Cikk vége Bezárás

ÚJRAFÖLFEDEZÉS^*

PERECZ LÁSZLÓ

Somos Róbert monográfiája olyan munka, amelyet nem önmagában kell mérlegre tennünk: érdemi méltatásához kontextusa, azaz a magyar filozófiatörténeti kutatások helyzete felől kell elindulnunk. A benne foglalt teljesítmény ugyanis bizonyosan csak átfogóbb perspektívából vehető igazán szemügyre: érdemileg csupán a megújuló magyar filozófiatörténeti kutatások részeként ítélhető meg.

A magyar filozófia történetének föltárására és földolgozására irányuló kutatások, mint ismert, a hazai humántudományok kivételesen elhanyagolt területének számítanak: mind az (egyetemes) filozófiatörténet, mind pedig a különféle történeti-irodalomtörténeti diszciplínák összehasonlíthatatlanul fejlettebbek nála.

A filozófia tehát egyrészt, általában, ismeretesen, szerfelett intim viszonyt ápol a saját történetével. A filozófia művelése, tudvalévő, az egzisztenciális kérdésekre adott reprezentatív válaszkísérletek kanonizált hagyományával - az európai filozófiai hagyomány szerzőivel és szövegeivel - való foglalatoskodást jelent. A kortársi filozófus - legyen bár az analitikus, a fenomenológiai-hermeneutikai vagy a posztmodern irányzat elkötelezettje - ebben a hagyományban rendezkedik be, ezekkel a szerzőkkel és szövegekkel múlatja az időt - metaforikusan mondjuk így -, ezekkel vitatkozik, ha az analitikus, ezekkel beszélget, ha a fenomenológiai-hermeneutikai, illetve ezekkel játszik, ha a posztmodern irány követője. Ha valaki monográfiája tárgyaként ennek a hagyománynak valamely szerzőjét vagy szövegét választja magának, egészen természetesnek gondoljuk. Ha ellenben valaki a "magyar hagyomány" - ezt, ugye, az ember eleve idézőjelben kénytelen fogalmazni - szerzőjéhez vagy szövegéhez fordul, választását azonnal magyarázatra szorulónak érezzük.

A hazai történeti tudományok másrészt létező diszciplínák: intézményesült szakterületekkel, karbatartott bibliográfiákkal, friss szövegkiadásokkal, korszerű monográfiákkal, standard kézikönyvekkel. A magyar filozófiatörténet hozzájuk képest afféle szegény rokonnak látszik: a hazai bölcselet múltjára irányuló kutatásnak nem léteznek szakterületei, hiányoznak a bibliográfiái, hézagosak a szövegkiadásai, ritkák a monográfiái és még ritkábbak a kézikönyvei. Amíg a történész-irodalomtörténész, ha nekifog a munkájának - megint metaforikusan mondjuk -, kijelölt utakon, kényelmesen sétálva indulhat el, addig a magyar filozófiatörténet kutatója csak igen csekély mértékben művelt terepen mozogva, maga vágta ösvényen kénytelen előrehaladni. Somos könyve azért születhetett meg, mert szerzője mindkét említett problémára határozott megoldást alakított ki magának.

