Cikk vége Jegyzetek Irodalom Bezárás

A MIÉRT KÉRDÉSEK SZEMANTIKÁJÁRÓL ÉS PRAGMATIKÁJÁRÓL (LOGIKAI MEGKÖZELÍTÉS)

MADARÁSZNÉ ZSIGMOND ANNA - FARKAS GYÖRGY

A miért kérdések logikájának kidolgozását elsősorban a tudás megszerzésének módjai, az információ kereső procedúrák megalapozása tette (teszi) elengedhetetlenné. A miért kérdéseknek centrális szerepe van a tudományos magyarázat elméleteiben. A miért kérdéseket általában információkereső kérdésekként értelmezik. Az információ alapvető fogalom a kérdés-válasz reláció bármely akceptálható elméletében.

A miért kérdések elemzése előtt a kérdések logikájának, szemantikájának és pragmatikájának néhány alapvető eredményét felvázoljuk. Ezek az eredmények a miért kérdések logikájának elméleti bázisául is szolgálnak.

A kérdések és válaszok létező logikai rendszerei mind filozófiai hátterüket,mind technikai felépítésüket illetően különböznek egymástól.

1. A kérdés-válasz reláció általános szemantikai elmélete

1.1. Szokás a kérdésekre/válaszokra vonatkozó logikai elméleteket két fő irányzatba sorolni, a redukcionista és nem-redukcionista irányzatba

A redukcionista irányzathoz tartozók redukálják a kérdéseket a deklaratív mondatok halmazára. (A radikális redukcionisták szerint a kérdések nem nyelvi entitások.) Hamblin azonosítja a kérdést, pontosabban a kérdés jelentését a lehetséges válaszok halmazával. Kartunnen szűkíti a kört: a kérdés a rá adható igaz propozíciók halmazát denotálja. (Kartunnen Montague intenzionális logikájának értelmében beszél propozíciókról, mint releváns válaszokról.) Ide sorolható Gronendijk-Stokhof koncepciója, mely szintén Montague intenzionális logikájának terminusaiban analizálja a kérdés-válasz relációt.

A mérsékelt redukcionista irányzatból az úgynevezett imperatív- episztemikus megközelítés a legelterjedtebb, melyet elsősorban Åquist és Hintikka képvisel.

A nem redukcionisták szerint a kérdések olyan specifikus kifejezések, amelyek nem redukálhatók más szintaktikai kategóriájú kifejezésekre. Ebbe az irányzatba tartozik Belnap elmélete.

A felsorolt irányzatok közül az imperatív-episztemikus megközelítésből, azaz az Åquist-Hintikka szemantikai felfogásából indulunk ki.

Hintikka a szemantikai megközelítéshez a pragmatikait legalább olyan alapvetőnek tartja, vagyis azt vizsgálja, hogy hogyan használjuk a kérdéseket és a válaszokat az információ megszerzésében. A kérdést, mint episztemikus kívánságot interpretálja. Ebből adódik, hogy a kérdésre adott helyes válasz kritériuma nem az igazsága, nem a grammatikalitása, hanem episztemikus relevanciája. Minden jó válaszról feltételezzük, hogy kielégíti a kérdés által kifejezett kívánságot. Az alapvető reláció: egy adekvát elméletnek világossá kell tennie, hogy egy korrekt (jó) kérdés jelzi a kérdező információjában meglévő hiányt és a korrekt (jó) válasznak az a funkciója, hogy kitöltse ezt a hiányt, új információt nyújtva. Függetlenül a kérdések típusától, vagyis logikai formájától, a válasz (Åquist szerint) tartalmaz egy imperatív (vagy optatív) operátort és azt a kognitív szituációt, amit a kérdező felszínre szeretne hozni (hozatni).

Például:

- Ki lakik itt?

A kérdező kívánsága a kérdéssel kapcsolatban: hozd felszínre, hogy én tudom, ki lakik itt. Az "én tudom, ki lakik itt" mondatból azt az állapotot hozzuk felszínre, amit a kérdező megkíván a válaszolótól. (Ez az episztemikus tény: "epistemic state of affairs".)

Hintikka ezt a kognitív szituációt nevezi a kérdés desziderátumának

Logikai szerkezete:

$x.aK(x lakik itt)

(a jelöli az én-t, K a tudja operátort)

Ha elhagyjuk az episztemikus operátort (K), megkapjuk a kérdés preszuppozícióját:

$x(x lakik itt)

Egy kérdés preszuppozícióján olyan kijelentő mondatot (mondatokat) értünk, amely azt fejezi ki, hogy léteznek azon dolgok, amelyekről a kérdés szól. Majd a későbbiekben látni fogjuk, amellett érvelünk, hogy a jó válaszhoz a preszuppozíciót meg kell alapozni, tudni kell, hogy a preszuppozíció igaz.

Az itt vázolt két alapfogalom a desziderátum és a preszuppozíció mellé vegyük fel a direkt és indirekt kérdések és válaszok fogalmát, majd pedig a konkluzív válasz fogalmát.

1.2. A direkt és indirekt kérdések

és válaszok fogalma

Az interrogatívok két csoportja különíthető el. A kérdések bármely analízise megkülönböztet direkt és indirekt kérdéseket.

Direkt kérdésre példa:

l. "Esik az eső?"

Indirekt kérdésre példa:

2. "Kérdezlek (mondd meg nekem) vajon az a helyzet, hogy esik az eső?" vagy "esik-e az eső?"

Kartunnen érvelését követve míg (1) nem fejez ki propozíciót, addig (2) propozíciót fejez ki.¹

Belnap, Åquist, Hintikka alapvető felfogása, hogy asszimilálja a direkt kérdéseket az indirekt formájú kérdésekhez a "Wether" illetve "if" beágyazásával. Így a szemantikai probléma redukálódik arra, hogy hogyan interpretáljuk az indirekt kérdéseket. Azaz a direkt kérdés úgy tekinthető, mint ami kifejezi ugyanazt a propozíciót, mint az indirekt. Bármely adekvát válasz (megoldás) az indirekt kérdésekre kiterjeszthető a direkt kérdésekre is. A direkt válasz terminust Åquist (Harrah és Belnap) a fő (principal) kérdésre adható lehetséges válaszok számára használja. E fogalom Åquist kérdés interpretációján alapszik. Elképzelése szerint - mint említettük - a kérdéseknek imperatív episztemikus karaktere van. Formája így adható meg:

Legyen az a helyzet, hogy φ (let it be the case that φ), ahol φ egy olyan formula,

amely leírja azt az episztemikus tényt, ami elérendő.

Minden ilyen szerkezet áll egy interrogatív operátorból és az argumentumból. Lássunk egy példát:

1. A kérdés: Kocsival vagy busszal jöttél? Alkalmazva az imperatív episztemikus leírást:

2. Legyen az a helyzet, hogy én tudom, hogy kocsival érkeztél vagy autóbusszal. Formalizálva a kérdést:

?(A_1, A₂ ) ahol A₁ és A₂ mondatok.

vagy általánosan : ?(A₁,......,A_n) (n = 2, 3,....)

ď�„quist leírásában ez az interrogatív az alábbi imperatív episztemikus formula rövidítése:

3. !(KA₁ V KA₂)

és általános esetben:

!(KA₁ V ...... V KA_n)

Åquist számos kérdéstípusnak a formalizálását ily módon végzi el (a formalizált kérdések listáját lásd Åquist 1965). Åquist elsősorban a kérdések és a kérdés-válasz reláció szintaktikai karakterizálását adja. Åquist koncepciója a direkt válasz terminust az általa bevezetett interrogatívra alkalmazza. Ez azt jelenti, hogy a direkt választól elvárjuk és feltételezzük, hogy kielégíti a kérdés által kifejezett kívánságot. Ha igaz, abban garantálja az interrogatív tartalmának igazságát, azaz annak az episztemikus tartalomnak az igazságát, amelyet úgy kapunk meg, hogy elhagyjuk az "!" imperatív operátort. Minden direkt válasz egy éppen elégséges feltételt nyújt a kérdező kívánságának teljesítésére. Mivel ezeket a formulákat - hogy mi lehet direkt válasz - szintaktikai terminusokban adja meg, a kérdés-direkt válasz viszony jellegzetessége, hogy nem kontextuális.

A logikai elemzésben a kérdések direkt formáját indirektté úgy változtatjuk, hogy felvesszük a "vajon úgy áll a dolog, hogy ("wether") előtagot. Például az alábbi alternatív kérdés:

"Katinak Béla vagy Ádám tetszik?"

Indirekt formában: "Vajon Béla tetszik Katinak vagy Ádám tetszik Katinak?"

A direkt kérdésekre vonatkozó két összetevő:

1. (a) az imperatív (vagy optatív) operátor, amelyet a "hozd felszínre" kifejezéssel jelöltünk és

2. (b) a kérdés desziderátuma, az episztemikus állapot, amit a kérdező kérdez és ahogy rámutattunk, ennek formája "én tudom, hogy..." (ami a kipontozott helyre kerül, a kérdéstől függ).

Ugyancsak elemeztük már, de most ismételjük, hogy a direkt kérdés desziderátumából, ha elhagyjuk a kezdő episztemikus operátort, megkapjuk a kérdés preszuppozícióját.

Az indirekt kérdések jelentéséhez kapcsolható (az 1.1. szakaszban említett) Hamblin és Kartunnen koncepció: az indirekt kérdések propozíciók egy halmazát denotálják, ugyanis míg a direkt kérdés nem fejez ki propozíciót, az indirekt kérdés (szerkezete lehetővé teszi) propozíciót fejez ki. Mint említettük Kartunnen szűkíti a válaszhalmazt. Az indirekt kérdés jelentését azonosítja egy függvénnyel, amely kiválasztja minden adott szituációra a propozíciók egy olyan halmazát, amely az adott szituációban komplett és igaz választ ad a kérdésre.

