Cikk vége Jegyzetek Irodalom Bezárás

A SZUBSZTANCIÁK TRÓPUS ELMÉLETE

ÚJVÁRI MÁRTA

Bevezetés

Az arisztotelészi értelemben vett egyedi szubsztanciák mint konkrét partikuláris dolgok és az események tárgyalhatók együtt egy koherens felfogásban.¹ Ez az eljárás azért is helyes, mivel e két ontológiai fajta szoros kapcsolatban áll egymással. Ilyen koherens felfogáshoz vezethet a trópus-elméleti megközelítés, ami mellett érvelni szándékozom.

A trópusok nem mások, mint tulajdonság-partikulárék. Ebben a mivoltukban átvágnak a partikuláris dolog és az univerzálé hagyományos ontológiai kettősségén, amennyiben a trópusok tulajdonságok, természetek, ugyanakkor egyediek. Például az a humorérzék, amivel Szokratész rendelkezik, senki máshoz nem tartozik, bár másoknak is van humorérzékük. Az a szürkés szín, ami a Parlament épületének a színe, egyetlen más épülethez sem tartozik, bár sok szürke épület van a világon. A trópusok tehát egyben kvalitatívak és partikulárisak. Nézzük hát, miért találhatjuk meg a trópusban mint ontológiai kategóriában a szubsztanciák és az események egységes felfogásának alapját.

A biztos kiindulópont a következő: az események kínálkoznak a trópus-elemzésre, hiszen az események mint oksági szereplők mindig partikulárisak és mindig kvalitatívak. Például a kályha adott forrósága okozza a bőröm megégését egy bizonyos helyzetben, és nem a forróság általában. Az esemény pedig tekinthető úgy, hogy változás állt be a szubsztancia egyedi kvalitatív vonásaiban: az egyik tulajdonság-partikuláréja lecserélődött egy másik tulajdonság-partikuláréra. Ezen a ponton merül fel az egységes tárgyalás igénye: ugyanis abszurd lenne azt állítani, hogy míg a szubsztanciák változó vonásai trópusok, addig az állandó vonásaik, mondjuk a konstitutív vonásaik, univerzális tulajdonságok. Hiszen mi tenné a dolgok bizonyos vonásait inkább univerzális tulajdonsággá, semmint trópussá? Gondoljuk csak meg, hogy az állandó vonások közül is több változó mértékben jellemzi a dolgokat fennállásuk során. Az emberi lények például alakkal és kiterjedéssel bírók egész életidejükben, de különbözőképp valósítják meg ezeket a vonásokat a különböző életszakaszokban. Nevezzük az olyan tulajdonságokat, mint "alakkal bírás", "kiterjedés" stb. meghatározandó tulajdonságoknak (determinables) és a meghatározott alakkal, kiterjedéssel stb. rendelkezés esetén beszéljünk meghatározott tulajdonságokról (determinates). Világos, hogy az állandó meghatározandó tulajdonságok is változó meghatározott módban valósulnak meg, ezért az eseményekhez illő trópus-elméleti felfogást célszerű kiterjeszteni a szubsztanciák állandó meghatározandó vonásaira is.

A szubsztanciák és az események egységes trópus-elméleti felfogását itt nem tudom kifejteni; ez meghaladná a jelen tárgyalást. Csak jelzem, hogy Bennett (1999) érvelt újabban az események trópus-felfogása mellett; Ehring (1999) pedig arra mutatott rá, hogy az eseményeket mint oksági szereplőket trópusokként lehet a legjobban kezelni. Peter Simons (1994) pedig előterjesztette a szubsztanciák kétszintű trópus-nyaláb elméletét.

Az ambiciózus terv egyik fontos feltétele viszont tisztázható: az nevezetesen, hogy absztrakt vagy konkrét létezőknek tekintsük-e a trópusokat. A trópusok absztrakt volta mellett fogok érvelni először is. Mint megmutatom, ez a döntés segít abban is, hogy fenntarthassuk a szubsztanciák és az események közötti fontos metafizikai különbséget. A fő részben a szubsztanciák kétszintű trópus-nyaláb elméletét fogom tárgyalni, amely felöleli a lényegi és az esetleges kvalitatív vonásokat. Itt rámutatok bizonyos problémákra, amelyek a szubsztanciákat alkotó trópusok modális státusa kapcsán vetődnek fel. Van még itt két további fontos kérdés a nyalábolás (bundling) relációjával kapcsolatban. Az egyik, hogy hogyan jöhetnek létre a szubsztanciák mint független konkrét entitások a trópusok mint függő absztrakt entitások összenyalábolásából. A másik kérdés, hogy vajon a nyalábolás relációját trópusként vagy univerzáléként kell-e felfognunk. Általánosan szólva, a kérdés az, hogy vajon fogjuk-e fel a relációkat visszavezethetetlen relációs trópusoknak, vagy pedig - minthogy a trópus-elméleti megközelítés még nem jelent feltétlenül elkötelezettséget valamilyen monisztikus ontológia mellett - tekintsük őket igazi univerzáléknak. Az utóbbi felfogásra hajlok és a relációkat igazi univerzáléknak fogom tekinteni, Vallicellával megegyezően (Vallicella, 2002).

Ami a filozófiatörténeti előzményeket illeti, az események trópus-elméleti felfogása visszanyúlik Locke "módozataihoz", amiről az Értekezésben beszél és Leibniz "egyedi akcidenciáihoz" a Nouveaux essais-ben. A mai felfogás szerint a trópusok egyediek, de nem feltétlenül akcidenciálisak. Például, a kétszintű trópus-nyaláb elmélet felteszi, hogy lényegi trópusok alkotják a szubsztancia egyedi természetét. A Keith Campbell által javasolt, ma standardnak tekinthető felfogás szerint a trópusok kvalitatív partikulárék, azaz absztrakt partikulárék. Minthogy a trópusok természetek, nem is lehetnek konkrét, komplex partikuláris dolgok (Campbell, 1990, lásd 33-35. o.). Újabban azonban Peter Simons úgy jellemezte a trópusokat, mint "konkrét függő partikulárékat".² Ez utóbbi felfogással szemben most azt mutatom ki, hogy a trópusok konkrétsága számos okból nem tartható fenn.

Trópusok: absztraktak vagy konkrétak?

A trópusok konkrétak abban az értelemben, hogy térbeli-időbeli létezők, amelyek ott és akkor léteznek, ahol és amikor az őket "hordozó" szubsztancia létezik. E tekintetben különböznek tehát a független platóni univerzáléktól, amelyek nincsenek kötve a dolgokban való megjelenésükhöz. A trópusok viszont, mint egyedi természetek, elválaszthatatlanok azon térbeli és időbeli dolgoktól, amelyeknek a természeteik. Van azonban két fontos vonásuk, amelyek alapján, minthogy nem számíthatnak konkrétnak, csak absztraktnak lehet tekinteni a trópusokat. Először is, függő létezők, minthogy függnek a hordozó szubsztanciától és így nem lehetnek konkrétak abban az értelemben, hogy képesek lennének független létezésre. Az arisztotelészi szubsztanciák konkrétságát éppen a független létezésre való képességükben szokás főként megjelölni. Másodszor, a trópusok absztraktak egy további értelemben is, ugyanis mint természetek csak egy-egy meghatározott aspektusból jellemzik a szubsztanciát. Vagyis nem konkrétak abban az értelemben, hogy felölelnék egyenként a szubsztancia összes vonásait.

A szubsztanciák képesek önálló létezésre és vonásaik összességét hordozzák; eme két kritérium szerint tehát konkrétak, míg ugyanezen kritériumok szerint a trópusok absztraktak. Ugyanakkor a trópusok konkrétak, ha a térbeliségük és az időbeliségük döntő az osztályozás szempontjából. Simons ezt döntőnek tartja és ennek alapján a trópusokat "függő konkrét partikuláréknak" tekinti. A kérdést azonban mégsem oldja meg ezzel megnyugtatóan; fontolóra veszi ő is azokat a kritériumokat, amelyek alapján a trópusok absztrakt létezőknek számítanak, és nincs végleges érve arra, hogy az ellenkező nézetet alátámasztó szempont miért írná fölül az absztraktság mellett szóló szempontokat. Ezzel szemben én itt kimutatom, hogy van döntő érv az absztraktság mellett. Arról nem is szólva, hogy furcsa dolog összekapcsolni az egyik döntéshez vezető kritériumot a másik döntéshez vezető kritériummal, mint azt Simons teszi: a függőség-kritérium alapján azt gondolnánk, hogy ami ontológiailag függő, az nem lehet konkrét; a térbeliség-időbeliség kritérium alapján azt gondolnánk, hogy ami térbeli-időbeli, az konkrét kell legyen. Mindezek fényében milyen értelmet adhatunk a függő konkrét létező fogalmának?

A trópusok absztrakt volta mellett nemcsak Campbell eredeti felfogása szól; megerősíti érvem E. J. Lowe legújabb metafizika felfogása is (Lowe, 2002). Lowe a következőket írja "a konkrétság két fogalma és a trópusok státusa" kapcsán: "amikor azt mondjuk, hogy a trópusok »absztraktak« ebben az értelemben, akkor természetesen nem arra gondolunk, hogy nem léteznek térben és időben ... Az »absztraktság« eme értelmében inkább arról van szó, hogy a trópusok - szemben az őket birtokló »konkrét« objektumokkal - ontológiailag függő létezők, amelyek képtelenek arra, hogy ilyen konkrét objektumoktól »elkülönülten« létezzenek."³

Simons is úgy találja, hogy "van némi kényelmetlenség abban, ha konkrétnak nevezzük a trópusokat", de úgy véli, hogy ez "a kényelmetlenség csökkenthető, ha különbséget teszünk függő és független partikulárék között. Mivel rendelkezésünkre áll a »

függő partikuláré« kifejezés, legjobb, ha a trópusokat egyfajta függő létezőkként írjuk le." (Simons, i. m. 557.) A Simons által is jóváhagyott függőség-kritérium azonban ellentmond annak, hogy a trópusokat konkrétnak tekintsük.

