Cikk vége Bezárás

ÚJ MONOGRÁFIA LEIBNIZRŐL^*

BOROS GÁBOR

Tolle, lege! Egészen tömören így lehetne összefoglalni a recenzens véleményét H. Busche Leibniz korai korszakát rekonstruáló habilitációs írásáról, mely a fenti címen jelent meg a Meiner Kiadónál. Max Weber ír egy helyütt arról, hogy igazi intuitív belátások a tudományokban csakis fáradságos aprómunka eredményeként történhetnek meg. Busche könyve ennek az örök igazságnak kitűnő példája: kitartóan végzett, kiterjedt, filozófiai és filológiai aprómunka Leibniz ún. ifjúkori írásairól, amely néhány alapvető rendszerező belátásba torkollik, illetve az olvasó nézőpontjából: Leibniz gondolkodásmódjába való alapvető belátások, melyek érthetővé teszik s igazolják a szövegekkel való aprólékos foglalatoskodást. Ha kevéssé tömören fogalmazunk, akkor a következő szempontokat érdemes kiemelni: 1. Leibniz írásmódja s a belőle fakadó alapvető hermeneutikai probléma; 2. a korai írások jellege; 3. az alapproblémák megoldása a könyvben.

1. Leibniz írásmódja s a belőle fakadó alapvető hermeneutikai probléma

Mint köztudott, Leibniz nem tartozott a XVII. század azon filozófusai közé, akik a filozófiát mint teoretikus aktivitást életprogrammá emelve átfogó rendszerek megalkotásával s közzétételével foglalkoztak. A theoria cum praxi jelmondatnak megfelelő élet nem engedte meg Leibniz számára, hogy nagyon is rendszeres gondolkodását külsődleges értelemben is rendszerként prezentálja. Sokkal inkább arról volt szó, hogy kiindulópontokat, alapelveket vetett papírra s tett közzé inkább csak egészen szűk olvasóközönség számára,

sőt igen gyakran egyetlen levelezőpartner vagy éppenséggel csupán saját maga számára. Számára az emez alapelveknek megfelelően élt élet volt igazán fontos: abból az alapelvből kiindulva, mely szerint elégedettnek kell lennünk mindennel, ami Isten akaratából történik, folyamatosan "Isten feltételezhető akarata szerint kell cselekednünk, [...] és minden erőnkből arra kell törekednünk, hogy előmozdítsuk a közjót" ("Metafizikai értekezés", IV.). Ez azt jelentette, hogy filozófiai tevékenysége kora ifjúságától fogva elválaszthatatlanul összefonódott számtalan olyan tevékenységgel, amelyek valamiképp mind a közjó előmozdítását szolgálták: szerteágazó diplomáciai tevékenység egyebek mellett a Heiliges Römisches Reich Deutscher Nation hatalmi egyensúlya érdekében, XIV. Lajos hódító terveinek Egyiptom felé fordításáért, a berlini s hannoveri választófejedelem közeledéséért; egyházpolitikai fáradozások a protestáns egység, de ugyanakkor az egész kereszténység egységének megteremtése érdekében is; egy protestáns Kína-misszió előkészítése; a gőzgép megkonstruálása, a sóbányák vízmentesítése, az alfabetikus könyvtári katalógus bevezetése, tudományos akadémiák szervezése stb. Olyan életről van tehát szó, amelynek filozófiai lenyomata tulajdonképpen esetleges az életet élő személy számára, az írások pedig gyakorta gyakorlatibb célok elérését szolgálják.

A mai filozófia természetesen más mércével mér: a gondolatok egybefüggő, rendszerszerű kifejtését keresi definitív alakban, mintegy A filozófia alapelvei, az Etika, az Elementa philosophiae, a Leviatán vagy legalább az Értekezés az emberi értelemről módján. Ilyet pedig Leibniznél nem talál. Amit talál, az általánosságban néhány kisebb, alkalmi értekezés, s a két nagyobb, kései mű, az Újabb értekezések az emberi értelemről valamint a Théodicée, amelyek persze messze nem olyan egységes felépítésű művek, amilyeneket várnánk. A speciális érdeklődésű kutató tud még a Dissertatio de Arte Combinatoriáról, de a Clarke-kal folytatott levelezést inkább már csak a Kant-kutatók ismerik. Ezeknek a műveknek döntő többsége viszont 1686-ban s utána keletkezett, tehát a koraérett Leibniz-ről - kis túlzással - olyan képet ad, mint amilyet Mozartról kapnánk, ha feltennénk, hogy hetvenévig élt s alkotott, viszont a negyvenéves kora előtt írott műveiből szinte semmi sem maradt volna fenn, vagy semmi sem volna publikálva.

