Cikk vége Jegyzetek Irodalom Bezárás

HOBBES ÉS VICO NYELV-

ÉS POLITIKAFILOZÓFIÁJA

NAGY JÓZSEF

Hobbes és Vico nyelvfilozófiai előfeltevéseinek vizsgálatával az alábbiakban a XVII. századi nyelvfilozófiai fordulat, majd az azt követő XVIII. századi, a nyelvfilozófia historicizálódását eredményező történetfilozófiai fordulat egyes aspektusainak vizsgálatát kísérlem meg. Miért Hobbes és Vico munkásságán keresztül vizsgálom e kérdést? Franco Ratto kötetével (Ratto 2000), amelyben Hobbes és Vico lehetséges komparatív elemzéseihez nyújt rövid kommentárokkal kiegészített, tematikusan válogatott Hobbes- és Vico-szemelvényeket, az olasz Nicolini és Focher, valamint az amerikai Child interpretációját gondolta tovább, melynek előfeltevése szerint Hobbes intertextuálisan van jelen Vico szövegeiben: ennek alapján pl. a vicói "istenek kora" volna Hobbes "természeti állapot"-ának intertextuális megfelelője. Elfogadása esetén ezen előfeltevésre lehet alapozni a tézist, miszerint Vico Új Tudománya (illetve néhány, azt megelőző latin nyelvű műve, általános értelemben a XVIII. századi történetfilozófia) Hobbes Leviatánjának (és más írásainak, általános értelemben a XVII. századi szerződéselméleteknek) a parafrázisa. Hobbes érdeklődésének homlokterében egy, a saját, egyetemesként felfogott abszolutista politikaelméletét megalapozó univerzális nyelvkoncepció elveinek rögzítése állt. Vico nyelvelméletével egy - Herderéhez hasonlítható - kultúrrelativista koncepciót akart megalapozni, amelynek megfelelően az egyedi értékeket magukban hordozó kultúrákat megjelenítő nyelvek elvileg inkommenzurábilisak, ugyanakkor kialakulásuk és módosulásuk egy egyetemes törvények által szabályozott "történeti folyamat" keretein belül, valamint a költői/nyelvi kreativitás szintén univerzálisként felfogott alapelveinek megfelelően valósul meg. A Ratto és mások által hangoztatott hipotézis szerint tehát Vico nyelv- és történetfilozófiai kultúrrelativizmusát Hobbes univerzalista nyelv- és szerződéselmélete ihlette: az alábbi vizsgálódások hátterében ezt az összefüggésrendszert kell szem előtt tartani.

Munkám bevezető részében azon nyelvfilozófiai kontextusra utalok röviden, amelyben Hobbes és Vico gondolata megjelent. A második részben Hobbes nyelvfilozófiai előfeltevéseit vizsgálom (egyes politikafilozófiai előfeltevéseit is szem előtt tartva) a The Elements of Law első része, a De Corpore és a Leviatán nyelvfilozófiai eszmefuttatásainak rekonstruálásán keresztül, néhány relevánsabb interpretáció figyelembevételével. A harmadik, záró részben kerül sor Vico nyelv- és történetfilozófiájának elemzésére primer és szekunder szöveghelyek alapján.

1. Bevezetés: nyelv-

és történetfilozófiai fordulat

a XVII-XVIII. században

A "racionalizmus-empirizmus" distinkció tarthatatlanságát és e kettő - valójában - szoros összefüggését Kelemen János is kimutatta: a jelentés idea-elméletének elfogadásán túl Locke Descartes-hoz hasonlóan osztja a tézist, mely az állatitól különböző, kizárólagosan emberi nyelvhasználatra vonatkozik, s mely szerint "az ember [...] szavaihoz ideákat fűz, ami azt jelenti, hogy minden egyes megnyilatkozása során »gondolja is, amit mond«". (Kelemen 1977: 17.) Hobbes nyelvelméleti előfeltevései - Vico esetétől eltérően - vizsgálhatók a jelentés idea-elmélete szempontjából, és megállapítható, hogy ezekben (Locke-kal és - más értelemben - Vicóval analóg módon) szintén találhatók karteziánus elemek.

Locke köztudottan kiemelkedő képviselője a XVII. század filozófiai fordulatában megjelenő nyelvkritikai programnak, amely egészen a XX. századig a nyelvre vonatkozó filozófiai spekulációk egyik fő motívuma lesz. E program alapgondolata szerint "a filozófiára átterjedő általános gondolkodási hibák [...] a helytelen nyelvhasználatban gyökereznek, [...] abban, hogy szavainkat jelentés nélkül használjuk, vagyis nem társítunk saját ideákat hozzájuk". (Kelemen 2000a: 102-103.) Locke Descartes-tól eltérően azt is felismerte, hogy a nyelvek nemcsak a szavak hangalakjában, hanem szemantikai struktúrájukban is különböznek egymástól: ezt a népek egyéni tapasztalataival, életmódjával és szokásaival magyarázta (vö. Kelemen 2000a: 102).

A Locke nyelvelméletére vonatkozó XVII. századi bírálatok közül Berkeleyé és Leibnizé a legrelevánsabb. Berkeley "folytatja és ironikusan Locke ellen fordítja a nyelvkritika programját. Locke absztrakció-elméletéért a locke-i nyelvelméletet (a jelentés idea-elméletét) teszi felelőssé, de úgy fogalmaz, hogy végső soron maga a nyelv a hiba forrása." (Kelemen 2000a: 104.) Locke nyelvfelfogása berkeleyi kritikájának Leibniz-féle továbbgondolása alapján Descartes és Locke - számos ponton azonos - "gondolkodás"-koncepciójának lényege: "az ember nem gondolkodhat úgy, hogy annak tudatával ne bírna", továbbá "nem könnyű elképzelnünk, hogy valami dolog képes gondolkodni és nem veszi észre, hogy gondolkodik". (Leibniz 1704/1930: 97.) Leibniz gondolkodói nagyságát, historicista orientáltságát Wolfgang Röd a Descartes-tal való összevetésen keresztül mutatja be: a descartes-itól eltérően "a leibnizi filozófia [...] historikus irányultságú. [...] Descartes a szubsztanciáról in abstracto beszél, Leibniznél minden egyes szubsztancia individuális természetű, és tudunk fogalmakat is alkotni individuális szubsztanciákról. Leibniz az individualitásnak és az individualitás jelentőségének az elismerésével egyúttal a historikus gondolkodás filozófiai alapjait is lerakta." (Röd 2003: 89.)

A XVII-XVIII. század nyelvfilozófiája vizsgálatának egyik legfontosabb tétje annak feltárása, hogy a két század nyelvfilozófiai fordulata, valamint a XX. századi nyelvfilozófiai fordulat egymással sok tekintetben analóg - ami például Herder némely eszmefuttatása alapján is látható: "Herder fejtegetései [...] több későbbi nyelvkritikai, ill. analitikus irány alaptételeit is előlegezik. Az analitikus módszer Herder szerint nem azt jelenti, hogy a kérdés az volna, »hogyan lehet egy kifejezést etimológiailag vagy analitikusan meghatározni, hanem hogy hogyan használják«." (Neumer 2001: 351.)

Hobbes és Vico nyelvfilozófiájával összefüggésben leszögezhető, hogy a kortárs nyelvelméletek egyes elemeit radikális újítások nélkül gondolták tovább, és - egymással analóg módon - tudatosan egyik irányzat mellett sem kötelezték el magukat. Nyelvkoncepciójuk relatív újszerűsége a kortárs nyelvelméletek egyes elemei kombinációjának módjában ragadható meg. Hobbes nominalista nyelvkoncepciója a középkori nominalizmus-realizmus vita első tagja továbbgondolásaként értelmezhető, fenntartva, hogy Hobbes szembefordult a premodern nominalizmussal.