Létezik azonban a konkrétságnak egy további aspektusa is, amelynek alapján a trópusok konkrétsága aligha tartható. Arról van szó, hogy a független partikulárék hordozzák a tulajdonságok és relációk különféléjét és függetlenségük szorosan kapcsolódik ezen képességükhöz, hogy ti. fenntartják ezt a különfélét. A "különfélét" (Mannigfaltige) itt főként a kanti értelemben használom, amely kifejezi azt a minőségi sokféleséget, ami a tárgyak fogalmában való szintézist igényli. A függő létezők nem tudnak fenntartani különfélét; éppen ellenkezőleg, inkább olyan egyéb partikulárékhoz kapcsolódnak, amelyek rendelkeznek ezzel a mágikus ontológiai képességgel. Az egyedi szubsztanciák mint partikulárék esetében a konkrétságuk függetlenség kritériuma és a különféle fenntartásának kritériuma éppen a jelzett módon erősítik meg egymást. Ennélfogva a trópusok mint kvalitatíve egyszerű függő partikulárék csak absztraktak lehetnek.

Az események trópus-elmélete is alátámasztja azt, hogy a trópusok absztrakt partikulárék. Itt redukciósan érvelhetünk: ha a trópusok konkrétak lennének, miközben az eseményeket egyenesen trópusokként azonosítjuk, akkor azt a következményt kapnánk, hogy csak konkrét események léteznének. A konkrét esemény olyasmi, ami felöleli a szubsztancia összes vonását, beleértve a térbeli és az időbeli viszonyait is, így a tulajdonságaik változásait is. Ez a felfogás viszont ahhoz vezethet, hogy elmosódik az események és a szubsztanciák közötti fontos különbség. Quine felfogása szerint például csak konkrét események léteznek. Bennett tárgyalja Quine felfogását, és kritikáját nyújtja.⁴ Ezekre itt most nem térek ki; a lényeg az, hogy ha fenn akarjuk tartani metafizikai okokból a szubsztanciák és az események megkülönböztetését, akkor nem szabad megengednünk a trópusok konkrét voltát.

Ha úgy véljük, hogy az események trópusok, továbbá, ha úgy véljük, hogy a trópusok mint minőségi vonások alkotják valamilyen módon a szubsztanciákat, számos kérdés merül fel. Bár itt nem nyújthatjuk a szubsztanciák és az esemény komplett koherens trópus-felfogását, mégis, legalább néhány kérdést jelezhetünk. Például azt, hogy jól illeszkedik-e egymáshoz a szubsztanciák trópus-nyaláb elmélete és az események trópus elmélete? Vagy esetleg több vonzereje van-e a szubsztanciák trópus-nyaláb-plusz-szubsztrátum elméletének akkor, amikor hangsúlyozni akarjuk azon minőségi vonásoknak a szubsztancia fogalmában való egységét, amely vonások némelyikét- de egyszerre nem az összeset - változások érintik? Egy további kérdés például az, hogy vajon a trópusok ugyanazon vonásokat mutatják-e a szubsztanciák és az események vonatkozásában? Például Armstrongnak az a nézete, miszerint a trópusok módok (ways) kevésbé tűnik vitathatónak az eseményekre alkalmazva, mint a szubsztanciákra.⁵ Az események ugyanis természetesen vesznek föl határozókat, és így a mód alkalmazhatónak tűnik az esetükben, míg ezzel szemben a szubsztanciák a főnévi-nominális megközelítést igénylik.

A következőkben a szubsztanciák trópus-elméleteivel foglalkozom.

A szubsztanciák trópus-elméletei:
ultraesszencializmus vagy antiesszencializmus

A trópus-elméleti megközelítésnek számos előnye van az alternatív megközelítésekkel szemben. Például a filozófusok eléggé széles köre ért egyet abban, hogy a szubsztancia ún. "csupasz szubsztrátum" elmélete meglehetősen furcsa, sőt ellentmondásos. Ezen elmélet szerint úgy tudunk számot adni a minőségi jegyeikben megegyező dolgok számszerű különbségéről, ha feltesszük: a minőségi jegyeken túl mindegyik kizárólagos módon rendelkezik egy tulajdonság nélküli - és ebben az értelemben csupasz (bare) - szubsztrátummal. Például a futószalagról legördülő azonos típusú és színű autók kvalitatíve megkülönböztethetetllenek, numerikusan viszont megkülönböztethetők a bennük lévő individuáló szubsztrátumnak köszönhetően. Vagyis a tulajdonság nélküli csupasz szubsztrátum individuáló szerepet tölt be. Fölmerülhet persze az a gondolat, hogy az autók térbeli és időbeli pozíciója lehet az individuáló tulajdonságuk; hogy ez miért nem megfelelő javaslat, arra hamarosan kitérek.

A jelzett elmélettel szemben újabban például Denkel érvelt amellett, hogy "a csupasz szubsztrátumnak mint individuáló szerepű dolognak a fogalma logikailag nem megfelelő", és "elfogadhatatlan abszurd következményekhez vezet".⁶ (Denkel, 2000) A csupasz szubsztrátum elmélet szerint minden egyes partikuláré el van látva egy kizárólagos csupasz szubsztrátummal. Azonban meglehetősen különös egy olyan dolognak a fogalma, amelynek lényegileg nincsenek tulajdonságai, hiszen akkor hogyan adjunk számot a dolog eme tulajdonságáról? Hogyan adjunk számot továbbá a csupasz (tulajdonság nélküli) szubsztrátum azon további tulajdonságáról, hogy ő a "tulajdonságok hordozója"?

Egy másik lehetőség a szubsztanciák felfogására, ha reduktív megközelítést alkalmazunk, és a szubsztanciákat bizonyos kvalitatív vonások nyalábjainak tekintjük. Itt választhatunk az univerzálé-nyaláb és a trópus-nyaláb elméletek között. Ha az utóbbit választjuk, elkerülhetünk számos olyan problémát, ami az előbbi alapján merül fel. Arról van szó, hogy az univerzalista megközelítéssel szembeni ellenvetések nem merülnek fel a trópus-elméleti megközelítéssel szemben. Például a trópusok - minthogy eleve a konkrét partikulárékhoz kötődő egyedi természetek - nem vetik fel azt a gondot, hogy esetleg önkényesen posztulálunk egyedi dolgokat a tulajdonságoknak egy önkényesen kiválasztott halmaza alapján. Intuitíve ugyan világos, hogy nem kapunk valódi partikuláris dolgot akármilyen tulajdonsághalmaz alapján; az univerzalista megközelítés viszont nem nyújt itt semmilyen korlátozást.

A legfőbb érv a trópus-nyaláb elmélet mellett azonban az, hogy ez az elmélet nincs elkötelezve a Megkülönböztethetetlenek Azonossága (MA) elv erős változata mellett; míg ugyanakkor a standard érv az univerzalista felfogással szemben az, hogy maga után vonja az (MA) elv erős változatát. Ez az elv azt mondja ki, hogy nem lehetséges, hogy a számszerűleg különböző konkrét partikulárék az összes tulajdonságaikban megegyezzenek. Az erős változat pedig "tiszta tulajdonságokra" van megfogalmazva; "tisztának" (pure) számítanak azok a tulajdonságok, amelyek megnevezése nem tartalmaz utalást partikuláréra.⁷ Például, amíg a "királynak lenni" tiszta tulajdonság, addig az "Anjou királynak lenni" nem-tiszta tulajdonság. Az utóbbi tulajdonság megnevezésében ugyanis nemcsak univerzálé szerepel, hanem partikuláris dologra való utalás is. Logikailag úgy mondanánk, hogy individuum-konstans szerepel a tulajdonság mint logikai függvény megnevezésében. Az (MA) elv gyenge változata azt mondja, hogy a számszerűleg különböző partikulárék nem rendelkezhetnek ugyanazon összes tiszta és nem-tiszta tulajdonsággal. Az utóbbiba beletartozik a térbeli és az időbeli helyzet is. A futószalagról legördülő, kvalitatíve azonos autók példájánál maradva, a gyenge elv szerint az autók numerikus különbsége azzal magyarázható, hogy bár minden tiszta tulajdonságukban megegyeznek, nem egyeznek meg viszont a térbeli lokációjukban, hiszen mindegyik más helyet foglal el.

Az (MA) elv gyenge változata intuitíve elfogadhatónak tűnik, az erős elv viszont nem elfogadható. Senki nem gondolná, hogy a modern tömegtermelés kvalitatíve precízen azonos nagyszámú termékei egyetlen partikuláris dolgot alkotnak, pusztán azért, mert a tiszta tulajdonságaikban megegyeznek. A probléma viszont az, hogy az elv gyenge változata nem áll az univerzalista rendelkezésére! Az univerzalista ugyanis a partikulárékat nem egyéb partikulárék, hanem a tulajdonságok alapján kívánja előállítani, mégpedig úgy, mint univerzális tulajdonságok nyalábjait. Ezért nem folyamodhat - a körbenforgás veszélye nélkül - a nem-tiszta, azaz partikulárékat említő tulajdonságokhoz a partikulárék azonosításánál. A partikulárékat tehát csak a tiszta tulajdonságok alapján tudja megadni az univerzalista úgy, hogy minden egyes tiszta tulajdonság-nyaláb egyetlen partikulárét határoz meg - ami viszont intuitíve elfogadhatatlan. Ennélfogva az univerzalista elkötelezett ama intuitíve hamis nézet mellett, miszerint nem létezhetnek olyan, számszerűleg különböző partikulárék, amelyek egyébként az összes tiszta tulajdonságukban megegyeznek.

A trópus-elmélet jobb helyzetben van ebben a tekintetben: ugyanis a trópusok függő létezők, és mint ilyenek, nem tartozhatnak hozzá több szubsztanciához, csak az egyetlen hordozó szubsztanciájukhoz. Hivatkozhatunk itt a hordozó-kizárólagosság (bearer-uniqueness) elvére, amely szerint bármely a és b trópusra, és bármely x és y dologra, ha a minősége x-nek és b minősége y-nak és x és y nem-azonosak, akkor a és b sem azonosak.⁸ A szubsztanciáknak tehát csak pontosan hasonló trópusaik lehetnek, ami nem vonja maga után a szubsztanciák azonosságát. Továbbá, ha a hasonlóság relációjában álló dolgok absztraktak, mivel trópusok és nem konkrét egyedek, akkor nem kell szembesülnünk egy olyan problémával sem, amely az ún. hasonlóság-nominalizmus alapján merül föl.

