A SZORONGÁS MINT EGZISZTENS KATEGÓRIA
BACSÓ BÉLA
"A hipochondria hermeneutikája"
(G. C. Lichtenberg,
Sudelbücher 1748.)
Egy a Lét és időben olvasható lábjegyzet alkalmas lehet arra, hogy kellőképpen visszariadjunk a címben megjelölt témánktól. Heidegger ugyanis azt állítja, hogy a szorongás Kierkegaard által megvalósított elemzése és értelmezése megmaradt a jelenvalólét egzisztens megértése körében, s nem érte el semmikor az egzisztenciális megértést. Az intés a következőképpen hangzik: "A 19. században S. Kierkegaard kifejezetten megragadta és behatóan átgondolta az egzisztencia-problémát mint egzisztenst. Az egzisztenciális problematika azonban oly idegen tőle, hogy ontológiai tekintetben teljesen Hegel és az ő szemével látott antik filozófia befolyása alatt áll. Ezért »épületes« írásaiból filozófiailag többet tanulhatunk, mint teoretikus vizsgálódásaiból, kivéve a szorongás fogalmáról szóló értekezését." (Heidegger 1989, 408. o.)
De hát jól tesszük-e egyáltalán, ha követjük Heidegger ítéletét, amit még a későbbiekben is fenntartott, azt állítva Kierkegaard-ról, hogy végső soron megmaradt vallási gondolkodónak (vö. Heidegger 1991, 19. o.). Az alábbiakban, persze nem feledve az intést, arra teszek kísérletet, hogy mit is tanulhatunk meg ebből a Heidegger által is legtöbbre méltatott értekezésből, éppen az egzisztens vonatkozások vizsgálatát illetően. Ugyanakkor arra is figyelemmel kell lennünk, hogy mennyiben értette félre Heidegger Kierkegaard írását? Vizsgálnunk kell az egzisztenciát érintő kritikai polémiát a két gondolkodó között. Mindenekelőtt meg kell nézni, hogy vajon miért tett kivételt éppen A szorongás fogalma című művel Heidegger. Kérdés marad, hogy ez a mű miért késztet minket mindmáig az egzisztálás lényegi meggondolására? S maga a szorongás miért játszik ebben oly kitüntetett szerepet?
Heidegger egy nemrég kiadott korai freiburgi előadásában (1920- 1921), Phänomenologie des religiösen Lebens, igen lényeges és éppen Kierkegaard-nak ehhez a művéhez kapcsolódó megjegyzést tett az előadáshoz készített vázlatában:
"»a szorongás rohamai«
»történetileg« - véghezvinni - a korábbiakat megőrizve,
megnyitni - lehetőségek - maga történeti »A szorongás fölfedi a sorsot.«
»A szorongás« irány nélküli tapasztalata: nincs irányítás a tulajdonképpeni önmagából. Maga a szorongás szab irányt. Az énszerűen (selbstlich) irányított szorongás: irányítás.
Mentesen a világ jelentőségteli dolgainak előráncigálásától.
»Ezek féltése« a szorongásban kiűzetett.