Ellenérv: számos nyelvész állítja, hogy a főnévi csoportok (noun phrase-ek) is lehetnek direkt válaszok. Vagy a válasznak mondatnak kell lennie, de milyennek? Pl. ez egy válasz: "Tedd x-et."

1.3. A konkluzív válasz fogalma

(a megválaszolhatóság kritériuma)

A konkluzív válasz fogalma centrális szerepet játszik Hintikka elméletének kidolgozásában a kérdések logikájáról. Hintikka kérdésfelfogása teljesen adaptálja Åquist imperatív episztemikus megközelítését. Megjegyezzük, hogy az imperatív komponensnek nem tulajdonít nagy jelentőséget. A preszuppozíció igazságához ugyanakkor szüksége van a "hozd felszínre, hogy... " imperatív operátorra.

A konkluzív válasz egy olyan válasz, amely teljesen felszínre hozza a desziderátum igazságát. Konkluzív válasz esetén nincs szükség további magyarázatra, mivel a desziderátum leírja a kérdező számára az esemény (tény) episztemikus státusát. Ugyanakkor eltérően Åquisttól ugyanaz a felelet lehet konkluzív vagy nem konkluzív a kérdező tudásától függően. Vagyis a konkluzív válasz kontextuális. A kontextualitás nem jelent szubjektivitást vagy irregularitást.

Kicsit precizebben: B konkluzív válasz egy Q kérdésre, ha B együtt a kérdező tudásállapotának leírásával tartalmazza a Q kérdés desziderátumát.

A konkluzivitás feltételeinek kidolgozása Hintikka egyik fő célja. A konkluzív válasz megadásához nem elég a kérdés desziderátumát megadni, egy extra premisszát is meg kell fogalmazni. Ez hozza ugyanis felszínre a kérdező tudását, ami elengedhetetlen a konkluzivitás feltételeinek megadásához.

Nézzük ezt egy példán. (A példát lásd Hintikka: 1976) Vegyünk egy egyszerű kérdőszós kérdést a "ki" kérdőszóval:

(i) Ki gyilkolta meg Julius Caesart?

(Jelölje a c individuum név Caesart.)

Fogalmazzuk meg a desziderátumot:

(ii) Én tudom, ki gyilkolta meg c-t.

Szimbólumokkal: $x.KaM(xc)

Ka - én tudom, K - episztemikus operátor, M meggyilkolta kétargumentumu predikátum.

A kérdés preszuppozícióját megkaphatjuk, ha elhagyjuk az episztemikus operátort:

(iii) $x.M(xc)

A válasz a (iii)-re ez lehet: Cassius ölte meg Caesart.

Jelöljük Cassiust b-vel, így a desziderátum követelménye szerint

(iv) $x.Ka(Mx (b/x,c))

Tegyük fel, hogy ezen behelyettesítés (b/x) után az M (b, c) igaz. Konkluzív válasz ez a kérdésre? Nem, mert ebből még el kell jutnia a kérdező episztemikus állapotának leírásához (az ő tudásának leírásához az adott kérdés kapcsán). A kérdező igaznak veszi, hogy KaM(b, c).

Mondhatjuk-e, hogy a KaM(bc) implikálja a $x.KaMx-t a kérdés desziderátumát? Csak akkor, ha kiegészítjük egy extra premisszával:

(v) $x.Ka(x = b)

Azaz M(b,c) konkluzív válasz akkor és csak akkor, ha igaz

Ka(x = b), azaz én tudom, hogy ki b (Ki Cassius).

A választ akkor mondjuk nem konkluzívnak, ha még van kérdeznivaló, azaz azt kérdezzük, ki b? A direkt és indirekt kérdések és válaszok és a konkluzív válasz fogalmát áttekintve tegyünk néhány kiegészítést a főbb kérdéstípusok szerkezetét és szemantikai tulajdonságait illetően, függetlenül attól, hogy azok direkt vagy indirekt kérdések, vagy válaszok.

1.4. A kérdéstípusok szerkezete

A leírandó kérdéstípusokat valamely elsőrendű nyelvhez csatlakoztatjuk. Ha valamely elsőrendű nyelv a szokásos módon adva van, akkor formuláink halmazát kiegészítjük kérdésformulákkal. Vagyis adott elsőrendű nyelvhez csatlakoznak kérdéskomponensek.

Megkülönböztetünk (a) propozicionális kérdéseket,

(b) kérdőszós kérdéseket.

A propozicionális kérdések formája: X vagy Y,

ahol X és Y mondatváltozó.

A kérdőszós kérdés formája: ki, mi, hol,...X.

Ezeket a kérdéseket szokás az angol kérdőszavakból eredő wh-kóddal jelölni, tehát a továbbiakban wh-X-szel.

A kérdés mindkét fajtájához a megfelelő preszuppozíciót is meg kell fogalmazni.

A kérdéstípusokhoz tartozó preszuppozíciók és válaszok:

Az X vagy Y mondatokhoz az előfeltevést így adjuk meg:

S₁ V S₂ V ... S_n

A lehetséges válasz: S_i (i = 1, 2,..., n).

A propozicionális kérdés speciális esete: "Igaz-e A?" E kérdéshez tartozó preszuppozíció A V ~ A. (Az A V ~ A formula speciális szerepet játszik Hintikka interrogatív modelljében alkalmas új individuum kifejezések (nevek) bevitelére a deduktív rendszerbe.)

A kérdőszós (wh) kérdések legjellemzőbb tulajdonsága, hogy a kvantifikáció rejtetten jelen van minden wh-kérdésben. Minden wh szó egy kvantifikáló kifejezés valamely fajtája. Ugyanis a kérdőszós kérdések előfeltevése általánosan: $x.Sx. A lehetséges válasz pedig Sa.

Például ha azt kérdezzük, hogy "ki a?", akkor feltesszük, hogy

$x (x = a).

Ha például, mint az ismert rádióműsorban azt kérdezzük "Ki nyer ma?", feltesszük, hogy van (lesz) valaki, aki ma nyer. E feltevés a kérdező számára evidens, különben értelmetlen a kérdés. A kérdésre adható lehetséges válasz:

Kis Péter nyerte a mai játékot,

vagy

Nagy Anna nyerte a mai játékot,

vagy

Senki sem nyert.

Természetesen a kérdések logikájának választott irányvonalából adódik, hogy a kérdések preszuppozíciójának megadása előtt felszínre kell hozni a kérdés-válasz reláció imperatív-episztemikus természetét, ahogy erről a korábbiakban szóltunk.

A preszuppozíciókat el kell fogadni a kérdés feltevése előtt. Mivel a preszuppozíció arról informál, hogy léteznek dolgok, amiről a kérdés szól, a válaszhoz fel kell tenni, hogy a preszuppozíció igaz. Ha nem tesszük fel a preszuppozíció igazságát, a kérdés értelmetlen (esetleg inkorrekt álkérdés).

Hintikka interrogatív modelljében a kérdésekhez kapcsolódó játékszabályok a fenti megfontolásokból adódnak. Ilyenek: csak olyan kérdést lehet feltenni, amelynek preszuppozíciója szerepel a kérdező premisszái között (ha pl. egy dialógusról van szó).

Egy drasztikus szabály: ha a kérdés címzettje nem válaszol, mert nem tudja a választ, vagy nem akar válaszolni, akkor el kell fogadnia a preszuppozíció tagadását. Ez pedig hazugságba vagy ellentmondásba keverheti a partnert. A válaszoló lényegében arra kényszerül, hogy a kérdés preszuppozícióját vagy a tagadását fogadja el. Ez a szabály utat nyit az agresszív kérdezőnek, a diskurzus a kérdező jó vagy rosszindulatával van megterhelve.

A kérdések a politikai életben (sajtóban, parlamenti vitában) igen komoly szerepet játszanak; ugyanis az állításokat igazolni kell (kellene), a kérdéseket viszont nem kell bizonyítani. Igen álságos érv a politikai nyelvhasználatban: "Csak kérdeztem!" Ugyancsak jellemző például egy ilyen újságcím: Kérdésforma vádhalmaz X botrány kapcsán.

Vagy például egy riporter megrettenve attól, amit állítani szeretne, azt mondja: "Kérdés formájába csomagolom a véleményemet."

Számos újságcímben a kiemelendő információt tartalmazó mondat végére kérdőjel kerül. (Így a felelősség elhárul az újságról. Kérdésért nem lehet helyreigazítást kérni.)

A kérdésekre vonatkozó nyelvhasználati szabályok (betartása), a preszuppozíciók elfogadásának kényszere megóvhat az említett "kiszolgáltatottságtól", ugyanis a rosszindulat sugallta kérdések feltevőjének is el kell fogadnia a kérdés preszuppozícióját. Ebben a kérdésben a sugallt állítás felszínre kerül. A válaszolónak nem kell a továbbiakban a rejtett, esetleg letagadott állításokkal foglalkoznia, hiszen a preszuppozícióról kiderül annak igazságtartalma. A válasz megadása ennek függvénye. Így az úgynevezett "rágalmazó" kérdések eliminálhatók.

1.5. A lehetséges válaszok pragmatikai megközelítése

A pragmatikai aspektus az információkeresés folyamatában elkerülhetetlen. Ugyanis a válaszok igazsága nem biztos, hogy egybeesik az informativitáséval, vagyis nem biztos, hogy a kérdezőt kielégíti a kérdésre adott logikailag, szemantikailag kielégítő válasz.

Nézzük ezt a problémát egy példán. A kérdés ez: "Hol van az Eiffel- torony?"

A következő válaszokat vehetjük szemügyre:

(i) Franciaországban.

(ii) Párizsban.

(iii) Két utcával előre, majd balra.

(iv) Előtte áll.

Az (i) (ii) válaszok igazak és tegyük fel, hogy (iv) is igaz. Az utóbbi alapján tudjuk, hogy a kérdés az Eiffel-torony előtt állva hangzott el. Így (i) és (ii) bár igaz válaszok, de nem informatívak, nem hasznosak.