2. Hobbes nyelv-

és politikafilozófiai előfeltevései

2.1. The Elements of Law - Human nature

Az elme képességeiről alkotott hobbesi előfeltevések a testi és mentális képességek [faculties] megkülönböztetése keretei közt jelennek meg. A mentális képességek [powers of the mind] két típusa: egyrészt a kognitív [cognitive] illetve képzetalkotó/képzelő [imaginative], illetve fogalomképző [conceptive]; másrészt a motivációs [motive]. A kognitív képességek megértéséhez Hobbes szerint szükséges elismerni, "hogy elménkben folyamatosan vannak jelen bizonyos képek ill. gondolati aktusok [conceptions] a rajtunk kívüli dolgokról, mégpedig oly módon, hogy [...] mindazon dolgok hiánya vagy megsemmisülése, amelyről [valamely ember] egyszer valaha is képzetet alkotott magának, nem jelenti maga a képzetalkotás/képzelet [imagination] hiányát vagy megsemmisülését. A rajtunk kívüli dolgok kvalitásaira vonatkozó ezen képzetalkotást [imagery] és ezen reprezentációkat nevezzük az azokra vonatkozó kognicióinknak, képzeletünknek, ideáinknak, tudomásunknak [notice], koncepciónknak vagy ismeretünknek. És a képességet [faculty or power], mely által az ilyesféle megismerésre képesek vagyunk, nevezem kognitív vagy gondolkodási képességnek [power cognitive, or conceptive], avagy a megismerés és a gondolkodás képességének [power of knowing or conceiving]." (Hobbes 1640/1994: 22.)

A nevek (apellációk), a gondolkodás és a nyelvi diskurzus témakörében Hobbes eszmefuttatásából kiemelendő, hogy mivel az elmében a gondolati aktusok sorrendje az észleleti aktusok sorrendje alapján - tehát nem az individuum döntése alapján - alakul ki, a gondolkodás a "jegy" [mark] segítségével rendezi el (az emberi akarat érvényesítése végett) a kognitív tartalmakat. "A jegy [mark] tehát az érzékelés olyan tárgya, melyet az ember saját akaratából állított fel magának a célból, hogy emlékezhessen valami múltbeli dologra, amikor az ismét érzékelése tárgyaként jelenik meg."¹ E jegyek sokasága között találhatók azon "a hallás számára érzékelhető emberi hangok/szavak [human voices] (melyeket a dolgok neveinek vagy apellációinak hívunk), melyek révén emlékezetünkbe idézzük a dolgokról alkotott azon fogalmakat, amelyeknek azokat a neveket vagy apellációkat adtuk" (Hobbes 1640/1994: 35). A "név" ill. az "apelláció" tehát "egy ember önkényesen kijelölt hangja/szava [voice of a man] egy jeggyel összefüggésben a célból, hogy elméjébe idézzen egy fogalmat [conception] azon dologra vonatkozólag, amelyre [a szóban forgó jel] kijelöltetett" (Hobbes 1640/1994: 35). A nevek bizonyos típusú igékkel egybekapcsolva állító illetve tagadó propozíciókat, s ez utóbbiak bizonyos elrendezettség szerint szillogizmusokat alkotnak. A szillogizmusok képzésének képessége jelenti a gondolkodást (vö. Hobbes 1640/1994: 38).

A megértés, az állítás, a tagadás és a propozíció témájával összefüggésben Hobbes részletesen vizsgálja az "univerzálék" problémáját. Eszmefuttatása egy bizonyos ponton az indexikus terminusok kérdéskörének hermeneutikai tárgyalásába torkollik. "Az apellációk, melyek univerzálisak és számos dolog számára közösek, a rájuk vonatkozó fogalomképzésekből [conceptions] és elgondolásokból [considerations] eredően nem mindig adottak valamennyi »egyedi« számára (ahogy kellene, hogy legyenek) [...]; éppen ez az oka annak, hogy sok ezek [ti. az univerzális terminusok] közül nem tartós jelentésű, hanem elménkben valami másra vonatkozó gondolatokat ébreszt [ahhoz képest], mint amire eredetileg lett volna vonatkoztatva. Ezeket nevezzük téves terminusoknak [equivocal]. [...] A nevek ilyesféle eltévesztése/téves használata [equivocation of names] nehézzé teszi azon fogalmak [conceptions] megtalálását, amelyekre az adott terminus eredetileg szánva volt; és nem kizárólag a másik ember nyelvében [nyelvhasználatában] kell figyelembe vennünk a beszéd, akárcsak maguk a szavak dinamikáját [drift], alkalmi egyediségét és kontextus-függőségét [occasion and contexture]; hanem saját diskurzusunkban is, melyet a beszéd szokásos és általános használatából kell származtatnunk [...]. Tehát egy ember különleges képességének tekintendő az, hogy a szavaktól, a kontextustól és a nyelv adta más [kontingens] körülménytől függetlenül képes önmagát kivonni a tévedés alól, és képes megtalálni a kimondottak igaz jelentését: és éppen ezt nevezzük megértésnek. (Hobbes 1640/1994: 37, kiemelés tőlem, N.J.) Két apelláció kopulával való összekötése révén alkotunk állító vagy tagadó propozíciókat, és ezek összekapcsolásával hozzuk létre - mint feljebb már volt rá utalás - a gondolkodás alapját képező szillogizmusokat (vö.: Hobbes 1640/1994: 37-38).

A mentális diskurzus nyelvi diskurzusra való fordításának kérdéskörével összefüggésben itt csak azt emelem ki, hogy Hobbes elméletében a nyelv ill. a beszéd - mint minden akaratlagos mozgás - forrását a szenvedélyek [passions] alkotják (vö. Hobbes 1640/1994: 39). A tudás, a vélemény és a hit fogalmaira vonatkozólag Hobbes élesen megkülönbözteti e három fogalmat és köztük hierarchikus viszonyt tételez fel (a legfelsőbb szinten a "tudást", vagyis a tudományt helyezve el). Mint írja, a "tudás" terminusban szükségszerűen implikálódik egyrészt az "igazság", másrészt az "evidencia", "mivel ami nem igaz, az soha meg nem ismerhető" (Hobbes 1640/1994: 40). Ami az evidenciát illeti, ez végeredményben a szavakhoz kapcsolódó jelentés, az evidencia tehát "az igazság élete, mely nélkül az igazság értéktelen" (Hobbes 1640/1994: 41). Így a tudást - amit nevezhetünk tudománynak - az igazság evidenciájaként kell definiálni (vö.Hobbes 1640/1994: 41).

Hobbes szerint amikor egy hipotetikus gondolatmenetben több, nem-abszurdként felfogható konklúziót tudunk elméletileg elfogadni, valószínű feltételezésről van szó. Ugyancsak valószínűnek fogunk fel minden olyan propozíciót, amelyet téves gondolatmenet, vagy más embernek való hiszékenység alapján tartunk igaznak. Ezen esetekben (valamire vonatkozólag) tehát nem tudással, hanem véleménnyel rendelkezünk. (Hobbestól eltérően Vico a valószínűségen [verosimile] alapuló költői-történeti tudást teszi a tudományos ismeret paradigmájává.) Végül pedig, amikor egy véleményt más embernek való hivés nélkül fogadunk el, tehát hiszünk benne, hitről [belief, faith] beszélünk (vö.Hobbes 1640/1994: 42). A tanítás, a meggyőzés, a vita és az egyetértés témájával összefüggésben mindenekelőtt az kiemelendő, hogy Hobbes nyelvelméletében ez a nyelvhasználat négy paradigmatikus szintje (vö. Hobbes 1640/1994: 73).

