiadásának és a Prolegomenának a viszonyát illeti: mindegyik szerző elismer bizonyos eltéréseket, de ezeknek vagy nem tulajdonítanak különösebb jelentőséget (a legjobb példa erre Longuenesse, aki sajátos módon egymás kiegészítéseként olvassa a két kiadás dedukció-fejezetét, s a Prolegomena híres észleleti-tapasztalati ítéleteinek elméletét is megpróbálja összeegyeztetni a fő mű koncepciójával)40, vagy pedig csupán szisztematikus és nem történeti szempontból veszik ezeket figyelembe, s ennek megfelelően szabadon közlekednek a három változat között (Allison, Guyer, Kitcher). Egyedül Thöle mutat rá bizonyos problémák kapcsán olyan nehézségekre, amelyek a változtatások okai lehettek, s ily módon nála jelennek meg egy fejlődéstörténeti értelmezés kezdeményei.41



A tiszta ész kritikája centrális gondolata és a kifejtés struktúrája

Mint azt az 1. pontban láttuk, a monográfiák mindegyike a tapasztalat lehetőségfeltételeinek vizsgálatában látja A tiszta ész kritikája centrális témáját, s ezen belül a kategóriák (vagyis a tiszta értelemből származó határfeltételek) objektív érvényességét igazoló elemzéseket,42 azaz a dedukció problematikáját tekintik a mű leglényegesebb és leginkább figyelemre méltó részének. Ebből a szempontból egyik értelmezés sem hoz újat a korábbiakhoz képest. A dedukció döntő elemét illetően azonban szinte egységesen (Carl kivételével) szembefordulnak azzal a standardnak nevezhető interpretációval, amelynek újabb és nagy hatású változatát Dieter Henrich dolgozta ki43, s amely a bizonyítás premisszájaként az appercepció (öntudat) egységét jelöli meg.

A szembefordulás okait kitűnően elemzi Thöle, aki finom distinkciói segítségével egyébként is rendkívül reflexív módon tekinti át a különféle lehetséges dedukció-értelmezések erősségeit és gyenge pontjait, mielőtt saját kompromisszumos megoldását megfogalmazná. A legfontosabb nehézség a standard interpretációval Thöle szerint az, hogy a dedukció-fejezetből valójában egyáltalán nem válik világossá, miként lehetnek az egyes kategóriák, pl. az okság az öntudat feltételei, amit pedig ezen értelmezés szerint Kantnak itt be kellene bizonyítania. A kiutat első látásra az Alaptételek analitikája jelenti, amelynek hagyományosan éppen azt a szerepet tulajdonítják, hogy a dedukció absztrakt gondolatmenetét realizálja, tehát a konkrét kategóriákra alkalmazza. Ez azonban - mint Thöle rámutat - nem járható út, hiszen az alaptételek bizonyításában az öntudat semmilyen szerepet sem játszik, ráadásul egy bizonyos ponton még ellentmondani is látszik a dedukció-fejezetbeli állításokkal.44 A nehézség feloldásának kulcsa tehát mindenekelőtt a dedukció-fejezet és az Alaptételek viszonyának tisztázása ill. újraértelmezése. Így vagy úgy ezt az utat követi Allison, Guyer és Kitcher is, az pedig Carlé kivételével45 az összes monográfiára igaz (tehát Longuenesse-ére is), hogy a kategóriák dedukciójának centrális pontját immár nem (vagy nem csupán) az öntudat egységében, hanem valami másban látják, s ennek megfelelően a dedukció problematikáját nem (vagy nemcsak) magában a transzcendentális dedukció fejezetben lokalizálják, hanem kiterjesztik az Analitika más szövegrészeire is, egyfajta "hosszú (az Analitika egészén áthúzódó) érvként"46 interpretálva azt.

Mint azt Thöle fent ismertetett elemzései sejtetik, elsősorban az Alaptételek, s azon belül is A tapasztalat analógiái cím alatt futó vizsgálódások kínálkoznak a dedukció-fejezet kiegészítéseként. S valóban, Longuenesse kivételével mindegyik szerző az Analógiákban bemutatott kanti gondolatmenetekkel tölti ki azokat a lyukakat, amelyeket a dedukcióban felfedez. A döntő lépés ezekben az értelmezésekben az, hogy szerintük a kategóriákat (legalábbis a reláció kategóriáit) Kant nem az öntudat, hanem a tárgyak objektív időbeli (és térbeli) viszonyai meghatározásának feltételeiként vezeti le, mégpedig az Analógiákban. Ezáltal a kategóriák dedukciójának problémáját Kant nem magában a dedukció-fejezetben (vagy legalábbis nem elsősorban ott) oldaná meg, hanem az Alaptételek analitikájában, s premisszaként nem az appercepció egységének tételét használná, hanem a szubjektív és az objektív időrend megkülönböztetésének tényét.