A hasonlóság-nominalisták helyettesítőket keresnek a tulajdonságokhoz az egymáshoz hasonló konkrét egyedi dolgok osztályai formájában. A partikulárék olyan osztályát veszik, ahol bármely két tag legalább annyira hasonlít egymáshoz, mint a pár bármelyik tagja valamilyen külső, az osztályhoz nem tartozó partikuláréra. A gond azonban az, hogy a hasonlóság mindig valamilyen tekintetben áll fenn. Így előállhat az a helyzet, hogy az osztály egy vélelmezett tagja jobban, azaz több tekintetben hasonlít egy az osztályon kívüli dologhoz, mint az osztály egy másik tagjához. Tegyük fel, hogy különböző méretű (kicsi, nagy), különböző színű (kék, piros) és különböző formájú ( szögletes, gömbölyű) tárgyak alkotják a vizsgálandó empirikus partikulárék univerzumát. Tegyük fel, hogy találunk 3 kék tárgyat, O1-et, O2-t és O3-at úgy, hogy O1 nagy, gömbölyű és kék; O2 nagy, szögletes és kék; O3 pedig kicsi, gömbölyű és kék. Úgy vélhetjük ennek alapján, hogy ez a 3 tárgy hasonlóság-osztályt alkot. Hiszen látható, hogy O1 hasonlít O2-re abban, hogy mindkettő nagy és kék; O1 hasonlít O3-ra abban, hogy mindkettő gömbölyű és kék; O2 és O3 viszont csak a színükben hasonlítanak. Előfordulhat ugyanakkor, hogy O3 hasonlít egy további, az osztályhoz nem tartozó objektumhoz forma és méret tekintetében, mondjuk, a kicsi, gömbölyű és piros O4-hez, és így jobban, azaz több tekintetben hasonlít egy osztályon kívüli dologhoz, mint az osztály bármelyik tagjához.

A probléma lényege, hogy ha nem élünk előzetesen a 'kék színűség' mint univerzálé feltevésével - amivel a nominalista nem is élhet -, akkor nem fogjuk megkapni a tulajdonságokat úgy, mint az egymáshoz hasonlító konkrét objektumok olyan osztályát, amely a fenti kikötést teljesíti, ti. azt, hogy bármely két tag legalább annyira hasonlít egymásra, mint a pár bármelyik tagja egy, az osztályhoz nem tartozó partikuláréra.⁹ A nominalisták törekvése a tulajdonságok konkrét partikulárék osztályaira való redukálására tehát nem sikeres, mivel a partikulárék csak tökéletlen közösségeket alkotnak a kvalitatív vonások tekintetében.¹⁰ A probléma megfogalmazható úgy is, ahogyan ezt Armstrong tette korábban: eszerint a hasonlóság nominalizmus megpróbál olyan konkrét egyedi objektumokat találni, amelyek valamilyen tulajdonság paradigmatikus eseteiként szolgálhatnak, azonban előállhat az a helyzet, hogy más tulajdonságok paradigmatikus esetéül is szolgálnak az adott objektumok. (Armstrong, 1978)

Mindezen okoknál fogva jobbnak látszik a nominalizmusnak az a fajtája, amelyet a trópus-elmélet képvisel. Minthogy a trópusok absztrakt létezők, a hasonlóság-osztályaik könnyen képezhetők. A nominalizmussal szembeni kifogások fényében és az univerzalizmussal szembeni kifogások fényében jól látható, hogy milyen fontos szerepet tölt be ezek elháríthatóságában a trópusok absztraktsága és a partikularitása.

A trópus-elméleti megközelítés előnyeit így bemutattuk. Nézzük most meg közelebbről a szubsztanciák trópus-elméleteit, amelyeket három fő csoportban foglal össze Simons. 1. A szubsztanciák trópus-nyalábok, ahol a trópusokat az együttes jelenlét (compresence) ekvivalencia-relációja köti össze. A brit empiristák mint elődök után ma Donald Williams és Keith Campbell a fő képviselői ennek a nézetnek. 2. Posztulálnak egy szubsztrátumot a trópusok hordozójaként, amely megvalósítja a trópusok egységét az egyedi szubsztanciákban. Ez lenne a trópus-plusz-szubsztrátum nézet, amelyben az egység nem függ a nyalábolás relációjától. Épp ellenkezőleg, ez az egység előfeltételeződik, amikor további tulajdonságokat tulajdonítunk az objektumoknak a predikációban. Charles Martin képviseli ezt a nézetet. 3. Simons saját javaslata egy olyan kétszintű, szubsztancia-magot feltevő elmélet, amely a nyalábolás relációjára épít. Az előfeltevés szerint a szubsztancia egyedi természetét a lényegileg együtt előforduló elemeknek egy szigorú nyalábja alkotja. Ez a fajta szubsztrátum azonban nem csupasz partikuláré: ugyanis a lényegi trópusok alapján lehet csak a szubsztrátumot azonosítani, és ez hordozója lehet az akcidenciális trópusok lazább nyalábjának. Ehhez a javaslathoz nagyon hasonlót terjesztett elő van Cleve is.¹¹

A szubsztancia 1. és 2. elmélete olyan modális problémákkal néz szembe, amelyeket röviden a következőképp jellemezhetnénk: a nyaláb-elméletek ultraesszencialisták, míg a szubsztrátum-elméletek antiesszencialisták. A jelzett elméletek modális problémáiról Loux szól részletesen. Ami Simons elméletét illeti, ez ugyan elkerüli az első kettő számos buktatóját, ugyanakkor megvannak a maga modális problémái, amelyekre itt szeretnék rámutatni. Azt fogjuk látni, mint majd kimutatom, hogy Simons elmélete túl merev a lényegi trópusok specifikálása terén a következő értelemben: Simons elmélete kizárja annak lehetőségét, hogy a szubsztancia egy meghatározandó trópusának a meghatározott trópusa felcserélődjék ugyanazon meghatározandó trópus egy másik meghatározott trópusával. Ezt majd részletesen kifejtem Simons elméletének tárgyalásánál.

A nyaláb-elméletek szerint a szubsztanciák nem mások, mint tulajdonságok/trópusok nyalábjai. Ennélfogva úgy kell kezelni a szubsztanciákat alkotó tulajdonságokat/trópusokat ezen elméletek szerint, hogy mindegyikük lényegi vagy szükségszerű alkotórésze a szubsztanciának, hiszen különben a szubsztancia nem lenne az, ami. A konkrét szubsztancia azonossága tehát felöleli annak minden egyes minőségi vonását, ami a konstitúciójába belép. Tehát "minden igaz alany-állítmány szerkezetű állítás valamilyen konkrét objektumról lényegi vagy szükségszerű tulajdonságot tulajdonít az objektumnak a következő értelemben: ha az a tulajdonság nem lépne be az objektum konstitúciójába, az objektum nem létezne". (Loux, 1998, 105. o.) Vagyis arról van szó, hogy a partikuláris dolgok azonossága komplett alkotórész-azonossággal adható meg; a nyaláb-elméleteknek pedig az a feltevése, hogy a dolgok alkotórészei az univerzális tulajdonságaik vagy a trópusaik. Más tulajdonságok/trópusok más nyalábot alkotnak, és ennélfogva más konkrét dolgot alkotnak.

Szembetűnő, hogy a nyalábok azonosság-feltételei ugyanazok, mint a halmazok azonosság-feltételei: ti. a halmazok azonosak, ha elemeikben teljesen megegyeznek. Miután látjuk, hogy ugyanazok az azonosság-feltételei a halmazoknak és a nyaláboknak, fölmerül a kérdés, hogy a nyalábok valójában halmazok-e a szó technikai értelmében, és a szóhasználat pusztán csak egy lazább beszédfordulatnak tekintendő, vagy pedig van valamilyen mélyebb oka is annak, hogy ontológiai-metafizikai célokra a lazább terminológiát használják konzekvensen, miközben persze a modális sajátosságok kimutatásánál a halmazok azonosság-feltételeire apellálnak. Meg kell mondjam, hogy sem Loux, sem Simons nem megy bele ebbe a kérdésbe, pedig ezt helyes lenne tisztázni.

A jelen témánk szempontjából fontos a nyaláb-elmélettel szembeni következő ellenvetés: "a különböző tulajdonságok a nyalábok különbözőségét vonják maguk után, ahol tehát változás következik be, ott numerikusan különböző nyalábok vannak, és ennélfogva numerikusan különböző objektumok". (Loux, i. m., 101. o.) Például, ha egy levél elsárgul, már más szín-trópussal vagy szín-tulajdonsággal fordulnak elő együttesen a többi trópusai/tulajdonságai, és ha más ez a kvalitatív együttes, akkor más lesz az objektum is. Többé már nem ugyanarról a levélről van szó. A metafizika nyelvén szólva, az esszencialista elkötelezettség, amivel a nyaláb-elmélet jár, problematikussá teszi a változásokon keresztül is fennálló azonosságot. Vagyis azt az azonosságot, amelynek alapján értelme van egyáltalán változásról beszélni, példánkban a levél elsárgulásáról, és nem pusztán arról beszélhetünk csak, hogy a különböző időpillanatokban különböző dolgok különböző tulajdonságokkal rendelkeznek.

Simons mérsékelt arisztoteliánus változata, amely feltesz egy akcidenciális külső héjat is a szubsztanciához, nem kifogásolható azon az alapon, hogy ultraesszencialista lenne. Ez a kétszintű felfogás se nem ultraesszencialista, se nem antiesszencialista, hanem középútra törekvő a modális elkötelezettségek tekintetében. A változás azonban, mint majd látni fogjuk, gondot okoz ennek az elméletnek is.

A szubsztrátum-elméletek ezzel szemben antiesszencialisták: minden olyan tulajdonság, amely valamilyen konkrét objektumnak tulajdonítható, esetleges a szubsztrátumához, mint e tulajdonságok hordozójához képest. A szubsztrátum ugyanis tulajdonság nélküli, ezért nem fordulhat elő, hogy maga után von vagy kizár egyéb tulajdonságokat, és így szükségszerűségi viszonyban áll e tulajdonságokkal. Kérdéses persze, hogy "lehet-e egyáltalán koherens egy olyan dolognak a fogalma, amely nem rendelkezik esszenciálisan tulajdonságokkal". (Loux, i. m., 115. o.) Például az a tulajdonsága a szubsztrátumnak, hogy "nem rendelkezik esszenciálisan tulajdonságokkal", pusztán kontingensen igaz-e a csupasz szubsztrátumról? Ugyanígy tehető fel a kérdés, hogy mi a helyzet a "tulajdonságok valódi hordozója" tulajdonságával? Esetlegesen vagy esszenciálisan rendelkezik vajon a csupasz szubsztrátum ezekkel a tulajdonságokkal?¹² Loux kimutatja, hogy ha a szubsztrátumot elkezdjük esszenciálisan jellemezni, akkor ennek az lesz a legizgalmasabb következménye, hogy a szubsztrátumok többé már nem funkcionálhatnak úgy, mint az egymástól kvalitatíve megkülönböztethetetlen konkrét partikulárék számszerű különbségét biztosító, diverzifikáló dolgok. A döntő itt az, hogy ezek a szubsztrátumok "mind lényegileg a tulajdonságok alanyai, mind lényegileg diverzifikálók"... stb. Ekkor viszont ezek a szubsztrátumok - "miközben numerikusan különböznek egymástól - kezdenek úgy viselkedni, mint kvalitatíve egymástól megkülönböztethetetlen entitások". Ekkor viszont magyarázatra szorul a numerikus különbözőségük - csakúgy, mint a konkrét partikulárék numerikus különbözősége. (Loux, i. m., 117. o.)