Megjelölés: »szorongás« nem jobb a jelentőségteli irányavesztett féltése! Félelem/féltés (Frucht) az igazi szorongás (Angst): alázat (Ehrfurcht)." (Heidegger 1995, 268. o. vö. Kierkegaard 1993, 186-188. o.) A szorongás megnyit a számunkra egy korlátlan tér-időbeli lehetőséget, ami végső soron teljességgel elvonja az ént mindenfajta olyan jelentőségtelinek vélt dologtól, amelyek világában körülveszik, azaz maga a szorongás veszi át az irányítást mint egy alapvetően különböző eddig ismeretlen én. A szorongás által átvett irányítás megrendíti a korlátozott életet és az én-nélküliség aporetikus helyzetébe hozza az ént. Ez az irányítása vesztett féltés, mely elvon a világban jelentőségteljesnek vélt dolgoktól, egyidejűleg kikényszeríti a legfőbb és a leginkább meggondolandó tiszteletét (Ehrfurcht). De érdemes Kierkegaard teljes és sokrétű megfogalmazását idézni, így talán megragadhatunk egy alapvető különbséget Kierkegaard és Heidegger elgondolása között. Mint már olvashattuk Heidegger vázlatában, "a szorongás fölfedi a sorsot", ám ez a felfedés, mint a szöveghely kimondja, rövid életű és teljességgel bizonytalan marad: "amennyiben az individuum a sorssal szeretne vigasztalódni, a szorongás átvált és magával viszi a sorsot; hiszen a sors, miként a szorongás, és a szorongás, miként a lehetőség, egy varázsírás (ein Verwandlungsbild in einem Bilderbuch)". (Kierkegaard 1993, 186. o.) Kierkegaard felfogása szerint a (saját) létmegértésnek egy nem szükségképpen véghezvitt módozatáról van itt szó. Nagyon is komolyan kell vennünk a szorongásfenomén varázsírásszerű megjelenését, hiszen Kierkegaard-nál hiányzik az az egzisztenciális pátosz, amely a tulajdonképpeni létmegértés irányába mutatna, jóllehet ő sem adja fel az emberi életnek ezt az egyedülálló lehetőségét, amikor azt mondja: "Most készen állok. Ekkor a szorongás beköltözik a szívébe, átkutat mindent, kiüldözi belőle a végest és a kicsinyest, majd oda vezeti, ahová ő akarja." (Kierkegaard 1993, 185. o.)
Adorno a csaknem elfelejtett korai könyvében (Kierkegaard. Konstruktion des Ästhetischen) felhívta a figyelmet a helytől és orientációtól megfosztó szorongás nem teljesen érthető és magát mindig torzító írásszerűségre. Adorno szerint: "azonban a konstans szöveg konstans értelme Kierkegaard felfogása szerint értelmetlen: az isteni igazság teljessége/telítettsége a kreatúra számára eltorzul (verstellt). [...] Paradox és sifrírozott módon kerül közlésre a teljességgel rejtett. Benjamin értelmezését követve, mindenfajta allegória nem egyszerűen puszta jel, hanem kifejezés. A legkevésbé sem tartozik magukhoz az ontológiai ősképekhez, s éppígy nem oldódhat fel emberen belüli meghatározásokban. Egy köztes terrénumot képez. »Affektusokban« fejeződik ki, amiket Kierkegaard a pszichológia elnevezés alá sorolva főként A szorongás fogalma és A halálos betegség című műveiben tárgyalt." (Adorno 1974, 48-49. o.) A szorongásfenomén ilyen írásszerű, illetve az írás felől történő értelmezése alapvetően eltávolodik a jelenvalólét létének szimulált egészleges megfejtésétől. Ily módon teszi értelmessé és beláthatóvá azt, hogy nem örökre leszek a saját sorsom, hiszen az, ami megjelenik, a fenomén, mindig valami máson keresztül fejeződik ki és mindig torzult "a varázsírás" képei folytán. Azaz a véges, időben létező emberi egzisztencia számára csak azt engedi meg, hogy ebben a végső soron kiúttalan affektusteli köztes térben tartson ki és ezekben az állandóan változó vonatkozásokban/magatartásokban lelje fel az időleges értelmet. A fordulat: "most készen állok" ugyan egy lényeges belátást enged, illetve nyit meg a véges létező létmegértésében, de mégsem jelent mást, mint egy készenlétet és nyitottságot a teljességgel sohasem érthető és idővel változó lét irányában.
