Cikk vége Jegyzetek Bezárás

HEGEL ÉS AZ ANALITIKUS HEGELIANIZMUS

KORLÁTAI^*

TOM ROCKMORE

A Hegel körüli igen kiterjedt vitában az egyik legérdekesebb fejlemény analitikus filozófusoknak - ha feltételezhetjük, hogy e terminusnak még van jelentése - a közelmúltban feltámadt érdeklődése Hegel, sőt kifejezetten a hegelianizmus mint olyan iránt. Természetesen nem látható előre, hogy történetesen mire fut ki majd a Hegel iránti analitikus érdeklődés, nem lehet megjósolni, hogy ez a jellegzetesen analitikus - az idő múlásával egyre homályosabban körvonalazott - hagyomány fejlődésében pusztán múló szeszély-e, vagy tartós marad az analitikus filozófusok érdeklődése egy olyan gondolkodó iránt, akit mostanáig megkülönböztetett népszerűtlenség övezett analitikus körökben. Azt sem lehet előre tudni, hogy Hegel analitikus tanulmányozása eredeti módon hozzájárul-e a Hegel-kutatáshoz, ahhoz, hogy Hegel belátásai túljussanak a saját írásaiban elért stádiumon, vagy inkább más célokat állítanak-e a középpontba Hegel eszméinek elsajátítása során.

Nincs szükség arra, hogy részletes megjegyzéseket fűzzünk Hegel fontosságához az új évezred hajnalán. Két évezredet foglalkoztunk Arisztotelész magyarázatával, s lehetséges, hogy Arisztotelész óta Hegel a legjelentősebb filozófus, és a következő két évezredben Hegel szövegeinek tanulmányozása körül fog folyni a vita. S az is lehetséges, hogy az itt tárgyalandó analitikus megközelítés hasznos vagy olykor nélkülözhetetlen segítséget fog nyújtani a Hegel gyakran rejtélyes írásaiban rejlő filozófiai gondolatkincs feltárásához.

Mármost nyilvánvalóan sokféle úton-módon lehet filozófiai szövegeket értelmezni. Az viszont nem kézenfekvő, hogy annyit tesz-e valaki írásainak a megvitatása, mint hogy helyére tesszük az álláspontját, akármit jelentsen is itt a helyesség. Az egyik legfontosabb Hegelről írott könyv a múlt században Kojeve gyakran önkényes, belátásokban csodálatra méltóan gazdag, mégis bizonyíthatóan hamis olvasata A szellem fenomenológiájáról.¹ Akármit tett is, Kojeve bizo-nyosan nem tette helyére a Fenomenológiát, ami nem akadályozta abban, hogy sokkal eredményesebben ösztönözzön a mű tanulmányozására, mint sokan mások az őt követők közül.

Ezt az állítást általánosabban is megfogalmazhatjuk. Helyére tenni egy adott szöveget nem önmagában hasznos módja egy kérdés megoldásának, hiszen nem tudjuk meghatározni egy szöveg helyére tevése fogalmának értelmét vagy megadni valamiféle helyes értelmezést. A hermeneutika iránti újabb keletű figyelem egyik tanulsága éppen az, hogy a szövegek különbözőféleképpen olvashatók. Néhány olvasat többnyire kiiktatható, mert nem eléggé alátámasztott, vagy pusztán kimódolt. De egyetlen helyes olvasat sem határozható meg csupán a szöveg vagy szövegek alapján, további kritériumok bevonása nélkül. Ha Gadamernek igaza van, akkor - mivel egy változó hagyomány alapján értelmezünk - nem léphetünk fel azzal az igénnyel, hogy egy szöveg olvasata t időben olyan módon helyes, hogy ne lehetne t+1 időpontban egy új olvasattal helyesbíteni, ha a hagyomány egy másféle fogalmi összefüggést fog érvényesnek tartani. Más értelmező tudományokban, így a történelemben is ez jól ismert gondolat. Olyan ritka kivételektől eltekintve, mint Ranke esete, a történészek tudják, hogy a történetírás maga is történeti, nem téridőn túli tevékenység.² Fontos ugyanakkor ez a belátás a filozófia számára, ahol még mindig gyakran nyíltan állítják, hogy az igazságigények abszolútak, nem korrigálandók, ami azt sugallja, hogy a szövegeket értelmezve helyükre tesszük őket.

Különbség van aközött, hogy helyesen vagy ötletdúsan olvas-e valaki szövegeket. Az a gondolat, hogy a háttérhagyomány alapján olvasunk szövegeket, arra utal, hogy különböző hagyományokhoz tartozó olvasók esetleg többé vagy kevésbé lesznek érzékenyek más hagyományokhoz tartozó szövegekre. Ebből kiindulva azt fogom itt fejtegetni, hogy az analitikus filozófiában immanens okokból adódóan az analitikus filozófusok eleddig kevéssé voltak érzékenyek, sőt érzéketlenek voltak a hegeli álláspont egy középponti eleme, ti. a tudás történetiségére vonatkozó nézet iránt. Továbbá azt fogom állítani, hogy az e dimenzióval szembeni érzéketlenségnek hármas jelentősége van: nem vesz észre valamit, ami Hegel tekintetében centrális és középponti fontosságú, ami releváns a megismerésről napjainkban is folyó vitában, valamint korlátot emel Hegel analitikus megközelítése elé.

