A HEGELI FILOZÓFIÁTÓL ÁTHATOTT CSIZMADIA,
AVAGY AZ ABSZOLÚT CSIZMA*
FRIEDRICH GEORG LUDWIG LINDNER
[Házi feladat "A szellem fenomenológiájá"-t tanulmányozó diákoknak: helyezzék vissza a szövegbe a hiányzó idézőjeleket! (A ford. megjegyzése.)]
1. szín (Egy csizmadialegény munkát keres a mesternél, aki felszólítja, hogy mestermunkaként készítsen el egy pár csizmát.)
Legény (L): Mestermunkaként? És hogyan?
Mester (M): A hogyant épp kelmed fogja megmutatni. Hiszen tud csizmát készíteni, nemde?
L: Az a csizma, amelyre gondol, a mester uram tudatában van, azáltal és annak számára. Azok a csizmák viszont, amelyeket én készítek, csak az én tudatomból jöhetnek létre.
M: Pontosan így van. Azt tudom, hogy én tudok jó csizmát készíteni; azt hogy kelmed is tud-e, még nem tudom.
L: Ezért mindkettőnk tudatának a másikon kell megmérettetnie és kettős értelemben megszűnten-megőrződnie. Mert az öntudat számára van egy másik öntudat; önmagán kívül jutott. Ennek kettős jelentése van. Először, elvesztette önmagát, mert mint más lény találja magát; másodszor, ezzel megszüntette a másikat, mert a másikat nem is látja lénynek, hanem önmagát látja a másikban.
M: Mit akar ezzel mondani? A mi dolgunk az, hogy talpakat duplázzunk meg; megkettőzött öntudatot csinálni nem az én dolgom, és szerintem a kelmedé se. Az a kérdés, hogyan kell csizmát készíteni!
L: Hogyne! Mester uram azt akarja, hogy az érzékfeletti másvilág üres éjszakájából a jelen szellemi nappalába lépjek. - De ha a kelmed csizmakészítő öntudata az enyémhez fordul, a számára az enyém egy másik lesz. Ám meg kell szüntetnie ezt az ő máslétét; megszüntetése ez az első kétértelműségnek s ezért maga egy második kétértelműség; először, arra kell irányulnia, hogy megszüntesse a másik önálló lényt, hogy ezáltal megbizonyosodjék magáról mint lényről; másodszor ezzel arra irányul, hogy önmagát szüntesse meg, mert ez a másik ő maga...
M: Isten bocsássa meg nekem, de nem értem kelmedet.
L: Elmagyarázom világosabban. Mester uram azt kéri tőlem, hogy készítsek csizmát; próbaként, hogy olyan ügyes vagyok-e, mint mester uram maga, vagyis a mester egy másik mestert keres. Ha mármost én mesternek bizonyulok, akkor mesterként való viszonya hozzám, a mesterlegényhez, vagyis a másikhoz, megszűnik, és mesterként kell engem elismernie, vagyis önmagát kell látnia bennem. De azáltal, hogy bennem látja önmagát, megszünteti az én mester-mivoltomat és visszatér önmagába. Csakhogy mivel mesternek bizonyultam, ezt el kell ismernie, vagyis saját mester-ségét bennem ismét meg kell szüntetnie, az én mester-ségemet visszaadnia és engem ismét szabadon bocsátania. Ez az, amit az előbb az érzékfeletti másvilág éjszakájának megfelelően, homályosabban, tehát filozofikusabban mondtam.
M: Jóember, ezzel nem jutunk előbbre; nem választjuk ki a bőrt, nem szabjuk méretre, nem húzzuk a szálat, nem készítünk csizmát....
L: Még nem a csizmáról mint az öntudat tartalmáról, hanem az öntudatról van szó.
M: Hagyjuk ki a játékból a tudatot! Ahogy folyton e körül forog, azt hinné az ember, hogy elvesztette kelmed a természetes tudatát és megőrült.
