Cikk vége Jegyzetek Bezárás

A SZOCIALIZMUS VÉLT VAGY VALÓSÁGOS TUDATALATTIJA

(Hendrik de Man és József Attila)

KISS ENDRE

"...az a kérdés: - miért nincs még szocializmus? Nem azt akarom ezzel mondani, hogy nem következik el, ha az emberek azt akarják, hogy elkövetkezzék. Csak azt kérdem, hol csúszott hiba a számításba, hogy lehet az, hogy az ún. »tárgyi előfeltételek« megvannak s az alanyiak hiányoznak? Marx azt írja, hogy az emberiség csak olyan feladatokat tűz maga elé, amelyek megoldásához a szükséges feltételek a valóságban jelen vannak - hogy' lehet tehát, hogy egy hatvanmillió lakosú állam polgárainak fele a fajtisztaságot látja ma történelmi céljának?"¹ József Attila kérdése a nemzetiszocializmus németországi hatalomátvételekor és az esemény után különös erővel mélyíti el a költő filozófiai reflexióinak, összemberi útkeresésének folyamatát. Ez az a szövegösszefüggés is, amelyben érdeklődése Hendrik de Man munkássága irányába fordul. Nagyon is ki kell azonban hangsúlyoznunk, hogy a hitleri hatalomátvétel nem annyira eredeti ok, mint inkább mindent intenzívvé változtató kristályosodó pont. Hendrik de Man az első világháború vége óta dolgozott marxizmusának (és a marxizmusnak a) "meghaladásán"², József Attila is minden addigi korszakában dolgozott bízvást univerzálisnak nevezhető gondolati koncepcióin. E közös múltat tekintve mindketten részei a "neomarxizmus" húszas-harmincas évekbeli kiemelkedő fontosságú filozófiai irányzatának, és ugyancsak mindketten objektumai s egyben szubjektumai is annak a folyamatnak, amely egy akkor még csak körvonalaiban kirajzolódó új értelmiségi osztály szociológiájának kialakulásával egyenlő.

Hendrik de Man³ (1885-1953) egyike a kiemelkedően legérdekesebb pályájú teoretikus igényű politikusoknak és a munkásmozgalommal összenőtt értelmiségieknek. Már tizenhét éves korában fellázad családja polgári szelleme ellen és csatlakozik a szocialista mozgalomhoz. Antwerpenből Németországba, az akkori marxizmus és arra épülő szociáldemokrácia Mekkájába megy. Miközben egyetemi tanulmányokat folytat, elsősorban a Leipziger Volkszeitung munkatársaként közel kerül az akkori marxista-szociáldemokrata intellektuális elithez (Rosa Luxemburg, Karl Radek, Leo Trockij és Karl Liebknecht neveit emeli ki ebben az összefüggésben a szakirodalom). Két éven át, többek között Karl Liebknecht társaságában, a szocialista ifjúsági szervezetek Nemzetközi Titkárságát vezeti. Egyetemi tanulmányaiban és arra épülő tudományos tevékenységében ekkor az akkori II. Internacionálé jegyében álló marxizmus⁴ egyik központi problémakörével a teoretikus módszertani kritériumoknak alávetett gazdaság- és ipartörténettel foglalkozik. Már addig is kivételesen gazdag nemzetközi tapasztalatait és nyelvtudását egyéves angliai tanulmányúttal egészíti ki, ahonnan 1910-ben Belgiumba tér vissza. Ekkor a "Munkásnevelési Központ" vezetését veszi át, amelyet az akkori belga munkásintézmények szintjén álló nemzetközi hírű intézménnyé fejleszt. Mint elkötelezett pacifistát is hatalmába keríti 1914-ben a háborús pszichózis, önkéntesként a frontra megy, hogy azután a világháború folyamataiban elszenvedett sokszoros kiábrándulásai gyökeresen átalakítsák gondolkodását, kiváltsák belőle a marxizmus "meghaladásá"-nak vágyát és kialakítsák neomarxizmusának a mi témánk szempontjából is relevánsnak megmaradó "pszichologizáló" irányultságát.⁵ Az első világháborút követő években először az orosz forradalom Kerenszkij fémjelezte szakaszában hivatalos utat tesz Pétervárra, majd Amerikába megy, ahol már tevőlegesen hozzáláthat gondolkodásának felülvizsgálatához.⁶ A gazdasági és termelési folyamatok intenzív elemzése vezeti "gazdaságpszichológiájá"-nak kialakításához,⁷ amely stúdiumok a későbbiekben erőteljesen visszahatnak majd pszichologizáló marxizmus-kritikájának színvonalasabb összetevőire. Amerikából való, sokban csalódott visszatérése után ismét intézményt, ezúttal Munkásszabadegyetemet alapít. Mivel nem értett egyet a Belga Szociáldemokrata Párt németellenes revansista politikájával, 1922-ben Németországba megy, 1926-tól Frankfurt am Mainban a "Munka Akadémiájá"-n tanított, 1929 és 1933 között a Frankfurti Egyetem első Társadalomlélektani Tanszékét vezeti. Egyedülálló életpályája újabb fordulatokon megy át, amikor 1933-ban el kell hagynia katedráját és Németországot és a Belga Szocialista Párthoz közelálló "Társadalomkutató Intézet" igazgatója lesz. E minőségében a nemzetközi gazdasági válságot tevőlegesen leküzdeni képes tervezeteket dolgoz ki, amelyek mint a "plánizmus" termékei Európa még szabad országaiban intenzív társadalmi vitákat váltanak ki. A közben pártja alelnökévé avanzsáló Hendrik de Man 1938-ban éppen amiatt teszi le pénzügyminiszteri hivatalát, mert e terveit nem valósíthatja meg. Az akkorra élő legendává váló Emile Vandervelde után mégis ő lesz a párt első embere. A háború árnyékának előrevetülését de Man egy "nemzetiszocializmus" és egy "autoritatív demokrácia" kizáróan ellentmondásos, ám a kor kényszerpályái között némi reménnyel kecsegtető koncepcióiban gondolkodik. A belga hadsereg kapitulációja után feloszlatja pártját és egységes szakszervezetet alapít. A németekkel való kollaborációjában korábbi teoretikus munkásságának nem egy elemét is mobilizálni kívánja. Magatartását átfogó módon azzal igazolja, hogy éppen a katonai összeomlás tette lehetővé egy régóta áhított "népi állam" megteremtését, amelynek baloldali eredetét ebben az esetben nem hangsúlyozta. 1946-ban egy belga katonai bíróság húszévi börtönre és magas pénzbüntetésre ítéli. Ilyen körülmények között is folytatja szellemi tevékenységét, jobboldali pesszimista kultúrfilozófiában tekint vissza egyedülálló életpályájának tapasztalataira. 1953-ban tragikus körülmények között fejezi be életét.

