Cikk vége Jegyzetek Bezárás

AZ ÍRÁSTUDÓ.

AZ ESZTÉTIKUS KIERKEGAARD

JOAKIM GARFF

"Az író regényt akar írni,
amelyben az egyik szereplő megbolondul;
az írás során ő maga kezd megzavarodni,
és regényét egyes szám első személyben
fejezi be."

(JP, 5249)

Soren Kierkegaard temetésének másnapján bátyja, Peter Christian, valamint Kierkegaard titkára, Israel Levin és az antikvárius H. H. J. Lynge az elhunyt lakásában járt, hogy szemrevételezze a bútorzatot, beleértve a könyveket is. Mint Levin később elmondta, minden olyan tökéletes rendben volt, mintha Kierkegaard nem meghalt, hanem csak vidékre utazott volna.¹ Vajon Kierkegaard ilyen aggályos gonddal fölkészült a halálra? Noha ez a lehetőség sem zárható ki, a lakásban uralkodó rend valószínűleg annak volt köszönhető, hogy egy héttel korábban ott járt a Koppenhágai Költözködési Bizottság képviselője Kierkegaard unokaöccse, Henrik Lund kíséretében, hogy leltárt készítsen az elhunyt berendezési tárgyairól. A belépőket ez a látvány fogadta: "papírhegyek, jobbára kéziratok a legkülönbözőbb helyeken". E papírhalmokat azután berakták "egy íróasztalba, amelyet elláttak a Királyi Pecséttel, valamint egy éjjeliszekrényre és egy pohárszékbe".²

Hogy Kierkegaard mit hova rakott, azt nem tudhatjuk bizonyosan. Ám azt, hogy biztosan számított kéziratos hagyatékának publikálására, tanúsítja H. P. Barfod, a kéziratok közreadója, aki az 1865-ben megjelent első kötet előszavában így ír: "Soren Kierkegaard hagyatékában rengeteg kézirat van, gondosan összegyűjtve és csoportokba rendezve, ami a szerző arra tett szenvedélyes erőfeszítését tanúsítja, hogy ez az anyag veszendőbe ne menjen és ne károsodjék. A jelek arra mutatnak, hogy ő nemcsak hogy számolt a kiadás lehetőségével, de - legalábbis naplói nagy részének esetében - bizonyos volt benne. Erre utal, hogy ennek az iratkötegnek a tervezett címe (Az ítélet könyve) már 1849 tavaszán megvolt. A kisebb-nagyobb dossziék, jegyzetfüzetek, különböző méretű különálló papírlapok és cédulák, sebtében írott följegyzések és aforizmák, az elolvasandó vagy elolvasott könyvek listái stb. stb. mellett azonban találtunk még valamit, és alighanem ez a legjelentősebb: a naplók (vagy ahogy a naplóíró maga nevezte őket: Journals) hosszú sorát összesen 36 kötetben 1846 márciusától 1855 (tavaszáig?). Valamennyi negyedrétív formátumban van bekötve és jelzetekkel ellátva: NB, NB2, NB3 stb. NB36-ig, összesen közel 7600 oldal terjedelemben, gondos kézírással, figyelemreméltóan nagy sorközökkel. Ehhez a gyűjteményhez - mintegy preambulumként - tizenkét kisebb-nagyobb naplófüzet tartozik. Ezeket a följegyzéseket hozzávetőleg 1833-ban kezdte írni, de 1835 júliusától 1846 februárjáig folyamatosak. Némelyike jegyzetfüzet csupán, szövegük részben tollal íródott, legtöbbjük datálatlan, itt-ott találunk utalásokat a bejegyzés évére."³

Barfod rendszert dolgozott ki a jegyzetfüzetek megszerkesztésére: AA-tól KK-ig terjedő jelzetekkel látta el őket, megjegyezve, hogy az "alfabetikus rend" ritkán esik egybe a "kronológiai renddel", mivel a füzetek legtöbbje nyilvánvalóan "válogatás nélkül, szimultán módon volt használatban".⁴ Így folytatja: "Ezek a könyvek éppúgy, mint a későbbi, gazdagabb és egymással mélyebb kapcsolatban álló Journals is, mást jelentettek szerzőjük számára, mint a szokásos értelemben vett naplók. Néhány külső történés bejegyzésétől eltekintve - ezek mindig elszigetelt érzelmi kitörésekkel járnak együtt - olyan témákra vonatkozó vizsgálódások olvashatók bennük, amelyek az írót az adott időszakban foglalkoztatták: tanulmánytervek, beszélgetések, prédikációkhoz választott szövegek, önálló ötletek, jegyzetek, idézetek stb. Röviden, a Journals az a fő csatorna, amely az elhunyt remete számára - részben írói tevékenységéhez kapcsolódva - szellemi levezetőként szolgált."⁵

