A' META-PHYSICA MÍVELÉSÉNEK HASZNÁRÚL*


RUZSA FERENC



Korábbi előadásaimban1 megmutattam, hogy a jellegzetes metafizikai tárgyakról való beszéd koherensen lehetséges; szemben tehát az analitikus filozófia korai, radikális álláspontjával, a lélekről, Istenről, egy másik világról szóló beszéd lehet teljesen értelmes, azaz e szavaknak van jelentése. Ám, mint arra Forrai Gábor igen szórakoztató és tartalmas kritikájában2 rámutatott, ez önmagában még nem igazán érdekes. Ha a fenti értelemben igaz is, hogy a metafizika nem értelmetlen - vajon jelenti-e ez azt is, hogy a metafizika értelmes vállalkozás, azaz valami célja, haszna van?

Forrai vállaltan szubjektív, provokatív válasza kategorikus nem. Világunkban nincsenek metafizikai megoldásért kiáltó problémák; a metafizika tradicionális kérdései lerágott csontok; módszertana lehetetlenné teszi a kérdések egyértelmű megválaszolását, hiszen semmiféle kapcsolatban nem áll esetleges elgondolható tárgyaival. Így tehát, ha helyesen művelik, érdekes fejtörőkre adott plauzíbilis válaszok rendszere lesz csupán, aminek azonban (művelőinek tudományos előmenetelén túl) semmiféle relevanciája sincsen.

A saját válaszom ugyanerre a kérdésre homlokegyenest ellenkező, és a maga naivitásában némiképpen talán triviális is. Megfogalmazására csak az késztet, hogy túlságosan is sokan magától értetődő (és ezért meg sem fogalmazott) evidenciának tekintik, hogy e problémák legalábbis elavultak, érdektelenné váltak. Vajon honnan ered ez a közfelfogás? Mitől tűnik úgy, hogy a klasszikus metafizika avítt, poros, ócska limlom csupán?

Kultúránk egyelőre még nem túl könnyen viselt vonása a különböző világnézetű emberek együttélése; valódi tolerancia helyett a működőképes pótszer a diszkréció. A világnézet, mint a szerelem, fontos ugyan, de nem a nagy nyilvánosság előtt műveljük. (Ha ez mégis megtörténik, az úriember zavartan másfelé néz.) Ezért a metafizikát, ami a világnézeti kérdések megtárgyalásának szakszerű eszköze volna, tulajdonképpeni funkciójában nem használjuk.

Ehhez csatlakozik a tudományos-technikai, pozitivista attitűd dominanciája. Ebből ered az a látszat, hogy a tudományok az összes világnézeti kérdésre lényegében helyes és teljes választ adtak; avagy, ha ezt valaki, lévén vallásos, nem fogadja el: a világnézeti kérdések az elemző tárgyalás számára hozzáférhetetlenek, csakis intuitíve (pl. kegyelem vagy megvilágosodás révén) foghatók fel.

Ez a látszat azonban hamis. Íme a trivialitás, amit ígértem: a tudományok semmiféle választ nem adnak Isten, a lélek, a halál utáni sors kérdéseire. Az, hogy effélék nem szerepelnek a tudományok tárgyai között, nem válasz. Isten nem fizikai tárgy, a lélekről nem tesznek említést a biológiakönyvek; de ettől még ugyanúgy lehetnének létezők és fontosak, mint a szépirodalom vagy a pénz. Azt pedig nem is gondolja senki, hogy pl. a szabadság, az erkölcs vagy az élet értelme valamely szaktudomány tárgya lehetne.

A komoly pozitivista álláspont persze nem azt bizonygatja, hogy a tudomány megcáfolta pl. Isten létét. Inkább azt állítja: Istent ugyanolyan bizonyossággal elvethetjük, mint bármely más babonaságot vagy tévhitet. Fel tudjuk tárni ugyanis azokat a motívumokat, amelyek e képzetet társadalmilag kialakították, és e motívumokról kivétel nélkül meg tudjuk mutatni, hogy tévesek, azaz semmilyen vonatkozásban nincsenek Isten létével vagy nemlétével. Ez azonban nem igaz. A valóság csupán annyi, hogy léteznek olyan teóriák, amelyek elhihetően magyaráznák egy objektíve megalapozatlan istenképzet kialakulását. Ennek logikai ereje azonban összemérhetetlenül gyengébb: csupán annak az istenérvnek elvetésére elegendő, amely az istenfogalom meglétéből vagy elterjedtségéből következtetne annak objektív alapjára. Egy istenérv elvetése pedig még nem Isten létének cáfolata.