Az igaz, az informatív és pragmatikailag releváns (hasznos) válasz viszonyát így ábrázolhatjuk:

lehetséges válasz É igaz válasz É informatív válasz É hasznos válasz.

Hogy ez az alapvető szempont is kezelhető legyen a kérdések logikájában Hintikka kidolgozta a kutatás interrogatív modelljét (interrogatív model of inquiry). Hintikka modellje a tudás megszerzésének modellje, nem a tudás igazolásának a modellje. Az információkeresés a kérdés-felelet sorozatok segítségével van modellálva.² Az alapeszme nagyon egyszerű. A kutató megpróbál egy c konklúziót T premisszákból levonni. A tisztán deduktív elméletekkel szemben a kutató kérdéseket tesz fel az orákulumnak és a válaszokat hozzáadott premisszaként kezeli.

Hintikka interrogatív modelljében adott elsőrendű nyelvhez csatlakoznak az interrogatív komponensek. A nyelvhez egy M modell csatlakozik a szokásos módon. A modell szimpla verzióját még ki kell egészíteni azokkal az episztemikus elemekkel, amelyek szükségesek az említett válaszok kontextusfüggőségének reprezentálásához. A pragmatikai informativitás a szemantikai leírás bázisán definiálható. A kérdés pragmatikai aspektusát úgy fejezhetjük ki a modellben, hogy azon követelményt, hogy a kérdés desziderátumának következnie kell a preszuppozíciójából, az episztemikus logika eszközeivel leírjuk. Egyrészt pontosan megadjuk a lingvisztikai struktúrákat (propozicionális kérdések, wh kérdések), de másrészt leírjuk a direkt és indirekt kérdések beszédszituációit, pl. hol hangzik el a kérdés, melyik adott esetben a kielégítő válasz.³

Mielőtt a miért kérdések vizsgálatára rátérnénk még egy fontos problémát vetünk fel előzetesen.

1.6. A kérdések keletkezése a deklaratív mondatokból

A kérdések logikájában a kérdések szerkezetének feltárása, majd a kérdés-válasz reláció szemantikájának leírása a fő feladat.

Azonban gazdagítható ez a logika egy harmadik megközelítés kidolgozásával, a kérdések keletkezésének megvilágításával. A. Wisniewski kidolgozott egy apparátust a kérdések és keletkezésük kontextusára (Wisniewski l995). Hogyan, milyen szabálykövető módon keletkeznek a kérdések a kijelentő mondatok halmazából, erre szándékozik a szerző válaszolni.

A következtetés klasszikus fogalmát generalizálja és beveti az erotetikus következtetés fogalmát. E struktúrában a kérdés meghatározott szerkezetű premisszákból eredeztethető és a konklúzió funkcióját tölti be. Nézzük példákon, hogy a deklaratív mondatok halmazából hogyan következik a kérdés:

(a) (i) Platón dialógusai Szókratész bizonyos nézeteit tartalmazzák.

(ii) Timaiosz Platón egyik dialógusa.

(iii) Szókratész mely nézeteit tartalmazza a Timaiosz dialógus?

A kutatások (az információkeresés) folyamatában keletkeznek a kérdések, és válaszokat keresünk a kérdésekhez. A legtöbb esetben a kérdés felvetése függ a feltételezett háttértudástól, a feltételezett választól, de függhet a kérdező személyes ismereteitől, dedukciós képességétől stb.

(b) A Kennedy gyilkossággal kapcsolatban a nyomozás bizonyos szintjén a következő hipotézist állították fel:

(i) Néhány szervezet inspirálta JFK meggyilkolását.

Ebből a következő kérdés keletkezik:

(ii) Melyik szervezet inspirálta JFK meggyilkolását?

Tételezzük fel, hogy ugyanaz a nyomozás a következő hipotézishez jutott:

(iii) Ha valamelyik szervezet inspirálta JFK meggyilkolását, az vagy a KGB vagy a kubai titkosszolgálat vagy a New Orleans-i maffia volt. Ebből a következő kérdést keletkeztethetjük:

(iv) Melyik szervezet inspirálta JFK meggyilkolását, a KGB, a kubai titkosszolgálat, vagy a New Orleans-i maffia?

(c) Két kabarétréfa:

4544. Háziasszony keresi a húsklopfolót, de nincs a helyén, nem találja.

Konklúziója: (Kérdése a férjéhez) "Béla megint Fradi meccsre mégy?"

(ii) Feleség kérdezi a férjét: "Ízlett a vacsora?"

A férj válasza: "Veszekedni akarsz?"

Számos más példát hozhatnánk, megmutatva a kérdések keletkezésének előzményeit, hogy milyen szintaktikai vagy szemantikai szabály írja le, hogy egy adott kérdés milyen (szerkezetű) deklaratív mondatokból keletkezhet.

Sok esetben (de nem minden esetben) a kérdések és a kijelentő mondatok logikai formája determinálja, hogy mely kérdés keletkezik a mondatok mely halmazából.

Legyen adott elsőrendű nyelv predikátumai P, R, S, T és legyenek a, b, c e nyelv név konstansai és x, y a nyelv individuum változói, legyen p mondat konstans. Legyen ez a kérdés: "Mely z-re áll, hogy P(x)?" E kérdés abból a mondathalmazból keletkezik, mely ilyen alakú mondatokat tartalmaz: "Néhány z-re áll, hogy P(x)".

Vagy kérdezzük: "Az a helyzet, hogy P(a) vagy az a helyzet, hogy P(b),vagy az a helyzet, hogy P(c)?" Ez a kérdés a következő mondathalmazból keletkezik:

{"x(P(x) É ((x = a) V(x = b) V (x = c))), $xP(x)}

Nézzük még az alábbi kérdés keletkezését:

Legyen a kérdés formája:

"Az a helyzet, hogy ~R(c) vagy az a helyzet, hogy ~T(c)?" A következő halmazból keletkezik:

{(R(c)&T(c) É p),~p}

Megjegyezzük, hogy számos esetben a keletkezett kérdés adott mondatokból, függhet pragmatikai feltételektől is, pl. kognitív viselkedés, következtetési képesség. Ilyenkor mondjuk: ez a jó kérdés, esetleg azt, hogy nem ez a jó kérdés, hanem...

De számos esetben a keletkezett kérdés független, hogy ki, mi, hol, mikor akceptálja az adott deklaratív mondatokat.

Ez a viszony, amelyet egy rendezett párral írtunk le: DX, QE konkretizálható és definiálható⁴ (X nem üres deklaratív mondatok véges halmaza, Q egy kérdés).

Az így létrejött mondatok sorozatát nevezhetjük erotetikus következtetésnek, ahol X a premisszákat, Q a konklúziót reprezentálja.

Az erotetikus következtetés tehát olyan következtetés, ahol a konklúzió a deklaratív mondatokból eredeztetett kérdés. Ezen erotetikus következtetés újdonsága, hogy a konklúzió lehet informatív relatíve a premisszákhoz (szemben a szokásos deduktív következtetéssel). Ugyanis, ha kiegészítjük a premisszákat a konklúzióbeli kérdésre adott válasszal, lehetőségünk van új nem tautologikus konzekvencia deriválására , ami a konklúzióbeli kérdés megválaszolása nélkül nem következne.

Az erotetikus következtetés fogalma, amely a klasszikus következtetés fogalom egy általánosítása, segítségünkre van, ha a kérdés keletkezésére akarunk fókuszálni. Magának az elméletnek szintaktikai szemantikai leírása (pl. az érvényesség definiálása erotetikus argumentum esetén) e tanulmány kereteibe nem fér, de elemzésére érdemes figyelmet fordítani.

Áttekintettük a kérdés-válasz reláció néhány alapvető (szemantikai) tulajdonságát az 1.1. - 1.6. pontok alatt. Felszínre hoztuk azokat a legfontosabb eredményeket, amelyek a miért kérdések szemantikájához és pragmatikájához elméleti bázisul szolgálnak.

2. A miért kérdések általános

természetéről

2.1. A kérdések logikájának általános elmélete (szemantikája és pragmatikája) nem jelöli ki automatikusan a miért kérdések kezelésmódját. Számos lényeges különbség van a miért kérdések és egyéb kérdőszós kérdések között mind grammatikai, mind szemantikai tekintetben.

A wh-szó reprezentál (strukturál), meghatározza a válaszok lehetőségét, a változó kitöltésének módját, lekötését. A kérdés típusokhoz meghatározott módon fogalmazhatóak meg preszuppozíciók; ugyanakkor a miért kérdés nem tartalmaz olyan kérdő elemet, amelyben a változó kitöltése a kérdőszó függvénye. A wh-kérdéseknél a ki személyre, a mi tárgyra. a hol helyre utal. A miért kérdésre adható válaszok viszont nincsenek kapcsolatban a "kérdés testével".

Egy miért kérdés a miért kérdőszóval kezdődik és folytatódik egy deklaratív mondattal, ami tulajdonképpen a kérdés. Ez a deklaratív mondat valójában egy olyan belső kérdés, amelyre igen vagy nem a válasz.

Például: (a) Miért keleten kel fel a nap?

belső kérdés:

(b) Keleten kel fel a nap?

(c) A preszuppozíció: Keleten kel fel a nap.

A válaszhoz (b)-n keresztül (c) igazságát el kell fogadni, és ezután elemezhetjük a miért természetét.

Lényeges, hogy bármely miért kérdésre a keresendő válasz így kezdődik: mert...

(A "mert" intenzionális funktor, azaz nem elegendő a bemenetek extenziójának (igazságértékének) megadása a kimenet igazságértékének megadásához.)