Kierkegaard irodalmi hagyatékának Barfod-féle jellemzése minden homályossága ellenére igen megvilágító, mint ezt bárki tanúsíthatja, aki a koppenhágai Királyi Könyvtárban csak néhány kéziratköteget is átnézett. Az a kitartó akarat, amely a papírhalmok mögé kíván bepillantani, már-már nem is természetes. Mindazonáltal Barfod ezt a hatalmas anyagot klasszikus biográfiai perspektívában szemléli. Határozottan hangsúlyozza, hogy a Journals nem hagyományos értelemben vett napló. Későbbi kutatókkal ellentétben rámutat az 1846 előtti és utáni bejegyzések tartalmi és fölépítésbeli különbségeire. Ennek ellenére az anyagot biográfiai módon kezeli, és saját munkájáról úgy nyilatkozik, hogy az csupán "mellékleteket" tartalmaz "az életrajzhoz, amely egyszer majd megszületik. [...] Elrendeztem és összeállítottam öket, s így az ügyes és szeretetteljes kéz, amely egy napon majd megrajzolja Soren Kierkegaard portréját, nem jelentéktelen segítséget találhat ő benne. Munkámat ebből a szempontból kell értelmezni és megítélni."⁶

Hogy ez nem csupán alkalmilag elejtett megjegyzés, hanem a szerkesztő normatív szempontja, az világos Barfod (publikálatlan) katalógusából, amelyben Kierkegaard tevékenységét kívánta bemutatni. Megtudhatjuk, hogy a katalógusban kettős aláhúzással van kiemelve, amiről "azt mondhatjuk, hogy bármilyen értelemben az elhunyt személyes életével vagy életvitelével foglalkozik, vagy arra utal. Az író tevékenységének egésze, minden egyes leírás és minden nagy mű élete bensőjéből sugárzik ki, élete kifejlődésének tudását hordozza, és ennek okán hozzájárul belső és külső életének történetéhez."⁷

Barfod abban sem kételkedett, hogy az összegyűjtött anyagot biográfiai módon kell olvasni. Ennek ellenére igen rövid idő alatt akkora káoszt sikerült teremtenie Kierkegaard irodalmi hagyatékában, hogy az Kierkegaard későbbi életrajzíróit szinte megoldhatatlan feladat elé állította.Ez világosan kiderül, ha elolvassuk a Soren Kierkegaards Papirer közreadói, P. A. Heiberg és V. Kuhr beszámolóját arról, hogy milyen állapotban maradt az anyag Barfod tevékenységét követően. "Az elrendezésre és közreadásra vonatkozó, örökké változó ötleteinek megfelelően összevissza vágta és ragasztotta a szövegeket, összefirkálta, ellátta a nyomdai szedőnek szóló magyarázó megjegyzésekkel, sőt, törléseket és javításokat is eszközölt. A legkorábbi kéziratok darabokra szabdalva kerültek a nyomdába, mint Barfod szövegkiadásának kéziratai [...]."⁸ E kéziratok aztán a szedés befejeztével rendszerint a szemétkosárba kerültek. Ám Barfod tett néhány kivételt. Ha különösen szépen kalligrafált kéziratlapra akadt, akkor azt formára vágta (hozzá kell tennem, nagyon szépen csinálta), fölkasírozta egy kartonlapra, és máris elkészült a csinos levelezőlap, amellyel barátait és családját örvendeztette meg különleges alkalmakkor. "Ennek az lett a következménye - írták az új közreadók -, hogy az 1847 előtti, legrégebbi anyag egy része, amelyet Barfod a katalógusában regisztrált, eltűnt az Egyetemi Könyvtár gyűjteményéből."⁹