Valójában a tudományok jelenlegi állása inkább kedvezne egy teista interpretációnak: néhány probléma kezelhetetlennek tűnik teremtő, illetőleg mindenható nélkül. Így például ma úgy tartjuk, anyag csak anyagból keletkezik; mégis egész univerzumunk egy ősrobbanásból ered. Avagy van ugyan bevett elméletünk az élet holt anyagból való emergenciájára, ám tényleges tapasztalatunk szerint eleven lény csak élőből származik. Az öntudat kialakulására még használható modellünk sincs. Az omniprezenciára pedig a világ egyidejű koherenciája (a természettörvények univerzalitása) utalna, hiszen fizikai összehangolás legfeljebb fénysebességgel történhetne.

Eddigi válaszom már jelezte és egyúttal motiválta is, hogy milyen metafizika-fogalommal dolgozom. Nem vitatva azt a formális meghatározást, hogy a metafizika a normális és tudományos tapasztalás számára hozzáférhetetlen dolgokat vizsgálja, mégis inkább tartalmilag közelítenék a kérdéshez. Hiszen e definíció nem határol el eléggé: a természettudományok és a matematika is teli van nem tapasztalati entitásokkal; továbbá a metafizikai tárgyaknak is lehet összefüggésük a tapasztalattal. Isten teremthette a megtapasztalható világot, a lélek lehet hordozója a szubjektív tapasztalatomban nagyon is valóságos öntudatomnak.

A metafizika meghatározása, amit ajánlok, megint csak naiv és pongyola. A metafizika a világnak és tudatunknak legalapvetőbb és legáltalánosabb entitásait és struktúráit, valamint ezek egymáshoz való viszonyát elemzi. Éppen a maximális általánosságból következik, hogy jellemzően nem egyes szaktudományok specifikus eredményeire támaszkodik, hanem a radikálisan különböző emberi szférákban fellelhető közösre koncentrál, ezért elvileg kevésbé fenyegetné a modern tudományosság ezoterikussága.

Már csak ezért is, tehát hogy a közérthetőség elvi lehetőségét ne hagyjam kihasználatlanul, gyorsan aprópénzre váltom e definíciót. A metafizika fő tárgyai szerintem továbbra is: a létezés fogalma; a létezők alaptípusai (egyedek és univerzálék; szubsztanciák és attribútumaik; anyag, lélek, Isten); a létezők közötti kapcsolat (a külvilág léte, megismerhetősége; mások tudatának megismerése; a tudat eredete).

Mindezzel persze a legkevésbé sem kívánom elvitatni a napjainkban 'metafizika' elnevezés alatt folyó vizsgálódásoktól e megtisztelő címet, csak azt emelném ki, hogy a metafizika klasszikus és fokális tárgyai a legkevésbé sem csak a gondolkodástörténet egy lezárt fejezetének kellékei csupán.

Amennyiben tehát a metafizikát visszahelyezzük ősi birtokaiba, a válasz evidenciája okán talán már nem is igazán érdemes feltenni a címben jelzett kérdést: mi az értelme e stúdium művelésének? Álljon itt mégis egy töredékes lista arról, mire is való a metafizikai beszéd:

a) Mindenekelőtt a filozófiatörténészek és hallgatóik számára jelenthet változást ez a felfogás. Ők persze eddig is foglalkoztak a fontos metafizikai kérdésekkel, de csak úgy, mint a törzsi kultúra jószándékú, felvilágosult és szakképzett tanulmányozója. A feladat azonban szerintem nem csupán annyi, hogy leltárazzunk és történeti összefüggéseibe ágyazva elemezzünk valamely fura képzetet; számba kell vennünk a kérdést és a rá adott választ is, önálló, kortárs gondolati jogon. Ha egy álláspont tarthatatlannak tűnik, nem elég megállapítani, hogy metafizikai tanítással van dolgunk: meg kell mutatni, hogy min alapul, és ha sikerül, meg kell cáfolni az alátámasztó érvelést.

Megjegyzem, amíg nem így közelítünk elődeinkhez, hozzáállásunk éppolyan lekezelő és sértő (persze szándékolatlanul), mint a barbárokat leíró tudósé. Csakis kérdéseik komolyanvétele teszi lehetővé a válaszkísérletek súlyának, tétjének és értékének felfogását. Az érvek érvényességét, illetve hibáit és azok korrigálhatóságát nem elemző filozófiatörténész szerintem a zenei hallás nélküli zenetörténészre hasonlít. Rengeteg érdekes adatot összeszedhet, de valamiről talán lemarad...

