WITTGENSTEIN-ARCHÍVUM*


NAGY JÓZSEF



A kötet Gerhard Gelbmann négy, 1997 és 2003 közt a bergeni egyetemen folytatott Wittgenstein-kutatásainak eredményeit összefoglaló tanulmányát foglalja magában. A négy tanulmány címe, amely egyben a szerző által vizsgált - Wittgenstein filozófiája és a XX. század néhány irányzata közti kapcsolódási pontok, továbbá a Wittgenstein életművére vonatkozó relevánsabb interpretációs stratégiák feltárását célzó - témákat is meghatározza: (1.) "Wittgenstein és Watzlawick. A szelektív olvasás aspektusai"; (2.) "Írás, szöveg, mű, album. Miként olvassuk Wittgenstein írásmódját"; (3.) "A utalások [references] egybegyűjtése. Wittgensteinnel az emlékezés nyelvjátékairól"; (4.) "Hintikka vakfoltja: a pragmatika társadalmi konceptualizálása".

Az első esszében (14-71. o.) a szerző azt a hatást vizsgálja, amit Wittgenstein gondolata a XX. század'60-as és '70-es éveinek fordulóján a kommunikáció pragmatikus elméletére (a Pragmatic Theory of Communication, a továbbiakban PTC) gyakorolt; a szóban forgó elméletet - javarészt Gregory Bateson nézeteire alapozva - Don D. Jackson és Paul Watzlawick dolgozta ki a kaliforniai Palo Alto Mental Research Institute-ban. Bizonyos feltevés szerint a PTC és Wittgenstein gondolata között Maurice O'Connor Drury (Wittgenstein ír barátja) munkássága teremtett összefüggést, bár sem Bateson, sem pedig Watzlawick nem hivatkozik Druryra. A szerző a PTC és Wittgenstein gondolatai közti kapcsolódási pontok tisztázására vállalkozik, mégpedig négy megközelítésben: (a) heurisztikus szempontból (a PTC elméleti alapjainak keletkezése); (b) az instrumentalizálás utilitárius aspektusának szempontjából (ez lényegében Wittgenstein a PTC-ben való intertextuális jelenlétének a vizsgálata); (c) a wittgensteini és a PTC-ben feltárható eszmék párhuzamos fejlődése szempontjából, ami megköveteli (d) a Wittgenstein-féle és a PTC-beli elméleti előfeltevések esetleges konvergenciáinak ill. egybeeséseinek a vizsgálatát (15-16. o.). E négy szempont alapján Gelbmann jelentős filológiai apparátus felvonultatásával világít rá a PTC és Wittgenstein filozófiájának az összefüggéseire. Az egyik fontos példa a Bateson által (a skizofrénia újszerű vizsgálatával összefüggésben) megfogalmazott 'transaction'-fogalom, amelyet ő maga egy helyen (wittgensteini értelemben) "nyelv-játék"-ként határoz meg. Ennek alapján - Gelbmann feltételezésének megfelelően - "Bateson tranzakciós szemlélet- (avagy szisztematikus perspektíva-) elmélete szorosan kötődik a Wittgenstein-féle 'nyelvjáték'- ill. 'életforma'-koncepcióhoz, és valószínűleg ez éppen oly nagy mértékben gyakorolt hatást Batesonra, mint ahogy a pácienseivel összefüggő tapasztalatai és Perceval narratívája" (22. o.). Wittgenstein Tractatusa is nyilvánvalóan alapját képezi Bateson pszichiátriai elméletének, valamint a kommunikációs szintek típusai közötti hierarchia (Russellra viszszavezethető, de jelen esetben szintén Bateson-féle) koncepciójának (22. o.).

Gelbmann megállapítása szerint Bateson és Watzlawick elmélete fogalmi alapjainak kidolgozásában a Wittgenstein-féle elmélettel fennálló párhuzamok nem véletlenszerűek, hanem tudatosak (25. o.). Bateson és Watzlawick részben intertextuális, részben explicit Wittgenstein-adaptációjának fontos előzménye Russell Wittgenstein-értelmezése, ami a nyelvi szintek összezavarodása vizsgálatával összefüggésben kiváltképpen nyilvánvaló: "a mindennapi kommunikációban nincs biztos módszer a nyelvi szintek összezavarodása ellen - e módszer Russell típus-elméletének [Theory of Types] keretei közt a mesterséges nyelvek szintaktikai koncepciójában került kidolgozásra sikeresen. Alapvető heurisztikus eszmeként fogható fel a nyelvi szintek összezavarodása mint a kommunikációs zavarok magyarázatára szolgáló modell" (32. o.).

