Magyar Filozófiai Szemle

Több mint hat évtizede annak, hogy a két világháború közötti hazai jogbölcseleti irodalom egyik, kevéssé számontartott "vitája" a Magyar Tudományos Akadémia és a Magyar Filozófiai Társaság Athenaeum című folyóiratának hasábjain napvilágot látott.¹ Maga a vita egy előadássorozat részét képezte, melyet a Magyar Filozófiai Társaság a fővárosi szabadegyetemmel közösen szervezett 1940-től kezdődően.² A kezdetben ismeretterjesztő céllal meghirdetett előadások első körében Kerényi Károly a platonizmusról, Ivánka Endre az arisztotelizmusról, Jánosi József a skolasztikáról, Halasy-Nagy József a kartezianizmusról, Révay József a kantianizmusról, Prohászka Lajos a hegelianizmusról, Mátrai László pedig a filozófiatörténet módszertanáról tartott vitaindító előadást, melyet hosszabb-rövidebb hozzászólások követtek, s mindezt az Athenaeum folyóirat 1941-től kezdődően rendszeresen közzétette. A második sorozat - mely 1941 őszén indult és 1943 tavaszáig tartott - a kortárs filozófia különböző területeire kívánt betekintést nyújtani. Itt többek között találkozhatunk Lengyel Lajos a tárgyelmélet-fenomenológiát, Lehner Ferenc a logikát-ismeretelméletet, Zemplén György a metafizikát-értékelméletet, Révay József az etikát, Báránszky-Jób László az esztétikát, Ortvay Rudolf a természetfilozófiát, Mátrai László a kultúrfilozófiát, Dékány István a társadalomfilozófiát, Harkai-Schiller Pál a lélek- és embertant, Moór Gyula a jogfilozófiát, Gáldi László a nyelvfilozófiát, Surányi-Unger Tivadar a gazdaságfilozófiát, Jánosi József a történetfilozófiát és Brandenstein Béla a filozófia jövőjét bemutató vitaindító előadásával és az azt követő hozzászólásokkal. Az Athenaeum által leközölt szövegek nélkülözik az élő beszéd "természetes" pongyolaságát. Valószínűsíthető, hogy szerkesztett előadások és hozzászólások szövegével találkozhatunk, melyeket elhangzásuk után az érintettek - elsősorban a hozzászólók - a közlésre tekintettel esetlegesen újrafogalmaztak. Mindazonáltal az előadásokra való reflexiók arról árulkodnak, hogy az elhangzott és megjelent szövegek tartalmi szempontból nem tértek el egymástól.

Az ülések minden esetben egy vitaindító előadással kezdődtek, melyet a kérdéskör lehetőség szerint első számú hazai szaktekintélye tartott. Az üléseket döntő többségében Brandenstein Béla - ez időben a Magyar Filozófiai Társaság elnöke és a pesti egyetem filozófia professzora - vezette, illetve a vita végén általában ő foglalta össze és értékelte az elhangzottakat. Az összejöveteleken a fő referátumot követően a szokásos koreográfia szerint átlagban több mint hat - valószínűsíthetően előre fölkért, vagy bejelentkezett - hozzászólás hangzott el.³

A rekonstruálandó "vita" azért is érdekes a hazai jogbölcseleti irodalomban, hiszen a két világháború között csupán egyetlen másik valóban érdemi polémiának lehettünk tanúi, mely az 1930-as évek elejétől kimondatlanul is megosztotta a korabeli jogfilozófiai gondolkodást és annak képviselőit. Ez utóbbi Moór Gyula és Horváth Barna között kibontakozó, főképpen szakfolyóiratokban és könyvekben testet öltő vita sajnálatos módon az érdemi - félreértéseket sem nélkülöző - kérdésekről személyeskedő, a tudományos érvek ütköztetéséhez méltatlan hangvételt megütő, lelki sebeket ejtő polémiává vált, melyet az érintettek minden bizonnyal igencsak megbántak.⁴ A korszak két legmeghatározóbb jogfilozófusának - korábban szívélyesnek tekinthető kapcsolatát megmételyező - vitája intő például szolgált az utódoknak és kortársaknak, hogy miként nem szabad egymás tudományos reputációjába gázolni.⁵ Talán ennek is betudható, hogy az 1942-es vitaülés a kollegialitás és a mélységes tisztelet jegyében zajlott. A vitaülés fő referátumát Moór Gyula⁶, a korszak első számú jogbölcselője, - vagy ahogyan a pályatárs Horváth Barna nevezte - "representativ man"-je⁷ tartotta, mely az Athenaeum hasábjain kilenc és fél oldal terjedelemben látott napvilágot. Az előadó tizenkét pontba sűrítve kívánta bemutatni a jogfilozófia múltját, jelenét, betekintést nyújtva "a különböző jogfilozófiai irányok kebelében a jogfilozófia mivoltáról és megoldandó feladatairól vallott felfogások"-ba, mindegyikből rámutatva azokra a problémákra, melyek "napjainkban is még eleven jelentőséggel bírnak". Moór itt kifejtett gondolatmenete gyakorlatilag megegyezik az 1943-ban német nyelven megjelent Was ist Rechtsphilosophie? és a két évvel később bővebb hazai kiadásban közzétett A jogbölcselet problémái című kis könyvében olvasható elmélettörténeti fejtegetésekkel. Az előadás vezérlő gondolata a jogfilozófia örök problémájaként saját tárgyának meghatározása és az erre adott két és fél ezer év folyamán megfogalmazott válaszok bemutatása.