Heiberg és Kuhr másfajta képzést kaptak, mint Barfod: filológusként végezték tanulmányaikat és szisztematikusan közelítették meg a műveket. Így a Papirert három nagy csoportra osztották föl. Az A csoportba kerültek a hagyományos értelemben vett naplóbejegyzések. A B csoportba sorolták a művek előmunkálatait és a végső változatból kihagyott részeit, tekintet nélkül arra, hogy a mű álnéven vagy szerzője nevén jelent meg, és hogy kiadott, vagy kiadatlan munkáról volt szó. Végül a C csoport tartalmazza az olvasmányokról és stúdiumokról készült jegyzeteket. Bármennyire dicséretes is elvileg az ilyen elrendezés, gyakorlatilag (enyhén szólva) improduktív, mivel egy ilyen eleve determinált válogatás könnyen zavarossá és homályossá teszi azt a technikai és műfaji komplexitást, amely Kierkegaard bejegyzéseit jellemzi. Így az olvasónak hamis benyomása támad Kierkegaard szövegeinek homogeneitásáról és konzisztenciájáról. Ráadásul Heiberg és Kuhr számos különálló lapot és a kéziratokba utólag beillesztett oldalt nem csupán véletlenszerű, de átgondolatlan elvek alapján datált, ami hamis konklúziók levonásához vezet. Henning Fenger a forráskritikáról szólva a közreadók alkalmazta klasszifikációs rendről és alrendekről a maga sajátosan udvariatlan akadémikus stílusában így ír: "A három csoporton belüli további hármas csoportosítással a közreadóknak sikerült teljes és végleges káoszt teremteni [...]. Heiberg és Kuhr az olvasókat - többé-kevésbé szándékosan - vadlúdvadászatra invitálja, és senki ember fia nem képes átlátni, valójában milyen mértékben inkoherensek és problematikusak Kierkegaard jegyzetei és naplóbejegyzései."¹⁰

Biográfiai fenntartások

Azért időztem ilyen hosszasan a közreadás kérdéseinél, mert arra akarom fölhívni a figyelmet, hogy Kierkegaard életrajzának elsődleges forrása nem rendelkezik azzal a szükségszerű hitelességgel, amelyet rendesen elvárunk egy ilyen anyagtól.Ami a bejegyzések időpontját, eredeti folytonosságát, a belső kapcsolódásokat vagy azok hiányát illeti, vékony jégen mozgunk. A biográfus azon próbálkozásával kapcsolatban, hogy az anyagot eredeti állapotában állítsa helyre, ideje megemlíteni azt a jócskán ironikus körülményt, hogy saját naplóit elsőként maga Kierkegaard szerkesztette meg, s ezzel aláásta a biográfusnak azt a privilegizált helyzetét, hogy az valóban elsődleges forrásokhoz férhes- sen hozzá. A leghatározottabban ellenáll annak, hogy meglessék, és minden elvetemült voyeurt megfenyeget: "Amit leírtam, az az enyém - írja az Első és végső magyarázatban -, de csak annyiban, amennyiben beléhelyeztem az alkotó, poétikusan tevékeny individualitás életszemléletét, mivel az én viszonyom közvetettebb és zárkózottabb, mint a költőé, aki poétizálja az alakokat, ám az előszóban ő maga a szerző. Én személytelenül vagy harmadik személyben működő souffleur vagyok, aki költői módon megalkotja a szerzőket, az ő előszavaik ellenben a sajátjaik, ahogy a nevük is sajátjuk. Így a pszeudonim könyvekben egy árva szó sem az enyém. Nincs róluk véleményem, csak mint harmadik félnek, nem ismerem a jelentésüket, csak mint olvasó."¹¹

Nehezen képzelhető el ennél szenvedélyesebb tiltakozás a bio- gráfiai olvasat ellen. De miért - kérdezhetné valaki -, miért van szükség ennyi rétorikus energiára avégett, hogy meggyőzzön egy többé-kevésbé ártatlan olvasót a szerző és a mű közötti hiányzó láncszem létezéséről? Másként fogalmazva: vajon Kierkegaard szenvedélyes tiltakozása eléri-e azt, amit akar, vagy épp ezáltal mutatja meg mélységes involváltságát a műbe? Kierkegaard állítása mindenképpen hamis. Regine például tagadta volna, hogy a pszeudonim munkákban "egy árva szó sem" Kierkegaard-é, hiszen a Bűnös? Nem bűnös?-ben Kierkegaard szó szerint közli az eljegyzésük fölbontásakor a leánynak írott szakítólevelét.

Ha a szerzőség másik oldalára fordítjuk figyelmünket, azt találjuk, hogy az önéletrajzi mozzanat széles, tematikus horizonton jelenik meg. "A Félelem és reszketés az én saját életemet ábrázolja" - írja Kierkegaard 1849-ben.¹² De nem mondhatná-e el ugyanezt az Ismétlésről, amelyben saját szerelmi élete a történet félreismerhetetlen anyaga, és amelyben Regine alakja meghatározó szerepet játszik? Vagy mit mondjunk a Bűnös? Nem bűnös?-ről, amelyet P. L. Moeller önéletrajzi munkaként ismertetett, és oly maliciózusan kezelt, hogy Kierkegaard (aki azt állította, hogy művében semmiféle személyes, magánéleti elem nem található) zavarba jött, és Moellernek írott válasza indította el a rettenetes "kalóz-ügyet", amely Kierkegaard-t nemcsak nevetségessé tette, de le is leplezte őt.

