Cikk vége Jegyzetek Bezárás

AGYAK A TARTÁLYBAN
(Brains in a vat ^[i])

 HILARY PUTNAM

 Egy hangya mászik egy homokfolton, s ahogy mászik, nyomokat hagy a homokban. A maga után hagyott vonal véletlenül éppúgy kanyarog és kereszteződik, hogy végül úgy néz ki, mint Winston Churchill karikatúrája. Vajon a hangya megrajzolta Churchill képét, egy olyan képet, mely Winston Churchillt ábrázolja?

A legtöbb ember kis töprengés után azt mondaná, hogy nem. Végül is a hangya sohasem látta Churchillt, sőt még Churchill képét sem, és nem állt szándékában Churchill lerajzolása. Egyszerűen csak egy vonalat hagyott maga után (és  még ezt is szándéktalanul), egy vonalat, amit mi "úgy látunk, mint" Churchill képét.

Ezt úgy is kifejezhetjük, hogy a vonal "önmagában véve" nem reprezentációja^[ii] semminek inkább, mint akármi másnak. A Winston Churchill vonásaihoz való (meglehetősen bonyolult fajta) hasonlóság nem elégséges ahhoz, hogy valami Churchillt reprezentálja vagy referáljon rá. Nem is szükséges: kultúránkban a "Winston Churchill" betűkép, vagy a kimondott "Winston Churchill" szavak és sok minden más is Churchillt reprezentálják (habár nem képileg), noha nem hasonlítanak oly módon Churchillhez, ahogyan egy kép - még egy vonalrajz is - hasonlít. Ha a hasonlóság nem szükséges vagy elégséges ahhoz, hogy valami mást reprezentáljon, akkor hogyan lehet bármi is szükséges vagy elégséges ehhez? Hogyan lehetséges az egyáltalán, hogy egy dolog egy tőle különböző dolgot reprezentáljon (vagy "képviseljen" stb.)?

A válasz könnyűnek tűnhet. Tegyük fel, hogy a hangya látta Churchillt, hogy elég értelmes, és elég ügyes ahhoz, hogy lerajzolja. Tegyük fel, hogy a karikatúrát szándékosan hozza létre. Ekkor a vonal Churchillt reprezentálná.

Másrészt tegyük fel, hogy a vonal ilyen alakú: Winston Churchill. Tegyük fel, hogy ez csak a véletlen műve (tekintsünk el ennek valószínűtlenségétől). Ekkor a Winston Churchill "betűkép" nem reprezentálná Churchillt, noha ugyanez a betűkép szinte bármelyik mai könyvben tényleg Churchillt reprezentálja.

Tehát úgy tűnhet, hogy a reprezentálás szükséges feltétele - vagy legfőbb szükséges feltétele - a szándék.

Ámde ahhoz, hogy azt akarhassam, hogy bármi, akár csak a belső beszéd (akár csak a tudatomban némán megformált, hangosan ki nem mondott "Winston Churchill" szópár) Churchillt reprezentálja, mindenekelőtt képesnek kell lennem arra, hogy Churchillre gondoljak. Ha vonalak a homokban, hangok stb. "önmagukban" semmit sem képesek reprezentálni, akkor hogyan lehetséges, hogy a gondolati formák "önmagukban" is reprezentálhatnak valamit? Hogyan képes a gondolat mintegy kinyúlva "megragadni" azt, ami kívül van?

A múltban néhány filozófus effajta megfontolásból jutott el annak a (véleményük szerinti) bizonyításához, hogy a tudat lényegileg nem fizikai természetű. Az érvelésük egyszerű: amit a hangya nyomáról mondottunk, az minden fizikai tárgyra érvényes. Önmagában egyik fizikai tárgy sem referálhat egyvalamire inkább, mint bármi másra; gondolataink viszont nyilvánvalóan sikeresen referálnak egy bizonyos dologra, és nem egy másikra. A gondolatok tehát (és ezért a tudat is) lényegileg más természetűek, mint a fizikai tárgyak. A gondolatok sajátos jegye az intencionalitás - képesek valami másra referálni. Semmilyen fizikai dolognak sincs intencionalitása, hacsak nem származékosan, amennyiben az adott fizikai tárgyat egy tudat használja fel. Vagy legalábbis ezt állítják, de elhamarkodottan; ha a tudatnak rejtélyes erőket tulajdonítunk, az nem old meg semmit. De a probléma nagyon is valóságos. Hogyan lehetséges az intencionalitás, a referencia?