2.2. De Corpore

A The Elements of Law második részét képező De Corpore Politico-val nem összetévesztendő, elsősorban episztemológiai problémákat tárgyaló De Corpore-ban Hobbes több, a filozófia tárgyának meghatározására irányuló definíció-kísérletet fogalmaz meg, amelyhez szorosan kapcsolódik a kétféle "test"-fogalomhoz kötődő, kétféle filozófiai vizsgálódást tételező gondolatmenet, s melynek egyik fő konklúziójának megfelelően a filozófia két része "a természeti és az állampolgári filozófia".(Hobbes 1655/1998: 42.) filozófia általános, a kauzalitást középpontba állító analitikus definíciójának megfelelően "a filozófia az okozatok vagy jelenségek helyes következtetés által nyert megismerése, mely ezen okozatok vagy jelenségek okainak vagy létrehozásainak megértéséből származik". (Hobbes 1655/1998: 34.) A filozófia ezen utóbbi, a kauzalitás jelentőségét hangsúlyozó definícióját követi a "gondolkodás" Hobbes-féle meghatározási kísérlete, amely radikalizálja a Human nature-ben kifejtett, a gondolkodást a szillogizmusok konstrukciójának képességére redukáló tézist: "gondolkodáson [...] számítást értek [...]. Gondolkodni tehát nem más, mint összeadni és kivonni." (Hobbes 1655/1998: 34.) A De Corpore első, nyelvfilozófiailag jelentős gondolatmenete szerint egy jelenség/tárgy/személy azonosítása az ideák és az ezeken alapuló fogalmak által történik (vö. Hobbes 1655/1998: 35).

A De Corpore második részében találhatók Hobbes legjelentősebb, szemiotikai elemekkel kiegészített nyelvfilozófiai alaptézisei. Mint írja, "az emberi hangokat mint gondolatok jeleit összekapcsolt formában beszédnek nevezzük, annak egyes részeit pedig neveknek. [...] a filozófiához tehát jegyekre is és jelekre is szükség van (jegyekre, hogy feljegyezhessük, jelekre, hogy taníthassuk gondolatainkat); a nevek mindkét feladat ellátására képesek, a jegyek feladatát azonban a jelek feladatának ellátásától függetlenül is tudják végezni. [...] Az egyes nevek jegyek, mivel önmagukban is felidézik a gondolatokat, jelekké azonban csak akkor lesznek, ha beszédben elrendezetten, annak részeként fordulnak elő." (Hobbes 1655/1998: 44.)

A De Corpore témáinak felosztásával összefüggésben teszi fel a kérdést Gaskin: mivel magyarázható, hogy a De Corpore VI/6-ban Hobbes a fizika tanulmányozását követően tér rá az erkölcsfilozófiára? Gaskin szerint e Hobbes által szükségszerűként felfogott sorrend alapja egyrészt a tárgyalandó téma célja és jelentősége; másrészt a tiszta gondolkodás Hobbes-féle paradigmájának követéséből adódó gondolkodási struktúra; végül pedig a (Hobbes által így nevezett) "szintetikus" illetve "analitikus" módszer követése (vö. Gaskin 1994, in Hobbes 1640/1994: xviii).

2.3. Leviatán

A Leviatánban - a De Corpore-ban kibontakozó nyelvkoncepció előfeltevései mellett - Hobbes a nyelv funkciójának és struktúrájának mindenekelőtt a politikum vonatkozásában fennálló jelentőségéről nyilatkozik: a nyelvvel kapcsolatban az analitikus fejtegetések mellett itt narratív-historicista jellegű, így pl. az eredendő univerzális nyelvre vonatkozó eszmefuttatásokat is találunk. A racionalista nyelvkoncepciókkal egyetértésben állítja Hobbes, hogy Ádámé eredetileg egy, univerzális nyelv volt, "ám az egész beszédismeret, amelyet Ádám és utódai megszereztek és gyarapítottak, Bábel tornyánál veszendőbe ment, amidőn Isten az embereket lázadásuk miatt korábbi nyelvük elfelejtésével sújtotta" (Hobbes 1651/1999 I: 89, kiemelés tőlem, N.J.), aminek pedig szükségszerű következménye lett a nyelvek jelenkori sokfélesége. A bábeli katasztrófáról Hobbes a szavak funkciója meghatározásának kidolgozása folyamán, valamint arra reflektálva, hogy a nyelv vajon isteni illetve természeti adomány, vagy pedig az emberi kreativitás és önkény produktuma és ergo kizárólag használata függvényében létezik, a De Corpore-ban is nyilatkozik (vö. Hobbes 1655/1998: 45).

Szembetűnő, hogy a bábeli katasztrófát megelőző időszakra vonatkozólag Hobbes Dantééhoz igen hasonló - bár kevésbé részletes - eszmefuttatást fejt ki a nyelv geneziséről: "a beszéd megteremtője maga Isten volt, aki megtanította Ádámot, milyen névvel jelölje azokat a teremtményeket, amelyeket megmutatott neki [...]. De ez már elegendő útmutatás volt Ádámnak ahhoz, hogy további neveket képezzen, mihelyt a tapasztalat meg a teremtmények használata ezt lehetővé tette számára. És hogy apránként úgy fűzze össze őket, hogy meg tudja magát értetni. S így [...] idővel annyi beszédismeretre tett szert, amennyit használni tudott."²

A nevek használata témakörében Hobbes - a fenti bábeli exkurzust követően -visszatér az analitikus-pragmatista taglalásra, melyben szemiotikai szempontok is helyet kapnak. Fogalmazásának megfelelően "a beszédet [...] arra használjuk, hogy belső gondolatmenetünket szavakban kifejezett gondolatmenetre, illetve gondolatsorainkat szósorokra rögzítsük, mert ezek könnyen kiesnek az emlékezetünkből [...], ezzel szemben a megjelölésükre használt szavakkal ismét felidézhetők. Tehát a neveket elsősorban arra használjuk, hogy emlékezetünknek jelzésül vagy ismertetőjelekül szolgáljanak." (Hobbes 1651/1999 I: 89, kiemelés tőlem, N.J.)

Végül az igazság definíciója problémájával kapcsolatban kiemelendő, hogy a fentiekből kiindulva Hobbes részletes (és a De Corpore-ban kifejtettel nagyjából azonos) név- és kijelentés-tipológiát dolgoz ki (vö. Hobbes 1651/1999 I: 89-96), amelyben analitikus és Wittgenstein-szellemiségű "igazság"-definíciója központi helyet foglal el: "ha felismerjük, hogy az igazság nem más, mint az állításainkban szereplő nevek helyes elrendezése, akkor annak az embernek, aki a tiszta igazságot keresi, feltétlenül emlékeznie kell minden egyes név jelentésére, amelyet használ". (Hobbes 1651/1999 I: 92, kiemelés tőlem, N.J.) Mindezt egy komplex gondolatmenetből vezeti le Hobbes, melynek konklúziója szerint "az igaz és a téves a beszédnek és nem a dolgoknak attribútuma. Igaz és téves csak a beszédben létezik." (Hobbes 1651/1999 I: 92.) Ezek tehát a Hobbes nyelvfilozófiájának interpretációja szempontjából fontosabb szöveghelyek (amelyekre ti. az alább ismertetett interpretációk is vonatkoznak).