Moór szerint az antik görög filozófiától kezdve egészen a XIX. század elejéig a jog filozófiai szemléletét a természetjogi felfogás uralta. Kezdetben a görög, illetve a középkori skolasztikus természetjogi doktrínák megelégedtek azzal, hogy néhány egészen általános természetjogi alapelvet állítottak fel, addig az ún. klasszikus természetjog a XVII-XVIII. században Grotiustól kezdődően Hobbeson, Pufendorfon keresztül egészen Kantig a természetjog tartalmát próbálta részletesen meghatározni. Moór szerint ez a vállalkozás zsákutcás kísérletnek tekinthető, mert "a részleteiben meghatározott, konkrét tartalommal bíró, de azért mégis örökérvényű és változatlan jog gondolata: utópia".⁸ E klasszikus természetjogi iskola jó két évszázados szellemi törekvése azonban így sem volt az előadó szerint hiábavaló, mert "az ésszerűség és igazságosság szempontjából éles kritika alá vette az emberi jogintézményeket s egy csomó jogpolitikai reformgondolatot vetett fel, amelyeket a felvilágosult abszolutizmus fejedelmeinek törvénykönyvei és a nagy francia forradalom viharai részben meg is valósítottak".⁹ A több mint kétezer éves természetjogi dominancia legfontosabb hozadékának tekinti, hogy a helyes jog, a jog és igazságosság, a jog és erkölcs kérdései a jogfilozófiai diskurzusnak ma is megkerülhetetlen problémái.

A XIX. század elején Moór szerint a "jogtörténeti iskola" fellépése ingatta meg a természetjogi felfogás uralmát, majd a "pozitív jog bölcselete" vetette meg a lábát, amely elsősorban a jogtörténetre, a szociológiára és a tételes jogtudományra támaszkodott. A természetjog gondolatának elvetésével a jogfilozófia vizsgálata az ember alkotta (tételes) jogra irányult, ezáltal szükségessé vált a jogbölcseletnek az egyes jogi szaktudományoktól, különösen a változó tartalmú jogintézményeket tárgyaló tételes jogtudományoktól való elhatárolása. Az egyik ilyen irányként említi meg az Austin, Bergbohm, Bierling nevével fémjelzett "általános jogtan"-ként elterjedt irányzatot, mely a "kultúrnépek körében általában feltalálható, általánosan elterjedt jogintézmények megismerésében látja a jogfilozófia vizsgálódási körét. Legnagyobb hibája azonban, hogy a jogfilozófiát a juriszprudencia "általános részének" tekinti, ezzel relativizálva a két diszciplína közötti különbséget. A másik irányzat, mely a "francia pozitív és az angol evolucionista filozófia" szellemében fogant mint a "jog szociológiája" vagy más néven, mint a "jog természettudománya" kereste a jogfilozófia számára új kihívásként megfogalmazódó kérdésekre (pl. a jog társadalmi szerepe, a valóság többi részével való kauzális összefüggések) a válaszokat. Sőt sajátos expanziós törekvésként a XIX. század végére nem csupán a jogbölcseletből akart "szabadjogi iskola" néven jogszociológiát csinálni, hanem a tételes jogtudományi vizsgálódásokban is a szociológiai módszereket kívánta elsődlegessé tenni. Moór szerint a jogszociológia ezen törekvése sem vezetett átütő eredményhez, hiszen a "jog okozatos összefüggéseinek" keresése csupán a változó jogtartalom vizsgálatára szorítkozott, így nem lépett túl valójában a tételes jogtudományok feladataként tekintett vizsgálódáson. Majd összefoglalásként megállapítja, hogy a XIX. század szaktudományi jellegű jogfilozófiájának legfőbb érdeme, hogy a "jog mivolta" a természetjogi tradícióhoz képest új megvilágításba került: "A jog történeti és társadalmi realitásának gondolata, valamint a társadalmi életben játszott szerepének, a valóság többi részeivel fennálló okozatos kapcsolatainak gondolata értékes gyarapodása volt a jogfilozófia gondolatkincsének."¹⁰ Az újszerűség azonban együtt járt azzal, hogy a jogbölcselet elvesztette filozófiai karakterét.

A XIX-XX. század fordulóján azon országok jogtudományában, amelyeket nem "elégített ki" a francia és angol filozófiai pozitivizmus, így elsősorban Németországban, mozgalom indult a jogfilozófia "igazi filozófiai szellemmel" való megtöltésére. E törekvés eredményeként született meg a XX. századi német jogfilozófia két legjelentősebb iránya, az "újkanti" és az "újhegeli" jogbölcselet. Kant és Hegel filozófiai gondolatain keresztül a jogbölcseleti diskurzus valóban megtelt a filozófia szellemével, sőt az érintkezés jogfilozófia és általános filozófia között túlságosan is szoros lett: "...a filozófiát nem csupán a jogbölcseleti kérdések megoldásának segédeszközéül használják fel, hanem a jogfilozófia területe jórészben általános filozófiai viták csataterévé válik".¹¹ Moór szerint joggal nevezhetjük a XX. századot a jogbölcselet "filozófiai" korszakának, hiszen a határvonal most a jogfilozófia és az általános filozófia között mosódott el.

