Magyar Filozófiai Szemle

A téma eleve túlzásra, pontosabban mértéktelenségre [démesure] utal, hiszen aligha lehet egy előadás szigorúan behatárolt keretei közé szorítani, márpedig éppen arról van szó, hogyan lehet mértéket szabni a mértéktelenségnek [prendre la mesure d'une démesure], mellyel egy olyan szerzőt, mint Kierkegaard egy lapidáris félmondatban megítélnek: "Kierkegaard nem gondolkodó, hanem vallásos író...", amint Heidegger kijelenti a Holzwegében.¹

Hogyan is lehetne ítélni efelől, mielőtt érdemben megvizsgálnánk mindazokat a hermeneutikai és etikai kritériumokat, melyek egy ilyen ítéletet egyáltalán lehetővé tennének, és legelőször is: lehet-e egyáltalán ilyen ítéletet kimondani? Mit jelent a gondolkodói autoritás, milyen címen és minőségben lehet valaki gondolkodó, mi lehet ennek mértéke és hol kezdődik a mértéktelenség [démesure]?² Másként mondva: ki lehet gondolkodó és milyen címen?

Az ifjú Heidegger egy Karl Löwithnek írt levelében még szerényen megvallotta: "olyan teremtő gondolatokhoz képest, mint Kierkegaard vagy Nietzsche gondolkodása, munkámban semmi teremtőre nem törekedem; ha a nagyokhoz hasonlítanak, úgy tűnik, csak szalmacséplést művelek".³ Mindazonáltal a nagyokhoz hasonlítja magát és ehhez már ekkor a gondolkodás nagyságát választja magának zsinórmértékül. Miért kellene egy gondolatnak vagy gondolkodói műnek mindenáron és mindenekelőtt nagynak, grandiózusnak lennie (vagy döntőnek, sorsszerűen történelminek, léttörténeti jelentőségűnek stb.) ? Ez a kérdés mintha fel sem merülne. Pedig, amint a nagyság mítosza a minőségnek alapvetően mennyiségi megítélését követeli meg (még a gondolkodói minőség esetében is), szükségképp mértéktelenséghez vezet. Hermeneutikai rekonstrukciónk ennek okait és következményeit vizsgálja.

Amikor Heidegger problematikánkat tematikusabban közelíti meg, maga is "gondolkodók közti gondolatdialógust" követel meg a Kant és a metafizika problémája előszava alapján.⁴ Egy ilyen gondolatdialógus conditio sine qua nonja a másik gondolkodó meghallgatása. Márpedig éppen ezt tagadja meg Kierkegaard esetében az idézett szentencia [ill. ítélet - sentence] alapján, mely máig meghatározza Kierkegaard heideggeri interpretációját: "Kierkegaard nem gondolkodó, hanem vallásos író; éspedig nem egy a sok közül, hanem az egyetlen, aki kora sorsának megfelelt [mértékét kitöltötte - gemäße]."⁵

Persze nem kellene elfelejtenünk azt hozzátenni, amit maga Heidegger megjegyzése konklúziójában hozzátesz és ami mai interpretátorainál rendszerint elsikkad: "Ebben áll nagysága, feltéve, hogy egy ilyen kijelentés nem eleve félreértés."⁶ A feltevés jogos. Nyilván félreértésről van szó, különösen Heidegger későbbi állásfoglalásai alapján, mint látni fogjuk.⁷ E félreértés hermeneutikai, etikai és exisztenciális aspektusai egyaránt számot tarthatnak érdeklődésünkre.⁸

Heidegger itt különös módon eltér kérdezéses módszerétől és minden előzetes kérdésfeltevés nélkül kész válasszal áll elő. Fontos mindjárt az elején leszögezni, hogy nem a ítéletkijelentés [sentence] radikalitása tűnik problematikusnak. Hiszen semmi sem kiábrándítóbb a tudákos megállapítások fölényesen tudományos allűrjei mögül előbukkanó félszeg középszerűségnél, mely az ismerős interpretatív diskurzusokra oly jellemző: a források komplex, filológiai és történetkritikai elemzése alapján - a szakirodalomban kialakult viszonylagos konszenzus reinterpretációjának kockázatát is vállalva - megállapíthatjuk, hogy Heidegger mintha nem a más gondolkodók értékelésénél megszokott sajátos hermeneutikai követelmények szerint interpretálná Kierkegaard munkásságát, mindazonáltal megállapítása éppen elítélő radikalitása révén válik problematikussá a heideggeri gondolkodás tanulmányunkban rekonstruált kontextusában... Oly ismerősen csengnek az efféle következtetés- és ítélet-szurrogátumok, hogy a heréltek kórusának globalizált összhangzása már-már paradigmának tűnik. Pontosan az ítélet-következtetés radikalitása hiányzik a leginkább az idézett kijelentésből, pontosan a stricto sensu ítélet hiánya tűnik a legproblematikusabbnak. Mert a gondolateljárás [procès de pensée] nélkül kimondott megítélés aligha méltó az ítélet névre. A megfelelő eljárás és vizsgálat nélküli megítélés totalitárius logika szerint jár el és az eredmény nem ítélet, hanem prejudikáció, mely csupán az alapját képező előítéletet mondja ki ítélet gyanánt.⁹