Leibniz esetében csaknem erről van szó. A valamilyen módon már publikált s a hannoveri Leibniz-Archivban kiadásra váró kéziratok arányát jól jellemzi Roger Ariew megállapítása, mely szerint az ún. "Akadémiai Kiadás" eddigi ütemét figyelembe véve "completion is expected to take two more centuries". (The Cambridge Companion to Leibniz, 40. o.) Ez a körülmény veti föl a bevezetőben említett hermeneutikai kérdést, hogy mi lehet a sorsa egy mégoly jelentős filozófiai életműnek, amely természetes diskurzus-közegéből kiszakadva, három-négyszáz évvel megszületése után jut el olvasóihoz. E szövegek nem léptek be az európai filozófia hatásösszefüggésébe, nem ösztönöz-tek későbbi gondolkodókat merész megoldásokra, s mára a filozófiai problémák köre s megoldásuk lehetséges keretei bizony alaposan megváltoztak. Ráadásul Leibniz ma elkép- zelhetetlen mértékben volt képes mások gondolatainak befogadására: saját gondolatai nagyrészt kortársakkal folytatott vitában bontakoznak ki, megértésükhöz igen nagy szükség van e kortársak gondolkodásmódjának ismeretére. S bizony e kortársak közül még az ismertebbek közé tartozik, mondjuk, Jacob Thomasius, Bisterfeld, Wissowatius, Digby, akiknek emlegetésével manapság nemcsak filozófus-hallgatókat lehet zavarba hozni. Tehát amennyire kétségtelen, hogy ki kell adni az európai filozófiatörténet egyik legkiemelkedőbb alakjának felmérhetetlen hagyatékát, épp annyira kérdéses, hogy mit lehet kezdeni filozófiailag ezzel a közel 75 000 tudományos írással-írástöredékkel és 15 000 levéllel, amelyet ki-ki, temperamentuma szerint, nevezhet terra incognita Leibnitianának, Rätsel Leibniznek, membra disjecta philosophinak vagy épp verzetteltes Systemnek (lásd Busche, XIV. o.). Busche idézi E. Hochstettert, aki a következőképp írja le a helyzetet: "Azt gondolhatnánk, hogy a hátrahagyott papírok tömege túl nagy hozzá, hogy egy emberi élet alatt áttanulmányozhassuk őket. Ám a bennük tárgyalt témák s területek sokfélesége már amúgy is, régtől fogva különböző érdeklődésű kutatókat vonzott, akik közül azonban mindenki a kéziratoknak csak azt a behatárolt körét vizsgálta, amely megfelelt saját problémakörének." (Uo.) A kérdés tehát egyszerűen szólva az, hogy hogyan lehet élővé tenni azt a kétszáz év múlva száz vaskos kötetben majdan rendelkezésünkre álló szövegkorpuszt, amely egy akkor majd ötszáz évvel azelőtti filozófiai gondolkodást jelenít meg.