Heidegger az előbb idézett korai freiburgi előadásában még közelebb állt Kierkegaard felfogásához és létértelmezéséhez. Itt ez a "készen lenni" ("bereit zu sein") azt jelenti, hogy keressük az önmagát birtoklás és a minket szorongással eltöltő/szorongató helyzetre adható válasz egzisztencia módozatát, ami nem más, mint egy (maga)tartás végigvitele. Az önmaga kérdéses életében tarthatatlan, nincs egyetlen értelmes és érvényes maga-tartás, hiszen a lét sokrétűen és sokféleképpen állítja az embert kérdés elé. Kierkegaard-nál, miként a klasszikus német idealizmus végén megjelenő filozófiákban, a reflexiós filozófia beteljesedéséről/lezárulásáról van szó, mivel a kérdésest csak "egy adott vonatkozásban és e vonatkozás vonzatában visszük végbe" ("bezug- und vollzugshaft"), azaz nem mi rendelkezünk vele, hanem az birtokol minket. Éppen ez a szorongásfenomén lényege. "... az Isten-keresésben valami mintegy rám tör/eljő hozzám, anélkül hogy »kifejezést« nyerne, inkább fakticitásomat képezi és az aggódást valamiért (Bekümmerung). [...] Azaz ennek a valaminek mint Istennek a keresésében, mintegy magam is egy más szerepbe kerülök. Nemcsak az vagyok, akitől a keresés kiindul és valahol irányt vesz, vagy akiben a keresés megtörténik, hanem a keresés véghezvitele (Vollzug) vagyok magam, ez az önmagától valami. Mit jelent: »vagyok«? (Ez az önmagamról nyert képzet, ahogy magamat megjelenítem (»Vorstellungsgewinnung«) az, amilyen képzetet magamnak magamról kialakítok. Kierkegaard)." (Heidegger 1995, 192. o.) Faktikusan önmagam által és bennem valami kifejezésre jut és valamiért való aggódás folytán teszem érthetővé magamat önmagam számára létemnek ebben a kérdéses/kikérdezett érintettségében. Másként - Kierkegaard-ral - kifejezve, a legfőbb szorongás a lehetőség szorongása, melyben megnyílik a számunkra az út a világ(unk) jelentőségtelinek tartott és véges elemeinek destrukciója irányában. Ami azonban a hit puszta anticipációja (vö. Kierkegaard 1993, 184. o.), de mégis az emberi élet szorongásteli pillanatában és helyzetében a minden-lehetséges legsúlyosabb lehetőségének szakadéka elé kerülünk (Heideggernél ez a fakticitás!). Készek akkor vagyunk egy eredendőbb létre, ha komolyan képesek vagyunk egy így lehetővé vált ismétlésre, hiszen ne feledjük, a dán gondolkodó szerint "az ismétlés a létezés komolysága". Tehát úgy teszünk mindent, mintha elsőre tennénk. "Ha szert teszünk a komolyság eredendőségére és megőrizzük azt, akkor ott egymásutániságról és ismétlésről van szó; mihelyt tehát az eredendőség eltűnik az ismétlésben, megjelenik a szokás. A komoly ember éppen ama eredendőség révén komoly, amivel az ismétlésben ismét megjelenik." (Kierkegaard 1993, 173. o.) Az eredendőséget nélkülöző ismétlés a tűz ellobbanása a komoly magatartásban, aminek folytán az ismétlés nem eredményezhet mást, mint circulus vitiosust, az elmúlt esemény még fokozottabb felejtését. A komoly ember, vagyis a tartását állandóan őrizni kívánó Constantin Constantius számára az ismétlés, csak "az abszurd révén megtett mozdulat" (vö. Kierkegaard 1993, 25. o., és vö. Kierkegaard 1993a, 66. o.), vagy a még abszurdabb kifejezését felidézve: "az örökkévalóság maga az igazi ismétlés". Tehát egy mozgást (kinészisz) fejez ki, mely nem teljesedik be, vagy ahogy Heidegger ezt korábban a fenti vázlatban kifejezte - "a keresés véghezvitele (Vollzug) vagyok magam ez az önmagától valami". Ezzel az elgondolással Kierkegaard nemcsak a vallási tapasztalatot kívánta megújítani, hanem éppen a magán túljutó, ám magához (vissza)térő szubjektivitás gondolatával áttörte a reflexiós filozófia határát és a modern szubjektivitás létszerkezetébe engedett bepillantást. "Vagy véget ér az egész létezés az etika kívánalma szerint, vagy megteremtődik a feltétele annak, hogy az egész élet és az egész létezés elölről kezdődhessen, nem az előzővel való immanens folytonosságként, hisz az ellentmondás volna, hanem egy transzcendencia révén, amely az ismétlést az első léttől szakadékkal választja el..." (Kierkegaard 1993, 24. o.)
