Magyar Filozófiai Szemle

A KÉSŐ HUSSERLI TRANSZCENDENTÁLIS FENOMENOLÓGIA MINT TUDOMÁNYOS ÉLETFILOZÓFIA

Edmund Husserl késői gondolkodását tudományos életfilozófiaként rekonstruálni? Ez a felvetés azonnal elutasító kétkedést válthat ki mind a Husserl kutatók bizonyos köreiben, mind pedig a szélesebb filozófusközönség egy részében. A husserli gondolkodáshoz történő közvetlen odafordulás érdekében tehát először számot kell vetnem a szűkebb tágabb filozófiai közvéleményben általánosnak tűnő meggyőződésekből eredeztethető lehetséges ellenvetésekkel. A témához történő közelítés útját már kezdetben eltorlaszolni látszó ellenvetésekre adott előzetes válaszok megfogalmazása egyben lehetőséget nyújt annak a filozófiatörténeti értelmező hatástörténeti folyamatnak a megvilágítására is, amely számunkra, a ma filozófusgenerációja számára, megjeleníti a husserli fenomenológiát. Az elválasztó időbeli távolságon történő keresztülhatolás pedig egyben alkalmat teremt a Husserl gondolkodásához való megértő közeledés megfelelő módját illető megfontolásokra.

A felvetéssel szemben ellenvetés eredeztethető először is a szűkebben vett Husserl kutatás szempontjából nézve – a hatalmas terjedelmű kéziratos hagyaték jelentős részének publikálatlansága mellett – abból a tényből, hogy Husserlnél nem található olyan vizsgálódás, amely kifejezetten közelebbi vizsgálódás tárgyává tenné azt, hogy mi az élet. Márpedig nem volna e túlságosan erőszakolt dolog átfogóan életfilozófiaként értelmezni egy olyan filozófiát, amely maga nem állítja figyelme középpontjába az élet mibenlétét? Másodszor pedig, a tágabb körű filozófiai nyilvánosságban uralkodó Husserl értelmezés éppen nem egy életfilozófus képét mutatja. Végül pedig a századunkban nagy hatást gyakorló filozofálási magatartás- módokat tekintve a tudományos filozófia és az életfilozófia egymást kizáró alternatíváknak tűnhetnek.

1. Az életfogalomra vonatkozó husserli tematikus vizsgálódások hiányával kapcsolatban a Husserl kutatásban megtalálható reflexiók (Eugen Fink, Hans Georg Gadamer, Hans Rainer Sepp)² alapján megállapíthatjuk, hogy az életfogalom értelmezése meghatározó jelentőségű a fenomenológia számára, s mivel Husserl maga nem végezte el az ezzel kapcsolatos munkát rendszeres módon, ezért a Husserl értelmezésre hárul a feladat.

Véleményem szerint a Fink, Gadamer, illetve Sepp által felvetett interpretációs lehetőségek közül az Eugen Finkhez kötődő módszertani szempont a legközvetlenebbül Husserlhez kapcsolódó, legátfogóbb és egyben leginkább termékeny megközelítésmód. Közismert, hogy a módszer problémája az egész fenomenológiai gondolkodás centruma. A módszerbeli kibontakozáson alapuló értelmezésbe ugyanakkor a Gadamer, illetve Sepp által ajánlott szempontok is szervesen illeszkednek. A gadameri értelmezés – tehát a német idealizmus gondolata élet és öntudat strukturális megfeleléséről – Husserlnél átfogóan a "transzcendentális élet" kettősségében (mint "világképző élet" és mint "öneszmélő élet") ragadható meg. A praxis problémái pedig, amelyeket Sepp állít a középpontba, a "monadikus életben", illetve az "interszubjektív (intermonadikus) közösségben" végbemenő értelemképződés "genetikus", illetőleg "interszubjektív módszerbeli" tisztázása során lelik meg helyüket.

A legtermékenyebbnek is a módszertani kibontakozás szempontja tűnik, mert szisztematikusan feltárhatóvá teszi nemcsak a nyilvánosságnak szánt husserli írásokat, hanem a kutatási munka kéziratait is. Összhangban Husserl publikált műveiben és előadásaiban kinyilvánított fő törekvéseivel szilárd talajt biztosít az értelmezés számára a "statikus" és "genetikus módszer" tekintetében. Ugyanakkor az ilyen módon explikált fenomenológiai módszertan jól megformálható lehetőséget teremt arra is, hogy Husserl késői gondolkodását egész transzcendentális filozófiai programjának egységében: a genetikus módszer elmélyítésére irányuló, főként a kéziratos szövegekben tettenérhető, kísérletként mutassuk fel.

A módszertani kibontakozás sémája tehát segít értelmezni Husserl egész gondolkodói élettörténetét, de ezen túlmenően megvilágítja afigyelemre méltó módon ezt a sémát megismétlő recepciótörténetet is.

2. Husserl gondolkodói élettörténetének és a recepciótörténetnek az említésével a tágabb filozófiai közvélemény számára ismert Husserl kép problémájához értünk. Ez a felfogás egy transzcendentális idealista álláspontról logikai, ismeretelméleti problémák szigorú tudományosságra törekvő, kifinomult elemzésével foglalkozó filozófus képét mutatja, aki élesen szembenáll az irracionalitást és tudományellenességet megtestesítő életfilozófiákkal.

Az általános Husserl képet alapvetően a pszichologizmussal szemben fellépő, de a fenomenológia kezdetét is jelentő Logikai vizsgálódások (1900/1901) és kisebb mértékben a programatikus, Logosbeli tanulmány: "A filozófia mint szigorú tudomány" (1911), illetve a transzcendentális fenomenológiai fordulat főműve: A tiszta fenomenológia és fenomenológiai filozófia eszméi (Első könyv, 1913, Eszmék I): Husserlnek még az első világháború előtti alkotói periódusából származó művei alakították ki. Ezt a képet módosították ugyan a késői, publikált művek: Formális és transzcendentális logika (1929), Karteziánus elmélkedések (1931)³, és főként Az európai tudományok válsága és a transzcendentális fenomenológia (1936, Válság)⁴, de alapjában véve nem változtatták meg. A szűkebb körű recepción, a Husserl kutatáson kívül Husserl módszertani fejlődése mondhatni ismeretlen.

Visszatekintve a második világháború után meginduló Husserl kiadás (a Husserliana sorozat) és a vele összefonódott Husserl kutatás történetére, azt láthatjuk, hogy ezek mintegy "megfeleltek" a felvázolt általános Husserl kép és Husserl valódi fejlődése közötti eltérés feszültségéből adódó feladatnak. A husserli szintéziskísérletek (Eszmék: Hua III/1,2, IV, V, Karteziánus elmélkedések: Hua I, illetve a Válság: Hua VI) megjelentetése után fokozatosan betöltötték az Eszmék I. és a Válság között tátongó publikációs szakadékot (Hua IV, V, VII, VIII, IX, XI, XIII, XIV, XV, XVII) és értelmezték Husserlnek a Válságra kifutó – genetikus fenomenológiai – fejlődését. Végül pedig, a legutóbbi években, kísérlet történt – Anthony J. Steinbock: Home and beyond. Generative phenomenology after Husserl (1995) – a Válságbeli életvilág koncepció és a genetikus módszer meghaladására a magánál Husserlnél megtalálható továbbgondolási kezdeményezések talaján.