A "Világ, szubjektum, objektum" című alfejezetben Gelbmann - vizsgálódása szempontjából - kulcsfontosságú szöveghelyet idéz Watzlawick egy művéből: "a tárgyakkal ellentétben [...], az emberi kapcsolatok olyan jelenségek, amelyek nem objektíve léteznek [...], és nem is lehetséges konszenzus tulajdonságaikra vonatkozólag. Mindenekelőtt, amennyiben véleménykülönbségek vannak egy emberi kapcsolat jellemzőire vonatkozólag, nem bizonyítható, hogy a vitapartnerek egyikének igaza van, míg a másiknak nincs igaza", ill. hogy "az egyik partner »normális«, míg a másik »őrült«. Az emberi kapcsolatok, az interperszonális pragmatikus valóságunk tartalmai nem olyan értelemben valósak, mint a tárgyak; » valóságuk« kizárólag a partnerek percepciójában létezik, és még ezen valóságot is csak részlegesen osztják a partnerek" (41. o.). Mint Gelbmann rámutat, az idézet tömören összegzi Watzlawick ún. konstruktivizmusának alapjait. Wittgenstein nyelvfelfogása nyilvánvalóan fontos forrása volt Watzlawick elméletének, mindenekelőtt a 'világ', a 'tárgy' és a 'szubjektum' fogalmai mentális konstrukcióinak kölcsönösen függő viszonyában. Mint Gelbmann fogalmaz, "a 'szubjektum' és 'objektum' objektivista megkülönböztetése tarthatatlan a konstruktivista episztemológia szempontjából, amennyiben a viszonyok percepciója, a tárgyak percepciója mellett, konstitutívvá válik a kommunikáció valóság-konstruálásában, és amennyiben ugyanakkor az, ami a létezésnek mint a 'világ'-nak önmagában a foglalata, nem ragadható meg sem a tudás, sem a tapasztalat által" (42. o.). Watzlawick számára tehát alapvető forrás volt a Tractatus, amikor elméletében a 'szubjektív' relativizáló minősítését az 'objektív' relativizáló minősítésével egészítette ki: mindez az intelligibilitás és a kimondhatóság [effability] problémájához vezet (42-43.o.).

Gelbmann elemzése egy pontján rámutat, hogy Wittgensteinhez hasonlóan Charles W. Morris is (akinek 1938-as szemiotika-elméletében egyben a PTC alapjai is kimutathatóak) a 'jelentés' ['meaning'] kifejezés mellett érvelt. Morris Otto Neurath "egyesített tudomány"-tervének keretein belül és - adekvát módon - a Tractatusból való idézetek segítségével fejtette ki nézeteit. Mindezt azzal összefüggésben vizsgálja Gelbmann, hogy Watzlawick (Wittgenstein szolipszisztikus nézeteire alapozva) vajon abban az értelemben tekinthető-e "konstruktivistának", hogy szerinte "minden pusztán csak konstrukció"; szerző szerint Watzlawickra ez nem áll, továbbá "az igazi realizmust [sound realism] nem úgy kell tekinteni, mint ami az ilyesféle konstruktivizmussal ontológiai ellentétben állna" (60. o.).

Gelbmann idézi a Philosophical Investigations 293. paragrafusát, amely - mint írja - Wittgenstein filozófiájának talán a leginkább konstruktivista nézeteit összegzi.