            A mágikus referenciaelméletek

Láttuk, hogy a hangya "képe" nincs szükségszerű kapcsolatban Winston Churchill-lel. A puszta tény, hogy a "kép" "hasonlít" Churchillhez, nem teszi azt igazi képpé, és nem teszi Churchill reprezentációjává sem. Kivéve, ha a hangya intelligens (nem az) és tudomása is van Churchillről (nincsen): a vonal, amit maga után hagy, nem kép, és még csak nem is reprezentációja semminek. Néhány primitív nép úgy hiszi, hogy bizonyos reprezentációk (különösen a nevek) szükségszerű kapcsolatban állnak viselőjükkel; ha tudjuk valakinek vagy valaminek az "igazi nevét", azzal hatalmat nyerünk fölötte. Ez a hatalom a név és viselője közti mágikus kapcsolatból származik: ha már beláttuk, hogy a név csak kontextuális, kontingens és konvencionális^[iii] kapcsolatban áll viselőjével, nehezen fogható fel, hogy miért is volna a név ismeretének bárminemű misztikus jelentősége.

A fontos az, hogy belássuk: ami érvényes a fizikai képmásokra, az éppúgy vonatkozik a tudatbeli képekre és általánosságban a tudati reprezentációkra is; a tudati reprezentáció semmivel sem áll inkább szükségszerű kapcsolatban a megjelenített dologgal, mint egy fizikai reprezentáció. Az ellenkező feltevés a mágikus gondolkodás maradványa.

Ezt a legkönnyebben talán a tudatbeli képek esetében lehet belátni. (Talán az első filozófus, aki e gondolat óriási jelentőségét meglátta, Wittgenstein volt, noha nem ő volt az első, aki felfigyelt rá.) Tegyük fel, hogy van valahol egy bolygó, ahol emberi lények fejlődtek ki (vagy idegen űrhajósok telepítették oda őket). Tegyük fel, hogy ezek az emberi lények, bár egyébként olyanok, mint mi, sosem láttak fát; sőt, el sem képzeltek soha (talán a növényi élet bolygójukon csupán penész formájában létezik). Tegyük fel, hogy egyszer egy űrhajó véletlenül a bolygóra ejti egy fa képét és továbbhalad anélkül, hogy további kapcsolatot létesített volna velük. Képzeljük el, amint tanakodnak a képen. Mi a csuda lehet ez? Mindenféle ötlet felmerül bennük: épület, ernyő, még az is, hogy valamiféle állat. De, tegyük fel, az igazságnak még közelébe sem jutnak.

Számunkra a kép egy fa reprezentációja. Ezen emberi lények számára csak egy különös tárgyat ábrázol, aminek jellege és funkciója ismeretlen. Tegyük fel, hogy egyiküknek a kép megtekintésének eredményeképpen olyan tudati képe van róla, amely pontosan ugyanolyan, mint az én egyik tudati képem a fáról. Az ő tudatbéli képe nem egy fa reprezentációja. Csak azon különös tárgy reprezentációja (akármi is az), amit a rejtélyes kép ábrázol.

Valaki persze érvelhetne úgy, hogy a tudatbeli kép ténylegesen egy fát reprezentál, már csak azért is, mert a kép, amely kiváltotta, maga eredetileg egy fa reprezentációja volt. Megvan az oksági lánc a valóságos fától a tudati képig, még ha nagyon szokatlan is.

De elképzelhető, hogy még ez az oksági lánc is hiányozzék. Tételezzük fel, hogy a "fa képe", amit az űrhajó leejtett, valójában nem egy fa képe, hanem egy kis kilöttyent festék véletlenszerű műve. Még ha pontosan úgy néz is ki, mint egy fa képe, igazából éppúgy nem az, mint ahogy a hangya Churchill-"karikatúrája" sem Churchill képmása. Akár azt is képzelhetjük, hogy az űrhajó, amely ledobta a "képet", fát nem is ismerő bolygóról jött. Ekkor az emberi lények tudati képei továbbra is ugyanolyanok volnának, mint az én képzetem egy fáról, ám semmivel sem inkább reprezentálnának fát, mint bármi mást.

Ugyanez igaz a szavakkal kapcsolatban is. Egy papíron lévő szöveg a fák tökéletes leírásának tűnhet, ám ha úgy jött létre, hogy majmok évmilliókon át véletlenszerűen ütögették egy írógép billentyűit, akkor szavai nem utalnak semmire. Ha pedig valaki bemagolná, és magában elmondaná e szavakat anélkül, hogy megértené őket, akkor sem utalnának semmire, így, a tudatban elgondolva sem.