Mi több, a mű kisebb narratív betéteiben és pszicho-tipológiai tanulmányaiban is megtalálhatók az önéletrajzi elemek. "Itt kitérőt teszek"¹³ - írja az esztéta, "A", Szophoklész Antigonéjának rövid fejtegetése után, majd a következő oldalakon Kierkegaard erotikus konfliktusát dramatizálja Antigoné alakjában: "A konfliktus valójában a nőnek apja iránt és önmaga iránt érzett szerelme".¹⁴ A szöveg oly gazdag allúziókban, rejtett idézetekben és nyílt utalásokban, hogy aki csak egy kicsit is jártas Kierkegaard életrajzában, könnyen megállapíthatja, hogy a sorok között a történet saját szerzőjét írja le, aki ebből az alkalomból grammatikailag még nemet is váltott.

Élet és mű affinitásának megjelenítése folytatható volna, de nem áll szándékomban. Ellenben idézek egy Emil Boesenhez írott levélből, amelyben Kierkegaard azt írja, hogy művei "egészséges, boldog, derűs, vidám, jókedvű gyermekek, akik könnyen születtek, ám mégis mindegyikükön ott van személyiségem ismeretetőjegye".¹⁵ Noha a későbbi szülések meglehetősen nyomott kedélyű lényeket produkáltak, ezek is magukon viselték alkotójuk jegyeit, és ezeket még a pszeudonim művek sem rejtették el, hiszen a stílus maga az ember, ez az ember pedig Kierkegaard volt. Mint Josiah Thompson írja: "Arra kér bennünket, hogy feledkezzünk meg róla és alakjaira figyeljünk. De alakjai: ő maga, különböző formákban. Saját ironikus pillantását kölcsönzi nekik. Érdes hang, magány a nyüzsgés közepette, túlzott öntudat - alakjai ezt mind tőle kapták. Mintha saját életét vetítené ki egy hatalmas prizmán keresztül különböző képek sokaságába."¹⁶ Idézhetnénk Paul Ricoeurt is, aki ezt írja a biográfiai témáról: "Képes volt arra - és ebben nincs hozzá fogható -, hogy saját biográfiáját transzponálja egy személyes mítoszba. Azáltal, hogy Ábrahámmal, Jóbbal, Ahasvérussal (a bolygó zsidóval) és egyéb fiktív alakokkal azonosul, kidolgozott egy, az ő valódi egzisztenciáját rejtő és védelmező fiktív személyiséget. [...] Itt megnyílik és mindjárt be is zárul egy karakter filozófiai megértésének lehetősége, a személyé, akit saját műve teremtett, az íróé, aki saját művének gyermeke, akinek egzisztenciája önmagát teszi inaktuálissá, és elsiklik minden ismert diszciplína elől. [...] Kierkegaard nem lelhető föl a saját kategóriáiból merített segítséggel. Az embernek el kell képzelnie az irónia, melankólia, tisztalelkűség és maró rétorika példátlan együttállását. Ehhez adjunk hozzá egy beretvaéles elméjű bohócot, és a mű megkoronázásaként a vallásos esztéticizmus és a vértanúság elemét."¹⁷

Más szóval: Kierkegaard életrajzírójának rá kell mutatnia, hogy szavai egy önéletrajz szerzőjének szavaival keverednek. Kierkegaard írástudó.

Nyílt rejtőzködés

Mind Josiah Thompson, mind Paul Ricoeur figyelme Kierkegaard naplóiról a kiadott művek felé fordul. Véleményem szerint nagyon helyesen, mert maga Kierkegaard volt az, aki elsőként megszerkesztette naplóit, ezzel aláásva leendő biográfusának azt a privilégiumát, hogy közvetlenül hozzáférhessen az elsődleges forrásokhoz. Szinte attól a pillanattól kezdve, hogy tollat vett a kezébe, a szabadon csapongó, fikciókkal telített stílus volt a kedvenc kifejezési formája. Ő nem emlékezik, hanem újrarendezi emlékeit. Ebből a szempontból naplója A csábító naplója közreadójának azon szavaival írható le a legjobban, amelyek a könyv műfaji meghatározását kívánják megadni: "Naplója nem történetileg pontos vagy elbeszélő jellegű - írja a közreadó -, nem kijelentő módban, hanem függő beszédben íródott."¹⁸