A létezés során nem érhetünk el mindentudó vagy éppen teljesen bűntelen állapotot, de ember-létünk legfőbb sajátossága az ettől való folytonos függőség viszonya, még akkor is, ha mit sem tudunk, vagy éppen mit sem törődünk ezzel. A függőségben, azaz az önnön létéért és ezen túl másokért felelősséget viselő emberi magatartás túllépés, a minden tudhatón túlmutató és teljesen át nem tekinthető mozgás, ami a lehető legjobb (vö. Gadamer 1991, 225. o.) felé, de soha be nem teljesíthető felé tart, vagyis az önmaga-keresés saját mélységbe nyíló önmaga-elveszítéséig (eksztázis) jut.
Kierkegaard számára "ama nemes görög felfogás szerint Schleiermacher volt az a gondolkodó, aki csak arról beszélt, amit tudott" (Kierkegaard 1993, 27. o.), aki a Der christliche Glaube című művében kidolgozta ezt a jelentékeny elgondolást, hogy az ember miként függő és egyben mi módon jut túl önmagán; "... semmiféle időbeli létben sem lehet helye a teljes szabadságérzésnek (Freiheitsgefühl)". (Schleiermacher 1968, 30. o.) Mindaz a magunk által történő tevékenység, ami ugyanis sohasem szűnik meg egészében, azaz egész létezésünket kíséri, az a teljes szabadságot tagadó tudat, ami ráébreszt minket a függőségre, vagy inkább tudatosítja, hogy ez a tudat valami rajta túl lévő által van. Ez a szabaddá tett és önmaga szokásos tevékenységi körén kívül került tudat egy bizonytalan helyzetbe kerül, mely megérteti vele, hogy egy örökre megoldhatatlan feladat elé került. Megérteni azt, hogy ez a kívül helyező mozgás az, ami látszólag teljesen kívülről tör be, a legteljesebb mértékben a sajátja, önmagához tartozik. Tudjuk vagy sem, mindig ebben a teljes függőségben létezünk. Egzisztensen tekintve, nincs lehetőség egy teljesen független szabad-létre, egy tiszta önmeghatározásra az önmaga tevékenységének végrehajtásakor. Ez az egyidejűleg szabaddá tevő és alávető paradox helyzet jelöli a feloldhatatlan, mégis időlegesen elleplezhető hasadást az ember önmegértésében. Ez az a legfontosabb belátás, amit Kierkegaard úgy fogalmazott meg, hogy létezésünkben "az abszurd erejénél fogva" folyton-folyvást ebben a túlhaladó mozgásban vagyunk. Ennek felfoghatóvá tételére a legkülönfélébb örvényt idéző stíluselemeket és irodalmi fordulatokat alkalmazta, hogy így őrizze meg az olvasásban is ezt a nyugtalanító elemet. Kierkegaard megmutatta, hogy mennyire bonyolult értelmessé tenni a "megértést megérteni" régi hermeneutikai toposzát: "Egy régi mondás szerint megértés és megértés között különbség van, és ez igaz is. A bensőségesség az egyik megértés, de a kérdés az, hogy hogyan értendő konkrétan ez a megértés. Egy dolog megérteni egy beszédet, és más dolog az abban rejlő személyes vonatkozást megérteni; egy dolog azt megérteni, amit mondunk, és más dolog abban magunkat megérteni." (Kierkegaard 1993, 165. o.) Ez a felfogás jelenti a megértés egzisztens kiterjesztését, ami nem zárul le egy egzisztenciális megértésben, hiszen a kérdés nem juthat - csak időlegesen - nyugvópontra, a