A legkevésbé radikális ebben az interpretációban Allison, aki rekonstrukciójában a standard értelmezés struktúráját követi, s csupán a kétlépcsősnek tartott dedukció második lépésének kiegészítéséhez tartja szükségesnek ezt a gondolatot.47 Allison alapjában véve "deduktivista" álláspontjával szemben Guyer a legszélsőségesebb "analogista",48 amennyiben az általa megkülönböztetett négyféle dedukciós érv közül egyedül sikeresnek kikiáltottat - miután magában a dedukció-fejezetben az argumentációnak csak csíráit véli felfedezni - teljes egészében az Analógiákban ill. abban a - mű második kiadásához írt - kiegészítésben lokalizálja, amely Az idealizmus cáfolata címet viseli. A két szélsőség között helyezkedik el Kitcher és Thöle, akik ugyan - Guyerrel ellentétben - a dedukció-fejezetet is a bizonyítás integráns részének tartják (mindenekelőtt a 26. '-t, ahol a tér- és időbeli egység kérdése először kerül szóba), az öntudat egységét mint premisszát azonban - Allisontól eltérően - elvetik.

A többiekhez hasonlóan Longuenesse is újraértelmezi a kategóriák dedukciójának problematikáját, s még abban a tekintetben is kapcsolódik hozzájuk, hogy ezt az Analitika egy másik, a transzcendentális dedukción kívül eső része segítségével teszi. Ez azonban nála nem a dedukció-fejezetet követő Alaptételek analitikája, hanem az azt közvetlenül megelőző ún. metafizikai dedukció, amely A kategóriák felfedezésének vezérfonala címet viseli, s amely mind ez idáig a kutatók egyöntetű kritikájának tárgya volt, amennyiben központi tételét teljesen megalapozatlannak találták. Kant ui. a kategóriákat, melyek nem mások, mint az észlelésben az elme szintetizáló működését irányító szabályok, arra hivatkozva vezeti le az ítéletek logikai formáiból, hogy ugyanaz a funkció egyesíti egy ítéletben a fogalmakat, mint amellyel az észlelésben a számunkra adott érzéki sokféleséget összekapcsoljuk oly módon, hogy abból egy tárgy képzete jöjjön létre. Ezt a tételt azonban, amely tehát az értelem logikai ill. transzcendentális működésének azonosságát állítja, Kant - és ezt Longuenesse is elfogadja - a metafizikai dedukcióban (a Vezérfonal-fejezetben) csupán kijelenti. Véleménye szerint azonban - komolyan véve ezen elv vezérfonal szerepét - a dedukció-fejezetben Kant mégiscsak elvégzi a bizonyítást, de ennek belátásához az eddigi értelmezéseknél nagyobb figyelmet kell fordítani az értelem logikai működésére (az analízisre), melynek eredményei az ítéletek. Ennek megfelelően Longuenesse - mint könyve címéből is kiderül - az ítélés képességét tekinti A tiszta ész kritikája kulcsának, s azt állítja, hogy az értelem transzcendentális használatában (az érzéki sokféleség szintézisében) mintegy a logikai-diszkurzív funkciót célként szem előtt tartva működik, azaz úgy szintetizál, hogy azután a reflexióban49 lehetőség nyíljék az analízisre, vagyis arra, hogy a szintézis révén kapott anyagot egy olyan fogalmi hálóban helyezzük el, amely szabályszerűségei révén áttekinthető tapasztalatot tesz lehetővé.50