2. A korai írások jellege

A Hubertus Busche által kiválasztott s vizsgált korszak 1663-tól 1672-ig terjed, vagyis Leibniz 26. életévéig, amikor elhagyja Mainzot, hogy az imént már említett titkos diplomáciai küldetéssel - XIV. Lajos érdeklődésének Egyiptom felé fordítása - Párizsba induljon. Egyetlen, közismert Leibniz-mű sem esik ebbe a korszakba. Sőt az a filozófia, amellyel ebben a korszakban megismerkedik, merőben más jellegű, mint a korszak uralkodó irányzatai: skolasztikus gyökerű, egyetemi filozófia - éppen az, amit a kor filozófiája a leginkább megvet -, valamint a még ennek a hagyománynak is a peremvidékén elhelyezkedő törekvések, mint amilyen Raimundus Lullus vagy épp a rózsakeresztesek. Ráadásul Leibniz feljegyzéseinek jó része nem egy bizonyos, jól körülhatárolható gondolatkörbe tartozó, egymást kiegészítő vázlat, hanem inkább széljegyzet a keze ügyébe kerülő könyvek margóin, vagy épp csak aláhúzás, kiemelés. (Jellemző, hogy Leibniz-Archivum, Leibniz-kutatóhelyek s az 1923-ban meginduló összkiadás ide vagy oda, négy évvel ezelőtt még mindig megtalálhatta U. Goldenbaum Leibniz mainzi pártfogójának, Boineburgnak Erfurtban őrzött könyvei közt Spi-noza Teológiai-politikai tanulmányát - benne Leibniz jegyzeteivel.) Ez pedig azt is jelenti, hogy e korszak interpretátorának nemcsak publikált művek értelmezésével kell foglalkoznia, hanem képesnek kell lennie arra is, hogy akár néhány mondatos, homályos feljegyzésekből is rekonstruáljon valamifajta gondolati egészhez tartozást (ami Leibniz esetében gyakran "megíratlan rendszer"). Sőt még titokzatos ábrák megfejtésével is bibelődnie kell. S ezen a nehézségen mit sem változtat az az örvendetes tény, hogy az akadémiai összkiadás már hozzá- férhetővé tette ennek a korszaknak legfontosabb produktumait (G. W. Leibniz: Sämtliche Schriften und Briefe. Herausgegeben von der Deutschen Akademie der Wissenschaften zu Berlin. Sechste Reihe: Philosophische Schriften, Erster Band (1663-1672). Berlin: Akademie-Verlag, 19715. (1930.); Zweite Reihe: Philosophischer Briefwechsel, Erster Band (1663-1685) Berlin: Akademie-Verlag, 19725. (1926.); Vierte Reihe: Politische Schriften, Erster Band (1667-1676) (1931).)

3. Az alapproblémák megoldása a könyvben

Mindennek fényében értékelhető igazán az '58-as születésű bonni Privatdozent merészsége, aki könyve bevezetőjében a következőket írja: "Az itt következő vizsgálódás célja, hogy elsőként rekonstruálja probléma-történetileg, szövegközelien s a másodlagos irodalom bevonásával az ifjú Leibniz egész filozófiáját a maga enciklopédikus sokoldalúságában, számot adva az érdekek és motívumok komplex összefonódá-sáról (első s második rész). Majd arra a kísérletre vállalkozom, hogy a késői monász-tan megíratlan rendszerét a korai munkák felől értelmezzem újra (harmadik rész). A »rekonstrukció« - hogy megmaradjunk ennél a hermeneutikailag szükségszerű fikciónál - szisztematikus és történeti érdeklődésből fakad, s ezen túlmenően még föltár egy eddig kikutatlan területet is." (XIII.)

Ha elolvassuk a könyvet, az a furcsa érzés kerít hatalmába, hogy mintha a célkitűzés e meghatározása nem volna egészen alaptalan, mintha nem az önértékelés zavaráról vagy a habilitációs írás jelentőségének - persze kétélű - fölértékeléséről tanúskodna (hiszen előszót a kész munka ismeretében írunk), hanem a végrehajtott feladat összefoglalása volna. S ezt csak részben befolyásolja az a gondolat, hogy a kompetencia-területetek Hochstettertől imént idézett felaprózódása éppen ezt a korszakot még viszonylag kevésbé érinti. Hiszen az e korszakhoz tartozó írások még innen vannak a párizsi tartózkodáson, amely a matematika, a fizika, s a technikai találmányok iránti érdeklődés robbanásszerű kiterjedését hozza, vagyis a legkorábbi korszakhoz tartozó "rendszer" "rekonstrukciójához" elegendő a metafizikai, a teológia-, jog-, s etikatörténeti tájékozottság. A forrásfeldolgozás nehézsége, a Leibniz által tárgyalt szerzők s gondolatok sokasága és a szakirodalom bősége éppen elég nehézzé teszi már ezt a vállalkozást is.