Soren Kierkegaard fivére, Peter Christian emlékezik. Az ő naplója "szigorúan elbeszélő", és amennyire meg tudjuk ítélni, "történetileg pontos". A külvilág eseményei és a benső érzelmek folyamatos beszámolóvá állnak össze, hitelességüket nem pusztán az időre és helyre történő utalások pontossága biztosítja, hanem a szerényen tárgyilagos stílus is. Soren naplója ellenben teljességgel "függő beszédben" van, állandóan ingadozik az esemény puszta elbeszélése és artisztikus reprodukálása között, s ez fragmentálttá és diszkontinuussá teszi a bejegyzéseket. Ezek rendszerint rövidek, tematikusan egyáltalán nem kapcsolódnak egymáshoz. Jól mutatják, milyen előszeretettel alkalmaz Kierkegaard paradox kis csavarokat az utolsó mondatban, és mennyire szereti a legkisebb kontextuális viszony nélkül sorjáztatni mondatait: a Megtestesülés dogmája után nyomban egy sikoltozó halaskofa komikus alakjáról olvashatunk. Írása fragmentált stílusából következik, hogy erőszakosan bánik a szövegtesttel. A közreadók szeretnek ilyen melodramatikusan kurzivált címet adni egy töredéknek: A napló egy kitépett oldala. A törlés fajtája még az áthúzás, a szöveg tintával olvashatatlanná tétele. Látható, Kierkegaard milyen aprólékos gonddal tervezte el posztumusz újjászületését.

"Halálom után - írja híres bejegyzésében - senki sem fog találni irataimban a legcsekélyebb információt sem arra vonatkozóan (és ez az, ami vigasztal), ami ténylegesen kitöltötte az életemet. Senki sem találja meg legbensőbb lényemben azt a feliratot, amely mindent értelmez, és amely gyakran roppant fontossá tesz számomra olyan eseményeket, amelyeket a világ bagatellnek nevezne, és amelyeket jelentéktelennek tekintek, ha eltávolítom róluk az őket értelmező titkos jelet."¹⁹ Bármi volt is az, ami igazán kitöltötte az életét, bármi volt is fölírva legbensőbb lényében, vajon a titkos jel, amely a kutatást oly sok találgatáshoz vezette, meglelhető-e? Aligha. A jel hiányának nem az az oka, hogy Kierkegaard eltávolította, hanem hogy valójában soha le sem írta, s így a titok az, hogy ilyen jel egyáltalán nem is létezik. A bejegyzés félénk fölhívásnak hat, amely akaratlanul is vágyat ébreszt, hogy napvilágra hozzuk a titkot, bármi volt is fölírva az író legbensőbb lényében. A titkos jelről szóló bejegyzés oly mértékben siklik el az olvasó elől, amilyen mértékben fölkelti az érdeklődését. Kétértelműségében maga is egy art de séduire kicsiben, hiszen - mint A csábító naplójában olvassuk - "semmi sem foglal magába annyi csábítást, [...] mint a titok".²⁰

A bejegyzések tökéletesen igazolják, hogy Kierkegaard nagymestere volt a nyílt rejtőzködés sajátos műfajának. Belső magabiztosságában soha nem mulasztja el, hogy hátat fordítson olvasójának, és egy képnek csupán titkos rejtvényét mutassa meg. Kierkegaard úgy komponálta meg az anyagot, hogy az olvasó szükségképpen elveszítse a fonalat, amelynek művei grandiózus labirintusán keresztül kellene húzódnia. A kritikai szőrszálhasogatás egyik lehetséges alternatívája a biográfiai olvasat, amely nem csupán azt mutatja meg, hogy Kierkegaard hogyan adja át magát a fikcióknak, álarcoknak és misztifikációknak - olyan fogásoknak, amelyek sem nem puszta fikciók, sem nem ellentétei a fikcióknak, hanem a kettő között helyezkednek el -, hanem azt is megmutatja, hogy miért adja át magát azoknak. E köztes hely leírására a költészet szolgál.

Az Én implicit biográfiája

A Kierkegaard-kutatók többsége gyakran közöl részletes beszámolókat a módszer kiválasztásáról, de ritkán reflektálnak Kierkegaard egyedi stílusára, valamint arra a stílusra - vagy éppen annak hiányára -, amelyben ők maguk újraírják vagy reprodukálják a kierkegaard-i szöveget. Rendszerint elmulasztják a pszeudonim szövegek műfajspecifikus vizsgálatát is. Vajon filozófia az, vagy pszichológia, teológia, antropológia, vagy valami más? Költemény az, amit olvasunk, vagy regény, esszé, zsurnalisztika, vagy olyasmi, ami ezektől teljesen különbözik?