Tézisem - ami senkit sem fog meglepni, aki valamelyes alapossággal tanulmányozta Hegelt - az, hogy Hegel - többféle okból adódóan - úgy gondolja, hogy a megismerés térhez és időhöz, vagyis történeti pillanathoz kötött. Az ő hozzájárulása a historizmushoz, amiről itt szó van, alapvető, és döntően különbözik a nyugati filozófiai hagyomány fő áramától, amely elsősorban annak megismerésével foglalkozott, ami akként van, amiként van, vagyis a valóság megragadásával. Úgy gondolom - bár e helyütt nem fejthetem ki részletesen -, hogy Hegel historista tézisét még nem tanulmányozták megfelelő módon, ritkán fogták fel a következményeit, és hogy Hegel historizmusa úgyszólván választóvonalat jelöl ki a lehetséges utak között. Nem hiszem, hogy lehetséges Hegel historizmus-téziséhez csatlakozni és ugyanakkor tovább járni a megszokott úton. A közelmúlt analitikus hegelianizmusáról szólva meg fogom vizsgálni kapcsolódását az amerikai pragmatizmushoz, amely régóta befogad bizonyos hegeli eszméket, de - úgy gondolom - végső soron ellene szegül tanítása legfontosabbikának, a történetiség eszméjének.

Moore és az analitikus elfordulás

az idealizmustól

Bonyolult dolog elemezni és gyakran nehéz előre látni a filozófia alakulását, amelynek megvan a maga logikája. Azonban még filozófiai mércével mérve is meglepő, rendkívül furcsa a közelmúlt analitikus fordulata Hegel felé, jobban mondva a visszakanyarodás hozzá. Abból ered a furcsasága, hogy az analitikus filozófia alapító atyái erősen negatív attitűddel viseltettek Hegel iránt különösen, és az idealizmus iránt általában. Közismert, hogy az analitikus filozófia részben a Cambridge-i Egyetem két ifjú filozófusának, McTaggart korábbi tanítványainak az idealizmus elleni lázadásából született a 20. század kezdetén.

Az idealizmustól való elfordulás, amit Russell és Moore indított el, a mai napig is folytonosan jelen van az analitikus filozófiában. Akárcsak a marxizmus, az analitikus filozófusok is kezdettől fogva főként az idealizmus mint olyan ellenében értelmezték azt, amit csináltak. Így legalábbis érdekes, hogy most néhány prominens analitikus filozófus különböző módokon Hegel felé fordul, aki pedig az idealizmus egy centrálisan fontos képviselője.

Az idealizmustól való analitikus elfordulás kanonikus eseménye Moore száz évvel ezelőtt közzétett nevezetes cikkéhez kötődik.³ Ez az írás, amelyet többször idéznek, mint ahányszor olvassák, még mindig rendkívüli befolyást gyakorol az idealizmus és Hegel folyamatos analitikus bojkottjának igazolására.

A filozófusok filozófusaként, a józan ész álláspontjának mestereként ismert Moore, akinek a szóhasználata felismerhető abban a mozgalomban is, amely eddig a pontos megfogalmazásra irányult, arra, amit Quine szemantikai felülemelkedésnek (vagyis inkább a szavak, mint az általuk referált objektumok vizsgálatának) nevezett, röviden arra, amit Rorty nyelvi fordulatként fogalmazott meg. De ha alaposan elolvassuk Moore cikkét, világossá válik, hogy a Hegeltől való analitikus elfordulás, amelynek előrelendüléséhez hozzájárult, az idealizmusnak, jelesül a brit idealizmusnak egy igen ingatag értelmezésén alapul. Moore szerint elegendő felemelnünk a kezünket ("Itt van egy kéz... és itt van egy másik"⁴), ahhoz, hogy megcáfoljuk az idealizmust, amely ellentmond a józan észnek. Nem világos mármost, hogy kit is támad Moore, hogy vajon a feltételezett idealisták tömegéből ki tagadott valaha is egy ilyen állítást. Az sem egyértelmű, hogy maga Moore kire gondolt. Kanonikus szövegeinek alaposabb áttanulmányozása azt sejteti, hogy a brit idealizmus egészére gondolhatott, Berkeley, Bradley, akár a platonista Taylor járhatott a fejében, vagy mindegyikük. Mégis széles körben elfogadott dolog, hogy Moore nemcsak cáfolta, hanem sikeresen meg is cáfolta az idealizmust, hogy ezzel az egy cikkével egyszer s mindenkorra legyőzte az ellenséget, aki már soha nem támadhat föl.