L: Őrület? Erről később még beszélünk. Most azt mondja meg: másképpen mester-e vajon, mint az öntudata által?
M (magában): Adjunk igazat a bolondnak, lássuk, hová akar kilyukadni. (Hangosan) Igen, tudatában vagyok mesterségemnek.
L: És ha én éppen olyan jó csizmákat készítek?
M: Akkor el fogom ismerni, hogy ugyanolyan jó mester.
L: Ebből láthatja, hogy az öntudata egy másik öntudatot keres.
M: Szeretném, ha kilépne már a tudatából és munkához látna; a puszta tudat önmagában soha nem tud csizmát készíteni - a csizma valami más... Erről van szó? Segítsek megcsinálni?
L: Semmiképpen sem. Csak mester uram és az én öntudatom viszonyáról van szó. A két öntudat viszonya úgy határozódik meg, hogy önmagukat és egymást az életre-halálra menő harc által igazolják.
M: Életre-halálra akar velem harcolni? Ehhez nekem is volna egy-két szavam. Barátom, emlékezzen rá, mit mondtam az előbb a haszontalan beszédről!
(A mester türelme fogy; kezébe vesz egy nádpálcát és megkéri a legényt, hogy az ilyen beszédet tegye haladéktalanul eltűnő mozzanattá.)
L: (önmagába mélyedve folytatja) Mert a másikat nem tartja többre önmagánál; saját lénye jelenik meg a másikban, önmagán kívül van.
M: (a pálcát a legény hátára teszi) Magán kívül van? Majd én visszaviszem magába!
L: (kissé visszahúzódik) Hadd mondjam végig! Az öntudatnak meg kell szüntetnie önmagán kívül való létét.
M: Ehhez akarom hozzásegíteni.
L: A másik sokféleképpen elfogódott és léttel bíró tudat; máslétét mint tiszta magáért való létet vagy mint abszolút negációt kell szemlélnie.
M: Akár negatív, akár affirmatív, látom már, csak veréssel lehet ezzel boldogulni. (Rávág.)
L: Hajjaj, hagyja abba! Alig vagyok személyes énem tudatában; csak a verést érzem, mint szellem nélküli valóságot!
M: Ha észhez tér, akkor a verés valójában nem szellem nélküli lesz, hanem mint spirituális gyógyszer megvalósítja a szándékomat. Adagoljam-e még a cseppeket?
L: Hagyja abba; elismerem mester uramat mint öntudatot... De addig szó sem lehet csizmakészítésről, míg megvert énem meg nem kapja mester uramtól az általa igényelt elismerést.
M: Tudatában vagyok, hogy kelmedet érdeme szerint (a pálcára mutat) elismertem.
L: Az elismerés e módja a megvert lét dologi mozzanatának tudatához juttatott el. Ám amennyiben öntudatom kimondja tudatos pusztulásának e mozzanatát s benne tapasztalatának eredményét, önmagának belső megfordításaként mutatkozik, a tudat őrületeként, amelynek az ő lényege közvetlenül nem-lényeg.
M: Verésem mégis valóságos volt, ha nem is elég hatékony, sajnos...
(A konfliktus kiéleződik, a mester végül megelégeli a vitát és a rendőrségre citálja a legényt.)
L: Öntudatom a rendőri tudat felé való mozgásra határozza el magát. Ott majd elválik, hogy csak az abszolútum igaz-e vagy csak az igaz abszolút! Induljunk hát a tiszteletre méltó hatóság elé!
2. szín (Rendőrbiztos szobája.)
M: Röviden szólva, a következőkről van szó: a mellettem álló öntudat azt panaszolja fel, hogy én - így mondja - negálom őt. Ha nekem mint filozófiátlan polgárnak köznapira kellene fordítanom az ő kifinomult nyelvezetét, azt mondanám: ez az ember azzal vádol, hogy megvertem.