Nem volna jó választás, ha Kierkegaard munkásságát a vallomás-irodalomhoz sorolnánk, de megfontolandó, vajon nem éppen a pszeudonim közreadási forma választása-e az, ami bizonyos esetekben lehetővé teszi a vakmerő kitárulkozást. Ami naplóiban nem hozzáférhető (mert ott saját nevében ír), arra a pszeudonim művek rávilágíthatnak, mert itt megengedhet magának egyfajta nyíltságot, mivel az álnév lélektani védőpajzsként szolgál. Kierkegaard ezt is leírja az álnevek funkciójáról: "Depresszióm éveken keresztül megakadályozott abban, hogy önmagamnak a szó legmélyebb értelmében azt mondjam: » STe«. E megszólítás és depresszióm között terül el a képzelet egész világa. Ez az, amit részlegesen kiadok magamból az álnéven írott művekben." ²¹

Itt a pszeudonim szerzők tevékenysége nem maieutikus vagy kommunikatív. Az álneveknek inkább kompenzáló jellegük van: Kierkegaard rajtuk keresztül kívánja áthidalni a depressziója és önmagához való autentikus viszonya közötti távolságot. Az álnévhasználat az önmagához való viszony válságára adott reakció. Világos, hogy Kierkegaard "a képzelet egész világát" nem úgy járja be, hogy közben Énje egyfajta extratextuális pont marad, amelyet a szöveg nem afficiál és nem változtat meg. Ez az Én, amelyhez műről műre közelebb jut, formáját az írás műveletében és azon keresztül nyeri el.

Amikor Kierkegaard ismételten szól "valami megmagyarázhatatlanról, ami azt látszott megmutatni, hogy valaki más volt a segítségemre, amikor tettem vagy mondtam valamit, aminek teljes értelmét magam is csak utólag értettem meg"²², akkor ez a "valami megmagyarázhatatlan", úgy értendő, mint a szöveg tudatalatti aktivitása. Ezt a megmagyarázhatatlan valamit csak utólag érti meg, mert a szöveg világítja meg azt, ami korábban homályos volt. Ahogy a Lezáró tudománytalan utóirat egyik kihagyott bekezdésében olvassuk: "A beszélő hang tőlem származott, de nem az én hangom volt, az író kéz az én kezem volt, de a kézírás nem."²³

E kijelentésekre vonatkozóan két dolgot tehetünk: vagy elfogadjuk azt a vallásos metafizikát, amelybe Kierkegaard az írás folyamatát beléhelyezi avégett, hogy magyarázatot találjon a "megmagyarázhatatlan valamire", és ezt a gondolatot "az isteni Gondviselés részeként" fogadja el; vagy kijelentjük, hogy Kierkegaard távolságtartása az álnéven író szerzőktől - amit maga is deklarál - olyan motívum, amely mögött konkrét élmény áll: az az élmény, hogy az írás folyamata során olyasmi jöhet létre, ami meglepetést okoz a szerzőnek. Ha ezt a második magyarázatot fogadjuk el, akkor az írásról azt mondhatjuk, hogy az nem csupán az olvasóval szemben gyakorolt maieutikus gesztus, hanem az írás a szerzőjével is maieutikus viszonyban van. Ezért fontos, hogy Kierkegaard The Point of View for My Work as an Author c. művében az írást "totalitásként" jellemzi, amelynek megvan a maga Bildungja és Entwicklungja. "Engem a Gondviselés nevelt, és az alkotás folyamatában e neveltetés tükröződik."²⁴ Ezért Kierkegaard bármely olvasatának már eleve biográfiai tendenciája van, még ha ez gyakran nem is tudatosul az olvasóban.

Textuális premisszák, egzisztenciális konklúziók

Ez a tendencia mutatkozik meg abban a tényben, hogy a pszeudonim szerzők lassan, de biztosan normatív példaképekké válnak, akikhez Kierkegaard hozzáméri magát: "Ahogy a Guadalquivir folyó [...] egy szakaszán a föld alá bújik, ugyanúgy létezik egy folyómeder, amely az én nevemet viseli. Létezik valami (az esztétikai), amely alacsonyabb rendű és pszeudonim, és létezik valami magasabb rendű és ugyancsak pszeudonim, mert én mint személy nem korrespondeálok vele."²⁵