Busche problématörténeti módszerről beszél, ezt kívánja alkalmazni a nehézségek leküzdésében. Nem kultúrtörténeti összefüggések, nevesíthető hatástörténet feltárására törekszik (ennek az iránynak képviselője Busche értelmezésében az ugyanerről a korszakról író K. Moll, akit épp ezért fenntartásokkal kezel; lásd K. Moll: Der junge Leibniz. 3 kötet), hanem problématörténetre, vagyis annak megmutatására, hogy miként fejlődnek ki egymásból Leibniz gondolkodásában az egyes kérdésekre adott válaszok, s miként alakulnak olyan koherens egésszé, amelyet "kívülről elvetni könnyű, belülről kritizálni azonban nehéz" (XXIV.). Koherens egészről beszélni Leibniz esetében Busche szerint csak egy jól meghatározott értelemben lehet. Ez a jól meghatározott értelem pedig a perspektivizmus döntő jelentőségével függ össze a leibnizi gondolkodáson belül. Mert a koherens egész nem azt jelenti, hogy a sokoldalú leibnizi gondolkodást egyetlen motívumból, egyetlen motívumra visszavezetve próbáljuk megérteni. Itt a szerző határozottan elveti a Couturat nevével fémjelzett "logicista olvasatot" vagy azt, amely az erő (Dillmann), vagy a megismerés problémáját teszi egyoldalúan elsődlegessé (Cassirer). Ezekkel az olvasatokkal szemben amellett érvel, hogy az a fő kérdés, amely már igen korán, tudatosan meghatározta Leibniz gondolkodását, s amely a lehetséges egyoldalú elemzési szempontokat összekapcsolja, az a feladat volt, hogy a "számítás korszakának" két szélsőséges lehetőségét, a scientia illetva a pietas egyoldalú hangsúlyozását megszüntesse, e két gondolkodói lehetőséget összebékítse. Az eltérő, sőt akár még ellentétesnek látszó nézőpontok egyáltalán nem zárják ki egymást, hanem a maguk minél nagyobb sokaságával annál gazdagabbá teszik az egyetemes harmóniát. A perspektivizmus tehát nemcsak a leibnizi gondolkodáson belül, a monaszok egyedi, ám összhangban álló világképe szempontjából alapvető fontosságú, hanem a lehetséges Leibniz-interpretációk szempontjából is.

Busche az interpretációs összhangot "szövegközeli" értelmezéssel törekszik megvalósítani. Ez azt jelenti, hogy az Akademiausgabe imént említett köteteinek szövegeit alapos elemzésnek veti alá. Elsődleges jelentősége - értelemszerűen - a hatodik sorozat első kötetének van, amely a filozófiainak tekintett műveket illetve szövegeket tartalmazza. E műveket a szerző kivétel nélkül alaposan értelmezi. A levelezés nem minden darabjának tulajdonít meghatározó jelentőséget: kulcsfontosságú dokumentumként kezeli azonban a már Moll s mások által is részletesen tárgyalt két, Jakob Thomasiushoz, lipcsei tanárához írt levelet (1668. szeptember 26. / október 6.; 1669. április 20. / 30.). E két levelet valamint a Confessio naturae contra atheistas című írást együtt "Leibniz legkorábbi rendszerprog- ramjának" tekinti (220. o.). Ez az egyik kulcsfontosságú része a könyvnek, amennyiben filológiai és filozófiai éleslátással elemzi a fordulóponthoz érő Leibniz ellentmondásos viszonyát Arisztotelészhez, a skolasztikus arisztotelizmushoz és saját kora mechanisztikus filozófiájához - amin elsősorban Hobbes műveit kell értenünk -, miközben a perspektivizmus jegyei is láthatóvá válnak. A perspektivizmus igazi gyökerét azonban egy igen különös dokumentumban fedezi föl a szerző - s talán ennek az elemzése alkotja a könyv legeredetibb hozzájárulását a Leibnizre vonatkozó vizsgálódásokhoz (57 skk. o.). E dokumentum egy ötszög, pentagon, amelyet Thomasius Philosophia practica című könyvének saját példányába 1663-ban, már Jénában, Erhard Weigel hatása alatt, rajzolt bele. Ez az ötszög a test-lélek viszonyt hivatott megjeleníteni, amennyiben a lelket a világban lévő erődítményként (lásd Pentagon!) jeleníti meg, ahol is a test az, ami sajátos perspektívát teremtve közvetíti a külvilág képét a matematikai pontként értelmezett lélek számára. Vagyis a lélek ekkor még nem ablaktalan monász. A pentagon mindazonáltal ismeretelméletet, kombinatorikát, fiziológiát s teológiát ötvözve vázolja fel a perspektivitás leibnizi programját.