József Attila Hort-recenziója⁸ csak a legfontosabb önálló dokumentuma, de semmiképpen sem kimerítő összefoglalása a korrespondenciák, tematizálások és kihívások azon halmazának, amelyet Hendrik de Man a költő számára is jelentett. Mindenesetre lehetővé teszi a költő számára, hogy mind közvetlenül Hendrik de Man, mind pedig Hort Dezső Marx-képeit korrigálja, s ebből megbízható következtetéseket vonhatunk le József Attila érett filozófiai koncepciójára nézve. Mint már utaltunk rá és mint még ki is kell fejtenünk, ez az átfogó és saját filozófia a neomarxizmus egyik értékes változata és korántsem független az olyan kihívások relativizáló kérdésfeltevéseitől, mint amelyeknek éppen Hendrik de Man a kiemelkedő protagonistája. József Attila Hendrik de Mannal érdemileg egy fontos összefüggésben foglalkozik (s ez a pszichológia státusa Hendrik de Man és önmaga neomarxizmusában), miközben gyakorlatilag érintetlenül hagyja a Hort-könyv nem-filozófiai, de közép- vagy egyenesen rövidtávú "plánista" reakcióit a "plánista" Hendrik de Manra.⁹

József Attila ekkori átgondolt és koherens filozófiájának része Feuerbach és a gyakorlatilag teljes fiatal Marx-ismerete, azaz a közelmúltban megjelent Meyer-Landshut-kiadás szövegei.¹⁰ Része József Attila neomarxista szintézisének továbbá a marxizmus és pozitivizmus elegánsnak mondható elválasztása: a marxizmus sajátossága nem "tudományos", hanem sajátlagosan filozófiai mivoltában áll, s a szocialisták a pozitivista szociológiát, illetve a szociológiai pozitivizmust elsősorban - jóllehet inkább öntudatlanul, mint tudatosan - csak "öntudatosítás", tehát a marxi filozófia terjesztő eszközéül használják fel. Ezen a ponton némileg már ütközésbe kerül egymással a nagy filozófiai koncepció és Hort könyve konkrétan aktualizáló plánista jellegének kettőssége, hiszen éppen a szociológiai pozitivizmus az, amely a krízishelyzetben megoldás lehet (a világgazdasági válságtól a hitleri hatalomra jutásig), a "szocialista munkaterv" plánista kiútkeresésének a pozitivista szociológia egészen más nagyságrendű összetevője, mint egy nagy filozófiai koncepciónak.

Hort (és az általa felvonultatott Hendrik de Man) Marx "rendszerének hiányosságai"-ról beszél, de értelemszerűen és magától értetődően az éppen adott európai "plánista" összefüggésben. József Attila, amikor Marx "rendszer"-éről beszél, az univerzalista filozófiai szintézis jegyében teszi ezt, miközben sem a konkrét európai helyzetről, sem a baloldali politika esetleges konkrét kihívásairól nem feledkezik el. Ezért a kritikát kezdettől fogva némi kettősség, ha tetszik, eltérő tematizálás jellemzi:

"Hort de Mannal úgy gondolja, hogy az e pontok alapján megújhodott szocializmus akkora erőre tesz szert, hogy elvégezheti a kapitalizmus fölszámolását. Hort kiemeli, hogy de Man szerint »az európai szocializmus lehetőleg meg fogja tartani, sőt ki fogja építeni a gazdálkodás szabad szektorát, még ott is, ahol tőkés a vállalkozás, de hiányzik a monopólium«.¹¹" Amikor József Attila Hort reformpontjait, a plánizmus aktuális megvalósulását így foglalja össze, teljes egyértelműséggel a nagy filozófia örök mércéit alkalmazza, nem egy rövid távú politikai-gazdasági reformban gondolkodik. A nagy filozófia eltéréseit ezek után teljesen explicit, máig is világosan azonosítható módon foglalja össze: "Hort és de Man is a Marx-kritikák két pontját tartják állandóan szem előtt. Azt, hogy » egyrészt a jogpolitikai vagy államhatalmi berendezkedésnek, másrészt a tiszta szellemi vagy ideológiai életformáknak hatása nagyobb, jóval nagyobb annál, amit a marxi koncepció föltételez«. E gondolat de Man eszméinek félig-meddig irányító elve, de nem hatol mélyre, bárha Max Weber kutatásai igazolják."¹² József Attila teljes tisztasággal summázza a két nagy, a neomarxizmust mindvégig sokszorosan jellemző kérdésfeltevést. A "marxizmus" a maga ökonomista determinációiban elhanyagolja a politikai hatalom mozzanatát, valamint ugyancsak a "marxizmus" hajlik arra is, hogy lebecsülje a legtöbbször csak puszta "felépítmény"-nek tekintett ideológiai képződmények jelentőségét és önállóságát (amelybe természetesen a Hendrik de Man-féle tematizáció csúcsmozzanata, a "pszichológia" is teljes mivoltában beletartozik). A József Attila-szövegben rejlő Weber-utalás nemcsak a költő teoretikus kitekintésére nézve tartalmazhat általában izgalmas új összefüggéseket, de igen valószínű módon indirekt bizonyítéka annak is, hogy József Attila itt Hendrik de Man új, 1935-ös nagy művére támaszkodik, amelynek nemzetközi hatása egyébként már pusztán a hitleri hatalomra jutás következtében is jóval korlátozottabb volt, mint a Szocializmus pszichológiájáhoznak hatása.¹³ József Attila tehát a Hort-féle de Man-kritikában a marxi elmélet filozófiai leglényegére összpontosít. A nagy kérdéseket kivételes eleganciával teszi helyre, de úgy, hogy közben kreatívan át is alakítja őket, felhasználván azokat a diskurzus továbbvitelére. Egy igen jelentős lépéssel továbblendíti az "ideológia csak felépítmény" címszavával jellemezhető vitát és az "ideológia és a gazdasági racionalitás" kérdésévé változtatja azt:

"Kérdés marad ebben az esetben, hogy a homo moralis, vagy ideologicus miért fordul szembe a homo oeconomicusszal, más szóval hogyan lehetséges, hogy a gazdasági belátás nem hat közvetlenül?...Ha Marx alapján jobban megértjük, hogy pl. a vallásos érzés miért öltött abban a korban olyan, ebben pedig ilyen eszmei-szociális formát, még mindig kérdéses marad, hogy egyáltalában miért van a homo oeconomicusnak vallásos érzése, hogy a szubjektum lelki háztartásában miért mutatkozik gazdaságosabbnak a hit, mint az értelem?"¹⁴ József Attila tehát nem a hit (mint ideológia) státusára, de szimpla létének újra kérdéssé váló rejtett és igazi okára kérdez rá. József Attila, mint mondottuk, kivételesen elegáns, de egyben megalapozott válasza nemcsak saját érett elméletét villantja fel, de egy semmiképpen sem agresszív karateütés erejével reagál Hendrik de Man teljes tematizálására: "Azért fontos ez, mert a társadalmi összeütközések elsősorban az embereken belül folynak le s az emberek olyan eszmékkel jelennek meg társaik között, amelyek belső harcaik eredményei. A marxi elmélet filozófia, de pszichológia is."¹⁵ A homo moralis vagy a homo ideologicus tehát nem valamiféle alépítményből levezetve szembesül a morállal vagy az ideológiával (vagy akár a szövegben említett vallással), de az "ideológia" a társadalmi lét talaján a társadalmi gyakorlat folyamán akár még egy egyénen belül is artikulálódhat. Mindez József Attila filozófiai szintézisének ekkori nyelvén valóban azt jelenti, ami meg is jelenik a szövegben explicit módon ("a marxi elmélet filozófia, de pszichológia is"). Ez a definíció azonban - s erre vonatkozik a "karateütés" fentebb igénybe vett metaforája - alapjaiban ítéli el Hendrik de Man teljes fő művének alapvonulatát.

De ha már a "marxizmus pszichológia is", József Attilának pontosan ki kell-e jelölnie, milyen értelemben az, azaz most már nem Hendrik de Man tematizálását kell bírálnia, de ezt a rendkívül fontos tézist (amellyel egyébként nem kisebb nagyságrendű kérdést old meg, mint az ideológia problémáját) saját filozófiai szintézisének összefüggésében is helyére kell tennie. Ezt a következőképpen teszi meg: "Humanizmus, de éppen a legemberibb jelenséget - az elmebetegséget és a neurózisokat nem lehet vele megérteni. Hol a határ a nagyzási mánia és a diktátorságra törő akarat között? Mennyivel ésszerűbb egy ember számára vallásos kedélye, mint a társadalom szempontjából a vallási téboly? ...A társadalmi fejlődés humanista elvét össze kellene vetni már az egyén szociális fejlődésének tanulmányozásával, a történelmi materializmust a pszichoanalízissel..."¹⁶ A megoldás körvonalai látszanak, a marxizmus azonos a pszichológiával, amennyiben a társadalmi lét filozófiája, ilyen minőségében megszünteti a praxis új felfogásának szellemében alap és felépítmény elkülönítését is, nem azonos azonban a pszichológiával, mint patológiával, amelyre külön tudomány, a pszichoanalízis áll rendelkezésre. Az érvelés esztétikai színtű remeklése abban áll, hogy a marxi filozófiával szemben igen gyakran hangoztatott két átfogó ellenérvet elegánsan megoldja, miközben a megoldással a szóban forgó ellenfél (Hendrik de Man) szemléletének lényegéhez is eljut.¹⁷