A század első két évtizedének kétségkívül legnagyobb hatást gyakorló irányzata a neokantiánus jogfilozófia volt, melynek legkiemelkedőbb alakjai között - mint más írásaiban is - Rudolf Stammlert, Somló Bódogot és Hans Kelsent említi. E néhány itt kifejtett gondolatból is markánsan kitűnik, hogy az előadó kinek az álláspontjával azonosul, illetve kit miért tart meghatározó elméletalkotónak. Stammler esetében egyértelműen pozitívumként emeli ki, hogy a "helyes jogról szóló

tan"-a - túllépve a korábbi természetjogi magyarázatokon - modern jogi értéktanként a történetileg adott tételes jog helyességének mértékét kereste. Ettől kevésbé szerencsésnek véli Stammler jogi ontológiai okfejtéseit, ahol a "jog mivoltának" meghatározásakor a kanti értelemben felfogott "apriori", minden tapasztalattól mentes "tiszta fogalomként" kívánta a jogot definiálni, mely minden jogi tapasztalat előföltétele. Stammlerhez hasonlóan a magyar Somló is a "jog változatlan formáját keresi", azonban anélkül, hogy a jogot ismeretelméleti kategóriának tekintené. Somló tudatában van annak, hogy nem minden tapasztalat, hanem csupán a "változó jogi tartalmak apriorijáról van szó", s így a jog fogalma a "változó jogi jelenségek változatlan és maradandó elemeinek összefoglalását" jelenti.¹² Az újkantianizmus ismeretelméleti és ennek folytán módszertani jellege - Moór szerint - Kelsen "tiszta jogtanában" csúcsosodik ki. A kelseni elmélet semmi egyéb, mint "jogi ismeretelmélet, vagyis a jogtudomány módszertana". Majd összefoglalásként megállapítja, hogy "napjaink" jogfilozófiája mindenekelőtt az "egészséges kritikai szellem"-et és a "módszeres gondolkodás"-t köszönheti a neokantiánus jogbölcseletnek, mely főként a tételes jogtudományok módszertana kidolgozásában, a modern értéktani megközelítésben, a valóság és érték kanti dualizmusának a fenntartásában, valamint a kanti forma és tartalom megkülönböztetésével a "formális" jogfilozófia jogosultságának a hangoztatásában öltött testet.

Az újkanti jogbölcselet ezen formális jellegét részben kiegészíteni, részben meghaladni próbáló újhegeli jogfilozófia - Moór interpretálásában - az "eleven élet konkrét tartalmait magába szívó, tartalommal teli jogfilozófia"-ként igyekszik a kanti ismeretelméleti megközelítéssel szemben új értelmezési lehetőségek föltárására. A hegeli elmélet az előadó szerint helyesen hívja föl a figyelmet arra, hogy a jog kétségtelenül "történeti és társadalmi realitás". Joseph Kohler az alapul vett elméletet megszabadítva az azt megterhelő "metafizikai spekulációktól", kísérletet tett a neohegeliánus jogfilozófia alapjainak lerakására. Az ennek eredményeként született jogkoncepció azonban nem nyújtott egyebet Moór szerint, mint egy "jogpolitikai elmélkedésekkel felékesített általános jogtant".¹³ Nem eredményezett sokkal többet Julius Binder próbálkozása sem, aki az 1920-1930-as években a hegeli örökség még hívebb követőjeként igyekezett a jog lényegét meghatározni. A történetileg adott jog szerinte, mint "metafizikai szubsztancia: az észnek, a szabadságnak és az erkölcsnek a valósága".¹⁴ A neohegeliánus jogfilozófia Moór szerint tulajdonképpen kevéssel járult hozzá a jogbölcseleti gondolkodás megújításához, mindazonáltal egyértelműen érdeme, hogy felhívta a figyelmet a neokantiánus megközelítéssel szemben - mely a jogban ismeretelméleti kategóriát látott - arra, hogy a jog "történeti és társadalmi realitás" s mint ilyen a "kultúra és a szellem birodalmába" tartozik.

Moór a kortárs jogfilozófia legjelentősebb fejleményének tartja, hogy egy új filozófiai világkép, a kanti és hegeli gondolatokat összeegyeztető "kultúrfilozófia" - melynek középpontjában a történeti, társadalmi és kulturális élet áll - alapozhatja meg a jogbölcselet jövőbeni fejlődését. Mindezt arra alapozza, hogy az újkanti filozófia értéktani iránya a történelmet, a társadalmat és a kultúrát "értékes valóságként" fogja fel, ami körülbelül ugyanazt jelenti, mint a hegeli értelemben vett "objektív szellem". E téren Moór szerint a legjelentősebb elméletet a neokantiánus filozófus, Heinrich Rickert alkotta meg, aki az értékes valóságot "a valóság és érték kanti megkülönböztetésének megfelelően két részre osztja fel: úgymint egy testi-lelki realitásból álló részre és egy jelentésekből és értékekből, egyszóval szellemi tartalmakból álló részre, amely az előbbi részhez tapad, attól hordoztatik".¹⁵ A neohegeliánus oldalról Nicolai Hartmann próbálkozott Hegel "metafizikai spekulációit", főképpen az "objektív szellemét" a társadalmi, történeti és kulturális lét valóságaként felfogni, és abban "a valóság és érték kanti dualizmusának megfelelően egy pszichofizikai valóságból álló réteget és egy szellemi réteget különböztetni meg".¹⁶ A kortárs filozófia ezen fejleményei fölvillanyozták Moórt, aki az 1940-es évek elején több tanulmányában az említett szerzők gondolatait, sőt fogalmait interpretálva saját "összefoglaló" jogfilozófiáját is megújítani igyekezett.¹⁷ Nem véletlenül állapítja meg maga Moór az előadás utolsó gondolataként, hogy bár igyekezett saját felfogását nem előtérbe állítani, de az egyes irányzatok bemutatásánál minden bizonnyal nyilvánvalóvá vált elméleti meggyőződése.

