METAFIZIKA: LEHET - DE MINEK ?
Megjegyzések Ruzsa Ferenc cikkéhez
FORRAI GÁBOR
Ruzsa Ferenc szerint lehetséges a metafizika, éspedig azért, mert képesek vagyunk olyasféle absztrakt gondolkodásra, amely elvonatkoztat tapasztalatainktól, egzisztenciális helyzetünktől és a természeti törvényektől. Formális beszédmódban: nyelvünk alkalmas arra, hogy olyan dolgokra referáljunk, amelyek kívül esnek tapasztalatainkon, és egzisztenciális helyzetünknél vagy a természeti törvényeknél fogva elérhetetlenek számunkra. Ezzel nem lehet vitatkozni. A metafizika ellenfele - Ruzsánál Carnap és a kissé bugyutára sikerült Putnam - szeretne valami olyasmit mondani, hogy bizonyos gondolatok vagy mondatok értelmetlenek. Ehhez szüksége van valamilyen szemantikára, melynek fényében ezek értelmetlennek minősülnek. A metafizikus pedig jobb híján biztosan válaszolhat úgy, hogy a javasolt szemantika már csak azért is elfogadhatatlan, mert olyan nyilvánvalóan értelmes mondatokat, mint amilyenek a kérdéses mondatok, értelmetlennek nyilvánít. Amire a metafizika ellenfele azt feleli, hogy a kérdéses mondatok csak értelmesnek tűnnek, de valójában nem azok. Ehhez pedig meg kell magyaráznia, hogy honnan fakad az értelmesség látszata (Carnap: onnan, hogy emotív jelentésük az van; Dummett: onnan, hogy analógiák révén el tudjuk gondolni, hogy milyen lenne, ha értelmesek lennének). Ebben a vitában a metafizika ellenfelének nem terem sok babér. A metafizikus józan intuícióival filozófiai konstrukciókat kell szembeállítania, amelyek eleve gyanúsabbak, no meg könnyebb őket támadni.
Szóval a cikk lényegével nem tudok vitatkozni. Pár megjegyzést viszont szeretnék hozzáfűzni. Az első a metafizika jelenlegi helyzetével kapcsolatos. A cikk - talán akaratlanul - azt a látszatot kelti, hogy a metafizika lehetősége az analitikus filozófián belül nem lenne elfogadott. Nem ez a helyzet. A kvantifikált modális logika szemantikájának kidolgozása és különösen Kripke Meaning and Necessityje (1973) óta tömegével áramlottak az analitikus filozófusok erre a területre. Ma többen foglalkoznak metafizikával, mint nyelvfilozófiával vagy tudományfilozófiával. A konszenzus az, hogy Kripkével új korszak köszöntött be az analitikus filozófiában. "A kvantifikált modális logika szemantikájának kidolgozásával" - szól a történet - "megmutatta, hogy a szükségszerűség és az esszenciális tulajdonságok fogalmával kapcsolatos fenntartások indokolatlanok. A Naming and Necessityben pedig nemcsak azt alapozta meg, hogy igenis megismerhetünk szükségszerű igazságokat, hanem azt is, hogy a verifikacionista indíttatású leírás-elméletek elhibázottak. Így nyugodtan hátat fordíthatunk a verifikacionizmusnak, és nekiláthatunk a metafizikának." Szinte meglepő, hogy ez a felfogás mennyire elfogadott. Putnam talán az egyetlen igazán súlyos játékos, aki nemcsak hogy nem fogadja el, hanem vitatkozik is vele.