"Tételezzük fel, hogy mindenkinek volna egy skatulyája, benne pedig valami, amit "bogár"-nak nevezünk. Senki sem tud a másik skatulyájába bepillantani; és mindenki azt mondja, hogy csak a saját bogarának látványából tudja, mi egy bogár. - Hiszen ekkor az is lehetséges volna, hogy mindenkinek valami más tárgy van a dobozában. Sőt az is elképzelhető volna, hogy egy ilyen dolog szüntelenül változzék. - De mi lenne, ha ezeknél az embereknél a "bogár" szónak mégiscsak volna használata? - Úgy ez nem abban állna, hogy egy dolgot jelölnek vele. A skatulyában lévő dolog egyáltalán nem tartozik a nyelvjátékhoz; még csak úgy sem, mint valami: hiszen a doboz akár üres is lehetne. - Annyira nem, hogy ezzel a dobozbeli dologgal a játékot akár 'egyszerűsíteni' is lehetne; a dolog elillan, bármi is legyen." (Wittgenstein: Filozófiai vizsgálódások, Atlantisz, Bp. 1992, 150. o., idézi Gelbmann, 61-62. o.)

E szöveghelyet ugyan sem Bateson, sem Watzlawick nem idézi, de - mint Gelbmann rámutat - világossá válik, hogy ismerhették, éspedig azon Watzlawick-féle szöveghely alapján, ahol a még fiatal, antropológus orientáltságú Bateson egy kutatásáról számol be: ennek alapján egy új-guineai népcsoport, amely egykor valódi sziklákat használt csereeszközként, egy bizonyos ponton "virtuális" sziklákat kezdett használni fizetőeszközként (62. o.). Az első esszé befejezéseképpen Gelbmann azt hangsúlyozza, hogy Watzlawick azért tudta felhasználni Wittgenstein egyes nézeteit saját koncepciójának megalapozására, mert Wittgenstein számos előfeltevését a sajátjaival konvergensnek találta (71. o.).

A második esszében (72-117. o.) a címben megjelölt négy fogalmat a szerző Alois Pichlertől veszi át és vizsgálja tovább: ezek tehát az 'írás' ['skript'], a 'szöveg' ['text'], a 'mű' ['work'] és az 'album'. Wittgenstein szövegei e négy megközelítésben vizsgálhatók (72. o.). Gelbmann a továbbiakban az alábbi kérdésre keresi a választ: "Wittgenstein könyvként értette azt, amit könyvként adtak ki?" Közismert, hogy az Anscombe, Rhees és von Wright gondozásában kiadott I. részét a Filozófiai vizsgálódásoknak maga Wittgenstein olyan formájában jelentette meg, amely vázlatokból, töredékes jegyzetekből, a linearitást nélkülöző szövegek együtteséből állt - amely tehát inkább előkészületi munkának [arrangement], kollázsnak, kirakós játéknak [puzzle], szövetnek [texture] feleltethető meg, s amit maga Wittgenstein végül is "album"-nak nevezett (74. o.). Pichler koncepciója alapján Gelbmann megállapítja, hogy "egy szöveg filozófiai relevanciája független ugyanezen szöveg könyv-jellegétől" (77. o.).

Joachim Schulte elméletének megfelelően Wittgenstein szövegeire vonatkozólag a mű jellegnek három kritériuma kell hogy érvényesüljön: (1.) "Wittgenstein-féle művel van dolgunk, amennyiben, elsőként, maga Wittgenstein explicite úgy tekintett az adott szövegre, mint autonóm alkotásra, amely saját írásaira [skripts] alapozódott"; (2.) "[...] szükséges, hogy az olvasó nyomon követhessen valamiféle érvelést az adott szövegekben, tehát téziseket és antitéziseket, beleértve a példákat is"; (3.) "[...] kell hogy legyen valamiféle stilisztikai és formális szerkesztése [design] a szövegnek, amely alapján kijelenthető, hogy befejezett [completed]" (82-83. o.). Mindehhez kötődik a szerző dokumentált engedélyezési aktusa; pl. a Blue Bookról közismet, hogy publikálását Wittgenstein dokumentálhatóan nem engedélyezte (83. o.). A Big Typescript publikálását Wittgenstein végakarata szerint engedélyezte - bár e szöveg sem volt "befejezett mű"-nek tekinthető (87. o.). A továbbiakban Gelbmann kimerítően elemzi (Wittgenstein műveire vonatkozólag) az 'írás' ['writing'] (92-106. o.) és a 'szöveg' ['text'] (106-110. o.) kritériumait. A 'mű' egyik alapkritériuma, hogy (Umberto Eco elméletével is összhangban) "lényegét tekintve nyitott az interpretációk pluralitásának irányában" (111. o.). A második esszét záró alfejezet az említett kritériumok alapján Wittgenstein műveinek főbb jellemzőit vizsgálja (113-117. o.). A harmadik esszében a szerző kiindulópontja Norman Malcolm egy állítása, mely szerint - ahogy a Memory and Mind című művében rámutat - "az emlékezet nem áll semmiből", vagyis nincs szubsztanciája. Gelbmann, bár rendszerint nem ért egyet az egyébként Wittgenstein-tanítvány Malcolmmal, annyiban tartja relevánsnak az idézett gondolatot, hogy Wittgenstein gondolkodásmódjával analógnak te- kinti (119-120. o.). Malcolm szóban forgó álláspontja azon korábbi nézetének továbbgondolt változata, a- melynek megfelelően "a faktualitás, még ha temporálisan indexált is, mint fogalom nem függ önmagában temporális állapotoktól" (121. o.).