Somos tehát egyfelől meg van győződve róla, hogy létezik tanulmányozásra érdemes magyar filozófiai hagyomány. A szórványos és diszkrét előzményeket követően a XIX. század végére megszilárdul a magyar filozofálás intézményes infrastruktúrája, a századfordulón pedig - az ideológiától és a szaktudományoktól önállósulva - autonómiát nyer, és - az Akadémia szűk köréből az egyetemek tágasabb világába lépve - szélesebb nyilvánossághoz jut a filozófiatudomány. Mindez az új század első másfél évtizedében, úgymond, a magyar filozófiai tudományosság példátlan fölvirágzását eredményezi: a filozófiai élet legtermékenyebb szakaszainak egyikét hozza magával. A folyamatnak kiemelkedő alakja lesz a monográfia hőse, Pauler Ákos. Pauler a monográfus beállításában nem egyszerűen a két háború közötti korszak filozófiai tudományosságának intézményesen legpozicionáltabb alakja: az Akadémia tekintélyes tagjaként az akadémiai, a budapesti egyetem megbecsült professzoraként az egyetemi és a Filozófiai Társaság köztiszteletben álló elnökeként a társasági filozófia meghatározó szereplője. Nem: ő valóban a korszak legkiemelkedőbb bölcselője, sőt a filozófiatörténeti hagyomány egészét tekintve is, ahogy a szerző fogalmaz, "a legjelentősebb magyar filozófus", "aki ez idáig működött". (13. o.) Olyan gondolkodó tehát, akinek az életműve nem csupán tiszteletre méltó gondolkodástörténeti régiség: máig releváns filozófiai problémák napjainkban is tanulmányozásra érdemes megfogalmazója.

Somos ugyanakkor másfelől előnnyé igyekszik formálni a magyar filozófiatörténeti kutatások fejletlen voltából következő hátrányt. Pontosabban: az elmaradottságban kihívást lát, a kezdetlegességben lehetőséget vesz észre. Igen, ismeri el könyve Előszavában, a magyar filozófia története kevéssé földolgozott terület, a kutatások még jóformán a megalapozás szakaszába sem jutottak el, a kutatást egyként akadályozzák - bibliográfiák és kézikönyvek hiányából adódó - infrastrukturális nehézségek és - elfogadott értékelési szempontrendszer hiányából fakadó - értékelési zavarok. Azonnal hozzáteszi azonban: "[a] siralmas helyzet jó oldala, hogy sok témát a levéltári kutatásoktól az összefoglaló szintézisekig elölről lehet kezdeni". (7. o.) Ellenpéldaként, noha történelemtudomány-irodalomtörténet példáit is említhetné, az (egyetemes) filozófiatörténeti kutatásokat hozza föl. "Minden filozófiatörténész álma", magyarázza, "hogy egy jelentős gondolkodó eddig nem, vagy nem kellően feldolgozott munkásságát érthetővé tegye a maga és az olvasóközönség számára. Ez az álom az idő előrehaladtával korunkban egyre kevésbé valósítható meg; ma már a nemzetközi kutatásban a kevésbé jelentős gondolkodók életműve is jószerével feldolgozottnak tekinthető." Márpedig "minél inkább feldolgozott valamely kutatási terület, annál kisebb mozgástere adódik a filozófiatörténésznek". (Uo.) A csekély földolgozottság ellenben nagyobb mozgásteret eredményez: a monográfiaíró így - a nem létező - értelmezési hagyományokkal folytatott küzdelem nélkül, szabadon dolgozhatja föl a magyar filozófiatörténet egyik legjelentősebb alakjának "életét és filozófiáját".

A kötetcím ugyanis - hogy immár közelebbi feladatunkra térjünk - Pauler Ákos életének és filozófiájának bemutatását ígéri. A vállalkozás kétségkívül valamiféle régi vágású teljességigényt sugároz: a XIX. századi pozitivista tudományosság "Leben und Lehre"-típusú nagymonográfiáinak mintáját idézi elénk és vállalja föl a maga számára. A szerző, áruljuk el mindjárt, következetesen teljesíti is saját vállalását: a könyv fejezetei történeti tárgyalásrendet követve mennek végig Pauler munkásságán, előbb mindig röviden a pauleri életút eseményeit fölidézve, utóbb hosszabban a pauleri művek elemzését nyújtva. A tizenhárom fejezetre tagolódó munka három fejezete pedig elsősorban, illetve kizárólag az életrajzot tárgyalja: a családi hátteret, a gyermek- és ifjúkort, valamint az egyetemi éveket, a háború és forradalmak válságát, végül a húszas évek változásait bemutató I., VIII. illetve X. fejezet. Az életút és a munkásság tárgyalásának aránya túlnyomórészt szerencsésnek mondható, a követett megoldás csak néhány ponton látszik megbillenni. Egy helyütt, a 97. oldalon például csupán lábjegyzetből szerzünk tudomást a tényről, hogy hősünk 1912-től, pozsonyi tanszékét odahagyva, Böhm Károly utódaként a kolozsvári egyetem katedrájára kerül: ilyen kevés fordulattal megszakított életút esetén ez a váltás talán a főszövegben is említést érdemelne.