A miért kérdéseknek alapvető kapcsolata van valamilyen magyarázat koncepcióval. A magyarázatot általában úgy fogjuk fel, mint a választ a miért kérdésre. Ha ezt a tézist elfogadjuk, akkor a fő probléma, amire választ kell adni a következő: egy válasz mikor adekvát (vagy konkluzív) egy miért kérdésre? Azaz egy információkereső kérdésre (a miért kérdést lényegében információkereső kérdésként konstatáljuk) mely válasz lesz elfogadható magyarázat.

Explicit szemantikát leírni a miért kérdésekhez ma már nem reménytelen vállalkozás.

Leginkább Hintikka, Koura, Bromberger, Lewis kutatásait tartjuk legeredményesebbnek. Közös az említett megközelítésekben, hogy mindegyikük a miért kérdésre adott jó válasz fogalmát a tudományos (oksági) magyarázat koncepciójára alapozza. Ez a koncepció a Hempel, Oppenheim, Nagel által kidolgozott tudományos magyarázat-modell.

A tudományos magyarázat alapsémája, a magyarázat két összetevője:

1. a magyarázandó (explanandum),

2. a magyarázó (explanans).

(1)-ben a miért kérdésben magyarázandó jelenséget leíró mondatot találjuk.

(2)-ben azon mondatok összessége található, amelyeknek az a szerepe, hogy magyarázatul szolgáljanak a feltett kérdésre.

Hempel szerint általános törvény kell a magyarázó erőhöz. A Hempel-doktrína egy úgynevezett deduktív-nomologikus (D-N) karakterű magyarázat modell, gyakran hívjuk átfogó törvény (covering-law) modellnek is. Négy alapelven nyugszik:

1. Az explanandumnak az explanans logikai konzekvenciájának kell lennie.

2. Az explanansnak legalább egy általános törvényt kell tartalmaznia és megköveteljük az explanandum deriválását.

3. Az explanansnak kell hogy empirikus tartalma legyen (és tesztelhető legyen).

4. Az explanans alatti mondatoknak igaznak kell lenniük.

A 2.3. két mondatosztályra utal: T1, T2,...,T_n mondatok általános törvényeket reprezentálnak.

F₁F₂,...,F_n konkrét előzetes feltételeket reprezentálnak. Tehát Hempel D-N magyarázat modelljének alapkövetelése azt mondja, hogy a dedukció törvényekből és a hozzáadott igaz premisszákból áll.

Megválaszolandó, mit tekintsünk jó magyarázatnak. Jó magyarázat az a magyarázat, amely teljesíti a konkluzivitás feltételét. (Ez a kikötés Hempel-Nagel követelményével harmonizál.) A továbbiakban Koura gondolatmenetét követve vizsgáljuk meg a fenti feltételt.

Koura a konkluzivitási vagy adekvátsági feltételt két elemre bontja. Ezek a relevancia és az unicitás feltételek. E feltételek formális leírása a miért kérdésre adandó válasz oksági karakterét ragadják meg. (Arisztotelésztől Hintikkán át a Lewisig az oksági karakter domináns a miért kérdés szemantikájának elemzésénél.)

A relevancia feltétel megkonstruálásához és logikai analíziséhez tegyük fel a kérdést:

Miért fordul elő e esemény?

Ennek parafrázisa: Mi okozza e eseményt?

Ha feltesszük, hogy "x okozza y-t", ezt úgy elemezhetjük:

ď�� x létezik és

ď�� x törvényszerűen (nomikusan) elégséges y számára.

Tehát adott e eseményre így kérdezünk: Milyen aktuális esemény elégséges nomikusan e számára?⁵ Fogalmazzuk meg a kérdés desziderátumát:

$xK(x egy aktuális esemény & x nomikusan elégséges e számára). (K: a kérdező tudja.)

Az x aktuális esemény annyi, mint x létezik, azaz $y(y = x) igaz, ezt rövidítjük

E(x)-szel. Arra, hogy x nomikusan elégséges e számára Koura a következő formulát javasolja:

N(E (x) → E(e)), ahol N valamilyen szükségszerűségi operátor, így

N(E(x) → E(y)) durván azt jelenti, hogy x elégséges oka y-nak.

A logikai eredmény

$xK(E(x) & N(E(x) → E(e)))

Legyen f egy válasz egy kérdésre, azaz egy kérdező tudja, hogy: f létezik, K(E(f)).

Az adekvát válasz feltétele két lépésben:

1. K(N(E(f) → E(e)))

Nyilvánvaló, hogy e formulában a relevancia feltételt fogalmazzuk meg, hiszen a formula azt mondja, hogy a kérdező tudja, hogy létezik egy nomikus viszony az f és az e esemény között.

2. $xK(N(x = f))

Ez a formula az unicitás feltételt fogalmazza meg.

Az N operátor azért elengedhetetlen e formulában is, mert nem elég tudni, hogy f egy unikális objektumra referál a kérdező episztemikus alternatíváiban, hanem azt is tudni kell, hogy minden alternatívában ugyanazt választja ki.

Tehát a két feltétel megfogalmazásával megadtuk az adekvát vagy konkluzív válasz kritériumait. Vagyis egy miért kérdésre adott magyarázatot akkor tekintünk a kérdés megválaszolásának, ha a magyarázat a relevancia és unicitás feltételeket megadja az adott kérdésre. Ahogy ezt Hintikka kifejezi: amikor már nincs több kérdezni- való.

2.2. A magyarázat relativitása, kontextusfüggősége

A "miért P" kérdő mondatban P egy állítás. Azt mondhatjuk a "miért" az állítást kérdésbe viszi át.

A "miért az a helyzet, hogy P" mögött különböző struktúrák lehetnek, amelyek különböző válaszokat igényelnek. A problémát az elhíresült bibliai példával illusztráljuk. (Lásd Van Frassen, Koura)

A kérdés: 1. Miért evett Ádám almát? (és nem körtét, narancsot vagy banánt)

2. Miért evett Ádám almát? (és nem Éva)

Van Frassen terminológiáját követve:

topik mondat: "Ádám almát evett."

a kontraszt osztályok: {Ádám evett almát, Ádám evett körtét, Ádám evett...} és {Ádám evett almát, Éva evett almát stb.}

A magyarázat adekvátsága egy Q miért kérdésre a kontextuálisan meghatározott kontraszt osztály ellenében értékelhető.

Az érvelés menete. Mindkét kérdés desziderátuma ugyanaz:

$xK(E(x)&N(E(x) → E(e))),

ahol e esemény Ádám almaevése (x az explanans).

Nézzük ezt a mondatot: "Miért Ádám ette az almát?" A kauzális magyarázat érdekel bennünket, legyen

C = {N |'X ette az almát ' a kontraszt osztályhoz tartozik}

az alternatív halmaz, a kérdés által megadva. Amit a kérdés takar, így adható meg: miért Ádám ette az almát és senki más nem ette?" A "senki más" kontraszt az alternatív halmazra utal. Átírva a kérdést: "Mi okozza azt, hogy Ádám ette az almát és senki más nem?"

Koura a következőt javasolja annak formalizálására, hogy e volt az oka, hogy Ádám almát evett:

N(E(e) → EVETT ('Ádám', 'az alma') &

&N(E(e) → ~EVETT (a, 'az alma') &

&N(E(e) → EVETT (b, 'az alma') &...,

ahol a, b az alternatív halmaz elemeinek nevei ('Ádám' kivételével). Általánosan:

"xN(e) → EVETT (x, 'az alma') ↔ x ='Ádám'))

a "miért Ádám ette az almát" desziderátuma:

$x.K(y)N(E(x) → (EVETT (y, 'az alma') ↔ y = 'Ádám'))

a "miért az almát ette Ádám" desziderátuma:

$x.K(y)N(E(x) → (EVETT ('Ádám',y) ↔ y = 'az alma'))

A magyarázat adekvátsága egy adott kontextusban három tényezővel határozható meg. Ez a három tényező egy Q kérdésre:

Q = < P_k,X, R >

P_k a topik

X ={P_1,...,P_k...} a kontraszt osztály, az alternatívák halmaza, melynek a topik lehet, de nem mindig eleme,

R a relevancia reláció.

A topik a miért kérdésben rejlő propozíció.

A kontraszt osztály az alternatívák halmaza.

A relevancia relációt szigorúan kell konstruálni, mert ebben adjuk meg, hogy mit kívánunk a választól. A 2.1.-ben leírt relevancia és unicitás formulák alkalmazhatók a fenti problémák leírására.

Egy miért kérdés feltételezi, hogy

a) a kérdés topikja igaz,

b) a kontraszt osztályból csak ez a topik igaz,

c) van legalább egy A állítás, amely releváns Q-hoz. Ez akkor teljesül, ha A R relációban van

< P_k,X >-hez.

Egy A propozíció (mint magyarázat) relevanciája adott kontextusban, adott miért kérdésre alapvetően relatív. Egy példa: a kérdés "miért keltél ma korán?" Válasz: "Ma korán keltem, mert felébredtem a tejes ember zörgésére".

A mert ebben a kontextusban azt szignifikálja, hogy a tejes ember zörgése a releváns, (az ok) a kérdéshez. (Lehetett volna más motívumot is megjelölni a korán kelésre.)

Ha A releváns egy miért kérdésre, akkor teljesíti azt a követelményt is, hogy A egy direkt válasz lehet adott kontextusban az adott kérdésre.

A példákon keresztül belátható, hogy a konkluzív válasz valójában csak pragmatikailag kezelhető. Vagyis megválaszolható, hogy miért Ádám ette az almát és senki más, és miért az almát ette Ádám és semmi mást. Még az is belátható, hogy ha az unicitás feltétel hiányozna, a relevancia feltétel sem teljesülne.

2.3. Az átfogó törvény (covering law) elv

Hintikka miért kérdés koncepciójában

Hintikka számára a Hempel doktrínát követő magyarázat modell szemantikai nézőpontból teljesen elfogadott. A miért kérdések teljesen jól kezelhetők mind szemantikailag, mind pragmatikailag a korábban vázoltak, azaz a normál (propozicionális és wh-) kérdések szemantikája és a kutatás interrogatív modellje alapján.

