Cikk vége Jegyzetek Bezárás

HIT ÉS TÖRTÉNELEM VISZONYA KIERKEGAARD ÉS KARL JASPERS GONDOLKODÁSÁBAN^*

CZAKÓ ISTVÁN

Kierkegaard írásai közismerten nagy hatást gyakoroltak Karl Jaspers egzisztenciafilozófiájára,¹ akinek gondolkodásában a hit problémája hasonlóan központi szerepet játszik, mint a dán "vallási szerző" (religiřs Forfatter) szövegeiben. Szembetűnő azonban, hogy míg Kierkegaard-nak a hit paradoxonáról tett kijelentései lényegileg a kereszténységhez kapcsolódnak, addig Jaspers a "hit" fogalmát - "filozófiai hitként" értelmezve - egy tudatosan nem-vallási kontextusba integrálja. Az alábbiakban elsődlegesen nem Jaspers Kierkegaard-recepciójával kívánok foglalkozni, hanem arra teszek kísérletet, hogy - számot vetve a Kierkegaard-tól származó pszeudonim textusok sajátos értelmezési problematikájával - a Filozófiai morzsák (Philosophiske Smuler)² című álneves írás alapján rekonstruáljam a dán gondolkodó hit- és történelemkoncepcióját, és egybevessem Jaspers ez irányú megállapításaival.

1. A (filozófiai) értelmezés problémája

1.1 "Videtur quod non"

Kierkegaard álneves írásai esetében a filozófiai interpretáció nem csupán egyedi, partikuláris nehézségekkel szembesül a gondolkodás dialektikájának "emelkedési szögéből"³ adódóan, hanem a textusokhoz fűződő különös szerzői viszony következtében magának az értelmezés jogosultságának az alapvető kérdése is felvetődik.⁴ A dán gondolkodó - rá jellemző módon - különös ellenszenvvel viszonyult a mű és az olvasó közé ékelődő "inter-pretációk" valamennyi formájához. A fiatal Kierkegaard identitáskrízisét tükröző álnévhasználat egyik legfontosabb következménye éppen a szerzői autoritás eltűnése a szövegből, melynek célja az olvasó mint egzisztáló egyes (Enkelte) megszólítása az indirekt kommunikáció eszközeivel. E közlésforma lényege, hogy a "közvetlen közlés" (direkte Meddelse) objektív, egzisztenciálisan közömbös ismeretátadása helyett az olvasó saját egzisztenciájára, szubjektivitására

irányul, és tudás helyett inkább valamiféle képesség közléseként fogható fel.⁵

Természetesen vannak próbálkozások, amelyek az álneves szerzők és Kierkegaard személye között közvetlen kapcsolatot kívánnak létesíteni⁶, maga Kierkegaard azonban kategorikusan leszögezi, hogy semmi köze ezekhez a könyvekhez⁷, "az álneves művekben egyetlen szó sem tőle való"⁸, és hogy önmagát sokkal inkább a művek olvasójának, mint szerzőjének tekinti⁹. Sőt, azt kéri, hogy "ha bárkinek eszébe jutna a szóban forgó [álneves] könyvek egyik-másik kijelentését citálni, tegye meg [...] azt a szívességet, hogy a megfelelő álnevet idézi"¹⁰, és nem őt magát. Egy néhány évvel későbbi naplóbejegyzésben kifejezetten felpanaszolja: közvetlenül "azonosítanak az álneveimmel, aztán fecsegnek valamit arról, amit [a művek] tartalmaznak, amit - természetesen - sokan, nagyon sokan megértenek"¹¹.