A kategóriák dedukciójának az az újraértelmezése, amellyel a feldolgozott monográfiákban találkoztunk, új megvilágításba helyezi azt a - nagyon fontos - kérdést is, hogy miként kapcsolja össze Kant a tapasztalat két forrását (az érzéki benyomások passzív befogadását és a fogalmakba rendezés aktív munkáját), melyek egymástól függetlenek, ugyanakkor a megismerésben kölcsönösen feltételezik egymást.51 Mind az "analógiások" (Guyer, Kitcher) és Thöle, mind Longuenesse dedukció-értelmezésének az a következménye, hogy szorosabb összefüggést látnak a kettő között, mint a standard értelmezés képviselői. Kitcher maga is reflektál erre, amikor önkritikus módon lehetséges ellenérvként hozza fel saját rekonstrukciójával szemben (és ez mutatis mutandis alkalmazható Guyerére is), hogy az a kategóriák objektív érvényességét nem tudja az észlelés feltételeitől függetlenül igazolni (hiszen a tér- és időmeghatározás feltételeiként egyetlen lépésben vezeti le azokat), s ezáltal szembekerül Kantnak azzal a vissza-visszatérő gondolatával (amely a mű második kiadásában a kétlépéses dedukcióban is kifejezésre jut), hogy noha a kategóriák nem alkalmasak a lehetséges (tér- és időbeli) tapasztalat határain túl terjedő ismeretszerzésre, de - az érzékiségtől független származásuk révén - érzékfeletti tárgyakat (pl. szabadság) legalább elgondolhatunk a segítségükkel. Thöle, aki egyfajta köztes álláspontot képvisel az "analógiások" és a "deduktivisták" között, módosítva ugyan, de megtartja Henrich interpretációjából a kétlépcsős dedukció gondolatát, s ezáltal elkerüli ezt a komoly exegetikai nehézséget.

Miközben az analógiákat a centrumba állító értelmezések a kategóriák "érzékítésével" oldják meg azt a problémát, hogy miként lehetnek az értelemből származó a priori fogalmak az érzéki megismerés feltételei (hiszen ezeket az objektív és szubjektív időrend közötti különbségtevés feltételeiként mutatják be), de ezt azon az áron teszik, hogy a megismerés két törzsének Kant által hangoztatott önállósága csorbát szenved, Longuenesse - tiszteletben tartva értelem és érzékiség függetlenségét - a diszkurzív értelem primátusára építi interpretációját, melyet e tekintetben Heideggerével52 állít szembe. Annyiban követi őt ugyanis, amennyiben komolyan veszi a diszkurzív (értelmi) és az intuitív (érzéki) egység azonosságát, méghozzá úgy, hogy egyiket sem olvasztja be a másikba, ugyanakkor ezt az egységet nem a képzelőerőben mint közös gyökérben látja megalapozva, hanem egyfajta teleológiában, amely a diszkurzív formák létrehozására irányul. Az értelem ui. transzcendentális funkciójában, vagyis az érzékiséggel való kapcsolatában úgy jár el, hogy közben mintegy a logikai-diszkurzív feladatára tekint.53



Összefoglalás

A fenti áttekintés eredményeképpen érdemes talán néhány általános megjegyzést megkockáztatni a 80-as és 90-es évek Kant-irodalmának tendenciáiról, még akkor is, ha - mint a bevezető részben utaltunk rá - tudatában vagyunk vállalkozásunk mind objektív, mind szubjektív eredetű korlátainak. A tiszta ész kritikája - érthető módon - még mindig kimeríthetetlen forrása az újabb és újabb értelmezéseknek. Ezek részben kitaposott ösvényeken haladnak, amennyiben már korábban kidolgozott szempontok alapján járnak el, s ezek közül emelnek ki egyet-egyet (pl. A tiszta ész kritikája mint transzcendentális idealizmus vagy transzcendentális pszichológia), hogy azt új megvilágításba helyezzék vagy finomítsák, részben olyan új utakat nyitnak, amelyek azután pozitív vagy negatív módon meghatározzák a további interpretációs irányokat is.

Ahol az utóbbi két évtized kutatásai a legeredetibbnek bizonyultak, az mindenekelőtt a mű struktúrájára és súlypontjára vonatkozó megfontolások: továbbra is a kategóriák dedukciójának problematikáját tartják a központi gondolatnak, de magát az érvet a korábbi standard interpretációtól eltérően rekonstruálják, s ezzel összefüggésben olyan szövegrészek (Alaptételek, Vezérfonal-fejezet) tesznek szert nagy jelentőségre, amelyeket korábban nem tekintettek a dedukció kérdésköréhez szorosan hozzátartozónak. Feltűnő még a kéziratos hagyaték és az előadásjegyzetek iránti megnövekedett érdeklődés, melyeket immár nem egyszerűen A tiszta ész kritikájában kifejtett gondolatok alátámasztására vagy jobb megvilágítására használnak, hanem az ahhoz vezető út felfedezésére és a megjelent változat problematikus pontjainak megértésére.