Moore előfeltevései

Az idealizmus Moore-féle cáfolatának példátlan sikere a Hegeltől való analitikus elfordulás felgyorsításában, ami - kivételektől eltekintve - napjainkig folytatódik, néhány előfeltevésen alapul: először is azon, hogy Kant idealizmus-cáfolata nem haszontalan ugyan, de inadekvát; másodszor, hogy az idealizmus ezen a módon számos változatának mindegyikében megcáfolható; harmadszor, hogy az idealizmus tagadja a külvilág létezését; s negyedszer, hogy létezik egy egyetlen, azonosítható idealista tan.

Moore híres idealizmus-cáfolata megismétli Kant még híresebb ilyen kísérletét, amelyet A tiszta ész kritikája kiegészített második kiadásában fogalmazott meg. Ez a téma nyilvánvalóan gondot okozott Kantnak, hiszen több ízben foglalkozott vele, háromszor az első kritikában⁵, és a Prolegomenában ugyancsak⁶. Moore, aki jól ismerte Kantot, újragondolva a kérdést úgy véli, hogy Kant kísérlete nem sikerült, miközben nem veszi tekintetbe Kant saját idealizmusát.

Másodszor: talán Moore is, de követői bizonyosan azt feltételezik hallgatólagosan, hogy a brit idealizmus mint mozgalom eléggé egységes ahhoz, hogy meg lehet cáfolni egyetlen érvvel, egy mesteri konceptuális suhintással át lehet vágni fogalomzavarának gordiuszi csomóját. Tudjuk, hogy a történelmet a győztesek írják. Ne csodálkozzunk azon, hogy a brit idealistákról, akik egykor uralkodó helyet foglaltak el az angol nyelvű vitákban, ma ritkán tesznek említést. E helyütt még körvonalakban sem vázolhatjuk fel nézeteiket. Elegendő most azt mondanunk, hogy más mozgalmakhoz hasonlóan - vagy még inkább - a brit idealistákként egy kalap alá vett heterogén csoport rendkívül eltérő, gyakran kulcsfontosságú pontokon ellentétes nézeteket valló filozófusokból állt.

A brit idealisták valójában a cambridge-i platonikusokat és Berkeleyt követően az idealizmus harmadik hullámát képviselték Angliában. Azon túlmenően, hogy mindannyian angolul írtak, gyakran nehéz felfedezni, hogy mi köt össze olyan különböző gondolkodókat, mint a (Kantban érdekelt) Coleridge, J. H. Stirling (aki először kezdett Angliában Hegellel foglalkozni), T. H. Green (Hume kritikusa, aki közel állt Kanthoz), Bradley (egy eredeti gondolkodó, aki Hegelhez közelebb állónak gondolta magát, mint amilyen valójában volt), McTaggart (aki a hegelianizmus egy eredeti formáját dolgozta ki karteziánus köntösben), valamint Pringle-Pattison, J. Seth és H. Sturt (akik valamennyien Hegel ellen lázadtak fel).

Harmadjára: ott van az a feltételezés - mert nyilvánvalóan nem több ennél -, hogy az idealizmus vagy legalábbis néhány idealista tagadja, vagy legalábbis lehetséges, hogy tagadja a külvilág létezését. Ezt a nézetet, amelyet általában az analitikus filozófusok és hasonlóképpen a marxisták is az idealizmusnak tulajdonítanak, nehezen találjuk meg az inkriminált írásokban, leggyakrabban beleolvassák, semmint tényleg felfedezik bennük. E megítélésnek megfelelően az idealizmust rendszerint legfeljebb közvetett bizonyíték alapján vádolják, főként Kantnak Descartes-ra és Berkeleyra való hivatkozását felhasználva. Csakhogy Descartes-ot nem a sajátjától különböző más létezés foglalkoztatta, hanem inkább a világ megismerése. Még Berkeley sem tagadja sehol a külvilág létezését, s csak azt vitatja, amit arról a filozófusok mondanak.

Negyedszerre itt van az "idealizmus" kényes terminusa. Talán - a filozófiai szótár összes szakkifejezéséhez hasonlóan - ennek a terminusnak sincs egyértelmű jelentése, csak normatív. Úgy tűnik, még olyan módon sem lehet használni ezt a szót, hogy széles körű egyetértés övezze. Valószínűleg Leibniz volt az első, aki Platónra vonatkoztatott filozófiai értelemben alkalmazta ezt a terminust. Azóta az "idealizmust" nagyon különböző álláspontokra alkalmazták, olyan szerzőkre, akik csak elvétve használják ezt a kifejezést. De nem lehet oly módon érteni az idealizmust, hogy kiragadunk egy jellemző tanítást, amely közös olyannyira különböző filozófusok esetében, mint Platón, Descartes, Leibniz, Berkeley, a német idealisták (Kant, Fichte, Schelling, Hegel), a brit idealisták, Blanshard, Rescher és így tovább. Mivel nincs idealizmus, csak idealisták vannak, így maga az az elgondolás, hogy az idealizmust mint olyat valamely egyszerű módon, vagy akár a legszubtilisabb formájú érvvel meg lehet cáfolni, csak a szövegekkel való bánni tudás hiányának a jele.

