Magyar Filozófiai Szemle

Az 1999-es konferencián megkíséreltem az analitikus filozófia klasszikus metafizika-ellenes érveivel szemben bemutatni, hogy a lélekről (tudatról, elméről) lehetséges az értelmes beszéd, noha nem része a publikus tapasztalati szférának.¹ Annak a gondolatmenetnek lényeges eleme volt a saját tudatunkra való közvetlen rálátás, privilegizált hozzáférés elemi tapasztalata. S noha ezzel egy klasszikus metafizikai objektum, a lélek értelmességéről bizonyosságot nyerhettünk, ám e megközelítés nyilvánvalóan alkalmatlan más metafizikai fogalmak elemzésére; hiszen transzcendenciáról, princípiumról, a Létről, abszolútumról, a világ tudatunktól független létezéséről legalábbis a többségünknek nincs világos tapasztalata, belső élménye. Most tehát az efféle kifejezések értelmességét fogom védeni, jellegzetes példaként kettőt kiemelve: Istenről (istenekről, szellemekről) és a miénktől teljesen elkülönült (pl. "más dimenziókban" lévő) világokról is tudunk sikeresen kommunikálni, még ha ezek immár a privát tapasztalatok körén is kívül esnek. Dolgozatom tárgya tehát az újabb keletű ellenvetések fényében megismételni a kérdést: Hogyan lehetséges metafizika?²

Rudolf Carnap klasszikus kritikája szerint, ha "»a« egy tetszőleges szó, [... a]kkor annak szükséges és elégséges feltétele, hogy »a«-nak jelentése legyen [...]: Ismeretesek »a« empirikus ismertetőjegyei." "Ezzel szemben a metafizikai nyelvhasználatban az »isten« szó valami tapasztalatfelettit jelöl. A szót a leghatározottabban megfosztják a testi vagy a testiben lakozó szellemi lény jelentésétől, és mivel semmilyen új jelentést nem adnak neki, jelentésnélkülivé válik."³ A carnapi megoldás hatásosságát némiképp csorbítja, hogy a gordiuszi csomó átvágására hivatott szerszám faragatlan fakardnak bizonyul: verifikációs jelentéselmélete sok-sok csiszolás után sem képes megmérkőzni viszonylag egyszerű, száraz és egzakt mondatokkal sem, mint pl. a Minden ember halandó.⁴ Ennek ellenére kritikájának intuitív magva, ti. hogy az empiricitás nem csupán az ellenőrizhetőség, hanem egyáltalán a jelentésteliség sine qua non-ja lenne, vonzóan robusztus álláspont.

Ám van itt egy, szintén intuitíve, legalább ekkora implauzibilitás is. Az analitikus filozófia inspirációját az egzakt tudományokból meríti, márpedig azoknak archetípusa, a tiszta matematika, egyáltalán nem tartalmaz tapasztalati állításokat, s fogalmai is hangsúlyozottan, elvi okokból megtapasztalhatatlanok. Az egyenes vastagsága 0, a geometriai pont meg éppenséggel teljesen kiterjedés nélküli. Mindenképpen rosszul mutat, hogy itt valamifajta külön értelmesség-kritériumra van szükség; Carnap megjegyzései viszont ezen túlmenőleg is kijavíthatatlanul naivnak tűnnek. "A logika és a matematika formulái nem faktuális kijelentések, hanem csak az ilyen kijelentések átalakítására szolgálnak."⁵ Az, hogy 3² + 4² = 5², érzésem szerint kétségbevonhatatlanul tény; a holdrakéta röppályájának kiszámítására használt matematikai apparátus pedig csak annyira szolgál kijelentések átalakítására, mint egy parittya.

Meghökkentő továbbá az a konklúzió is, amelyet Carnap következetes bátorsággal maga is levon fejtegetéseiből: nevezetesen, hogy nem csupán az elvont, misztikus vagy filozofikus metafizikák, hanem a naiv realizmus teljesen hétköznapi álláspontja is értelmetlen.⁶ Nem volna tehát igaz, hogy a világ tőlünk függetlenül is létezik, s nem illúzió csupán; nem igaz, de nem is hamis - egyszerűen nem jelent semmit.