Az életrajzi földolgozás ugyanakkor legalább két tekintetben kétségkívül kivételesen fontos eredményekkel szolgál. A könyv, egyrészről rendkívül aprólékosan és pontosan rekonstruálja a pauleri művek keletkezéstörténetét. Ami e tekintetben a leglényegesebb, fény derül a Bevezetés a filozófiába születésének titkára. Az eddigi értelmezések értetlenül álltak a tény előtt: hogyan sikerülhetett Paulernek, egy alkalmi fölkérést elfogadva, alig néhány hónap alatt megalkotnia a magyar filozófiai irodalom egyik legjelentősebb és legsikeresebb darabját, ezt a ma is valamiféle hideg tökéletességet sugárzó művet. Az értelmezők hol jobboldalról, dicsérően, hol baloldalról, fölrovóan, valamilyen közvetlen ideológiai megrendelés teljesítését emlegették: a berendezkedő ellenforradalmi rendszer szükségleteinek kielégítéseként fogták föl a munkát. A kéziratos hagyatékot is vizsgálatába vonó és földolgozó Somostól itt most megtudjuk, hogy koránt sincs szó efféle efemer indítékokról: a mű anyaga már a tízes évek első felében formálódni kezd, és 1916 végére lényegében készen áll. Amikor 1920-ban a filozófus kiadói fölkérést kap, a már régen befejezett és hosszasan csiszolt munkát rendezi sajtó alá. A monográfia másrészről eddig csaknem teljesen ismeretlen képet rajzol a filozófusnak a húszas évek első felében kifejtett közéleti-politikai tevékenységéről. Hogy az erősen introvertált alkatú, visszahúzódó gondolkodó a forradalmak és a világháborús összeomlás kataklizmáinak hatására átmenetileg kilép a magára szabott elszigeteltségből és közéleti szerepeket vállal magára: nagyjából eddig is tisztában voltunk vele. Somos itt most megmutatja nekünk, hogy milyen kiterjedt és milyen intenzív is ez a közéleti szerepvállalás. lás. Nem csupán különféle társadalmi szervezetek vezetésének vagy vezetőségi tagságának fölvállalásában mutatkozik meg: a konzervatív - nemzeti és katolikus - erők induló folyóiratába, a Napkeletbe írott esszéisztikában is megnyilvánul. Ezt, így, ismételjük, eddig nem lehetett tudni: Somos könyvéé az érdem, hogy most megismertetett bennünket vele.

Mindez azonban csak a dolog egyik oldala. Az életút és az életmű együttes földolgozása, igaz, hoz ugyan fontos eredményeket, ugyanakkor azonban meg is gondolkodtatja az olvasót. Élet és mű kapcsolata Pauler esetében talán nem ragadható meg hagyományosan. Neki talán nem az "életéről és filozófiájáról", hanem megfordítva, "filozófiájáról és életéről" lehetne beszélni. Ismételjük, kivételesen befelé forduló, zárkózott, magányos személyiségről van szó. Olyan valakiről, akinek a számára, mondhatni, valójában nincsen külvilág: a benső lélekvilág és a szellemi ideavilág közötti közvetítés jószerével teljesen hiányzik tehát. A nárcizmusig fokozódó szubjektivizmus meg az emberidegenséggé erősödő objektivizmus: az ő esetében egymásra támaszkodó és egymást erősítő két végletnek látszik, közöttük ezért nemigen verhet hidat az interszubjektivitás világa. A személyiségének belvilágába és az ideák szellemvilágába egyszerre bezárt filozófusnak pedig, kérdezzük, vajon egyáltalán lehetséges-e megírni az életrajzát?