Képzeljük el, hogy azt a személyt, aki e szavakat magában mondja, hipnotizálták. Tegyük fel, hogy a szavak japánul vannak és neki azt mondták, hogy ért japánul. Tegyük fel, hogy amíg e szavakat elgondolja, "úgy érzi, hogy érti" őket (bár ha valaki betörne a gondolataiba, és megkérdezné, hogy mit jelentenek a szavak, amikre gondol, észrevenné, hogy nem tudja megmondani). Az illúzió olyan tökéletes lehetne, hogy talán még egy japán gondolatolvasót is félrevezetne! De ha nem tudja a szavakat helyes összefüggésükben használni, nem tud olyan kérdésekre válaszolni, hogy mire "gondolt", stb., akkor nem értette meg azokat.

A fenti tudományos-fantasztikus történetek összegyúrásával kifundálhatunk egy olyan esetet is, amikor valaki olyan szavakat gondol el, amelyek valóban egy fát írnak le valamilyen nyelven, és egyidejűleg a megfelelő kép jelenik meg tudatában; ám sem a szavakat nem érti, és azt sem tudja, mi az a fa. Akár azt is elképzelhetjük, hogy a tudati képeket festékfoltok okozták (bár a személy a hipnózis hatására azt hiszi, hogy azok valamely, a gondolatainak megfelelő dolog képei - persze ha megkérdeznék, nem tudná megmondani, hogy minek). És azt is képzelhetjük, hogy a nyelv, amin gondolkodik, olyan, hogy sem a hipnotizőr, sem a hipnotizált személy még csak nem is hallott róla - talán csak véletlen egybeesés, hogy ezek a hipnotizőr feltevése szerint "értelmetlen mondatok" japánul egy fát írnak le. Röviden: mindaz, ami a személy tudatában történik, minőségileg azonos lehet azzal, ami egy japánul tudó elméjében zajlik, amikor az valóban egy fára gondol - de mindebből semmi sem szólna a fákról.

Természetesen a valóságban mindez ugyanúgy lehetetlen, mint az, hogy a majmok puszta véletlenségből legépeljék a Hamlet szövegét. Vagyis az ellene szóló valószínűség olyan magas, hogy valójában soha nem fog megtörténni (gondoljuk mi). De nem lehetetlen logikailag, sőt még csak fizikailag sem. Megtörténhet (összhangban a fizikai törvényekkel és talán az univerzum tényleges állapotával is, ha sok-sok intelligens lény él más bolygókon). És ha megtörténne, akkor élesen megvilágítana egy fontos konceptuális igazságot: nevezetesen, hogy még egy nagy és komplex (vizuális és verbális) reprezentáció-rendszerben sincsen lényegi és elválaszthatatlan, beépített, mágikus kapcsolat a megjelenítettel - olyan kapcsolat, amely független lenne attól, hogyan jött létre, és hogy milyen a beszélő vagy elgondoló diszpozíciója. Ez igaz akkor is, ha a reprezentáció-rendszer (példánkban szavak és képek) fizikailag valósul meg - kimondott vagy leírt szavakban, illetve fizikai képekben -, és akkor is, ha csak a tudatban valósul meg. Az elgondolt szavak és a tudati képek nem belső lényegüknél fogva reprezentálják azt, amire vonatkoznak.

            A tartályba tett agyak esete

Íme egy tudományos-fantasztikus eshetőség, amit a filozófusok taglalnak: képzeljük el, hogy egy gonosz tudós megoperált egy emberi  lényt (képzelheted, hogy te magad vagy az). Az illető agyát (a te agyadat) eltávolította a testéből, és az agyat életben tartó tápoldattal teli tartályba helyezte. Az idegvégződéseket egy szupertudományos számítógéphez kötötte, mely azt az illúziót kelti az illetőben, akinek az agyáról szó van, hogy minden tökéletesen normális. Úgy tűnik, hogy vannak emberek, tárgyak, égbolt stb.; de valójában a személy (te), csupán a számítógépből az idegvégződésekbe futó elektronikus impulzusok hatását észleli. A komputer olyan okos, hogy ha a személy megpróbálja felemelni a kezét, a komputeres visszacsatolás révén "látni" és "érezni" fogja, hogy a kezét emeli. Továbbá a program módosításával a gonosz tudós el tudja érni, hogy áldozata az ő tetszése szerinti helyzetet vagy környezetet "tapasztaljon" (hallucináljon). Az agyműtét emlékét is ki tudja törölni, így az áldozatnak úgy tűnik, mindig is ebben a környezetben volt. Éppenséggel úgy is tűnhet az áldozatnak, hogy üldögél és éppen e szavakat olvassa - arról a szórakoztató, de meglehetősen abszurd feltevésről, miszerint létezik egy gonosz tudós, aki eltávolítja az emberek agyát testükből, és az agyakat életben tartó tápoldatba helyezi. Az idegvégződéseket egy szupertudományos számítógéphez kötötte, mely azt az illúziót kelti az illetőben, akinek az agyáról szó van, hogyY

Mikor az effajta eshetőség egy ismeretelméleti előadáson kerül elő, természetesen a cél az, hogy modern módon vessük fel a külvilágra vonatkozó szkepszis klasszikus problémáját. (Honnan tudod, hogy nem vagy ebben a kínos helyzetben?) De ez a kínos helyzet arra is alkalmas, hogy segítségével a tudat és a világ kapcsolatára vonatkozó kérdéseket vessünk fel.