A fenti - Hobbes által univerzálisnak tekintett - nyelvfilozófiai előfeltevések politikafilozófiai jelentőségével összefüggésben Ludassy Mária hangsúlyozza, hogy a hobbesi nyelvelméletben "a nominalizmus normáinak megfelelően csupán az egyedi dolgok tekinthetők reális létezőknek. [...] Ám az ember »szabad« definíciós és dedukciós képessége nemcsak kimérákkal benépesített világot teremthet, hanem a racionális konstrukciók öntörvényű - és örök érvényű[nek tekintett] - rendjét is létrehozhatja [...]. Ez a racionális államalakítás paradigmája is: a szerződés, a szuverenitás és az igazságosság definícióiból dedukálhatók a politikai szférának a tradicionális természetjoghoz hasonlóan »mindig és mindenütt« érvényes törvényei." (Ludassy 1999, in Hobbes 1651/1999 I: 11.)

2.4. Hobbes nyelv- és politikafilozófiájának néhány releváns interpretációja

A Hobbes nyelvfilozófiai előfeltevéseire átfogó vizsgálódás keretein belül reflektáló szerzők (akik közül Gaskin, Martinich, Stephen, Strauss, Hampton, Tuck és Rapaczynsky neve kiemelendő) egymástól igen eltérő szempontokból fejtik ki az e témára vonatkozó reflexióikat - igen eltérő következtetésekre is jutva. Bertman elemzéseiben Hobbes nyelvfilozófiai előfeltevéseinek feltárása központi jelentőségű: ennek megfelelően Hobbes egyfajta nyelvi kreativitást hangsúlyozó beszédaktuselmélet kidolgozója; az analitikus megközelítést képviselő Hungerland-Vick, valamint az ő nyomdokaikon haladó Eco Hobbes szemantikaelméletének elemzésére összpontosítanak; Robinet fenomenológiai alapokról, Zarka hermeneutikai megközelítésben vizsgálja nyelv és politikai hatalom immanens összefüggését Hobbes filozófiájában. Az alábbiakban Bertman, Hungerland-Vick, valamint Zarka interpretációjának egy-egy elemét ismertetem.

Bertman valamennyi (hermeneutikai és analitikus elemeket egyaránt magában foglaló) tanulmányának kiindulópontja az, hogy "Hobbes szemantikaelmélete képezi alapját tudományfelfogásának; és mivel [Hobbes] azt állítja, hogy megalapította a politikatudományt, nyilvánvaló, hogy ezen alapvető állítását veszélybe sodorná a szemantika valamiféle téves felfogása, miáltal veszélybe kerülnének az ő egyedi politikai kijelentései [ill. ezek igazságtartalma] is, bármilyen mértékben is függjenek ezek tudományfelfogásától" (Bertman 1988: 135). E ponton nélkülözhetetlenül fontos szem előtt tartani a nyelv és a tudomány közti viszony Hobbes-féle meghatározását, melynek két alaptétele szerint az "igazság" és az "igaz állítás" egyenértékű, továbbá a nevek nem dolgok, hanem gondolatok jelei:³ az igazság propozicionális jellegét kiemelő hobbesi nyelvfelfogás egyik alapvető gondolata az, hogy az igazság nem egyszerűen a dolgokban van - amelynek (a tudományra vonatkozó) általános következménye az, hogy "a tudomány nyelv-konstrukció ill. nyelvmodell" (Bertman 1988: 136).

Bertman értelmezésében Hobbesot bizonyos típusú konvencionalizmus köti a humanizmus egyik lehetséges (Bertman által Protagorászra visszavezetett) formájához (vö. Bertman 1988: 140), de ennek jelentősége Bertman szerint abban áll, hogy ebből kiindulva Hobbes nyelvfelfogása minden különösebb nehézség nélkül helyezhető el a XVII. századi nyelvfilozófiai viták XX. századi, wittgensteiniánusok és chomskyánusok közt zajló folytatásában: "amennyiben Descartes újítása a »mentális« és a »privát« azonosítása volt, Wittgenstein kontribúciója e kettő elválasztásában állt. Wittgenstein óta arra hajlunk, hogy a »mentális»-t azzal azonosítsuk, ami a nyelvhasználókra jellemző: és amennyiben Wittgenstein érvei érvényesek, a nyelv nem lehet privát."⁴ Bertman megjegyzése szerint Kenney ezen állításában Wittgenstein nevét lehetséges Hobbeséval helyettesíteni (vö. Bertman 1988: 142).

Bertman más helyen Hobbesnak a természetjogi tradícióhoz való viszonyának tisztázása céljából alkalmazza a beszédaktuselmélet egyes elemeit, miáltal a klasszikus Hobbes-interpretátoroktól (Taylor, Warrender, Strauss) jelentősen eltérő következtetésekre jut. Bertman meglátása szerint Warrender The political philosophy of Hobbes [...] című munkájában a nyelv és a politika összefüggésére vonatkozólag Hobbes performatívum-koncepcióját (vagyis a szuverén performatívumaira vonatkozó elgondolásait) tévesen azonosította Austinéval, és éppen ezáltal sorolta - inadekvát módon - Hobbesot a természetjogi tradícióhoz (vö. Bertman 1978: 41). Bertman szerint (Warrender Hobbes exegézisétől eltérően) Hobbes és Austin közt valójában éles különbség érhető tetten: "Hobbes szuverénje, performatív kijelentései révén, institucionális tényeket alkot. A szuverén kijelentései nem egyszerűen csinálnak, hanem sokkal inkább létrehoznak új institucionális tényeket." (Bertman 1978: 44, kiemelés tőlem, N.J.)

Hungerland-Vick (analitikus alapokról közelítő) tanulmánya egyik megállapításának megfelelően "Hobbes nyelvelméletében az alapfogalom a jelölés/jel-operacionalizálás [signifying]. A jelölés [signifying] olyasféle meghatározásával, melynek alapján ez a tevékenység inkább a jelzéshez [signalling] hasonlítható - vagyis ahhoz a szándékhoz, hogy a jelzésbe építve kommunikáljunk -, Hobbes képes elkerülni azt, hogy (...) összekeverje a jelölést [signifying] és a jelentést/értelmet [signification (or meaning)] a szavak és a dolgok közti valamely reláció felállításával - vagyis a denotálással, a referálással, az alkalmazással ill. a megnevezéssel."⁵ Szerzőpáros fogalmazásában Hobbes nyelv- és politikaelméletében a nyelv fiktív alapító atyái, akik kiváltképpen racionálisak, tudatában vannak a társadalmi szerződés indokainak, a belőle fakadó kötelezettségeknek. A legáltalánosabb kötelezettség "a kommunikáció szempontjából mindig a legadekvátabb eszköz használata", vagyis hogy meghatározott "szavakat kell használni a szerződés által meghatározott alkalmazások (és indokok) esetében" és "ez az elköteleződés - Hobbes szerint - a logikai szükségszerűség forrása" (Hungerland-Vick 1981: 140). Nyilvánvaló tehát, hogy "Hobbes a 'közösség'/'társadalom', valamint a 'szerződés' terminust beszéd- és nyelvelméletében éppen oly módon kiterjesztett és technikai értelemben használja, mint politikai elméletében". (Hungerland-Vick 1981: 140, kiemelés tőlem, N.J.)