A radikalizálási kísérletek – Steinbock mellett például Nam in Lee: Edmund Husserls Phänomenologie der Instinkte (1993) – alapjául az elsősorban Klaus Held és Bernhard Waldenfels munkásságában kibontakozó Husserl értelmezési teljesítmény; újabban publikált dokumentumok: Eugen Fink VI. Cartesianische Meditationja (1988) és a kiegészítő kötet a Válsághoz (Hua XXIX (1993)); az 1929 (Karteziánus elmélkedések) és 1934 (a Válság szövegek keletkezésének kezdete) közötti időszakot az interszubjektivitás tematikus szempontjából rendkívül sokrétűen megjelenítő Husserliana XV. kötet (1973), valamint a még publikálatlan kéziratok tanulmányozása szolgált.

A Husserl kiadás és Husserl kutatás egymással összeszövődött folyamata mára olyan helyzetet teremtett, amelyben átfogó igénnyel lehet hozzáfogni annak megmutatásához, hogy módszertani kibontakozása során miként válik Husserl transzcendentális fenomenológiája tudományos életfilozófiává.

3. Egy ilyen értelmezési felvetéssel szemben azonban kézenfekvőnek látszik az az ellenvetés, hogy eleve lehetetlen vállalkozás tudományos életfilozófiát művelni. A századunkban nagy hatással képviselt filozofálási módokat tekintve ugyanis a filozófiai közvéleményben szinte magától értetődő vélekedésnek tűnik, hogy tudományos filozófia és a tudománykritikai attitűdöt megtestesítő életfilozófia egymást kizáró alternatívák. Előzetes válasz gyanánt azokra az evidenciákra mutathatunk rá, amelyek bizonyítják, hogy a husserli fenomenológia egész kibontakozása során a Logikai vizsgálódásokbeli kezdettől a Válságbeli "végig" mind a tudományos filozófiai, mind pedig a tudománykritikai életfilozófiai törekvés meghatározó motívum. Legnyilvánvalóbban a megismerésünk végső megalapozására törekvő filozófia mint szigorú tudomány programjában az egyik oldalon, illetve az "életvilág" késői gondolatában a másikon mutathatunk fel ilyen kapcsolódási pontokat. A "végső megalapozás" és a "szigorú tudományosság" szempontját előtérbe helyező korai fenomenológia is alapfogalmaiban (pl. intencionális élmény) utal azonban az életre⁵, s a fenomenológia programatikus jelentkezését kifejező "Vissza a dolgokhoz!" jelszó is a tényleges, megélt tapasztalathoz történő odafordulásra hív fel. Az "életvilág" fogalmának középpontba helyezésével a késői filozófiában előtérbe kerülő tudománykritikai életfilozófiai törekvés pedig nem jelenti egyúttal a szigorú tudományosság feladását. Éppen ellenkezőleg! Husserl "kedvező kilátásokat" tulajdonít annak, hogy a tudományok egzisztenciális értelmét érintő krízisben is megnyilvánuló, az európai kultúrát egészében illető válságra a fenomenológiának mint tudományos filozófiának a kibontakoztatása adjon választ.

A tudományos filozófiai és az életfilozófiai motivációk sajátos együttes érvényesüléséből kiindulva beláthatjuk azt, hogy Husserl gondolkodásának alapjellege és összstílusa egyik beállítottsággal sem azonosítható, hanem a két attitűd egymással történő szembefordítása révén mindkettőtől távolságot teremt, pontosabban visszamegy az elválasztásukat megelőző dimenzióba. Ha pedig ez lehetséges, akkor nem eleve lehetetlen a tudományos filozófia és az életfilozófia motívumait egyaránt magában hordozó gondolkodói törekvés.

A Husserl recepció történetével a célkitűzésünket illető lehetséges ellenvetések formájában való számvetésnek a követendő eljárásra vonatkozó eredményét abban a belátásban ragadhatjuk meg, hogy a husserli transzcendentális fenomenológia tudományos életfilozófiaként történő értelmezését a fenomenológiai módszertanból kell kibontani. Ezért megközelítésünk fő szempontja az, hogy a fenomenológiai epokhé, illetve redukció útján feltáruló transzcendentalitás élet különböző fogalmi rétegei a feltárásukat célzó megfelelő husserli módszertani eljárások összefüggésében jelenjenek meg a kifejtés során.

A fenomenológia redukció módszere és a transzcendentális élet fogalma is csak a transzcendentális fenomenológiai programmal a legszorosabb összefüggésben értelmezhető azonban. A dolgok és a világ objektív létezésébe vetett természetes meggyőződésnek a végső szubjektív eredetekre, a transzcendentális szubjektivitásra történő visszavezetés alapján történő magyarázatát célzó program különböző végrehajtási módozatai: azaz a fenomenológiai redukció útjai alkotják a módszertant. A természetes tapasztalattól a transzcendentális szubjektivitáshoz vezető lépést pedig késői filozófiájában Husserl a természetes, világbeli élettől a transzcendentális élethez vezető lépésként fejezi ki.

A husserli filozófia rekonstrukciójának voltaképpen feltárandó legeredetibb belső szempontját az a – elsősorban az utolsó alkotói periódus műveiből kiemelt – gondolati alakzat alkotja, amelyet az egész transzcendentális fenomenológiai program ideális lényegeként fogok fel. Ez képezi azt az egységesítő szempontot, amelyből Husserl filológiailag történetileg tényleges fejlődését szemlélem. Fő célom e szándékolt egyoldalúsággal az, hogy a transzcendentális élet, illetve a tudományos életfilozófiai értelmezés pozitív fogalmi kifejtésének lehetőségét körvonalazzam. Ezért a husserli történeti szövegekből elsősorban az ennek a célnak az elérését lehetővé tevő összefüggéseket világítom meg. Háttérbe szorul ennek következtében a negatív kifejtés: nem foglalkozom ugyanis érdemben a Husserl gondolati fejlődésében fellelhető ingadozásokkal, a lényeget illető különböző megnyíló és elzáruló horizontokkal, Husserl sokféle konkrét tárgyi vizsgálódásaiból kibontható eltérő átfogó értelmezési lehetőségekkel stb.

Szeretném azonban elkerülni azt, hogy a kifejtés módszertani egyoldalúsága miatt Husserlről egy spekulatív gondolat rendszeres kibontakoztatására törekvő filozófus túlzottan egyoldalú, s így hamis képét sugalljam. Husserl ugyan tudatosan a végérvényes igazságra törekvés szellemében dolgozott, gondolkodási stílusát azonban a konkrét, aprólékos tárgyi tapasztalati munkában való elmélyülés és az ebből kiinduló, ámde a végső horizontokat is mozgató, folytonos újrakezdés: gondolatainak állandó evolúciója jellemzi.

A negatív kifejtés hiányának az előzővel összefüggő másik dimenziója az, hogy nem térek ki a Husserl kutatásra és nem konfrontálom az itt adott értelmezést a Husserl irodalomból ismert interpretációs irányokkal. Mindezek természetesen szükséges, ámde ennek az írásnak a keretei közé be nem szorítható, elvégzendő feladatok.