Mindazonáltal kár volna beérni egy heideggeri balítélet öncélú rekonstrukciójával, ha ez csupán az interpretatív megközelítésekre általában is jellemző előítélet-projekció egyik jellegzetes példája, amennyiben minden interpretáció lényegi ismérve éppen az a projektív prejudikáció, melyet maga Heidegger oly pontosan ír le a Lét és idő 32. paragrafusában: "Az értelmezés [ill. interpretáció - Auslegung] sohasem valami előre-adottnak az előfeltevés nélküli megragadása. Ha az értelmezés egy sajátos konkréciója az egzakt szöveginterpretáció értelmében előszeretettel hivatkozik arra, ami »ott áll«, akkor az, ami leginkább [zunächst] »ott áll«, nem más, mint az értelmező magától értetődő, nem-vitatott előzetes véleménye, mely minden [interpretatív] értelmezési kísérletben szükségszerűen benne rejlik olyanként, mint amit az [interpretatív] értelmezéssel tulajdonképpen már »tételeztek« [...]"¹⁰ - ami nyilván Heidegger Kierkegaard-interpretációjának prejudikatív előfeltételezettségére is érvényes, hiszen éppen erről az önfeledten projektív prejudikációról ismerjük fel az interpretációt mint az "értelmezés sajátos konkrécióját" és mint a megértés (Verstehen) negatív alternatíváját. Ha tetszik: ez az interpretativitás "különös ismertetőjele".

Nem arról van tehát szó, hogy a problémára felemelt ujjal rámutatva figyelmeztetnünk kellene Heideggert, hogy legközelebb fogalmazzon óvatosabban és középszerűbben, hanem sokkal inkább az interpretáció sajátos heideggeri "konkrécióján" keresztül minden interpretatív megközelítés jellegzetes projektív logikájának megragadása a tét, mint az interpretáció megértésének és a róla való gondolkodásnak elemi előfeltétele. Enélkül és ennek önreflexív alkalmazása nélkül magunk is a fölényes megalapozatlansággal ítélkező interpretáció hibájába esnénk.¹¹

Ami Kierkegaard-t illeti, ő minden jel szerint következetesen tudatosítani igyekezett a gondolkodásról való gondolkodás alapvető nehézségeit, amit a "kettős reflexió" keretében tematizált és gondolkodói hermeneutikájának alapkövetelményévé tette. Ebből adódóan explicite állást foglal a Heidegger által mellőzött kérdésekkel kapcsolatban, ami az előmegértés sorsszerű dimenzióját feltárva különösen érdekessé teszi a mű válaszát a reduktív interpretációra.

Pedig elég egy sommás félmondat, hogy elfeledjék vagy elfeledtessék - "Kierkegaard nem gondolkodó", ne is gondoljunk tehát rá mint gondolkodóra... Aki ilyen sommásan ítél, nyilván nem törekedik elgondolni azt, amit elutasít. Ahelyett, hogy igyekezne elgondolni a kérdéses életművet, eleve saját projektív megközelítése alapján interpretálja, a mű önértelmezésétől teljességgel idegen módon. Ismét a mű [oeuvre] és az interpretáció közti alapvető hermeneutikai differenciába ütközünk tehát, amennyiben Kierkegaard számára a gondolkodás életmű és alkotói tett, amit a heideggeri interpretáció elutasít. De vajon milyen alternatívát jelenthet a művel [oeuvre] szemben az interpretáció tét-len [vagy mű-veletlen] elgondolása [pensée dés-oeuvrée] ?

Heidegger nem mondja meg. Nem bírálja Kierkegaard-t, hanem eleve diszkvalifikálja, interpretációja tehát nem kritika, hanem cenzúra, nem ítél, hanem likvidál. A mértékadó ítélet alapja ugyanis a hermeneutikában éppúgy, mint a joggyakorlatban a "hallgattassék meg a másik fél is" (audiatur et altera pars), aminek szöges ellentéte az interpretatív cenzúrára jellemző "hallgattassék el a másik fél" gyakorlata, ami szükségessé teszi az elmaradt vizsgálat újrafelvételét, a mellőzött tanú utólagos idézését és meghallgatását. Az interpretátor láthatóan nem foglalkozik azzal, hogy maga Kierkegaard a gondolkodás feladatát és a kettős reflexió követelményét szüntelenül figyelemben tartva miért tekinti magát gondolkodónak és milyen alapon lehet ezt megtagadni tőle. Egyedül a félreértés lehetőségének azonnali kilátásba helyezése utal kifejezett gondolkodói erőfeszítésre [effort de pensée]. Ezzel azonban Heidegger önmaga ellen fordítja saját kijelentését mint sorsszerű "történelmi" félreértést, mely a művet interpretációvá redukálja. E hermeneutikai félreértés kurrens elnevezése interpretáció, mely a megértés inautentikus alternatívája a Lét és idő 32. §-a szerint, ahol Heidegger a Verstehen-Auslegung ellentétet tematizálja.

Elbizakodottság volna, ha azt gondolnánk, hogy el tudjuk oszlatni ezt az alapvető félreértést, melynek fő történeti kifejeződését és következményét egzisztencializmusnak szokás nevezni. Viszont fel lehet tárni a félreértés értelmét a Heideggernél ezúttal elmaradt "gondolkodók közti gondolatdialógus" rekonstrukciója révén, megmutatva ezáltal, Kierkegaard mennyiben tekinthető gondolkodónak görög és modern értelemben egyaránt.¹² Annak feltárásáról van tehát szó, amit a kérdéses interpretatív cenzúra elfed: a heideggeri gondolkodás kierkegaard-i forrásairól.¹³ Bár viszonylag gyakran hivatkozik rá, Heidegger a szó szoros értelmében sohasem idézi Kierkegaard-t. Tulajdonképpen nem hallgatja meg és nem olvassa, hanem kizárólag interpretálja. A párbeszéd ilyetén elutasítása annál is inkább különös, hogy a heideggeri "gondolatdialógus"-hermeneutika éppen a kierkegaard-i ismétlés-hermeneutika és az egyetemes kortársság-gondolat közvetlen örököse, ami kvázi felhatalmaz az idézett "nem gondolkodó"-kijelentésre adott Kierkegaard-replikák rekonstrukciójára - arra, hogy feltárjuk maga a mű miként felel meg a művet megkérdőjelező interpretációnak.¹⁴

