Magyar Filozófiai Szemle

(Sören Kierkegaard A csábító naplója, Az ismétlés és a "Bűnös?" - "Nem bűnös?" című műveinek egybevetése

A szubjektum szilárd kontúrjainak eltűnése a kierkegaard-i szövegek egyik legismertebb jellegzetessége. Fiktív identitások keletkeznek, melyek a szövegeket a korlátlan szubjektivitás mezőivé változtatják. Dolgozatom célja megmutatni, hogy az említett szubjektivitás a narráció szintjén milyen módon jön létre, milyen szerepet játszik a narráció az egyes kierkegaard-i kulcsfogalmak - itt elsősorban a csábítás és az ismétlés fogalmára fogok koncentrálni - megjelenítésében, illetve azok nemcsak tematikai, hanem strukturáló elvként való felhasználásban, végül pedig azt, hogy mindezek hogyan hatnak a szövegek értelmezési lehetőségeinek közvetítésére, hiszen meggyőződésem, hogy a filozófiai diskurzus nem közelíthet a kierkegaard-i szövegekhez úgy, hogy figyelmen kívül hagyja azok irodalmi aspektusát. Jelen elemzés elsősorban a regényformára, a szövegek narratív szerkezetére összpontosít, azoknak szövegszerűségét vizsgálja¹. Elemzésemben három Kierkegaard-szövegre - a Csábító naplója, Az ismétlés és a "Bűnös?" - "Nem bűnös?" című művekre fogok koncentrálni, mivel ezek alkalmasnak látszanak az említett problematika sok szempontú vizsgálatára.

Mindhárom szöveg egy eljegyzés történetét dolgozza fel, tulajdonképpen felfoghatók a szerzői fantázia által egy alaptémára létrehozott variációkként (a helyzetet persze bonyolítja az, hogy - ahogy a szerzői nevek különbsége is mutatja² - a három szöveg esetében különböző szerzői identitásokról kell beszélnünk), illetve bizonyos fogalmaknak a fikció szférájában történő kidolgozására tett kísérletekként. Bár a három szöveg tematikailag³ messzemenő egyezéseket mutat, e tekintetben jelentős eltéréseket is megfigyelhetünk, melyek között vizsgálódásunk szempontjából azok a különbségek tűnnek a legfontosabbnak, amelyeket a befejezések mutatnak. Mindhárom történet követi a kronológiát, de más-más időpontban, a kapcsolat különböző fázisában zárul, ami a csábítás, ismétlés, bánat fogalmak bevezetésében, kidolgozásában és továbbfejlesztésében játszik fontos szerepet. Míg A csábító naplója a lány elcsábításának pillanatával ér véget, Az ismétlés ennél sokkal tovább megy, a lány eljegyzését és annak az ifjúra tett hatását is tematizálja. A "Bűnös?" - "Nem bűnös?" pedig nem elégszik meg az események elmondásával, kiegészítésével; tulajdonképpen Az ismétlés egyszerre koncentrált és kiterjesztett megismétlése, ami a történetet a végtelen elé nyitja meg.