kimondott másként és másként érint illetve talál el. Végső soron nem zárhatjuk ki azt, hogy a megértés eljut arra a pontra, ahol mint értelemalapozó megértés tárul fel, a pillanat váratlanságában a teljességgel soha nem szabad önmagam helyzetét értem, tisztán állok magam/helyzetem előtt. A megértett azonban nem mentesülhet a létezés egzisztens paradoxonától, amikor az értett, a magam "tiszta" értettsége komikumba vagy iróniába fordul át. Végső soron mindkettő a vélelmezett fantasztikus ön-magamnál-létet mint önazonosságot semmisíti meg. Erről a komikus átfordulásról, mint tényleges nem-értésről olvashatunk A halálos betegségben: "De ha feláll egy ember, és amit mond, az helyes - tehát megértette azt, és aztán amikor cselekednie kell, éppen az ellenkezőjét teszi -, amivel tehát azt bizonyítja, hogy mégsem értette meg azt: na, az aztán végtelenül komikus. [...] Végtelenül komikus, hogy valaki megérti a világ szánalmasságának és kicsinyességének teljes igazságát, mindezt valóban képes megérteni, de azt nem képes felismerni, amit megértett[...]" (Kierkegaard 1993b, 106-107. o.) Az egzisztáló ember félreért, mert ama legjobb felé csak tart és ebben a mozgásban tévútra tér, saját akaratából nem juthat önmaga közelébe és főként nem lehet ott ebben a közelségben örökké. Az emberi létezés és benne az önmaga ráhanyatlása arra, ami oly jól értett ("Verfallsgeneigtheit" a fiatal Heideggernél), azzal a felismeréssel jár, hogy lényegében mintegy önmaga ellenében/re jut el a megértéshez. Heidegger éppen Kierkegaard-hoz kapcsolódva állítja, a már idézet freiburgi előadásában: "szorongás a benne magában megbúvó legsajátabb csalótól." (Heidegger 1995, 256. o.) A bűnösség éppen ebből az önbecsapásból/önámításból származik, s ez az, ami a fiatal Heideggert egyértelműen Kierkegaard-hoz kapcsolja. Heidegger a következőket idézi A szorongás fogalma harmadik fejezetéből: "A bűn olyan konkrét képzet, amely a lehetőségnek a szabadsághoz való viszonyában egyre lehetségesebbé válik. [...] De az, aki vétkezik, vétkes lesz abban is, ami rávette a bűnre, hiszen a bűnnek sosincs külső oka, és aki kísértésbe esik, az vétkes magában a kísértésben is." (Kierkegaard 1993, 128-129. o., Heidegger 1995, 257. o. - kiemelés Heideggertől.) Az ember mindig bűnös vagy inkább vétkes hátralékai vannak (vö. Heidegger 1989, 58. §), és ebben a bűnös-létben fordul önmaga mulasztott lehetőségeihez, önmagához mint máshoz, vagy inkább önmaga csaló/ámító lényén túl a valamire irányuló szabad-lét felé mozdul. Így a fent említett készen-lét, készség az "átfordulásra" (Sich-wenden-an), vagyis túl kerül mindazokon (a világ esetlegesen jelentőségteljes dolgain), amik kétségbe ejtik, azok maga mögött maradnak és magán/maga miatt esik kétségbe, előáll a fordulat, amely önmaga felé irányítja (emlékszünk nem az én/önmaga irányít!). (Vö. Kierkegaard 1993b, 72-73. o.) Kierkegaard joggal teszi fel azonban a kérdést: "lehetséges-e, hogy valaki annak teljes tudatában kétségbeesett, hogy min esik kétségbe". (Uo.) A döntő különbség Heidegger Lét és időben kirajzolódó álláspontjához képest itt mutatkozik meg, hogy Kierkegaard számára nagyon is megfontolásra érdemes, hogy elgondolható-e egy teljesen sikeres önmagához-vissza-fordulás. Mert hát miként is érthetnénk Heideggert másként, amikor azt mondja: "Önmagát választotta (ti. a jelenvalólét - B. B.)