A Hort-kritika azonban, mint arra utaltunk, korántsem meríti ki Hendrik de Man és József Attila közvetlen, de még inkább közvetett kapcsolatrendszerét. A de Man-i filozofálás lényege, elsősorban az 1926-os A szocializmus pszichológiájáhoztól kezdve, sajátos fabuláló eklektika, teoretikus teljességre törekvő átfogó diskurzus, amely mindenekelőtt a "marxizmus"-nak addig magában a munkásmozgalomban, de az új értelmiség létkérdésévé váló neomarxista szférában ugyanúgy meglévő hegemón pozícióját kezdte ki. De Man filozófiája nehezen utánozható módon mintegy középúton áll a marxizmus egy revíziója és egy - sokak által megkísérelt - neomarxista filozófiai szintézis között. Mivel a de Man-i relativizálás éppen a maga szinte problémakatalógusszerű teljességével tűnik ki, minden lényeges kérdésére kitér, amely lényeges kérdések a legtöbb akkori értelmiségi számára egzisztenciálisak, a szó szoros értelmében lét és nemlét kérdései voltak, az iránta megnyilvánuló elsődleges érdeklődés tökéletesen magától értetődő. A húszas évektől a marxizmus előkészítetlennek nevezhető fordulattal az értelmiség világnézetének és identitásának egyik megkerülhetetlen alapja lesz, az értelmiségi számára választható egyik alapfilozófia és magatartás. Ennek a leginkább mégis szociológiainak nevezhető fordulatnak számos oka van, ezek közül még olyanok is, amelyeket rendszeresen még alig kutattak. A tény mégis egyértelmű, az értelmiségiek megindulnak egy a húszas évek fogalmainak megfelelő új osztály kialakításának irányában, s eközben legfontosabb, ha nem is egyedüli integráló ideológiájuk a marxizmus, mint tudományosnak nevezhető és a kritikát lehetővé tevő társadalomkép. Hendrik de Man vezető tulajdonságát ezzel már meg is nevezhettük. Mint filozófus hihetetlen következetesen sajátítja ki a marxizmusnak az új körülmények között mindenki által (elsősorban az új osztály révén) aktuálisnak érzett intellektuális revízióját, mindezt azonban a fabuláló eklektika végső soron középszerű módján teszi, miközben szisztematikusan sajátítja ki a vezető témák kritikai artikulálását is.

Hendrik de Man filozófiájának jellemzése immár József Attila teoretikus, de költői életműve szempontjából azért sem egyszerű feladat, mert a teoretikus viszony legalábbis négy egymástól igencsak eltérő csatornán épült ki. Hendrik de Man elsőként rendkívüli jelentőségű abban, hogy a húszas-harmincas évek értelmében vett neomarxizmus szellemében a leghatározottabban veti fel az úgynevezett "értelmiségi szocializmus" (Intelligenzlersozialismus) alapkérdéseit, amely felfogásunk szerint tökéletesen azonos az ebben a korszakban kritikus élességgel megjelenő "új osztály"-problematikával, természetesen nem az akkor már életben lévő bolsevizmus, de az akkori nyugati baloldali mozgalmak "új osztály" fogalmának megfelelően. József Attila számára ez a kérdés nemcsak elméleti szempontból volt kiemelkedő jelentőségű, de gyakorlati, sőt egzisztenciális szempontból is, hiszen ő, akinek hovatartozásáról és identitásáról annyi vita folyt, mindvégig egy új, értelmiségi osztály tagja volt.¹⁸

A második, önmagában is átfogó szempontrendszer, amelyik a József Attila-Hendrik de Man-kapcsolatot meghatározta, a filozófiai- teoretikus tematizálásnak az a végtelen és parttalan szélességű gazdagsága volt, amellyel de Man, bízvást mondhatjuk, az akkori teljes teoretikus marxista horizontot az akkori munkásmozgalom teljes gyakorlati problematikájának horizontjával együtt a kritika igényével feldolgozta. A fentebb már jellemzett fabuláló eklektika eljárásával vonzó és aktuális kérdéseknek a szó szoros értelmében számolatlan változatát érintette. Nos, mind az új osztály, mind az akkori, alapvetően a filozófiai szintézis igényével fellépő neomarxizmus ugyancsak a teljes teoretikus és mozgalmi-gyakorlati átértékelés célkitűzését hirdette meg, így József Attila Hendrik de Man nélkül is ezen a rendkívül széles palettán mozgott volna. Teljes egyértelműséggel ki kell azonban jelentenünk, hogy mint a kor teljes európai új osztályára, Hendrik de Man végtelen gazdagságú tematizálása, mint tematizálás, József Attilára is erősen hatott.

A Hendrik de Man-József Attila-kapcsolat következő, harmadik dimenziója néhány kiemelt tematizáció és problémakör, amelyek nagyjából kielégítik a hatástörténet és a recepció közkeletű fogalmait.