Érzésem szerint rendkívül tanulságos a filozófiai gondolkodás fejlődési módjának megértése szempontjából, de jelen fejtegetéseim tárgykörén kívül esik, ahogyan Hilary Putnam hasonló premisszákból ugyanilyen negatív, ám markánsan eltérő konklúzióra jut. Méltán híres, izgalmasan ágas-bogas Agyak a tartályban cikkében kifejtett álláspontja szerint a naiv realizmus tagadása "valami hamisat állít (ha egyáltalán állít valamit)".⁷ Konkrétan arról van szó, hogy ha mi testetlen, tápoldatban úszó agyak volnánk, s egész tapasztalati világunk csupán számítógép keltette rafinált illúzió - ezt a helyzetet sem elgondolni, sem kifejezni nem tudnánk. Ugyanis e testetlen agyak "nyelvében" és gondolataiban a fogalmak nem a külvilág, hanem az illúzió-világ tárgyait jelenítik meg, a valódi, anyagi világra egyáltalán nem képesek referálni. Így ha azt mondanák - "Tartályba zárt agyak vagyunk csupán", bánatos sejtésük nem volna igaz; hiszen jelentése, külső szemszögből átfogalmazva annyi, hogy az illúzió-világbeli illúzió-tartályba volnának bezárva; de ez nem igaz, hiszen az illúzió-világban ők hús-vér emberek.

Egyébként a Carnapnál még bájosan optimista metafizika-ellenesség - a világ úgy van, ahogy látjuk, a metafizikának semmi helye - Putnamnél némiképp sértő formát ölt. Szerinte teljesen értelmes emberek egy meglehetősen egyszerű helyzetet nemcsak felfedezni, de még csak kifejezni sem képesek. Így aztán szándéka ellenére nem elhárítja, hanem mélyíti a szkepszist, nevezetesen a megismerőképességünkre is vonatkoztatja, éspedig nem esetlegesen, hanem feltétlenül.

A megfogalmazás különbségei dacára a két érv magva azonos. Carnapnál a jelentés feltétele az empiricitás, Putnamnél a referencia feltétele a megfelelő típusú oksági kapcsolat a szó megnevezte tárggyal. (Putnam cikkének egyik legkellemetlenebb, és érzésem szerint korrigálhatatlan gyengéje a "referencia" szó promiszkuus használata, amibe egyaránt belefér a "jelentés", a "jelölet" és a "megnevezés" is.) S bármilyen ironikus is, az alapgondolat a súlyos metaphysicitisben szenvedő Parmenidészé: csakis az kutatható, mondható ki vagy gondolható el, ami ténylegesen létezik.

Putnam álláspontja elég könnyen elvethető az alábbi reductio ad absurdummal: képzeljük el, hogy egy távoli csillag gyarmatosítására megtermékenyített petesejt formájában lefagyasztott emberpalántákat küldenek. Az űrhajót meteortalálat éri, és az így bekövetkező programhiba miatt a robotok még jóval a cél előtt dehibernálják és felnevelik az emberkéket; ráadásul elmulasztják tudományos képzésüket is. Így ők a teljesen lezárt, ablak nélküli űrhajót tekintik az egész világnak. Ám egyikük, a nyughatatlan ifjú Giordano, egy nap így szól, megkopogtatva az űrhajó külső falát:

Putnam érve alapján az ifjú nem ráhibázott a világűr fogalmára, hanem egyszerűen téved. Az ő beszédében ugyanis a "tér" csakis az űrhajón belüli teret jelentheti, hiszen csak azzal van meg a megfelelő oksági kapcsolata; az pedig nincs az űrhajó falán túl.