Végül említést érdemel az előadó néhány gondolata, melyet a filozófia és a jogbölcselet kapcsolatáról, egymáshoz való viszonyáról mond. A jogfilozófia, amikor a jogot a "filozófiai világkép egységébe" kívánja behelyezni, akkor kétségtelenül rászorul az általános filozófiára. A jogbölcselet és filozófia kapcsolata azonban nem ilyen egyoldalú, hiszen a jogfilozófia nemcsak filozófiai tudomány, hanem jogtudomány is és a "jogi szaktudományokkal" való közvetlen érintkezés folytán a jog világáról sokkal pontosabb ismeretekkel rendelkezik, mint a filozófia. Ezért a jogbölcselet alkalmas és megfelelő tudomány arra, hogy "a jog világáról rajzolt összefoglaló képpel kiegészíti az általános filozófiai világképet", ezáltal maga is viszontszolgálatot tesz a filozófiának.¹⁸

A hozzászólások több mint tizenegy nyomtatott oldal terjedelemben követik a bevezető előadást. Ennek sorát - az ekkor a pesti egyetem magántanára és ítélőtáblai bíró - Ruber József¹⁹ nyitja meg, aki három érdemi "kiegészítő ecsetvonással" kíván hozzájárulni a főreferátumban hallottakhoz. Elsőként említi a jogfilozófiai gondolkodás sajátos vonásaként a problémakörök tudatos vizsgálatát, mely csak az utóbbi néhány évtizedben - gyakorlatilag Stammler működésétől kezdődően - jellemzi a tudományszakot. Ruber szerint a jogbölcseleti vizsgálódásokban érvényesülő "filozófiai szempont" azt igényli, hogy "az ismeretek lehető egységesítése", azaz a jogbölcselet lehetőleg "ugyanazzal a formulával" - "egyetlen alapigazságból kiindulva" - keresse a legfontosabb kérdésekre adandó válaszokat. Ez eredményezi többek között az eszményi jog keresése során a természetjogi okfejtések újbóli felbukkanását. A második megjegyzés a tételes jogtudomány mint szakjogtudomány és a jogfilozófia kapcsolatára vonatkozik. Ruber úgy véli, hogy a korabeli tételes jogtudományok - feltétlen előnyükre - bölcseleti jellegűvé váltak: "Így... igen nehéz megmondani, hogy egy Carl Schmidtnek [helyesen: Schmitt - Sz. J.] az oeuvre-jéből mi esik a jogbölcselet körébe és mi nem. A jogbölcselet mai képéhez azonban ez az irodalom mindenesetre hozzátartozik."²⁰ Végül harmadikként megjegyzi, hogy a jogbölcselet jelenlegi állapotát az elmúlt időszakhoz képest bizonyos holtpontra jutás jellemzi, aminek az oka a neokantiánus irányzat kimerülése, illetve a túlzottan "világnézeti" irányok meddő jelenléte a jogelmélet terén. Mindazonáltal a jogfilozófia története is azt bizonyítja, hogy az ilyen állapotok után következnek az újabb "reneszánszok", tehát nem érdemes különösebben keseregnünk a jövőt illetően.

Másodikként - a frissen habilitált egykori Horváth-tanítvány - az ekkor harmincegy éves Bibó István²¹ hozzászólását olvashatjuk, aki ez idő tájt a hazai jogbölcseleti gondolkodás egyik nagy ígéretének számított, habár mint utólag tudjuk, ekkoriban kezdett eltávolodni elsőként választott - élete végéig kedvelt - tudományszakától. Bibó hozzászólásában a jogfilozófia egyik kardinális, az előadó által is érintett kérdéséhez, a "jogi ismerettárgy" problematikus meghatározásához kapcsolódóan fejti ki álláspontját. Ennek során szembefordul a jognak a valóság és érték filozófiai kategóriáihoz való viszonyában vallott neokantiánus paradigmával. A jog mint sajátos "társadalmi technika", melynek - Horváth elméleti tézisét interpretálva legelemibb jelensége a jogeset és az azt lezáró döntés - alkalmazása során vetődik fel az a kérdés, hogy az alkalmazandó szabály jog-e vagy sem, alkalmazható-e vagy sem. A jogot a maga "vitaintéző" feladata során különösen jellemzi az éles, alternatív kérdések fölvetése és annak megválaszolása, ami mindenképpen kisugárzódik a jogtudomány és jogfilozófia területére. Bibó gondolatmenete szerint a joggyakorlat bizonytalanság esetén elsősorban a jogtudomány állásfoglalására alapoz, de az is elképzelhető, hogy a jurisprudencia sem tudja megválaszolni a kérdést, és akkor a jogfilozófiától várják annak megválaszolását, melyek a helyes kritériumai annak, vajon jog-e vagy nem jog az, amire az ellentétes álláspontok hivatkoznak: "A jogfilozófia az ilyen kérdéseket olykor, mikor a közösségben a végső értékek, a közösségi értékelés és a társas valóság viszonyai... egyensúlyban vannak - amint az a középkori természetjog uralma alatt így volt -, rendszerint meg is tudja válaszolni. Ha azonban ez az egyensúly megbomlik s az értékek és az értékelés zűrzavara következik be, a jogfilozófia maga is pártokra szakad és továbbadja a kérdést a filozófia felé, amely a maga részéről a szóban lévő - gyökerében és eredetében gyakorlati - kérdésre gyakorlati választ nem tud adni és nem akar adni, de megadja a probléma filozófiai megfogalmazását."²² Ebből vezethető le szerinte a jogfilozófia vonatkozásában az ismerettárgy problematikus volta, hiszen "a valóságnak és értéknek mögötte álló éles ellentéte tulajdonképpen nem a filozófia oldaláról került bele a jog világába és a jogfilozófia perspektívájába, hanem először konkrét jogesetek sokaságában konkrét valóságok és konkrét értékek összeütközésének élményei töltötték el a közösség tagjait a valóság és érték radikális ellentétének érzésével s ennek filozófiai megfogalmazása az, amit tévesen viszünk be a filozófia követelményeként a jog világába".²³