A kierkegaard-i szövegek értelmezésének egyik módja, hogy azokat az újra és újra visszatérő kulcsfogalmak mentén olvassuk. Az említett három mű abban az értelemben is rokonságot mutat, hogy azok felfoghatók egy-egy ilyen kulcsfogalom megjelenítéseként. Ezek a fogalmak feladatunkat megkönnyítve megjelennek a címben is. A csábító naplójában ez a fogalom a csábítás (csalás), Az ismétlésben az ismétlés, a "Bűnös?" - "Nem bűnös?" címűben pedig a bűnösség és a bánat fogalma. A három szövegben az olvasó és a szöveg viszonyának tekintetében együttesen végbemenő folyamatot - ami tulajdonképpen technikai kérdésként jelenik meg - a szövegnek szókratészi maieutikus funkciót tulajdonítva a csábítás és a csalás fogalmai alá rendezhetjük, azaz azokat az "in die Wahrheit verführen" cél, illetve technika tükrében vizsgálhatjuk. Ez a technika tematikailag A csábító naplója című szövegben ölt testet. Johannes számára a csábítás és a költészet szoros rokonságban állnak egymással olyan módon, hogy a csábító úgy költi (meg) a létezést, hogy ezáltal a másikat abban az értelemben csábítja el, hogy hatalomra tesz szert felette.⁴ A kierkegaard-i szövegek nemcsak erotikus konfliktusokat tárgyalnak, de egyben erotizálják az olvasóhoz fűződő kapcsolatukat is. Tehát az író egyszerre csábító, az olvasó pedig elcsábított is. Mindez azon alapul, hogy a szöveg olyan vezetés (Verführung), amely a "csalásban gyökerezik". A hagyományos értelemben nem vezeti az olvasót, de azzal, hogy nem vezeti, mégis egyfajta döntés felé irányítja. Tehát a "te döntesz, kedves olvasó, én ehhez csak hozzásegítlek, sőt erre felszólítalak" álláspontra helyezkedik. Deklaráltan szabaddá teszi a döntést, de annak mibenlétét bizonyos mértékig sugallja, azaz a szöveg irányít, annak ellenére, hogy ezt tagadja. Azáltal viszont, hogy a szöveg maga tölt be irányító szerepet, időről időre kivonja magát az őt író szerző akarata alól, mi több, visszahat rá⁵ - azaz a szöveg és a szerző (és itt most Kierkegaard-ra gondolok) kapcsolatát Johannes és Cordélia kapcsolatához hasonlíthatjuk. A szöveg - szerzője általi teljes uralásának hiánya miatt - irányíthatatlanná válik, szinte eltéved a képiségben, a dialógusokban, a gazdag asszociációs lehetőségekben, ami nemcsak az olvasó dezorientációját, elbizonytalanodását vonja maga után, hanem magáét a szerzőét is. Szinte már nem is beszélhetünk valóságról, csak nyelvről, amely viszont burjánzik.

A három szöveg nemcsak tematikailag, hanem a narratív megformálás tekintetében is mutat egyezéseket és különbségeket.