Az alábbiakban a késő husserli transzcendentális fenomenológiai program tudományos életfilozófiaként történő átfogó rekonstrukciójának felvázolására teszek kísérletet. Nem tudományos filozófiaként és életfilozófiaként akarom azonban bemutatni a késő husserli fenomenológiát, hanem éppen ellenkező irányú megközelítésben: a transzcendentális program hangsúlyozott, ideális egységén belül törekszem megvilágítani a tudományos életfilozófiai jelleget. Ugyanis Husserl szerint a szigorúan tudományos ismeret lehetősége – tehát az olyan ismereté, amely a világra vonatkozó objektív, általánosérvényű, mindenkor mindenki számára szükségszerűen érvényes belátás lehet –, illetve az el nem tárgyiasítható szubjektivitás működése, élete egyaránt a transzcendentalitásban: a minden tapasztalat végső szubjektív eredetére történő visszavezetésben tárható fel.

A transzcendentális filozófiai törekvés valóságtudatunkból, a világ és a világbeli dolgok objektív létezésére vonatkozó természetes meggyőződésünkből indul ki és e meggyőződés bennünk magunkban rejlő eredetének feltárását célozza. A transzcendentális gondolkodásmód ebben az eredetben, a transzcendentális szubjektivitásban mutatja fel aztán valóságtudatunk lehetőségfeltételét. Természetes tapasztalataink és meggyőződéseink transzcendentális eredetekből történő megértése mindennapi életünk valóságát a szubjektív, illetőleg – a kommunikatív normalizációként megragadott – interszubjektív valóságképzés perspektívájából láttatja. Történeti dimenziójában pedig az emberiség autonóm ön és világteremtésének horizontján világítja meg.

Az elemzés gondolati struktúrájában a minden ismeret transzcendentális szubjektivitásbeli eredendő összefüggését kifejező husserli rendszergondolat feltárását a világképző és öneszmélő transzcendentális élet fogalmának a rendszergondolat kibontakoztatásának keretében elvégzett rekonstrukciója, illetve – ezzel összefonódva – a késő husserli transzcendentális fenomenológia tudományos életfilozófiaként történő értelmezésének felvázolása követi.

Husserl azt a feladatot tűzte ki maga elé, hogy szigorú tudományként alapozza meg a filozófiát. A tudományos filozófia elgondolása volt az az álom, amelyet végül is késői filozófiájában végigálmodott. Vizsgálódásaim során arra a belátásra jutottam, hogy a késői Husserl nem csupán törekedett korábbi részletelemzéseinek rendszeres és átfogó összegzésére, de sikerült is körvonalaznia egy átfogó filozófiai rendszerelképzelést!

A tudományos, a tudás végső megalapozását megvalósító filozófia mint cél a szigorúan tudományos ismeret lehetőségének felmutatását követeli meg. A tudás végső megalapozásának célját Husserl a transzcendentális fenomenológiai program végigvitelével látta elérhetőnek. Ez a program a mindennapi, természetes szellemi magatartásnak – s az ennek beállítottságát soha fel nem függesztő tudományos tudatnak – a világbeli dolgok objektív létezésére vonatkozó meggyőződéséből indul ki és e meggyőződés végső szubjektív eredetének feltárását célozza. Minden – a legtágabb értelemben vett – gondolkozás e szubjektív eredetében, a transzcendentális szubjektivitásban mutatja fel aztán nemcsak az objektív megismerés lehetőségfeltételét, hanem minden tényleges és lehetséges ismeret érvényességének eredetét is. Minden ismeret transzcendentális szubjektivitásbeli eredendő összefüggését fejezi ki a husserli rendszergondolat.

A rendszergondolat konkrétabb megfogalmazása érdekében azonban közelebbről meg kell világítanunk a természetes beállítottságtól a transzcendentális szubjektivitásra irányuló reflexióig vezető lépést, amelyet késői filozófiájában Husserl a világbeli élettől a transzcendentális élethez vezető lépésként fejez ki.

Husserl a megismerés problémáját az objektív megismerés lehetőségének megvilágításában látja. Meglátása szerint mindennapi természetes szellemi magatartásunkat egyfajta természetes transzcendenciatudat jellemzi, amely a valóságosnak vélt dolgok "tudattranszcendenciájára" vonatkozik. A világ dolgainak objektív létezésére vonatkozó meggyőződés pedig egy még alapvetőbb magátólértetődőségre támaszkodik, amely a tapasztalás dolgainak minden változása mellett is megmaradó világ létezésének állandó előfeltételezésében áll. Ezt az alapvonást nevezi Husserl a természetes beállítottság generáltézisének (Hua⁶ III/1. 60 sk. o.).

A természetes szellemi magatartásnak ez a jellegzetessége érvényesül Husserl szerint a szokványos tudományos gyakorlatban is. A tudományok normális tevékenységük során ugyancsak feltételezik a világ adottságát, amelyen belül kutatási területük adódik. A tapasztalás végtelen kiterjesztésében ugyan kétségbe vonják a mindennapi, természetes tapasztalatokat, de ugyanúgy előfeltételezik egy minden tapasztalás számára már mindig is előzetesen adott világ létét.

A szkepszis – a filozófiai szkepszis mint antifilozófia – alapjában teszi kérdésessé mindezt. A szkeptikus tézist a következőképpen fejezhetjük ki: A létező semmi azokon az adottságmódokon túl, amelyekben a rávonatkozó vélekedésekben feltárul. Ez az állítás tehát minden tudattranszcendens, objektív létet tudatimmanenciaként mutat fel azáltal, hogy az objektivitást feloldja a szubjektív adottságmódokban és vélekedésekben.

Husserl értékelése szerint a szkeptikus érvelésben valódi, mély belátás rejlik: Az a felismerés fejeződik ki benne, hogy minden tárgyról való tudásunk és vélekedésünk szükségképpen kötődik a mindenkori aktuális szubjektív szituációhoz, tehát ahhoz a perspektívához és ahhoz a módhoz, amelyben illetve amiként megjelenik számunkra az adott tárgy. A természetes beállítottság magátólértetődő tudattranszcendencia előfeltételezésében is felmutatható tehát ez a szubjektív vonatkoztatási pont. Az, hogy valami objektíven létezik, függetlenül attól, hogy én miként vélekedem – hogy vélekedem e egyáltalán felőle vagy sem –, szükségképpen a lehetséges "én, itt és most vélekedem" szituációktól való függetlenséget jelenti. Az objektivitás állítása tehát a közvetlen, aktuális, szubjektív megélésre mint a rendelkezésünkre álló valódi kiindulási és viszonyítási pontra utal vissza.

A szkepszis, amely radikálisan szakít a természetes beállítódással, a filozófia szükségszerű kezdetének bizonyul. Husserl elfogadja és a fenomenológiai redukció két mozzanataként értelmezi a szkeptikus epokhé, illetve a szubjektivitásra való visszavezetés belátásait. Meglátása szerint azonban nem a ténylegesen reálisan, a mindenkori itt és most szituációban, mintegy világbeli eseményként megélt pszichikai élmény szempontjából kell megértenünk a szkeptikus belátásban elénk kerülő szubjektivitást.