A metafizikán kívül ugyanakkor egészen megszokott a szerzők gondolatainak komolyanvétele: politikai, társadalmi vagy etikai vélekedéseikre gyakran reagálunk úgy, mintha egy mai filozófus állítaná azokat. A régi metafizika kezelése érdekes módon éppen a természettudományok saját múltjukhoz való viszonyára hasonlít: az evidensnek tekintett haladás miatt egy hajdani fizikai tanítás ma csak kuriózum lehet, bármily hatalmas intellektus is volt esetleg megalkotója. A metafizika esetében ez a haladás persze éppen a bevezetőben jelzett "értelmetlenség" magától értetődő tudomásulvételében állna.

b) Akiktől a metafizika kérdései természettől távol esnek - és gyanítom, ők vannak többen -, mégis szívesen kifejezik, mi az, amiből nem kérnek, és mi is az az álláspont, amit a magukénak vallanak. A "naiv realizmus" avagy "modern természettudományos világkép" robusztus álláspontja világosan, vagy legalábbis elég egyszerűen csakis metafizikai beszédmódban fogalmazható meg. Így például a tárgyi világ és róla szerzett tudásunk megfelelését értelmesen csak olyan nyelv állíthatja, amiben kifejezhető lenne radikális eltérésük is. Továbbá gyanítom, hogy csak a rafináltabb álláspontok értelmes kimondása és végiggondolása adhatja meg igazán azt a gyönyörűséget, amit saját nézetük egészséges, egyszerű és meggyőző földközeliségének megtapasztalása nyújthatna.

c) Bár ez már nem elsősorban a tradicionális metafizika legfontosabb tárgyairól szól, de mégiscsak komoly taglalást, metafizikai elemzést igényelnek a modern tudomány "tapasztalaton túlira" vonatkozó fogalmai. Márpedig ilyenből igen sok van, nem is hiszem, hogy egységes típusként kezelhetnénk őket. Itt most nem próbálkozhatom érdemi elemzéssel, de talán egy kis felsorolás is jelzi a kérdéskör szerteágazó voltát: szám; lehetőség; a jövő; fekete lyuk belseje; elveszett információ; elektron; valószínűség. És a humán tudományok körét nem is érintettük!

d) A végére hagytam, ami a legmagátólértetődőbb lenne, tudniillik hogy a metafizikai beszéd a tulajdonképpeni metafizika primer művelésére való: gondolkodjunk metafizikáról, aki képes, alkosson metafizikát vagy legalább metafizikai érveket. Beszéljük meg magunkkal és egymással, hogy lehetséges-e szenvedésteli világunk mellett mindenható, mindentudó és ugyanakkor jóságos Isten; elképzelhető-e lélekvándorlás az újszülöttek tudatlanságának fényében, és miféle lelke lehet egy Alzheimer-kóros embernek; van-e különbség egy tudatos lény és annak tökéletes számítógépes szimulációja között. Ha pedig egy metafizikai álláspont lehetségesnek bizonyul, gondoljuk végig, hogy mit jelentene - hogyan lehetne felismerni (megtapasztalni?), hogy valóban így áll a helyzet; és miféle következményei lennének ennek értékeinkre és céljainkra.

Ha pedig két ellentétes metafizikai álláspont helyességéről nincs módunk biztos ítéletet alkotni, nem szép dolog-e a hajlamainknak megfelelő, szabad és bátor választás méltósága?


A metafizika komolyanvétele bármelyik említett szerepében elősegítheti, hogy a radikálisan különböző világnézetek hívei egymást megértsék. Legelőször persze csak szó szerinti értelemben: így valóban azt foghatják fel, amiről a másik beszél; az álláspontok metafizikai tartalmainak nyilvános és természetes megtárgyalása következtében evidencia lesz, hogy a másik álláspontja racionális (és meglehet, tartható is).

Így remélhetőleg közelebb kerülünk a valódi megértéshez is, és nem tekintjük egymást értelmileg és/vagy morálisan fogyatékosnak. Talán valóban látni fogjuk, hogy a más felfogásúak értelmesen megbeszélhető, és ezért érdekes, sőt akár szép álláspontok követői. A másik nézetet nem csupán "tiszteletben tartjuk" majd, de valóban tiszteljük is.



Cikk eleje Bezárás



JEGYZETEK


* Kutatásaimat az OTKA T 034446 és T 043629 sz. Projektje támogatta.

1 Az 1999-es és 2000-es "Nyelv, megértés, interpretáció" konferencián. Megjelent a Magyar Filozófiai Szemle 1999/6 ("Remények és csalódások. A metafizikai módszer hányattatásai") és 2001/1-2 számában ("Isten, más világok és a 'lét' értelme. A tradicionális metafizika lehetőségéről").

2 "Metafizika: lehet - de minek? Megjegyzések Ruzsa Ferenc cikkéhez." Magyar Filozófiai Szemle 2001/1-2.


Cikk eleje Bezárás