A csábító naplója törzsét - ahogy a cím is mutatja - a korra oly jellemző naplóforma adja, ez egészül ki a közreadó bevezetőjével, illetve Cordélia Johanneshez és Johannes Cordéliához írt leveleivel. Ebből látható, hogy a szöveget túlnyomórészt szubjektív formák alkotják, ami tökéletesen megfelel a szerzői szándéknak⁶, azaz az olvasás/megértés folyamatának, befolyásolásának. Johannes mint csábító nemcsak Cordéliát akarja elcsábítani, hanem mint elbeszélő magát az olvasót is. Ebben a csábítási folyamatban a napló bizalmas közlésre, vallomástételre ad lehetőséget. Ez a foucault-i vallomás/gyónás fogalmát idézi.⁷ Foucault a hangsúlyt a vágy diszkurzívvá alakítására helyezi, melynek legegyszerűbb, legkézenfekvőbb formája a gyónás, a vallomás, amely az igazság előállításának technikájaként áll előttünk. Foucault értelmezésében a nyugat-európai ember "vallomástevő állat", aki vagy önszántából, vagy kényszer hatására beszélni kezd, elmondja, diskurzussá alakítja mindazt, ami vele történt. Amennyiben kellő módon ad számot a történtekről, a diffúz elemek felfűzhetők lesznek egy kauzalitásra és mintegy a másikkal folytatott igazságfeltáró kapcsolatban konstituálódik a beszélő személye. Lényeges, hogy ez a személyiség nem egyszerűen az elbeszélésben, hanem a beszélő és a hallgató viszonyában, az értelmező, megértő folyamatában jön létre. Az "én" vallomásában önmagát próbálja összerakni és ez az identitásalkotó diszkurzív folyamat adja az elbeszélés magját. Bár egy teoretikus és egy szépirodalmi szöveg egymásra vetítése problematikus lehet, a foucault-i elmélet a kierkegaard-i szöveggel kapcsolatosan is különböző gondolatokat vethet fel. Johannes nem a gyóntató papra, hanem naplójára bízza titkait, őt teszi meg bizalmasává⁸, neki számol be ördögi tervéről, "titkairól", és csak egy véletlennek köszönhető, hogy a napló mint irodalmi mű nyilvánosságra kerül.⁹ Johannes azonban nem egyszerűen önmagát teremti meg naplójában, hanem magát a lányt is. Cordélia rajta keresztül, a csábítás tervében testesül meg, de az így megalkotott kép visszahat teremtőjére. Johannes már nemcsak alkot, de alakul is, mintegy önmagát olvassa. Ha ezt a viszonyt egy másik szintre helyezzük, azaz a fikcionálás, a valóság és a fikcionált szöveg¹⁰ viszonyának problémája felé fordulunk, akaratlanul is visszakanyarodunk a szerzői álnevek használatának kérdéséhez, illetve felvetődik a kierkegaard-i szövegek és a valóság, az élet kapcsolatának kérdése is. Bár a szerzői életrajzból kiinduló szövegértelmezés - szerző alatt itt most Kierkegaard-t értem - kora már régen lejárt, a kettő kapcsolatát - igaz, nem a hagyományos értelemben - mégsem hagyhatjuk teljesen figyelmen kívül.¹¹ A szerzői produktivitást elindíthatja vagy megállíthatja, megváltoztathatja egy a valóságban történő banális véletlen. De nemcsak az élet lenyomata jelenik meg a szövegben, vagyis az élet a fikcionálás aktusának eredményeként tulajdonképpen megismétlődik a szövegben, de végbemegy egy ellentétes irányú mozgás is, amelynek következtében a szöveg hat vissza az életre, mintegy azt konstituálja. Johannes naplójában nem Cordéliának, hanem önmagának vall ellentétben Sören Kierkegaard-ral, aki Johannes alakját és naplóját felhasználva Regina Olsennek kíván egyfajta magyarázatot adni. Azáltal, hogy a napló könyv formájában megjelenik, a fikcionált szöveg a valóságra kíván bizonyos hatást gyakorolni. A fikció és a valóság kapcsolatának ezen aspektusa még erőteljesebben kifejezésre jut Az ismétlés című műben, melynek szerkezetét és tartalmát Regina Olsen időközben bekövetkező eljegyzése bizonyos mértékig átírja. Ezáltal adva tanúbizonyságát a valóság fikcionált szöveg által történő uralásának lehetetlenségéről.