Persze nem szükséges képzelt replikákat keresnünk, amikor maga Heidegger felel legjobban magának a Szellem fenomenológiáját kommentáló előadásában: "Mi tehát a helyzet Kierkegaard és Nietzsche esetében? Nem szabad minden további nélkül azt állítani, hogy nem filozófusok, ahogyan azt sem jelenthetjük ki elhamarkodottan, hogy azok, sőt a filozófia tulajdonképpeni történetéhez tartoznak. Talán e kettőben [a francia fordítás interpretatív lapsus-a alapján: e két gondolkodóban], akit nem vehetünk eléggé komolyan, valami megvalósult, ami tényleg nem filozófia, valami amire még fogalmunk sincs, így e fogalom keresése megértésük és hatáskifejtésük érdekében döntőbb mint egy kézlegyintéssel kijátszani őket a filozófiával szemben."¹⁵

Aligha lehetne világosabban megmutatni az exisztenciagondolat eredetvizsgálatának szükségességét, a két gondolkodó megfelelő álláspontjának rekonstruciója révén, egy "gondolatdialógus" keretében.

Kierkegaard első lehetséges "replikáját" az Utóiratban találjuk, ahol műveit így mutatja be: "Sehol sincs bennük tudós hangvétel, de ebből még nem kell a gondolkodás hiányára következtetni; persze más dolog gondolkodni és megint más az elgondoltban létezni, [...] hiszen lehet valakinek pusztán intellektuális meggyőződése is."

Mint mindig, amikor a szerző tekintélye a tét, alapjában véve autoritás-kérdésről van szó: ki állíthatja, hogy valaki nem gondolkodó ? Vajon a filozófiai érvelésben nem eleve elfogadhatatlan interpretatív cenzúra ez ? És még ha valahogyan sikerülne is igazolni hasznosságát vagy szükségességét, miként kerülhető el a flagráns visszaélés, hogy egy rögtön-ítélő sommás kijelentéssel bármely ellenfelünktől megtagadjuk gondolkodó-mivoltát (ergo: voltaképpeni vitaképességét), mintha valamiféle hermeneutikai szükségállapot legitimálná az ilyen eljárást.

E tekintetben Kierkegaard joggal jegyzi meg: "egy kiátkozás [...] nem bizonyítja sem azt, hogy az illető gondolkodó, sem azt, hogy kiátkozott ellenfele nem az".¹⁶ Máshol pedig egy szem iróniával állapítja meg az interpretatív cenzúra, vagyis az egyházi Imprimatúrát felváltó világi Interpretatúra kapcsán: "Bárhogy legyen is, mindig jó, ha az emberre ráismernek valamiről ; nem is kérek mást, mint hogy indexre tegyenek mint az egyetlent, aki képtelen tanítani és így képtelen megérteni a kor követelményeit"¹⁷ - ami megvilágítja az interpretáció és a cenzúra okkult viszonyát.

Sosem szerencsés megfeledkezni arról, hogy a gondolkodás az ember konstitutív szabadsága [une liberté constitutive de l'être humain], par excellence szabadságjog, mivel minden más szabadság hermeneutikai alapfeltétele éppen a gondolkodás szabadsága. Amennyiben ez a szabadság minden emberi igazságszolgáltatás [ill. igazságosság - justice] konstitutív feltétele, eleve igazságtalan megtagadni bárkitől. Tekintve, hogy ezáltal szabad ember-mivoltától, egyszóval emberi mivoltától, alapvető emberi minőségétől fosztanánk meg.¹⁸ Ki bírhat olyan autoritással, hogy legitim módon megtehetné ezt, anélkül hogy ugyanakkor saját magát is megfosztaná emberi mivoltától és gondolkodói minőségétől ?¹⁹

Amikor Heideggernek az őt nemzetiszocialista elkötelezettsége miatt ért vádak ellen kellett védekeznie a Spiegelben, maga is így nyilatkozik: "A gondolkodás terén nincsenek tekintélykijelentések."²⁰ Miként értelmezzük tehát saját tekintélykijelentését, mellyel megtagadta Kierkegaard-tól a gondolkodó minősítést. Erre a kérdésre az Utóirat egy másik megjegyzése felel: "Ha a tiszta gondolkodás gyakorlata dönt a gondolkodó minőségről, a szubjektív gondolkodó eo ipso ki van zárva. [...] De vele egyetemben minden exisztenciaprobléma is kútba esik."²¹ A folytatás szintén arra utal, hogy Kierkegaard anticipálja a heideggeri ellenvetéseket: "A szubjektív gondolkodó mindazonáltal mégsem költő [vagy író - mivel Digter dánul mindkettőt jelenti, vö. Schriftsteller], noha az is; nem etikus, noha az is, hanem dialektikus és lényegileg exisztáló." [...] "A szubjektív gondolkodó feladata, hogy megértse magát az exisztenciában" - ami a szókratészi maieutikus gondolkodás, a hermeneutikai-etikai "bábáskodás" exisztenciál-ipszológiai újraértelmezése. Ennek alapján még pontosabban definiálja mit ért szubjektív gondolkodón: "önmegértés az exisztenciában: ez volt a görögség alapelve"²² - ergo: a szubjektív gondolkodó "archetípusa" Szókratész mint az önmegismerés és az önmagaság keresésének leginspiratívabb gondolkodója.