Gelbmann rámutat: Wittgenstein az 'emlékezet'-re vonatkozó kép-elmélet tagadását magában foglaló álláspontját különböző műveiben - a Brown Booktól kezdve a Philosophische Untersuchungenig - folyamatosan fejtette ki (124. o.). Gelbman saját (wittgensteiniánus) álláspontjának megfelelően "az állított emlékezetre [claimed memory] vonatkozó ítéletek igazsága nem függ kizárólagosan és automatikusan annak faktualitására, amit felidéztünk" (125. o.). Szerző idézi Schulte (Malcolméval egyező) álláspontját is, melynek megfelelően "egy, az elménkben levő tartalom, egybeeshet azzal, amire emlékezünk, de ez semmiképpen sem szükségszerű" (126. o.). Gelbmann kiemelése szerint Schulte azon - a 'tartalom' és az 'emlékezés' kikezdését célzó - álláspontja, mely szerint "a lehetséges nyelvhasználatok különbözősége lehetséges jelentések sokféleségét eredményezi" (127. o.), nyilvánvalóan Wittgensteinre vezethető vissza. Wittgenstein szövegei közül (ez esetben, mint Schulte forrását) Gelbmann az "Eine Philosophische Betrachtung" egy szöveghelyét idézi (129. o.), ahol Wittgenstein azt hangsúlyozza, hogy a múlt illetve a jövő megtapasztalása nem vethető össze bármiféle olyan élmény (pl. az időjárás, az álom, stb.) megtapasztalásával, ami szükségszerűen a jelenben zajlódik le (129.o.). Mindezen problémákat szerző a III/II. alfejezetben fejti ki részletesen (130-144. o.), melynek zárógondolata szerint (Wittgenstein e problémákra vonatkozó álláspontjával összhangban) "az empirikus állítások a posterioriak, míg a logikai, grammatikai vagy az a priori állítások (továbbá a diszpozicionális kijelentések) egyáltalán nem temporálisak" (144. o.).

A sorra következő, III/III. alfejezet (144-162. o.) homlokterében a 'faktuális emlékezet' fogalmának institucionális függőségét hangsúlyozza Gelbmann (lásd pl. 156. o.). A III/IV. alfejezetben (163-168. o.), továbbra is Wittgenstein vonatkozó elgondolásaira alapozva Gelbmann az olyan kifejezések vizsgálatát (és "re-konstrukcióját") hajtja végre, mint