Tudvalévő, kamaszéveitől halála napjáig naplót vezet, élete utolsó évtizedében pedig hosszú beszélgetéseket folytat rajongóinak egyikével. Az apró betűs kézírással vezetett, négy füzetet megtöltő óriásnapló kiadatlan marad - a nemzeti könyvtár kézirattárában olvasható -, beszélgetéseinek anyaga ellenben a halála után napvilágot lát. Somos természetesen mindkét dokumentumot fölhasználja munkájában.

A napló azonban valóban csak az életút külső eseményeiről tudósít. Rendkívül tudatos, szigorúan következetes és aggályosan pontos ember lévén, a gondolkodó ugyan az évtizedek során egyetlen egy nap sem feledkezik meg az aktuális bejegyzésről. Naplójában szertartásszerű precizitással beszámol mindenről: az aktuális olvasmányokról és a mindenkori munkákról, a megjelent könyvekről és a megtartott előadásokról, a megszerzett új pozíciókról és a megjelent friss méltatásokról, a rituális várbeli sétákról és a szokásos badacsonyi nyaralásokról, az adriai hajókirándulásokról és az európai utazásokról. A bejegyzések mindazonáltal csak három alkalommal lesznek részletesebbek: a kezdetek során, a külföldi tanulmányutak éveiben és a forradalmak idején; először a koraérett kamasz változó élethangulataira épülő bölcseleti reflexióit megfogalmazva, majd a külföldi tanulmányútjain lévő egyetemista pszichológiai jegyzeteit összegyűjtve, végül a háborús összeomlást és történelmi államterület fölbomlását személyes katasztrófaként megélő férfi följegyzéseit rögzítve. Mindenesetre a naplók anyaga csak az életút tényeinek rekonstruálásában, s nem - az életút tényei mögé rejtőző - gondolkodó személyiségének megfejtésében segítheti Somos munkáját.

A másik dokumentum, a mondott beszélgetéskötet - Szkladányi Mária Pauler Ákos életművészete című, 1938-ban közzétett munkája - az előbbinél jóval komolyabb aggályokat vet föl. A mélységesen introvertált gondolkodó személyiségét megismerni vágyó utókornak talán egyetlen segítsége ez a könyv, ajánlatos azonban óvatosan bánni vele. A filozófus élete utolsó évtizedében közel engedi magához egyik rajongóját - az utóbb megjelent kötet alapján következtetve -, egy "művelt úriasszonyt": hosszú beszélgetéseket folytat vele, elmeséli neki emlékeit és terveit, megosztja vele érzéseit és gondolatait. A beszélgetések nyomán a hölgy a gondolkodó halála után fél évtizeddel közzéteszi a könyvét, egyes szám első személyben megszólaltatva vagy függő beszédben idézve benne az elhunytat. A fölidézett beszélgetések hitelességét nincs okunk kétségbe vonni, a munka hangjának túlzottan lelkes volta és magyarázatainak híg pszichologizálása azonban óvatosságra kell hogy késztessen bennünket. Somos, érthetően, igyekszik hasznosítani a benne foglaltakat, néhol azonban mintha nem volna eléggé kritikus vele szemben. Nem csupán "forrásértékét" tekintve, hanem "pszichológiai leírásként" is "elsőrangú"-nak minősíti (10. o.), így valóban gyakran nem csupán forrásként fogadja el, hanem pszichológiai magyarázatait is magáévá teszi. Valamelyes nagyobb távolságtartás, a bírálónak legalábbis úgy tűnik föl, talán elkelt volna vele kapcsolatban.

Somos munkájáról szólván terjedelmes és alapos monográfiáról beszélünk, így nincs terünk végigkövetni a gondolatmenetét. A munka jelentőségét értékelendő, néhány megoldását választjuk ki hát, mondhatni, csupán példaképpen. Az eddigi szakirodalom számbavételéről, a recepciótörténeti megközelítésről, az értékelések differenciáltságáról és a hatástörténet bemutatásáról ejtünk szót.