A probléma tehát mindkét esetben fennáll, mint láttuk: a teljes antiesszencializmus nem járható a szubsztrátum esetében, ugyanakkor a szubsztrátum esszencialista olvasatában visszaköszön az univerzalista probléma, hogy hogyan adjunk számot a szubsztrátumok mint kvalitatíve megkülönböztethetetlen entitások számszerű különbségéről.

Az a modális probléma, hogy minden predikáció, azaz minden alany-állítmány szerkezetű állítás esszenciális lesz, nem csak a konkrét partikulárék nyaláb-elméletét veszélyezteti. Ugyanez a probléma merül fel olyan trópus-elméletekben, amelyek az univerzálékat a hasonló trópusok nyalábjaiként kezelik. Bacon az újabb trópus-elméletében a konkrét partikulárékat az együttesen előforduló trópusok maximális halmazaiként konstruálja; az univerzálékat pedig a hasonló trópusok maximális halmazaiként konstruálja. Az "együttes előfordulás" (concurrence) és a "hasonlóság" jelentik a két fundamentális relációt Bacon trópus-elméletében.¹³ Például Szókratész mint konkrét partikuláré úgy konstruálandó, hogy a "Szókratész böcsessége", a "Szókratész bátorsága" stb. trópusok alkotják őt, a "fehérség" univerzálé pedig úgy fogható fel, mint "Szókratész fehérsége", és "Arisztotelész fehérsége" és a Fehér Ház fehérsége, stb. Ámde ha az univerzálék az összes hasonló trópusok halmazaiként azonosítandók, akkor szembe kell néznünk a "halmazelméleti konstrukció hátrányával", amelyre Cleve mutatott rá. Eszerint: "ha a nem lett volna F, akkor nem létezett volna az F-séget alkotó trópusok nyalábjának egyik eleme, amely esetben valószínűleg a nyaláb sem létezett volna, ennélfogva semmi sem lett volna F". (Lásd Cleve, 2000, 108. o.) Vagyis ha például az említett három dolog közül valamelyik nem létezett volna, nem születik meg a két filozófus valamelyike, a Fehér Ház nem épül fel stb., akkor nem létezik a "fehérséget" alkotó aktuális trópus-nyaláb, és ennélfogva a "fehérség" sem létezik mint eme aktuális trópus-nyalábbal azonosítható "fehérség".

A nyalábolási reláció

Tegyük most félre a nyalábolás halmazelméleti problémáját, és nézzük meg, hogy metafizikailag hogyan fogható fel a nyalábolás vagy az együttes előfordulás (concurrence vagy compresence) relációja, amely az állítások szerint képes konkrét partikulárékba összenyalábolni a különböző trópusokat/tulajdonságokat.¹⁴ A trópus felfogás keretein belül felmerül a kérdés, hogy vajon a nyalábolási reláció specifikusan, és a relációk általában, univerzálékként kezelendők vagy pedig redukálhatatlan relációs trópusokként, amelyek azonban függnek az általuk relációba hozott monadikus trópusoktól. Ha univerzálékként kezeljük őket, azaz többszörösen előforduló dolgokként, akkor különbség adódik a reláció mint univerzálé és a partikuláris relációs összekapcsoltságok mint egyedi relációs tények között. Például ilyen különbség adódik az "együttes előfordulás" univerzáléja és ama partikuláris együttes előfordulás között, amely mondjuk egy adott kiterjedés-trópust és egy adott szín-trópust köt össze "relációs ténnyé", ami viszont nem többszörösen előforduló, mint az univerzálé. Vallicella amellett érvel - nézetem szerint meggyőzően -, hogy szükség van egy ilyen megkülönböztetésre. Ugyanis "ha a relációk azonosak a partikulárékkal vagy visszavezethető rájuk, akkor nincsenek a relációs tényektől megkülönböztethető relációk". (Vallicella, 2002, 15. o.) Másrészről viszont, "ha léteznek relációk, akkor azok csak univerzálék lehetnek. (Vallicella, i. m., 17. o.)

Elfogadva, hogy léteznek relációk, mint többszörösen előforduló entitások, a továbbiakban feltételezem, hogy a nyalábolási reláció többszörösen előforduló univerzálé, amely nem azonosítható egyetlen partikuláris relációs ténnyel sem. Ez a döntés megkönnyíti a további tárgyalást. Jelzem továbbá, hogy a szubsztanciák trópus-elméletének jóváhagyása nem kell hogy társuljon egy teljes monisztikus trópus-ontológia elfogadásával.

Két további kérdést kell még megvizsgálnunk a nyalábolással, illetve az együttes előfordulással kapcsolatban. i) az egyik, hogy hány elemet köt össze ez a reláció, vagyis hogy diadikus, triadikus stb. jellegű-e logikailag, továbbá, hogy ii) metafizikai nézőpontból tekintve internális vagy externális relációnak számít-e.

Ami az elsőt illeti, fönnáll az a lehetőség, hogy a relációt diadikusnak tekintjük, amely a nyaláb bármely két trópusát összeköti. Ebben az esetben n számú trópus esetén n(n-1)/2 relációt kapunk. Ezek a relációk maguk is nyalábot alkotnak, vagyis egy logikailag magasabb szintű nyalábolás alá tartoznak. Az újabb reláció újfent példázza a nyalábolást, és így egy további logikai szinten lévő reláció alá tartozik stb. Ez a fajta ártalmas regresszus, amely jól ismert a platóni formák elméletéből, nem merül fel viszont például a "hasonlósági" relációknál. Itt a regresszust azért lehet elkerülni, mert a hasonlóság mint reláció ráépül a relátumok nem-relációs tulajdonságaira: például, ha két dolog hasonlít egymáshoz a kék szín tekintetében, akkor mindkettőnek rendelkeznie kell a kék-színűség nem-relációs, azaz intrinszikus tulajdonságával. A hasonlóság ebben az értelemben internális reláció, amely, minthogy következik a relátumok intrinszikus tulajdonságából, nem igényel extra összekötő kapcsokat ad infinitum. Az együttes előfordulás vagy a nyalábolás azonban nem ilyen reláció: nem következik a dolgok természetéből, hogy egy kiterjedés trópusnak/tulajdonságnak egy szín trópussal/tulajdonsággal kell együttjárnia. Az együttes előfordulás ezért esetleges, ún. externális reláció, legalábbis a standard felfogás szerint. Nos, ez a válasz ii)-re.

Fönnáll azonban elvben a lehetőség, hogy az együttes előfordulást vagy a nyalábolást levezessük a relátumok természetéből, elkerülve ezáltal a regresszust. Bizonyos trópusok például természetüket tekintve lehetnek olyanok, hogy esszenciálisan fordulnak elő együtt. Ebben az esetben a nyalábokat szükségessé tennék, "necesszitálnák" a trópusok, amelyek együttes előfordulásra vannak ítéltetve. Ez a megoldás viszont az ultraesszencializmus aligha kívánatos lépésével járna, nem is szólva arról a körülményről, hogy a trópusok együttes előfordulásának internalitása triviálissá tenné azt a megoldást, hogy a trópusok együttes előfordulásával magyarázzuk ontológiailag a partikulárékat.¹⁵

Az ultraesszencializmus veszélye a nyalábok halmazelméleti konstruálásánál is fölmerül. Ekkor a szubsztanciák túlságosan sérülékennyé válnak a változásokkal szemben: ugyanis ha egy trópust/tulajdonságot felcserélünk egy másikkal a nyalábban, akkor már egy másik nyalábot, és ezáltal egy másik partikuláris dolgot kapunk. Például, ha egy falevél felmelegszik a napon, akkor kicserélődik a hőmérséklet-trópusa és az új nyaláb az új trópussal már egy másik falevelet tesz ki, ami abszurd. Még arra sincs jogunk, hogy azt mondjuk: az utóbbi utóda, folytatója az előbbinek. A halmazelméleti nyaláb felfogás tehát kockára teszi az egyedi szubsztanciák viszonylagos stabilitását, ami pedig kívánatos az egyedek mint egyedek újra-azonosíthatósága szempontjából. Látnunk kell ugyanakkor, hogy nincs jó megoldás a problémára a nyaláb-elméleten belül; ugyan a nyaláb terminológiailag lazábbnak tűnik, mint a halmaz, azonban pontosan ugyanolyan azonosság-feltételekkel tekintik a nyalábot, mint a halmazt. Természetesen a nyaláb-elméleti probléma független attól, hogy univerzálék vagy trópusok kerülnek összenyalábolására. Vagyis független az ontológiai döntéstől, hogy miket tekintsünk a halmaz/nyaláb elemeinek. A probléma alapja kizárólag a nyalábolás redukáló, halmazelméleti megközelítése, amely szerint a halmazok azonosak, ha elemeik azonosak. Így bármely elem fölcserélése egy másikkal már másik halmazt nyújt, és ugyanez áll a szubsztanciákra mint univerzálék vagy trópusok nyalábjaira.¹⁶

Egy további lehetőség az i) kérdéshez, hogy az együttes előfordulást háromhelyű relációnak tekintjük, amely összeköt bármely két trópust azzal a hellyel, ahol mind a ketten vannak. A jelen megközelítésünk szempontjából ennek az a fő hátránya, hogy rejtéllyé teszi a szubsztanciák mozgását. Ugyanis vagy az a helyzet, hogy a helyükhöz köti a trópusokat, amely esetben a szubsztanciák mint az adott trópusok együttesei egyáltalán nem képesek mozgásra, vagy pedig a mozgás az egymást követő pozíciók elfoglalásából áll. Ez utóbbi esetben a szubsztancia mozgása a háromhelyű együttes előfordulási relációk teljes sorozataiból áll, úgy, hogy a sorozat minden tagja két trópusból és egy adott P helyből áll, ami lecserélődik a háromhelyű relációk hasonló együtteseire, amelyek mindegyike megint két trópusból és egy P' helyből áll stb. Azonban meglehetősen rejtélyes a sorozat koordinált mozgása, mint arra Simons rámutat: "Mi magyarázza azt a tény, hogy a P, P' P'' stb. helyekkel való együttes előfordulási relációk mindegyike nemcsak hogy mind ugyanazon trópusokat érinti, hanem ráadásul ezek a relációk együtt keletkeznek és együtt múlnak el, tökéletes harmóniában? Mi tartja vissza a trópusokat attól, hogy különböző irányokba elkószáljanak?" (Simons, i. m., 560-61. o.)