Minden valószínűség szerint az elmúlt húsz esztendő is rajta hagyta tehát a nyomát a Kant-kutatáson, ami a jövendő generációból ambivalens érzéseket válthat ki: egyrészt ennyivel is reménytelenebb vállalkozás a releváns szakirodalom feldolgozása, másrészt viszont a filozófiatörténet e különösen (és nem is méltánytalanul) népszerű gondolkodójának műveivel való foglalatosság - úgy tűnik - még mindig szolgálhat újdonságokkal.




Cikk eleje Cikk vége Bezárás



JEGYZETEK


1 Jelen írás a Magyar Állami Eötvös Ösztöndíj és az OTKA (T032754, T035285) támogatásával jött létre.

2 A fordítások: A tiszta ész kritikája (ford. Kis János). Ictus, Szeged 1995 (a továbbiakban TÉK); Az ítélőerő kritikája (ford. Papp Zoltán). Ictus, Szeged 1997; Történetfilozófiai írások (ford. Mesterházi Miklós és Vidrányi Katalin). Ictus, Szeged 1997; A gyakorlati ész kritikája (ford. Papp Zoltán). Ictus, Szeged 1998; Az erkölcsök metafizikájának alapvetése (ford. Tengelyi László). Raabe Klett, Budapest 1998; Prolegomena (ford. John Éva és Tengelyi László). Atlantisz, Budapest 1999; Prekritikai írások (ford. Ábrahám Zoltán és mások). Osiris, Budapest 2003 (a továbbiakban PI). A monográfiák: Martin Heidegger: Kant és a metafizika problémája (ford. Ábrahám Zoltán és Menyes Csaba). Osiris, Budapest 2000; Peter F. Strawson: Az érzékelés és a jelentés határai (ford. Orosz István). Osiris, Budapest 2000; Ernst Cassirer: Kant élete és műve (ford. Mesterházi Miklós). Osiris, Budapest 2001.

3 Az egyes fordítások értékelése részben már megtörtént (A tiszta ész kritikájáról lásd Kelemen János: "Korlátozni" és "merni a tudást". BUKSZ 1996. tél, 391-407. o.; Erdélyi Ágnes: A magyar Kant. Holmi VIII. évf. 12. szám [1996.dec.], 1803-1809. o.; Boros János: A magyar Kant tanulmányozása. Holmi IX. évf. 6. szám [1997. jún.], 893-898. o.; a Történelemfilozófiai írásokról pedig Kisbali László: Lehetséges-e, és ha nem, hogyan? BUKSZ 1997. ősz, 286-301. o.), részben még várat magára. A legjobbakról a dolog természetéből fakadóan valószínűleg nem is születik majd recenzió, hiszen a kötözködés lehetőségétől megfosztva mi öröme lehet egy recenzensnek. Persze a hallgatás nem minden esetben jelent beleegyezést.

4 Ráadásul ehhez - úgy tűnik - most megvannak a "perszonális feltételek" olyan fordítók és szerkesztők személyében, akik - mint a már megjelent fordítások mutatják - hajlandók szakértelmüket és energiáikat erre (is) áldozni.