A "szubjektív gondolkodó" nem romantikus költő vagy író. Épp ellenkezőleg, Kierkegaard itt arra emlékeztet, hogy minden gondolkodás principiálisan (elvben és kezdettől, egyszóval: eleve) szubjektív, akár akarjuk, akár nem, akár tudatában vagyunk, akár nem. Csak az ettől elvonatkoztatni próbáló exisztáló felejti el, hogy maga is sajátos hermeneutikai intencionalitással bíró szubjektum. Márpedig a szubjektivitást vállalni mint a gondolkodás konstitutív hermeneutikai intencionalitását nem ugyanaz, mint "megmaradni a szubjektivizmusnál" vagy a "szubjektivitás-metafizika szintjén", amivel egy heideggeriánus interpretáció vádolhatná Kierkegaard-t.²³ Épp ellenkezőleg, csak így válik lehetővé a szubjektivitással való szembesülés és nem-igazság részének elvetése, igazságtartalmának felismerése mellett. Ezért maga Kierkegaard (interpretátoraival ellentétben) nem éri be az emblematikussá vált tézis recitálásával, miszerint "a szubjektivitás az igazság",²⁴ hanem mindjárt arra is figyelmeztet, hogy a szubjektivitás ugyanakkor nem-igazság is lehet, mihelyt a benne kifejeződő exisztenciál-ipszológiai önmegértés bármilyen objektivizmusra vagy szubjektivizmusra redukálódik.²⁵

Ez a szubjektivitás-tézis tehát ebben az értelemben, egy "egyedül értelemadó" hermeneutikai intencionalitás tételezéseként Kierkegaard "cogitó"-ja, ami a "kettős reflexió" követelményével azonban nem egy újabb reflexív filozófiához, hanem a filozófiai reflexivitást önmagával is szembefordító iróniahermeneutika révén az önmagaság magában (nem szub- vagy ob-jectumként, hanem ipso-jectumként vagy önvetülésként) való elgondolásának követelményéhez és lehetőségéhez vezet, ami az exisztenciálhermeneutika ipszológiai hátterét tárja fel és az egologikus metafizikai gondolkodás hegeli betetőzése után új korszakot nyit: az exisztenciál-ipszológiai gondolkodásét. Ezért mondhatta Heidegger Kierkegaard kapcsán, hogy "valami megvalósult ami tényleg nem filozófia, valami amire még fogalmunk sincs", tekintve, hogy az exisztenciálhermeneutikát ő maga sem tematizálta ipszológiailag, ahogyan a reflexivitással azonosított filozófia és az önmagában vett (eredendően önmegértésként és önmagaságmegértésként felfogott) gondolkodás közti ipszológiai differenciát sem tematizálta.

A kierkegaard-i szubjektivitás tehát nem valamilyen fenomenológiai értelemben vett intencionalitás kifejezője, hanem egy exisztenciál-ipszológiai értelemben vett hermeneutikai intencionalitás tételezése, mely szerint minden tudat exisztencia-tudat, eredendően (jobban mondva: principiálisan) ön-tudat, ill. önmaga-tudat [conscience d'un soi]. Márpedig ez az ipszológiailag értett önmaga igen távol van az egológiailag korlátozott (mégoly tiszta és transzcendentális egóvá redukált) szubjektum fogalmától és annak interpretatív-diszkurzív alkalmazásaitól, annál is inkább, mert nem tisztán absztrakt szubjektum (nem transzcendentális ego), ahogyan az Utóirat megállapítja: "Ez az »önmaga« megintcsak nem a tiszta humanitás [vagy embereszme], illetve más ehhez hasonló képzetek, melyek alapján minden könnyűvé válik, mivel a nehézséget likvidálják és a kérdést áthelyezik az absztrakció árnyjátékainak világába."²⁶ Ezzel Kierkegaard megelőlegezi a szubjektivitás (és a humanista ill. antropo-egologikus metafizikák) heideggeri kritikáját, anélkül azonban, hogy közben megfeledkezne saját gondolkodásának kikerülhetetlen szubjektivitásáról.

A kierkegaard-i álláspontot szubjektivizmusra redukáló interpretációk éppen a szubjektivitás alapvető exisztenciálhermeneutikai értelmét ignorálják - Kierkegaard-nál éppúgy mint egyébként. Pedig a szubjektivitás kierkegaard-i hermeneutikája eredendően ipszologikus hermeneutika, mégpedig a szókratészi önmegértő és önmegvalósító (pontosabban önlétrehozó) "bábáskodásnak" megfelelően: "A szubjektív gondolkodó feladata, hogy megértse magát [mint önmagát] az exisztenciában."²⁷

Joggal tiltakozik tehát az interpretatív cenzúra ellen: "A szubjektív gondolkodó exisztáló egyén és mégis gondolkodik; nem vonatkoztat el az exisztenciától és annak ellentmondásától; elmerül benne és mégis, gondolkodnia kell. Gondolkodásának minden mozzanatában azzal is kell gondolnia, hogy exisztál. Ily módon mindig épp elég gondolkodnivalója lesz."²⁸

"Ezek a kérdések természetesen nem keltik fel a professzorok érdeklődését. Végül is nem elképzelhetetlen, hogy egy professzor merő udvariasságból futólag megjegyezze a szerzőről a Rendszer egyik lábjegyzetében, hogy a bensőségességet képviseli. Ily módon a szerzőnek és tudatlan olvasóinak már semmi másról nem kell tudni. [...] Amikor tehát kijelentik: ez az író [ez a »vallásos író«, aki ti. » knem gondolkodó«] a bensőségességet képviseli, ezzel a rövidke félmondattal, amit aztán mindenki elismételhet, már mindent elmondtunk, és még sokkal többet is mint maga a szerző. Mindenki tudja, mit kell gondolnia". Kierkegaard máig érvényes módon írja le itt az interpretatív cenzúra gondolat-diktátumát és annak diktatorikus kvázi-intézményesüllését.