Egy másik pont, amely kiemelésre kívánkozik, az 1669-1671 közt, több változatban is fennmaradt természetjogi kísérlet (Elementa juris naturae) alapos elemzése (299 skk.). A szerző kimutatja, hogy Leibniz "jogharmonizációs" törekvése mélyén a scientia s pietas összeegyeztetését célzó általános program egy fontos aspektusa rejlik: a természetjogi gondolkodást jellemző kettős elkülönülés felszámolása. Egyrészt "az igazságosságosságnak a legtágabb értelemben vett okosságtól s előny-orientáltságtól való szigorúan altruista leválasztása", másrészt "az etikának szekularizálódó leválasztó- dása az Isten kiegyenlítő igazságosságában való hitről" az a kettősség, amelyet Leibniz meghaladni törekszik. A szerző részletgazdag elemzésben mutatja be Leibniz rational choice theoryját, amely táblázatos formában igyekszik meggyőző választ kínálni minden olyan esetre, amelyben egyéni előny illetve hátrány kerül konfliktusba mások előnyével illetve hátrányával. A konklúzió természetesen az, hogy a feladat ezen az úton megoldhatatlan. A kulcsot a szeretet fogalmának bevezetése jelenti ("Die vermittelnde Logik der Liebe [justitia universalis]", 355 skk. o.).

Egy recenziónak természetesen nem feladata, hogy mindenre kiterjedően számot adjon az ajánlott műről. A tolle-lege biztatást végezetül azzal az egyáltalán nem mellékes körülménnyel szeretném alátámasztani, hogy Busche könyve az elmélyültsége, akríbiája, szakirodalmi tájékozottsága stb. dacára voltaképp kellemesen olvasható könyv - persze már az efféle szakmunkák többségével való összevetésben. Stílusa - feladatához mérten - könnyed, elegáns, szellemes. Álljon itt csupán egyetlen példamondat, mely valamit elárul a könyv Leibniz-perspektívájáról is: "Dieses forsche Pathos der Forschung, dieser fast apokalyptische Ton des in arcana naturae penetrandi wird nur erklärbar, wenn Leibniz zu dieser Zeit die Hoffnung hegte, daß der empirischen Kausalforschung irgendwann einmal der Vorstoß zu den letzten Bausteine der Materie und ihren mathema- tischen Strukturen gelänge." (155. o.) Ez valamennyire nyilvánvalóan arra is magyarázatot ad, miért gondolja a szerző, hogy ennek a Leibniznek a fölfedezése nem csupán történeti érdeklődésre tarthat számot.

Az "objektív" érvényű elemzésre törekvés nem rejti el a szerző személyes vonzalmát. A XVII. századi filozófia - a könyv perspektívájából - egy kissé teleologikus: Leibniz a betetőződés, Descartes inkább csak előjáték, a kortársak közül még mindig inkább Gassendi és Hobbes az, akik a mechanika végletekig vitelével jelentősebb szerepet játszanak. A recenzens persze szívesen látná például a kései Descartes bevonását az elemzésbe, de ez talán éppen csak egy másik, harmonizálandó perspektíva felvillanása. E könyv megjelenése óta egyébként már megjelent egy újabb munka a szerző tollából, ugyancsak a Meiner kiadónál: Die Seele als System. Aristoteles' Wissenschaft von der Psyche.

Cikk eleje Bezárás