5 A jelen írásban tárgyalandó hét könyv közül (Henry E. Allison: Kant's Transcendental Idealism. Yale University Press, New Haven & London 1983; Paul Guyer: Kant and the Claims of Knowledge. Cambridge University Press, Cambridge 1987; Wolfgang Carl: Der schweigende Kant: die Entwürfe zu einer Deduktion der Kategorien vor 1781. Vandenhoeck & Ruprecht, Göttingen 1989; uő: Die transzendentale Deduktion der Kategorien in der ersten Auflage der Kritik der reinen Vernunft. Klostermann, Frankfurt am Main 1992; Patricia Kitcher: Kant's Transcendental Psychology. Oxford University Press, New York & Oxford 1990; Bernhard Thöle: Kant und das Problem der Gesetzmässigkeit der Natur. Walter de Gruyter, Berlin & New York 1991; Béatrice Longuenesse: Kant and the Capacity to Judge: Sensibility and Discursivity in the Transcendental Analytic of the Critique of Pure Reason (ford. Charles T. Wolfe). Princeton University Press, Princeton & Oxford 1998 [javított és bővített kiadása a francia változatnak: Kant et le pouvoir de juger: Sensibilité et discursivité dans l'Analytique transcendentale de la Critique de la raison pure. PUF, Párizs 1993]) összesen kettőt találtam meg itthon, az egyik Allisoné - ez a Miskolci Egyetem Filozófia Tanszékének könyvtárában, ill. fénymásolatban az ELTE Filozófia Tanszékének könyvtárában található meg, a másik W. Carl könyve a transzcendentális dedukció gondolatának fejlődéséről - ezt a Debreceni ill. a Szegedi Egyetem könyvtárának számítógépes katalógusa jelzi. A kereséshez a Széchényi Könyvtár adatbázisát (www.mokka.hu) és a filozófiatörténet szempontjából szóba jövő budapesti könyvtárak (Egyetemi Könyvtár, Akadémiai Könyvtár, Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár, a Filozófiai Intézet könyvtára, ELTE Filozófia Tanszék könyvtára) katalógusait használtam.

6 Ezt a kijelentést természetesen nem ezen 706 mű elolvasására alapozom, hanem a Kant-irodalom célirányos olvasgatásából extrapolálom, de - úgy gondolom - bárki, akinek hasonlóan népszerű filozófussal van szerencséje foglalkozni, megerősítheti az ilyesfajta tapasztalatot.

7 Még akkor is, ha a népszerűség - mint magától Kanttól tudjuk (lásd A tiszta ész kritikája első kiadásához készített előszavát [AXVIII, TÉK 25. o.] vagy az 1781 máj. 11 után Herzhez írott levelet [AA X. 252. o.; PI 723. o.]) - nem a legfontosabb szempont. (Itt és a továbbiakban a hivatkozásoknál A tiszta ész kritikája esetében - szokásos módon - az első (A) ill. második (B) kiadás oldalszámait, a többi műnél az akadémiai kiadás (AA) [Kant's Gesammelte Schriften. Hrsg. von der Königlich Preussischen (később: Deutschen) Akademie der Wissenschaften, 29 kötet, Walter de Gruyter, Berlin 1902] kötetszámát és az oldalszámot adjuk meg, ezt követi - ha van - a magyar fordítás oldalszáma.)

8 AXVI, TÉK 24. o.

9 Az elsőre jó példa Thöle könyve, a másodikra Guyeré még akkor is, ha az előbbi stílusában és a szöveggel való bánásmódjában félreismerhetetlenül a német, az utóbbi pedig az angolszász filozófiai hagyomány jellegzetességeit mutatja.

10 Lásd pl. Dieter Lohmar egyébként kiváló könyvét (Erfahrung und kategoriales Denken. Phaenomenologica 146, Kluwer Academic Publishers, Dordrecht 1998), amely néhol a Longuenesse-éhoz annyira hasonló gondolatokat vet fel anélkül, hogy bárhol is hivatkozna rá, hogy az szinte zavarba ejtő. De még Peter Baumanns 1997-es vaskos kommentárja A tiszta ész kritikájához (Kants Philosophie der Erkenntnis: durchgehender Kommentar zu den Hauptkapiteln der "Kritik der reinen Vernunft". Königshausen & Neumann, Würzburg 1997) sem tartalmazza bibliográfiájában, holott a metafizikai dedukcióról adott értelmezése teljesen eredeti. Hogy ez a francia nyelvű szakirodalom elhanyagolásával függ-e össze (német részről), vagy más okai vannak, azt megmutatja majd az angol változat fogadtatása. Hivatkozások hiányában valószínűleg magam sem ütköztem volna bele a könyvbe, ha fel nem hívja rá figyelmemet Eric Brown, akinek ezúton szeretnék köszönetet mondani.

11 Michael L. Friedman: Logical Form and the Order of Nature. Archiv für Geschichte der Philosophie 82 (2000), 202-215. o.; Henry E. Allison: Where Have all the Categories Gone? Reflexions on Longuenesse's Reading of Transcendental Deduction. Inquery 43 (2000), 67-80. o.; Sally Sedgwick: Longuenesse on Kant and the Priority of the Capacity to Judge. uo., 81-90. o. A Kant Sudien 87. számában (1996) egyébként már az eredeti, francia kiadásáról is született recenzió.