Somos, először is, monográfiát ír: a műfaj követelményeinek megfelelően a teljesség igényével veszi számba ezért a Pauler-irodalom korábbi darabjait. Munkája, nyugodtan ki lehet jelenteni, e tekintetben is kiválónak mondható: kutatásai alaposak, ábrázolása körültekintő, értékítéletei méltányosak. Annál meglepőbb hát, hogy két szerzőnek éppen Somos saját földolgozása szempontjából megkerülhetetlen szakirodalmi munkáira nem megfelelő mélységben, illetve egyáltalán nem reflektál. Hanák Tibor filozófiatörténeti kézikönyveire és Máté Zsuzsanna esztétikatörténeti kötetére gondolunk. Mindegyik olyan munka pedig, amelyik valóban érdemileg támogathatná Somos saját vállalkozását. Hanák kézikönyvei - a huszadik század első felének tendenciáit számba vevő magyar nyelvű (Az elfelejtett reneszánsz: A magyar filozófiai gondolkodás századunk első felében, Bern: Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem, 1981, illetve Budapest: Göncöl, 1993) és a teljes magyar hagyományt földolgozó német nyelvű (Geschichte der Philosophie in Ungarn. Ein Grundriss, München: Dr. Rudolf Trofenik, 1990) munkája - ugyanis ugyanúgy a magyar fejlődés legjelentősebb alakjának - a ritka magyar rendszeralkotók legnagyobbjának - látják és láttatják Paulert. Somos ehhez képest az előbbi munkát csak könyvének bibliográfiájában említi meg, az utóbbit pedig ott sem - helyette csupán annak a kelet-európai filozófiákat összehasonlító tematikus tanulmánykötetben (Helmuth Dahm-Assen Ignatow [Hg.]: Geschichte der philosophischen Traditionen Osteuropas, Darmstadt: Wissenschaftliche Buchgesellschaft, 1996) közölt változatára utal. Máté kötete (Abszolútum a művészetfilozófiában századunk első felében: Tanulmányok Brandenstein Béla, a fiatal Lukács György, Pauler Ákos, Pitroff Pál, Schütz Antal és Sík Sándor esztétikájáról, Szeged: JGYTF Kiadó, 1994) pedig az abszolútumfilozófia hagyományának keretében tárgyalja a pauleri művészetbölcseletet. Monográfiahőse esztétikai nézeteinek rekonstruálására egyébként kiemelt figyelmet fordító Somos szakirodalmi áttekintése ezt a munkát sem említi.

Somos könyve, másodszor, recepciótörténeti munka. Aki a magyar filozófia történetéről beszél, az szükségképp az európai áramlatok magyar recepciójának történetéről kell beszéljen. A magyar filozófia története ugyanis - az autochton hazai bölcselet hiánya folytán - voltaképpen a nyugati irányok itteni hatásának történeteként is fölfogható. Somos eljárása ebben a tekintetben is mintaszerű: a magyar filozófia történetét az európai áramlatok alakulásával szoros összefüggésben tárgyalja, pontosan és méltányosan számba véve, a magyar recepció mikor jelent valódi invenció nélküli utánzást, mikor eredményez alkotó adaptációt, és mikor képes érdemileg továbbfejleszteni magát a nyugati mintát. Beállításában a pauleri munkásság a metafizikai velleitásokat fölmutató kezdetek után a pozitivizmustól a pozitivizmus és a kantianizmus egyeztetésének kísérletén, majd a kantianizmuson keresztül a logikai platonizmusig ível, hogy azután a teista metafizikához érkezzék meg. Pauler filozófiáját az ábrázolás, közelebbről, az "osztrák filozófia" hagyományában helyezi el. A Bolzanó tól Brentanón át Husserlig húzódó hagyomány jelentősége - a filozófia valamennyi diszciplínájának legfölsőbb szempontjait kijelölő - objektív tiszta logikájának kidolgozásán fáradozó gondolkodó számára, úgymond, abban áll, hogy az segíti őt megszabadulni mindenfajta, a relativizmus veszélyét hordozó szubjektivizmustól és antropologizmustól. Paulert a hagyomány kulcsfigurájához, Brentanóhoz fűző kapcsolat Somos ábrázolásában elveszíti - az eddigi földolgozásokból ismerős - irracionális-misztikus jellegét, és analitikusan rekonstruált hatástörténeti beállítást nyer. A kötet recepciótörténeti elemzései mellé csupán egyetlen apró kérdőjel kívánkozik: az "életfilozófia" terminusánnak alkalmazásakor. Somos a kései Pauler újabb világnézeti fordulatát életfilozófiai jellegűként jellemzi. "Életfilozófián" azonban nem, miként hagyományosan szokásos, mondjuk, a Nietzschétől Bergsonon át Spenglerig és Klagesig ívelő bölcseleti tradíciót érti, hanem valamiféle, az "észfilozófiával" (153. o.) vagy "tudományos filozófiával" (221. o.) szembeállított, és a "szeretetfilozófiával" (178. o.) meg a "vallásfilozófiával" (189., 209-210. o.) rokonított beállítottságot. A terminusnak ez a használata a monográfia egészének összefüggésében némiképp zavaróan hat.