Ami őt magát illeti, határozottan elutasít minden interpretatív cenzúrát még saját metakritikájában is, ami (a polemikus stílus által provokált distancia és főként a kettős reflexiót érvényesítő önirónia miatt) szintén nem válhat gondolatdiktátummá: "De nem döntöm el, hogy igazán konkrét és reális módon mindenki tudja-e, mi a bensőségesség és hogy ki-ki íróként tud-e ilyen értelemben művet alkotni. Bárkiről, aki hallgat, kész vagyok feltételezni; a professzorok azonban nem hallgatnak."²⁹

Távol áll tehát tőle, hogy más gondolkodókat eleve diszkvalifikáljon saját gondolkodását etalonnak tekintve. Kierkegaard még ahhoz sem ragaszkodik, hogy az exisztencia filozófusának vagy gondolkodójának par excellence példája legyen, amint eszmetörténetileg lehetett volna. Kvázi ezt megelőzendő kijelenti, hogy Szókratész "a történelem egyetlen exisztenciafilozófusa",³⁰ sőt: "az egyetlen ember, akit csodálattal ismerek el mint gondolkodót".³¹ Ezek a preventív megjegyzések a minket foglalkoztató ítéletszentencia szókratészi megfordítását vonják maguk után. Hiszen ha valamilyen rendkívül igényes szempontból nézve Kierkegaard nem minősülne gondolkodónak, ugyanazon szigorú hermeneutikai és etikai követelmények alapján vajon hogyan értékelhető Heidegger?

Heideggeri szempontból azzal a kifogással lehetne élni, hogy a szerző tulajdonképpen "csupán" a filozófus minősítést vonja meg Kierkegaard-tól, vagy legalábbis így kéne értenünk az idézett kijelentést. Valójában maga Heidegger is elutasítja a filozófus címet, sőt a Cerisy-ben folytatott beszélgetések során kijelenti: "Nincs Heidegger-filozófia és még ha lenne is ilyesmi, nem érdekelne egy ilyen filozófia."³² Még a stílus is eigentlich kierkegaard-i.

Heidegger tehát - idővel - visszatér a nem-filozófiai, sőt határozottan afilozofikus [aphilosophique] gondolkodás kierkegaard-i álláspontjához, ami korai írásai alapján saját ifjúkori álláspontja lehetett, esetleg éppen Kierkegaard hatására. Karl Löwithnek 1921-ben még így nyilatkozik: "nem vagyok filozófus és nem is gondolok arra, hogy ilyesmivel foglalkozzak".³³

Ki lehet tehát igazán gondolkodó, amikor maga Heidegger sem mondja magát filozófusnak, hogy még inkább gondolkodó lehessen és ha -ugyanakkor és ugyanazon tekintetben- megtagadja Kierkegaard-tól egy analóg álláspont lehetőségét, noha történetileg maga is tőle veszi át a nem-filozófus gondolkodó eszméjét, melyet éppen Kierkegaard vezet be legpregnánsabban a modern gondolkodásba.

Idézzünk végül összegzésképpen egy utolsó Kierkegaard-replikát az Előszavak című írásból: "Így hát ha csak egy kicsit, egészen kicsit, végtelenül icipicit is, de mégiscsak filozófus volnék és nem maradok ki a játékból."³⁴ Márpedig ha heideggeri szempontból az autentikus gondolkodók meghatározó ismérve nagyságuk, vajon mi más adódhat ebből, mint a nagyság-igény és a gondolkodói minőség interpretatív konfúziója? Továbbá felmerül a kérdés: vajon az idézett szerző nem éppen azért igyekszik diszkvalifikálni a kierkegaard-i megközelítést, hogy elkerülje nagyság-igényének szókratikus konfrontációját a gondolkodással?

Kierkegaard hegelianizmuskritikája, mint az interpretatív és spekulatív gondolkodás kritikája, így lényegében a heideggeri gondolkodásinterpretációra is érvényes: "Mindenfajta bölcselemmel szemben az exisztáló joggal várhatja el az etika kézjegyét. Ha pedig egyszer ezen az úton elindulva egy úgyszólván észrevehetetlen átmenet lassan elfeledteti az emberrel exisztenciáját, hogy sub specie æterni gondolkodjon, az ellenvetés akkor másfajta. [...] ez a filozófia, azzal, hogy elmulasztja meghatározni milyen kapcsolatban áll az exisztálóval és azáltal, hogy az etikát mellőzi, az exisztenciában konfúziót kelt."³⁵

Az idézett replikák alapján Kierkegaard nem csupán gondolkodásának heideggeri kritikáját anticipálta, hanem annak szókratikus megfordítását is. Valójában semmi nem indokolja azt az állítást, hogy Kierkegaard nem volt gondolkodó, mivel ironikusan elhatárolta magát a filozófus titulustól, éppen annak érdekében, hogy ily módon még inkább a gondolkodás maieutikus feladatának szentelhesse magát. Heidegger interpretatív szentenciája tehát úgyszólván magától visszájára fordul hermeneutikai és etikai szempontból egyaránt. E minden gondolkodóval avagy filozófussal szemben érvényes autentikusan görög követelmény alapján a visszájára fordulás [retournement] a következőképpen összegezhető: "Heidegger nem gondolkodó, hanem

filozófiai író; éspedig nem egy a sok közül, hanem az egyetlen, aki kora sorsának megfelelt. Ebben áll nagysága, feltéve, hogy egy ilyen kijelentés nem eleve félreértés." Si tacuisses-