Persze ez így elég abszurdnak tűnik; a tévkövetkeztetés közvetlen forrása talán a "reprezentál" és "referál" szavak pongyola használata. Mert egy portré csak akkor ábrázolhatja Churchillt, ha róla készült; ellenkező esetben legfeljebb csak hasonlít rá. Az ilyen szoros oksági kapcsolat megkövetelése érthető lehet még a tulajdonneveknél, de a leírásoknál már teljes képtelenség. Az a kifejezés például, hogy "az első ember, aki Ausztrália földjére lépett", teljesen értelmes, minden bizonnyal sikeresen referál is, noha semmi kapcsolatban nem állunk az illetővel, s legfeljebb annyit tudunk biztosan róla, hogy igen-igen régen élt. Ám a predikátumok, így az egyszerű köznevek esetében a jelentés fogalma éppen arról szól, hogy olyan dolgokra is rámondjuk, amilyenekkel sohasem találkoztunk még. Ős-ausztrálunk például, amikor az első kengurut meglátta, talán felkiáltott: - Ilyen állat nincs is! Ezzel pedig teljesen helyesen alkalmazta az "állat" szót, amit pedig még akkor tanult meg, amikor se neki, se másnak még fogalma sem volt a kenguruk létezéséről. Sarkosabban: az "állat" szó akkor is vonatkozik a kengurukra, ha soha, senki sem találkozott velük.

Különös, de egyáltalán nem véletlen, hogy Putnam támadása az oksági kapcsolat nélküli referencia ellen mennyire emlékeztet Berkeley irtózásához az absztrakt ideáktól. A közös lényeg: a közvetlen tapasztalathoz nem láncolt gondolatok lehetőségének elvetése. És persze a cél is hasonló - minden, a saját állásponttól eltérő metafizikának, mint üres spekulációnak, sőt értelmetlennek, elgondolhatatlannak az elvetése.

Talán kivehető már, hogy érzésem szerint Carnap és Putnam gondolatmenete lényegében ugyanabban a vétekben marasztalható el: túlbecsülik saját nyelv-értelmezésük erejét és általánosságát, és ezzel egyszersmind lebecsülik az emberi nyelv és gondolkodás lehetőségeit. Nem meglepő, hogy mindkét cikk a saját farkába harapó kígyó: ha kritikájukat önmagukra vonatkoztatnánk, mindketten elvéreznének a teszten. Mert vajon milyen protokolltételekből⁸ vezethető le az az állítás, hogy "p egy protokolltétel"? Mik lennének annak az empirikus ismertetőjegyei, hogy valami empirikus ismertetőjegy? Putnam gondolatmenete szerint pedig a tartálybazárt agyak nem csak azt nem tudják kifejezni és elgondolni, hogy ők tartálybazárt agyak, de azt sem, hogy ezt képtelenek kifejezni. Azaz, ha Putnamnek igaza volna, akkor a tartálybeli agy számára az ő cikke nem bizonyítana semmit; merthogy az általa vázolt módon önmagát cáfolja meg.

De kizárná Putnam kauzális referenciaelmélete a teljesen hétköznapi kontrafaktuálisokat is; így pl. az a mondat, hogy "Ha Putnam itt lenne, csak mosolyogna ezen", értelmetlennek bizonyulna. Ugyanis a második tagmondat alanya, az itt lévő Putnam - mivel nem létezik - semmiféle oksági kapcsolatban nem áll és nem is állhat e mondat kigondolójával".

A carnapi rendszerben pedig az elvontabb fogalmak, mint szorongás, idő, állatfaj, négyzetszám, tömegvonzás, nyelvcsalád vagy természettörvény tűnnek értelmezhetetlennek. Teljesen kezelhetetlen a fogalmak megismerés - tanulás vagy tudományos felfedezés - útján történő módosulása, hiszen a megváltozott fogalom nála nem lesz azonos a régivel; mondhatjuk úgy is, hogy inkommenzurábilis vele, avagy "esszenciálisan kontesztálttá" válik.

A probléma, amivel küszködnek, az absztrakció problémája: hogyan mehetnek gondolataink túl a tapasztalatainkon? Struktúráját és tartalmát illetően is közeli rokona az indukció-problémának: hogyan juthatunk véges sok tapasztalat alapján teljesen általános törvényekhez?