Végül az utolsó lehetőség az, hogy az együttes előfordulást változóan többhelyű relációnak tekintjük: a helyek száma vagy argumentum-száma a nyalábolásra kerülő trópusok számától függ. Ennek a megoldásnak az előnye, hogy nem jöhet létre ún. reláció-regresszus, mivel nincs szükség arra, hogy magasabb logikai szintű relációk kössék össze az alacsonyabb szintű relációkat; vagyis nincs szükség arra, hogy a kéthelyű, háromhelyű, stb. elsőszintű együttes előfordulási relációkat összefogjuk egy másodszintű együttes előfordulási reláció alatt, minthogy ezek a relációk mind példázzák az együttes előfordulást, stb. Ezt a megoldást van Cleve javasolja (Cleve, 1985). A további előny, hogy nem szükséges az együttes előfordulást internális relációnak venni a regresszus elkerülése érdekében, hiszen ez a veszély nem is áll fönn.

Röviden azt mondhatjuk tehát, hogy az együttes előfordulás vagy a nyalábolás logikailag konstruálható változóan többhelyű relációként, metafizikailag pedig esetleges externális relációként fogható fel. Vagyis olyan relációként, amelyet nem tesz szükségessé a relátumok természete, és maga a reláció nem változik, ha változik a relátumok bizonyos tulajdonsága. Az externális relációk ugyanis nem függnek a relátumok tulajdonságaitól. A szóban forgó relációt például nem érinti, hogy milyen szín, alak, kiterjedés stb. trópusok fordulnak együtt elő. A halmazelméleti konstrukcióból adódó esszencializmus azonban makacsul fennmarad: ha más elemeket köt össze ez a reláció, akkor már más szubsztanciát alkot az együttes előfordulás.

Számba vettünk tehát több lehetőséget is, ami a reláció argumentum-számát illeti, de a változással szembeni sérülékenységet egyik megoldás sem hárította el. További probléma, hogy az együttes előfordulás - szemben a hasonlósággal - esetleges externális reláció, ezért egyszerűen nem is tudjuk megmondani, hogy mely trópusoknak kell ebbe a relációba belépniük ahhoz, hogy egy szubsztanciát alkossanak. Az együttes előfordulás, bármi is az argumentum-száma, neutrális a tekintetben, hogy mi a modális státusa a szubsztanciát alkotó egyes trópusoknak. Ahogyan Simons is megjegyzi: "ha bizonyos trópusok esszenciálisak a szubsztancia számára, mások pedig esetlegesek, ez a körülmény nem derül ki az őket összefogó hatalmas relációból. Önmagában a reláció nem magyarázza meg, hogy miért marad a nyaláb bizonyos része változatlan, amikor a szubsztancia változik, miközben egyes trópusok belépnek a nyíláson, amit hasonló fajta távozó kollégáik hagytak a számukra". (Simons, i. m., 561. o.) Csak annyit tudunk bizonyosan, hogy nem lenne kívánatos, ha a szubsztancia minden, együtt előforduló trópusa esszenciális lenne, mint ahogyan az sem lenne kívánatos, ha egyik trópusa sem lenne esszenciális.

Összefoglalóan, az együttes előfordulás mint nyalábolási reláció fő problémája metafizikai szempontból az, hogy minden különbség nélkül fog össze esszenciális és akcidenciális trópusokat. Talán az esemény mint ontológiai kategória szemszögéből nézve a dolgot sokkal kényelmesebb lenne, ha a szubsztanciát primitív alapvető egységnek tekintenénk, a trópusai hordozójának, és a mozgást vagy változást anélkül magyaráznánk, hogy fel kellene idéznünk a szubsztanciát alkotó nyalábok koordinált egymásra következését. Túl elhamarkodott lenne azonban, ha azt a következtetést vonnánk le, hogy az esemény-trópusokat mint a szubsztancia változásait a leghelyesebb a szubsztancia primitív fogalmát előfeltételezve értelmezni. Ugyanis ha az események a szubsztancia változásai, akkor számot kell tudnunk adni a szubsztanciák azonosság-feltételeiről. Közelebbről, számot kell tudnunk adni arról a tényről, hogy e szubsztanciák olyan trópusok hordozói, amelyek közül néhánynak az elvesztését túlélik, más trópusaik elvesztését viszont nem. Két lehetőség közül választhatunk itt. Posztulálhatunk egy szubsztrátumot, mint a szubsztancia kemény magját, amit nem elemezhetünk a kvalitatív vonásai, a trópusok alapján; ebben az esetben hogyan magyarázhatjuk meg, hogy olyan szubsztanciák, mint például az emberi lények, elpusztulnak, ha a belélegzésre kerülő oxigén-trópusaikat felcseréljük bizonyos gázok trópusaival? A tulajdonságok nélküli szubsztrátum milyen vonása felelős a drasztikus hatásért? Vehetjük a másik lehetőséget is. A szubsztanciát azonosítjuk - ontológiailag - a tényleges trópusai teljes nyalábjával; ekkor viszont az a kérdés merül fel, hogy miért tekinthetjük a szubsztanciát ugyanannak akkor is, ha néhány trópusa lecserélődik? Például, ha egy darab szövet kifakul, attól még megőrzi az időn át való azonosságát, jóllehet bizonyos szín-trópusai lecserélésre kerültek.

Bármelyik esetet vesszük is, a helyzet az, hogy nem tudjuk megmagyarázni a trópus-csere hatását a szubsztanciára. Ha a szubsztanciát azonosítjuk a teljes nyalábbal, akkor azzal a problémával nézünk szembe, hogy bármilyen változás, csere halálos kimenetelű az egyedi szubsztancia szempontjából, hiszen egy másik nyaláb már egy másik szubsztanciát alkot. A trópusok+szubsztrátum nézet elfogadása esetén viszont azzal a problémával nézünk szembe, hogy a "halálos" változások, amelyekben megszűnik a dolog annak lenni, ami, nem magyarázhatók meg, hiszen a minőségek nélküli szubsztrátum pusztulása nem magyarázható meg minőségi változások alapján. Röviden tehát, a szubsztanciának mind a trópus-nyaláb elmélete, mind a trópusok+szubsztrátum elmélete ama hiányosságtól szenved, hogy nem tudja különválasztani elvileg azokat a változásokat, amelyek érintik a szubsztancia azonosságát, azoktól a változásoktól, amelyek nem érintik.

A kétszintű szubsztancia-mag elmélet

Simons kétszintű szubsztancia-mag elmélete (two-tier nucleus theory of substance) elkerüli a modális dilemma ultraesszencialista és antiesszencialista alternatíváit azáltal, hogy feltételez egy szubsztancia-magot az esszenciális trópusokkal és a külső héjat az akcidenciális trópusokkal. A magot alkotó trópus-nyaláb nem tulajdonság nélküli, mint a csupasz szubsztrátum, és éppen ezért nem is vezet abszurd következményekhez. Ez a megoldási javaslat jól működik az arisztotelészi egyedi szubsztanciák, pl. "ez a kutya", "ez az ember" stb. esetében, ahol van fogalmunk a fajta ismerete alapján arról, hogy milyen kvalitatív vonások alkotják esszenciálisan a szubsztanciát. Ezek a szubsztanciák ugyanis redukálhatatlan biológiai fajták példányai, ahol a fajta kijelöli a szubsztancia lényegét. Azonban nem minden konkrét partikuláris dolog arisztotelészi értelemben veendő szubsztancia, mivel vannak olyan konkrét partikuláris dolgok, amelyek nem redukálhatatlan biológiai fajta-lényegek megtestesítő példányai. Ez utóbbiak esetében - például idetartoznak a mesterséges tárgyak mint a mesterséges fajták példányai - nem annyira triviális, hogy milyen trópusok tartoznak a szubsztancia magjába. A mesterséges fajták kérdését itt most nem tárgyalom. A fő polémiám Simons elméletének merev jellegével kapcsolatos: arról van szó, hogy ez az elmélet nemcsak a szubsztanciák lényegi meghatározandó (determinable) trópusainak a változatlan nyalábját feltételezi, hanem feltételezi ezen lényegi meghatározandó trópusok meghatározottjainak (determinates) is a változatlanságát. Erre a feltételezésre, és az abszurd következményeire fogok itt rámutatni.

Az együttes előfordulásnak mint nyalábolási relációnak az a hátránya, ahogy láttuk, hogy nem képes különbséget tenni a nyaláb esszenciális és akcidenciális trópusai között. Egy biztatóbb felfogást keresve, Simons Husserl megalapozási relációjához folyamodik. A husserli értelemben vett megalapozási reláció primitív, internális reláció, ezért nem vezet regresszushoz, ami különösen fontos egy egységet létrehozó, "ragasztó" reláció szempontjából.¹⁷ Husserl különbséget tett gyenge és erős megalapozás között, és az utóbbi tűnik alkalmasnak Simons szerint a szubsztancia trópus-nyaláb elmélete számára.¹⁸

Nézzük a husserli megalapozási relációt Simons megfogalmazásában: "egy A individuum gyengén alapul egy B individuumon akkor és csak akkor, ha A szükségképp olyan, hogy nem létezhet, ha B sem létezik". "A erősen alapul B-n akkor és csak akkor, ha A gyengén alapul B-n és B nem része A-nak." (Simons, i. m., 559. o.) Ilyen relációk azért teljesülnek, mert "egy bizonyosfajta objektum (mondjuk, egy szín-trópus) igényel egy másikfajta objektumot (egy kiterjedés-trópust), azon fajta vagy ideális típus következtében, amihez mindketten tartoznak. A megalapozás elsősorban a fajta szintjéhez tartozó reláció..." A példánkkal élve, ez azt jelenti, hogy "bármely kiterjedés-trópus igényel valamilyen szín-trópust, az azonban nem következik, hogy ez az E kiterjedés-trópus pontosan ezt a szín-trópust igényli, hiszen E fennállhat tovább akkor is, ha C lecserélődik egy másikfajta, C' szín-trópusra." (Uo.) Ennek az a következménye, hogy "a fajta megalapozás kompatibilis az egyedi rugalmassággal". Vagyis más partikuláris dolgok is létrejöhetnek a fajták vagy meghatározandó minőségek ugyanazon nyalábja által; ennélfogva a fajta megalapozás nem alkalmas megoldás arra, hogy az egyedi partikulárékról számot adjon a nyaláb-nézet keretein belül.