Az álneves szövegek filozófiai értelmezésének jogosultsága az álnevű szerzők nyílt filozófiakritikája és a filozófiától való elhatárolódása miatt is problematikusnak tűnik. "Jól tudod, hogy soha nem adtam ki magam filozófusnak"¹² - írja "B" papírjainak szerzője a Vagy-vagy második részében, és a Félelem és reszketés álneves szerzője is azt állítja önmagáról: "ennek az írásműnek a szerzője egyáltalán nem filozófus"¹³. Bizonyára nem véletlen, hogy Kierkegaard írásainak egyes jelenkori értelmezői - főként irodalomtudományi megfontolások alapján - arra a következtetésre jutnak, hogy a dán szerző műveiben "a filozófia irodalmilag dekonstruálódik"¹⁴, és erőteljesen megkérdőjelezik e textusok filozófiai értelmezésének a jogosultságát.¹⁵

Ezen a ponton említést érdemel az a különbség, amely a pályájuk bizonyos szakaszában kétségkívül Kierkegaard szellemi közelségébe került 20. századi gondolkodók, Martin Heidegger és Karl Jaspers műveiben Kierkegaard filozófusi megítélését illetően jelentkezik. Míg Kierkegaard és Nietzsche gondolkodását értékelve Jaspers úgy vélekedik, hogy "koruk legnagyobb gondolkodói voltak", "ők koruk immár figyelmen kívül nem hagyható filozófusai"¹⁶, addig Heidegger szerint Nietzsche és Kierkegaard egymás mellé állítása a gondolkodás lényegének félreértésén alapul: míg ugyanis Nietzsche, mint metafizikai gondolkodó megőrzi Arisztotelész közelségét, addig Kierkegaard, bár gyakorta említi, lényegében mégis távol áll a görög filozófustól. "Kierkegaard ugyanis nem gondolkodó, hanem vallási író, nem is csupán egy a sok közül, hanem az egyetlen korának végzete szerint."¹⁷ Kétségtelen, hogy Heidegger és Jaspers álláspontjának különbsége nem áll közvetlen összefüggésben Kierkegaard álneves szövegeinek interpretációs problematikájával, hanem inkább a két gondolkodó eltérő filozófiaértelmezéséből adódik, mindazonáltal jól tükrözi, hogy e textusok filozófiai tárgyalásának jogosultsága legalábbis igazolásra szorul.

1.2 "Sed contra dicendum quod"

Figyelemre méltó, hogy bár Kierkegaard az álneves szövegekben sohasem lép fel nyíltan filozófusként, e textusok némelyike alapján mégis világos és genuin filozófiai koncepció rekonstruálható: az ún. Climacus-írások közé tartozó Filozófiai morzsák kétségtelenül egyike ezeknek.¹⁸ Az álneves írások filozófiaellenes beállítódását illetően ismeretes, hogy lényegében egy állandó, határozott polémia áll a háttérben, melynek tárgya (legalábbis első pillantásra) maga a monumentális hegeli rendszer, a spekulatív filozófia.¹⁹ Ama szempont, mely szerint az álneves szövegek értelmezése esetében számot kell vetnünk a pszeudonim szerző és Kierkegaard nézeteinek különbségével, kétségkívül releváns, ám ez (különösképpen a Climacus-írásokat illetően) nem teszi ab ovo alaptalanná a filozófiai értelmezésre irányuló kísérleteket.²⁰

Ez az eljárás a Filozófiai morzsák esetében annál is inkább megalapozottnak tűnik, mivel Climacus mint következetes dialektikus, fiatal kételkedő lép fel ("dubitans", a szó karteziánus értelmében), aki eme gondolatkísérletében azt a filozófiai jellegű feladatot vállalja magára, hogy a kinyilatkoztatást mint tisztán "heurisztikus fikciót"²¹ fogja fel, és ebből kiindulva kutassa annak előfeltételeit és következményeit. Talán ezért is örvendett e könyv a későbbi recepciótörténet során oly nagy népszerűségnek, különösképpen Jaspers gondolkodásában, aki az ész és az egzisztencia dialektikájának meghatározásakor szemlátomást a mű harmadik fejezetének a gondolatmenetére támaszkodott.²²

2. Kísérlet a Filozófiai morzsák hit-

és történelemfelfogásának rekonstrukciójára

A hit és a történeti viszonyára vonatkozó kérdésre Climacus válasza röviden az, hogy "teljességgel megfelelnek egymásnak"²³. Az alábbiakban megkísérlem az ehhez a megállapításhoz vezető gondolatmenet hátterét és főbb lépéseit megvilágítani.