L: A legnagyobb joggal panaszkodom, jobban mondva, mivel a nagyság csak a fogalom nélküli különbség elve és a nagyság matematikai viszonya nem alkalmazható a jog morális lényegére, ezért nem nagy vagy kicsiny joggal, hanem egyszerű magánvaló joggal panaszolom, hogy a mester, aki itt tárgyi módon szemben áll az igen tisztelt rendőrséggel, engem tárgyi létként kezelt, vonakodott elismerni öntudatomat, ezzel szemben ugyanezt a tudatot egy nádpálca negációja által a közönséges valóságba taszította le...
Így történt, hogy a mester a nádpálca nyugodt növényi alakzatát hátam szubsztanciája ellenében - mely énem éjszakai oldala - ellenséges irányú mozgásba hozta, éspedig sokszoros csapások, vagyis a sokfélébe való szétszóratás által; s ebben magáértvaló létének gyűlölete fel is morzsolódott, hisz a verés után egészen barátságossá vált és a verésből önmagába húzódott vissza. Az ütések közben haragvó kedélye a növényi vallásból átment az állati vallásba: mert világos, hogy a virágvallás ártatlansága, amely a személyes énnek én nélküli képzete csupán, átmegy a harcos élet komolyságába, az állatvallás vétkességébe; a szemlélő egyéniség nyugalma és tehetetlensége átmegy a pusztító magáértvaló létbe.
Biztos (B): Ehhez kétség sem fér. De mit óhajt voltaképpen? Mi hozta ide?
L: Az igen tisztelt rendőrséghez folyamodom, mely a világfolyam támasza; s a világfolyás egyénisége jobb, mint gondolja, ahogyan ezt a mester úrnak már el is magyaráztam. Azért jöttem és arra kérem a biztos urat mint igen tisztelt indifferenciapontot közöttünk mint két véglet között, hogy helyezze a mester urat a viszonynak egy olyan megha- tározásába, hogy a negatívat vegye vissza a maga szubsztanciájába, és ily módon öntudata, ha nem is konkrétan, de abszolút módon, tiszta verésként elgondolva, önmagát püfölje - önként, vagy, magát tárgyként elképzelve, az igen tisztelt rendőrség által erre ítéltetve.
B: Kelmed hegeliánus?
L: A biztos úr ezzel az észrevételével tisztán fejezi ki személyes énemet; ugyanakkor ebben az ellentmondás olyan tételét fedezi fel, mely eldöntetlen középként lebeg közöttem és a mester között.
(A kihallgatás dialektikus fordulatot vesz; a mester azt javasolja, térjenek vissza a műhelybe, hogy a legény "végre frissen és vidáman hozzáfoghasson a mestermunka elkészítéséhez".)
L: A csizma már régen készen van.
M: Elhozta magával?
L: A csizma fogalma bennem van; ami a fogalomban van, annak általános léte van, míg a különös csizmának mint puszta dolognak csak szellem nélküli valósága. Gyerekjáték az általános létből a különös létre vonatkoztatni, ami visszájára fordított absztrahálás. A magammal hozott csizma ideális csizma, s ugyanakkor reális példája annak, hogy a hegeli idealizmus gyakorlati tudomány.
(A rendőr felszólítja a mestert, hogy vegye meg az ideális csizmát 5 gulden fájdalomdíjért, majd rögtön ő maga veszi meg a mestertől a csizmát, hogy eltegye természetbeni járandóságai közé. Végül a rendőr a levegőbe emeli az imaginárius csizmát és töprengve kérdezi:)
B: Abszolút csizma! Vajon mi lesz a sorsod a világfolyásban?
(Fordította: Csikós Ella)
* Részletek Friedrich Georg Ludwig Lindner (1772-1845) orvos és teológus "drámájából". Színhely: 1844, Stuttgart. Forrás: Heiner Höfener (szerk.): Hegel-Spiele. Rogner und Bernhard Verlag, Hamburg 1977.