5 "Kierkegaard ist kein Denker, sondern ein religiöser Schriftsteller und zwar nicht einer unter anderen, sondern der einzige dem Geschick seines Zeitalters gemäße." (Holzwege [230], GA 5: 249) Ez a sommás ítélet összegzi Heidegger általában jellemző interpretatív attitűdjét Kierkegaard-ral szemben. Lényegében ugyanígy fogalmaz már a Hermeneutik der Faktizität: "Starke Anstöße für die hier vorgelegte Explikation kommen von der Arbeit Kierkegaards. Aber Voraussetzungen, Ansatz, Art der Durchführung und das Ziel sind grundsätzlich verschieden, weil er es sich zu leicht macht. Im Grunde war für ihn nichts fraglich als die eigene Reflexion, die er betrieb. Er war Theologe und stand innerhalb des Glaubens, grundsätzlich außerhalb der Philosophie. Die heutige Lage ist eine andere. Entscheidend ist demnach, das Heute dergestalt in den Ansatz der Analyse zu nehmen, daß hierbei schon so etwas wie ein Seinscharakter sichtbar wird." (GA 63: 30) Hasonlóképp a Beiträge-ben: "Was zwischen Hegel und Nietzsche liegt, ist vielgestaltig, nirgends ursprünglich im Metaphysischen, auch Kierkegaard nicht." (GA 65: 233)

7 Vö. Entwürfe zur Geschichte des Seins als Metaphysik, in: Nietzsche vol. II. (Neske, 1961), 472 (francia fordítása: Projets pour l'histoire de l'Être en tant que métaphysique - vö. Nietzsche II, Gallimard, 1971, 380-381. o.): "Die aus der ersten Vollendung der Metaphysik bei Schelling vorgezeichnete Auszeichnung der Existenz im Sinne der Wirklichkeit als Selbstsein gelangt auf dem Umweg über Kierkegaard, der weder Theologe noch Metaphysiker und doch von beidem das Wesentliche ist, in eine eigentümliche Vereinigung." Ez a "revideált" értelmezés azonban lényegileg ugyanolyan kétértelmű és félreértéskeltő marad mint elődje. Jóval többről van szó, mint egy Kierkegaard-interpretáció tisztázásáról: az önmagaság ontológiája [ontologie de l'ipséité] a hagyományos ontológia és az exisztenciafilozófia közti hiányzó láncszem, melynek fundamentálhermeneutikai tematizálása nélkül e kettő kapcsolata homályosan kétértelmű marad és számos félreértésre ad okot, melyek legsúlyosabbika és egyben összefoglaló neve: "egzisztencializmus".

11 Ugyanígy e konfrontatív megközelítés helyenként látszólag ellentmondást nem tűrő hangvétele [ton péremptoire] sem esetlegesen választott attitűd következménye, hanem az ellentmondást nem tűrő heideggeri megközelítés visszájára fordulása [retournement], az idézett Kierkegaard-replikák esetében pedig a szerző mindenkori interpretátoraival és az interpretáció intézményével szembeni kíméletlen iróniája (csakúgy mint a Hegellel exemplifikált német professzor-attitűd kierkegaard-i kritikájának mutatis mutandis "ráolvasása" Heideggerre) szintén e hermeneutikai visszájára fordulás, ill. visszájára ordítás [retournement] része, nem pedig egy újabb interpretáció esetlegesen projektív hangvétele. Ami éppen nem azt jelenti, hogy megpróbálnánk kibújni a hangvétel és a bírálat vállalásának felelőssége alól, hiszen pontosan az önfeledten projektív interpretáció kritikai elutasítása révén válik egyáltalán lehetővé, hogy valóban saját álláspontot alakítsunk ki és azt valóban vállaljuk (mások álláspontjainak csupán viszonylagosan és "kritikailag" vállalt projektív kollázsa helyett, ami az interpretációra általában jellemző).