Mindketten a gondolkodásunk számára valóban elérhető dolgokat a közvetlen tapasztalatra épített láncolaton keresztül kívánják elérni. Azonban az emberi gondolkodás nem csak így működik. Az absztrakció mint "elvonatkoztatás" még legegyszerűbb modellje szerint is minőségileg más; két vagy több dolog különbözőségétől eltekintve, a maradékból alkotunk fogalmat. Ez a leírás, meglepő módon, nem csak értelmes lényekre, sőt nem is csak leképező rendszerekre illeszkedik. Tulajdonképpen a legtöbb természeti kölcsönhatás specifikus, azaz a benne résztvevő dolgoknak csak bizonyos aspektusai relevánsak, a többi nem játszik szerepet. Gondoljunk pl. a szitára, amely a beletett dolgokat kizárólag méretük alapján rostálja meg, minden más sajátosságuktól "elvonatkoztat". Tehát, bár ez csábítóan egyszerű értelmezés, de túlságosan is absztrakt. Hiszen, ha a pekingi palotapincsi és a fehér cápa különbözőségétől akarnék eltekinteni, mi is maradna vissza? Jóformán semmi. Valójában az absztrakció nem csupán negatív folyamat, hanem és elsősorban valami közös és lényeges meglátása; a fenti példában esetleg a "meleg vérű gerinces ragadozó állat" lehetne ilyen. És ez az új, általánosabb fogalom immár nemcsak a megalkotásához felhasznált fogalmakra, tapasztalatokra, dolgokra vonatkoztatható, hanem számtalan más, köztük eredetileg egyáltalán nem számba vett dologra is.

Van azonban egy ennél is bonyolultabb, és mostani vizsgálódásunk szempontjából döntő aspektusa az absztrakciónak: ez pedig a megfigyelő szubjektum személyétől, sajátságaitól és helyzetétől való eltekintés. Ez bizonyos fokig előző leírásunkban is implicite szerepelt, hiszen ott is túlléptem azon a konkrétumon, hogy itt és most ezt és ezt a dolgot tapasztalom. Ám mégis új minőség, amikor határozottan más szemszögbe képzelem magamat: milyen lenne a megvenni kívánt lakás télen? Milyen lesz hatvanévesen gyalog feljönni a negyedikre? Természetesen ennek legérdekesebb esete, amikor más személyek álláspontjába képzelem magam. Milyen lehet ezt az előadást hallgatóként befogadni? Mit érzett Hamlet, amikor apjának szelleme szólt hozzá? Hogy nézhet ki ez a verem mamutszemmel? Milyen lehet denevérnek lenni?

Ez a képesség az alapja mások megértésének, az empátiának; ezen alapul az irodalom, és mint minden szándékos megtévesztés, a politika is. A mintegy hároméves gyermek, amikor megérti, hogy hiába takarja el a szemét, mások még látják őt, már rendelkezik e képességgel. Mint ahogyan a csimpánz is, aki erősebb társát észlelve tüntető közönyösséggel sétál el a ládától, amiben banánt talált. Mellesleg érdemes észrevenni, hogy nem csupán képesek vagyunk erre, hanem kimondottan gyönyörűségünket leljük benne, hogy kibújhatunk a saját bőrünkből. Talán az egyik magyarázata annak, hogy miért hagy kielégületlenül az Oroszlánkirály című rajzfilm, éppen az, hogy Szimba és társai túlságosan is emberszerűek.

Magától értetődően az ilyen, nem csupán tényszerűen, esetlegesen, hanem szükségszerűen hamis kontrafaktuálisok mereven ellenállnak mindenféle verifikációnak és egyéb szűkkeblűen empirista elemzési módnak. Kénytelenek vagyunk elfogadni a nyilvánvalót, hogy ugyanis az emberi gondolkodás teljesen normális, hétköznapi és tudományos (tehát nem filozófiai vagy vallási) kontextusban is bátran továbblép a megtapasztalhatótól a gyakorlatilag és az elvileg is megtapasztalhatatlanhoz. Teljesen értelmes a fekete lyukak belső állapotáról beszélni, noha ezekből definíciószerűen nem juthat ki információ.