'to remember', 'to recall', 'to have a memory of', stb., és végeredményben ismét a 'faktuális emlékezet' fogalmának megalapozhatóságát kérdőjelezi meg (168. o.). A III/V. alfejezet (168-183. o.) címe ("Az emlékezet mint a tudás iránti attitűd"), akárcsak a III/VI.-é (184-191. o.) ("Az emlékezet mint az elme társadalmilag konstruált attribútuma") tömör összefoglalása az ezekben folytatott vizsgálódásoknak. A kötetet záró, IV. esszé kiindulópontja Jaakko Hintikka 1976-os (Georg Henrik von Wright tiszteletére írt) Language-Games című cikkének egy gondolatmenete, melynek megfelelően "mivel a nyelv és a valóság közti reprezentatív viszonyokat ez idáig nem elemezték [...] a logikai szemantikában sem, Wittgenstein azon nyelvjáték-koncepciója, amely meghatározza azon viszonyokat, legalábbis egy potenciális előrelépést jelez a hagyományos logikai szemantikához képest [...]. [...] [A] pragmatika mint empirikus tudomány eszménye hosszú időn keresztül meglepően elterjedt/uralkodó [prevalent] volt. Wittgenstein nyelvjátékaira alkalmazva természetesen az volt a hatása, hogy (f)elsöpörte ezen nyelvjátékokat, egyenesen a 'pragmatikus szemétkosárba' helyezve azokat" (194-195. o.). Mindehhez persze tisztázni kell Hintikka 'pragmatika'-felfogását. Gelbmann rekonstrukciójának megfelelően Hintikka számára a pragmatika pusztán a nyelvhasználat vizsgálata, és nem a jelek-jelentések-jelhasználók alkotta (Ch. W. Morris- C. Cherry által is adaptált - szemiotikai elméletére visszavezethető) háromszög-reláció elemzése (195-196. o.). E definícióval összefüggésben Gelbmann kérdése az, hogy tulajdonképpen "ki a nyelvhasználó? Miféle interakciókat hajtanak végre kommunikációjukban a nyelv által a nyelvhasználók?" (196-197. o.). Kérdés továbbá az is, hogy van-e valamiféle specifikus tulajdonsága a jelhasználónak, ami által a pragmatika tisztán empirikus tudományból valami mássá alakulhat át (197. o.). E problémák végiggondolása összegzéseképpen szögezi le Gelbmann, hogy "egy szolipszista sosem rendelkezne sem nyelvvel, sem a nyelv fogalmával, mivel sosem kommunikálna", továbbá "a kommunikációs eszköz használata önmagában társadalmi" (197. o.). Az alfejezet zárógondolatában pedig Gelbmann azt hangsúlyozza, hogy - Hintikka felfogásával ellentétben - a pragmatika, társadalmi implikációiból eredően, nemcsak konceptuális, hanem empirikus vállalkozás [empirical un- dertaking] is (198. o.).

A sorra következő alfejezetekben Gelbmann különböző problémákat érint, a IV/VI. alfejezetben ismét előtérbe helyezve Hintikka (wittgensteiniánus alapokról történő) kritizálását. Egyik konkluzív erejű megállapításának megfelelően "Hintikka sosem akarja a 'társadalmi'-t, mint elméleti fogalmat [conceptual notion] megérteni, és mint olyat sem, ami empirikusan konstituált a pragmatika és a kommunikáció által. Ő úgy tekint a pragmatikára mint kizárólagosan nyelvi pragmatikára [...]. Bár ez legitim, a pszichológiával és a szociológiával szemben felhozott támadásai nem azok, mivel ezek is hozzájárulhatnak a formális (nyelvi) pragmatika elméleti megértéséhez" (220. o.).

A IV/X., záró alfejezetben ("Egy szellemes egybevetés") Gelbmann Beethovent és Wittgensteint állítja párhuzamba (szintén Hintikka kritizálására futtatva ki gondolatmenetét): ahogy Beethoven süketsége nem akadályozta őt abban, hogy kiváló szimfóniákat szerezzen, úgy Wittgenstein diszlexiája sem akadályozta őt abban, hogy világosan fejezze ki magát és hogy megtisztítsa a gondolkodást.

Megítélésem szerint Gelbmann kötete mind a Wittgenstein iránt érdeklődő olvasóközönség számára, mind pedig az analitikus filozófiai (továbbá a nyelv- és tudományfilozófiai) kurzusok olvasmánylistáján betöltheti az alapszöveg funkcióját.



* Gerhard Gelbmann: Wittgenstein archived, Peter Lang, Frankfurt am Main-Berlin-Bern-Bruxelles-New York-Oxford-Wien 2004, 255 oldal.


Cikk eleje Bezárás