13 Eszmetörténeti tény, hogy a Heidegger-recepciót Kierkegaard rendkívüli népszerűsége készítette elő Németországban, de később Franciaországban is. A kierkegaard-i gondolkodás iránti és általa meghatározott érdeklődés nélkül Heidegger befogadása aligha volt elképzelhető, hiszen éppen a legsajátlagosabban heideggerinek tekintett fogalmak (az exisztenciális analitika alapfogalmai) esetében legnyilvánvalóbb a Kierkegaard-hatás. Ezért is hangsúlyozzák annyira a Kierkegaard-hatást Heidegger első értelmezői, így főként O. Pöggeler, aki még egy szinte ismeretlen gondolkodót igyekezett bemutatni és "népszerűsíteni", míg később, a "kanonizálást" követő interpretátornemzedékek számára ugyanez a principiális hatás kínossá és kegyes hallgatással övezett tabuvá vált, mivel túl mélyen érinti a heideggeri gondolkodás eredetét és eredetiségét. Az interpretátorok e kegyes hallgatásának maga Heidegger adta meg a kezdőlökést azzal, ahogyan a gondolkodásának adott kierkegaard-i indíttatást és Kierkegaard gondolkodói szerepét saját maga interpretálta, ill. obliterálta. Máig megfigyelhető, amint Heidegger kapcsán rituálisan megemlékeznek Kierkegaard-ról, anélkül azonban, hogy a gondolkodók párbeszédének és konfrontációjának szükségessége egyáltalán felmerülne, aminek szignifikáns példája, Hugo Ott az ifjú Heidegger értékelésében immár kanonikusnak tekintett életrajzi interpretációja. Pedig az exisztenciálanalitikai alapfogalmak kierkegaard-i inspirációjának tematikus feltárásán túlmenően, az ifjú Heidegger spirituális fejlődésében, jelesül a skolasztikával, a katolicizmussal és minden dogmatikusan keresztény gondolkodással szembeni emancipálódásában is kulcsszerepet játszhatott találkozása Kierkegaard-ral, s talán ezért is helyezhetett projektív interpretációjában nagyobb hangsúlyt a "vallásos íróra" a gondolkodó rovására. Kár volna jellemzően interpretatív redukcióval egyes pszichobiográfiai összefüggésekre visszavezetni a problémát, a volt jezsuita novícius Kierkegaard-ral való felszabadító találkozásának személyes kontextusa mégsem elhanyagolható, már a róla való hallgatás feltételezhető okai miatt sem. Hugo Ott is utal arra, hogy az ifjú Heidegger előző jegyességének felbontása után egy protestáns lányt vesz feleségül, ami katolikus környezete és Hugo Ott szerint "ősei hitétől" való eltávolodását eredményezi. (Hugo Ott e tekintetben Husserl evangélikusságát "teszi felelőssé", ami pedig még magára Husserlre is kevésbé látszott hatni, mint Kierkegaard gondolatébresztő hite és hitébresztő gondolatai Heideggerre.) Még mielőtt a Heidegger-exegéták fölényességével elintéznénk a dolgot, mint túlságosan életfilozofikus és így a gondolkodás feladatához méltatlan (kvázi komolytalan) megközelítést, talán érdemes arra is gondolnunk (a Martin Heide álnéven publikált versek elemzésétől ezúttal eltekintve), hogyan lehetséges, hogy az ifjú Heidegger első, meghiúsult jegyességének körülményei nem kevésbé romantikusak, mint Kierkegaard-é: titkos eljegyzés, majd szakítás. A körülmények, az okok és az indítékok azonban jóval kevésbé ismertek, mint Kierkegaard-nál, mivel Heidegger sohasem nyilatkozik erről. Az eljegyzés felbontásának motivációja mindenesetre prózaibbnak tűnik: "Margarettel [aki egy egyszerű strasburgi vámtisztviselő lánya volt] eljegyzését, mely a jelek szerint állandó feszültségek és kényszerlépések forrása volt, 1915 novemberében [két év után] felbontotta. Ennek előzménye volt Heidegger menyasszonyának súlyos tüdőbetegsége, melynek kezelésére Davosba utazott." (H. Ott: M. Heidegger - Éléments pour une biographie, Paris, Payot, 1990, 95. o.) A sorsszerű ismétlődés, mely aligha kerülhette el Heidegger figyelmét, Kierkegaard befogadását sokkal mélyebbé tehette, mint azt a Heidegger-interpretáció kegyes konszenzusa alapján gondolnánk. Ugyanakkor egy okkal több volt, hogy mindezt később a legmélyebb hallgatás övezze.

14 A sorsszerű ismétlés és replika exisztenciálanalitikai értelmében is értendő: "Nem szükséges, hogy az elhatározottság kifejezetten tudjon azoknak a lehetőségeknek az eredetéről, amelyekre kivetül [vö. projektív interpretáció]. [...] Az önmagához visszatérő, önmagára hagyatkozó elhatározottság ekkor egy öröklött egzisztencialehetőség ismétlésévé válik. Az ismétlés a kifejezett áthagyományozás, vagyis visszatérés a jelen-volt jelenvalólét lehetőségeibe. [...] Az ismétlés - egy elhatározott kivetülésből [vagy projektumból] származva - nem azért enged az "elmúlt" rábeszélésének, hogy azt mint valaha valóságosat egyszerűen csak visszatérni engedje. Ellenkezőleg, az ismétlés válaszol [replikál - erwidert] a jelen-volt egzisztencialehetőségre. [...] Az ismétlésben kifejezetten feltárulhat a sorsszerű történelem az öröklött örökséghez való kötődése szempontjából. Csak az ismétlés teszi nyilvánvalóvá a jelenvalólét számára tulajdon történelmét." (LI 619; SZ [386])

15 GA 32: 19. Mindez eszünkbe juttathatja a Szorongás fogalmának a jövő gondolkodóival kapcsolatos fejtegetéseit (vö. OC 7: 205). Persze az idézet folytatása sem tanulság nélküli a gondolatdialógus rekonstrukciója szempontjából: "Meg kell maradnia tehát annak az eshetőségnek, hogy az elkövetkező idő, kezdve a miénkkel, sokáig valódi filozófia nélkül marad. Egy ilyen hiány egyébként nem is állna rosszul neki. Azt ahogyan a filozófiát ma űzik, az a zavartság és kiüresedettség, amivel a filozófia hagyományához vagyis szellemiségének jelenvalóságához [az interpretáció a művekhez és a gondolkodás kreativitásához] valójában viszonyul, ezt a filozófia-űzést az előbbiekben azért kellett felidézni, mert amennyiben utunkba kerül, el kell taszítanunk."

19 N. B.: Ha egyszer "tetten értük" egy szerző stricto sensu diktatorikus és totalitárius interpretáció-logikáját, úgyszólván másodlagos derivátum-kérdés, hogy mikor, mennyire és melyik totalitárius ideológiához, illetve párthoz csatlakozott. A heideggeri gondolkodást a szerző pártállása okán en bloc elítélő zsurnálfilozófusok szigorúan hermeneutikai és filozófiai szempontból többnyire ugyanolyan diktatorikusan interpretatív módon bírálják Heideggert, mint amivel vádolják, miközben az ok-okozati viszony feje tetejére áll: mintha a párttagságból következne a meggyőződés és az elvi állásfoglalás, nem pedig fordítva. Egyébiránt elvi szempontból - ha tetszik logikailag - a pártosság önmagában totalitárius logikára épül, amennyiben a szó szerint részt jelentő párt-igazságot (egyszóval egy rész-igazságot) totalizálja egyedül választható igazsággá. Ezért olyan kínos, ha egy filozófus, akinek elvben mégiscsak a totalitással, az egész igazsággal volna dolga, valamilyen "sorsszerű" "történelmi" szükségszerűség igézetében megfeledkezik erről... Az persze még kínosabb, ha ezután és ennek következtében egy hírhedten embertelen ideológiát választ, aminél azért talán még az idejétmúlt humanizmus rész-igazsága is jobb lehet, bár ez szintén az egész feladását jelenti, amennyiben emberi értelme nem az exisztencia eredendően ipszologikus értelmét jelenti.