S ez a második megjegyzésem: Putnam egyáltalán nem úgy kapcsolódik a történetbe, ahogy Ruzsa sugallja. Nem arról van szó, hogy a logikai pozitivisták verifikaciós elvét felcseréli egy oksági elvvel, s ennek alapján új értelmességkritériumot alkot a metafizika kiküszöbölésére. Putnam Kripke fegyvertársa volt a tulajdonnevek és természeti fajta nevek új szemantikájának kidolgozásában és a verifikacionizmus elleni harcban. A verifikacionista szemantika azt tartotta, hogy a megfigyelési predikátumok referenciáját közvetlenül a megfigyelhető tulajdonságokhoz való kapcsolódásuk rögzíti, az egyéb szavak referenciáját pedig a megfigyelési predikátumokhoz való kapcsolat. E keretben a tulajdonnevek és a természeti fajta nevek referenciáját leírások rögzítik (pl. víz = színtelen, szagtalan, íztelen folyadék), amelyek megfigyelési predikátumokat, vagy megfigyelési predikátumokkal definiálható predikátumokat tartalmaznak. Ily módon a leírás-elmélet a verifikacionizmus természetes következménye volt, noha elfogadásához nem kellett feltétlenül verifikacionistának lenni. (Kripkét a verifikacionizmushoz való kötődés nem is izgatta, Putnamet viszont annál inkább.) A leírás-elméletekkel szemben egyetértettek abban, hogy a referencia rögzítésében nemcsak a megfigyelhető tulajdonságok játszanak szerepet, hanem olyan tulajdonságok is, amelyeket nem figyelhetünk meg (pl. hogy azon folyadéknak, amelyet "víz"-nek nevezünk, ténylegesen H2O a szerkezete), s amelyeket talán nem is ismerünk (mint a víz szerkezetét a XIX. századig). E ponton túl azonban elváltak útjaik. Kripke feltételezte, hogy a dolgoknak van tőlünk független, objektív lényegük (a víz attól az, ami, hogy H2O), s úgy gondolta, hogy elég a fajta egy példányát elkeresztelni, a referencia fixálását aztán a dolog lényege magától elvégzi (a "víz" arra referál, aminek ugyanaz a lényege, mint annak az egyedi folyadéknak, amelyet "víz"-nek kereszteltünk). Putnam viszont magáévá tette Wittgenstein tanítását a szabálykövetésről: a szabályok alkalmazását a használat rögzíti. Ezért lehetetlennek tartotta, hogy az elkeresztelés aktusa révén egyszer s mindenkorra tökéletesen rögzüljön a szó referenciája (ti. hogy véglegesen meg legyen határozva, mi ugyanolyan, mint az a konkrét folyadék, amelyet "víz"-nek kereszteltünk). Az, hogy mi közös azokban a dolgokban, amelyekre a szót alkalmazzuk, részben természetesen a dolgok természetén múlik, részben azonban a mi döntéseinken, hogy hogyan alkalmazzuk a szót (a "víz" azért referál a H2O-ra, mert úgy döntöttünk, azokat a dolgokat nevezzük így, amelyek egy általunk kiválasztott szempontból, jelesül a kémiai szerkezet szempontjából, hasonlóak, s e döntésünk mellett kitartunk). Ebből a természet és az elme közötti munkamegosztásból érthető meg leginkább a késői Putnam felfogása.
"Olyan nézetet terjesztek elő, amelyben az elme nem egyszerűen "másolja" a világot, amely az Egyetlen Igaz Elmélettel írható le. De azt a felfogást sem vallom, hogy az elme teremti a világot (esetleg a "módszertani szabályok" illetve elmétől független "érzet-adatok" szabta korlátok között). Ha már metaforikusan kell beszélnem, legyen a metafora ez: az elme és a világ együtt teremti az elmét és a világot."i
Mi köze mindennek a metafizikához, no meg az agyak a tartályban érvhez? A következő. A kortárs metafizika hátterében - éppúgy mint Putnam korábbi sajátos tudományos realizmusának a hátterében - az idézetben említett első nézet áll, amelyet Kripke is vall, s amelyet Putnam metafizikai realizmusnak nevez. A metafizikai realizmus pedig, állítása szerint, szakadékot teremt az elme és a világ között, s ez lehetővé teszi az olyan szkeptikus szcenáriókat, mint amilyen a tápoldatban lebegő agyaké.ii Az agyak a tartályban érv döntő premiszszája az úgynevezett "mágikus referenciaelmélet" elutasítása, ti. azé a nézeté, hogy egy jel a használó diszpozícióitól és a külvilággal való oksági kapcsolataitól teljesen függetlenül referál, mintegy beépített referenciával bír.iii Világos, hogy a Kripke által inspirált modern metafizika, amely a referenciát oksági kapcsolatoktól teszi függővé, nem fogadja el a mágikus referenciaelméletet. Így, ha Putnam érve sikeres, a Kripke inspirálta metafizikusnak el kell ismernie az agyak a tartályban szcenárió lehetetlenségét. Mivel azonban a metafizikai realizmus maga után vonja az ilyen szcenáriók lehetőségét, az érv egyúttal a metafizikai realizmus hamisságát is megmutatja. Másképpen fogalmazva: ha elfogadjuk az új szemantikából a Kripke és Putnam közti közös nevezőt, amint az utak elválnak, Putnammel kell tartanunk, különben ellentmondásra jutunk. Megint másképpen: a verifikacionista szemantika elutasítása nem nyitja meg a kaput a metafizika előtt. (Más kérdés, hogy az érv sikeres-e.)