Az analitikus fordulat (vagy

visszafordulás) Hegel felé

Akárcsak másokat, az analitikus filozófusokat is ritkán zavarta a szövegek ismeretének hiánya abban, hogy nagy ívű általánosításokat tegyenek. Az analitikus filozófia történetét tárgyaló standard művek rendszerint néhány felületes oldalt szentelnek a brit idealizmusnak, olykor úgy írják le, mint egy furcsa, rejtélyes, nehezen érthető tanítást, amely éppen csak hogy képviselhető, amelyet senki sem hihet el, akinek csak egy szemernyi józan esze is van.⁷ A német idealizmus Russell-féle bemutatása A nyugati filozófia történetében, amely legjobb tudomásom szerint a legterjedelmesebb ilyen fejtegetés egy vezető analitikus filozófus részéről, a végletekig reduktív. Egyszerűen "átugrik" Kantról Hegelre, kísérletet sem tesz Fichte vagy Schelling tárgyalására. Még kevésbé könyörületesen bánik a brit idealizmussal, amelyről közvetlenül egyáltalában szót sem ejt. Meglehetősen furcsa, hogy sehol meg sem említi McTaggartet, azt a vezető brit idealistát, aki egy ideig saját korai munkásságára is befolyással volt.⁸

Mivel Hegel idealista volt, eddig általánosságban beszéltem analitikus filozófiáról és idealizmusról. A következőkben Hegelt (vagy a hegeli idealizmust) szeretném a fókuszba állítani. Bár - amint említettem - még mindig erős az analitikusok idegenkedése az idealizmustól, számos analitikus filozófus (Sellars, Rorty, McDowell, Brandom) újabban Hegel felé fordult (vagy fordult vissza, miután Russell és Moore hegeliánusnak tartották magukat). A Hegelhez való analitikus visszatérés az analitikus vita különböző tényezőinek tudható be. Az egyik ezek közül bizonyosan a klasszikus brit empirizmus elleni hosszan elnyúló támadás, amely a múlt század elején kezdődött el. E támadás fonala végighúzódik a kései Wittgensteintől Sellars-en, Quine-on és Davidsonon keresztül Rortyig.Wittgensteinnek Moore "A bizonyosságról" c. írásával szemben kifejtett súlyos kritikája nemcsak az utóbbi szerző commonsense-izmusát támadja, hanem hadat üzen minden közvetlen tudásigénynek a kontextualizmus igen érdekes formájának a talajáról. Habár tudtommal Wittgensteinnek Hegelről nincs mondanivalója, az ő úttörő empirizmus-kritikája utat nyitott későbbi analitikusok számára, hogy magukévá tehessék Hegelnek az empirista álláspontról adott saját kritikáját. Sellars-nek az adott mítosza elleni támadása közvetlenül azon a bírálaton alapszik, amelyet Hegel fejtett ki az érzéki bizonyosságról a Fenomenológia elején⁹. Ily módon Sellars lehetővé teszi Hegel analitikus rehabilitálását, aki immár nem számít száműzöttnek, sőt inkább ajánlottnak.

A másik fő tényező abban rejlik, hogy a jelentés problémája egyre evidensebben megoldatlannak bizonyul. Ez a kérdés kezdettől fogva, Fregétől a jelenkorig végighúzódik az analitikus filozófián. Többek között Quine úgy fogta fel a fordítás meghatározatlanságáról szóló tanítását, mint a formális jelentéssel való foglalkozás kudarcát.¹⁰ A formális jelentés elméletének kidolgozására tett erőfeszítések kudarcát az analitikus gondolkodók egyre növekvő számban széles körben elismerik. Kripke legutóbbi műve azt törekszik megmutatni, hogy a jelentés sosem formális, mindig informális.¹¹

Analitikus filozófia és pragmatizmus

Bárhogyan tekintünk is a Hegel felé tett analitikus fordulatra, fontos észrevennünk növekvő érdeklődését az amerikai pragmatizmus iránt. Másokhoz hasonlóan az analitikus filozófusok is rendszerint egybeolvasztják a pragmatizmust és Hegelt. Attól függően, hogy mit értenek pragmatizmuson, az analitikus érdeklődés ez irányban talán már Quine-nál megjelenik, valószínűleg már Neurathtal egyidőben. A különböző módokon a pragmatizmushoz köthető gondolkodók közé tartozik Carnap, Rorty - aki jelenleg a legprominensebb filozófus, aki önmagát pragmatistának vallja, és - ha hihetünk Rortynak - Davidson is, másféleképpen talán C. I. Lewis, sőt Carnap is, s - ha Brandomnak igaza van - Sellars és Frege is idetartozik. Persze a pragmatizmus, akárcsak a fagylalt, igen különböző ízekben létezik. Mit jelent a "pragmatizmus"? S mit az "analitikus pragmatizmus"? Úgy gondolom, a második kérdést könnyebb megválaszolni, mint az elsőt. A klasszikus amerikai pragmatizmushoz sorolható legalábbis Peirce, James és Dewey, talán Mead is, és - nézőponttól függően - mások is, így pl. Emerson. Ha a klasszikus amerikai pragmatizmus kezdetét Peirce-nál látjuk, akkor úgy foghatjuk fel, mint egy olyan ismeretelméleti megközelítést, amely az ő ismert, a karteziánus fundacionalizmuson gyakorolt kritikájából nőtt ki. Ezen értelmezés szerint a pragmatizmus erőfeszítése arra irányul, hogy oly módon folytassa a megismerés kutatását, hogy közben visszautasítja az ismeretelméleti fundacionalizmust. Ezt a vizsgálódást folytatja James és Dewey, saját álláspontjuknak megfelelően, különböző utakon.