Márpedig éppen ugyanez történik a metafizikai szavak használatakor. Olyan helyzetbe vagy szemszögbe helyezem magam, ami (sejthetőleg) elérhetetlen számomra, ám elgondolható. Még az ellentmondásmentességet sem kell előre kikötnöm, elég folyamatosan kritikai eszközként használnom a gondolatmenet csiszolására. Elgondolhatom magam más megismerőképességgel, más típusú testtel, vagy akár testetlen szellemként is; persze ekkor vizsgálnom kell, hogy egyáltalán gondolkodhat-e egy test nélküli lény a számomra egyedül ismerős módon, azaz nyelvileg.

Kézenfekvő - bár a legkevésbé sem vitathatatlan, pl. a matematikában nem alkalmazható - a "megismerhető" kritériumaként elfogadni a fizikailag hozzáférhetőt. De miért kellene ezt összekeverni más kategóriákkal, az elgondolhatóval és a jelentéssel bíróval?

Egy (nem feltétlenül történetileg működő, de elvileg felvethető és méltányolandó) motívum bizonyos rendkívül általános, logikai természetű kategóriák érvényességének védelme. Ilyen az igazság, hiszen hogyan lehetne eldönteni, a tapasztalatfelettire vonatkozó kijelentések igazak-e vagy hamisak? Ám ez az érv gyenge, hiszen az akármilyen távoli jövőre vonatkozó kijelentéseknek is szokás igazságértéket tulajdonítani, noha eldöntési módszerünk nincs és nem is lehet.

Súlyosabb problémának látszik a létezés kérdése. Nem túl sokat érne ugyanis az olyan metafizika, amelyikben szép szavakat szólhatok szellemekről s egekről, ám a kérdésre, hogy léteznek-e ezek igazán, csak annyit mondhatok: "A kérdés értelmezhetetlen!"

Márpedig a számomra ismeretes létezés-meghatározások közül a legáltalánosabb, éppen ezzel a veszéllyel fenyeget. A buddhista artha-krijá-káritva⁹ modális általánosításáról van szó: az létezik, ami hatást gyakorolhat valami létezőre, avagy attól hatást szenvedhet el. Eszerint tehát a létezés tranzitíven kapcsolódik valamely kiindulóponthoz, éspedig értelemszerűen a descartes-i cogitóhoz; az első lépcsőfok tehát az, ami tudatomra hatást gyakorolhat, azaz a megtapasztalható. Tehát - kicsit leegyszerűsítve - léteznek a tapasztalható és az azokkal oksági viszonyban álló dolgok; s ezzel éppen ott vagyunk a carnapi-putnami börtönben.

Azazhogy - hogy is állunk az absztrakt objektumokkal? Az a tény, hogy 77-nek és 3333-nak van közös osztója, hatással lehet valakinek a matematika osztályzatára; más matematikai tények feltörésbiztos kódok lehetőségét nyújtják. Akárhogy is, a tapasztalatin kívül még mindig csak a matematikai-logikai világot értük el, a metafizikaihoz egy lépést sem közelítettünk.

Mindenesetre elemzendő példának válasszuk az érzelmileg kényesebb Isten helyett a párhuzamos világ fogalmát. Ez tehát egy olyan világ, amely struktúrájában akár nagyon hasonló is lehet a miénkhez, ám semmiféle kapcsolat nincs a két világ között. Ilyen lehetne, ha egy számunkra ismeretlen és járhatatlan ötödik dimenzió mentén különülne el a két világ egyébként párhuzamos 4-4 téridő-dimenziója. Ahogyan a kétdimenziós laponyák és laponcok sem érintkezhetnek soha egymással, ugyanis két párhuzamos síkon élnek.

A megoldási kísérlet a párhuzamos modalitások (logikailag / metafizikailag / természettörvény szerint lehetséges) megkülön- böztetéséből indul ki: nem mindegy, hogy az egzisztencia-értel-mezésnél fizikailag vagy metafizikailag lehetséges, hogy hatást gya- koroljon a szóban forgó dolog.