Ilyen, valóságos és releváns hatástörténetre számot tartó elem azonban, ahhoz képest, hogy Hendrik de Man tematizációinak száma végtelen, mégis csak meglepően kevés van. Ezek közül a "munka örömé"-nek pszichológiai elemét emelnénk ki elsősorban, amellyel Hendrik de Man pszichológiája és egyben már amerikai tapasztalatokon edzett "üzem-pszichológiája" nem kizárólag a kapitalizmus, de a Szovjetunió példáján már a létező szocializmus taylorista valósága ellen is irányul. A "munka öröme" feltevéseink szerint az egyetlen olyan hatástörténeti mozzanat, amit József Attila egészében átvesz és amelyet költői életművében sokszorosan továbbfejleszt. Ezen a szokványos hatástörténet körébe sorolható jelenségek közé sorolnánk Hendrik de Man állandó érdeklődését a modern szocializmus szövegösszefüggésében is állandóan arculatát váltó nemzet-problematika iránt. Ezt a mozzanatot József Attila, mint éppen a Hort-de Man-kritikából is láthattuk, intellektuálisan önállóan kezeli, azaz nem tekinti a nagy elmélet részének, a maga önálló kontextusában azonban mindvégig nagy figyelmet szentel neki és kivételes differenciáltsággal értelmezi.

A Hendrik de Man-József Attila-kapcsolat negyedik önállónak mondható dimenziója a tematizálások állandóan kirajzolódó holista dimenziója. Ez az univerzalista-szintézisretörő holizmus természetesen nem idegen a neomarxizmus más irányzataitól sem, ennek ellenére Hendrik de Man munkásságának, egyes koncepcióinak állandó újrafogalmazódása József Attila számára is önálló motívummá nőtte ki magát a maga univerzalista-szintézisretörekvő gondolkodásában.

E (legalábbis) négy hatalmas perspektívában rendezhető kapcsolat feldolgozásának egyre ismétlődően visszatérő nehézsége de Man fő műveinek végtelen mellérendelés-sorozata, a tematizálás problémáinak áttekinthetetlen szélessége, vagyis mindaz, amit a fabuláló eklekticista narrativa kifejezéssel szándékoztunk kifejezni. Ezért jelen dolgozatunk számára nem is marad más alternatíva, mint a lehetőségekhez képest leggazdagabb példaanyagon demonstrálni de Man fabuláló eklektikájának dimenzióit és tartalmait. Természetesen annyi "célszerűség"-et a kezdetektől fogva belevittünk e narratívum kiválogatásába, hogy azok már eleve olyan problémaköröket érintsenek, amelyek József Attila számára és szempontjából nyilvánvalóan fontosak legyenek. Maga e szelekció természetesen nem helyettesíti tanulmányunk későbbi tételes összefoglalásának téziseit.

Mielőtt a József Attila szempontjából is releváns példaanyagon felvázolnánk Hendrik de Man neomarxizmusának legfontosabb elemeit, meg kell ismét neveznünk e gondolkodásmód néhány sajátosságát. Ezek közé tartozik a marxizmus "finomításá"-nak az az elképzelése, amely szerint e finomítás csaknem kizárólag a "pszichológiai" szempont előtérbe állítását jelenti. E pszichologizálás egyes vonásairól még korai lenne szólnunk, annyi azonban már most is leszögezhető, hogy Hendrik de Man a marxista elmélet (köztük már más neomarxista elméleteket is ide számítanánk) "kemény", "politikai" vagy "gazdasági" mozzanatait előszeretettel cseréli le (vagy fel) "lágyabb", pszichológiai elemekre. Az ezen a problematikán való vívódás József Attila gondolati oeuvre-jének jól ismert része is, az ő megoldásai viszont igen lényeges vonásokban Hendrik de Man kritikájának elemeiből tevődnek össze.

Hendrik de Man váltása a "kemény" és a "lágy" szemléletmód között teljes nyíltsággal válik láthatóvá például abban a tételben, miszerint egy társadalmi rend "jellegé"-nek meghatározásakor nem annyira az a fontos, hogy miként van elosztva a politikai és társadalmi hatalom egy adott pillanatban a különböző osztályok között, de az, hogy milyenek az egyes osztályok "lágy" meghatározásai (a munkára sarkalló motivációjuk, erkölcsi célkitűzéseik vagy kulturális tartalmaik).¹⁹ A két értelmezési rend ilyen összecserélése akkor is groteszk, ha egyébként Hendrik de Man képes (vagy képes lenne) valóban releváns új pszichológiai motívumok feltárására vagy ebben az összefüggésben már ismert pszichológiai mozzanatok új aktualizálására. Nos, erre, később említendő kevés kivételtől eltekintve nem képes, így a marxista elmélet "kemény" elemeinek "lágy" elemekkel való felváltása nemcsak általában, de az egyes konkrét elemek szintjén is hajótörést szenved. József Attila a maga reflexiói után ugyancsak kialakítja a maga álláspontját ebben a kérdésben (klasszikusan a marxizmus és a freudizmus viszonyának kijelölését értjük ezen), de a "kemény" elemeknek Hendrik de Man módjára való "lágy" elemekre való lecserélése a legcsekélyebb mértékben sem szerepel eszköztárában.

A "kemény" és a "lágy" értelmezési mozzanatok rá jellemző felcserélése minden más szempontból is kulcs Hendrik de Man filozófiájához. Ezt az eljárást és stratégiát a "kemény" mozzanatok leértékelése és a "lágy" mozzanatok eredetiség és relevancia nélküli felértékelése jellemzi. Általában a "lágy" mozzanatok felértékelése nemcsak hogy nem lenne kifogásolható, de egyenesen az "új osztály"-ra, azaz az új, differenciált értelmiségi szükségletekre épülő húszas-harmincas évekbeli neomarxizmus legérdemibb, mert legbelsőbb törekvéseként lehetne azonosítani azt. Ez az alapvető feszültség (a "lágy" mozzanatok felértékelésének általában vett legitimitása és a "kemény" mozzanatok groteszkségre hajló leértékelése) határozza meg Hendrik de Man tevékenységének igazi karakterét, a szimpla tematizálás funkciójában való kiemelkedő fontosságát, amely jelleg József Attilával kapcsolatban is a legnagyobb mértékben igazolódott.