Az ismétlés esetében a naplóforma felkínálta bizalmasi funkciót egy hús-vér ember, Constantin Constantius vállalja magára. Ennek megfelelően, különösen az első részben, megváltozik a narratív forma is: az önvallomást a külső szemlélő epikus elbeszélése váltja fel. Ez azonban egyáltalán nem vezet a napló által eredményezett szubjektivitás megszűnéséhez. Míg A csábító naplója belső szubjektív elbeszélői szűrője maga a csábító személye volt, az eseményeket most egy külső, de ugyanolyan szubjektív elbeszélő - aki egyben a szöveg szerzője is - szemüvegén keresztül láthatjuk. Constantin¹² elbeszélését a szerelmes ifjú levelei egészítik ki és egyben megerősítik Constantin Constantius bizalmasi pozícióját. Az elbeszélő elbeszélésén és elmélkedésein, tanácsain keresztül nemcsak az olvasóra, hanem az ifjúra is kíván hatni. Ami azt jelenti, hogy Kierkegaard mint szerző még távolabb kerül a szövegtől, amennyiben az álneves szerző mint a szöveg egy szereplője, azaz a fikcionált figura kívánja irányítani a fikcionált szöveg és egy másik fikcionált szereplő fejlődését. A lány és az olvasó megcsalása kiegészül a fikcionált szereplő fikcionált elbeszélő általi elcsábításával. Ez azonban ismételten egy bonyolult narratív játék eredménye, amely a két fikcionált alak kapcsolatát nem definiálja egyértelműen. Mivel Constantin nemcsak könyvének szerzője, hanem elbeszélője és szereplője is, azaz nem egy, hanem több szerepben tűnik fel, hangja sem lehet egy. De nemcsak Constantin Constantius hasad több darabra mint funkció, azaz ugyanaz a személy különböző funkciókban jelenik meg, hanem egy ellentétes irányú mozgásnak is tanúi lehetünk: ugyanaz a funkció is különböző személyekre "szóródik szét", a csábító Constantin és az ifjú alakjában jelenik meg. Az ifjú alakja és tevékenysége még megmarad az érzéki hatáskörében, de Constantin személyében megjelenik a reflektált csábító alakja. Az, amit Johannes egy személyben egyesített, Az ismétlésben leválik egymásról, a személyiség megkettőződése mint eszköz a csábítás/csalás fogalmát új tartalommal egészíti ki. Az ifjú személye felfogható Constantin Constantius fiatalkori énjének megismétlődéseként, vagyis a szöveg által tematizált fogalom a szereplők szintjén is megjelenik, mi több nem korlátozódik csak Az ismétlésre, túlmutat a szövegen, azt más művek felé is megnyitja: visszautal Johannes alakjára A csábító naplójában és megelőlegezi Quidamot, aki Constantint és az ifjút újra egy személyben egyesíti, a "Bűnös?" - "Nem bűnös?"-ben, ezáltal az ismétlés fogalmát gazdagítva és a két említett szöveg alapján tovább víve a "Mit is ismétlünk?" kérdést, amelyre jelen esetben a szöveget választ is adhatjuk, ami a szubjektivitás fokozódását eredményezi. Ha a három szöveg kapcsolatát mint az ismétlések sorozatát fogjuk fel, tulajdonképpen az ismétlés negyedik hatványához jutunk, hiszen A csábító naplója tekinthető a valóságnak - a már említett értelemben -, a szövegben történő megismétlésének, Az ismétlés felfogható ennek a szövegnek az ismétléseként, sőt maga a szöveg önmagán belül is megkettőzi magát, akárcsak a "Bűnős?"-"Nem bűnös?" is, amely egyrészt a korábbi szövegeket ismétli, másrészt a párhuzamos naplóban önmagát is duplikálja. Látva, hogy egyazon történet hányszor kerül feldolgozásra, feltehetjük azt a kérdést, hogy hogyan lehetséges az, hogy bár ismerjük a csábító stratégiáját, szinte százszázalékos biztonsággal megjósolhatjuk a történet(ek) végét, a szövegek mégsem válnak számunkra unalmassá. Az ismétlésnek ahhoz, hogy ne váljék üressé, öncélúvá, mindig valami újat kell hoznia, ami a kierkegaard-i szövegekben elsősorban a fogalmak továbbvitelének szintjén valósul meg. Ez az olvasót szinte kényszeríti, hogy aktívan részt vegyen az olvasási folyamatban, és éppen ez a nem is olyan egyszerű szellemi tevékenység tartja őt állandó feszültségben, izgalmi állapotban. Így sikerül elkerülni az ismétlés kettősségében rejlő veszélyt. A szövegek az üresség érzése helyett a már ismert által keltett védettség érzését ébresztik az olvasóban, ami lehetőséget ad számára a fogalmi továbbgondolásra. De a kierkegaard-i esztétika nem áll meg a gondolatnál, az olvasó feladata elsősorban nem intellektuális, hanem a cselekvésre irányul, vagyis nem az a fontos, hogy mi van a szövegben, hanem az, ami azon kívül található. Ebben az értelemben az ismétlés visszahat a valóságra, a szubjektum a szöveg meghosszabbításában cselekszik, tehát egyfajta hatásesztétikáról beszélhetünk. De itt már megelőlegeztük az ismétlés fogalmának vallási értelemben vett jelentésgazdagodását.