Zarka Hobbes nyelvelméletében a nyelv működése - Vicóéval analóg - három stádiumának megkülönböztetését látja; Hobbes tanulmánya "A hatalom szemiológiája" című részének egyik zárógondolata alapján Hobbes nyelvelméletében "a jelek vagy összekapcsoltak a jelölttel [signifié], vagy a jelölttől elválasztottak. A jelek inflációjának rendszerében a hatalom azon jelei vannak összekapcsolva a jelölttel, amelyek összekeverednek a szóban forgó hatalommal, például a győzelem az erőhöz kapcsolt [...]. Ellenben az ékesszólás [éloquence] el van választva a tudománytól, amelynek azonban képezheti jelét. A jelek önszabályozásának rendszerében az adekvát és publikus jelek az általuk kifejezett politikai hatalomhoz kötöttek, de az alattvalókkal szembeni ellenséges cselekedetek és az ártatlanok elítélése a jelölttől [signifié (tehát a politikai hatalomtól)] külön van választva. A jelek interpretálásának rendszerében a próféta víziója a jelek által kifejezett isteni jelenléthez kapcsolódik, de a prófécia - ami az Isten nevében szólást jelenti - jelöltjétől [szintén] külön van választva. A jelek olvasatának e három szabálya vezet el tehát a jelek taxonómiájától a jelek működési rendszeréhez. Kizárólag a politikai önszabályozás rendszerében találunk egyszerre bizonyos, közvetlen és a jelöltekkel [signifiés] közvetlenül összekapcsolt jeleket: a hatalom adekvát és publikus jeleit." (Zarka, 2001: 123, kiemelés tőlem, N.J.)

3. Vico nyelv- és történetfilozófiai

alaptézisei

Vico nyelvfilozófiai előfeltevéseit kiváltképpen az 1708-as De Ratione-ban, az 1710-es De Antiquissima-ban és az Új Tudomány második és harmadik (1730-as és 1744-es), mérvadó kiadásában érhetjük tetten. Az alábbiakban az Új Tudomány alapján ismertetem Vico nyelvkoncepciójának néhány fontosabb elemét (míg az említett latin nyelvű művek közül a De Ratione egyes fontosabb nyelvfilozófiai gondolatmeneteit Apel interpretációja rekonstruálásának mentén idézem fel).

3.1. Az Új Tudomány

A nyelvek három típusára vonatkozólag az Új Tudományban található legrövidebb, nyelvfilozófiai vonatkozású gondolatmenet alapján - a Vico által tételezett három történeti korszakkal analóg módon - "három fajtája volt a nyelveknek. Az első szellemi, isteni nyelv volt néma vallási aktusok, vagyis istenes szertartások által; belőlük maradtak fenn a római polgárjogban a »törvényes aktusok«, amelyekkel polgári ügyeik elintézését lefolytatták"; fennállásának első szakaszában erre a nyelvre volt szükség "az ősi időkben, amikor a pogány emberek még nem tudtak tagoltan beszélni. A második nyelv heroikus címerekkel élt, amelyekkel a fegyverek beszélnek. Ez a nyelv [...] megmaradt a katonai fegyelemben. A harmadik nyelv tagolt beszédben áll; ezt használják ma az összes népek." (Vico 1744/1979: 522.) A fentiekkel szoros összefüggésben nyilatkozik Vico a betűk három fajtájáról, vagyis az "isteni betűk" (a hieroglifák), a "heroikus betűk", és végül a "közönséges betűk" történeti funkciójáról (vö. Vico 1744/1979: 523-524). E gondolatmeneteiben Vico nyilvánvalóan nem egyszerűen az írásbeliség kialakulására, hanem - Schleiermacher néhány előfeltevésének megelőlegzésével - az írott és beszélt nyelv egymásra gyakorolt kölcsönhatására reflektál.

A költői bölcsességet [ingegno poetico] taglaló rész (egyebek mellett a "nyelvek és a betűk eredetéről" szóló) korolláriumában olvashatunk három "vitathatatlan igazság"-ról, amelyek közül az első szerint "az első pogány népek, mivel eleinte nem volt tagolt nyelvük, szükségképpen taglejtésekkel vagy tárgyakkal fejezték ki magukat, amelyek természetes vonatkozásban álltak gondolataikkal".(Vico 1744/1979: 284.) Az ezen "igazság"-ot bevezető egyik gondolatmenet szerint az első szóképek a Vico által tételezett "költői logika" kiegészítései: e szóképek között "a legszükségesebb és a leggyakoribb a metafora, amelyet akkor dicsérnek legjobban, amikor érzést és szenvedélyt kölcsönöz az élettelen dolgoknak [...]. Az első költők a testeket lelkes szubsztanciák létével ruházták fel - állítja középpontba Hobbesszal analóg, mégis tőle radikálisan eltérő módon Vico a testekre vonatkoztatott fogalmi struktúrák jelentőségét - [...] olyasmit tulajdonítva nekik, ami őbennük is megvolt: érzést és szenvedélyt. Ezzel meséket alakítottak, úgyhogy minden ilyen metafora egy-egy kis mese", amiből pedig Vico szerint az a "szabály" adódik, miszerint "mindazok a metaforák, amelyek a testek és az elvont elmeműveletek közötti analógián alapszanak, a filozófia kialakulásának korából valók."⁶ Mindezt azzal egészíti ki Vico, hogy "minden nyelvben a legtöbb olyan kifejezés, amelyekkel élettelen dolgokat jelölünk, az emberi testtől és ennek különböző részeitől, az emberi érzékektől és az emberi szenvedélyektől kölcsönzöttek". (Vico, 1744/1979: 269.)

A nyelv genezisével kapcsolatos vicói eszmefuttatások bevezetéseként szolgáló néhány fontosabb "alapelv" az alábbi. Vico magyarázatában "a némák vagy taglejtésekkel értetik meg magukat, vagy tárgyakkal, melyeknek természetes vonatkozásaik vannak a kifejezendő eszmék kel [ideákkal]. Ez az axióma érteti meg a hieroglifák eredetét, melyeknek segítségével beszél minden nép barbárságának első idejében. Ugyanez az axióma érteti meg a természetes nyelv eredetét is, amelyről Platón Kratylosában és utána Iamblichos De mysteriis Aegyptorum [...] című munkájában úgy véli, hogy azelőtt beszélték a világon." (Vico 1744/1979: 203.) Egy további "alapelv"-ében szögezi le Vico, hogy "a nyelveknek egytagú szókkal kellett kezdődniök" (Vico 1744/1979: 203). Végül egy úgyszintén bizonyos értelemben vett "testiséget" középpontba állító, s így bizonyos értelemben hobbesiánus "axiómát" idézek. "A nyelvekben a szókat a testekről és tulajdonságaikról visszük át a szellem és lélek dolgainak megjelölésére." (Vico 1744/1979: 204, kiemelés tőlem, N.J.)

3.2. Vico nyelv- és történetfilozófiájának

néhány relevánsabb interpretációja

A Vico-interpretációk tipológiáját más munkámban részletesen vizsgáltam (vö. Nagy 2003: 135-144); itt csak azt emelném ki, hogy mind a neoidealista és a hermeneutikai irányzat értelmezői, mind pedig az analitikus alapokról kiinduló interpretátorok nagy jelentőséget tulajdonítottak Vico nyelvkoncepciójának, és saját fogalmi apparátusaikkal e nyelvfelfogás (közel azonos hatékonysággal megvalósított) adekvát interpretációjára törekedtek. Az alábbiakban a neoidealista Croce, a hermeneuta Grassi és Apel, végül pedig két analitikus szerző (D'Alfonso és Vizmuller-Zocco) Vico-interpretációjának egy-egy kiragadott elemét rekonstruálom.