Hendrik de Man revíziójának eddig megnevezett lényeges tartalmait maga a szerző rendszeresen "átfogóbb"-nak²⁰ nyilvánítja, mint az eredetit, azaz a "tőkeviszonyok" uralmának elemzését és leleplezését. Ennek a minősítésnek a legitimációját ugyancsak az elemzés és a kritika teljesítménye hívatott biztosítani. A legitimáció két legfontosabb eleme már eddigi elemzéseinkben is megnevezésre került. Az "átfogóbb" minősítést az legitimálná, ha 1. a "kemény" tényezők leértékelése nem lépne át egy kritikus minimum-küszöböt, 2. az adott esetben jogosan felértékelendő "lágy" tényezők eredetiek, megalapozottak és relevánsak lennének. Az eredeti marxi intencióknál "átfogóbb" elméleti kísérletekkel padlást lehet rekeszteni, e kísérleteket azonban a fentebbi két kritérium megléte minősíti. Hendrik de Man új komplexitása tehát látszatkomplexitás, mindennek természetesen mégis hatalmas jelentősége van József Attila gyakorlatilag végül teljessé váló filozófiai koncepciójának létrejövetelében. Tanulmányunk egyik fő tézisét fogalmazzuk ezzel meg: Hendrik de Man munkássága természetesen távolról sem azonos a húszas-harmincas évek neomarxizmusával, amelynek alapvető intenciói részben az új értelmiségi osztályhoz való kötöttsége, részben a filozófiai szintézis iránti igénye okán megegyeztek de Man intencióival.²¹ Hendrik de Man közvetlen, tartalmi vonatkozású hatása viszonylag csekély József Attila teljessé váló teoretikus diskurzusára, tematizálásának teljessége, leginkább mint kritikusan feldolgozott "kihívás" azonban kiemelkedő hatással volt erre a kiemelkedő és autentikus diskurzusra.

Hendrik de Man katalógusszerű teljességre törekvő diskurzusa egy sor olyan "finomítás"-t hajt végre az amúgy is nehezen azonosítható marxi filozófián, amelyek a felvetés ötletszerűségében inkább enyhén komikus, mint teoretikusan releváns hatást mutatnak, de osztályozásukhoz mégis igazi önálló filozófiai ítéletre van szükség. Így szerinte azért nem lehet a tőkés osztályt "jelentős"-nek tartani, mert ez az osztály számszerű kisebbségben van a társadalom egészének számarányát tekintve.²² A szándékoltan "több", "finomabb" vagy éppen "átfogóbb" valójában kevesebb, durvább és részlegesebb lesz. A finomítás azért is látszateredménnyé válik, mert eredeti kutatások és belátások híján megmarad az ötlet szintjén, amely azonban, akár mint ötlet is, kihívásokat jelenthet az új osztály szociológiai bázisán felépülő új filozófiai szintézisalkotók, így akár József Attila számára is. Hendrik de Man valóban az ötletszerűség szintjén megmaradó új tematizálásai végső soron rendre "pszichologizáló" irányzatúak, ezek ugyancsak rendre az új osztály többnyire ösztönösen megfogalmazódó pszichológiai-lelki igényeinek keresnek helyet a marxizmus rideg labirintusaiban. E "titkos pszichologizálás" azonban azon a ponton igen gyakran inog meg, hogy a pszichológia mintegy nyomban kiiktatja a "keményebb" tényezők érvényét.²³ Különösebb aktuális konkretizáció nélkül is világos, milyen nagy gonddal és milyen tudatosan végzi József Attila a neomarxista szintézis pszichológia irányába való kiterjesztését, milyen gondosan ügyel arra, hogy a pszichologizálás "lágy" elemei ne értékeljék le a politika, a hatalom vagy a gazdaság "kemény" mozzanatainak elméleti relevanciáját. Erre talán a legkiforrottabb példát éppen a Hort-kritika részletesebben is elemzett záró része szolgáltathatja!