Függetlenül attól, hogy hol helyezzük el Kierkegaard-t ebben a rangsorban, az álnévhasználat inkább személyesen, semmint maieutikusan motiváltnak tűnik, és így nem (csak) az olvasót érinti, hanem magát Kierkegaard-t (is). Ez a tény még inkább szembetűnővé válik, amikor a következőképpen fogalmazza meg az írás és az író közötti interakciót: "Ebben a műben [Practice in Christianity] az idealitás igénye oly magas, hogy saját egzisztenciám fölött mond ítéletet. [...] Ezért a beszélő álnevet visel és olyan költői szabadsággal szól, amely mindent ki mer mondani, és mindent úgy mond ki, ahogy az van."²⁶

Nyilvánvaló, hogy az egzisztencia és a szöveg közötti korrespondencia vágya azt követeli meg Kierkegaard-tól, hogy felülvizsgálja és igazolja saját írásait is abból a szempontból, hogy azok a lehető legpontosabban mutassák meg a szerző pozícióját. Mi több, némelyik írását, amelyet eredetileg saját neve alatt készült megjelentetni, az utolsó pillanatban - esetenként a nyomdai korrektúra során - alakította át egy pszeudonim szerző publikációjává. Ezt teszi például Training in Christianity c. munkájában, amelynek eredeti alcíme ez volt: "Jótékony fölhívás kortársaihoz S. Kierkegaard-tól",²⁷ ám végül Anti-Climacus álnéven jelent meg, mert Kierkegaard saját "egzisztenciája" nem azonosulhatott a mű radikális keresztényi követelményeivel. "N.B. Nem helyes, ha a könyv jelenlegi formájában pszeudonim szerző műve, mert ilyenformán úgy fest, mintha valójában én volnék a szerző"²⁸ - írja rá jellemző módon, amikor a kiadást fontolgatva átolvassa a szöveget. Ez nem az a diszfunkcionális viszony, amely Kierkegaard gyakran tragikomikus pátosza és a tényleges veszélyek között áll fenn, hanem épp ellenkezőleg: a textuális premisszáknak Kierkegaard egzisztenciális konklúzióihoz való viszonya. Kierkegaard beleírta magát abba a mártírszerepbe, amelyet a szerzőség tervbe vett, és amelyben ő kettős értelemben is önmagát játszhatja.

Az író mint Bildungsroman

Ha maga a szerzőség ily módon regényhez, egy élet regényéhez hasonlítható, akkor ez kihívást kell hogy jelentsen minden eljövendő biografikus olvasat számára: ki kell deríteni, hogyan viszonyul Kierkegaard életregénye a klasszikus Bildungsromanhoz. Kevés hoza- déka volna, ha valaki úgy térne ki a feladat elől, hogy hivatkozik Kierkegaard híres, a Bildungsroman fölött gyakorolt kritikájára, hiszen nem más, mint maga Kierkegaard jellemezte a szerzőséget a Bildungsroman két leginkább emblematikus kifejezésével. Ezek: a Bildung és az Entwicklung.

Miután az ilyen olvasat azokra az utakra és ösvényekre koncentrál, amelyeket a szubjektumnak írásaiban be kell járnia, hogy végül magára találjon, nem mond le arról, hogy a pszeudonim műveket Kierkegaard saját önértelmezése integratív elemeiként interpretálja. Az ilyen olvasat teljes tudatossággal számol azzal a ténnyel, hogy működik itt egy principium individuationis, az elme formáló erőfeszítése, amely mind a műveken, mind a személyiségen kifejti hatását. Az író az írás révén válik íróvá. Így a szerzőség a személy formálódásának folyamatát reprezentálja, amely nem más, mint a Bildung és az Entwicklung.

A Bildung-olvasattal szemben létezik egy másik olvasat is, amelyet jobb híján dekonstruktívnak nevezhetünk. Ez olyan olvasat, amelyre a kierkegaard-i anyag nem csupán nyitott, de bizonyos helyeken nyilvánvalóan igényli alkalmazását. Konklúzióképpen hadd mutassak rá erre a perspektívára egy 1853. okt. 13-i bejegyzés idézésével, amelyben Kierkegaard "Önmagamról" címmel ezt írja: "Kétségtelen, hogy némi kreativitás belekerült azokba a följegyzésekbe, amelyeket 1848-ban és 1849-ben önmagamról írtam a naplóban. Nem könnyű ettől az embernek megtartóztatnia magát, ha költőileg annyira kreatív, mint én vagyok. Ez abban a pillanatban megmutatkozik, amikor a tollhoz nyúlok. Benső lényemben furcsa módon jóval világosabb és lényegibb képem van önmagamról. De mihelyt írásba akarom foglalni, nyomban kreatív folyamattá válik. Hasonlóképpen az is meglepő, hogy nem kívánom írásba foglalni azokat a vallási benyomásokat, gondolatokat és kifejezéseket, amelyek bennem vannak. Ehhez túl fontosak számomra. Keveset írtam le ezekből, habár rengeteget alkottam meg. Csak akkor gondolok lejegyzésükre, vagy arra, hogy hagyom belekerülni őket abba, amit írok, amikor éppilyen fordulatra van szükségem."²⁹