A szkeptikus relativizmusból kivezető utat Husserl a szkeptikus belátásban felmutatott szubjektív, tudati megélés értelmező elmélyítésében találja meg. Meglátása szerint ez az út akkor tárul fel, ha tudatos akarati döntéssel végrehajtjuk – ki ki maga – a fenomenológiai redukciót. Tehát ha elszánom magam arra, hogy felfüggesszem azt az önmagammal szembeni nagyon is természetes beállítottságot, amelyből kiindulva önmagamat úgy fogom fel, mint ezt és ezt az embert a téridőbeli világban a többi ember és a dolgok között, amit teszek és megélek azt pedig a világban lejátszódó eseménynek értem. Így eljárva a szkeptikus epokhéban elénk kerülő szubjektív relatív élmények áramát fenomenológiai redukciónak vetjük alá: olyan álláspontra helyezkedünk, amelyen nem hajtjuk végre velük kapcsolatban, nem kapcsoljuk hozzájuk a külső világbeli vagy pszichológiai realitás tudatát. Ezáltal semmi sem vész el az élményekből, a reális végbevitel tudata sem, csak éppen nem a megélésük ténylegességében tartózkodunk, hanem végbemenetelük mikéntje szempontjából tekintve reflektálunk rájuk. A szkeptikus epokhé ilyen módon transzcendentális fenomenológiai epokhévá alakul át. A szkeptikus epokhé révén előálló szubjektív relatív élményáram pedig a tényleges érvényesség tudatától "megtisztított" tiszta, immanens élményfolyamként válik hozzáférhetővé.

A természetes tapasztalás és megélés transzcendentális fenomenológiai redukciója révén reflexió tárgyává tett immanens élményfolyamban állandó, feltartóztathatatlan áramlásban jelennek meg számunkra, majd süllyednek el ismét az élmények. Magát az értelemalakokat szüntelen folyamatban a reflexiós pillantás elé hozó és onnan "elpusztító" immanens élményfolyamot, valamint létrejövésének módját nevezi késői filozófiájában Husserl "transzcendentális életnek"!

A végső szubjektív eredetek feltárására irányuló transzcendentális visszakérdezésnek a végpontja azonban nem önmagában az immanens élményfolyam, hanem az élményfolyam minden élményében feltételezett, "abszolút működő" transzcendentális szubjektivitás. E szubjektivitásra irányuló reflexió apodiktikus magvát az ego cogitóban feltáruló evidencia alkotja.

Az ego cogito egész problémaköre a transzcendentális önészlelésben kulminál. Tehát a fenomenológiai redukció (karteziánus) útjának azon pontjában, ahol az ego cogito cogitatum szerkezettel leírt immanens élményeknek az ego pólusára reflektálunk.

E tekintetben először is rögzítsük azt a meglátást, hogy a mindenkor aktuálisan működő én, az ego pólus a reflexiós önészlelés számára már csak folytonosan tovaáramló, de még intencionálisan élő, még jelenlevőként visszatartott: retencionális fázisok értelmében vett éppen eltűnésében lép fel, jelenik meg. Az önészlelő reflexió így voltaképpen mindig utólagos észlelés, és tulajdonképpen nem észlelő megragadás. Következésképpen az öneszmélő reflexióban végbevitt önazonosító szintézis már mindig is előfeltételezi a mindenkor aktuálisan működő én egységét: prereflexív szintézisét. Az önreflexió paradox, rejtélyes volta válik nyilvánvalóvá: a mindenkor aktuálisan működő szubjektivitás prereflexív, anonim marad!⁷

A reflexió állandó megelőzése azonban két további vonást is rejt magában. Először is azt, hogy a reflexió nem kiváltja a működő jelen múlttá válását, hanem csak benne mozog a működő jelenben magában benne rejlő állandó változás, áramlás [Strömen] közegében. A működő jelen állandó áramlása minden utólagos reflektív aktivitás számára már mindig is alapul szolgál: őspasszív [urpassiv] jellege van.

Másodszor pedig rögzítsük azt a belátást, hogy az őspasszív és prereflexív, végsőképp működő én jelenét úgy kell elgondolnunk, mint ami bizonyos értelemben megelőzi a reflexió idejében valamely "most" időpontbeli énként, jelenként való tárgyiasítását. Olyan jelen, amely előtte van a "most" nak. A reflexiós időbeliséghez képest a működő jelen pretemporális [vor zeitlich].

A végsőképp működő szubjektivitás eleven jelenének őspasszív, prereflexív és pretemporális jellegét egy spekulatív gondolat (vö. pl. Hua VIII 90. sk. o., 412. o.)⁸ foglalja egységes alakzatba.

Az ego a reflexióban vagy a világtapasztaló élet élményfolyamának áramló most sokaságában önmagától állandóan elkülönböződő, sok énként vagy az áramló élményfolyamban fennmaradó identikus énként ragadható meg. Az én mint önmagával azonos, egyetlen én és mint az időben mindig más, sok én összefüggését világítja meg ez a spekulatív gondolat.

A végsőképp működő szubjektivitás őspasszív állandó megoszlása, tovaáramlása (Entströmen), elkülönböződése önmagától és a prereflexív szintézisben már mindig is végbemenő önmagával való összekapcsolódása a pretemporális jelenben olyan állandó, a reflexió számára olyan a priori, már mindig is előzetesen végbemenő működés, amely az abszolút egyedi, végső soron működő szubjektivitás – az eredeti én – önmagában történő tükröződéseként, formális iterációjaként, megsokszorozódásaként gondolható el a reflexióban. Így tehát a reflexiós öntudat egysége úgy gondolható el, hogy az identikus én tükröződik – formálisan ismétlődik, megsokszorozódik – az élményfolyam én-sokaságában.

A belső időbeli immanens élményfolyambeli élmények ego pólusára irányuló reflexió tehát egy előzetesség szerkezetet tár fel, amelyet a reflexiós tapasztalatot meghaladó, ahhoz képest spekulatív gondolat fog egybe. Husserl azonban úgy véli, tapasztalativá alakítható ez a gondolat: s éppen ez a kérdéses tapasztalat az ego cogito evidens tartalma.

A döntő mozzanat az önészlelés végtelen iterálhatóságára történő rámutatás. Arról van szó, hogy az önészlelő reflexió, amelyben a reflexió számára maga a még eleven reflektáló én adódik, végtelenül iterálható. Husserl ebben az önészlelés eleven jelenén belül formális azonosságban végtelenül – "immer wieder" – ismételhető reflexióban annak bizonyítékát látja, hogy a reflexióban megragadott énben az abszolút, eredeti én lép fel az időben.

Figyeljünk fel a belső időtudat és a reflexió végtelen iterálhatósága közötti összefüggésre. Az észlelési jelenen belül az ősbenyomásban észlelt tartalmat a retenciókontinuum első retencionális fázisa tartja meg, az ősbenyomásban feltörő újabb észlelést megtartó második retenció pedig már tartalmazza az első retenciót is a benne őrzött és távolabb került első észlelési tartalommal, a harmadik retenció tartalmazza a megelőző retencionális fázisokat, a negyedik a harmadikat stb. Az ősbenyomáshoz legközelebbi retencionális fázis tehát tartalmazza az összes előző retencionális fázist tartalmukkal és a köztük lévő időbeli fáziskülönbségekkel együtt. Ugyanez a kumulatív összegyűjtés gondolat ismétlődik meg a végtelenül iterálható reflexiós fázisok leírásában is (pl. Hua VIII 89 sk. o., 411 sk. o.).

