AZ ESZTÉTIKAI ÉS AZ ÖRÖK
AZ IRÓNIA FOGALMÁBAN
K. BRIAN SÖDERQUIST
Úgy gondolom, az egyik alapvető nehézség, amellyel Kierkegaard szembenéz Az irónia fogalma c. művében, a válasz erre a kérdésre: "Milyen elv kínál védelmet a romantikus iróniával szemben?" Más szempontból megfogalmazva a kérdést: "Mi adja meg a valóság állandó jelentését azt követően, hogy autoritását az irónia kérdésessé tette?". Előadásomban megkísérlem bemutatni, hogy Kierkegaard a kérdésre két különböző típusú választ ad. Explicit formában az iróniának arra a filozófiai kritikájára támaszkodik, amelynek modellje Hegelnél található. Ám e filozófiai érvhez kapcsolódva megjelenik egy másik stratégia is, nevezetesen az ignorált valóság egzisztenciális következményeinek leírása. Ez a második érv az, amely véleményem szerint átkerült írói tevékenységébe is, míg a filozófiai érv szinte teljesen eltűnt. Először rövid magyarázatát adom Kierkegaard valóság-értelmezésének, és vázolom azt a viszonyt, amelyet valóság és irónia között lát. A második részben bemutatom két fontos válaszát az irónia kérdésére: (1) a hegeliánus filozófiai választ, (2) az egzisztenciális választ.
1. A valóság és a romantikus irónia kapcsolata
Valóságnak, pontosabban "történelmi valóságnak" Kierkegaard a gondolkodás különböző struktúráit nevezi, amelyek különböző kultúrákban, különböző helyeken és időkben léteztek. A "valóság" kifejezés egy egész értelmezői hálóra utal, amely lehetővé teszi a világ megértését.1 Kierkegaard számára a valóság a tudat legalapvetőbb logikai struktúráján alapul, de tartalmazza a mindennapi tudat összes többi aspektusát is, amelyek időhöz és helyhez kapcsolódnak. A valóság magában foglalja a politikai, szociális és etikai kapcsolatokat, amelyek biztosítják a létezés minden aspektusának rendjét. Röviden szólva a valóság a kulturális környezet, a kulturális "világ". Kierkegaard számára központi jelentőségű, hogy a valóság történelmi, azaz a múlt partikuláris, konkrét eseményeitől függ.
Kierkegaard szerint a romantikus ironikusok teljesen félreértették a valóság természetét. Hibájuk azon alapul, hogy rosszul alkalmazzák Fichte filozófiájának eredményeit. Ez abban áll, hogy Fichte bonyolult idealizmusát, amely a logikai lehetőség magyarázatául szolgál, összekeverik egy empirikus ismeretelmélettel, amely a világot úgy magyarázza meg, ahogy az mindennapi tudatunk számára föltárul.2
Kierkegaard úgy látja, a romantikus ironikusok radikálisan áthelyezték a dolgok rendjét. Az ironikus feltételezi, hogy a rendező elv teljes egészében az individuum temporális tudatában van, nem pedig magában az univerzumban.3 Az individuum uralkodik a fenomenális világon, így a jelenségek az ideák tárházává lesznek, amely tetszés szerint alakítható, rendezhető és átrendezhető.4 A kritikai eredmény Kierkegaard számára az, hogy a megörökölt kulturális világ autoritása teljesen relativizálódott. A megörökölt valóság csak látszólag autoritatív, a törvények, az erkölcs, az etikai szokások megszűntek parancsként létezni.Az irónia mentes azoktól a kívánalmaktól és szokásoktól, amelyeket az elvekhez ragaszkodó gondolkodás a hagyományra támaszkodva előír, független attól a valóságtól, amelyben benne van.5 Kierkegaard nem tagadja, hogy az ironikusnak van tapasztalata a múltbeli események sorozatáról, de az ironikus számára a múltnak nincs kötelező jelentése.