Majdhogynem klasszikus példája Hendrik de Man "korszerűsítő" tematizálásainak a következő példa: "A pénz, amely fölött a kapitalista rendelkezik, önmaga nem tud hatalmat gyakorolni, de az állam és a gazdaság értelmiségiek (Intelligenzler!) gyakorolta vezető funkcióit kell igénybe vennie²⁴." Önmagában pozitív és teoretikusan ígéretes maga a felvetés, azaz, ahogy dolgozatunkban használtuk e fogalmat, a szintézis, komplexitás irányába mutató alaptematizálás ("a pénz nem gyakorol önállóan hatalmat"). Itt most elméleti és empirikus bizonyítékok nagy sorát várnánk el, amelyek akárcsak az érzékeltetés szintjén írnák le ezt az igen komplex és funkcionális összefüggést. Mivel ilyen bizonyításnak nyoma sincs, a kétségtelenül izgalmas és sokat ígérő tematizálás nyomban összeomlik. De ez még nem minden. Ugyanilyen kinyilatkoztatásszerűen tematizálja tovább azt az összefüggést, hogy az állam és a gazdaság vezető funkcióit "értelmiségiek" végzik. Bizonyításra természetesen itt sem találjuk a legcsekélyebb kísérletet sem, az "állam" és a "gazdaság" "vezető funkciói"-ban aktuálisan működő személyeket "értelmiségiek"-nek nevezni pedig inkább a szociológiai szemléletnek a jelenben uralkodóhoz képest is elnagyolásához vezet. Két izgalmas "kinyilatkoztatás"-t egy-egy szociológiai rögtönzés követ, ilyen a tematizációk legnagyobb része. Miközben az itt fellépő "értelmiség" markánsan (ám tartalmilag helytelenül) jelzi Hendrik de Man állandó érdeklődését a szeme előtt folyó társadalmi folyamatok új osztályképző motívumai iránt, a szerző fantáziája meglódul, s épp a "kemény" tények elhanyagolásának nyomása alatt is rögtön már a kapitalizmus teljesen új formájáról beszél ("a gazdaság szerzési céljainak leváltása a szolgálat céljai"-val), miközben elfeledkezik arról, hogy az vezető funkcióban lévő "értelmiségiek" hatalomakarásáról is szól. Mindebből megtudjuk azt, ami a szociológia és a társadalomtudomány médiumában maga a fából vaskarika: vannak olyan rétegek, amelyek "hatalomakarása" maga a megtestesült "szolgálat". Azzal, hogy József Attila hasonlóan átfogó tematizálásai logikusak és koherensek, nyomban eleve polemikus viszonyba is kerül de Man felvetéseivel, miközben sokszor éppen ezek a tematizációk jelennek meg számára kihívásként.

A felfogásmódok különbségeiből nő ki a nagy szembenállások kifejtett vagy még többször kifejtetlennek megmaradó rendszere, azoknak a mozzanatoknak a füzére, amelyek immár lényegesen segítenek elhelyezni József Attila átfogó filozófiai koncepcióját saját kora új kihívások sorával szembesülő neomarxizmusának palettáján.

Hendrik de Man kifejezetten protagonistája annak az iránynak, amelyik az értelmiségi szocializmust teljesen szembeállítja a munkásszocializmussal, ezt mind az elmélet, mind a gyakorlat összefüggésében teljes alternativitásban fogja fel.²⁵ Ez a szembeállítás nyomban segít József Attila pozíciójának világos meghatározásában a kor nagy alternatíváinak horizontja előtt. József Attila ebben a vetületben új módon érdemli ki a "proletár költő" megjelölést, egész érett költészetének álláspontja a "munkástömegek" szocializmusát részesíti előnyben az értelmiségi szocializmussal szemben, miközben - talán paradox módon is - az értelmiség (a kor fogalmai szerint vett új osztály) és a munkásság optimális viszonyát jóval inkább nagy verseiben fogalmazza meg teljes egyértelműséggel, mint értekező prózájában, illetve e próza töredékeiben. Ez úgy is kifejezhető, hogy József Attila nagy gondolati versei teljesen egyértelmű és gondolatilag teljesen kiérlelt választ adnak a két szocializmus Hendrik de Man által a legkiélezettebben felvetett alternativitásának dilemmájára. A nagy versek teoretikus reflexió eredményei, közel sem a költő léthezkötöttségének közvetlen kifejeződései, már csak azért sem, mert személy szerint ő éppen ennek az új értelmiségi osztálynak a tagja, azé az osztályé, akinek számára Hendrik de Man a kor viszonyai között az "értelmiség osztályhatalmá"-t követeli. A nagy versek ebben az összefüggésben új oldalról is mutatják, hogy József Attila a verseiben is filozofál, sőt verseiben jóval nagyobb hatásfokkal képes átfogó koncepciókat megfogalmazni, mint prózájában, illetve töredékeiben. ²⁶ Az értelmiségi szocializmus meghirdetésének pillanatában József Attila így látja ezt a helyzetet: "Az osztályharcos munkásság németországi tábora, amely az opportunizmussal és revizionizmussal vívott elméleti és jelentős gyakorlati harcok folyamán szervezkedett, a háború óta egyre növekedőben van. A közvetlen gyakorlat tanulságai mind nagyobb tömegeket vonnak a tiszta marxizmus zászlaja alá és e tanulságok felismerésével egyidejűleg ébred föl a vágy a tömegekben, hogy marxista oktatást nyerjenek, hogy öntudatuk ne csak egyéni tapasztalaton alapuljon, hanem az egész munkásság összegezett tapasztalataiból, a tőkés termelés tudományos kritikájából és a történelem menetének a tárgyi megértéséből nyerje erejét. A közvetlen gyakorlatból merített fölismerések tehát létrehozták a német proletariátus többségének elméleti vágyát, az elmélet mind nagyobb rétegek számára vált szükségletté."²⁷

József Attila teoretikus értelmezésének új dimenziói nyílnak meg itt. Úgy gondoljuk, hogy József Attila egyik legmerészebb teoretikus fordulata, amely szerint az aktuális és korszerű baloldali esztétikában (és tegyük hozzá, magától értetődően ugyanezen filozófiában is) a "proletariátus a forma", magát a teoretikus választ fogalmazza meg a többek között Hendrik de Man által és nála a leghatásosabban megfogalmazott alternatívában, az értelmiségi és a munkástömegek szocializmusa között. A szóban forgó formulával talál utat József Attila annak a toposznak a öntudatlan hatalma elől, amely szerint az értelmiség és a proletariátus absztrakcióvá emelt alapviszonyában a munkásság csak az "anyag" vagy a közelebbről meg nem határozható "tartalom" lehet, amíg az értelmiség magától értetődően a "formá"-t viszi bele a közös artikulációkba.²⁸ Ez a definíció a szó szoros értelmében és korántsem triviális módon egyenlősíti a proletariátust az értelmiséggel, a proletariátus problematikáján reflektáló értelmiség az összes rendelkezésére álló artikulációs formában már formaként találkozik ezzel a problematikával, amit meghatároz és kifejt, de nem teremti azt.