A laponyák és a laponcok esetében létezésük számomra nem problematikus; én mindkét síkvilágot látom. De az is elképzelhető, hogy üzenhetek nekik; vagy akár - egy lapos S alakú szalaggal - össze is köthetem a két világot. Ekkor viszont kiderülne, hogy a laponcok hozzáférhetetlen, párhuzamos világáról spekuláló laponya filozófus nemcsak hogy értelmesen beszélt, de történetesen még az igazságot is eltalálta.

De mi van, ha nem kötöm őket össze? Véleményem szerint a laponya bölcs akkor is értelmesen beszélt, sőt igaza is volt, bár ezt soha nem tudja meg. Általánosabban: egy közlés jelentését nem befolyásolhatja egy későbbi esemény (természetesen a jelöletét igen).

No de akkor hogy áll a helyzet, ha nem is köthetném őket össze, mondjuk azért, mert a háromdimenziós lények nem tudnak kétdimenziós tárgyakkal manipulálni, s így a szükséges S-szalagot sem tudom meghajtogatni? Ez tehát a kapcsolat fizikai lehetetlenségének esete volna.

Nézetem szerint kézenfekvő, hogy egy, a közlő számára nem ismert - sőt, nem is ismerhető - természettörvény szintén nem érintheti a közlés jelentését, bár igazságát persze igen. Sőt! Egy ismert természettörvény alapján hozzáférhetetlen jelenségről is lehetséges az értelmes beszéd. Például a relativitáselmélet szerint az információ haladási sebessége véges - ti. fénysebesség -, és az ily módon előálló eseményhorizonton kívüli jelenségekről nem tudhatok. Ha ez a jelenség "elenyésző", vagyis mondjuk egy perc múltán már nincs semmi nyoma, akkor erről fizikailag lehetetlen információt szereznem. De azért beszélhetek róla!

Meg kell tehát különböztetnünk a természeti lehetőséget az elvi, ha úgy tetszik, metafizikai lehetőségtől. Hiszen lehetne például úgy, hogy most nem itt vagyok, hanem ott, és látom az adott elenyésző jelenséget; vagy valaki lefényképezhetné és elküldhetné nekem stb.

Persze ha egy gondolatmenetbe foglalom össze definíciószerűen a teljes hozzáférhetetlenséget a létezés állításával, így már formális, logikai lehetetlenségre jutok. Ám ennek jelentősége érzésem szerint a hazug krétai¹⁰ paradoxonáéhoz hasonló; ami nem sokat mond a hazugokról, csupán bizonyos kifejezésmódok alkalmatlanságát igazolja.

1 Remények és csalódások. A metafizikai módszer hányattatásai. (Előadás az 1999-es "Nyelv, megértés, interpretáció" konferencián.) Magyar Filozófiai Szemle 1999/6.

3 "A metafizika kiküszöbölése a nyelv logikai elemzésén keresztül", in Altrichter Ferenc (szerk.): A Bécsi Kör filozófiája, Gondolat 1972. (68. és 70-71. o.)

4 A példa arra utal, hogy a verifikációs elmélet kézenfekvő gyengéjét, ti. hogy az univerzális állítások ("Minden holló fekete") nem verifikálhatók, a falszifikációs elmélet korrigálja ugyan - egyetlen fehér holló is cáfolja az említett tézist -, ám még a két elmélet együtt sem kielégítő. "Egy mondat értelmes, ha lehetséges olyan tapasztalat, amely igazolja vagy megcáfolja": ez a tézis a megfelelően egymásba ágyazott kvantorokkal képzett mondatokat jelentés nélkülinek nyilvánítaná, kétségkívül tévesen. "Minden ember halandó", azaz "minden emberhez van olyan időpont, amikor meghal" - e tétel tapasztalatilag se nem igazolható, se nem cáfolható. Hiszen hiába halt meg eddig mindenki, még létrejöhet egy halhatatlan ember; illetve, hiába él már valaki kétezerhatszáz éve, bármikor elveszítheti a fejét egy szerencsétlen baleset folytán.