Az önreflexióban végbemenő retencionális szintézisbeli kumuláció mint az ego pólusra történő reflexió végtelen iterálhatóságban való ismétlődése mind jobban kiemel egy, az egész retencionális kumulatív fázissorozatot áttekintő reflektáló ént és azt a belátást, "hogy a »sok« aktuspólus önmagában evidensen ugyanaz az én, vagy hogy egy és ugyanazon én lép fel mindeme aktusban" (Hua VIII. 90 sk. o., kiemelés az eredetiben).⁹ A mindenkor aktuálisan működő reflektáló én "fellépése" az időben önobjektiváció: valamely belső időbeli pontban létezőként rögzített, reflektált énként való megjelenés. Így jutunk az ego cogito formulaszerű megfogalmazásához: Én mint az önreflexióban az immanens élményfolyam élményeinek énjeként megragadott, reflektált én a reflexióban működő, reflektáló én – "eredeti énem" – önobjektivációja vagyok.

A transzcendentális szubjektivitás egésze az ego cogitóból kiinduló három különböző irányú gondolati mozgás mentén közelíthető meg. A rendszergondolat, tehát az az egyetemes, konkrét a priori lehetőségfeltétel, amely biztosítja a természetes világbeli életben és a tudományokban lehetséges minden ismeret átfogó, rendszeres és módszeres megközelíthetőségét – konkrétabban kifejtve –, három gondolati mozgás mint transzcendentális eljárásmódok és a transzcendentális szubjektivitás ezen eljárásmódok által feltárt rétegeinek összefüggése. A három transzcendentális eljárásmód (a statikus, genetikus, illetve interszubjektív konstitutív módszerek) a transzcendentális szubjektivitás különböző absztrakt rétegeit (transzcendentális ego, monadikus ego, interszubjektív monászközösség) az intencionális tárgy és világkonstituáló élet egyes dimenzióiként tárja fel.

A transzcendentális élet a transzcendentális szubjektivitás élete! A "transzcendentális élet" fogalma az állandóan áramló immanens élményfolyamot a transzcendentális szubjektivitás életeként, az immanens élményfolyam idejében – a "belső időben" – létrehozott (konstituált) létként ragadja meg: ezért e fogalom legeredetibb jelentésrétege az immanens élményfolyam transzcendentális szubjektivitás általi konstitúcióját foglalja magába.

A transzcendentális élet két dimenzióját a transzcendenciatudat eddig felvázolt problémájára tekintettel a következőképpen világíthatjuk meg. A fenomenológiai redukcióvá átalakított szkeptikus epokhé a transzcendentális szubjektivitással szembesít bennünket: ebben fedezhetjük fel a transzcendenciatudat végső eredetét és hordozóját. Ez a belátás nyitja meg az utat az objektivitás valódi megértésének és magyarázatának feladatához.

A valódi feladat a világbeli élet természetes transzcendenciatudatában magátólértetődőként előfeltételezett és így tematizálatlanul maradó, ámde a szkeptikus belátás nyomán talányossá vált világ megismerésének a szubjektivitásban levő végső, minden más ismeret által már érvényesként előfeltételezett alapra épülő magyarázata. A feladattal történő szembesülés során pedig – ahogy Husserl késői fő művében fogalmaz – "Megtanuljuk megérteni, hogy a számunkra mindig az adottságmódok áramló váltakozásában létező világ: egyetemes szellemi vívmány, amely mint valamely szellemi alak, értelemképződmény egysége jött létre, egyszersmind képződik tovább – mint az egyetemes, végsőképp működő szubjektivitás képződménye." (Válság I. 147, kiemelés az eredetiben.)

A világ a végsőképp működő transzcendentális szubjektivitás képződménye, konstitutuma, azé a szubjektivitásé, amelynek éppen a világképzés a létmódja, az élete. Az objektivitás magyarázatára irányuló program végbevitele tehát e konklúzió fokozatos – a világképzés mint világtapasztalás, világbirtoklás, illetve világ(újra)teremtés rétegein keresztülhaladó – kibontásában áll.

A fenomenológiai redukció funkciója a transzcendentális élet mint világképző szubjektivitás megnyitása a kutatás számára. A redukció azonban egyfajta énhasadást (Ichspaltung) is felszínre hoz: a szemlélt, tematizálandó én és a szemlélő, tematizáló, reflexiós én kettősségét. A filozófiai kutatás maga is a transzcendentális élet része. A fenomenológiai redukció tehát nem egyszerűen a világképző élethez vezet, hanem a világképző élethez a rá való reflexióban: a transzcendentális élethez mint világképző élet és öneszmélő élet korrelációjához.

A transzcendentális szubjektivitás és a világképző élet különböző rétegeire tekintettel a filozófiai öneszmélő élet formáit az egyetemes öneszmélésben, a habitualizálódott filozófiai beállítottságban illetve a filozófia egyetemes tudományként történő megvalósításában ragadhatjuk meg.

A tudományos életfilozófiai értelmezés a transzcendentális élet két fogalmi mozzanatának a transzcendentális programmal összefüggésben történő közelebbi meghatározásában áll.

a) Világképző élet. Az objektivitás magyarázata voltaképpen a transzcendentális szubjektivitásból kiinduló világképzés, a transzcendentális világképző élet leírását jelenti. A fenomenológiai magyarázat jellege mint intencionális konstitúció végső elemzésben a transzcendentális szubjektivitás időbeli önlétrehozását jelenti. A világ objektív létének transzcendenciatudatbeli adottságát tehát a transzcendentális szubjektivitás által konstituált – azaz időben létrehozott – létként kell felmutatnunk. A transzcendenciatudat – az így adott objektív világ – létrehozásának értelmében véve a transzcendentális világkonstitúció a világteremtés jelentését kapja.

Az objektivitás transzcendentális magyarázatára irányuló gondolatmenet szakaszai során az alábbi lépéseket tesszük meg. A fenomenológiai epokhéban felfüggesztjük a világ objektív létére vonatkozó meggyőződést és a világbeli dolgok természetes tapasztalását a szubjektív okkazionális, noétiko noématikus fenoménáramra: a világtapasztaló életre vezetjük vissza. Majd pedig e belső időbeli fenoménsokaság totalitását – az ego cogitóban nyert belátásra támaszkodva – statikus analízisben felfedezhető szerkezeti összefüggésként ragadjuk meg. E strukturális összefüggés a világ mint ideális értelemképződmény.

Ettől a belátástól "visszafelé": a természetes világtudat magyarázata felé haladva az első lépést azáltal tesszük meg, hogy megvilágítjuk a transzcendentális egóhoz képest első transzcendens "világot" alkotó immanens élményfolyam belső időbeli totalitásának: a monásznak a világbirtokló életét. Megmutatjuk, hogy az aktív és passzív habitus genezis révén miként válik az ideális értelemképződményként felfedezett világ a belső időben fennmaradó, az én által tartósan birtokolt értelemalakzattá. Végül is egy olyan – a habituális én és környező világának korrelációjában felmutatható – monadikus szférához jutunk, amely pusztán belső időbeli képződésük felől tekintve már tartalmazza a természetes tapasztalat objektív világának tárgyait is.