Ez a mozzanat természetesen maga sem az első, amelyik átfogó módon érdemi, ha éppen nem százszázalékosnak mondható eltérés Hendrik de Man és József Attila között. Hendrik de Man számára Marx és a filozófiai marxizmus a tegnap, a kritika vezető eleme a tanítás mechanikus, determinisztikus, hogy úgy fejezzük ki, a tegnap természettudományának analógiában megrekedő mivolta.²⁹ József Attila számára a marxizmus (ahogy ő azt nem revizionista szándékkal értelmezi) érvényes elmélet, amely egy-egy önmagában külön is indokolt módon és okból szorul kiegészítésre. Ami pedig a mechanisztikus-determinisztikus elemeket illeti, József Attila éppen azt a szálat veszi fel, amikor (jellemző módon, verseiben ismét erőteljesebben, mint prózai töredékeiben) a "törvény" problematikáját kutatja egyre újabb és újabb oldalakról. A nagy versek filozófiája érdekes és teljesen legitim módon fogalmazza meg a "törvény" egyre újabb és újabb változatait, annak kidolgozását egyenesen a gondolkodás és a művészet alapvető feladatának tekinti. Törekvése (mint minden igazán lényeges esetben, úgy itt is) akár még szándékolatlanul is korrekciója, sőt egyenesen kritikája Hendrik de Man felszínes tematizálásának. Amíg ugyanis de Man a tizennyolcadik századi természettudomány mechanikus determinizmusának analógiáját és logikáját véli felfedezni a marxizmusban és azt természetesen nyomban kiegészítendőnek, finomítandónak találja, még pedig legtöbbször a mindenhol sikerrel alkalmazható pszichologizálás esz- közeivel, József Attilánál a törvény mindig a társadalmat és a történelmet idézi. Ez kiváló példa ismét: de Man kritikája nem éri el a marxizmus lényegi erővonalait, de az igazi probléma nem ez, az igazi probléma az, hogy a pszichologizálás ("lágy") szempontrendszerének alkalmazásával egyszerűen delegitimálja a történetfilozófia, a politika vagy a gazdaság ("kemény") eszközrendszerét. Egy helyen odáig megy, hogy tagadja a társadalmi "érdekek" létét³⁰.

József Attilától, mint láttuk, tökéletesen távol áll a "pszichológiá"-nak Hendrik de Manra (és természetesen ebben az összefüggésben sem csak egyedül rá) jellemző "csodaszer"-ként való kezelése. Terjedelmi okokból csak néhány példával tudtuk ezt a tendenciát érzékeltetni. Abból kiindulva ugyanis, hogy a marxizmus mechanikus és determinisztikus, Hendrik de Man számolatlan ponton talál közvetlen és egyelemű pszichológiai magyarázatot a nemzetközi gazdaság, a világpolitika, a pártszociológia és a munkásmozgalom akár legbonyolultabb kérdéseire is, s eközben a "kemény" elemeknek "lágy" elemekre való folyamatos lecserélését az imént ismertetett módon praktizálja. József Attila alapvető álláspontja e kérdésben teljesen világos. Lényegében a fasizmus 1933-as hatalomra jutása után és annak egyben magyarázataként is ítéli szükségesnek egy "új természettudomány"-ként felfogott pszichológia szintézisbe hozását a marxizmus egy átfogóan, széles ívűen, de mint nem győzzük hangsúlyozni, korántsem a revízió igényével képviselt változatával. Az értelmiségi és a munkásszocializmus ellentétében elfoglalt nézetkülönbségről már szóltunk, ehhez ezen a ponton csak azt kell hozzátennünk, hogy ezek a nézetek azon a mélyebb ponton is eltérnek, hogy József Attila számára az egyik vagy a másik szociológiailag azonosítható osztály külön szocializmusa azért sem lenne elfogadható, mert ő ragaszkodna a szocializmus univerzális, azaz nem partikuláris karakteréhez. A korszakban ismert volt az a mondás, hogy sokak számára marxizmus "egyfajta edény, amelyből annak eredeti tartalmát ki lehet önteni és azt egészen más szubsztanciával fel lehet tölteni". A dolgok valóságos iróniája mutatkozik meg abban, hogy a mondás alapjául szolgáló magatartás egyszerre lehetett legitim és illegitim, egyszerre szolgálhatta a neomarxista szintézis megvalósítását és a marxizmus aktuálisan birtokolt hegemóniája leváltásának ambícióját. Ha e mondás optikáján keresztül összegezzük a József Attila-Hendrik de Man viszonyt, azt kell mondanunk, hogy Hendrik de Manra mindenképpen az utóbbi az érvényes. József Attila pedig, a maga módján, helyzetében és eszközeivel különleges erőfeszítéseket tett az "edény tartalmá"-nak vizsgálatára és elemzésére.

Cikk eleje Cikk vége Bezárás

JEGYZETEK

Cikk eleje Jegyzetek Bezárás