." (Heidegger 1989, 483. o.) Első ízben Karl Löwith hívta fel a figyelmet erre az elmozdulásra a heideggeri szorongásfenoménben és ekkor még nem túl éles kritikájában a figyelmet újra a szorongás eredeti Kierkegaard által kialakított és veszendőbe ment gazdagságára irányította. Löwith fáradhatatlanul a következőt hangsúlyozta: "Az egzisztenciális meghalás, azaz a lehetséges halálhoz viszonyuló lét, nagyon is alapulhat a gondon és a jelenvalólét szorongásán, ettől még nem kevésbé megalapozott az abból előlépő elhatározottság, aminek valóságos lehetősége abból a szorongásteli előrepillantásból születik, hogy valóban halnia kell. Ez a pőre észlelhető tény, miként minden puszta tény, a lehetséges magyarázatok sokféleségét engedi." (Löwith 1984a, 63. o.) Azt gondolom, Löwith helyesen emelte ki minden ontológiai-egzisztenciális létmegértés egzisztens-ontikus kialakítottságát és a jelenvalólét mindenfajta szisztematizációjával szemben kritikusan előnyben részesítette az eredeti kierkegaard-i szándékot, nevezetesen "az egzisztencia kísérletező megvilágítását". ("Experimentierende Existenxerhellung", vö. Löwith 1984b, 4. o.) Ennek a kritikai pozíciónak a továbbélését látjuk mindmáig olyan egyébként jelentős művekben, mint John Caputo Radical Hermeneuticsa, vagy Michael Theunissen újabb műve, a Der Begriff Verzweiflung, amelyekben Löwith neve még csak elő sem fordul.
Egy hosszabb idézettel szeretném Löwith saját pozícióját érthetővé tenni: "Az ontológiai-lét a jelenvalólétnek szintén egy ontikus kitüntetettsége, s ez pedig nem jelent mást, mint hogy ontikusan ontológiai (van), hogy egy ilyen létező van, melynek létében önnön létére megy ki a játék, s hogy így egyúttal önnön léthez egy létviszonnyal rendelkezik és hogy önmagát önnön létében [...] megérti. A jelenvalólétet ez a megértés már olyannyira ontikusan kitünteti, hogy ez a »kitüntetettség« éppen a jelenvalólét onto-logikus-létében rejlik. A jelenvalólét ontológiai-egzisztenciális analízisének feladata azonban mindig »lehetősége és szükségszerűsége tekintetében a jelenvalólét ontikus-egzisztens szerkezetében előrajzolt« és tulajdonképpen nem »végül«, hanem kezdet kezdetétől » Aegzisztens, azaz ontikus gyökerű«." (Löwith 1984a, 64. o.) Igen nagy veszélyt jelentene a gondolkodás számára, ha a velünk vonatkozásba kerülő, ránk törő értelemvonatkozás örök viszonylagosságát (logosz-struktúra) egy megszüntetve-megőrző/felemelő logikában oldanánk fel. Ettől óvott minket Kierkegaard, tehát a mozgását vesztő, nyugalmat kierőszakoló logikától, amelyben éppen a jelenvalólét mindig is kérdéses léte vész el szemünk elől.