A pragmatizmusnak ez a felfogása jobban illik Peirce-ra, majd Jamesre, mint Deweyra. A klasszikus amerikai pragmatizmus episztemológiai olvasatában Peirce bizonyul - ahogyan James is gondolta - a középpontban álló korai paragmatikusnak, és James érdeklődése egy új igazságfelfogás irányában nem egy régi hiba folytatásának tűnik, hanem egy jelentős új kezdeményezésnek. A klasszikus amerikai pragmatizmus ismeretelméleti értelmezésének további előnye az, hogy az könnyen összekapcsolhatóvá válik az analitikus neopragmatizmussal. Az analitikus neopragmatisták valamennyien - bár különböző ösvényeken haladva - a megismeréssel foglalkoznak. Manapság a pragmatizmusban érdekelt analitikus filozófusok gyakran azt az utat járják, amelyet Quine híres Carnap-kritikája jelölt ki,¹² s amely maga is folytatása Neurath kevésbé ismert protokolltétel-kritikájának.¹³

Quine elindulása a pragmatizmus irányába abból a bírálatából fakadt, amivel Carnap két összefüggő dogmáját célozta meg: az egyik a jelentésen alapuló analitikus igazságok és a tényeken alapuló szintetikus igazságok közötti megkülönböztetés, a másik a redukcionizmus, vagy minden diskurzusnak érzéki adatokat rögzítő kijelentésekre való lefordítása. Quine bonyolult okoskodása érinti továbbá a holizmust (szembeállítva a redukcionizmussal), a felülvizsgálhatóságot, bármely abszolút séma-tartalom megkülönböztetés tagadását és más tanokat. A Quine-féle pragmatizmus röviden úgy jellemezhető, mint aminek a megismerés iránt folytatott érdeklődés az eredménye az empirizmus elvetését követően.

Ez a kettős érdeklődés jellemez más prominens analitikus pragmatistákat is, így Putnamet, Rortyt, és az utóbbi szerint Davidsont is. Valamennyien bírálják és elvetik az empirizmust. Rortytól mint figyelemre méltó kivételtől eltekintve mindegyikük - különböző módon - elkötelezettje a megismerésprobléma megoldásának. Putnam belső realizmusa, amit azóta a naturális realizmus irányába fordulván feladott¹⁴, valójában a Quine-féle holizmus további kidolgozása. Az utóbbihoz hasonlóan a belső realizmus is azt a sokféle módot hangsúlyozza, ahogyan az egyedül reális értelmezhető.

Rorty természetesen ebben kivétel és más utat jár. A megismeréssel való foglalkozása arra szorítkozik, hogy megcáfoljon minden, bármiféle tudásigényt. Másutt és más időkben szkeptikusnak minősülne, talán az egyedüliként, aki valaha pragmatikus zászló alatt hajózott. Quine kifejezetten elveti annak a gondolatát is, hogy egy fogalmi séma helyesen tükrözheti a valóságot, ehelyett Neurath azon töredékes kísérlete felé fordul, amely egy nem-fundacionalista ismeretelmélet kidolgozására irányul.¹⁵ Rorty, aki elemzésnek veti alá ugyanezt az eszmét, miszerint az ismeretelméletnek a valóság helyes tükrözését kell nyújtania¹⁶, azt az egészen eltérő következtetést vonja le, hogy inkább ne is beszéljünk megismerésről, mert úgysem tud mondani róla senki semmi használhatót.

Analitikus pragmatizmus

és klasszikus amerikai pragmatizmus

Célszerű mellesleg rávilágítani analitikus pragmatizmus és klasszikus amerikai pragmatizmus viszonyára. Nyilvánvalóan senki sem rendelkezik kizárólagosan azzal a terminussal, amelyet különböző gondolkodók a legkülönbözőbb módokon használnak. A mi szempontunkból arra fontos rámutatni, hogy - ahogyan gyanítható is - a közelmúltbeli analitikus közeledés a pragmatizmushoz olyan nézeteket fogad magába, amelyek különböznek a klasszikus amerikai pragmatista elődök nézeteitől. Rorty állítása, miszerint Dewey és Davidson a paradigmatikus pragmatisták, inkább saját érdekei megfogalmazásának tekinthető, mintsem a pragmatizmus jellemzésének.¹⁷ Az a helyzet, hogy valójában nem mond sokat annak állítása, hogy valakit pragmatistának tekintenek, semmi specifikusat nem mond, nem jelöli meg, mely sajátos tanokat vall valaki magáénak.