Ruzsa viszont úgy olvassa Putnamet, mintha Putnam egy Carnapéhoz hasonló értelmességkritériumot fogalmazna meg, amely, a tapasztalathoz való kapcsolódás helyett, a világhoz való oksági kapcsolatot szabja az értelmesség feltételéül. Ezért próbálkozik az olyan, Carnap ellen jól bevált kifogásokkal, hogy a kritérium túl szűk (ifjú Giordano, kontrafaktuálisok). Ez már csak azért is fura, mert Putnam sehol nem fogalmaz szigorúbban annál, hogy valamiféle oksági kapcsolatra szükség van. Ha nincs explicit kritérium, honnan tudható, hogy túl szűk? Putnam érvéhez persze nem is kell szigorú kritérium. Az, hogy az agyak esetében nincs meg a megfelelő oksági kapcsolat, enélkül is belátható. Máskor úgy tűnik, hogy Ruzsa szerint semmilyen oksági kapcsolatra nincs szükség (laponyák és laponcok), vagyis olyan felfogást látszik vallani a referenciáról, amelyet Putnam "mágikusnak" nevez. Ebben az esetben helyből elutasíthatja az agyak a tartályban érvet, amely bevallottan előfeltételezi a mágikus referenciaelmélet hamisságát. Ebben az esetben viszont inkább a mágikus referenciaelmélettel szembeni érvekkel kellene vitatkoznia.iv
Harmadik megjegyzésem az, hogy a metafizika lehetősége önmagában édeskevés. Az a fajta analitikus metafizika, amelyet David Lewis vagy Hugh Mellor neve fémjelez, alig produkált érdekes gondolatmeneteket. Ez természetesen meglehetősen sarkított és meglehetősen egyéni vélemény, de azért hadd próbáljam meg alátámasztani.
Először is úgy gondolom, hogy a jelenlegi intellektuális helyzet nem kedvez a metafizikának. A metafizika nagy korszakai mindig akkor voltak, amikor legalapvetőbb nézeteink háza táján valami nagyon nem volt rendben. A görögök számára az volt a kihívás, hogy megpróbáljanak elméleti síkon szembenézni olyan, a gyakorlatban érthető, de elméletileg teljesen érthetetlen és paradoxon gyanús jelenségekkel, mint a változás, a keletkezés és elmúlás, egyes és általános stb. Valahogy kialakult náluk egy absztrakt diskurzus, amely rejtélyeket generált. Arra törekedtek, hogy kidolgozzanak egy fogalom- és nézetrendszert, amely a jelenségeket a helyükre teszi. A skolasztika számára az volt a fő probléma, hogy a keresztény hitet összehozza Arisztotelésszel. A két átfogó és erőteljes nézetrendszer nem illeszkedett valami jól, és egybe kellett őket csiszolni. Az újkori metafizika pedig arra tett kísérletet, hogy a korábbi nézeteket hozzáigazítsa az új tudományhoz, illetve revideálja azokat az új tudomány fényében. Jelenleg azonban nincs semmilyen olyan intellektuális fejlemény, amely a standard metafizikai fogalmak és alternatívák újragondolására késztetne. Századunk fizikája elvben alkalmas lett volna erre, csak éppen olyan mértékben technikai, és oly kevéssé intuitív, hogy a filozófusok nem nagyon tudtak vele mit kezdeni. Így a fizikai forradalom megmaradt a fizikán belül, s a filozófiában csak annyi csapódott le, hogy a dolgok a tudomány szerint másmilyenek, mint amilyennek gondolni szoktuk őket: a manifeszt kép különbözik a tudományos képtől. A kognitív tudomány kialakulása egy időre mozgásba hozta a metafizikai képzeletet, de ennek hatása elég korlátozott volt, és mára jórészt lecsengett. Persze a metafizikai problémákat a filozófiának nem kell okvetlenül kívülről kapnia, lásd. pl. McTaggart érvét az idő nemlétezéséről. De ahogy látom, jó ideje nem sikerült semmi olyasmit felvetni, ami a metafizika komoly újragondolására ösztönözne.