A "Bűnös?"-"Nem bűnös?" ismét a naplóformát választja, ám ennél bizonyos értelemben tovább megy, mivel azt az események kronológiájának szigorú követése mellett a valóság és az idealitás értelmében mindjárt meg is ismétli. Az események kétszeri, csaknem párhuzamos elbeszélése egyben magában hordja a napló megsokszorozásának lehetőségét is. A reggeli és az éjszakai feljegyzések közötti egy év különbség az idő megkettőződéséhez vezet, sőt indikálja megsokszorozódásának lehetőségét is. A szöveg időről időre történő megismétlésének lehetősége tehát az idő végtelenítését eredményezi, ezáltal az ismétlés fogalmát a végtelennel hozva kapcsolatba. Az idő végtelenítését nemcsak az ismétlés, de az elbeszélő technika is segíti: az idősíkok (reggel - éjszaka) váltakozása az igeidők váltakozásával egészül ki, mégpedig oly módon, hogy a reggel íródott naplórészletek annak ellenére, hogy a múltat jelenítik meg, túlnyomórészt jelenben íródtak, ami mint a fikcionálás aktusa egyfajta végtelenítést, időtlenséget eredményez. Az események ilyen módon történő jelenvalóvá tétele a szerző szándéka szerint évről évre megismétlődik, igaz ennek az ismétlődésnek az eredményét már nem tarthatjuk szöveg formájában kezünkben, vagyis a fogalom ilyen módon is absztrakttá válik. Eivind Tjønneland Vanens virkelighet című tanulmányában az ismétlés és a végtelen kapcsolatát vizsgálja,¹³ és arra a megállapításra jut, hogy az igazi ismétlést csak a végtelen biztosíthatja, illetve azt mondja, hogy ha az ismétlés (elő)feltételezi az örökkévalóságot, akkor fennáll az ismétlés végtelen lehetősége is. Állításában az ismétlésről már mint vallási értelemben vett ismétlésről beszél. Azaz az ismétlés fogalmának fejődése és jelentésbővülése A csábító naplója című műből kiindulva a "Bűnös?"- "Nem bűnös?" címűben átmenetileg nyugvópontra jut, az esztétikai értelemben vett ismétlés fogalmától eljut a vallási értelemben vettig. Ezzel együtt átmenetileg nyugvópontra jut a csábítás is, hiszen a szókratészi maieutikus funkció értelemben elvezetett, elcsalt az igazsághoz (belecsalt).

Összefoglalva és leegyszerűsítve azt mondhatjuk, hogy a három szöveg a csábítás és az ismétlés kategóriái felőli megközelítésben a következő fejlődési mintát követi: A csábító naplója az élet fikcionált megismétlése, Az ismétlés a szöveg megismétlése, ami fokozódó szubjektivitást eredményez, ami még belül marad a szövegen, míg a "Bűnös?" -"Nem bűnös?" a szöveg ismétlésének végtelenítésén keresztül a fogalmat új szintre emeli, és túlmutat a szövegen, visszahat szerzőjére és a bánat fenntartásának eszköze lesz. A fejlődés vonala az esztétikaiból a vallási stádium felé vezet. Ennek a szerzői intenciónak a közvetítésére kiválóan alkalmas a szépirodalmi forma, amelyen belül most elsősorban a narrációt vizsgáltuk.

Dolgozatomat Poul Erik Tøjner szavaival szeretném zárni, melyek szerint Kierkegaard az az erőszakos gondolkodó, aki realizálta a gondolkodást mint a hatalom gyakorlásának eszközét, és ennek a gondolkodásnak a formája számára a fikció

Kierkegaard, Søren: Entweder/Oder. In: Sören Kierkegaard: Gesammelte Werke (Hrsg. E. Hirsch, H. Gerdes), I. Abteilung, Gütersloher, 1993.

- - Stadien auf des Lebens Weg. In: Sören Kierkegaard: Gesammelte Werke (Hrsg. E. Hirsch, H. Gerdes), 15. Abteilung, Gütersloher, 1994.

Bacsó Béla: Ismételhető-e az ismétlés? In: Kierkegaard Budapesten, Fekete Sas, 1994. 87-96. o.

Foucault, Michel: A szexualitás története. A tudás akarása (ford.), Ádám Péter, Atlantisz, 1996.

Genette, Gerard: Az elbeszélő diskurzus. In: Az irodalom elméletei. Jelenkor, 1996.