Ahelyett, hogy csak egy agy volna a tartályunkban, képzelhetjük azt is, hogy minden emberi lény (vagy akár minden érző lény) agy a tartályban (illetve idegrendszer a tartályban, amennyiben már az egyszerű idegrendszerrel rendelkező lényeket is "érzőnek" tekintjük). Természetesen a gonosz tudósnak kívül kellene lennie - vagy nem?  Talán nincs is gonosz tudós, talán (bár ez abszurditás) az univerzum éppenséggel egy automatikus gépezet, amely egy agyakkal és idegrendszerekkel teli tartályt szolgál ki. Ezúttal tegyük fel, hogy ez az automata gépezet úgy van programozva, hogy egyetlen, kollektív hallucinációt juttat mindannyiunknak, nem pedig mindenkinek külön-külön, független hallucinációt. Így, amikor nekem úgy tűnik, hogy beszélek hozzád, neked úgy fog tűnni, hogy hallod az én szavaimat. Természetesen nem arról van szó, hogy a szavaim valóban a füledbe jutnának - hiszen nincs (igazi) füled, és nekem sincs igazi szám és nyelvem. Hanem amikor szavaimat formálom, az történik, hogy az efferens [mozgató] impulzusok az agyamból a komputerbe vándorolnak, ami pedig gondoskodik róla, hogy "halljam" a saját hangomon e szavakat és "érezzem", hogy mozog a nyelvem stb., te pedig "halljad" a szavaimat, "lásd", hogy beszélek stb. Ekkor egy bizonyos értelemben ténylegesen kommunikációs kapcsolatban állunk. Nem tévedek, amikor téged valóban létezőnek tartalak (csak amikor a testedet és a "külvilágot" - eltekintve az agyaktól - tartom valódi létezőnek). Bizonyos szempontból még az sem számít, hogy az "egész világ" kollektív hallucináció, hiszen végül is valóban hallod a szavaimat, amikor beszélek hozzád, még ha ennek mechanizmusa nem is olyan, mint hisszük. (Persze ha szeretkező szerelmesek volnánk, s nem csak két beszélgető ember, akkor zavarba ejtő lehet elgondolni, hogy csak két agy vagyunk a tartályban.)

Most egy olyan kérdést szeretnék feltenni, amely nagyon ostobának és nyilvánvalónak tűnik (legalábbis némelyeknek, beleértve néhány nagyon kifinomult filozófust is), viszont igen gyorsan igazi filozófiai mélységekig visz el. Tegyük fel, hogy ez az egész mese valóban igaz. Ha ilyen agyak lennénk a tartályban, el tudnánk-e gondolni vagy ki tudnánk-e mondani, hogy azok vagyunk?

Amellett fogok érvelni, hogy a válasz "Nem". Amellett fogok érvelni, hogy az a feltevés, hogy ténylegesen agyak vagyunk a tartályban, bár nem sért egyetlen fizikai törvényt sem és tökéletesen konzisztens mindazzal, amit tapasztalunk, semmiképpen sem lehet igaz. Semmiképpen sem lehet igaz, mert egy meghatározott módon önmagát cáfolja meg.

Az érv, amit be fogok mutatni, szokatlan, és sok évbe telt, míg önmagamat is meggyőztem, hogy igazából helyes. De az érv korrekt. Attól tűnik oly különösnek, hogy összefügg a filozófia néhány igen mély kérdésével. (Először akkor ötlött fel bennem, amikor a modern logika egyik tételéről gondolkodtam, a Löwenheim-Skolem tételről, és egyszer csak észrevettem, hogy összefügg Wittgenstein Filozófiai vizsgálódásainak bizonyos érveivel.)

Az "önmagát megcáfoló feltevés" olyan, amelynek igazságából következik saját hamissága. Például vegyük azt a tézist, hogy minden általános állítás hamis. Ez maga is általános állítás. Így hát, ha igaz, akkor hamisnak kell lennie. Tehát:  hamis. Olykor "önmagát cáfolónak" mondunk egy tézist, ha a hamisság abból következik, hogy a tézist állítjuk vagy igaznak tartjuk. Például az, hogy "én nem létezem", öncáfoló, ha én gondolom (bármely "én"-re). Így biztosak lehetünk benne, hogy létezünk, ha rágondolunk (ahogy ezt Descartes kifejtette).