Tehát óvott az onto-logikus-létnek az onto-logikába történő logikai átfordításától. A szorongás fogalma bevezetőjében olvashatjuk: "magának a mozgásnak a fogalma transzcendencia, amelynek a logikában nincs helye". (Kierkegaard 1993, 19. o.) Fent azt mondtuk Kierkegaard nyomán, hogy a legnehezebb kategória a lehetőségé, mivel az elvileg betölthetetlent jelöli az emberi létben, ezért állandóan a keresés határozottan bízó, olykor lehangolt ("be- und verstimmen") helyzetében vagyunk, értelemígérő kiutat keresünk legsajátabb létünk felé. A lét, lezárultáig, megszüntethetetlenül mozgásban-lét. Löwith és Gadamer tehetséges tanítványa, Jürgen-Eckhardt Pleines írta disszertációjában: a szorongás tud magáról, nehogy a gondolkodásba vevő tudat módján értsük, elfedve a szorongást a reflektáló, szabad öntudat mozzanataként. A szorongás bizonyosságát mint egy valamire előzetesen hangolt/ráhangolt megértés lehangoltságát írjuk le. (Vö. Pleines 1964, 115. o.) Ne feledjük, Kierkegaard a bűnnek megfelelő hangulatot komolyságként fogta fel (vö. Kierkegaard 1993, 21. o.), s így világossá válik, hogy a lehangoltságban komolyan kell tartanunk magunkat, tehát meg kell őrizni a lehetőségek iránti mozgásra kész nyitottságot, nem megfutamodni ott, ahol a hellyel nem rendelkező bűnök egy kiúttalan káprázattal vesznek körül. "A bűnek megvan a maga meghatározott helye, pontosabban egyáltalán nincs helye, ez viszont egyben a meghatározása is. Azáltal, hogy máshol foglalkozunk vele, megváltoztatjuk, mivel nem megfelelő megvilágításba helyezzük. Ez megváltoztatja a fogalmat, ugyanakkor megzavarja a hangulatot is [...] és a helyes hangulat állandósága helyett hamis hangulatok futó káprázatát kapjuk." (Kierkegaard 1993, 20-21. o.) Az emberi élet a megértésen túl "(maga)tartást kíván nyerni".
A magát szorongással eltöltő hipochondria hermeneutikája helyén több komolyságot mutatni az élet iránt - ez nem kevés, amit végre Kierkegaard gondolataiban meg kellene érteni, főként egy olyan világban, amelyről Canetti azt mondta: "világunk olyanná alakult, hogy benne eluralkodott a szorongás és a közömbösség". (Canetti 1983, 42. o.)
Cikk eleje Cikk vége Jegyzetek Bezárás
Idézett művek
Th. W. Adorno: Kierkegaard. Konstruktion des Ästhetischen (1933), Suhrkamp V. 1974.
E. Canetti: Der andere Prozess. Kafkas Briefe an Felice, in Franz Kafka: Briefe an Felice, Reclam Verlag 1983.
H.-G. Gadamer: Die Idee des Guten zwischen Plato und Aristoteles, in: Plato im Dialog, Ges. Werke. Bd. 7., J. C. B. Mohr (P. Siebeck), 1991.
M. Heidegger: Phänomenologie des religiösen Lebens (1920-1921), kiad. M. Jung, Th. Regehly, C. Struve, Klostermann V. 1995, G. A. Bd. 60.
M. Heidegger: Lét és idő (1972), ford. Vajda M. és mások, Gondolat kiadó 1989.
M. Heidegger: Die Metaphysik des deutschen Idealismus (1941), kiad. G. Seubold, Klostermann V. 1991, G. A. Bd. 49.
S. A. Kierkegaard: A szorongás fogalma (1844), ford. Rácz P., Göncöl kiadó 1993.
S. A. Kierkegaard: Az ismétlés (1843), ford. Gyenge Z., Ictus kiadó 1993a.
S. A. Kierkegaard: A halálos betegség (1849), ford. Rácz P., Göncöl kiadó 1993b.
K. Löwith: Phänomenologische Ontologie und protestantische Theologie (1930), in: Heidegger. Perspektiven zur Deutung seines Werkes, kiad. O. Pöggeler, Athenäum V. 1984a.
K. Löwith: Existenzphilosophie (1932), in: Löwith: Heidegger - Denker in dürftiger Zeit, Sämtl. Schriften Bd. 8., J. B. Metzlersche Vbh. 1984b.
J.-P. Pleines: Vom Wesen des Menschen in seiner zeitlichen Bestimmung. Ein Versuch zur Zeitanalyse des menschlichen Daseins nach Sören Aabye Kierkegaard, Ruprecht-Karl-Uni., in: Heidelberg Inaugural-Dissertation 1964.
F. Schleiermacher: Der christliche Glaube (1830-1831), in: Schleiermacher: Schleiermacher-Auswahl, kiad. K. Barth, Siebenstern T. V. 1968.