Simons ezért kissé módosítja Husserl megalapozási relációját, mielőtt a saját elméletéhez felhasználná. Javaslata az, hogy "tegyünk különbséget a fajta függés (de specie dependence) és az egyedi függés (de individuo dependence) között". Simons elmélete szerint a partikulárékat mindkét függési viszonyban álló trópusok konstituálják. A jól ismert terminológiát használva mondhatjuk, hogy a de specie függő trópusok a meghatározandó tulajdonságok és a de individuo függő trópusok a meghatározott tulajdonságok.

Nézzük most, hogy milyen eredményeket érhetünk el a módosított husserli megalapozási reláció révén: mondhatjuk-e vajon, hogy ez előrelépés az együttes előfordulás (compresence) relációjához képest, hiszen ez utóbbit érte a vád, hogy különbség nélkül köt össze esszenciális és akcidenciális tulajdonságokat. Nos, a megalapozási reláció valójában "csak az esszenciális együttes előfordulás eseteire működik", mint Simons elismeri, és "az esetleges vagy akcidenciális trópusok között nincs ... megalapozási reláció". (Uo.) Az esszenciális együttes előfordulás által összekötött trópusokról nyugodtan feltehetjük, hogy ezek esszenciális trópusok, hiszen az esszenciális relációjuk a partikuláris dolog természetéből kell hogy következzen. Az így felfogott megalapozás némi haladást jelent az együttes előforduláshoz képest, mivel a megalapozás különbséget tesz a lényegi és az akcidenciális trópusok között azáltal, hogy az előbbieket felöleli, míg az utóbbiakat egyszerűen kizárja.

Simons mégsem elégedett a husserli megoldással. Szerinte "Husserl megalapozási fogalma nehézségekkel küzd, amikor számot kell adnia a szubsztancia akcidenciális és lényegi trópusai közötti státusbeli különbségről". (Simons, i. m., 565. o.) Másutt: "a husserli megoldás mellőzi a szubsztancia lényegi és akcidenciális trópusai közötti különbséget". (i. m., 563. o.)

A husserli megoldással való elégedetlenség igazi tartalma meglátásom szerint nem az, hogy a megalapozás - csakúgy, mint az együttes előfordulás - nem képes diszkriminálni a lényegi és az akcidenciális trópusok között, hiszen ezt megteszi azáltal, hogy kiterjed az előbbiekre és kizárja az utóbbiakat a maga köréből. Inkább arra irányulhat elégedetlenség, hogy a megalapozás nem kínál megoldást arra, hogy hogyan lehetne az akcidenciális trópusokat is beemelni a szubsztancia alkotórészeiként. Úgy tűnik, hogy egy ilyesfajta törekvést nem lehet kielégíteni egyetlenegy relációval; ez pedig egy elismerési módja annak a ténynek, hogy megszüntethetetlenül fennmarad a modális probléma, hogy hogyan adjunk számot a partikulárék ontológiai egységéről az esszenciális és az akcidenciális trópusaik összekapcsoltsága alapján. Ha az akcidenciális trópusokat is be akarjuk emelni a szubsztancia alkotórészeként, akkor - úgy tűnik - kell találnunk egy másik kapcsolódási relációt a számukra, hiszen a megalapozás csak a lényegi trópusokat kapcsolja össze. Simons kétszintű elmélete, ha közelebbről megnézzük, ténylegesen két különböző kapcsolódási relációra épít.

A husserli megalapozási relációnak azonban van egy nagy előnye: magyarázatot ad arra, hogy "a függetlenség hogyan alakulhat ki (emerge) a függőségből". (Simons, i. m., 563. o.) Ez egy jelentős eredmény a trópus-nyaláb elmélet szemszögéből nézve, ugyanis ezt az elméletet fenyegeti a veszély, hogy a szubsztanciának tekintendő nyalábok nem eléggé szubsztanciálisak. Simons szépen mutatja meg, hogy hogyan alakulhatnak ki "integráns egészek" "a függetlenség felmerülő (emergent) tulajdonsága" révén. "Először is, két partikuláré közvetlen megalapozás révén kapcsolódik egymáshoz, ha bármelyikük gyengén vagy erősen alapul a másikon. Két partikuláré pedig megalapozás révén kapcsolódik egymáshoz akkor és csak akkor, ha a közvetlen megalapozási kapcsolat őse kapcsolja őket egymáshoz. Partikulárék kollekciója megalapozási rendszert alkot akkor és csak akkor, ha minden tag megalapozási viszonyban áll minden más taggal, és egyikük sem áll megalapozási viszonyban olyan partikuláréval, amely nem tagja a kollekciónak. Egy objektum integráns egész akkor és csak akkor, ha olyan részekre osztható, amelyek megalapozási rendszert alkotnak." (Simons, i. m., 562. o.) És végül, ahhoz, hogy megmutassuk, hogy egy ilyen megalapozási rendszerben a függetlenség hogyan alakulhat ki a függőségből, egy "kiegészítő elvre" van szükségünk: "azon partikulárék kollekciója független, amely partikulárék megalapozási igényei mind a kollekción belül teljesülnek." (Uo.) A kölcsönös megalapozás tehát megmagyarázza, sőt, ontológiailag létre is hozza, a független entitásokat a függő entitásokból.

E tanulmány elején a trópusok absztrakt volta mellett érveltem - egybehangzóan a standard felfogással és szembenállva Simons javaslatával, miszerint tekintsük a trópusokat konkrétnak. Most viszont azzal a problémával kell szembenéznem, hogy az absztrakt entitások egy kollekciója hogyan alkothat konkrét entitást. Úgy tűnik számomra, hogy a kölcsönös megalapozás olyan relációnak tekinthető, amely alkalmas arra, hogy absztrakt entitások kollekcióját konkrét entitássá változtassa. Hiszen, mint láttuk, ez a reláció alkalmas - legalábbis Simons és Husserl szerint - arra, hogy a függő entitásokat független kollekciót alkotó entitásokká változtassa akkor, ha kölcsönös megalapozási viszonyban állnak egymással egy kollekcióban. Tisztáztuk az elején, hogy a konkrét arisztotelészi szubsztanciák vonása, hogy független létezők, és a trópusokat absztraktnak nyilvánítottuk azon az alapon, hogy ők viszont függő létezők. Ebből persze még nem következik, hogy ha függetlenné válnak a trópus-kollekciók, akkor konkréttá, azaz konkrét partikulárét alkotóvá is válnak, hiszen ellene vethetné valaki, hogy léteznek független absztrakt partikulárék is. Platóni felfogásban például a matematikai objektumok ilyenek.

Erre a következőket válaszolhatjuk. A kölcsönös megalapozási reláció nem arra szolgál, hogy a függő trópusokat platóni típusú független entitásokká változtassa; vagyis nem arra szolgál, hogy egy absztrakt entitást egy más típusú absztrakt entitássá változtasson. Hanem a célja az, hogy a konkrét partikulárékról adjon számot a trópusai mint alkotórészei alapján. Ekkor viszont, ha teljesíti Simons és Husserl függetlenségi kritériumát, ezt nem teheti meg anélkül, hogy ne teljesítse a mi kívánalmunkat is, előállítva a konkrét entitást az absztrakt entitások nyalábjából. Így nem lehet semmilyen elvi kifogás azzal szemben, hogy a trópusokat absztraktnak tekintjük, és ezzel együtt elfogadjuk a konkrét partikulárék trópus-nyaláb elméletét. Láttuk már, hogy a kölcsönös megalapozás elég erős összekapcsoló reláció ahhoz, hogy függetlenné változtassa a függő trópusok kollekcióját, feltéve, ha teljesítik a fentebb specifikált kritériumokat. Ezek után már nem számít erős ellenérvnek a szubsztanciák trópus-nyaláb elméletével szemben felhozott, Armstrongtól származó ellenérv, miszerint a függő trópusok összenyalábolása nem tesz ki valamilyen független entitást.¹⁹

Egyéb érvekkel is alátámaszthatjuk azonban azt az - ontológiai státusban mutatkozó - különbséget, amely fennáll maga a nyaláb és az összenyalábolt entitások között. Például, ha tagadjuk a nyalábolás vagy kölcsönös megalapozás szerepét abban, hogy partikuláré jön létre univerzálékból vagy trópusokból, akkor valójában az ún. kompozíciós hibát követjük el. A hiba abból áll, hogy feltételezzük: ami igaz a nyaláb elemeire, hogy ti. ezek univerzálék vagy trópusok, ugyanaz áll magára a nyalábra is; így a nyaláb nem lehet konkrét partikuláré. A nyaláb elemeinek ontológiai természetéből azonban nem következik logikailag a nyaláb ontológiai természete. "Univerzálék nyalábja nem univerzálé, hanem partikuláré, a nyaláb-elmélet bármely plauzíbilis változata szerint", mint azt Vallicella megállapította egy némiképp más kontextusban. (Vallicella, 1997, 93. o.) Látható tehát, hogy legalább két különböző alapon védhetjük azt a gondolatot, hogy a nyalábolás vagy a kölcsönös megalapozás relációja független konkrét partikulárét nyújt a függő absztrakt partikulárékból vagy univerzálékból.

Az eddigiekben azt láttuk, hogy a megalapozás husserli relációja magyarázattal szolgál a függetlenség kialakuló, felmerülő tulajdonságára, ugyanakkor megoldatlanul hagyja a modális problémát, hogy hogyan adjunk számot a szubsztancia egységéről az esszenciális és egyben az esetleges vonások alapján. Simons módosításában a de individuo függőséggel bíró esszenciális trópusok a szubsztancia magjában a husserli megalapozás relációja alá tartoznak; a fajta szerint (de specie) függő akcidenciális trópusokat pedig a külső gyűrűben az együttes előfordulás relációja "ragasztja össze", miközben ezek egyoldalúan függnek a mag lényegi trópusaitól.