Én pedig azt fogom megmutatni, hogy annak feltételezése, hogy agyak volnánk a tartályban, éppen ezzel a tulajdonsággal rendelkezik. Ha mérlegelhetjük, hogy igaz-e vagy hamis, akkor nem igaz (ezt fogom megmutatni). Ennélfogva nem igaz.

Mielőtt kifejtem az érvet, nézzük meg, miért tűnik olyan furcsának, hogy efféle érv egyáltalán lehetséges (legalábbis azoknak a filozófusoknak, akik az igazság "leképezés"-elméletét vallják). Elfogadtuk, hogy a fizika törvényeivel összeférhető, hogy létezzen egy olyan világ, ahol minden érző lény tartályban úszó agy. Ahogy a filozófusok mondják, van egy olyan "lehetséges világ", ahol minden érző lény agy a tartályban. (A "lehetséges világokról" való beszéd révén úgy tűnik, mintha volna egy olyan hely, ahol bármely abszurd feltevés igaz: ezért filozófiailag nagyon félrevezető lehet). E lehetséges világban az emberek pontosan ugyanazt tapasztalják, mint mi. Ugyanazt gondolják, mint mi (legalábbis ugyanazok a szavak, képzetek és gondolatformák jelennek meg a tudatukban). Mégis azt állítom, hogy megfogalmazható olyan érv, ami kimutatja, hogy nem vagyunk agyak a tartályban. Hogyan lehetne ilyen? És miért ne tudnák a lehetséges világbeli emberek, akik valóban agyak a tartályban, megfogalmazni?

A válasz (alapjában) ez lesz: noha a lehetséges világbéli emberek minden szót el tudnak gondolni és ki tudnak "mondani", amit mi is, de referálni nem tudnak ugyanarra, amire mi. Konkrétan, nem tudják elgondolni vagy kimondani, hogy agyak a tartályban (úgy sem, hogy azt gondolják: "Agyak vagyunk a tartályban").

            A Turing-teszt

Tegyük fel, hogy valakinek sikerül feltalálnia egy számítógépet, amellyel értelmesen el lehet beszélgetni (annyiféle témáról, mint egy intelligens emberrel). Hogyan dönthetjük el, hogy a számítógép "tudatos"-e?

Alan Turing, brit logikatudós javasolta a következő tesztet:^[iv] beszélgessen valaki a számítógéppel és egy számára ismeretlen személlyel. Ha nem tudja megmondani, hogy melyik a gép és melyik az ember, akkor (feltéve, hogy a tesztet elég sokszor megismételtük különböző résztvevőkkel) a számítógép tudatos. Röviden, egy számítógép akkor tudatos, ha átmegy a "Turing-teszten". (A beszélgetéseket természetesen nem szemtől szemben folytatják, hiszen a beszélő nem ismerheti beszélgetőpartnerei szemmel látható alakját. Hangot sem használhatnak, hiszen a gépi hang színe és jellege különbözhet az emberitől. Inkább úgy képzelhetjük, hogy a társalgás elektromos írógépen folyik. A beszélgető begépeli állításait, kérdéseit stb., két partnere pedig - a gép és az ember - elektromos billentyűzeten keresztül válaszol. A gép hazudhat is - ha megkérdezik tőle, "Ugye te gép vagy?", válaszolhatja: "Nem, itt a laborban vagyok asszisztens".)

Azt az elképzelést, hogy ez a teszt volna a tudatosság döntő próbája, számos szerző bírálta már (akik elvileg egyáltalán nem vetik el a gondolatot, hogy egy gép tudatos lehet). De most nem ez a témánk. A "Turing-teszt" alapötletét, a nyelvi készség [competence] párbeszédes tesztjének gondolatát akarom felhasználni, de más célra: a referencia fogalmának elemzésére.

Képzeljünk el egy olyan helyzetet, ahol a probléma nem az, hogy eldöntsük, partnerünk vajon valóban ember-e, vagy csupán gép, hanem az, hogy eldöntsük: partnerünk ugyanúgy referál e a szavaival, mint mi. A nyilvánvaló teszt megint csak az, hogy elbeszélgetünk vele, és ha nem merül fel probléma, ha partnerünk "átmegy" a vizsgán (abban az értelemben, hogy nem lehet megkülönböztetni olyasvalakitől, akiről előzetesen megbizonyosodtunk, hogy ugyanazt a nyelvet beszéli, a szokásos tárgyakra referál stb.), akkor levonjuk azt a következtetést, hogy partnerünk is éppen úgy referál a tárgyakra, mint mi. Amikor a Turing-teszt célja ez, azaz hogy eldöntsük: van-e (közös) referencia, ezt referenciális Turing-tesztnek nevezem. És ahogyan a filozófusok eddig taglalták azt a kérdést, hogy az eredeti "Turing-teszt" döntő-e a tudatosság tekintetében (tudniillik hogy az a gép, amelyik nemcsak egyszer, de rendszeresen átmegy a vizsgán, szükségszerűen tudatos-e), ugyanígy kívánom taglalni azt a kérdést, hogy a most javasolt referenciális Turing-teszt döntő-e a közös referencia tekintetében.