A sorban harmadikként olvashatjuk Horváth R. Károly²⁴ hozzászólását, melynek elején maga is felteszi a gyakran hangoztatott kérdést: "... szükség van-e egyáltalában a jogfilozófiára, amelynek még a tárgya is vitás?" A válaszból kitűnően a hozzászóló a korabeli neokantiánus álláspont, azon belül is a Somló-Moór-féle jogbölcseleti szemléletmód feltétlen híveként fejti ki gondolatait. A jog mibenlétének értelmezésekor a jól ismert metódust választja, miszerint a tételes jogtudományt művelők kiválóan tudják művelni tudományszakjukat anélkül, hogy eljutnának a jogfilozófia alapkérdéséhez: "Erre a kérdésre a tételes jogtudományok egyike sem tud választ adni; sőt előfeltételezik, hogy az általuk ismertetendő szabályok valóban jogi szabályok."²⁵ A jogbölcselet központi problémája így a jogtudomány alapkérdésévé válik. Horváth a jogfilozófia történetét is mint az alapkérdésre adott válaszok történetét láttatja: "A természetjogi felfogás érdeklődési köre az igazságosság volt, a jogi pozitivizmus fő vizsgálódása ezzel szemben a kényszernek, s azon túl a jog szociológiai alapjainak irányába tolódott el. Tételes pozitív jog minden olyan norma, amelyet a legerősebb társadalmi hatalom jogként alkotott s amelynek érvényesülését végső sorban fizikai kényszer alkalmazásával is biztosítja. A tételes jogszabályok látszólag tehát a legerősebb társadalmi hatalom önkényéből fakadnak, társadalmi és történeti tények a szülőanyjuk, s e tények változásával együtt maguk is a változás örök törvényének vannak alárendelve, jóllehet mint » kellőséget« kifejező normák az örök változatlanság világának részesei."²⁶ Sőt felveti azt is, hogy a jog mögött álló hatalom korlátlansága nem lehet abszolút, mivel ennek minden ember valamilyen formában részese, így az igazságosság mint alapvető erkölcsi indíttatású eszmény "hathatósabb fegyver minden fizikai kényszernél", ezért a pozitív jog korlátjának tekinthető.

A leghosszabb hozzászólást Zemplén Elemér²⁷ tollából olvashatjuk, aki a tudományos megismerés útjait vizsgálva megállapítja, hogy az egyik út szerint lehetséges tudományos értékű megállapításokat levonni, míg az ezzel ellentétes irány épp a föltárt ismeretek tudománytalanságának kimutatását tartja feladatának. Zemplén úgy véli, hogy ez utóbbi "gondolat-irány", éppen negatív eredményeinek útján, alkalmas arra, hogy megértsük a jogfilozófia lényegét és tulajdonképpeni "hivatását". Az ekkoriban a magára valamit is adó - a neokantiánus paradigma koordinátáiban gondolkodó - jogbölcselő jogi ontológiai fejtegetésekben körvonalazta saját felfogását. A hozzászóló is ekképp tesz, amikor a jog "sajátos struktúráját", mint "létrendeket" mutatja be: "A gyakorlati, pozitív jog, amelyik létezik, tehát hat, az empirikus, tapasztalati lét rendjében foglal helyet. Viszont a jognak erre az egzisztenciális, reális részére, e társadalmi-szellemi jelenségnek tartalmára, történetére stb. vonatkozó rendszeres, igazolt ismereti tevékenység és ennek eredménye már az eszmei létben mozog, sőt átnyúlik a metafizika és az értékek létrendjébe. Ez a tevékenység, illetőleg az ennek eredményeként jelentkező ismeretösszesség természetszerűleg nem lehet azonos a vizsgált normaösszeggel és mégis a jog nevével illetjük."²⁸ Részben ismételve és kiegészítve a korábban mondottakat a tételes jogtudományok, jogfilozófia és általános filozófia viszonyáról, a hozzászóló azt mondja, hogy a jogi diszciplínák mindenekelőtt a tapasztaláson alapulnak. Azonban vannak az empirikus igazolástól független kritériumok, amelyek nélkül sem gyakorlati, sem tudományos tapasztalás nem lehetséges. A cél az, hogy a "jogi szakdiszciplínák" (a tételes jogtudományok) szemléleti módja "a logikumra, a metafizikumra és az etikumra is tendál", ezáltal "a jognak eszmei, metafizikai és értékbeli létrendjét" is képes megragadni. Majd megállapítja: "A jogi szakdiszciplínáknak ezt a - tudományos karakterükre nézve egzisztenciális szükségességű - szemléleti módját a jog lényegét, tehát valamennyi létrendjét állandóan átfogó jogfilozófia képes felismerni és a szakdiszciplínák műveiben tudatossá tenni. Ezt a felismerő tevékenységét a jogfilozófia az általános filozófiára támaszkodva tudja végrehajtani. Így adódik a jogfilozófia sajátos polaritása: lételemeit a filozófiából szívja, de ugyanekkor értelmet ad és határt szab a jogi szakdiszciplínák funkcióinak."²⁹

A tudományos ülés utolsó fölszólalójaként olvashatjuk Brandenstein Béla³⁰ összefoglalónak is szánt összegzését. A filozófus professzor rövid zárszavában fontosnak tartotta kifejteni természetjogi megalapozású felfogását, mely szerint a modern jogfilozófiának ugyanaz a feladata, mint a "mai bölcseleti kultúra szemléletünknek", vagyis olyan "egyetemes és igazságukban feltétlenségüket feltáró alapokat találjon mindenféle pozitív jog számára, amelyeken annak speciális gazdagsága és sokszínűsége mégis gyökereiben egységesen, ellentmondás nélkül, ezért egészében harmonikusan és erkölcsi értékességével életet hordozóan, nem pedig azt önkényesen elnyomva és rombolva, épülhessen fel. Az ilyen eleven, sokszerű és sokszínű, de egészében helyes jogrendre vonatkozó változatos pozitív-történeti jogrendszerek erkölcsi természetjog-alapjait kell a jövő jogbölcseletének széles perspektívával és mélyen, meggyőzőleg igazolni tudnia."³¹ E némileg terjengős formában és patetikus hangnemben kifejezett jövővárás jól jellemzi a korszak egyre több (jog)bölcselőjének a természetjoghoz fűződő viszonyát.