Mint már korábban is jeleztem, a fajta szerint függő trópusok és az individuálisan függő trópusok különbsége alapvetően a meghatározandó és a meghatározott tulajdonságok közötti különbségnek felel meg. Vegyünk például egy embert, mint konkrét, egyedi szubsztanciát. Az eredeti husserli értelemben vett kölcsönös megalapozás mint reláció megkövetelheti, hogy valamilyen testsúly szükségképp társuljon valamilyen kiterjedéssel az embert alkotó nyalábban. Azt azonban nem írhatja elő, mindjárt az egyed karrierjének kezdetén, hogy egy meghatározott testsúly és egy meghatározott kiterjedés társuljon egymással. A kölcsönös megalapozást a meghatározandó trópus-fajták lényegi társulása valósítja meg; azonban a kölcsönös megalapozás nem követeli meg, hogy a nyaláb tagjai a meghatározandó trópusok meghatározottjai legyenek. A megalapozás tehát csak fajta szerinti (de specie) kölcsönös függést ír elő.

Mivel azonban Simons az egyedi szubsztanciákról kíván számot adni, módosítja a megalapozási relációt úgy, hogy ne csak a fajta szerinti, hanem az individuális függést is felölelje. Ugyanis csak azok a trópusok foghatók össze "szubsztanciálisabb egészekbe", "amelyek individuálisan alapulnak egymáson". (Simons, i. m., 560. o.) Ezért Simons pusztulál egy szubsztancia magot, amelyet a kölcsönös de individuo függési viszonyban álló esszenciális trópusok alkotnak. Az esszenciális mag mindenképpen az individuáció elve alá tartozik, ezért a mag a de individuo kölcsönös függésen alapul. "Mivel ezek a trópusok mind közvetlenül vagy közvetetten kölcsönösen megalapozók ... megalapozási rendszert alkotnak ... az ilyen mag alkotja a szubsztancia egyedi lényegét vagy egyedi természetét." (Simons, i. m., 568. o.) Ez a szoros nyaláb tölti be a szubsztrátum funkcióját anélkül, hogy osztozna vele ama hiányosságában, hogy nem-kvalitatív jellegű.

Nézzük most meg, hogy hogyan teljesül két, egymáshoz kapcsolódó kívánalom a módosított husserli felfogásban; azaz "hogyan magyarázható meg az esetlegesség és a változás". Ami az elsőt, az esetlegességet illeti, Simons azt állítja, hogy "a mag rendszerint nem teljes szubsztancia, minthogy a szubsztanciának vannak további, nem-esszenciális tulajdonságai is. A mag kiegészítendő bizonyos meghatározandó trópus-fajtákkal, azonban nincs igény e trópus-fajták meghatározott példányaira: a függés fajta szerinti és nem individuális. Az egyéb trópusok pedig, amelyek felcserélhetők más trópusokkal anélkül, hogy a mag megszűnne létezni, úgy tekinthetők, hogy a magtól mint hordozótól egészében függnek..." "Függésük részben egyoldalú, mivel ezek az akcidenciális trópusok függnek létezésükben a magtól, míg a mag nem függ létezésében tőlük, bár szüksége van néhány trópusra abból a családból is." (Simons, i. m., 568. o.)

A kétszintű elmélet tehát két különböző összekapcsoló relációt használ: a megalapozás köti össze a mag lényegi trópusait; az együttes előfordulás köti össze a periféria vagy gyűrű akcidenciális trópusait. A két részt pedig az egyoldalú függés aszimmetrikus relációja kapcsolja egymáshoz. Bármely két, akcidenciálisan együtt előforduló trópus összekapcsolásához szükség van a szoros nyalábtól, azaz a magtól való közös függésükre. Vagyis ahhoz, hogy megmagyarázhassuk az akcidenciális trópusok jelenlétét a szubsztancia-nyalábban, szükség van egy egyoldalú függésre, amely azonban csak "részben" "egyoldalú", mivel a mag is "igényel" néhány akcidenciális trópust. Ellenkező esetben ugyanis a szubsztancia azonos lenne a maggal, azaz a lényegi trópusok szoros nyalábjával.

Fölmerül a kérdés, hogy pontosan hogyan is értelmezzük a "részben egyoldalú függést"? Ugyanis a mag - noha igényel néhány trópust az akcidenciális trópusok családjából - létezhet bármelyik olyan akcidenciális trópus nélkül, amellyel ténylegesen rendelkezik. Ha ez így van, akkor könnyen juthatunk valamilyen ultraesszencialista elméletre. Egy ilyen elmélet szerint a partikulárét csak a mag alkotja a lényegi trópusokkal. Vagy ha az akcidenciális trópusok iránti "igénynek" egy erős modális felhangja van, akkor valamiképpen szükségesség általi az akcidenciális trópusok bizonyos fajtájának a maghoz való csatlakozása; ebben az esetben meglehetősen lecsökken a szoros és a laza nyaláb közötti különbség, jóllehet a kétszintű elmélet eredetileg kétfajta relációra épít. Az eredmény, amit kapunk, meglátásom szerint nem teljes ultraesszencializmus, azonban nem is valódi kontingencia. Ehelyett inkább kapjuk a de individuo függő trópusok erősebb szükségesség általi kapcsolatát, és a de specie függő trópusok gyengébb szükségesség általi kapcsolatát. A mögöttes probléma itt a következő: az esszencialista igény kifejtése nem okoz nehézséget, hiszen intuitíve is világos, hogy lényegi trópusoknak kell alkotniuk a szubsztancia magját. Viszont nehéz konzisztensen kifejteni azt a kívánalmat, hogy akcidenciális trópusoknak is kapcsolódniuk kell a szubsztanciához annak alkotórészeként úgy, hogy ne nyilvánítanánk ki modális igényünket e körülmény szükségességéről.

Nézzük a másik kívánalmat; azt, hogy a változás magyarázható legyen. Úgy tűnik, Simons azon a nézeten van, hogy a de individuo függő lényegi trópusok a kezdetektől fogva megvannak a szoros nyalábban, és a "lazább nyaláb" változásai csak az akcidenciális trópusokat érintik. Ez a statikus álláspont nem ad lehetőséget arra, hogy a szubsztancia a lényegi trópusai új meghatározottjait felöltse és a régieket elhagyja. Nem ad például lehetőséget arra, hogy Szókratész bölcsességének, kiterjedésének, stb. mértéke változzon ifjúkorától az érett koráig. A feltevés szerint Szókratésznek mint azonos partikulárénak az egész karrierje során a lényegi trópusai, mint például bölcsesség, kiterjedés, stb. pontosan ugyanazon meghatározottjaival kell rendelkeznie. Ehhez a kényelmetlen következményhez azért jutunk, mert, mint maga Simons is megjegyzi, csak "a fajta szerinti megalapozás kompatibilis az egyéni rugalmassággal", az individuális megalapozás viszont nem. (Simons, i. m., 560. o.) Úgy tűnik tehát, nagy ára van annak, hogy Simons korrigálja a husserli megalapozási relációt a de individuo függés beemelésével, megerősítve ezáltal a szubsztancia mag számára a megalapozási relációt. Ez a megoldás ugyanis nem fér meg jól azokkal a változásokkal sem, amelyek jól toleráltak még az esszencialista felfogásban is: például a lényegi meghatározandó trópusok meghatározottjaiban bekövetkező változásokkal.

Azon szerepek, amelyeket Simons szán a maga változatában a fajta szerinti és az individuális függésnek, meglátásom szerint három további kényelmetlen következménnyel járnak. Először is, tételezzük fel Simons-szal, hogy csak a de individuo kölcsönösen függő trópusok lényegiek a szubsztancia számára. Tehát, ami lényeges, az csak az, hogy a meghatározandó fajták adott meghatározottjai kapcsolódjanak egymáshoz. Például, hogy egy adott magasság, egy meghatározott görbe orrúság stb. vegyen részt egy adott individuum mint szubsztancia magjában. Az azonban már nem lesz lényegi ugyanezen individuum szempontjából, hogy pontosan azon fajták meghatározottjait tartalmazza, amelyeket ténylegesen tartalmaz. Ami még rosszabb, nem leszünk abban a helyzetben, hogy hozzátegyük: kimerítően megadják a szubsztancia-magot azok a meghatározott trópusok, amelyekkel rendelkezik, és ennélfogva másfajták meghatározottjai nem szükségesek. Továbbá, ha a meghatározandó fajták nem lényegesek a szubsztancia mag szempontjából, akkor hogyan tudjuk megmagyarázni azt a tényt, hogy ugyanazon meghatározandó fajták egyéb meghatározottjai képesek individuálni más, ugyanolyan fajtájú szubsztanciákat, és ugyanazt a szubsztanciát egy másik időben? Például, ha fölszedek pár kilót, az új meghatározott trópus mi másért alkothatna engem, ha nem azon nyilvánvaló okból, hogy ez egy hozzám illő trópus-fajta meghatározottja? Úgy tűnik, hogy a meghatározott trópusok de individuo lényegiségét ki kell egészíteni a meghatározandó fajtáik de specie lényegiségével. Szigorúan szólva, a lényegiséget nem is lehet az individuális szintre korlátozni.

A most vázolt probléma a trópus-elmélet ama állításából fakad, hogy a trópusok ténylegesen soha nem fordulnak elő sokszorosan. Ezért a fajták esszencialitása nem következik a trópus-példányok esszencialitásából. Ez azonban csak a teljesen meghatározott vonásokra áll, mint azt Loux megjegyzi. Például, Szókratész orrának sajátos formájában nem osztozik senki más orra; egy régi szövetdarab fakuló színének nincs pontos mása egy másik fakuló ruhadarab színeként, stb. Ez azonban nem áll e meghatározottak meghatározandó vonásaira: olyan meghatározandó általános vonások tekintetében, mint például "színesnek lenni", "formával rendelkezni", stb., a dolgok pontosan egyformák. Tehát a trópusok teljes partikularitásának állítása olyan állítás, ami "csak a teljesen meghatározott univerzálék esetében plauzíbilis", vonja le a következtetést Loux.²⁰

Eme korrekció után már nem áll elő a de individuo kölcsönös függés nemkívánatos következménye. Vagyis nem áll elő az, hogy a szubsztancia magnak csak a meghatározott trópusai esszenciálisak, miközben ezek meghatározandó fajtái nem. A meghatározott vonások a meghatározandóknak a meghatározottjai, és ha egy meghatározott forma lényegi egy konkrét partikuláré szempontjából, akkor a "formával rendelkezés" meghatározandó vonásának is annak kell lennie. A meghatározott vonásokat tehát nem tudjuk különválasztani a meghatározandó vonásoktól a szubsztancia trópus-felfogásának céljaira: ha a meghatározott vonások egy adott kollekciója lényegi egy konkrét partikuláré szempontjából, akkor annak is lényeginek kell lennie, hogy bizonyos meghatározandó vonásoknak a meghatározottjai alkotják azt a partikulárét.