Croce Vicóval részletesen az 1902-es Esztétika egyik fejezetében, továbbá az 1911-es La filosofia di G. B. Vicó-ban foglalkozik. Esztétikájának Vicóról szóló fejezetében Croce elemzésének fő eleme a költészet függetlenségéről és elsődlegességéről vallott tézis: "a fantasztikus fokozat teljesen független és önnálló az értelmivel szemben, mely nemcsak nem adhat hozzá semmi tökéleteset, hanem egyenesen megrontja". (Croce 1912: 223.) Croce szerint Vico e tézisével mindenekelőtt Platónnal fordult szembe, aki (akárcsak a modern korban Descartes) a költészetet "számkivetette [...] a lélek silány részeibe, az állati lelkek közé". (Croce 1912: 223.) Igen fontos Croce meglátása, miszerint Vico egyrészt elválasztja a művészetet/költészetet a tudománytól/értelemtől, másrészt elválasztja a költészetet és a történelmet a célból, hogy később azonosítsa e kettőt. Mint Croce magyarázza, Vico cáfolja azt a tévedést, miszerint a történelem a részlegest, a költészet pedig az egyetemest szemléli, továbbá Vico a költészetet megegyezteti a tudománnyal annyiban, hogy mindkettő fogalmakat szemlél és ideális (vö. Croce 1912: 225-226).

Croce gondolatmenete arra fut ki, hogy amennyiben a költészet a lehetséges/valószínű ábrázolása, akkor a költészetnek meg kell előznie a verum [igaz] ábrázolását, s ez azzal magyarázható, hogy Vico gondolatában "költészet és történet [...] eredetileg azonosak" (Croce 1912: 227), ti. míg a költészet a képzeleti képeket, a tudomány a racionálisan felfogható igazat, a történelem pedig a certum [bizonyosság] tudatát nyújtja (vö. Croce 1912: 227). Croce értelmezésében Vico szerint a költészet és a nyelv is lényegileg azonos: a költői beszéd elsődleges a prózai beszédhez képest, továbbá - a konvencionalista nyelvfelfogásokkal ellentétben - a szavak és a nyelvek természetes eredetüknél fogva kellett hogy jelentéssel bírjanak (vö. Croce 1912: 227-228).

A nyelv genezisére vonatkozólag a monográfia egyik lényeges crocei-vicói - egyben antikarteziánus - gondolatmenetének megfelelően "a költészet nem szeszélyből vagy tetszésből, hanem természeti szükségszerűségből született. A költészet [...] az emberi elme elsődleges művelete." (Croce 1933: 49, kiemelés tőlem, N.J.) Croce szerint Vico abból eredően jutott ezen álláspontra, hogy úgy látta: Platón a Kratüloszban a nyelvre vonatkoztatott physis-nomoi oppozícióval, valamint a modern szerzők közül Scaligero, Sanchez és Schopp, akik a nyelv eredetét a logika alapelveire próbálták visszavezetni (ami elmondható Leibnizről és Descartes-ról is), képtelenek voltak adekvát magyarázatot adni a nyelv eredetéről (vö. Croce 1933: 47). A nyelv eredetére vonatkozólag Vico mind az isteni eredetre hivatkozó, mind az innatista-racionalista, mind pedig a konvencionalista álláspontot elveti (részben el is fogadva ezeket), és - mint már volt rá utalás - a nyelv természetes eredetének tézisét vallja. Valamennyi lehetséges nyelv eredetét Vico a költői aktusra vezeti vissza, amely magában foglalja a költészet és a nyelv közt tételezett kettősség megszüntetésére irányuló tendenciát (vö. Croce 1933: 50-51). A költészet ilyesféle alapelveire Vico nemcsak a nyelv, hanem az írás eredetét is visszavezeti, amikor az írásokban "megkülönbözteti [...] azt a részt, ami a szó szigorú értelmében írás, tehát konvenció, attól a résztől, ami ellenben közvetlen kifejezés, tehát nyelv, mese, költészet". (Croce 1933: 51.)

Vico az őt megelőző nyelvelméletektől úgy különböződik el, hogy azok számos elemét veszi át és gondolja tovább; nyelvkoncepciója újszerűségét Croce szerint két előfeltevés adja: egyrészt az, hogy létezik egyfajta "költői logika" és ez a nyelv keletkezésének alapja (vö. Croce 1933: 48), másrészt az, hogy "a költészet az elme elsődleges formája, amely megelőzi az értelmet és független a racionális gondolkodástól". (Croce 1933: 55.) Vico "mítosz"-fogalmának definíciós kísérletét (áttételesen saussure-i hatást mutatva) Croce az alábbiak szerint adja meg. "A mítoszok ill. mesék nem tartalmaznak rejtett bölcsességet, vagyis tudatosan a mese fátylába borított racionális fogalmakat; így tehát nem allegóriák. Az allegória előfeltételezi, hogy rendelkezzünk egyrészt a fogalommal vagy jelentéssel, másrészt pedig a mesével ill. burokkal [involucro], valamint azzal a mesterfogással [artifizio], amely e kettőt egyben tartja. De a mítoszok nem oszthatók fel e három mozzanatra, sem pedig jelentettre [significato] és jelentőre [significante]: jelentésük egyértelmű."⁷

Grassi interpretációjában szembetűnően heideggeri terminológiával (és a crocei Vico-értelmezéssel szembehelyezkedve) fogalmazódnak meg Vico nézetei a nyelv költői geneziséről, valamint a racionalitás és az irracionalitás elkülönböződéséről (vö. Nagy 2003: 171-172). A nyelv kialakulásának három fázisát megkülönböztető vicói nyelvfilozófia Grassi-féle rekonstrukciójának fogalmi hátterét a Heidegger-féle 1927-es Lét és idő lét- és nyelvkoncepciója adja, mely szerint az emberi lét három "egzisztenciálé", a világba-való-vetettség [Befindlichkeit ill. Stimmung], a megértés [Entwurf ill. Verstehen] és a beszéd/nyelv (a "jelenvalólét" megértésének jelentéssel rendelkező nyelvi terminusokkal való kifejezése) szerint jellemezhető.

Apel (először 1963-ban publikált) nyelvelmélettörténeti művének "Giambattista Vico transzcendentális filológiája" című fejezetében a hermeneutikai irányzat némely eszmetörténészének humanizmus- és Vico-interpretációjának előfeltevéseit osztva szögezi le, hogy a modern nyelvkoncepciók kialakulása (mellyel összefüggésben Apel Vicónak központi szerepet tulajdonít) vizsgálatában fontos látni: "a tudomány mint mathesis universalis keresztény-platonista, avagy keresztény-pitagoreus metafizikája, amely Cusanustól ered és amely a nyelvfilozófia szintjén mint a Logos keresztény misztikájának racionalizációjaként jelenik meg - miszerint az ember nyelvét tekintve a Logosban (verbum) »egyezik meg« a világ isteni (megtestesülő) kifejezésével -, tehát e racionalizált misztika tekintendő G. B. Vico gnoszeológiája és nyelvfilozófiája kiindulópontjaként". (Apel 1975: 414.)

Vico ismeretelméletével kapcsolatban azt emeli ki Apel, hogy a verum et factum convertuntur-elv (amelyet Vico részletesen a De Antiquissima-ban, majd az elvet ért kritikákra adott 1711-es és 1712-es Válaszaiban fejtett ki) lényegében "a matematika mint az egyetlen lehetséges olyan imitatio (megegyező tény) eszménye, amely imitatio az isteni teremtő művészetből az ember számára lehetséges". (Apel 1975: 409, kiemelés tőlem, N.J.) Apel idézi a De Ratione-ben található, Vico első ismeretelméletének summázatát adó (és Hobbes De Corpore-jének egyik kiinduló gondolatát is magában foglaló), a matematikai és a fizikai "igaz" megkülönböztetésének szükségességét hangsúlyozó gondolatmenetet,⁸ valamint a De Antiquissima-ban kifejtett, a descartes-i cogito-elv nem-tudományos (hanem "tudati") jellegét hangoztató tézist.