A vitaülés prológusaként elmondható, hogy az utókor legnagyobb sajnálatára azon nem vett részt - a már korábban részletezett okok miatt - Horváth Barna³², a korszak másik meghatározó hazai jogfilozófusa Moór mellett, illetve mindkettejük kedves tanítványa és kollégája, Szabó József³³, akik minden bizonnyal tovább árnyalhatták volna a jogfilozófia lényegi mondanivalójáról itt kirajzolódó képet. A főképpen német jog(filozófia)i kultúrkörben járatos Moór és az erre reflektáló hozzászólások ellensúlyozására alkalmas lett volna a Horváth és Szabó által képviselt angolszász orientációjú jogelméleti gondolatok megjelenése. Egy valóban termékeny vita minden érintett személy és a magyar jogbölcselet számára is igen hasznos lehetett volna, azonban az Athenaeum lapjain olvasható diskurzus rekonstruálása talán így sem volt teljesen hiábavaló és haszontalan vállalkozás.³⁴

6 Moór Gyula (1888-1950) jogfilozófus, egyetemi tanár. Egyetemi tanulmányait a kolozsvári egyetem jogi karán végezte. 1914-ben az eperjesi evangélikus jogakadémia tanára lett. 1917-ben "jogbölcselet tárgykörből" habilitált. 1918 végén Somló Bódog maga mellé hívta a kolozsvári egyetemre, ahol a nemzetközi jog nyilvános rendes tanárává nevezték ki. A háborút követően 1921 és 1928 között a szegedi egyetem jogfilozófia professzora. Ekkor vált szűkebb szakterülete, a jogbölcselet első számú hazai képviselőjévé. 1925-ben a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjainak sorába választotta. 1929-től 1948-as nyugdíjazásáig a budapesti egyetem jogi karának jogfilozófia professzora. Az évek múlásával egyre több tudományos és közéleti feladatot látott el. Az 1935/36-os tanévben a pesti jogi kar dékánjává választották. A hazai tudós társaság 1942-ben rendes tagjainak sorába emelte. A háborút követően, az 1945/46-os tanévben a Pázmány Péter Tudományegyetem rektora volt. Közéleti tevékenysége a háborút követően vált országosan ismertté. 1945-ben nemzetgyűlési képviselővé választották. 1945 őszén a Magyar Tudományos Akadémia "helyettes" elnökeként ideiglenesen az Akadémia irányításával bízták meg.

Moór jelentősebb jogbölcseleti tárgyú művei: Stammler "Helyes jogról szóló tana". Magyar Jogászegyleti Értekezések. 25. füz. Budapest, 1911. 87 o.; Macht, Recht, Moral. Ein Beitrag zur Bestimmung des Rechtsbegriffes. Az m. kir. Ferencz József Tudományegyetem tudományos közleményei. I. köt. 1. füz. Szeged, 1922. 46 o.; Bevezetés a jogfilozófiába. (Filozófiai könyvtár III.) Pfeifer Ferdinánd Könyvkereskedése, Budapest, 1923. 356 o.; A logikum a jogban. (Filozófia értekezések 1.) Magyar Filozófiai Társaság, Budapest, 1928. 47 o.; Zum ewigen Frieden. Grundriss einer Philosophie und des Anarchismus. Leipzig, 1930. 101 o.; A jogi személyek elmélete. (Az M. Tud. Akadémia Jogtudományi Bizottságának kiadványsorozata. 2. sz.) Budapest, 1931. 379 o.; A természetjog problémája. (Értekezések a filozófia és társadalomtudományok köréből. IV. köt. 10. sz.) Magyar Tudományos Akadémia, Budapest, 1934. 45 o.; Szociológia és jogbölcselet. (Filozófiai értekezések. 5.) Magyar Filozófiai Társaság, Budapest, 1934. 59 o.; Jogfilozófia. (Moór Gyula előadásai után jegyezte Püski Sándor) Magyar Élet, Budapest, 1936. 288 o.; A jogrendszerek tagozódásának problémája. (Értekezések a filozófia és társadalomtudományok köréből. V. köt. 2. sz.) Magyar Tudományos Akadémia, Budapest, 1937. 44 o.; A szabad akarat problémája. (Értekezések a filozófia és társadalomtudományok köréből. VI. köt. 1. sz.) Magyar Tudományos Akadémia, Budapest, 1943. 149 o.; Was ist Rechtsphilosophie? Archiv für Rechts- und Sozialphilosophie, Bd. XXXVI. (1943) "Ungarn-Heft" 3-49. o.; A jogbölcselet problémái. ("Kincsestár" a Magyar Szemle Társaság Könyvtára. 80. sz.) Budapest, 1945. 81 o.; Tegnap és holnap között. (Tanulmányok) Révai, Budapest, 1947. 172 o.

Moór jogbölcseleti munkásságát bemutató irodalomból lásd: Horváth Barna: Die ungarishe Rechtsphilosophie. Archiv für Rechts- und Wirt- schaftsphilosophie, Bd. XXIV. (1930/31) 73-83. o.; Szabó József: Moór Gyula emlékezete (1888-1950) Polisz, 1989. 3. sz. 17-21. o.; Paczolay Péter: Moór Gyula jogfilozófiája. Jogtudományi Közlöny, XLIV. évf. (1989) 10. sz. 505-512. o.; Solt Kornél: Moór Gyula jogfilozófiájáról. Holmi, VI. évf. (1994) 12. sz. 1850-1862. o.; Szabadfalvi József: Moór Gyula. Egy XX. századi magyar jogfilozófus pályaképe. Osiris-Századvég, Budapest, 1994.; Törekvések egy jogfilozófiai szintézisre. Moór Gyula jogbölcselete. In: Portrévázlatok a magyar jogbölcseleti gondolkodás történetéből. Bíbor Kiadó, Miskolc, 1995. 143-210. o.; Az "új magyar jogfilozófia" megteremtője. In Szabadfalvi József [szerk.]: Moór Gyula. Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest, 2001. 7-53. o.