Mint ki fog derülni, a válasz: "Nem."  A referenciális Turing-teszt nem döntő. A gyakorlatban minden bizonnyal kitűnő teszt; de logikailag nem lehetetlenség (bár tényleg nagyon valószínűtlen), hogy valaki átmenjen a referenciális Turing-teszten és mégse referáljon semmire. Ebből következik, mint látni fogjuk, hogy korábbi megfigyelésünket - miszerint a szavak (és egész szövegek és párbeszédek) nem állnak szükségszerű kapcsolatban referenciájukkal - kiterjeszthetjük. Még ha nem is csak izolált szavakat vizsgálunk, hanem arra vonatkozó szabályokat, hogy megfelelő kontextusokban milyen szavakat lehet helyesen alkalmazni - azaz, számítógépes zsargonban szólva, még ha a szavak használatát leíró programokat vizsgálunk is -, ha e programok maguk nem referálnak valami nyelven kívülire, szavainknak még mindig nem lesz meghatározott referenciája. Ez lesz a döntő lépés ahhoz, hogy eljussunk végkövetkeztetésünkhöz: Tartály-világ lakói semmi külső dologra nem tudnak referálni (és ennélfogva azt sem képesek mondani, hogy ők Tartály-világ lakói).

Például tegyük fel, hogy a Turing-helyzetben vagyok (Turing terminológiájával az "utánzójátékot" játszom), a partnerem pedig gép. Tegyük fel, hogy a gép megnyeri a játékot ("átmegy" a vizsgán). Képzeljük el, hogy a gép programja révén gyönyörű angol válaszokat ad az angol nyelvű állításokra, kérdésekre, megjegyzésekre stb., de nincsenek érzékszervei (eltekintve az én elektromos írógépemhez vezető csatlakozástól) és nincsenek mozgásszervei sem, kivéve az elektromos írógépet. (Amennyire értem, Turing nem előfeltételezi, hogy érzékszervek vagy mozgásszervek szükségeltetnének a tudatossághoz vagy az értelmességhez.) Tételezzük fel, hogy a gépnek nemcsak hogy nincsen elektronikus szeme és füle, de programját, az utánzójátékot játszó programot sem készítették fel arra, hogy ilyen érzékszervekből jövő inputokat kezeljen vagy egy testet irányítson. Mit mondjunk az ilyen gépről? Számomra evidensnek tűnik, hogy nem tulajdoníthatunk referenciát egy ilyen szerkezetnek. Igaz ugyan, hogy a gép gyönyörűen eltársalog, mondjuk, Új-Anglia tájairól, de nem tudna felismerni egy  almafát vagy egy almát, egy hegyet vagy egy varjút, egy mezőt vagy tornyot, ha az ott volna előtte.

Gépünk egy mondatokra válaszul mondatokat alkotó szerkezet. Ám egyik mondata sem kapcsolódik a valódi világhoz. Ha összekapcsolnánk két ilyen gépet, hogy egymással játsszák az utánzójátékot, örökké folytatnák egymás "becsapását", még ha a világ többi része el is tűnne. Nincs több okunk arra, hogy a gépek almáról szóló beszédét valódi almákra referálónak tartsuk, mint arra, hogy a hangya "rajzát" Winston Churchillre referálónak véljük.