A Climacus-írások egyik legfontosabb vezérfonala Lessing problémája, mely a "szükségszerű észigazságok" (vérités necessaires de raison) és a "tényigazságok" (vérités de fait) leibnizi distinkcióján alapul, és a következőképpen hangzik: "Esetleges történeti igazságok sohasem lehetnek szükségszerű észigazságok bizonyítékaivá."²⁴ Nem véletlenül tűnik fel ez a probléma kérdések formájában már a Filozófiai morzsák címlapján²⁵, majd a mű végén, mintegy konklúzióként.²⁶ A kinyilatkoztatás (vagyis az isteni igazságközlés) és szubjektív korrelátuma, a hit történetiségének tisztán formális megközelítése által a kereszténységen kívül álló Climacusnak lehetősége nyílik arra, hogy rámutasson a kereszténységben rejlő alapvető, konstitutív paradoxiára, és ezzel összefüggésben hit és tudás, spekuláció és kereszténység feloldhatatlan diszjunkciójára.

A gondolatmenet kiindulópontja a megismerés szókratikus modellje, melyben a megismerő szubjektum és az igazság a visszaemlékezés révén folytonos, közvetlen kapcsolatban állnak: ezzel szemben a (specifikus keresztényi értelemben felfogott) hit a "paradoxonnak az értelemhez fűződő viszonyaként"²⁷ tűnik fel. A hit Climacus koncepciójában éppoly kevéssé képezi a fogalmi gondolkodás alacsonyabb rendű formáját, mint Johannes de Silentio fejtegetéseiben²⁸, hanem sokkal inkább az értelem patetikus tartása, szenvedélyeként kerül meghatározásra, amely paradox²⁹ és boldog³⁰ egyidejűleg; a hit ugyanis, bár beleütközik a paradoxonba, ugyanakkor meg is békél vele.

Mi konstituálja ezt a paradoxont, amely nélkül a hit, az értelem "saját bukására irányuló"³¹, paradox szenvedélye teljességgel érthetetlen volna? Voltaképpen nem más, mint maga a történelem, a történeti tudás apóriája (a tudás tárgya ugyanis mindig a szükségszerű), továbbá ama abszolút ellentmondás, hogy az idő és az örökkévalóság a történelemben, a pillanatban együtt tételeződtek. Ezért irányul Climacus gondolatmenet-tervezetének pátosza a pillanatra³², melyet Vigilius Haufniensis röviddel később "az örökkévalóság atomjának"³³ nevez.

A "Közjáték" című rész méltán híressé vált polémiájában, amely a szükségszerűség modális kategóriájának a történelemre való alkalmazása ellen irányul, Climacus egyúttal a saját történelemfelfogását is kifejti. Elemzése szerint a "szükségszerű keletkezés" fogalma contradictio in adiecto³⁴: amíg ugyanis a keletkezés változása (kinesis), vagyis az átmenet a lehetőségből a valóságba, nem a lényegre, hanem a létre vonatkozik, addig a szükségszerűség tiszta lényegmeghatározás, ami - fogalmából adódóan - minden változást kizár. Ebből következik, hogy a múltbeli változhatatlansága önmagában nem jelent szükségszerűséget, és nem azonosítható a szükségszerű változhatatlanságával³⁵: a múltbeli ugyanis változás, mégpedig keletkezés útján jelent meg. A keletkezés változásának alapja ezért nem lehet a szükségszerűség, hanem a szabadság valósága. Amint a lét a szükségszerűség lényege,³⁶ úgy a keletkezés a történelemé: "minden, ami keletkezik, eo ipso történeti"³⁷.