A második és egyben befejező lépésben Husserl arról ad számot, hogy az intermonadikus életben lejátszódó világkonstitúció miként hozza létre a monadikus egók immanens időbeli, szubjektív világképződményeiből a transzcendens időbeli, objektív világot, a természetes élet ismerős világát. Az időbeli létrehozásként, önobjektivációként felfogott világkonstitúció ebben az utolsó lépésben nyeri el a transzcendenciatudatban adott objektív világ teremtésének voltaképpeni értelmét.

Táblázat

a késő husserli transzcendentális fenomenológia

tudományos életfilozófiaként történő rekonstrukciójának

fogalmi összefüggései

Fenomenológiai redukció útjai	Ontológiai vezérfonal	Transzcendentális eljárásmódok	Transzcendentális szubjektivitás rétegei	Világképző élet	Transzcendentális élet dimenziói Öneszmélő élet
karteziánus		statikus (és genetikus)	transzcendentális ego (eredetién)	eleven jelen	világos öntudat (ego cogito és egyetemes öneszmélés)
			világtapasztaló élet (észlelési jelen)
pszichológiai	pszichofizikai életrégiója (intencionális pszichológia)	statikus és genetikus	monadikus ego	monadikus élet
ontológiai történeti	életvilág/honi világ (életvilág ontológiája/ történelemtudományok)	statikus genetikus	világbirtokló élet fungáló és monász- (generatív) világ(újra)teremtö élet	filozófiai beállítottság intermonadikus élet közösség a filozófia egyetemes tudományként történ megvalósítása

Az objektív világ intermonadikus konstitúcióban lejátszódó képződését Husserl két lépésben tárja elénk. Elsőként az ideális lényegként tekintett másik én, másik monász, alter ego konstitúciójában létrejövő objektivitást tárgyalja, majd pedig ennek alapján a mindenki számára való életvilág intermonadologikus közösségbeli létrehozását vázolja fel.

A másik, az idegen én működése, monadikus sajátszférája eredeti módon hozzáférhetetlen számomra, de éppen ezáltal nyitja meg valami nem sajáthoz való hozzáférés lehetőségét. A másik én számomra a monadikus sajátszférámban – közelebbről ennek a környező természetet, a környező észleleti világot alkotó rétegében – való testi jelenléte révén adott. A másik testi viselkedésére vonatkozó tipikusan beigazolódó várakozások révén valami elvileg eredeti módon sajáttá nem tehetőt: idegent ismerek meg. Az idegen test úgyszólván az eredendő objektum, az objektivitás eredeti fenoménje. Az így fogalmilag megragadott analogizáló appercepció mint "beleérzés" révén konstituálom aztán az alter egót a legelemibb testi viselkedésmódoktól kezdve a magasabb pszichikai szférákig.

A monadikus környező világom egyik tárgya: a másik én teste objektívnek bizonyul számomra. Az absztrakt én te szintézis azonban még csak az objektivitás eredeti fenoménjét jelenti, de nem a voltaképpeni objektív világ szintézisét: az absztrakt másik még nem objektív világbeli másik ember. A valódi objektivitás, a mindenki számára általánosan érvényes dolgok világa: az objektív világ az állandó működésben lévő, "fungáló" monászközösség "kommunikatív intencionális teljesítménye" (Válság II. 111).

Az "életvilág" a fungáló monászközösség világképző transzcendentális életének világa. A monászközösség állandó működése, fungálása éppen ez az intermonadikus konstitúcióban mint kommunikatív normalizációs közösségivé válásban lejátszódó világképzés: a belső időbeli első transzcendens világ monadikus tartalmainak transzcendens időbeli dolgokként történő objektiválása.

A fungáló monászközösség voltaképpeni teljesítménye a mindenki számára való – interszubjektíven általánosérvényű, azaz objektív – életvilág állandó konstitúciója: mindig folyamatban lévő teremtése és újrateremtése. Az objektív világ létrehozása a közösségivé válásban megy végbe, amely a – tágan értelmezett – kommunikatív normalizáció folyamata: a világképzetek állandó kölcsönös korrekciója a tapasztalásban, a megfontolásban és a cselekvésben, amely a szubjektív világképzetekből a korrekciós homogenizálás – bizonyos értelmezések kiválasztása és mások kizárása – révén egy azonosságtartalommal mint harmóniamaggal bíró, mindenki számára érvényes világot hoz létre, s így folyamatában már mindig is meglévőként és továbbértelmezhetőként előlegez egy ilyen identikus világot. A szubjektív világképzetek pedig a már mindig is előzetesen adott, objektív életvilág puszta jelenségeivé alakulnak át. Így jön létre a természetes beállítottság objektív világbeli élete!

Az interszubjektív konstitúció a transzcendentális világképző élet utolsó a priori mozzanata, mert ezzel visszaérkezünk kiindulópontunkhoz: a természetes, világbeli élethez. "Az epokhéban végzett kutatásnak éppen az a meglepő, ám evidens [...] eredménye, hogy a természetes objektív világbeli élet csak egyik sajátos módja az állandóan világot konstituáló transzcendentális életnek..." (Válság II. 220 sk. o.)

b.) Öneszmélő élet. A transzcendentális öneszmélő élet formáit a transzcendentális szubjektivitás rétegeire és a világképzés dimenzióira tekintettel határoztuk meg. Az egyetemes öneszmélés a világtapasztaló életre irányuló reflexió, a filozófiai (fenomenológiai) beállítottság habitualizációja a világbirtokló élet korrelátuma, a filozófia egyetemes tudományként történő megvalósítása pedig az interszubjektív világ(újra)teremtő életnek a filozófusközösséget alkotó formája.

(1) Az egyetemes öneszmélés az immanens időbeli noétiko noématikus élményfolyam szempontjából nézve, minden időbeli énműködés egybelátását, teoretikus áttekintését célozza meg. A teoretikus szemlélődésben a tudat – az ész – spontaneitására, az eleven jelenben végbemenő spontán idealizációra támaszkodva az időtlenség, időfelettiség vagy mindenidejűség sajátos időiségű létmódjával bíró ideális tárgyiságok, értelemképződmények, lényegek felfedő, felfedező intuitív megragadása, "lényegszemlélete" történik.

Az ego cogitóbeli evidencia nem passzív adottság, hanem az önészlelés folyamatos, mindig ismét beigazolódó és e beigazolódások kumulációjával előrehaladó önazonosító szintézisének a spontán kivetített, felfedezett végpont mint határalak szempontjából való, aktív, a végtelen időbeli progresszust egészében áttekintő megragadása. Husserl szerint itt végső soron nem konstituált időbeli fennmaradással van dolgunk, hanem spontán idealizációval állunk szemben.

Úgy értelmezhetjük ezeket a husserli gondolatokat, hogy a retencionális kumuláció, az időbeli összegyűlés a legközelebbi retencionális fázisban, szolgál alapul a retenciókban tartalmazott észlelések – az önreflexióban az én – passzív asszociatív összegyűjtéséhez. Egy dolog folyamatos, beigazolódó észlelésében a retencionális fázisok végtelen ismétlődésben előrehaladó passzív kumulatív szintézise állítja elénk az észlelés mostját, amelyben az állandóan áramló konkrét észlelési benyomások felhalmozódó, összesűrűsödve megtartott sokasága az észlelési tárgyként – noématikus tartalomként, az észlelési fázisokban működő én pedig észlelő énként – egy noétikus aktus énjeként jelenik meg. A retencionális fázisok – és erre alapozódva a protenciók, illetve a jelent körülvevő múlt és jövőhorizontokban rejlő idő "újramegjelenítése" (vö. Hua VIII. 468 skk. o., Hua XV. 355 sk. o.) – révén az "idők" összegyűlése teszi lehetővé "mindenek" áttekintését: az időbeli dolgok és az időbeli én szemlélődő, teoretikus egybelátását.