Az kelti itt a referencia, jelentés, értelmesség stb. illúzióját, hogy nekünk van olyan reprezentációs konvenciónk, amely szerint a gép beszéde almára, Új-Angliára, toronyra stb. referál. Ugyanezen okból támad az az illúzió is, hogy a hangya Churchillt karikírozza. Mi viszont az almát és a mezőt észlelhetjük és valamit művelni, bánni is tudunk vele. Az almákról és mezőkről szóló beszédünk szerves kapcsolatban áll az almákkal és mezőkkel végzett nem verbális műveleteinkkel. Vannak "nyelvi bemeneti szabályok", amelyek elvezetnek az alma megtapasztalásától az afféle kijelentésekhez, hogy "Látok egy almát"; és vannak "nyelvi kimeneti szabályok", amelyek elvezetnek a nyelvi formában kifejezett döntésektől ("Veszek néhány almát") a beszédtől különböző cselekedetekhez. Nyelvi bemeneti és kimeneti szabályok híján semmi okunk sincs rá, hogy a gép "beszédét" (illetve a két gép beszédét, a fentebb mérlegelt esetben, ti. ha két gép játssza egymással az utánzójátékot) ne csupán szintaktikai játéknak tartsuk. Olyan szintaktikai játéknak persze, amely hasonlít az értelmes beszédre; de csak annyira (és nem jobban), mint a hangya rajza egy csípős karikatúrára.A hangya esetében érvelhettünk volna úgy, hogy a hangya ugyanezt a vonalat húzta volna, ha Winston Churchill soha nem is létezett volna. A gép esetében nem hozható fel közvetlenül a párhuzamos érv: ha nem léteztek volna almák, fák, tornyok, mezők stb., feltehetőleg a programozók nem ugyanezt a programot írták volna. Bár a gép nem érzékel almát, mezőt vagy tornyot, teremtő-tervezői igen. Van valamilyen oksági összefüggés a gép és a valódi világ almái stb. között, a teremtő-tervezők érzéki tapasztalatán és tudásán keresztül. De ilyen gyenge kapcsolat aligha elégséges a referáláshoz. Nemcsak hogy logikailag lehetséges, habár fantasztikusan valószínűtlen, hogy ugyanez a gép létezhetett volna akkor is, ha alma, mező stb. nem; fontosabb ennél, hogy a gép teljesen érzéketlen az almák, mezők, tornyok stb. további létezésére. Még ha mindeme dolgok meg is szűnnének létezni, a gép továbbra is ugyanúgy társalogna, szép kerek mondatokban. Ezért nem tekinthetjük úgy, mintha a gép bármire is referálna.

Vizsgálódásunk szempontjából az a lényeg, hogy a  Turing-tesztben semmi sem zárja ki, hogy a gép csak arra legyen programozva, hogy az utánzójátékot játssza, és hogy az olyan gép, ami semmi mást nem tud csinálni, csak az utánzójátékot játszani, az vitathatatlanul csak annyira referál, mint egy lemezjátszó.

            Agyak a tartályban (újra)

Hasonlítsuk össze a hipotetikus "tartálybeli agyakat" a most leírt gépekkel. Nyilvánvalóan vannak lényeges különbségek. Az agyaknak a tartályban nincsenek ugyan érzékeik, de fel vannak készítve az érzékszervekre; vagyis vannak afferens [érző] idegvégződéseik, és ezekről bemeneti adatok jutnak beléjük, és e bemenő adatok éppen úgy jelennek meg a tartálybéli agyak "programjában", mint a miénkben. A tartálybeli agyak agyak; ráadásul működő agyak, és ugyanolyan szabályok szerint működnek, mint a valódi világbeli agyak. Mindezek alapján képtelenségnek tűnne tagadni, hogy értelmes és tudatos lények. Ám az a tény, hogy tudatosak és intelligensek, nem jelenti azt, hogy szavaik ugyanarra referálnak, mint a mi szavaink. Minket ez a kérdés érdekel: a beszédükben szereplő pl. "fa" szó ténylegesen fákra referál-e? Általánosabban: egyáltalán tudnak-e külső tárgyakra referálni? (Szemben pl. az automatikus gépezet által képzeletükbe vetített tárgyakkal.)Az egyértelműség kedvéért rögzítsük, hogy a feltételezett automatikus gépezet valamiféle kozmikus véletlen vagy egybeesés folytán jött létre (vagy esetleg öröktől fogva létezik). E hipotetikus világban feltevésünk szerint magának az automatikus gépezetnek nincs intelligens teremtője-tervezője. Sőt, mint azt a fejezet elején mondottuk, képzelhetjük úgy is, hogy minden érző lény (akármily csekély is az érzőképessége) a tartályban belül van.

Ez a feltevés nem segít. Ugyanis nincs semmi kapcsolat az ezen agyak által használt "fa" szó és a tényleges fák között. Akkor is ugyanúgy használnák a "fa" szót, mint most, ugyanazt gondolnák, amit most gondolnak, ugyanolyan képzeteik lennének, amilyenek most vannak, még ha a valóságban nem is volnának fák. Képzeteik, szavaik stb. minőségileg azonosak azokkal a képzetekkel és szavakkal, amelyek a mi világunkban tényleg a fákat reprezentálják; de már láttuk (megint csak a hangya!), hogy a minőségi hasonlóság valami olyasmihez, ami egy tárgyat (Winston Churchillt vagy egy fát) reprezentál, önmagában még nem teszi a dolgot reprezentációvá. Tömören, az agyak a tartályban nem valódi fákra gondolnak, amikor azt gondolják: "Itt van előttem egy fa", mivel nincs semmi, ami folytán a gondolatukban szereplő "fa" valódi fát reprezentálna.