A kérdések utóbbi elmélete Hintikka szerint egy érdekes példáját nyújtja a szemantikai pragmatikai kölcsönhatás (interplay) alapján történő elméletalkotásnak.

Amikor egy miért kérdést teszünk fel, akkor egy hidat építünk vagy keresünk bizonyos előzetes feltevések, a kezdő feltételek és a végső konklúzió között. A miért kérdés esetén ezt a végső konklúziót explanandumnak hívjuk. A híd pedig tulajdonképpen a válasz a miért kérdésre.

A magyarázandó (explanandum) és a magyarázó (explanans) közötti hiányt kell a miért kérdés kapcsán áthidalni. (A Hempel doktrína szerint dedukcióval törvény alá kell vonni a megadott konklúziót.)

A miért kérdés esetén a kérdező kutató tehát az explanandummal foglalkozik. Tegyük fel például, hogy az explanandum P(b) formájú, ahol P egyargumentumú predikátum és b egy nem logikai konstans, és nem fordul elő a T premisszákban. (A mondatok általános törvényeket reprezentálnak. Lásd 2.1.-ben.) Ezt kérdezzük: "b miért ilyen és ilyen?" Így a miért kérdésben a Hempel-féle explanansra kell rákérdezni, hiszen a kezdeti premisszák nem fedik le teljesen (közvetlenül) a megmagyarázandóban megfogalmazott körülményeket. A kezdeti T premissza nem más, mint a kérdéshez tartozó preszuppozíció. Tegyük fel, hogy A a válaszok összessége, amit a kérdező elérhet. Azaz A-t úgy tekintjük, mint a lehetséges explanansok, magyarázatok összességét. A logikai keretelmélet egy elsőrendű logika. A-t és T-t úgy tekintjük, mint szinguláris mondatokat a kompaktság miatt. Ha P(b) deriválható, a következő konzekvencia reláció adódik:

(T&A) ├ P(b)

A szituáció "trivializálásához" az alábbi feltevések szükségesek:

(i) (T&A) ├ P(b) (A kezdő premisszából és a válaszból következik az explanandum),

(ii) ~ T ├ P(b) (A preszuppozícióból nem következik az explanandum),

(iii) ~ A ├P(b) (A válaszból nem következik az explanandum).

(iv) b nem fordul elő T-ben,

(v) P nem fordul elő A-ban.

Ha (i)-(v) kielégíthető, akkor bizonyítható, hogy létezik egy H formula, azaz egy H(b) formula (az explanans kezdeti feltétel része úgy, hogy

(a) T ├ "x(H(x) É P(x))

(b) H-ban lévő minden konstans előfordul mind T-ben, mind A-ban, kivéve b-t

(c) A ├ H(b)

Ha az (v) feltételt feladjuk, akkor (a)-(c)-hez hozzáadódik

(d) Ha P nem fordul elő A-ban, akkor nem fordul elő H(b)-ben.

Általánosítva ezt az eredményt, bármely explanandum olyan tetszőleges mondat, amely tartalmazza b-t, mondjuk C[b]. A (d) feltétel a következőt mondja: C[b] azon nem logikai konstansai, amelyek nem fordulnak elő A-ban, nem fordulnak elő H[b]-ben.

A H predikátum olyan közvetítő predikátum, amely ahhoz szükséges, hogy b az általános törvényből legyen magyarázható: mivel (i)-(v) feltevés alapján tudjuk, hogy sem T-ből, sem A-ból nem vezethető le P(b), ezért kell a H tulajdonság, amely részben T, részben pedig A beli individuumhalmazra vonatkozik, de H igaz b-re is. A H közvetítő predikátum létezésének bizonyítása Craig interpolációs lemmájának felhasználásával történik.

Röviden: Legyenek A és B mondatok halmazai. Ha fennáll ├ A É B, akkor van olyan C mondathalmaz, hogy C-ben csak olyan mondatbetűk vannak, amelyek megvannak A-ben és B-ben is úgy, hogy

├A É C és ├ C É B

A lemma a közbülső közvetítő elem megtalálásáról szól.

Visszatérve tehát a H(b) formulához: A válaszoló T alapján megfogalmaz egy törvényt úgy, hogy a H közvetítő tulajdonság legyen az előtagban, a magyarázni kívánt (P) tulajdonság pedig az utótagban.

Az (a), (b), (c) alatti állítás megalapozott. A válaszoló most már képes megindokolni (megmagyarázni) b miért ilyen és ilyen.

Fontos kiegészítés, hogy a P(b) explanandumban nemcsak b, hanem P is lehet a kérdezett elem. Ehhez az átfogó törvény szerkezete a következőképpen alakul:

"X(H(X) É X(b))

Az átfogó törvény szerepe a magyarázatban arra világít rá, hogy hogyan lehet egy magyarázat válasz a miért kérdésre.

A miért kérdések és más kérdések megválaszolásának különbségeiről röviden a következőket állapíthatjuk meg:

A wh-kérdések megválaszolása az interrogatív modellen keresztül a desziderátum megadásával és megalapozásával ér véget. A miért kérdéseknél a desziderátum ismert a kezdeteknél. Amit a kutatásnak tennie kell, meg kell alapoznia a "hidat" a kezdeti premissza és a végső konklúzió között.

A covering law tétel azt mondja, hogy ez a megalapozás, ez a híd annyi, mint megtalálni a H(x) formulát, és a H(b) kezdő feltételt. A H(b) kezdő feltétel megtalálása a cél a miért kérdés megválaszolásában. A covering law antecedense úgy tekinthető, mint válasz a miért kérdésre. Hintikka szerint a H formulák összefoglalják a válaszadás teljes folyamatát.

A miért kérdésre adandó keresett válasz (magyarázat) esetén fontos belátni: a konklúzió (a magyarázandó) már adott, és keressük a hiányzó premisszát. Ez a kutatási folyamat tulajdonképpen az abdukciós következtetés problémaköre.

2.4. A miért kérdés és az abdukció problémaköre

Mit nevezünk abdukciós következtetésnek?

A huszadik századi logikai irodalomban Ch. S. Peirce tárta fel ennek a következtetési eljárásnak a jellegzetességeit, mutatta ki különbségét a dedukciótól és az indukciótól. Induljunk ki Peirce példájából:

Törökországban járván lát egy díszesen öltözött urat lovon, körülvéve négy lovassal, akik baldachint tartanak fölé. Azt gondolja, hogy csak a tartomány kormányzójának jár ki ekkora megtiszteltetés és arra következtet, hogy az illető úr a kormányzó. Miért következtetett úgy (helyesen), hogy a kormányzó ül a lovon?

Jelöljük Γ-val az ismert adatokat és φ-val a konklúziót.

Γ elemei: 1. A török tartomány kikötőjében jár.

2. Egy díszesen öltözött ember lovon ül.

3. Négy másik ember baldachint tart a lovon ülő fölé.

φ A lovon ülő úr a kormányzó.

Világos, hogy Γ-ból nem következik φ. Adjuk hozzá Γ-hoz az α feltevést: csak a tartomány kormányzójának jár ki ekkora megtiszteltetés.

Γ + α-ból következik φ.

Általánosan abdukcióról akkor beszélünk, ha megfigyelt események vagy a meglévő elmélet alapján nem vonhatjuk le a konklúziót. (Másképpen nem elegendő a miért kérdésre adandó válaszhoz.) Ha viszont a hiányzó premisszát megtaláljuk, a következtetés helyessége eldönthető.

Az abduktív elvet sokféleképpen megfogalmazhatjuk. Röviden: Ebben az eljárásban premisszára következtetünk a konklúzióból (vagyis a megmagyarázandóról).

Az abduktív következtetés tulajdonképpen egy módja a problémamegoldásnak. Egy érvelési mód, mely különbözik az indukciótól és a dedukciótól. Kereső eljárás, keresendő a magyarázat, ami igazolja a konklúziót. A fő kérdés az, hogy milyen kereső mechanizmusok vannak, hogyan tudjuk rekonstruálni az abdukciót, azaz: az a feladat áll előttünk, hogy leírjuk azt a folyamatot, amelyben a kiegészítő megoldások megszületnek, hogyan találjuk meg a jó válaszokat és szűrjük ki az abszurdakat.

Mielőtt azonban az abdukció-elv tulajdonságait megvizsgáljuk, nézzük Peirce gondolatait az abdukcióról. (A továbbiakban leírtakat Peirce Collected Papers VII. kötet 36-38. paragrafusa alapján foglaljuk össze, továbbá az I-II. kötet néhány paragrafusa alapján.

Az új igazságok csak az abdukcióból jönnek. Az abdukció végül is nem más, mint vélekedés. A vélekedés minden logikai művelet fontos része.

A tudás növekedésének magyarázatához:

az emberi elmének képessége van a helyes teóriák kigondolására. Gyakran megfigyelésekből erednek a jó megsejtéseink az igazságról, ha nem is tudjuk megmondani, milyen körülménynek köszönhetjük ezeket a sejtéseket.

Egy olyan hipotézis vagy állítás felvételét, amely egy meglepő tényállás előrejelzéséhez vezet abdukciónak nevezzük.

Mind az indukció, mind az abdukció egy hipotézis elfogadásához vezet, minthogy a megfigyelt tények vagy szükségszerűen, vagy valószínűen a hipotézis következményei lehetnek. Az az érzés motivál bennünket, hogy egy elméletre van szükség a meglepő tények magyarázatára.

Az abdukció során a tények átgondolása adja a hipotézis ötletét (lásd a kormányzó példát).

A hipotézist kérdésként kell felfogni. (Véleményem szerint elsősorban miért kérdésként.)