12 Az e szempontokat kialakító korábbi interpretációs irányokra és művekre az egyes kérdések tárgyalásánál utalok majd.

13 Ezek rövid ismertetését lásd a magyar fordításhoz írott Utószóban.

14 Heinz Heimsoeth: Metaphysische Motive in der Ausbildung der kantischen Philosophie. Kant-Studien 29 (1924), 121-159. o., Martin Heidegger: Kant und das Problem der Metaphysik. GA3, V. Klostermann, Frankfurt 1991 (magyarul: lásd a 2. jegyzetet).

15 Ennek alátámasztására lásd A tiszta ész kritikája előszavát AVIII; BXIV-XV, TÉK 19. és 33-34. o.

16 Thöle, 13. o.; Carl 1992, 25. o. (Itt és a továbbiakban az ismertetett könyvekre a szerző [a két könyvvel szereplő Carl esetében évszám is], oldalszám séma alapján hivatkozom.) A Cassirer-Heidegger vitához lásd Heidegger Kant-könyvének függelékét (a 4. kiadástól kezdve), melyet a magyar kiadás is tartalmaz.

17 Ez az értelmezés - noha erre Allison sehol sem utal - A tiszta ész kritikáját némileg a husserli fenomenológiával állítja párhuzamba.

18 Allison, 10-13. o.

19 Peter F. Strawson: The Bounds of Sense. Methuen, London 1966, 15-16. o. (Magyarul: i. m. 13-14. o.)

20 Erscheinung bei Kant. Walter de Gruyter, Berlin 1971, 22. o.; Kant und das Problem der Dinge an sich. Bouvier, Bonn 1974, 20-23. o.

21 Guyer, 55-56. és 333. o.

22 Guyer, 413. o.

23 Itt ismét bizonyos párhuzamosságot fedezhetünk fel a husserli fenomenológia módszerével.

24 Kitcher, 5. o.

25 R. P. Wolff: Kant's Theory of Mental Activity. Harward University Press, Cambridge 1963; Hansgeorg Hoppe: Synthesis bei Kant. Walter de Gruyter, Berlin 1983.

26 Longuenesse, 5. o.

27 Hogy ez a vita - még ha talán nem is annyira meghatározó módon, de búvópatakként - általában véve is jelen van az újabb szakirodalomban, azt egy másik fontos könyv is mutatja, melyben a szerző (Guyerhez hasonlóan) a könyvet lezáró fejezetet kifejezetten ennek a problémának szenteli (Rae Langton: Kantian Humility. Our Ignorance of Things in Themselves. Clarendon, Oxford 1998).

28 Carl használja ezt a kifejezést Strawsonnal kapcsolatban (Carl 1989, 12. o.).

29 Az elmélethez, melynek alapgondolata egyébként Erich Adickestől származik, lásd Norman Kemp Smith: A Commentary to Kant's 'Critique of Pure Reason'. Macmillan, London 19232, xix-xxv. o.

30 Lásd az 1783. augusztus 7-i Garvéhoz ill. a 16-i Moses Mendelssohnhoz írott leveleket (AA X. 316. és 323. o.).

31 Kitcher, 140-141. o.

32 Carl 1989, 14-15. o.

33Carl 1989, 13-14. o.

34AA X. 123-130. o. (Magyarul: PI 675-681. o.)

35 Noha Carl erre nem tér ki, a tiszta ész tágan értve magában foglalja az összes olyan megismerőképességet (s így az értelmet is), amely a priori, tehát az empirikus tapasztalattól független elemek forrása (lásd N. K. Smith kommentárját [i. m. 2. o.]).

36 Carl 1989, 158. o.

37 A duisburgi hagyatékot lásd AA XVII. 643-673. o., a levél hátoldalán talált feljegyzést pedig, amelyre Reicke nyomán mint B12-re szoktak hivatkozni, AA XXIII. 18-20. o.