19 Ruber József életútjáról keveset tudunk. Egyetemi tanulmányait a Pázmány Péter Tudományegyetem Jog- és Államtudományi Karán végezte és itt lett "sub auspiciis Regis" a jogtudományok doktorává avatva. Egy 1920-ban megjelent tanulmányából tudjuk, hogy a szerző foglalkozását tekintve törvényszéki bíró. 1922. március 12-én egykori alma materében sikeresen habilitált jogbölcselet tárgykörből. (Vö. Eckhart Ferenc: A jog- és államtudományi kar története 1667-1935. Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, Budapest, 1936. 678. o.) 1943 végén - mint egyetemi magántanárt és ítélőtáblai bírót - "címzetes rendkívüli tanár"-i címmel ruházták fel. Az előterjesztő Moór Gyula szerint Ruber "a magántanárságot nem puszta címként fogta fel, hanem »venia legendi«-jét évről évre meghirdetett előadásaival...gyakorolta... Rendkívüli gondossággal és alapossággal ír s fejtegetéseit a legteljesebb irodalmi tájékozottság, valamint magas szellemi színvonal jellemzi." (Vö. ELTE Lvt. Iratok. 44. köt. Jegyzőkönyv a budapesti királyi magyar Pázmány Péter Tudományegyetem Jog- és Államtudományi Karának 1943. évi december hó 15-én tartott III. rendes üléséről.) Magántanárként egészen a "fordulat évéig" (1948) tartott előadásokat Moór mellett a jogbölcselet különféle kérdéseiről a pesti jogi karon. (Vö. Samu Mihály: Az elméleti tárgyak. In Sinkovics István [főszerk.]: Az Eötvös Lóránd Tudományegyetem története 1945-1970. ELTE, Budapest, é. n. [1970] 232. o.) 1945 utáni publikációs tevékenységéről nem tudunk. A legteljesebbnek tekinthető - az érintett időszakot feldolgozó - szakirodalmi bibliográfia névmutatójában nem szerepel a neve. (Vö. Állam- és jogtudományi bibliográfia 1945-1951. [összeállította: Nagy Lajos] Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1958. 211. o.)

Ruber jelentősebb jogbölcseleti tárgyú írásai: Erkölcs és jog. Magyar Jogi Szemle, I. évf. (1920) 87-102. o.; Stammler Rudolf eszmetörténeti jelentősége. Katholikus Szemle, XXXVI. köt. (1922) 470-478. o.; Jogtudomány és világnézet. Athenaeum, XI. évf. (1925) 1-3. sz. 1-19. o.; Történeti és jogi szemlélet. Athenaeum, XV. évf. (1929) 1-2. füz. 60-73. o.; A jogi gondolkodás új útjai. Társadalomtudomány, XVI. évf. (1936) 145-164. o.

21 Bibó István (1911-1979) 1933-ban a jogtudományok summa cum laude doktoraként fejezte be tanulmányait a szegedi Ferenc József Tudományegyetemen. 1935 és 1937 között a szerző előzetes hozzájárulásával lefordította Kelsen Reine Rechtslehre (Tiszta jogtan) című korszakos művét, melyet máig az ő tolmácsolásában olvashatunk magyarul. 1940-ben Horváth Barna hathatós közreműködésével jogbölcselet tárgykörből habilitált egykori alma matere falai között. 1946-ban a Magyar Tudományos Akadémia "a jogbölcselet terén kifejtett munkásságá"-ra hivatkozva levelező tagjainak sorába választotta. Egy 1974-ben kelt tudományos önéletrajzában elsőként említi meg a jogelméletet - a nemzetközi jog, az államelmélet, a közigazgatástan és a politikai történelem mellett -, mint tudományos vizsgálódási körébe tartozó tudományágat. (Vö. Bibó István 1974 szeptemberében kelt tudományos önéletrajza. In Huszár Tibor: Bibó István. Beszélgetések, politikai-életrajzi dokumentumok. Magyar Krónika, Kolonel Lap- és Könyvkiadó Rt., Budapest, 1989. 355-356. o.)

Bibó jelentősebb jogbölcseleti tárgyú írásai: Kényszer, jog, szabadság. Szegedi Városi Nyomda és Könyvkiadó Rt., Szeged, 1935. VIII + 151 o. (Acta Litterarum ac Scientiarum Reg. Universitatis Hung. Francisco-Josephinae. Sectio: Juridico-Politica. Tom. VIII.); Le dogme du "bellum justum" et la theorie de l'infaillibilité juridique. Essai critique sur la théorie pure du droit. Revue Internationale de la Theorie du Droit, vol. 10 (1936) no. 1. 14-27. o. (Magyarul: "A bellum justum" dogmája és a jogi tévedhetetlenség teóriájának kritikai esszéje. [Fordította: Mold Attila és Zombor Ferenc] Bibó István Olvasóköri Füzetek. 3. füzet. Bólyai Kollégium, Miskolc, 1993. 23 o.); Rechtskraft, rechtliche Unfehlbarkeit, Souveränität. Zeitschrift für öffentliches Recht, Bd. XVII. (1937) H. 5. 623-638. o. (Magyarul: Jogerő, jogi tévedhetetlenség, szuverenitás. [Fordította: Zsidai Ágnes] In Dénes Iván Zoltán [szerk.]: Megtalálni a szabadság rendjét. Tanulmányok Bibó István életművéről. Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest, 2001. 321-334. o); A jogelmélet fő kérdései tegnap és ma. (Bibó István magántanári próbaelőadása, 1940. június 13.) MTAK Kézirattár Ms 5116/10. (Sajtó alá rendezte Ruszoly József egyetemi tanár: Jogtudományi Közlöny, XLVII. évf. [1992] 3-4. sz. 89-95. o.)