Somos könyve, harmadszor, értékeléseinek árnyaltságával és differenciáltságával tűnik ki. A munka nyilvánvalóan szerzőjének abból a már idézett meggyőződéséből nőtt ki, hogy Pauler a magyar filozófia történetének legjelentősebb személyisége. Ez a meggyőződés, úgymond, nem bizonyítható: bizonyítása ugyanis valamiféle általánosan elfogadott értékelési rendszert föltételezne, meg ennek az értékelési rendszernek valamennyi jelentősebb hazai filozófusra és magára Paulerre történő alkalmazását. Somos közvetlenül nem kísérletezik hát állításának bizonyításával, monográfiájának egésze azonban a meggyőződése melletti érvelésként is fölfogható. Gondolatmenetének számos helyén minősíti tehát hősét kiemelkedő gondolkodónak. Így nevezi, például, Pauler korai etikáját "a magyarországi etikai irodalom egyik legsikerültebb darabjának" (40. o.), esztétikai kéziratait a neokantiánus művészetfilozófia legjelentősebb teljesítményeivel összevethető kísérleteknek (104. o.), a tiszta logika és az - általános tárgyelméletként fölfogott - ideológia Pauler bevezette megkülönböztetését a "nemzetközi filozófiai irodalomban" "korábban differenciálatlanul" összekeveredett szempontok sikeres elkülönítésének (134. o.). Értékelései azonban mindvégig mértéktartóak maradnak: nem feledkeznek meg könyve kedves hősének szükséges bírálatáról sem. Így gyakorol kritikát, például Pauler fogalmazásmódjának - az igazság megtalálásának bizonyosságából származó - túlzott tömörsége (67. o.), logikai alapelveinek - könyörtelen szisztematizálási törekvéséből következő - önkényes alkalmazása (181. o.), vagy kései vallásfilozófiájának saját tudományos igényeivel összeegyeztethetetlen vol ta (210. o.) fölött. E körben különösen a pauleri tiszta logika értékelése méltó a figyelmünkre. Somos fölfogása szerint Pauler tiszta logikája valójában nem logikai elmélet: a modern szimbolikus logikával összehasonlíthatatlan "metalogikai orientációt" képvisel (64. o.). A maga "hiperáltalános, jószerével eszközként sem funkcionáló" jellegével, nyilvánvalóan "összemérhetetlen az egzakt szimbolikus logikai, matematikai bizonyításokkal" (205. o.) Már módszere, a redukció sem "egzakt metódus" - a "platóni-arisztotelészi intuíció modern változata" inkább - (66. o.), adekvát értékelése ezért nem is végezhető el a "modern szimbolikus logika optikájából" (163. o.)