Erre persze azt lehet válaszolni, hogy a metafizikának megvannak a maga régi problémái, és nincs szükség új kihívásokra. De egyrészt, új szempontok nélkül a régi problémákról folytatott viták akadémikus szócsépléssé válnak. Ha valamiről évszázadok óta sok okos ember gondolkodik, nem könnyű érdekes dolgokat mondani róla. Másrészt időközben megszűnik a viták tétje. Locke számára a személyes azonosság még súlyos kérdés volt. Ha a szubsztancia ideája túl homályos ahhoz, hogy a személyes azonosság kritériumául szolgáljon, hogyan történik a feltámadás, és mi lesz az utolsó ítélettel? Száz évvel később ugyanolyan komoly probléma volt, hogy miként fér össze a determinizmus az erkölcsi felelősséggel. E kérdésekről ma is lehet vitatkozni. A gondolkodni szerető emberek számára e viták még izgalmasak is lehetnek. De ez csak az a fajta izgalom, amilyet a laikusoknak a képesújságokban található fejtörők okoznak. Ami csak így izgalmas, az nem érdekes.
Másodszor, a metafizika művelésének jelenlegi módja eleve kizárja azt, hogy közelebb kerülhessünk a kérdések megválaszolásához. A mai metafizika úgy fest, mint valamilyen kvázi-tudományos elmélet, amelyben a megfigyelések szerepét az intuíciók, a kísérletek szerepét pedig a gondolatkísérletek játszanák. A feladat egy olyan koherens nézetrendszer kialakítása, amely az intuíciókkal meglehetősen jó összhangban van, koherens, és nem mond ellent bizonyos elfogadott filozófiai tanításoknak, pl. a logikának. Bizonyos megoldási kísérletek kizárhatók, de az így definiált feladatnak számtalan megoldása marad, ti. a feladat - híres precizitás ide vagy oda - nincsen elég egyértelműen definiálva. A következő kiskapuk maradnak. (1) Mennyire kell összhangban lenni az intuíciókkal? A metafizika lehet revizionista, s az intuíciók esetenként felülbírálhatók. (2) Mik az intuíciók? A filozófiai tanítások és a hétköznapi naiv vélekedések között némi szakadék van. Ami a filozófiai tanítások szempontjából releváns, az nem az utca emberének véleménye, hanem e vélemény filozófiai tolmácsolása. Pontosan mi mellett kötelezi el magát, aki azt mondja, hogy ugyanazt a könyvet olvassa, mint tegnap? A könyv folyamatos létezése mellett, vagy csak amellett, hogy van egy olyan könyv, amely az azonosság valamiféle értelmezése mellett azonosnak tekinthető azzal a könyvvel, amelyet tegnap olvasott? Meg aztán miért lenne konszenzus az intuíciókról? (3) Mik az elfogadott filozófiai tanítások? Pl. elfogadjuk-e a klasszikus kétértékű logikát, vagy elvethetjük? (4) Ha két dolog ütközik, melyik fontosabb? Melyik intuíciót illetve melyik elfogadott tanítást kell megőriznünk? E kérdéseket nem lehet teljesen tetszés szerint megválaszolni, mert a metafizikusok szocializációja némileg hasonló, s ezért bizonyos kérdésekben ugyanúgy foglalnak állást. De az aluldetermináltság túl nagy. Az elfogadhatóság követelményei pedig túlságosan is könnyen alakíthatók az éppen képviselt tanítás védelmében.