Ha The Point of View c. művéről elmondható, hogy az Kierkegaard irodalmi önbemutatása, akkor ez a bejegyzés arra irányuló próbálkozásnak tetszik, hogy megragadja a személyt a szöveg dacára. Mint láttuk, az ilyen próbálkozás nehézséget jelent, mert az önmegértés belső világossága elhomályosul, amikor a szövegen keresztül reprezentálódik. Ezt maga Kierkegaard magyarázza meg, amikor úgy fogalmaz, hogy önmagunk megjelenítésében meg kell engednünk "némi kreatívitást". Mielőtt írni kezd, a maga legbelső lényében ő önmaga; ám az írás során külsővé, mássá válik.

Szubverzív logikájának köszönhetően Kierkegaard, a magánember bizonyos mértékig meg tud szabadulni az azonos nevű szerzőtől, s így fokozatosan kétségessé válik, vajon a szöveg mögött egyáltalán van-e magánember. Bizonyos, mélyen személyes fordulatokat azért nem közöl az olvasóval, hogy megvédje a szöveget a végső szó kimondásától.

Írásának újraolvasása mégsem teremt alkalmat Kierkegaard számára az önfelismerésre, inkább az elidegenedés érzését keltik. "De itt befejezem ezeket a bejegyzéseket" - írja Kierkegaard egy hosszabb, önmagával foglalkozó leírás után. Csüggedten fűzi hozzá, hogy a bejegyzések "túl extenzívek, és mégsem merítik ki teljesen mindazt, amit magamban hordozok, míg Isten színe előtt jóval könnyebben megértem önmagam, mert akkor képes vagyok mindent egyszerre átlátni".³⁰

Amikor Kierkegaard úgy dönt, The Point of View c. művét félreteszi posztumusz kiadásra, döntését azzal indokolja, hogy önprezentálásában nem sikerült kimondania "a teljes igazságot".³¹ Minél közelebb kerül önmagához, annál kevesebbet lát önmagából. Paradox módon, ám sajátos belső logikával - amely azt sugallja, hogy az autenticitás és az autoritás hiánya a fikcióban találja meg kompenzációját - Kierkegaard azt fontolgatja, hogy művét Johannes de Silentio álnéven jelenteti meg. Észreveszi, hogy "ez már egyáltalán nem ugyanaz a könyv. Eddig az én személyes történetem volt."³²

A dekonstruktív olvasat szerint a szubjektum nem írhatja bele önmagát a létezésbe. Erőfeszítésében úgyszólván "elír" önmaga mellett. Az írásnak nincsenek perspektívát nyitó minőségei. Ennek a követelménynek nem tesz eleget. Ehelyett útjában áll az írónak, és ironikus kétértelműséggel téríti el önmegértését. Az írás nem a szubjektum közege, hanem fordítva. Szöveg és szubjektum a legmélyebb szinten "magnetikusan taszítják" egymást a From the Papers of One Still Living megfogalmazása szerint. Ebben a művében Kierkegaard megrója H. C. Andersent az "életszemlélet" hiánya miatt, amely a Bildung Alfája és Ómegája.

Azt állítom, hogy a kierkegaard-i szöveg különböző, ám egyaránt vonzó perspektívákból hívja föl az olvasót, hogy vegye szemügyre mind az egyik, mind a másik olvasatot. Kierkegaard biografikus olvasójának meg kell kísérelnie együtt elgondolni a különböző olvasatokat, még ha ennek csupán annyi is az eredménye, hogy fölismeri inkompatibilitásukat, s így megpillantja a Kierkegaard szerzői tevékenysége mögött húzódó feszültséget, a szubjektum autonómiájának és heteronómiájának feszültségét. A dekonstruktív olvasat, amely a szubjektumot az írás heteronóm feltételeihez köti, paradox módon inkább teológiai olvasat, mint az, amely a Bildung-gondolat kiterjesztése révén az írás tevékenységét olyan közegként értelmezi, amelyben és amelynek révén az autonóm szubjektum megalkotja önmagát.

(Fordította Pátkai Rozália)

Cikk eleje Cikk vége Bezárás

JEGYZETEK

Cikk eleje Jegyzetek Bezárás