Bibó jogbölcseleti munkásságát bemutató irodalomból lásd Zsidai Ágnes: Bibó István, a jogfilozófus. Horváth Barna és Bibó István szellemi közössége. In Dénes Iván Zoltán (szerk.): A hatalom humanizálása. Tanulmány Kiadó, Pécs, 1993. 91-108. o.; H. Szilágyi István: Etika, jog, politika. Bibó István (1911-1979). In: Portrévázlatok... 267-310. o.; Szabadfalvi József: "Coactus tamen volui!" Bibó Isván jogbölcseleti munkássága. In Szabadfalvi József: Jogbölcseleti hagyomá-

nyok. Multiplex Media - Debrecen University Press, Debrecen 1999. 167-181. o.; Szabadfalvi József: Bibó István és a szegedi iskola. In Dénes Iván Zoltán (szerk.): A szabadság kis körei. Tanulmányok Bibó István életművéről. Osiris Kiadó, Budapest, 1999. 125-152. o.

24 Horváth R. Károly személyének beazonosításakor nem vagyunk könnyű helyzetben. A Kőszegi Lajos szerkesztette Athenaeum-tár (673. o.) szerint - amire Perecz László hívta fel a figyelmemet, melyet ezúton köszönök - Horváth R. Károly azonos a Magyar Életrajzi Lexikonban szereplő Horváth Károly (1913-1952) nyelvésszel, aki a budapesti egyetem bölcsészkarán végzett és 1941-ben szerzett bölcsészdoktori diplomát és főleg nyelvtudományi írások közlésével várt ismertté. (Vö. Markó László [szerk.]: Új Magyar Életrajzi Lexikon. III. köt. H-K. Magyar Könyvklub, Budapest, 2002. 378-379. o.) Egyetértek Perecz László véleményével, mely szerint korántsem biztos ez az azonosság, hiszen Horváth R. Károly neve alatt általában jogbölcseleti, filozófiai, politikai és etikai témájú cikkek, főképpen recenziók jelentek meg. (Jó példa erre az Athenaeum XXIX. évfolyamában megjelent recenziói Losonczy István: A funkcionális fogalomalkotás jelentősége a jogtudományban, Ottlik László: Bevezetés a politikába, Szabó József: A jogászi gondolkodás bölcselete című könyveiről.) Az Athenaeumban megjelent jogbölcseleti tárgyú tanulmányai közül kiemelésre méltók: A jogi kötelező erő forrása. Athenaeum, XXV. évf. (1939) 4. sz. 255-274. o., illetve Jogtudomány és jogbölcselet. Athenaeum XXX. évf. (1944) 1-2. sz. 22-32. o.

30 Brandenstein Béla, báró (1901-1989) filozófus, a "vita" idején a budapesti egyetem nyilvános rendes tanára és a Magyar Filozófiai Társaság elnöke. Művészetfilozófiai, metafizikai és ismeretelméleti munkásságával vált nemzetközileg is ismertté. 1945-ben Németországba távozott, ahol nyugdíjba vonulásáig (1969) a saarbrückeni egyetemen a filozófia professzora volt.

Brandenstein kapcsán érdemes utalni a - két világháború közötti - hazai természetjogi tradícióra, melynek jogbölcselőink mellett filozófusaink és teológusaink (pl. Horváth Sándor, Kecskés Pál) is részesei voltak, akik alkalmanként véleményt formáltak a "jog mivoltáról". (Vö. Szabadfalvi József: Természetjog és pozitivizmus. Széljegyzetek egy örökzöld vita két világháború közötti hazai jogbölcseleti irodalmához. In Szabó Miklós [szerk.]: Natura iuris. Természetjogtan & jogpozitivizmus & magyar jogelmélet. Bíbor Kiadó, Miskolc, 2002. 9-29. o.; Neoskolasztikus természetjog a két világháború közötti Magyar- országon. Vigilia, LXVII. évf. [2002] 8. sz. 586-594. o.) Érdemes idézni Brandenstein gondolatait, melyet a "jog szelleme" kapcsán fejtett ki: "A jog a maga egészében a szellemkategóriák hatalmas és bonyolult rendje: az a magasabb érték, amellyel mint közvetlen forrásával legszorosabban összeszövődik az igazságosság. A tökéletes isteni jóságban rejlő isteni igazságosság az ősi jogadó forrás, az alanyi szellem természeti jogainak forrása; ezekre a természeti jogokra épít az emberi igazságosság erkölcsi magatartása és szerintük törekszik a társadalom jogotadó, törvényhozó szervezete a társadalom pozitív jogrendjét kialakítani; ezt a pozitív jogrendet érvényesíti azután végül - az erkölcsi igazsággal harmonizáló - társadalmi jogbiztosító és jogszolgáltató igazságosság a jogrendben élő társadalom kormányzó és bíráskodó szervezetei útján... Magának a pozitív jognak mint a legalitás, a pozitív jogszerűség »megtestesülésének« és egyúttal elvének mindig természetileg jogszerűnek, morálisnak kell lennie: csak így helyes, csak így »igazi« jog." (Brandenstein Béla: Az ember a mindenségben. IV. köt. Az ember világhelyzete. Magyar Tudományos Akadémia, Budapest, 1937. 216. o.) Az isteni jóságban rejlő isteni igazságosság mint a jog "forrása" megfogalmazással Brandenstein jogfelfogása besimul a szerteágazó tomista hagyományba.