Ezt követően Apel Vico "topika"-eszményéről olyan vicói szöveghelyek kommentálásával ad magyarázatot, amelyekben tetten érhető a Berlin által is vizsgált kultúrrelativista vonás. "[A] francia nyelvben igen sok a főnév [sostantivi], de a szubsztancia [sostanza] önmagában vad [bruta] és mozdulatlan, és nem enged meg összehasonlítást. Így a franciák nem képesek melegséget adni a beszédnek, mivel híján vannak egyfajta roppant megindultságnak [fortissima commozione], és kiszélesíteni vagy felnagyítani sem képesek semmit. Ebből ered a szavak felcserélésének [...] lehetetlensége, mivel a szubsztancia, miáltal a dolgok nemei közül a legnagyobb, nem foglal magában semmiféle köztest, amelyben egybeesnének és egyesülnének a hasonlóságok szélsőségei [...]. Tehát az ilyesféle terminusokkal egy szóban nem lehet metaforákat alkotni." (Vico 1708/1971: 815, in Apel 1975: 432-433.) Apel ehhez fűzött magyarázata szerint Vico szemléletében a francia nyelv nagymértékben felelne meg Leibniz "»kalkulus nyelv«-eszményének, amely számára a szavak nem az intuitív ismeret metaforikus mediumai kellene hogy legyenek, hanem abszolút rögzített és »süket«, vagyis bármiféle »benső ábrázolható forma« nélküli [...], egyhangúlag koordinált jeleknek kell lenniük, amelyek a szubsztanciák viszonyát jellemző »vak gondolat« szolgálatában állnak" (Apel 1975: 433). Vico a francia nyelvről adott jellemzésének folytatása szerint "ugyanezen nyelv, amilyen erőtlen a retorikai stílusban, [...] mivel gazdag főnevekben és olyan szavakban, amelyeket a skolasztikusok absztrakt szubsztanciáknak neveznek, [...] a dolgok általános alapelveit fejezi ki. Ezért kitűnően alkalmas az oktató célzatú beszédmódhoz". (Vico 1708/1971: 815, in Apel 1975: 433.) A franciák kitüntetett szerepét a nyelvfilozófiai gondolkodás kialakulásában Vico később az Új Tudományban is megfogalmazza, ugyanakkor a francia nyelvhez képest fennálló különbség kiemelésével nyilatkozik az itáliaiak nyelvéről: "nekünk [...] folytonosan képeket teremtő [suscitatrice d'immagini] nyelvünk van, [...] amely [...] a hasonlóságokból [similitudini] eredő lenyűgözés révén a hallgatók lelkét egymástól különböző és távoli dolgok megértésére vezeti rá". (Vico 1708/1971: 815, in Apel 1975: 434).

A De Ratione és a De Antiquissima nyelvről szóló tézisei Apel szerint arról tanúskodnak, hogy Vico "visszaesik" a humanizmus "titkos filozófiája" előfeltevéseinek - a logos-tekhnai szembeállítás által meghatározott - keretei közé, és "csak az Új Tudományban lesz képes egy, a nyelvfilozófia, a gnoszeológia és a szellemtörténet szintjén forradalmi, a világi valóság költői megalapításának eredendő szükségességéről szóló intuíció megfogalmazására". (Apel 1975: 435.) Apel hangsúlyozza a Vico történet- és nyelvfilozófiájában tetten érhető (a relativizmust kiegyenlítő) karteziánus gyökerű nyelvelméleti univerzalizmust is: "össze kellene állítani egy szellemi szótárt, amely megmutatná a különböző tagolt nyelvek szavainak jelentését", s egyben "visszavezetné a különböző jelentéseket bizonyos alapvető eszme-egységekre, amelyek a népek különböző szempontjai szerint különböző szavakban találtak kifejezést". (Vico, 1744/1979: 293, in Apel 1975: 473.)

Befejezésképpen a Vico történetfilozófiai koncepciójának antropológiai és nyelvelméleti előfeltevéseit megvilágító, valamint a XVIII. századi nyelvkritikai programban betöltött szerepének jelentőségét hangsúlyozó, analitikus megközelítésű G. B. Vico and Anglo-American Science című tanulmánykötet egyes gondolatmeneteit emelem ki. D'Alfonso tanulmányában Vico "metafora"-koncepcióját elemzi: Vico nyelvelméletének megfelelően "a metafora a nyelvtanulás magva. [...] Pszichológiai diszpozíciót képez, az elme egy szerkezetét [a frame of mind], a valósághoz való viszonyulás intuitív és empatikus módját, a kommunikáció olyan szimbolikus eszközét alkotja, amely alapvetőbb a denotatív nyelv konvencionális formáinál. Vico így konceptualizálta a metaforát az Új Tudomány című művében, amelyben azt a primitív emberek spontán kifejezési módjaként, s nem az írók és a képzett rétorok verbális stratégiájaként határozza meg, akik utóbbiak a metaforát a hagyományos retorika kánonjainak megfelelően képesek manipulálni." (D'Alfonso 1995: 52.) A metafora első meghatározását Vico az 1708-as De Ratione-ban adja, részben a hagyományos retorikai felfogás szellemében (mely szerint a metafora a szónoki beszéd fő díszítő eleme), részben pedig olyan "szintetikus és kreatív képességnek tekinti, amely - mintsem hogy hasonló dolgokat kutatna - a tudás képzése céljából új dolgokat és ideákat talál meg és állít össze". (D'Alfonso 1995: 53.) Leszögezhető, hogy Vico elméletében "az elme [intellect] tevékenysége abban áll, hogy hasonlóságokat észlel azáltal, hogy különböző és különválasztott dolgok között kapcsolatot létesít és azokat egyetemes értékű konkrét tudássá (»imaginative universals«) egyesíti. A metaforának központi helye van e koncepcióban - emeli ki D'Alfonso - , mivel éppen ez az az eszköz, amellyel a szóban forgó kapcsolat-létesítéseket az elme megvalósítja" (D'Alfonso, 1995: 54), és csakis a metafora ezen működésére alapozva válik elérhetővé a kritikai-logikai-racionális tudás. Mint az elemző rámutat, Vico az Új Tudományban is hangsúlyozza, hogy a négy kategóriába sorolt trópusok [tropes (szóképek)], "amelyeket eddig az írók szellemes találmányainak tartottak, a kifejezés szükséges módjai voltak az összes ősi költői nép körében". (Vico 1744/1979: 271-272, in D'Alfonso 1995: 54.)

Vico nyelvfelfogása analitikus megközelítésű vizsgálatát Vizmuller-Zocco (Vico nyelvváltozás-elméletét vizsgáló) tanulmányának ismertetésével zárom. Szerző a Vico által tételezett három történeti korszakot - számomra plauzíbilisen - a nyelv három fázisával hozza összefüggésbe: az istenek, a hősök és az emberek kora valójában a nyelv működésének három stádiuma. Vizmuller-Zocco idézi Verene eszmefuttatását, amely szerint "az emberi kultúra fejlődésében a képzeleti univerzálék [imaginative universals] terminusaiban kialakuló emberi tapasztalat utat enged az intelligíbilis univerzálénak [intelligible universal]. Vico számára ez a folyamat nem egyszerűen a képzeleti univerzálé olyan belső módosításával történik, melynek révén gondolatilag létrehozzuk az intelligíbilis univerzálét. E folyamat az élet társadalmi formáinak módosulásával jár. [...] A társadalmi állapotok és a gondolkodási formák közti viszonyok inkább strukturálisak, mintsem kauzálisak." (Verene 1981: 72-73, in Vizmuller-Zocco 1995: 238.)