Megközelíthetjük ezt a kérdést a pragmatizmus különböző formáinak körvonalazható eredete szemszögéből is. Azt állítottam, hogy a klasszikus amerikai pragmatizmus főként Peirce-tól ered, az analitikus neopragmatizmus pedig elsősorban Quine-tól. Mindkettőjük a tudományban látja az igazság központi forrását, de nagyon különbözőképpen. Quine, aki ritkán tesz említést Peirce-ról, ha mégis szóba hozza, gyakran bírálja őt. Peirce az ő szemében egy régimódi empirista, egy olyan álláspont képviselője, amit Quine a maga naturalista ismeretelmélete talajáról elvet.¹⁸ Quine lehetetlennek tartja az igazság pragmatista elméletét, így magát azt az eszmét is, hogy az igazságot tudományos módszerrel lehetne azonosítani. Quine olvasatában Peirce egy olyan igazságfelfogás elkötelezettje, amely a tudomány valamely végső formájából fakad valamely végtelen időben.¹⁹ Quine ezt a hasonló nézetekkel együtt elutasítja - saját naturalizált ismeretelméletének koncepciója alapján, amely a tudomány alapjait kutatja. Szerinte az ismeretelmélet a pszichológiához tartozik, vagyis a természettudományhoz. E felfogásnak megfelelően az ismeretelmélet olyan szemantikává válik, amelyet - a megfigyelési állításokon túlmenve - Quine tipikusan holisztikusan értelmez.

Quine nagyhatású javaslata az ismeretelmélet naturalizálására sikeresen fogalmazza meg azt a szcientizmust, amelynek sok analitikus filozófus - bár korántsem mindegyikük - elkötelezettje, legalábbis Russell óta mindmáig. Ez a nézet annak belátásaként fogalmazható át, hogy a tudomány az egyedüli valóságos ismeretforrás²⁰ és a filozófiának a tudomány mint valóságos ismeretforrás kutatására kell szorítkoznia vagy éppen a tudománynak a filozófia helyére kell lépnie.²¹ Ez ugyancsak különbözik a korai amerikai pragmatizmus naturalizmusától, amely a pragmatizmust, így a pragmatista megismerésigényt is, különböző kontextustípusokban létező, véges emberi lényekhez kötötte. Miután ragaszkodtak ahhoz, hogy végső soron minden nyomon követhető eladdig, ami materiálisan létezik, a korai amerikai pragmatisták nem azonosították a tudást mint olyat a tudománnyal. Fontos tehát szétválasztani a pragmatizmus különböző formáit, amelyek különböző okokból és a vita különböző stádiumaiban merültek föl.

Az analitikus pragmatizmus és Hegel

Ugyanilyen probléma áll elő abban a nagyon is felületes hajlandóságban, amellyel azonosítják a pragmatizmust Hegellel. Rorty egyhelyütt vezető pragmatistánkként jellemezte Putnamet²². Ugyanakkor egy hirtelen rátört elragadtatási rohamában Rorty - nemrégiben, egy Putnamhez intézett rövid válaszában - egyidejűleg nyilatkozik kedvezően Hegel historizmusáról, egyetértően mutatva rá arra, amit ő Brandom neohegeliánus inferencializmusának nevez, és mondja azt - ami bizonyosan meglepetést okozna Putnamnek -, hogy utóbbi az Ész, igazság és történelem c. művében hegeliánus nézeteket vall.²³

Túlságosan lebecsülnénk az esetet, ha azt mondanánk, hogy Hegel egy nehéz gondolkodó, egyike a legnehezebben érthetőknek a nyugati filozófiai hagyományban. Az egyik különbség Hegel és mások, különösen a pragmatisták között abban rejlik, hogy Hegel a historizmus elkötelezettje, azé a nézeté, hogy a megismerés keresztül-kasul történeti jellegű.

Azért emlegetjük a pragmatizmus analitikus érdeklődését, mert szorosan összefügg az analitikusok Hegellel való foglalkozásával. Az újabban Hegelben érdekelt analitikus filozófusok közül sokan - ha a maguk módján nem mindannyian - közelítőleg oda sorolhatók, amit analitikus pragmatizmusként írtam le. A Hegel és a pragmatizmus közti viszony színezi át - és szerintem torzítja el - az analitikusok Hegel felé fordulását a közelmúltban.

A különbséget olyan fogalmakban fejezhetjük ki, mint a kontextualizmus és a historizmus közkeletű megkülönböztetése. A kontextualizmus a tudás tekintetében az a nézet, mely szerint a tudásigény valamiképpen függ attól a kontextustól, amelyben felmerül, míg a historizmus szerint a tudásigények emellett a történeti pillanat függvényei is.