Harmadszor, nem világos, hogy az ily módon előálló metafizikai tudásnak, ha lehetséges ilyen, mi a tárgya. Tegyük fel, hogy sikerül oda eljutnunk, hogy radikálisan korlátozzuk a szóba jövő álláspontok számát, s legalábbis kilátásunk nyílik arra, hogy konszenzusra jussunk. Mire vonatkozna a konszenzuális tanítás? Ha valamilyen kognitív vállalkozásba fogunk, fel szoktuk tételezni, hogy a tárgy, amelyet leírni kívánunk, valamilyen módon - noha legtöbbször nagyon sokszoros közvetítéssel - kontrollálhatja a róla való gondolkodást. A tudományban a kísérletek biztosítják ezt a kontrollt. De miért lenne alkalmas a metafizika módszertana arra, hogy közvetítésével maga a metafizika tárgya - bármi legyen is az - kontrollálhassa a róla való gondolkodást? Az intuíciók erre nem tűnnek alkalmasnak. Egyrészt olykor meglehetősen különböznek. Másrészt jelentős részben a filozófiai képzés termékei. Gondoljunk bele, hogy a metafizikai terminusok alkalmazását olykor milyen nehéz a hallgatókkal megértetni. Vagy hogy a metafizikusok szemében erősnek tűnő érvekről olykor milyen nehezen hiszik el a hallgatók, hogy tényleg erősek. Harmadrészt mi az a mechanizmus, amelynek révén a létezés legáltalánosabb vonásai - vagy bárminek is nevezzük a metafizika tárgyát - ilyen vagy olyan módon megnyilvánulnak az intuíciókban? A metafizikus feltételezi, hogy a tőlünk független létezőkről tudósít. Számomra inkább úgy tűnik, hogy csupán egy sor véleményt rendszerez, amelyek jó része a filozófiai képzés mesterséges produktuma. Vagyis valami olyasmit csinál, mint az antropológus, aki a résztvevő megfigyelés után nekiáll a bennszülött hiedelemvilág elemzésének. A különbség csak az, hogy a filozófus elemzésében sokkal kevésbé tolerálja az inkoherenciát, no meg hogy ő maga is bennszülötté válik.
Ezt a benyomást tovább erősíti, hogy a metafizikusok nem figyelnek oda a tudományokra. Olykor megvillogtatnak egy tudományos példát, de ez minden. Nem arra gondolok, hogy a tudomány közvetlenül választ adhatna azokra a kérdésekre, amelyekkel a metafizika foglalkozik. Hanem arra, hogy a metafizika arra törekszik, hogy bizonyos vélekedések mögé felépítsen egy koherens rendszert. Ezek a vélekedések részben laikus, részben specifikusan metafizikai vélekedések, nem pedig tudományos vélekedések. Teljesen egyértelmű, hogy a világ tudományos leírásai gyakran legalábbis elütnek a hétköznapi leírásoktól, ha éppen nem mondanak ellent neki. És itt nem is csak egyes nézetek különböznek, hanem a szemléletmódok is. Szóval miért éppen a laikus intuícióiból illetve a metafizikus szakmai intuícióiból kell kiindulni, a tudományos vélekedések helyett? Miért éppen ezek azok, amelyből kiindulva a létezés, az okság, azonosság stb. megérthető?
Egészében véve az a véleményem, hogy a kortárs analitikus metafizikát leginkább úgy lehet értelmezni, mint egyfajta gyakorlati választ arra a kérdésre, hogy a jelenlegi körülmények között mivel foglalkozzon a filozófus. A vállalkozás filozófiai, ti. a kérdéseknek mély filozófiai gyökerei vannak. A kérdések izgalmas fejtörők. A megfejtéshez csupán filozófiai ismeretek szükségesek. Filozófiai ismeretek azonban szükségesek, s ezért a metafizikus elmondhatja magáról, hogy sajátos ismeretei révén egy sajátos terület szakértője, tehát rendes szakmája van. Mivel sokféle megoldás van, attól sem kell tartani, hogy kifogy a tennivalókból. Lehet-e ily módon metafizikát művelni? Saját válaszom erre a kérdésre ugyanaz, mint a jereváni rádió válasza arra kérdésre, hogy lehet-e Svájcban kommunizmust csinálni: lehet - de minek?
JEGYZETEK
i Reason, Truth and History (Cambridge és New York: Cambridge University Press, 1981), XI.
ii Uo. 49.
iii Uo. 5. és 16.
iv Uo. 17-21.