Somos munkája végül, negyedszer, megint csak a monográfia műfajának követelményeit szem előtt tartva, körültekintően igyekszik számba venni Pauler oeuvre-jének hatástörténetét. A szerző, természetesen, ebben a tekintetben is megbízható elemzéseket nyújt. Eredményei különösen két ponton látszanak kiemelkedőnek: a Pauler etikájának hazai és németül megjelent műveinek nemzetközi visszhangját rekonstruáló fejtegetések során. Előbb már röviden említett korai, 1907-es etikájának - Az ethikai megismerés természetének - a visszhangja, mint Somos bizonyítja, lehangolónak mondható. A számos recenzióban megnyilvánuló, kiterjedt, ám a filozófiai mű megítélésével inadekvát, politikai szempontokat érvényesítő szakmai visszhang túlnyomórészt teljességgel inkompetens bírálatokat fogalmaz meg Paulern művével szemben. Németül megjelent könyveinek - az 1925-ös Grundlagen der Philosophienak és az 1929-es Logiknak - nemzetközi visszhangja ellenben, Somos rekonstrukciója nyomán, kiemelkedőnek nevezhető. A könyveket elsősorban antik és középkori filozófiával foglalkozó filozófiatörténészek, illetve a neotomizmushoz közelálló katolikus gondolkodó recenzeálják. A kibontakozó visszhang mennyiségi szempontból az egyik legjelentősebb recepciót jelenti, amivel magyar filozófus valaha is dicsekedhetett. Frivolitásnak tűnik azonban azért ezt a recepciót a - valóságos könyvtárnyi terjedelműre rúgó - nemzetközi Lukács-irodalommal akár csak együtt említeni is (180. o.). A hatástörténeti elemzések sorából ugyanakkor sajnálatosan hiányzik Pauler két háború közötti hatásának szisztematikus földolgozása. A korszak a magyar filozófia történetében akár "Pauler-korszaknak" is nevezhető: a gondolkodónak az utána következő nemzedékek képviselőire gyakorolt hatása nehezen számba vehetően erős és kiterjedt. Az ő tanítványaként indul az akadémiai tudományosság képviselői közül Kornis Gyulától Brandenstein Bélán át Prohászka Lajosig, az esszéisták közül Szerb Antaltól Halász Gáboron át Mátrai Lászlóig a korszak számos jelese. Somos utal ugyan néhány Pauler-tanítványra, nem szentel azonban önálló fejezetet a Pauler-iskola átfogó bemutatásának.

Somos Róbert rendkívül jelentős teljesítményt nyújtó Pauler-kutatásai, ismételjük, a magyar filozófia történetének föltárására irányuló kortársi törekvések részeként értékelhetők adekvátan. Igaz, ahogy említettük, a magyar filozófiatörténeti kutatások kétségtelenül a hazai humántudományok szomorúan elhanyagolt területének számítanak. Az is kétségtelen ugyanakkor, hogy a magyar filozófia múltjának föltárása érdekében több történt az elmúlt másfél, mint az azt megelőző négy évtizedben. A kortársi hazai filozófia örvendetes megújulásának talán va- lamelyes összetevőjét éppen a hazai bölcseleti tradíció reflektálása képezi: kezdetben szórványos, majd rendszeressé váló tudományos konferenciák, sikeres vagy kevésbé sikeres szövegközlések, ilyen-olyan részföldolgozások, végül az ezek nyomán napvilágot látott monográfiák és közzétett kézikönyvek rajzolják újra a róla alkotott képünket. Aki a magyar filozófiatörténeti hagyományról szeretne tájékozódni, immár egyre kevésbé kényszerül a régmúlt elavult földolgozásaihoz fordulni, a közelmúlt használhatatlan összefoglalásaihoz nyúlni, vagy éppen idegen nyelven született kiadványokból informálódni. Hogy ez így van, a magyar filozófiatörténet egyik legjelentősebb alakjának bölcseletét újrafölfedező Somos Róbertnek is köszönhető.

Cikk eleje Bezárás