Általában a pragmatizmus minden fajtája kontextualista, kezdve Peirce nézetétől, hogy a kognitív igények a tudománytól függenek, Rorty nézetéig, miszerint csak azt mondhatjuk, amit a társadalom mondanunk enged, vagyis az episztemológiai behaviorizmusig.²⁴ Peirce, aki túlbecsülte saját Hegel-értését és figyelmen kívül hagyta Hegel historizmusát, idősebb korában úgy vélekedett, hogy közötte és Hegel között főként terminológiai különbségek vannak.²⁵

Az analitikus filozófusok hasonlóképpen hajlanak arra, hogy túlértékeljék az ésszerű értelmezés alapján előálló átfedéseket az általuk vallott nézetek és Hegel álláspontja között. Példaként említhetjük meg, hogy Brandom hajlik arra, hogy közös nevezőre hozza Hegelt és Quine-t, azt állítván, hogy az előbbi úttörője volt az utóbbi antireprezentacionalista megismerésfelfogásának.²⁶ Szerintem Quine igencsak meg lenne lepve, ha bebizonyosodna a hasonlóság közötte és Hegel között. A kettejük közti különbséget - amely óriási - csak akkor tudjuk eltüntetni, ha összemossuk Quine szigorú, aszociális jellegű episztemikus holizmusát és Hegel mélyen szociális, történeti igazolásformáját. A Quine-féle ismeretigény-igazolás az episztemikus holizmus alapján merőben különbözik attól a kontroverziális szociális igazolásmódtól, amelyet Brandom és mások Wittgensteinnek tulajdonítanak.²⁷ Hegel szellemfogalma (Geist) egy nemcsak szociális, hanem mindenekelőtt lényeges történeti dimenziót foglal magába. A neowittgensteiniánus vagy sellarsiánus nézőpont, még ha szociális is, nem történeti, ezért Hegellel összeegyeztethetetlen.

Rorty Hegelről

Folytathatnám a sort más, Hegelről író analitikusokkal, különösen McDowell-lel, akinek értelmezését ígéretesnek tartom. Sajátos okból szeretnék egy Rorty Hegeljét illető megjegyzésre szorítkozni: az ő nézete, mely szerint valamennyi régi megkülönböztetés meghaladottá vált, azt sugallja, hogy a nem túl távoli jövőben, ha nem is rögtön vagy akár a mi életünkben, várhatóan túllépünk végül azokon a különbségeken, amelyek a dolgok analitikus és kontinentális szemlélete között feszülnek. Ha ez igaz lenne, akkor azt vetíthetnénk előre, hogy létrejön egy egyetlen, mindent átfogó filozófiai mozgalom, melyben vállvetve, mint hajdanán, valamennyi irányzat mint az igazság és tudás fogalmi kertjének művelője együtt fog küzdeni az igazság és a tudás közös filozófiai céljáért. A sugárzó filozófiai jövő ilyen eszméje bontakozik ki Rorty elragadtatott és szerintem merőben téves állításából, hogy "proto"-hegelianizmusuk révén Sellars és Brandom áthidalják a szakadékot az analitikus és a kontinentális filozófia között.²⁸

Rorty közelmúltbeli jóindulatú hivatkozásai Hegel historizmusára arra ösztönöznek, hogy vizsgáljuk meg: őszerinte mit is jelent ez. Nem meglepő - miután Rorty szívesen von homályba különbségeket -, hogy értelmezései a különböző álláspontokról gyakran ellentmondanak egymásnak. Az a megállapítása, hogy Hegel a kifejlődő racionalitás nézetét vallja, helytállóbb Hegel tekintetében, mint Putnam álláspontjának jellemzéseként az Ész, igazság és történelemben.

"Dewey Hegel és Darwin között" c. tanulmányában Rorty, összeolvasztva Darwint és Hegelt, egyszerűen elmossa közöttük a lényeges különbségeket. Amikor azt fejtegeti, hogy a historizmus azt jelenti, hogy a nyelv nem illeszkedik ahhoz a módhoz, ahogyan a világ van,²⁹ nem tesz különbséget a történelem tekintetében semleges korrespondencia-elv elvetése és a között a további állítás között, hogy az episztemológiai állítások történeti jellegűek. Putnam pl. egy ahistorikus gondolkodó, aki elveti a korrespondenciát, míg Hegel egy olyan historikus gondolkodó, aki elutasítja a korrespondenciát. Rorty szerint Hegel - más német idealistákhoz hasonlóan - a tudományt a puszta jelenségre korlátozza, Dewey viszont, aki egy nem-idealista historikus gondolkodó - aki számára Darwin csak egy másik nézetet képvisel, nem a valóságról szóló igazságot - egyetért Jamesszel abban, hogy az igaz az, ami célravezető.³⁰ Ez a Hegel-megítélés azonban nem állja meg a helyét, mivel a német idealisták egyike sem rövidíti meg a tudományt. Dewey pedig úgy gondolta, hogy Darwin nagyjából olyan közel állt a helyes felfogáshoz, mint bárki más, s ezért búcsút vett attól, amit ő a filozófiában az abszolút gondolkodás feléledésének vagy a tudománytól elválasztott tudásnak tekintett, annak a tudásnak a kedvéért, amely a tudományon belül helyezkedik el, és saját gondolkodása tekintetében egy kísérleti logikát fogadott el.³¹