A romantikus irónia így problémát jelent az ifjú Kierkegaard számára. Hiszen ő úgy tartja, a valóság a maga állandó jelentését a metafizika transzcendens szférájából vezeti le. Mint egy 1840-ből származó naplójegyzetében írja, a történelem örök köteléke metafizikai, nélküle a történelem fenomenális eseményei "dezintegrálódnának", illetve "különválnának egymástól".6
Az ironikus szemében a történelemnek nincs jelentése azon kívül, amit az individuális szubjektum tulajdonít neki, mivel a kulturális intézmények és hagyományok igazsága nem mérhető olyan mércével, amely transzcendens a szubjektum perspektívájához képest. A valóságot összetartó örök köteléket elvágták, a történelem alkotóelemei széthullottak.7
Fölvetődik a kérdés: hogy érti Kierkegaard, hogy a valóságnak van egy "örök" - azaz állandó - eleme, amely a múltat értelmes renddé kapcsolja össze? Ha az individuális ironikus szubjektum nem az a locus, amely a rend és az értelem helye, akkor mi lesz az a locus? Erre az a részleges válasz, hogy Kierkegaard Hegel azon filozófiai érvének egy változatára támaszkodik, amely a romantikus önteremtő tendenciákat cáfolja.
2. Az irónia filozófiai cáfolata
Az irónia fogalmában Kierkegaard azt mondja, hogy némely eseménynek vagy gondolkodásmódnak "világtörténelmi jelentősége" van az emberi tudat kibontakozása szempontjából, más események meg világosan láthatóak ugyan, ám csak kevéssel járulnak hozzá a gondolkodás valóságos fejlődéséhez. Ezen azt érti, hogy bizonyos intellektuális események elősegítik az emberi gondolkodás fejlődését a tökéletesebb tudatosság felé. A filozófia - írja - többet kíván annál, amit érdekes eseménynek vagy "a létnek egy jeles mozzanata" nyújthat: azt követeli, hogy "az örökkévalót és igazat" kiemeljük empirikus beágyazottságából.8
Az ifjú Kierkegaard álláspontja a filozófia általános feladatával kapcsolatban konzisztens a hegeli tanítással. Hegel szerint az idő áramlását és a történelem látszólagos káoszát a racionális tartalom, a fenomenális világban inherensen benne létező idea identifikálódása győzte le. Hegel úgy érvel, hogy a filozófus képes levezetni a logikailag szükségszerű elveket, amelyek a történelemben jelen vannak, vagy - metaforikus nyelven szólva - fölkutatni az örökkévalót a temporálisban. Az ész azt az "örökkévalót" kutatja, amely permanens érvényességet ad a kontingens történelmi tényeknek.9 Esztétikájában és jogfilozófiájában Hegel a romantikusok programját elhelyezi a kor filozófiai gondolkodásában. Így belevonja a romanticizmust a Szellem fejlődéstörténetébe, és úgy érvel, hogy az irónia nem lényeges, szükségszerű aspektusa a fejlődésnek, hanem egy filozófiai tévedésen alapuló szélsőségesen szubjektív álláspont. A romantikus iróniát kontingens tévedésként utasítja el, amely inkonzisztens a történelmet egységgé összekapcsoló racionalitással.
Kierkegaard hasonlóképpen a múlt eseményeit szemlélő filozófus előnyös pozíciójában érvel. Azt írja, hogy "amennyiben az irónia vi- lágtörténetileg jogosult, akkor a szubjektum emancipációja az idea szolgálatában történik - de egyedül a történelem ítélheti meg, jogosult-e az irónia vagy sem."10 Röviden, ha egy filozófiai álláspontot történelmileg megcáfolunk, akkor az vereséget szenved. Az irónia negatív hatalma megtorpan, amikor fölismerik jogosulatlanságát. Ekkor az ész megálljt parancsol az irónia romboló erejének, és megvilágítja a valóságban rejlő "örök" állandóságot.