Peirce elmélete arról, hogy miért oly gyakori a helyes vélekedés, azt mondja, hogy a retrodukció (vagyis az abdukció) egy sajátos ösztön, hipotézist állító hajlam, azon a feltevésen alapul, hogy kellő rokonság áll fenn elménk és a természet között ahhoz, hogy a vélekedés ne legyen egészen reménytelen, különösen, ha minden vélekedést a megfigyeléssel összevetve ellenőrzünk.

Nyilvánvaló, hogy ha nem volna az emberben valami belső világosság, melynek folytán vélekedései jóval gyakrabban helyesek, mint a puszta véletlen következtében lennének, az emberi faj már régen kipusztult volna a létért való küzdelemben.

A hipotézis különféle összetevői már elménkben vannak, még mielőtt erről tudomást szereznénk. De ami az új feltevést felvillantja, az nem más, mint az az ötlet, hogy illesszük egymáshoz azt, aminek az összeillesztéséről még csak nem is álmodtunk sohasem.

A hiányzó hipotézis kialakítását Peirce a belátás aktusának tekinti. Az abdukció mint tudományos módszer pusztán előkészítő jellegű, a tudományos okoskodás első lépése. Peirce az abdukciót "eredendő érvnek" is nevezi, mivel az argumentumoknak csak ez a fajtája vezet új ötletekhez.

Milyen elvek vezérelnek bennünket az abdukcióban a hipotézis kiválasztásánál?

Az abdukció elv megszabja az elfogadható hipotézisek határait. Tanácsa arra, hogy hogyan kell kiválasztani a legjobb hipotézist, vagyis a hiányzó premisszát:

Három megfontolás determinálja választásunkat.

Legyen egyszerű, legyünk képesek az experimentális tesztelésre és annyi logikai kötőanyagot kell tartalmaznia, amennyi szükséges, hogy racionálissá tegyük.

2. Olyannak kell lennie a hipotézisnek, hogy magyarázza a meglepő tényeket.

3. Gazdasági megfontolások is szükségesek. A gazdaságosság három faktora: az ára, a proponált dolog értéke magában és hatásossága más projektekhez képest.

Fontos tennivaló kijelölni a választott hipotézis konzekvenciáját dedukcióval, majd összehasonlítani indukció által a vizsgálat eredményével és vagy rendben van, vagy elutasítjuk és keresünk másik magyarázó hipotézist.

Tehát a legjobb hipotézis, ami a legegyszerűbb, legtermészetesebb, amelyet a legkönnyebb és legolcsóbb ellenőrizni, és mégis a tények legnagyobb körének megértését segítik elő.

Ha több magyarázat lehetséges, újabb és újabb próbák alá kell vetni őket, míg közülük az egyik (vagy másik) nem bizonyul elfogadhatónak.

Bár Peirce világosan elkülöníti a különböző logikai eljárások eredményességét, amikor azt mondja, hogy

"Deduction proves that something must be, induction shows that something actually is operativ, abduction merely support that something may be " -

mégis azt mondja, hogy az abdukció a logikai következtetés ugyanolyan legitim típusa, mint az indukció vagy dedukció.

Tehát az abdukció fogalma: Olyan következtetés, ahol a premisszára következtetünk a konklúzióból. Ebben tulajdonképpen arra a köznapi gondolkodásra reflektálunk, mikor az esemény okát feltesszük.

Precízen egy abdukciós problémát így írnak le: legyen Γ (formulák halmaza) egy háttérelmélet és φ egy formula úgy, hogy

1. Γ -ból nem következik φ

2. Γ -ból nem következik ~ φ

A probléma megoldása azt jelenti, hogy ha adva van <Γ, φ> pár, keresendő a formulák között egy α formula úgy, hogy Γ ÄŚ{α }Ţφ.

Ahhoz, hogy (α) a magyarázat szerepét betölthesse, néhány alapkövetelménynek kell eleget tennie.

1. α legyen konzisztens Γ-val, azaz Γ Ţ α,

2. α legyen egy minimális magyarázat <Γ, φ> abdukciós problémára.

Azaz bármely β-ra, ha ΓČ{β}Ţφ és αŢβ akkor Ţβşα.

3. α tegyen eleget szintaktikai követelményeknek (pl. legyen egy elsőrendű formula a szokásos felépítésben).

Definíció szerűen α-t akkor tekintjük egy magyarázatnak a <Γ, φ> abdukciós problémának, ha α egy formulája az adott Γ ÄŚ{φ}nyelvnek és Γ ÄŚ{α}Ţφ.

Ekvivalens magyarázatokat azonosnak veszünk. Ha egy magyarázat vagy minimális, vagy konzisztens az elmélettel, explicit módon állítható.

Az abdukciós probléma megoldásának technikáját úgy kell megadni, hogy bármely deduktív rendszer ne csak tesztelje, hanem generálja is a konklúziókat, amelyek az abdukciós problémát "előadják".

Az abdukció és a dedukció dualitására rávilágít a modern logika. Ugyanis ha Γ egy logikai elmélet és φ egy megfigyelt tény (egy formula), bármely α-ra {Γ,α}Ţφ, akkor és csak akkor, ha {Γ,~φ}Ţ~α.

Az abdukció formális kezelését többek között Gabbaynak köszönhetjük. Elsősorban a Genzen kalkulus felhasználásával (továbbá szekvens kalkulus módszerével) épít fel egy indexikus (labelled) deduktív rendszert a programozási logika keretei között.

Az információkereső procedúrák technikai részleteit jelen tanulmányban nem ismertetjük.

Annyit jegyzünk még meg, hogy a Genzen kalkulus azért előnyös az abdukciós probléma formális kezelésében, mert szemben a deduktív kalkulusok szokásos felépítéseivel, a következő lépésekre támaszkodik:

1. valamely premissza fölvétele,

2. új logikai kapcsolatok (műveleti jel) fölvétele,

3. egy premissza vagy más bevezetett formula lebontása, a

benne szereplő fő műveleti jel kiküszöbölése.

Még annyit: Az abdukciós választást Gabbay szerint a relevancia elv vezérli. Szerinte a magyarázat benne van az adatbázisban, csak ki kell hámozni a program segítségével.

Tévedés azt gondolni tehát, hogy az átfogó törvény modell szerint a magyarázat egy pusztán deduktív feladat, azaz egy levezetés a törvényekből és a kezdő feltételekből. Azt kell látni, hogy sem a törvény, sem a kezdeti feltétel nem adott a magyarázat kezdeténél. A magyarázat feladat, azt jelenti, hogy interrogatív módon kutassuk a hiányzó információt.

2.5. A magyarázat és a Hempel doktrína univerzalitása

A nagy kérdés az, hogy a Hempel doktrína mentén létrejött megoldások megmondják-e kielégítő módon, amit a miért kérdésekről tudni szeretnénk?

A p propozíció korrekt válasz-e a miért kérdésre, amelynek preszuppozíciója q? Igen, akkor és csak akkor, ha p egy deduktív-nomologikus magyarázat premisszáinak konjunkciója, amelynek konklúziója q. Számos ellenpélda mutatja (pl. Bromberger l966), hogy a kutatás, az információkeresés nem mindig alkalmazkodik a Hempel doktrínához.

A példák:

1. Cassandra minden jóslata mindig igazzá válik. (Cassandra egy computer.) Tegnap azt jósolta, hogy ma esni fog. De ez nyilvánvalóan nem magyarázza, hogy miért esik ma.

2. Csak azok a férfiak, akik magasabbak hat lábnál, hagynak tizennégy hüvelyknél nagyobb lábnyomot. Gargantua tizennégy hüvelyknél hosszabb lábnyomot hagyott. Ezért Gargantua magasabb, mint hat láb. Ismét azt látjuk, hogy nincs megfogalmazva, miért magasabb Gargantua hat lábnál.

Ezek a példák mutatják, hogy bár kompatíbilisek a tézissel, hogy a miért kérdésre adott válaszok és preszuppozíciók, a D-N magyarázat premisszái és konklúziói, de nem elégségesek.

Amikor azt a kérdést akarjuk megválaszolni, hogy "miért ez és ez az eset", gyakran a nem-tudományos gyakorlatunk vezet rá a helyes válaszra. A Gargantua példában, a dedukció nem ad magyarázatot arra, hogy Gargantua miért magasabb hat lábnál. "Mert a lábnyoma, amit a parton hagyott tizennégy hüvelyknél hosszabb" - ez nem ad választ a feltett miért kérdésre.

Vegyünk egy olyan példát, amelyben a magyarázat nem teljesíti a D-N doktrína követelményét.

3. A tintafolt esete: X professzor asztalához közel a szőnyegen egy tintafolt van. Hogyan magyarázza a "Miért van sötét folt a szőnyegen?" kérdést. Tegnap egy nyitott üveg tinta állt az asztal sarkán, mikor távozott, a könyökével véletlenül leverte az üveget és a tinta kifolyt a szőnyegre.

Ez a magyarázat úgy tűnik teljesen adekvát az adott kérdésre, bár nem hivatkozik semmilyen törvényre. A D-N védői azt mondják, hogy ez egy inkomplett magyarázat, és a törvény hallgatólagosan feltételezett. Ezzel szemben számosan amellett érvelnek, hogy hiba itt törvényt vagy kezdeti feltételt keresni, hiszen a magyarázat (a válasz) világos és teljes. A tanulság: lehetséges teljesen jó magyarázatot találni általános törvény nélkül is, azaz a covering law koncepció nem univerzálisan érvényes.

A fenti példák különböző megítélésében az okságra vonatkozó különböző filozófiai nézetek jelennek meg.

A fenti érvelésben az esemény okát azonosítják mindazzal, ami a magyarázathoz szükséges. E mellett a felfogás mellett szól mindennapi gyakorlatunk is, a számos miért kérdésre adott elfogadható válaszunk.

Például arra a kérdésre, hogy "Klári miért hagyta el a férjét?", azt a választ lehet adni, "Mert erősen ivott".