Harrits, Flemming: Invers. Om Gjentagelseni Søren Kierkegaards Forfattervirksomhed. In: Egerberg, Ole (red.): Eksperimenter. Laesninger i Søren Kierkegaards Forfatterskab. Forlaget Modtryk, Århus, 1993. S. 9-38.

Lotman, Jurij M.: Das Problem des künstlerischen Raums. In: Orosz M.-Zalán P.: Grundlagen der Literaturwissenschaft. Reader II. Budapest 1995. S. 158-173.

Petersen, Jürgen: Kategorien des Erzählens. In: Orosz M.-Zalán P.: Grundlagen der Literaturwissenschaft. Reader II. Budapest 1995. S. 219-243.

Schmidt, Lars-Henrik: Kierkegaards gentagelse. In: Frandsen, Finn - Morsing, Ole (red.): Denne slyngelagtige eftertid (Tekster om Søren Kierkegaard). Bd. I., Slagmarks Skyttegravsserie, Århus, 1995. S. 139-152.

Titzmann, Michael: "Zeit als strukturierende und strukturierte Kategorie in sprachlichen Texten. In: Orosz M.-Zalán P.: Grundlagen der Literaturwissenschaft. Reader II. Budapest 1995. S. 174-191.

Tjønneland, Eivind: Vanens virkelighet som gjentagelsens mulighet. In: Garff, Joakim - Harket, Hĺkon - Tøjner, Poul Erik - Tjønneland, Eivind: Innøvelse i Kierkegaard. Cappelen Akademisk Forlag A/S, Halden, 1996. S. 75-88.

Todorov, Zvetan: Die Kategorien der literarischen Erzählung. In: Orosz M.-Zalán P.: Grundlagen der Literaturwissenschaft. Reader II. Budapest 1995. S. 127-157.

Tøjner, Poul Erik: Stilens taenker. In: Tøjner, P. E. - Garff, J. - Dehs, J.: Kierkegaards aestetik. Gyldendal, 1995. S. 9-68.

Winkel, Holm, Isak: Tilbagekaldt tekst. (Dekonstruktion, implosion og det litteraere billede hos Søren Kierkegaard). In: Ny Poetik, 1995/4 Odense Universitetsforlag, S. 32-39.

Søren Kierkegaard Selskabets Populaere Skrifter nr. 21. (red. af Birgit Bertung, Paul Müller, Fritz Norlan) Kierkegaard - pseudonymitet. C. A. Reitzels Forlag, København 1993.

* Az előadás magyar címe nem ad lehetőséget arra a játékra, amelyre a dán vagy a német nyelvben a (Ver)führung/(for)førelse - csábítás/vezetés -, (Be)deutung/(be)tydning - jelentés/értelmezés fogalmak használata. Bár a magyarban ennek a szándékolt kétértelműségnek a kifejezésére nem sikerült megfelelő fogalmi apparátust találnom, kénytelen vagyok megelégedni a fogalmak leegyszerűsített használatával, bár azok majdnem minden esetben mindkét aspektust implikálják.

1 Ezzel a törekvéssel elemzésem a Kierkegaard-értelmezéseknek azon csoportjához csatlakozik, amelyek a szöveg szerveződését és a jelentés szövegbeli eloszlását tekintik kiindulópontnak, és a forma jelentéshordozó szerepét hangsúlyozza.