Ez a sajátos történelemfelfogás nem csupán filozófiai relevanciája miatt érdemel figyelmet, hanem azért is, mert Climacus hitfelfogásának egyik legfontosabb alapját alkotja. Ha ugyanis számot vetünk azzal, hogy a történeti a keletkezés kontingenciája miatt sem az érzéki tapasztalásnak, sem a fogalmi tudásnak nem lehet a tárgya, akkor fel kell tételeznünk egy olyan "szervet", amely a "keletkezés iránti érzékkel"³⁸ rendelkezik, és a történeti észlelésére alkalmas. Ez a "szerv" Climacus számára nem más, mint a hit - mégpedig ama bizonytalanság konnaturalitásából adódóan, amely a keletkezésben és a hitben egyaránt benne rejlik. Így tehát a történeti a hit tárgya, amely nem annyira ismeretforrás, "következtetés" (Slutning), mint inkább "döntés" (Beslutning)³⁹. Ebben az összefüggésben a "hit" terminusnak ("a keletkezett ígylétében való"⁴⁰ hit értelmében) még nyilvánvalóan nincs vallási konnotációja, hanem alapjában véve azt az általános emberi aktust jelöli, amellyel az egzisztáló individuum mindahhoz viszonyul, amiről empirikus tapasztalattal vagy fogalmi ismerettel nem rendelkezik.⁴¹

A sensu eminentiori, paradox hit tárgya ezzel szemben nem az általános értelemben vett történeti keletkezés, hanem egy történeti keletkezés, mégpedig ama "abszolút paradoxonnak" nevezett faktum, hogy az abszolút, az örök, történetivé, időbelivé lett, "örökkévaló lényege a keletkezés dialektikus meghatározásaihoz idomult"⁴², és "keletkezése révén jelenvaló volt"⁴³. Ezért e hit tárgya nem a tanítás, hanem a tanító,⁴⁴ mégpedig annak valósága.⁴⁵ Az örök jelenléte az időben megnyitja az egzisztáló számára azt a paradox lehetőséget, hogy a hit autopsziájában⁴⁶ az időbeli örökhöz - a történeti-empirikus distanciától függetlenül - mindenkor közvetlenül viszonyuljon. Következésképpen az abszolút tény kettős értelemben a hit tárgya: egyrészről, mint történeti tény, másrészről, mint ama paradoxon, hogy az örök történetivé lett, és ezáltal megteremtette az egzisztálás egy új módjának, a hit egyidejűségének (Samtidighed) a lehetőségét.

3. (Filozófiai) hit és történelem

Bár manapság számos szerző vonja kétségbe a kierkegaard-i szövegek egzisztenciafilozófiai értelmezésének jogosultságát, Climacus és Jaspers koncepciójának összehasonlítása mindazonáltal mégis megalapozottnak tűnik, különösen mivel a német filozófus gondolkodásában a hit és a történelem fogalma között szintén szoros kapcsolat áll fenn, és aligha képzelhető el, hogy itt puszta véletlen egybeesésről volna szó.⁴⁷

Első lépésként természetesen a kinyilatkoztatáson alapuló hit és a filozófiai hit fogalmainak különbségét kell tisztáznunk. A filozófiai hit, mint az ész radikális nyitottságára támaszkodó, tisztán filozófiai tartás a kinyilatkoztatáson alapuló hithez dialektikusan viszonyul. Egyfelől ugyanis szüntelen kommunikációban kíván vele állni, másfelől viszont távol tartja magát tőle, és határozottan elutasítja a kinyilatkoztatásban való hitnek azt az ésszel szemben álló tendenciáját, amely a transzcendencia titkának tárgyiasítására és végessé tételére irányul.⁴⁸ A filozófiai hit számára, melynek meg kell maradnia a rejtjelek világában való lebegésben, a kinyilatkoztatáson alapuló hit törekvése a transzcendens mgmaradására és rögzítésére, nem több, mint hamis sacrificium intellectus.⁴⁹