3. Az irónia következményei az individuum számára
Kierkegaard a romantikusok féktelen iróniájával szemben másik érvet is alkalmaz, amely az iróniának az individuális egzisztencia vonatkozásában meglévő implikációin alapul. Ez a második érv az, amely véleményem szerint írói munkásságában folytatódik, míg a világtörténelmi észen alapuló argumentum teljesen eltűnik: a Vagy-Vagyban például a filozófiai-történeti érv elenyészik, mihelyt Kierkegaard érdeklődésének homlokterébe az akadémikus témák helyett a temporalitásban létező individuum kerül. Valamivel több mint egy évvel a doktori értekezés befejezése után a Vagy-Vagy egyik hőse, Wilhelm így ír: "A filozófia a múlthoz fordul, az egész átélt világtörténelemhez, és azt mutatja be, hogyan egyesülnek a diszkurzív mozzanatok magasabb egységben, vagyis a filozófia mindig csak közvetít. Viszont úgy látszik, hogy egyáltalán nem ad feleletet arra, amit én kérdezek; mert én a jövőre kérdezek."11 Azaz: "Mit kell tennem?" Wilhelm szerint a filozófia természetesen képes megadni a világtörténelem örök értelmét, de nem gondoskodik az individuum számára megfelelő fajtájáról az értelemnek. Egy filozófiai érv - olyan érvet értve ezen, amely csak a történelem tanulmányozása útján alkotható meg - egyszerűen nem meggyőző az individuum számára, akinek a jövőre orientáltan kell élnie az életét. De ha egy individuum nem alkalmazhatja a filozófiát az irónia ellen, mert a filozófia túl későn jön, ha az ész nem kínál olyan köteléket, amely a múltat értelmes rendbe foglalná az egyén számára, miféle elv garantálhatja, hogy a történelmi valóság képes ellenállni az irónia negativitásának a személyes létezés szintjén?
Az irónia fogalmában Kierkegaard anticipálja Wilhelm kérdését, és Wilhelmhez hasonlóan rámutat az ironikus életmód etikai konzekvenciáira. Az érvelésnek ezen a szintjén nem az észt szólítja föl, hogy állja útját az iróniának, hanem arra mutat rá, milyen pszichológiai implikációkkal jár az egyén számára a történelmi valóság ignorálása. Mint föntebb említettem, Kierkegaard azt állítja, hogy a romantikus számára az adott rend a lehetséges világok végtelen sorozatának nyit utat. A romantikus költő a kortárs világban az elemeket újra formálhatja és karakterét kénye-kedve szerint alakíthatja. A romantika negatív szabadságának egyik implikációja Kierkegaard szerint az, hogy az individuum elveszíti lényegi elemét, azt, "ami benne eredeti".12 Az individuumnak ez a lényegi eleme kibogozhatatlanul kötődik a kultúra, a valóság konkrét korlátaihoz. Megelőlegezve Wilhelm véleményét Kierkegaard azt fejtegeti, hogy a valóság önmagát "ajándékként", egyszersmind "megoldandó feladatként" adja nekünk.13 Más szóval az ember személyes történelme biztosítja azokat a feltételeket, amelyek a jövőbeli személyes fejlődést biztosítják. Például a keresztény ember abban látja feladatát, hogy dús növényzetté tegye "azokat a magvakat, amelyeket Isten beléültetett".14 Az ilyen individuum "határozott kontextussal rendelkezik, amelybe beleilleszkedik, s így az soha nem válik értelmetlen világgá".15
De még ha a konzekvenciák súlyosak is - a lényeg elveszítéséhez vezetnek -, az ironikus még mindig fölteheti a kérdést: milyen elv alapján korlátozzák az iróniát, és mi az az elv, amely egzisztenciális síkon igazolja a valóságot? Másként fogalmazva: mi biztosítja egzisztenciális szinten a történelem "örökkévaló" kötelékét, ha nem az ész?
Lezáró gondolatként megjegyzem, hogy Az irónia fogalmában Kierkegaard csupán utal egy olyan stratégiára, amelyet majd későbbi műveiben fog kifejteni. Könyve utolsó részében megemlíti a romantikus célkitűzés egyik aspektusát: "Az ember azon vágya, hogy többre jusson és tökéletesebb legyen." A vágynak ez a fajtája értékes - mondja -, mert végső soron ez az erő stabilizálja életünk tartalmát, személyes történelmünket. Utolsó megjegyzésként ezt írja: "a valóság cselekvés útján szerez érvényt magának".16 (Kierkegaard kiemelése). A tökéletesebb utáni vágy motiválta konkrét tevékenység az a princípium, amely a valóság állandó értelmét biztosítja. A Vagy-Vagyban Wilhelm beszél az "örök" kötelékről, amely akkor jön létre, amikor valaki cselekszik a világban. Amikor az individuum felelősséget vállal múltjáért és jövőjéért és ezt konzisztensen megteszi az idők során, akkor beáll az "örök" mozzanata. Úgy gondolom, ez a fajta stratégia előlegeződik meg abban a megjegyzésben, hogy a cselekvés a gyakorlati oldala az irónia egyébként elméleti kezelésének.17
(Fordította Csöndes János)
JEGYZETEK
1 "A történeti valóság a különböző korokban más és más. Nem akarjuk tagadni, hogy a történeti valóság ittlétének összességében egy örök összefüggést hordoz magában, de a tér és idő által elválasztott generációk számára az adott valóság mégis mindig különböző. Ha a mindenkori fejlődésben állandóan önmagában van is a világszellem, mégsem ez a helyzet egy bizonyos időszak emberiségének s benne egy bizonyos korban adott individuumoknak az esetében. Felkínálkozik nekik az adott valóság, s nem áll hatalmukban; mert a világ fejlődése vezeti azt, aki lépést akar tartani vele és magával vonszolja azt, aki nem akar." Concept of Irony, transl. by H. Hong, Princeton University Press, 1989, 259. o. (a továbbiakban CI). Soeren Kierkegaards Skrifter, udgivet af Soeren Kierkegaard Forskningcenterret, Gads forlag 1997, Bind I, 297. o. (a továbbiakban SKS). Magyarul: Sören Kierkegaard Irásaiból, Gondolat, Budapest 1982, 96. o. Valaczkai László fordítása.