21 OC 11: 50 sk. "Ám a szenvedély az alfa és az ómega, hiszen szenvedély nélkül lehetetlen exisztenciálisan elgondolni az exisztenciát ; mivelhogy az exisztencia [a maga egészében] hatalmas ellentmondás, melytől a szubjektív gondolkodó [a pártosan totalitárius gondolkodóval ellentétben] nem vonatkoztathat el, hogy könnyebb dolga legyen - épp az a dolga, hogy megmaradjon benne. Az egyetemes történelem dialektikája feloldja az egyént az emberiségben. Egy ilyen dialektika számára nincs én és te, nincs egyéni exisztencia [...] [itt Kierkegaard nyilván a hegeli historizmusra jellemző globalizációra céloz, de megjegyzése a heideggeri sorsszerű történetiségre és a léttörténeti globalizmusra nézve is találó]. A szubjektív gondolkodó az exisztenciális dialektikusa; a gondolkodás szenvedélyével tartja fenn a minőségi megkülönböztetést. [...] Minden exisztenciaprobléma szenvedélyességgel teli, mivel az exisztencia, amikor tudatában vagyunk, szenvedélyessé tesz. Ha mindezt a szenvedélyt félretéve akarnánk elgondolni, az egyáltalán nem gondolkodás lenne, hanem a csattanó elfelejtése, az exisztenciánkról való megfeledkezés", ami a létfeledés "exisztenciális gyökerezettségére" emlékeztet (vö. SZ [13]).

22 OC 11:52 - "esetenként gyér tartalmú tanítása ellenére is, egy görög filozófusnak legalább az az előnye megvolt, hogy sohasem volt komikus. Jól tudom, ha ma valaki görög filozófus módjára akarna élni és exisztenciálisan elmerülni abban amit életfelfogásnak kellene hívni, mégpedig azért, hogy exisztenciálisan kifejezze, egyszerűen bolondnak néznék [vö. Kierkegaard, Hölderlin és Nietezsche a Beiträge szerint "frühzeitig aus der Helle ihres Tages hinweg mußten" (GA 65:204, ' 105]. Legyen. De elmésségről, sőt extrém elmésségről bizonyságot tenni, olyanról, hogy még az exisztencia problémáiról spekuláló tiszteletre méltó filozófusnak sem jutna eszébe vajon kit érintenek ezek a kérdések és még kevésbé, hogy őt magát érintik-e: na ez tényleg nevetséges."

25 Vö. OC 10: 193, 198-199. Ha nem keltené azt a látszatot, mintha valamilyen karteziánus típusú reflexív filozófia újjáéledéséről volna szó, az exisztenciál-ipszológiai szubjektivitás eszméjét akár kierkegaard-i cogitónak is nevezhetnénk, mint "egyedül értelemadó" hermeneutikai intencionalitás tételezését (a husserli "elvek elvét" [principe des principes] idézve). Azonban pontosan nem egologikus szolipszizmusról vagy valamilyen transzcendentálisan reflexív egológiáról van szó, hiszen a kierkegaard-i szubjektivitás nem egy fenomenológiai értelemben vett intencionalitás kifejezője, hanem egy exisztenciál-ipszológiai értelemben vett hermeneutikai intencionalitás tételezése, mely az előbbit (miszerint minden tudat valaminek, valamilyen objektumnak a tudata) azáltal vezeti le, hogy minden tudat valakinek, egy exisztáló szubjektumnak a tudata, eredendően pedig magának a létnek és a lét önmagaságának a tudata [conscience de l'être même, de l'ipséité de l'être comme de l'être-soi]: egyszóval ön-tudat.

28 OC 11: 51 sk. "Hamar a végére érünk a világtörténelemnek és a tiszta emberiség eszméjének, mert a világtörténelem mint valami telhetetlen szörnyeteg egy harapással Kína és Perzsia nagyságú falatokat nyel el. Absztrakcióval hamar végezhetünk a hittel is, de a szubjektív gondolkodó, akit gondolkodása nem akadályoz meg abban, hogy közben személyesen kivegye részét az exisztenciából, kimeríthetetlen anyagot talál benne, amikor [mint valami paradigmát] az élet különféle esetei [casibus] szerint kell végigragoznia." A globalizáló historizmus kritikája aligha csupán Hegelre és a hegelianizmus hőskorára vonatkoztatható: "A korunk körüli nagy ünneplés közepette az emberi léttel szembeni titkos megvetést érzékelünk; miközben a nemzedék hatalmas jelentőséget tulajdonít magának, az emberi kondícióval kapcsolatos kétségbeesést észlelünk. Mindenki haladni akar a korral, elkáprázni a világtörténelmi perspektívák láttán, de senki sem akar egyénként exisztálni. Talán ezzel magyarázható, hogy Hegelbe [Heideggerbe, vagy az interpretáció éppen aktuális hősébe] kapaszkodnak még azok is, akik egyébként látják filozófiája gyengéit. Attól tartanak, hogy az egyéni exisztenciában nyomtalanul eltűnnének és még a napilapok számára sem léteznének, hogy a kritikai folyóiratokat és a világtörténelmi spekuláció táborát ne is említsük." (OC 11: 55)