Az öneszmélő reflexió énjének ideális önazonosságú egóként való megragadása a mindig anonim maradó, aktuálisan működő reflektáló én és a reflektált, időbeli én közötti szakadék spontán idealizációs átugrását, áthidalását jelenti. Az itt megnyilvánuló spontaneitás két vonását emelhetjük ki (vö. Held: Lebendige Gegenwart, 129. o.). Először is az idealizációs ugrással az én mintegy elszakad az időfolyamtól, kivonja magát az őspasszív áramlásból és ugyanakkor reflektív pillantás tárgyává teszi az időbeli pontokhoz kötött énműködés egész totalitását.

A spontaneitás másik vonását pedig abban mutathatjuk fel, hogy az időbeli totalitás megragadásának szempontja, ahová az idealizációs ugrás történik, a transzcendentális ego, a mégis csak reflexió tárgyává tett eredeti én.

Az ego cogito elemzése során az eredeti én reflexiós időbeliséghez képest értett állandó előzetességét őspasszív áramlásként, prereflexív szintézisként és pretemporalitásként közelítettük meg. Ugyanakkor a reflexiós én az eredeti én időbeli önobjektivációjaként tárult fel. Véleményem szerint ezekre a belátásokra támaszkodva a spontán idealizáció következő értelmezése adható.

A spontán idealizáció – az észműködés – az eredeti én időbeli önobjektivációjából kiindulva az előzetesség struktúra egészét tükrözi. Az eredeti én időbeli önobjektivációja (mint "Selbstzeitigung") az őspasszív áramlást nyilvánítja ki. Az időfolyambeli énsokaság spontán idealizációs megragadása pedig a pretemporalitás mint mindenidejűség [Allzeitlichkeit] és a prereflexív szintézis mint ideális önazonosság perspektívájából fogja fel az áramló időbeli énsokaságot. Ezáltal az időbeli létezés az eredeti én egésze felől világítódik meg. A reflexív észlelés horizontja ekkor kitágul: nemcsak az időbeli létezőkre irányulhat, hanem a mindenidejűség ideális tárgyaira is.

Az ideális tárgyakra irányuló reflexió tehát potenciálisan mindig az időbeli tartalmak valamely totalitásának a mindenidejűség szempontjából történő szemlélése. Az áramló időbeli énsokaság ideális önazonosságának megragadása így magával hozza azt a lehetőséget, hogy az énműködések formáit és tartalmait, a noétiko noématikus tudatfolyam élményeit különböző totalitásokként ragadjuk meg ideális tárgyiságok felfedezése révén.

Az időbeli tartalmak valamely totalitásának ideális tárgyiságként, lényegként való megragadása azt jelenti, hogy felfedezzük a totalitás elemeinek összefüggését, feltárjuk azt a közös, invariáns módot, ahogyan minden elem hozzátartozik az adott egységhez. Következésképpen az ideális lényeg felfedezése az adott totalitás elemeinek szerkezeti összefüggését tárja fel. A lényegelemzés strukturális analízis.

A világtapasztaló élet – az öneszmélő reflexiós élet révén – végső fokon a transzcendens világbeli tárgy észlelésében a világot mint a transzcendentális ego értelemképződményét tapasztalja meg! A világkonstitúció világtapasztalás értelmében vett jelentése végül is ennek az értelemképződménynek a felfedezése.

Az epokhé közvetlenül a fenoménáramot teszi hozzáférhetővé a reflexió számára, mégpedig ezt is csak az "én itt most így" okkazionalitásának formájában. Husserl a "lényegre történő visszavezetésnek": eidetikus redukciónak nevezi azt az eljárást, amely az okkazionális fenoménáram totalitásformáinak – tehát minden világ és világtapasztalás struktúra összefüggéseinek – ideális tárgyakként való feltárására irányul.

Az invariáns lényeg azonban nem egy külön, időbeli fenoménben lokalizálható adottság, hanem minden időbeli fenoménben egyformán érvényesülő formális mozzanat: totalitásforma. A lényeg minden megragadása és minden megragadott alakja azonban időbeli pontban lokalizált fenomén, és csak véges számú variáción alapulhat. Ezért elvileg ki van téve annak, hogy a továbbhaladó tapasztalás korrigálja: megerősíti vagy éppen ellenkezőleg, ilyen vagy olyan vonásában keresztülhúzza az érvényességét. Ez az előrehaladó folyamat akár teljes értelemátalakulásokhoz is vezethet. Ezen a ponton gondolatmenetünk az értelemgenezis problémájához jutott.

Az ego cogitóból kiinduló első gondolati irányról szerzett belátásokat a következőképpen összegezhetjük. Ez az érdeklődési tendencia mint egyetemes öneszmélés statikus strukturális analízisként jut érvényre: a transzcendentális ego világtapasztaló életének univerzális szerkezeti sajátosságait kutatja.

A transzcendentális ego ideális lényegként való érvényesülése mindenki tapasztalatában biztosítja a statikus fenomenológiai módszer – fenomenológiai epokhé és eidetikus redukció – jogosultságát. Ugyancsak a minden elgondolható énpólusban történő működés gondolata szolgáltat jogalapot a fenomenológia szigorú tudományosságra formált igényéhez: tehát ahhoz, hogy a fenomenológiai módszer révén nyert belátások elvileg szigorúan általánosérvényű – a mindenki mindenkor értelmében vett, azaz egyetemes – és kétségbe vonhatatlanul bizonyos ismeretek rangjára emelkedhessenek.

(2) A filozófiai (fenomenológiai) beállítottság habitualizációja. A világbirtokló életre tekintettel az öneszmélés vele korreláló formáját a következőképpen világíthatjuk meg: A fenomenológiai redukció és a teoretikus szemlélődés mint egyetemes öneszmélés habituális filozófiai beállítottságként történő birtoklása a genetikus világelsajátítást az ideális értelemképződményként megragadott világ értelemtisztázó felfedező folyamata révén teleologikusan – intencionálisan, akarati irányként – a transzcendentális egóra vonatkoztatja.

A filozófia mint fenomenológia – ezen a szinten – az elméleti tudományként értett episztémé gyakorlása: a fenomenológiai redukció végbevitele és az egyetemes világstruktúrák felfedezése a statikus módszer, az eidetikus variáció révén. Olyan, a személyiség egészét megformáló, szerzett, tartóssá vált készség: habitus kialakulásáról van szó, amely diszpozicionálisan hordozza a szigorúan általánosérvényű, szükségszerű, végső magyarázó igazságok belátásának és e belátások belső időbeli fennmaradásának lehetőségét.

Az eredeti, első megszerzésben lejátszódó gondolati mozgás és megszerzett belátás fenntartása az időben, a személyes életben a jellem nevelését, képzését igényli: az eredeti mozgás beigazoló helyesbítő tipizáló ismétlését és végül tudatos készségként történő énhezkötődését. Ezen a módon "új, habituális érdeklődési irányt alakítunk ki magunkban" (Válság I. 174. o.). Husserl hangsúlyozza, hogy "a »fenomenológus« beállítódásában is van hivatásszerű mozzanat " (i. m. 175. o.).