A fenti érveléssel harmonizál (2.2.-ben) a magyarázat relativitására és kontextusfüggőségére vonatkozó elemzésünk is.

Ezzel szemben Hempel és számos tudományfilozófus szerint az oksági viszony mindig involválja az általános törvényt. (A tintafoltos példában a newtoni mechanikát és bizonyos kémiai törvényeket.)

A jó magyarázat fogalmának kidolgozásával - a covering law mentén -, azaz azonosításával az adekvátság (relevancia és unicitás) feltétellel, az a gond, hogy nem számol azzal a ténnyel, hogy a tudományban és a mindennapi gyakorlatban a kérdések, főleg a miért kérdések információ kereső kérdések.

Lehet továbbá, hogy ugyanaz a magyarázat az átfogó törvény modell mentén rendben van, egy érvényes érvelésnek bizonyul, pragmatikailag mégis inadekvát. Például: ha egy magyarázat olyan fogalmakat használ, amelyeket a kérdező nem fogad el, vagy nincs összhangban a tudás állapotával. Nyilvánvaló, hogy ebben az esetben a konkluzivitás kondíció, amely a pragmatikus adekvátságra is érvényes, nem teljesül.

Megjegyzendő még, hogy a magyarázat nagyon gyakran a dialógus szélesebb kontextusában valósul meg, és inkább dialógus szintű jelenség, mint mondat szintű entitás.

3. A miért kérdések és a kontrafaktuálisok

3.1. A kontrafaktuálisok szerepe a magyarázatokban

Az eddigiekből az derült ki, hogy a miért kérdésekre adandó válaszoknak általában magyarázatoknak kell lenniük. Ám a mindennapi életben előforduló tényeket vagy eseményeket különböző módon magyarázzuk.

Egy-egy esemény magyarázata változó. A hétköznapi világban nem létezik a magyarázat. Különféle emberek különböző - nemritkán összeegyeztethetetlen - magyarázatot adnak, sőt olykor ugyanaz a személy is más és más magyarázatot ad ugyanarra az eseményre vagy tényre.

Úgy tűnik a tudományos világon kívül nem sok értelme van igaz magyarázatot keresni. Ha a ,,miért? -mert" beszélgetéseket, mint nyelvi jelenségeket vizsgáljuk, akkor az ilyen dialógusok szemantikájában nem az igazság lesz a központi fogalom.

Egy miért kérdést feltenni annyi, mint magyarázatot kérni egy adott jelenségre. Mikor felteszünk egy miért kérdést, vagy a kérdés maga (pontosabban a kérdőszót követő ige), vagy a kérdés nyelvi és nem-nyelvi kontextus megszabja, hogy milyen választ várunk. Ehhez irányt mutatóak lehetnek a kérdések parafrázisai. Például:

• A szövegkörnyezet dönti el az értelmezést, a kérdőszót követő ige harmadik személyű, nem "emberi": Miért ugat az a kutya? 1. Mi az oka annak, hogy ugat a kutya?

2. Mi váltotta ki belőle ezt a veszett ugatást?

• A kérdőszót követő ige második személyű, szándékos cselekvésre utal, indoklást kíván: Miért tettél a kutyára szájkosarat?

1. Mivel indokolod azt, hogy ...?

2. Mi a célod avval, hogy ...?

• A kérdőszó kifejezetten propozicionális attitűdre utal: Miért gondolod, hogy szájkosarat kell rakni erre a kutyára?

1. Magyarázd el, hogy miért kell a szájkosár?

2. Mutasd meg, miből következik, hogy a kutyára szájkosarat kell tenni?

Az ezekre a kérdésekre adható válaszok lehetnek oksági magyarázatok, indoklások, vagy a korábbi ismeretekből és előfeltevésekből történő (nem feltétlenül deduktív, gyakran abduktív) következtetések. Általában mindegyiket magyarázatnak hívhatjuk.

Ezeket a válaszokat nem igazságuk, hanem elfogadhatóságuk alapján lehet szemantikailag elemezni.⁶ Ez az elemzési stratégia egyszersmind azt is jelenti, hogy a hagyományosan pragmatikainak nevezett elvekből némelyeket be kell vonnunk a szemantikai elemzésbe.

Az elfogadást általában az jelzi, hogy a kérdező nem kérdez tovább, a sikertelenséget éppen a további kérdések jelzik.⁷ A válasz elfogadhatósága így függ a kérdező előzetes ismereteitől és a kérdéses jelenségre vonatkozó ,,elméletétől". Egy ,,miért-mert" magyarázó dialógus sikeres akkor, ha az elfogadható válaszhoz jut. Elképzelhető, hogy rögtön az első válasz nem vezet sikerhez, ekkor vissza kell kérdezni és az új elfogadható válasszal ki kell egészíteni elméletünket, vagy ismereteinket, majd visszatérhetünk az eredeti kérdéshez, megvizsgálhatjuk, hogy az új ismeretek birtokában elfogadható-e, ha nem, akkor ismételjük ezt a lépést. Ez azt mutatja, hogy a magyarázatok láncot alkotnak. Ez a láncszerűség azonban nem jelent tranzitivitást általánosan. Ha A magyarázza B-t és B magyarázza C-t, ebből nem következik minden esetben, hogy A magyarázza C-t. A magyarázatok e tulajdonsága megkülönböztető erejű, például a tudományos magyarázatoktól vagy a levezető-kifejtő magyarázatoktól elvárjuk a tranzitivitást, míg az indokoktól gyakran nem.

A válasz nem mindig közvetlenül elfogadható vagy elfogadhatatlan, olykor szükség van egy köztes tesztre is. Erre szolgálhatnak a kontrafaktuális állítások (tesztként általában kérdő formában). Az előző példákra adható válaszokat mind lehet kontrafaktuálisokkal tesztelni:

� Ha nem ..., akkor nem ugatna?

ď�� Ha nem ..., akkor nem tettél volna rá szájkosarat?

ď�� Ha nem ..., akkor nem gondolnád, hogy szájkosarat kell rá tenni?

Minden mertes mondatot, azaz magyarázatot át lehet fogalmazni kontrafaktuálissá. Ám, mint van Frassen rámutatott, egy jelentős különbség van a mertes és a kontrafaktuális állítás között. A kontrafaktuálisok az egész magyarázó láncot átfoghatják, ha van ilyen, a miért kérdésre adandó válasznak azonban ki kell választania egy releváns láncszemet.

Mielőtt részletesebben kifejtenénk ezeket a gondolatokat, bemutatjuk David Lewis inspiráló elméletét.

3.2 Lewis elmélete

David Lewis meghatározó jelentőségű cikkei közül három fő gondolatát fogjuk összefoglalni és egységes elméletként kezelni. E három írás a Causal Explanation, a Counterfactuals, és a Score-Keeping in Language Games.

Lewis okság elmélete szerint az oksági állítások kontrafaktuális függést fejeznek ki. Egy oksági állítás két kontrafaktuális állítást fed:

1. Ha az ok fennállna, akkor az okozat is fennállna.

2. Ha az ok nem állna fenn, akkor az okozat sem állna fenn.

Természetesen mindig csak az egyik ellenőrzésére van szükség attól függően, hogy aktuális vagy nem aktuális eseményekről beszélünk. Az események oksági láncot alkotnak, megint csak a beszélők igényei döntik el, hogy az oksági lánc mely tagjait nevezik meg okként. A ,,Miért?" kérdésekre adott válaszok magyarázatok. A magyarázatok információval szolgálnak a kérdéses esemény kauzális történetéről.

Lewis szerint minden magyarázat oksági magyarázat, és minden oksági magyarázat kontrafaktuálisokkal írható le. A magyarázatok jelentését tehát a kontrafaktuálisok szemantikájára vezeti vissza. A tényellentétes feltételes állításokhoz pedig lehetséges világ szemantikát szerkeszt.

A kontrafaktuálisok modern szemantikai elemzése az ún. Ramsey-elvből indul ki:⁸

Egy kondicionálist úgy értékelünk, hogy: először az előtagot (hipotetikusan) hozzáadjuk a már meglévő hiteinkhez; másodszor megteszünk minden szükséges kiigazítást, hogy meggyőződéseink konzisztenciáját megőrizzük (anélkül, hogy az előtagba vetett hipotetikus hitünket feladnánk); végül megfontoljuk, hogy az utótag ekkor igaz lesz-e.⁹

Stalnaker illetve Lewis ebből alakítja ki saját lehetséges világ szemantikáját. A lehetséges világok a lehetséges tények egy leírását mutatják meg, az adott világban igaz kijelentések halmazával reprezentálhatóak. Stalnaker szerint a lehetséges világok fogalma nem más, mint a hipotetikus meggyőződések ontológiai analogonja. A lehetséges világ szemantikában a meggyőződések legkisebb változtatását úgy fejezik ki, mint olyan lehetséges világ(ok) választása, ami a lehető legkevésbé különbözik az aktuális világtól (és igaz benne az értékelendő kondicionális előtagja). A legközelebbi lehetséges világ fogalmának értelmezéséhez szükséges, hogy a világok között egy rendezési relációt értelmezzünk, ez a viszonylagos lehetőség (comparative similarity). Ez a reláció a világok közti távolságot egy bizonyos világhoz képest adja meg: azaz a közelebb van w-hez, mint b. A lehetséges világok közötti távolságot felfoghatjuk a klasszikus modális logikából ismert elérhetőségi, alternatíva reláció finomításaként. Az elérhetetlen világok, amelyek nem alternatívái az adott világnak, a legtávolibbak. Egy adott világ legközelebb saját magához van. A két szélsőség között rendezzük el a világ alternatíváit, például úgy, hogy az egy-egy világban igaz kijelentések szerint határozzuk meg a távolságot. Ebből már látható, hogy nagy valószínűséggel nemcsak egy világ lehet a legközelebbi, hanem akár több is, mely mind konzisztens az adott kontrafaktuális feltevéssel és nincs náluk közelebbi a feltevéssel konzisztens világ. Ezért nem közvetlenül tükröződik Lewis elméletében a Ramsey-elv, mint Stalnakernél, hanem némileg módosítva.