38 Carl 1992, 53-54. o. Eszerint az objektív dedukció locusai: A 92-93, A96, A111.

39 Az ehhez való viszonyához lásd óvatos megjegyzését (Carl 1989, 183. o.).

40 Longuenesse, 59-60. és 179-180. o.

41 Talán érdemes lenne Carl módszerét - a hagyaték szisztematikus áttekintését - az 1781 és 1787 közötti időszakra is alkalmazni, hátha meg lehetne rajzolni egy gondolati ívet, amely a fő mű két kiadását és a Prolegomenát összeköti.

42 Érdekes fejleménye a dedukció kutatásának Dieter Henrich - a dedukció mint jogi terminus Kant-korabeli használatának vizsgálatán alapuló - megállapítása (Kant's Notion of a Deduction and the Methodological Background of the First Critique. In: Kant's Transcendental Deduktions (szerk. Eckart Forster). Stanford University Press, Stanford 1989, 29-46. o.), melyre Carl és Thöle is hivatkozik. Eszerint a kanti fogalom jelentését az ún. dedukciós írások (Deduktionsschriften) azon feladatából lehet megérteni, hogy elbeszéljék a szerzett jogok megszerzésének azokat a mozzanatait, melyek hozzájárulnak e jogosultságok igazolásához. Természetesen a dedukcióval mint szigorú logikai argumen-tációval szembeni elvárások ezzel azért nem szorultak háttérbe (korábbi írásaiban maga Heinrich is ilyen igényekkel elemezte azt), s a fogalom mind Carl, mind Thöle számára itt ebben az összefüggésben értendő.

43 Lásd Dieter Henrich: The Proof-Structure of Kant's Transcendental Deduction. The Review of Metaphysics 22 (1969), 640-659. o. (németül: Die Beweisstruktur von Kants transzendentaler Deduktion. In: Kant Zur Deutung seiner Theorie von Erkennen und Handeln (szerk. G. Prauss), Kiepenheuer & Witsch, Köln 1973, 90-104. o.); Identität und Objektivität (Sitzungsberichte der Heidelberger Akademie der Wissenschaften), Carl Winter, Heidelberg 1976.

A különböző dedukció-értelmezések áttekintéséhez lásd Peter Baumanns cikksorozatát (Kants transzendentale Deduktion der reinen Verstandesbegriffe (B). Kant-Studien 82 (1991), 329-348. és 436-455. o. ill. 83 (1992), 60-83. és 185-207. o.), amelyből egyértelműen kiderül, hogy a 70-es és a 80-as évek kutatói szá-mára valóban Henrich interpretációja jelentette a kiindulópontot.

44 A dedukcióban ui. a kategóriák már magának az észlelésnek a feltételei, az Alaptételekben azonban - legalábbis a relációéi - hozzáadódnak az észle-léshez, hogy abból tapasztalat válhassék (Thöle, 3-4. o. ).

45 Carl ui. ragaszkodik a hagyományos értelmezéshez abban a tekintetben, hogy a dedukció érvmenetét magából a dedukció-fejezetből rekonstruálja, és nem egészíti ki azt az Analitika egyéb részeiből. Az alábbiakban tehát valahányszor összefoglalóan említjük a monográfiákat, az övét eleve nem értjük bele.

46 A kifejezés Kitchertől származik (Kitcher, 162. o.), de tulajdonképpen a többi értelmezést is jól jellemzi.

47 Allison, 172. o.

48 A kifejezések Thölétől erednek, s annak jelzésére szolgálnak, hogy az adott értelmezés a dedukció-fejezetre helyezi-e a hangsúlyt és az appercepció egységének premisszájából tartja igazolhatónak a kategóriák objektív érvényességét, vagy pedig az Analógiákban található idő- és térmeghatározás feltételeként vezeti le ezeket (Thöle, 120-122. o.).

49 A reflexív működés eszerint elengedhetetlen feltétele a tapasztalat létrejöttének, miáltal Longuenesse szoros összefüggést talál A tiszta ész kritikája és Az ítélőerő kritikája között, hiszen a reflexió (a reflektáló ítélőerő) az utóbbi egyik központi fogalma.

50 Longuenesse, 63-64. o.

51 Vö. A51/B75, TÉK 105-106. o.

52 Kant und das Problem der Metaphysik. GA 3, Vittorio Klostermann, Frankfurt am Main 1991 (magyarul: Kant és a metafizika problémája).

53 Lásd az 50. lábjegyzetet.


Cikk eleje Jegyzetek Bezárás