A három korszak fő jellemzője tehát a mindegyikhez külön-külön kötődő nyelvtípus: a szent nyelv [lingua sacra], a szimbolikus nyelv [lingua simbolica] és a népi nyelv [lingua volgare]. Minden egyes kor - az emberi irányultságok és szükségletek függvényében - az azt megelőző korból fejlődik ki. Vizmuller-Zocco ezen a ponton Berlin gondolatmenetét idézi, melynek megfelelően "Vico történelem-szemléletében az emberek nem szükségszerűen racionális módszerrel vagy racionális motivációktól indíttatva törekszenek alapvető ösztönök [basic drives] - tehát a félelem, a hatalomvágy, [...] a megértésre, a kifejezésre, a kommunikálásra [...] irányuló vágy - által kialakított szükségletek kielégítésére; és az így keletkező kreatív tevékenységek olyan társadalmi feszültségek generálására szolgálnak, melyek megváltoztatják életüket, eszméiket és személyiségüket, miáltal a társadalmi élet új formáit hozzák létre." (Berlin 1976: 254, in Vizmuller-Zocco 1995: 238.)

Vizmuller-Zocco szerint "Vico arra mutat rá, hogy számunkra gyakorlatilag elképzelhetetlenek az emberek első beszédformái/kijelentései [utterances], mivel elménk nagyon is konceptuálissá vált. [Vico] egyik célja az Új Tudományban az, hogy specifikusan az emberi imaginatív gondolkodás azon első aktusaiba nyújtson betekintést, amelyek számunkra oly nehezen érthetők. Ennek végrehajtásához oly módon adja meg szavak etimológiáit, hogy az első fogalmak belőlük kihámozhatók legyenek." (Vizmuller-Zocco 1995: 238.) Szerző meglátásában bár Vico etimológiai módszere nélkülözi a kellő módszertani rigorozitást, az ideák kialakulásának vizsgálata szempontjából így is tanúságos.

Vizmuller-Zocco a vicói nyelvkoncepció hét aspektusát különbözteti meg: konklúzió helyett ezeket idézem az alábbiakban.

"- A nyelv a referenciális tartományok konkrét reprezentációjában keletkezik.

- A racionális elme csak igen nehezen érti meg a verbális gondolkodás korábbi stádiumait.

- A két első (isteni és hősi) korszak nyelve a gyermekek nyelvére emlékeztet: vagyis Vico számára a filogenezis az ontogenezishez kapcsolódik vissza. Ez a nyelv kiváltképpen képszerű [imagistic] és metaforikus.

- A nyelvi változás mentális változás együttjárója.

- Az intézményes viselkedésben bekövetkező változás a nyelvben és az elmében bekövetkező változást tükröz.

- A változás kronológiája és az egymást követő stádiumokat elválasztó időterjedelem változó, nem konstans.

- A [szóban forgó] változás nem teleológiai: vagyis e változásnak nincs specifikus célja." (Vizmuller-Zocco 1995: 239.)

Cikk eleje Cikk vége Jegyzetek Bezárás

Bibliográfia

Apel, Karl Otto (1975): L'idea di lingua nella tradizione dell'umanesimo da Dante a Vico, Bologna: Il Mulino.

Berlin, Isaiah (1976): Vico and Herder: two studies in the history of ideas, New York: Viking.

Bertman, Martin A. (1978): "Hobbes and performatives", in: Critica, Vol.X./No.30, 41-53.

Bertman, Martin A. (1988): "Semantics and political theory in Hobbes", in: Hobbes studies, Vol. I., 134-143.

Croce, Benedetto (1912): Esztétika, Budapest: Rényi K.

Croce, Benedetto (1933): La filosofia di G. B. Vico, Bari: Laterza.

D'Alfonso, Aldo (1995): "Metaphor and language learning: a Vichian perspective", in: G. B. Vico and Anglo-American Science, M. Danesi (ed.):, Berlin-New York: Mouton de Gruyter, 51-61.

Gaskin, J.C.A. (1994): "Introduction", in Hobbes, Thomas 1640 (1994): The Elements of Law Natural and Politic, Oxford-New York: Oxford Un. Press, xi-xlii.

Hobbes, Thomas 1640 (1994): The Elements of Law Natural and Politic (Human Nature and De Corpore Politico):, Oxford-New York: Oxford Un. Press.

Hobbes, Thomas 1651 (1999): Leviatán, I-II., Budapest: Kossuth.

Hobbes, Thomas 1655 (1998): De Corpore, Budapest: Kossuth.

Hungerland, Isabel C. and Vick, George R. (1981): "Hobbes' theory of language, speech and reasoning", in Hobbes 1655 (1981): Computatio sive logica, New York: Abaris Books, 9-169.

Kelemen János (1977): A nyelvfilozófia kérdései Descartes-tól Rousseau-ig, Budapest: Kossuth-Akadémiai.

Kelemen János (2000a): A nyelvfilozófia rövid története Platóntól Humboldtig, Budapest: Áron.

Kelemen János (2000b): "Konvergencia, realizmus, antirealizmus", in: Világosság, XLI.évf./5, 55-60.

Kelemen János (2002): A filozófus Dante, Budapest: Atlantisz.

Kenney, Anthony (1966): "Cartesian privacy", in: Wittgenstein, Garden City: Doubleday.

Leibniz, Gottfried Wilhelm von 1704 (1930): Újabb vizsgálódások az emberi értelemről, Budapest: MTA.

Ludassy Mária (1999): "Természetünk mesterséges szörnyszülötte", in Hobbes 1651 (1999): Leviatán, I., Budapest: Kossuth, 7-63

Nagy József (2003): Vico - eszmetörténet mint korlátlan szemiózis, Budapest: Áron.

Neumer Katalin (2001): "» Osztrák« filozófus volt-e Wittgenstein?", in: Magyar Filozófiai Szemle, XLV.évf./3, 321-360.

Ratto, Franco (2000): Materiali per un confronto: Hobbes-Vico, Perugia: Guerra Edizioni.

Röd, Wolfgang (2003): Hagyomány és újítás a filozófiában, Boros G. (szerk.):, Budapest: Áron.

Verene, Donald P. (1981): Vico's science of the imagination, Ithaca: Cornell U.P.

Vico, Giambattista 1708 (1971): De Nostri Temporis Studiorum Ratione, in Vico, Opere filosofiche, P. Cristofolini (ed.):, Firenze: Sansoni.

Vico, Giambattista 1744 (1979): Az Új Tudomány, Budapest: Akadémiai.

Vizmuller-Zocco, Jana (1995): "Vico and theories of change in language", in: G. B. Vico and Anglo-American Science, M. Danesi (ed.):, Berlin-New York: Mouton de Gruyter, 237-242.

Wittgenstein, Ludwig (1992): Filozófiai vizsgálódások, Budapest: Atlantisz.

Zarka, Yves Charles (2001): Hobbes et la pensée politique moderne, Paris: Quadrige-PUF.

Cikk eleje Cikk vége Irodalom Bezárás

JEGYZETEK

Cikk eleje Jegyzetek Irodalom Bezárás