2 A szerzői álnevek problémájának vizsgálata a Kierkegaard-kutatás egyik központi kérdése. Meglehetősen összetett problémakör, amelynek tárgyalására jelen előadás nem nyújt lehetőséget. Michel Foucault Mi a szerző? című tanulmányában a szerző és a szöveg közötti bonyolult kapcsolatot vizsgálja, és a szerzői névnek klasszifikációs funkciót tulajdonít, amely a szövegek osztályozásában játszik fontos szerepet, továbbá lehetővé teszi a szövegek közötti kapcsolatteremtést. A szerzői nevet mint a szubjektum lehetséges konkretizálódásának formáját fogja fel, amely szubjektum a diskurzusban ölt testet (Michel Foucault: Mi a szerző? In: Világosság 1981/7, 26-36.). A kierkegaard-i szövegek az álneves szerzők szövevényes hálójának köszönhetően szinte kínálkoznak a szerzőfunkció vizsgálatára. Mesterházy Balázs Kierkegaard A csábító naplója című művének vizsgálatakor tesz erre kísérletet, és Foucault-val egyetértve megállapítja, hogy "a szerző elsősorban nem valóságos személy, hanem funkció". (In: Mesterházy Balázs: A szétcsúszás alakzatai két 19. századi szövegben. In: Literatura 1998/3, 241-263.) Ezt a megállapítást kiterjeszthetjük a dán gondolkodó egész álneves munkásságára, sőt bizonyos értelemben a saját név alatt megjelent - mindenekelőtt építő jellegű teológiai - művekre és a naplójegyzetekre is.

3 A referátum elsődleges célja nem a tematikai egyezések és különbségek vizsgálata, azokat csak annyiban veszem figyelembe, amennyiben azok a narráció szintjére is kihatnak. Sokkal inkább az elbeszélés módjára, illetve annak a megértési folyamatra gyakorolt hatására igyekszem koncentrálni.

4 A csábítás fogalmának két magyarázatát szokás adni. A teológiai definíció a jó és a rossz kategóriáját implikálja, amennyiben a csábítót mint megrontót, az elcsábítottat pedig mint megrontottat fogja fel, azaz a csábítást a bűnbeeséssel állítja párhuzamba. A másik definíció a hatalom fogalmából indul ki, eszerint a csábítás során nem történik más, mint az, hogy az egyén a másikat hatalmába keríti, annak akaratát uralja. Kierkegaard esetében is valami hasonlóról beszélhetünk mindaddig, amíg a fogalom kibontása megmarad az esztétika szintjén (pl. Johannes és Cordélia kapcsolatának bemutatása során), de a fogalom rögtön új dimenziót kap, mihelyt a hangsúly az Isten-kapcsolatra és az igazság közvetíthetőségének kérdésére helyeződik át. A csábítás/csalás mint technika - az igazság előállításának és az Isten-viszony helyreállításának technikája - kerül előtérbe. Kierkegaard csábításelmélete ilyen módon pozitívnak tekinthető.

5 Joakim Garff: "Den Søvnløse" című disszertációja a szöveg és szerzője (értsd S. Kierkegaard), fikció és valóság kapcsolatával, egymásrautaltságával, kölcsönhatásával foglalkozik. Az ún. bio-gráfia elmélet értelmében a kettő szétválasztását lehetetlennek tartja, és a kierkegaard-i szövegek biografikus olvasatát ajánlja, mivel a szövegek nem csupán egy autentikus én "megírására" törekednek, de a szubjektum maga implicit megjelenik bennük. A garffi biografikus Kierkegaard-olvasat annyiban hoz újat - és ez forradalmi változás a dán gondolkodó műveinek értelmezésében -, hogy a gráfiát, azaz az írást tartja elsődlegesnek, és ez alakítja a valóságot, formálja saját íróját, vagyis tulajdonképpen elcsábítja őt. Joakim Garff "Den Søvnløse" Kierkegaard laest aestetisk/biografisk, København 1995.

11 Bár Sören Kierkegaard a valóságnak a romantikában, illetve a dán poétikus realizmusban, gyakorlattá vált irodalommá alakítását ellenezte, ő maga is gyakran él ezzel a lehetőséggel. Ezzel a gyakorlattal szembeni ellenérzésének már korán hangot is ad H. C. Andersenről Af en endnu Levendes Papirer címmel 1837-ben írt kritikájában, amelynek legfőbb pillére az, hogy Andersen híján van mindennemű életszemléletnek, regényei reflektálatlanok, nem felelnek meg a kierkegaard-i "Livet skal forstaas baglaens" követelménynek, hanem a valóságnak csak puszta leképezései. Kierkegaard végkövetkeztetése a fikciót illetően az, hogy ez eltér a valóságtól, attól függetlenül, hogy a kettő milyen mértékben hat egymásra.