Jaspers tehát, éppúgy, mint Climacus, filozófiailag reflektál a kinyilatkoztatáson alapuló hitre. A credo quia absurdum elve, vagy a paradoxon kategóriája, melyek Climacus hitfelfogásának az alapját alkotják, és a Filozófiai morzsák negatív dialektikájának lényegi mozzanatait jelentik, Jaspers gondolkodásától, és a filozófiai hitről vallott felfogásától azonban éppoly idegen, mint korábban Lessing számára lett volna. Jaspers és Climacus Istenről vallott fölfogása összhangban áll annyiban, amennyiben Isten mindkettőjük számára agnostos theos, ismeretlen és rejtőzködő valóság. Az inkarnáció tana azonban, amely Climacus dialektikájának punctum saliense, Jaspers szemében nem más, mint puszta istenkáromlás.⁵⁰

Az Existenzphilosophieben Jaspers a következőképpen kísérli meg feltárni a transzcendencia jelenvalóságának különbségét a filozófiai és a kinyilatkoztatáson alapuló hitben: "Filozófiailag a transzcendenciát mindenkor eredendően történetileg ragadhatjuk meg, és csak történetileg lesz jelenvaló. Ez azonban azt jelenti, hogy objektív megjelenése nem lehet érvényes és igaz minden ember számára. Ezzel szemben a vallási, kinyilatkoztatáson alapuló hitben a transzcendencia a történeti egyszeriségbe zárul, amely, mint olyan, egy mindenki számára objektív, kizárólagos érvényű, és minden lény boldogságának feltétele."⁵¹ E formula második felének megfogalmazása, és a Filozófiai morzsák kérdésfelvetése közötti szembetűnő összefüggést erősíti az a körülmény is, hogy a megfogalmazás bizonyos elemei a tíz évvel később, 1948-ban íródott Der philosophische Glaube lapjain visszatérnek, immáron azonban úgy, mint Jaspers Kierkegaard hitkoncepciójáról szóló beszámolójának a mozzanatai.⁵²

Bár a német gondolkodó kifejezetten elhatárolja magát a kinyilatkoztatáson alapuló hitben implikált történelemfelfogástól, amely - nézete szerint - "a történetiség átalakítását jelenti"⁵³, és az egzisztenciális történetiség elveszítésének a veszélyét rejti magában, mégis tagadhatatlan, hogy filozófiájában a transzcendencia, a filozófiai hit és a történelem kölcsönösen egymásra vonatkozó fogalmakat alkotnak.⁵⁴ Jaspers történelemfilozófiáját tekintve ez a megállapítás különösen is igazolódni látszik. A Vom Ursprung und Ziel der Geschichte alapkoncepciója szerint ugyanis a történelemfilozófia nem más, mint a történelem értelmének és egységének a kutatása, amely éppen a filozófiai hitben megy végbe, ami - különféle történelmi formáiban - az emberiség nevelése a szabaddá válás felé vezető úton.⁵⁵

* * *

Bár e referátum keretei a téma tárgyalását lényegileg lehatárolják, arra azonban kétségtelenül módunk nyílt, hogy a kierkegaard-i életmű egyes szövegeinek filozófiai hatástörténetébe valamelyest bepillantást nyerjünk. Mindazonáltal annak a körülménynek, hogy e textusok - legalábbis szerzőjük szándéka szerint - inkább suorum ipsorum interpretes, mint filozófiai interpretáció tárgyai kívánnak lenni, kétségkívül arra kell ösztönöznie a filozófiai Kierkegaard-kutatást, hogy elemzéseiben az irodalomtudomány bizonyos, az śuvre értelmezése tekintetében alapvető eredményeivel is számot vessen.

Cikk eleje Cikk vége Bezárás

JEGYZETEK

Cikk eleje Jegyzetek Bezárás