Lewis a következőképpen adja meg a kontrafaktuálisok igazságfeltételét:

Ha A lenne, akkor B lenne igaz akkor és csak akkor, ha

1. Minden olyan világnál, ahol (A és nem B) igaz, van olyan közelebbi világ, ahol (A és B) igaz, vagy

2. nincs olyan elérhető világ, ahol A igaz (üres teljesülés).

A kontrafaktuálisok közismerten homályosak. Homályosságukat Lewis elmélete nem eloszlatja, hanem beépíti. A homályosságot a viszonylagos lehetőség relációja hordozza. Ennek élesítésére pedig ugyanazt az elvet lehet használni, mint amit Lewis más elmosódott határú kifejezésekre javasol a Score-Keeping in Language Games c. cikkében. Ez az elv az akkomodáció elve, ami a későbbi dinamikus szemantikák inspirálója. Egy-egy dialógus során különböző kontextuális paramétereket kell fejben tartanunk, melyekhez viszonyítva értékelhetjük az elhangzó állításokat. Ilyen kontextuális paraméter lehet például a térbeli közelség. Ha a beszélgetés városokról folyik, közelinek tekinthetjük Budapestet és Bécset, szemben Varsó és London távolságával. A beszélgetés során, ha a közelségre vonatkozó explicit állítást fogalmazunk meg, akkor a kimondással egyidőben a megfelelő kontextuális paraméter is arra az értékre állítódik, amivel az állítás igaz lesz, amennyiben ez lehetséges, azaz lehet a többi állítást is annak segítségével értékelni. Egy távolságra vonatkozó kérdés így nem más, mint a paraméter beállítására, azaz távolsági információ megadására vonatkozó felszólítás.

Ugyanezt a metódust tulajdoníthatjuk a kontrafaktuálisoknak, egy ilyen állítás elhangzásakor a viszonylagos lehetőség reláció módosul úgy, hogy a kontrafaktuális igaz legyen.

Ezeket az alapelveket módosítva megalkotható a magyarázó mondatok egy dinamikus elmélete. Nem fogadjuk el a kauzalitás kontrafaktuális elméletét, mint ahogy azt az elvet sem, hogy minden magyarázat oksági magyarázat lenne. Mégis elfogadhatjuk, hogy a magyarázó mondatok információval szolgálnak, ha nem is feltétlenül egy esemény kauzális történetéről, de mindenesetre arról, hogy hogyan függ más események bekövetkeztétől, jelenségek előfordulásától, vagy tények fennállásától, kijelentések igazságától. Ezek a függések nemcsak tesztelhetőek kontrafaktuálisokkal, hanem explicit meg is adhatóak velük. Ezt a folyamatot pedig leírhatónak tartjuk egy dinamikus szemantika keretein belül, vagy bármely olyan elméletben, amely az akkomodáció elvéhez hasonló jelenségeket kezelni tud.

Hintikka terminológiájához visszatérve¹⁰, egy miért kérdés desziderátuma az alábbi formában adható meg:

Tudom, hogy melyik az a C, hogy A mert C.

A kérdés preszuppozíciója:

Van olyan C, hogy A mert C.

Ám az "A mert C" mondatnak előfeltevése az, hogy amennyiben A fennáll akkor, ha C nem lenne, akkor A sem lenne. Ha A nem áll fenn, akkor, ha C lenne, akkor A is lenne.

Választhatunk, hogy az előfeltevések akkomodációjával kívánjuk a kérdés szemantikáját értelmezni vagy más korábban említett úton. Az akkomodációs felfogás azt sugallja, hogy egy miért kérdés értelmesen feltehető, ha előfeltevése elfogadható, azaz a diskurzus adott pontján a rendezési reláció olyan, hogy megengedi a kontrafaktuális igazságát, ami csupán azt jelenti, hogy a beszélgetés során elfogadott kontrafaktuálisokkal konzisztens. A miért kérdésre adott válasz relevánsként jelöl meg egyet a különböző elfogadott kontrafaktuális függőségek közül. (Ez a követelmény azt mutatja, hogy egy üresen igaz kontrafaktuális soha nem lehet elfogadható válasz egy miért kérdésre, hiszen nem lehet releváns.)

A relevancia fogalmát fent több értelemben is használtuk. Egyrészt megkülönböztettünk releváns világokat, az aktuális világ alternatíváit, másrészt megkülönböztettünk releváns függési relációkat. Természetesen egy kontrafaktuális feltevés, mely üresen teljesül egy irreleváns világban, irreleváns függési relációt von maga után. De mi különbözteti meg még a releváns függést az irrelevánsaktól? Bevezethetünk egy újabb kontextuális paramétert, amely a relevanciát fogja jelölni. Ekkor a releváns okként megjelölt függések újabb megszorítást jelentenek a miért kérdésekre nézve. Például ha elfogadtuk azt, hogy egy bizonyos baleset azért történt, mert a sofőr ittas volt, akkor ez azt jelenti, hogy a többi kontrafaktuális függés (például hogy nem lett volna baleset, ha nem jeges az út) irreleváns az adott kontextusban. Ha a sofőrt ezek után elítéli a bíróság a baleset okozásáért, nem tekinthetjük az ítélet releváns okának a jeges utat, csak az ittasságot. A relevancia azonban különbözik a világok közötti távolságtól, hiszen lehetséges, hogy azonos távolságot tulajdonítunk annak a világnak, ahol nem jeges az út és nincs baleset és annak, ahol nem ittas a sofőr és nincs baleset. Ez a gondolatmenet tulajdonképpen Koura korábban bemutatott elemzéséhez illeszkedik.

A kontrafaktuálisok tekinthetőek a Hintikka-féle elméletben feltételezett hídnak, ám a deduktív, vagy esetleg abduktív eljárást itt a függés explicit megadásával helyettesítettük. Úgy gondoljuk, hogy a fent vázolt mechanizmus előnye, hogy megszabadul a hempeli doktrína nehézségeitől. Hátránya ugyanakkor az, hogy a kontrafaktuális függés explicit megadására kell támaszkodjon, ami sok esetben talán nem reális feltételezés, vagy túlzott egyszerűsítés. Ám mind a Hintikka-féle, mind a fent vázolt lewisiánus elmélet képes a miért kérdéseket a többi kérdés mintájára, információ kereső eljárásként kezelni, de míg Hintikkánál a magyarázat dialógus-szintű entitás, addig ez utóbbi elméletben inkább mondatszintű.¹¹

3.3 Konklúzió

Áttekintettük a kérdések logikájának, szemantikájának és pragmatikájának néhány jellegzetes elméletét. Ezek alapján megvizsgáltuk a miért kérdések legfontosabb elméleti problémáit és az e kihívásokra javasolt néhány megoldást.

Bízunk benne, hogy a miért kérdések körüli homály egy részét sikerült eloszlatnunk. Nem adhatunk azonban egységes és részletes logikai elemzést a miért kérdések működéséről, és ennek csak részben az az oka, hogy nem egy technikai jellegű cikket írtunk.

A miért kérdések sokfélék. Sokféleségükből adódóan több mechanizmus párhuzamos vagy akár együttes működésére van szükség feldolgozásukhoz.

A miért kérdések megválaszolása, mint fent már többször megállapítottuk, a kontextus függvénye. A miért kérdések kontextusa azonban valamilyen információ kereső kutatás. A kontextusok radikális különbsége az információ kereső módszerek és az ismeretek, a tudás különbségeiből adódik. Másfajta információt más módszerekkel keres a tudományos kutató és a hétköznapi ember (még ha személyük éppen azonos is). Céljaik és módszereik különbsége tükröződik nyelvhasználatukban. Nem kérdéseik szintaxisa különbözik, és nem is csak a szóhasználatuk. Néhány esetben szóról szóra azonos kérdésekre különböző választ fognak elfogadni. A kérdések logikai, szemantikai és pragmatikai feldolgozása a fő különbség.

Cikk eleje Cikk vége Jegyzetek Bezárás

IRODALOM

L. Åquist: "A new approach to the Logical Theory of Interrogatives", in: Filosofiska Föreningen, Uppsala 1965.

S. Bromberger: "Why-Questions", in R. Colodny (szerk.) :Mind and Cosmos, Pittsburgh University Press, Pittsburgh 1966.

D. Harrah: "The Logic of Questions", in: Gabbay - Guenther (szerk.): Handbook of Philosophical Logic, vol. II., Amsterdam, Reidel Publishers, 1984.

J. Hintikka: "The Semantics of Questions and the Questions of Semantics", Acta Philosophia Fennica, vol 28., No. 4. 1976.

J. Hintikka és I. Halonen: "The semantics of Why-Questions", Journal of Philosophy, vol. XCII. No. 12. 1995.

L. Kartunnen: "The Syntax and Semantics of Questions", in Hiz (szerk.): Questions, Amsterdam, Reidel Publishers, 1977.

A. Koura: "An Approach to Why-Questions", Synthese 74, 1988.

D. Lewis: Counterfactuals, Oxford University Press, Oxford 1973.

D. Lewis: Philosophical Papers, vol. 1-2., Oxford University Press, Oxford 1983, 1986.

Madarászné Zsigmond Anna: "A társalgás, a dialógusok és a vélekedés logikája", in: Gond.

R. Stalnaker: "A Theory of Conditionals", 1968.

B. van Frassen: The Scientific Image, Oxford University Press, Oxford 1980.

A. Wisniewski: The Posing of Questions, Kluwer Academic Press, Amsterdam 1995.

Cikk eleje Cikk vége Irodalom Bezárás

JEGYZETEK

Cikk eleje Jegyzetek Irodalom Bezárás