2 "Azt a fichtei princípiumot, hogy a szubjektivitás, az Én, amelynek konstitutív érvénye van, az egyetlen omnipotencia, Schlegel és Tieck átvette, és ezen az alapon tevékenykedtek. Ez kettős nehézséggel járt. Egyrészt azzal, hogy az empirikus és véges Ént összekeverték az örök Énnel; másrészt, hogy a metafizikai valóságot összekeverték a történelmi valósággal." CI, 275; SKS I, 311.
3 "A metafizikai valóság az idő mögött van, következésképpen ez nem lehet az a valóság, amely az iróniát igényli, nem lehet az időben adott valóság." CI, 278; SKS I, 311.
4 CI, 277; SKS I, 312. Kierkegaard így ír a romantikus omnipotenciáról: "Az irónia most úgy működik, mint ami számára semmi sem megalapozott, mint ami már végzett mindennel, és mint aminek abszolút hatalma van ahhoz, hogy bármit megtegyen. Ha valaminek megengedi, hogy megtartsa alapját, tudja, hogy hatalma van arra is, hogy lerombolja, tudja, hogy ugyanakkor azt is engedheti, hogy tovább létezzék. Ha valamit állít, tudja, hogy tagadhatja is. Tudja, hogy hatalom adatott neki oldania és kötnie. Az ideának is, a jelenségnek is ura ő, egyiket lerontja a másikkal. Mindezenközben az irónia éli a maga gondtalan életét, mivel a szubjektum, az ember, aki képes minderre, oly hatalmas, mint Allah, és ki állhatna meg előtte."
5 "Tudja, hogy hatalma van mindent újra kezdeni, ha úgy tetszik neki, semmi nem köti őt, ami korábban történt, korlátlan szabadságban örvendhet kritikai kielégülésének a teória birodalmában, így a gyakorlat birodalmában is hasonló, isteni szabadsága van, nem ismer köteléket és láncot, féktelenül játszadozik, hányja-veti magát, mint a Leviatán a tengerben." CI, 281; SKS I, 315.
6 A naplójegyzet egy olyan filozófiai álláspont kritikája, amely túlságosan támaszkodik a tudás ideális vagy "metafizikai" oldalára. Kierkegaard itt azt a nehézséget mutatja be, amellyel az idealistáknak kell szembenézniük, amikor a metafizikai és a történelmi valóságot kívánják harmóniába hozni. Megmutatja, hogy a hegeliánusok ezt úgy oldják meg, hogy különbséget tesznek "egzisztencia" és "valóság" között, s hogy ez a megkülönböztetés korrekt. "A jelenség egzisztál, de amennyiben inkorporeálódott az ideába, annyiban valóságos." Ám Hegel nem jelölte ki az ideális perspektíva sajátos határát, mivel az ember egyedül a történelmi valósághoz fér hozzá. Beszél annak fontosságáról, hogy figyelmet szenteljünk a történelmi aktualitás természetének. "A történelmi ugyanis a metafizikai és a koincidentális egysége. Metafizikai, amennyiben az egzisztencia örök köteléke az, ami nélkül a jelenségvilág részei szétesnének. Koincidentális, amennyiben minden esemény bekövetkeztekor fennáll annak lehetősége, hogy az végtelenül sokféle módon mehetne végbe. A történelem egysége isteni perspektívából szemlélhető, a történelmit emberi perspektívából vesszük szemügyre." P III A 1. 5-6.