Érdemes viszont megjegyezni, hogy ha a meghatározott vonás esetleges, annak nincs modális következménye: például, lehet egy fadarab meghatározott formája esetleges, míg az lényegi vonása a fadarabnak, mint térbeli testnek, hogy formával rendelkezik.

Nézzük most Simons megközelítésének második kényelmetlen következményét, ami szintén abból a felfogásából fakad, hogy a fajta szerint függő trópusok akcidenciálisak. Ez a jellemzés az esetlegesség státusával látja el például a szubsztanciákhoz kapcsolódó esemény-típusokat. Az azonban kétségtelen tény, hogy bizonyos típusú események azért fordulnak elő bizonyos szubsztanciáknál, mert következnek azon szubsztanciák természetéből. Az, hogy a hernyók pillangóvá válnak, hogy genetikailag úgy vannak programozva, hogy más stádiumokba fejlődnek, egyáltalán nem esetleges esemény-típus a számukra; e változások lényegileg kapcsolódnak a hernyó- szubsztanciához. Nemrégiben Stone ugyanezt a példát hozta annak illusztrálására, hogy hogyan fordulhat elő együtt konzisztensen valamilyen genetikailag programozott változás és bizonyos állatok más esszenciális fajták alatti továbbélése.²¹ A jelen vizsgálódás szempontjából ez azt jelenti, hogy bizonyos eseményfajták változást idézhetnek elő a partikuláris dolog lényegi fajtájában. Ezért úgy vélem, hogy nem kielégítő, ha teljesen statikus módon közelítjük meg a szubsztanciák modális vonásait.

Harmadszor, Simons felfogásához tartozik még az az állítás is, hogy a szubsztancia periferiális, azaz nem a maghoz tartozó trópusai fajta-szinten és nem individuális szinten függnek a magtól. Mivel az esemény-trópusok tipikusan a szubsztancia periferiális trópusai közé tartoznak, Simons állítása érvényes kell hogy legyen rájuk. Ez viszont megfosztaná az egyedi események, illetve cselekvések magyarázatát a sajátos magyarázó erejüktől. Például sokszor nem arra vagyunk kíváncsiak, hogy egy esemény-típus ismét megjelenítődött - mondjuk, újra előfordultak erőszakos cselekmények -, hanem inkább annak keressük magyarázatát, hogy egy bizonyos személy miért követett el egy bizonyos erőszakos cselekményt.Ezért úgy gondolom, hogy a periferiális trópusok nemcsak a fajta szintjén, hanem individuális szinten is jellemezhetik a szubsztanciát.

Konklúzió

A szubsztanciák trópus elmélete jobbnak bizonyult, mint akár az univerzálé-nyaláb elmélet, akár a csupasz szubsztrátum elmélet: a trópus-elmélet úgy tudja kielégíteni a kvalitatív jelleg és a partikularitás iránti igényt, hogy eközben nem produkál elfogadhatatlan következményeket. Jól illeszkedik továbbá az események trópusként való értelmezéséhez: ez fontos az ontológiai feltevések konzisztenciája szempontjából, hiszen a szubsztanciák kvalitatív vonásainak változása alkotja az eseményeket.

Simons kétszintű szubsztancia-mag elmélete kombinálja az uni- verzalista tulajdonság-nyaláb elmélet és a partikularista szubsztrátum elmélet előnyeit: ugyanis a szubsztrátumot egy szoros, esszenciális trópus-nyaláb alkotja, ami egyben megoldja a predikáció, azaz az alany-állítmány szerkezetű állítás feltételeit is. Mégpedig úgy, hogy a kvalitatív, de a kölcsönös megalapozási reláció révén szoros egységet alkotó szubsztancia-mag képes az egysége révén arra, hogy az állítások alanyául szolgáljon. (Ha nem lenne ilyen egysége, akkor minden predikáció arról szólna, hogy kiemelünk egy tulajdonságot a szubsztancia-nyalábból, és azt - redundánsan - állítjuk a szubsztanciáról. Például a "jóízű", "gömbölyű", "piros", stb. tulajdonságok együttes megjelenítettségeként felfogott almáról állítjuk, hogy jóízű, piros, stb., egyenként véve az őt alkotó tulajdonságokat.)

Ugyanakkor Simons elmélete úgy ad számot a szubsztanciát alkotó esszenciális és akcidenciális trópusokról, hogy feltételezi az individuálisan függő esszenciális trópusok rögzített kollekcióját és a fajta-szinten függő akcidenciális trópusok változó kollekcióját. Eme feltevéseknek viszont vannak hátrányos következményei, mint azt már láttuk. A legnagyobb hátrány az, hogy a szubsztancia magja nem cserélhet trópusokat az egész életideje folyamán, vagyis nincs mód arra, hogy valamilyen meghatározandó trópusa egyik meghatározottját lecserélje egy másik meghatározottjára. Például, ha az ifjú Szókratész szubsztanciájához lényegileg hozzátartozik egy kiterjedés-trópus, nem cserélheti azt le később egy olyan meghatározott kiterjedés-trópusra, ami alkalmasabb az érett Szókratész számára; és ugyanez áll a bölcsesség-trópusára stb.

Valójában bármely olyan szubsztancia-felfogás, amely az alkotó kvalitatív vonások alapján adja meg a szubsztanciát, rosszul párosítható koncepcionálisan magával a változással. Láttuk azonban, hogy a csupasz szubsztrátum elmélet sem képes megbirkózni ezzel a problémával: a radikális pusztulás nem magyarázható meg a tulajdonság nélküli szubsztrátum alapján. A kétszintű trópus-elméletnek azonban vannak előnyei, és ha már rendelkezésre áll ez az elmélet, úgy gondolom, hogy rugalmasabbá is tehető az előbb jelzett probléma kivédése céljából. El kell ismerni viszont, hogy minden ilyen törekvés az elfogadott nézeteket némiképp megkérdőjelezi. Mégis joggal fölvethető, hogy lehetséges rögzíteni, hogy mely trópusok esszenciálisak és melyek akcidenciálisak a szubsztancia szempontjából annak bizonyos fázisaiban anélkül, hogy azt implikálnánk, hogy a modális vonásainak egy adott eloszlása fennáll a szubsztancia teljes életidejére. Az implikáció csak az, hogy mindegyik fázisra megadható valamilyen eloszlás. Egy ilyen rugalmas megközelítés, amelyet itt én csak előlegezek, nem jelent több veszélyt a szubsztancia időn át való azonossága szempontjából, mint az a merev megközelítés, amely nem vesz tudomást a meghatározandó trópusok meghatározottjaiban ténylegesen bekövetkező változásokról.

Cikk eleje Cikk vége Jegyzetek Bezárás

IRODALOM

Armstrong, D. M. (1978): Universals and Scientific Realism. I. Nominalism and Realism, Cambridge: Cambridge University Press

Armstrong, D. M.(1989): Universals: An Opiniated Introduction. (Boulder: Westview):

Bacon, J. (1995): Universals and Property Instances: The Alphabet of Being, Oxford: Blackwell

Bennett, J. (1999): "Introduction to Events. Events Are Tropes", in: Metaphysics. Contemporary Readings, ed. S. D. Hales, Belmont, CA, Wadsworth, 319-324.

Bennett, J. (1987): "Event Causation: the Counterfactual Analysis", in: Philosophical Perspectives. Metaphysics, ed. J. E. Tomberlin, California, Ridgeview, 367-386.

Campbell, K. (1990): Abstract Particulars, Oxford: Blackwell

Cleve, J.(2000): "John Bacon: Universals and Property Instances: The Alphabet of Being" review, The Philosophical Review v.109. 107-9.

Cleve, J. (1985): "Three Versions of the Bundle Theory", Philosophical Studies v. 47. 95-107, repr. in: Metaphysics. Contemporary Readings, ed. S. D. Hales, Belmont, CA, Wadsworth, 1999.

Chisholm, R. (1970): "Events and Propositions", Noűs v. 4. 15-24.

Chisholm, R. (1971): "States of Affairs Again", Noűs v. 5. 179-89.

Davidson, D. (1980): "The Individuation of Events", in: Davidson: Essays on Actions and Events: Oxford: Oxford University Press, repr. in Hales, 1999, 325-335.

Denkel, A. (2000): "The Refutation of Substrata", Philosophy and Phenomenological Research v. 61. 431-497.

Ehring, D. (1999): "Tropeless in Seattle: the cure for insomnia", Analysis v. 59. 19-24.

Loux, M. J. (1998): Metaphysics, London: Routledge

Lowe, E. J. (2002): A Survey of Metaphysics, Oxford: Clarendon

Rodriguez-Pereyra, G. (1999): "Resemblance Nominalism and the Imperfect Community", Philosophy and Phenomenological Research v. 59. 965-983.

Quine, W. V. (1960): Word and Object, Cambridge, Mass. MIT

Simons, P. (1994): "Particulars in Particular Clothing: Three Trope Theories of Substance", Philosophy and Phenomenological Research v. 54. 553-575., repr. in Hales, 1999.

Schneider, B (2002): "A Note on Particularised Qualities and Bearer Uniqueness", 4th Conference of ESAP, Lund, 2002 June

Stone, J. (2002): "Why sortal essentialism cannot solve Chrysippus puzzle", Analysis v. 62. n. 3. 216-223.

Vallicella, W. F. (2002): "Relations, Monism and the Vindication of Bradley's Regress", Dialectica v. 56. n. 1. 3-37.

Vallicella, W. F. (1997): "Bundles and Indiscernibility: a Reply to O'Leary-Hawthorne", Analysis v. 57. 91-94.

Cikk eleje Cikk vége Irodalom Bezárás

JEGYZETEK

Cikk eleje Jegyzetek Irodalom Bezárás