Mi is történik azonban a fenomenológiai filozófiai gondolatmozgás ismétlésében? Ennek megvilágításából kiindulva vethetünk fényt a filozófia "feladateszméjére" ([Aufgabenidee] pl. Hua XXIX. 394. o.) is. Az epokhéban felfüggesztjük tapasztalataink objektív érvényességét, a redukció és az eidetikus variáció révén pedig e tapasztalatokat a transzcendentális egóban felfedezett szubjektív világképződményre vezetjük vissza. A filozófia feladata a világ ilyen módon történő felfedezése: a világbeli létezők megvilágítása a felfedett ideális világstruktúrák szempontjából (vö. pl. uo.).

Az egyetemes világstruktúrák magragadása azonban szükségképpen mindig korlátozott téridőbeli feltételek szituációjában hozzáférhető tapasztalatból indul ki. Ez a korlátozottság vonatkozik mind a filozofáló személy tapasztalatára, mind pedig generációjának történeti kulturális helyzetére. Ezért a fenomenológiai filozófiai gondolati mozgás ismétlésében: az újrafelfedezésben mindig fennáll az előzőleg felfedezett összefüggés helyesbítésének elvi lehetősége, miközben újabb tapasztalati anyagra, a világbeli létezők – s korrelatíve a filozofáló élményeinek – újabb körére terjesztjük ki az ideális világképződmény érvényességét. A kiterjesztő helyesbítő ismétlések sorozata tehát – miközben állandóan továbbképzi a világot mint értelemképződményt – tendenciájában egyre átfogóbb módon világítja meg transzcendentális eredete felől a természetes tapasztalatot: a létező világot mint transzcendentálisan konstituáltat (vö. Válság I. 329. o.).

A reduktív átfordító felfedő gondolati mozgás tipizálódása és habituális énhezkötődése magát a filozofáló ént is mind átfogóbb (ön)reflektív viszonyba helyezi a transzcendentális egóval: a filozófiai szemlélődő életmód az ön és világmegismerés ésszerű akarati törekvésben megalapozott intencionális tendenciájává válik (vö. pl. i. m. 330. o.).

(3) A filozófia egyetemes tudományként történő megvalósítása. A filozófiai "célélet" (Válság II. 240. o.) létrejötte azonban Husserl szerint nemcsak a filozofáló személy életében bír a teljes személyes átalakulás lehetőségét hordozó jelentőséggel, hanem "ezenkívül a legnagyobb egzisztenciális átalakulást is magába rejti, amely az emberiség mint emberiség előtt áll" (Válság I. 176. o.). A szóban forgó átalakulást az emberi történelemben a filozófia annak révén hivatott végbevinni, hogy a filozófusközösség a filozófiát egyetemes tudományként törekszik létrehozni és fokozatosan érvényre jutva a szellemi életben a történelmet az ideális lényegként felfedezett világ: "a" világ regulatív eszméje által meghatározott teleologikus folyamattá, s ezzel az ésszerűség talaján történő autonóm kibontakozássá változtatja.

A kifejtés menetének az interszubjektív világkonstitúcióra vonatkozó utolsó részében a filozófiai egyetemes öneszmélés a transzcendens időbeli objektív világ, az "életvilág" teremtését feltáró reflexióként nyilvánul meg, amely egyszersmind sajátos módon közreműködőként részese is a világ(újra)teremtő életnek.

A filozófiai öneszmélő élet interszubjektív dimenzióját a filozófusközösségnek a filozófia egyetemes tudományként történő megvalósítására irányuló törekvése alkotja. A filozófia mint egyetemes tudomány a világról mint ideális értelemképződményről az ego cogitóban, a lényegszemléletben, a habitualizált filozófiai beállítottságban megszerzett belátások interszubjektíven általánosérvényű ismeretek rendszereként való létezése. Pontosabban az ilyen módon történő létezés megvalósításának végtelen feladata a filozófusközösség számára.

A végtelen feladat jelleg a mindenkori, aktuális filozófusközösség közös tevékenységében tendenciaként, akarati irányként juthat érvényre. E közös feladat tendenciája teszi a filozófusgenerációk egymásra következését a filozófia történetévé. A közös feladat égisze alatt folyó kutatás a filozófia történetét a transzcendentális szubjektivitáshoz vezető filozófiatörténeti útként teszi felfoghatóvá.

A világ: az egyetlen, közös világunk filozófiai felfedezése és a világ általánosérvényű, interszubjektív konstitúciója lehetőségfeltételeinek kutatása a filozófiai öneszmélő életet egyetemes tudományként megvalósító filozófusközösséget a monászközösség világ(újra)teremtő életének részesévé teszi. A tudományok reintegrálása a fenomenológiai filozófia rendszerébe annak lehetőségét hordozza, hogy az életvilágbeli szellemi élet egésze – ezáltal pedig a szellemi életben állandóan végbemenő értelemképzés mint az objektív világ (s végül az egyetlen kulturális világ) konstitúciója – a transzcendentális szubjektivitásbeli eredetével való átlátható, eleven összefüggéssé váljon.

A transzcendentális ego felfedezésének belátásait a filozófusközösség egyértelmű kifejezések, tételek és elméletek által alkotott tudományos filozófiai nyelv és az elsősorban a természetes világbeli tudományokkal folytatott kommunikáció révén beáramoltathatja a természetes, világbeli életbe. A tudományokkal folytatott dialógusra, eszmecserére vonatkozó husserli elképzelést a következőképpen értelmezhetjük. A különböző, természetes beállítottságbeli tudományok (pszichológia, történettudományok, az életvilág tudománya, matematika, fizika, logika, de felvetések szintjén Husserlnél a biológia, az antropológia stb.) tapasztalatát a transzcendentalitást tartalmilag felfedező különböző fenomenológiai redukciós utak kiindulópontjaiként fogadhatjuk el. A fenomenológiai filozófia pedig éppen a redukciók révén tárhatja fel a tudományok számára azt a konkrét módot és helyet, ahogyan és ahol integrálódhatnak a megismerés egészébe. Az egyes tudományok tapasztalatának visszavezetése a transzcendentális szubjektivitásbeli eredetükre egyben feltárja "életjelentőségüket" is: relevanciájukat a transzcendentális élet számára. Integrálásuk módja és relevanciájuk feltárása pedig egyben kijelöli a tudományok kritikájának szempontját, tehát azt az értelmet, ahogyan voltaképpen elfogadhatjuk kiindulópontként sajátos tapasztalataikat.

A transzcendentális egóra való öneszmélésnek a világbeli életben történő jelenvalóvá tételével pedig a filozófusközösség a természetes világbeli életnek és egész valóságos, tapasztalati világának történetét a transzcendentális egóra irányuló teleologikus történelem részeként érteti meg. Az ilyen módon felfedett és érvényre jutó teleológia azonban már az ésszerűség kibontakozásából áll, s mint ilyet az emberiség autonóm akarat által alakított történelmének eszméje vezérli, amely nem más mint a felvilágosodás.

Cikk eleje Cikk vége Bezárás

JEGYZETEK