Világos, hogy amikor Rorty hozzálát Hegel tanulmányozásához, nem az a szándéka, hogy komolyan dialógust folytasson egy olyan gondolkodóval, akinek azt az eszmét tulajdonítja, hogy nem fogja egy üstökös eltörölni az emberiséget a Föld színéről.³² Rorty szerint Hegel a testté vált logosz hatalmát előnyben részesíti a biológiai evolúcióval szemben.³³ Hegel és Dewey között abban látja a legfőbb különbséget, hogy az előbbi ragaszkodik a történelem abszolút, idealista, teleologikus szemléletéhez, amit Dewey helyettesít a teleológia egy relativista, materialista változatával.³⁴Ennek az értelmezésnek azonban csak akkor lenne értelme, ha Hegel tényleg meggyőződéssel elkötelezte volna magát egy "inkább historizált Spinoza, mint egy metafizikussá tett Herder"³⁵ módjára elgondolt abszolútum mellett. Holott Hegel híres állítása, miszerint a filozófia nem más, mint a maga kora gondolatokban megragadva, azt sugallja, hogy közelebb állt az előbbihez, mint az utóbbihoz, közelebb ahhoz, amit Rorty javasol, mint aminek tudatában van, de a történelemnek való elkötelezettsége folytán Hegel még mindig nagyon távol áll Deweytól és más pragmatistáktól.

Következtetések: Hegel, az analitikus

filozófia és a tudás történetisége

Amellett érveltem, hogy Hegel és mindenfajta pragmatizmus között abban a tényben rejlik a különbség, hogy Hegel a megismerés historikus nézetét vallja, míg a pragmatisták - beleértve az analitikus pragmatistákat is - általában a kontextualizmus hívei. Hegel azért fordul a megismerés történetisége felé, mivel nem lehet elvi választóvonalat húzni kontextus és történelem közé. Felismeri, hogy ha egyszer - mint a kései Wittgenstein - feladjuk azt a nézetet, hogy megismerhetjük a reálisat úgy, ahogyan van, ha a tudásigényeket fogalmi keretekhez indexáljuk, akkor a történeti pillanathoz is hozzá kell kapcsolnunk ezeket az igényeket. Hegel már legkorábbi filozófiai írásaiban eljutott ahhoz a mély belátáshoz, hogy minden kognitív igény hozzákapcsolódik a történeti pillanathoz, miután a megismerés óhatatlanul historikus.

Az a korlát, amire a címben utaltunk, abból ered, hogy az analitikus pragmatisták értelmezhetik ugyan Hegelt és magukévá tehetnek különböző hegeli tanításokat, de előzetes filozófiai elkötelezettségeik akadályozzák őket Hegel középponti eszméjének, a megismerés történetiségének elfogadásában. Valószínűtlennek tűnik - tekintetbe véve az analitikus hagyomány alakulását -, hogy ezen a hiányosságon túl tudna lépni. Bármit mondanak is az analitikus gondolkodók a historikusságról, az, aki komolyan veszi azt a hagyományt, amely a meghatározott jelentés problémája köré tömörül, nehezen építhet bele olyasmit, mint a megismerés történetiségének hegeli belátása. Ennek nehézségét példázza Rorty is. Nem sok értelme van dicsérni Hegelt amiatt, hogy bírálatnak veti alá Kant ahistorikus ész-értelmezését, ha egyszer valaki azt az eszmét vallja, hogy a megismerés kutatása értelmetlen vállalkozás.

Miután azt lehet mondani, hogy ez a kérdés nem fontos, egy olyan megjegyzéssel szeretném fejtegetésemet befejezni, ami a megismerés történeti jellegének fontosságára vonatkozik. Most felteszem látnoki szemüvegemet, hogy megmondjam előre, amiről úgy gondolom, hogy e vita folyamán történni fog. Majdhogynem a nyugati filozófia kezdete óta úgy fogták fel a megismerést, mint a reálisnak a megismerését egy olyan módon, amit nem szorít korlátok közé tér és idő, most és örökkévalóság. A filozófiai vita historikus hajlamú gondolkodói, mint Herder, W. von Humboldt, Vico, Hegel, Marx és Dilthey, mindig is kisebbségben voltak. Két és fél évezredes megvitatás után minden szükséges lépést megtettek, de senki sem volt képes az ahistorikus tudás vitathatatlanul meggyőző esetét felmutatni. Hegel az első valóban komoly filozófus gondolkodó, aki a historizmus mellett érvelt. Úgy gondolom, hogy az új évszázad munkálkodása nagyrészt akörül fog forogni, hogy kidolgozódjon a megismerés bensőleg historikus jellegének felismerése.

(Fordította Csikós Ella)

Cikk eleje Cikk vége Bezárás

JEGYZETEK

Cikk eleje Jegyzetek Bezárás