7 Kierkegaard megjegyzi: "Az idea konkréttá válása a történelmi valóság. E történeti valóságban minden egyes kapocs elemként érvényesül. Ám az irónia nem ismeri el ezt a relatív érvényességet. Az irónia számára a történelmi valóságnak olykor abszolút érvénye van, máskor meg semmi érvényessége sincs." CI, 279; SKS I, 315.
8 A filozófus feladata a gyóntatóéhoz hasonlítható, aki a hívő gyónását hallgatja: a gyóntatónak figyelmesen végig kell hallgatnia a gyónást, de arra is képesnek kell lennie, hogy némileg átalakítva megismételje a történetet. A gyónó ugyanis részletes kronológiai beszámolót ad élete eseményeiről, de nem képes megérteni a háttérben rejlő mélyebb, spirituális értelmet. Ebben áll a gyóntató felelőssége. Ugyanígy a történelem képes rá, hogy "pátosszal, nagy hangon elbeszélje az emberi faj eseménydús életét, de annak magyarázatát a filozófiára kell bíznia". Ahogy a gyónó viszonyul gyóntatójához, úgy a történelem is kezdetben "nem akarja elfogadni a mintát, amelyet a filozófia kínál neki, de fokozatosan, abban a mértékben, ahogy megszokja a filozófiai látásmódot, ezt kezdi a valódi igazságnak tekinteni, a másikat meg látszat-igazságnak". CI, 9-10; SKS I, 71-73.
9 Mint Hegel írja, "azon múlik a dolog, hogy az időlegesnek és múlónak látszatában felismerjük a szubsztanciát, amely immanens, és az örökkévalót, amely jelenlevő. Mert az ésszerű, ami rokonértelmű az eszmével, azzal, hogy valóságában egyúttal a külső egzisztenciába lép, a formák, jelenségek és alakulatok végtelen gazdagságában lép fel. Magvát átvonja azzal a tarka kéreggel, amelyben a tudat lakozik, s amelyet előbb a fogalom hat át, hogy megtalálja a belső érverést s még érezze ennek lüktetését éppígy a külső alakulatokban." A jogfilozófia alapvonalai, fordította Szemere Samu, Akadémiai Kiadó, Budapest 1971, 20. o.
10 CI, 263-4; SKS I, 301.
11 EO II, 170; SKS 3, 167. Magyarul: Vagy-Vagy, fordította Dani Tivadar, Gondolat 1978, 782.o.
12 CI, 281; SKS I, 317.
13 CI, 279; SKS I, 312.
14 CI, 281; SKS I, 316.
15 A valóságos világ elvesztése együtt jár a hiteles etika és moralitás elvesztésével, amennyiben a külvilág felé irányuló minden konzisztens és hiteles interakció fel lesz függesztve. Kierkegaard a romantikus iróniát egyfajta praxis-modellként értelmezi, ahogy ezt maguk a romantikusok is gyakran sugallják. Talán helyesebb azt mondani, hogy Kierkegaard számára az irónia rivális etikaként, a hiteles etika kibicsaklásaként jelenik meg. Az általa teremtett költői valóságban az ironikus a valóság fölött lebeg, és nem hajlandó integrálódni egy olyan világba, amely a többi embernek is világa. Éppen a megkötöttség hiányából fakadó negatív szabadság és az ehhez való görcsös ragaszkodás jelzi az alapvető szakítást az etikával. A szabadság ironikus követelése azt eredményezi, hogy az ember elveszíti az objektív törvény és a szubjektív kötelesség biztosította történelmi folytonosságot. Az ironikus költő konfliktusban van a világgal, amely abszolút szabadságának feláldozását követeli tőle, és ha meg akarja őrizni negatív szabadságát, be kell zárkóznia saját külön, autonóm világába. Az etikainak teleologikus felfüggesztését igényli, de nem vallásos, hanem inkább ironikus és esztétikai célból. Mivel a történelmi valóság az irónián keresztül relativizálódott, az emberi interakciók ugyancsak relatívvá válnak. Ahogy az ironikus elveszti emberi viszonyulásait, önmagát is elveszíti. CI, 283; SKS I, 318-9.
16 CI, 328; SKS I, 357.
17 CI, 329; SKS I, 357.