Ha ez így elhamarkodottnak tűnik, gondoljuk át az alábbiakat: Láttuk, hogy a szavak nem szükségszerűen referálnak fákra még akkor sem, ha olyan sorrendben vannak, amely azonos egy olyan beszédfolyamattal, amely (ha közülünk valakinek a tudatában merülne fel) megkérdőjelezhetetlenül a valóságos világban lévő fákra vonatkozna. De a "program" (az agyak nyelvhasználati szabályai, szokásai és hajlamai) sem szükségszerűen referál fákra vagy eredményez fákra való referálást azon kapcsolatok révén, amelyeket szavak és szavak, azaz nyelvi ingerek és nyelvi válaszok között létesít. Ha ezek az agyak fákról gondolkodnak, fákra referálnak, fákat reprezentálnak (a tartályon kívüli, valódi fákat), ez csak azon alapulhat, ahogy a "program" összeköti a nyelvi rendszert a Tartály-világbeli nem verbális be- és kimenetekkel (megint csak az efferens és afferens idegvégződések!); de azt is láttuk, hogy az automatikus gépezet által keltett "érzetadatok" nem reprezentálnak fákat (sem más külső dolgot) még akkor sem, ha tökéletesen hasonlítanak a mi fa-képzetünkre. Éppúgy, ahogy egy festékfolt hasonlíthat egy fa képére, anélkül hogy egy fa képe lenne, ugyanígy, láttuk, egy "érzéki adat" lehet minőségileg azonos egy "fa képével" anélkül, hogy egy fa képe lenne. Az, hogy a tartálybeli agyaknál a program a nyelvet összekapcsolja olyan észlelési ingerekkel, amelyek sem belső lényegüknél fogva, sem külsődlegesen nem reprezentálnak fákat (vagy bármi külső dolgot): ez a tény egyáltalán hogyan eredményezheti azt, hogy az egész reprezentációs rendszer, a használatban lévő nyelv mégis fákra referál, fákat - vagy bármiféle külső dolgot - reprezentál?

A válasz: sehogyan. Az érzetadatok, az efferens idegvégződésekhez küldött mozgatóimpulzusok és a szóban vagy fogalmilag közvetített gondolatok, amelyeket "nyelvi bemeneti szabályok" kötnek össze az érzetadatokkal (vagy ilyesmivel) bemenetként és "nyelvi kimeneti szabályok" a mozgatóimpulzusokkal kimenetként: az ezekből felépülő egész rendszernek nincs több köze a fákhoz, mint a hangya nyomának Winston Churchillhez. Ha belátjuk, hogy a tartálybeli agyak gondolatai és egy való világbeli ember gondolatai között fennálló minőségi hasonlatosságból (ha tetszik, akár minőségi azonosságból) semmi esetre sem következik a referencia azonossága, már jól látható, hogy semmi alapunk sincs rá, hogy egy tartálybeli agyról feltegyük, hogy külső dolgokra referál.

            Az érv premisszái

Ezzel végére jutottam a megígért érvnek, amely szerint a tartálybeli agyak nem tudják elgondolni vagy kimondani, hogy agyak a tartályban. Már csak az van hátra, hogy explicitté tegyem és megvizsgáljam a szerkezetét.

Az imént mondottak alapján, ha a tartálybeli agy (abban a világban, ahol minden érző lény tartálybeli agy, és mindig is az volt) azt gondolja: "Egy fa van előttem", e gondolat nem valóságos fára referál. Bizonyos elméletek szerint, melyeket meg fogunk vizsgálni, referálhat egy képzetbeli fára, vagy a fa-élményt kiváltó elektronikus impulzusokra, vagy a programnak azon elemeire, amelyek ezekért az impulzusokért felelősek. Mindezen elméleteket nem zárják ki az imént mondottak, hiszen szoros oksági kapcsolat van a tartály-angolban használt "fa" szó és a fák képzetbeli megléte között, bizonyos fajta elektromos impulzusok megléte között, illetve bizonyos elemeknek a gép programjában való megléte között. Ezen elméletek alapján az agynak igaza van, és nem téved, amikor azt gondolja, hogy "Egy fa van előttem". Tekintetbe véve, hogy a tartály-angolban mire referál a "fa" és az "előtt", ha ezen elméletek valamelyike helyes, akkor a tartály-angolbeli "Egy fa van előttem" kijelentés igazságfeltétele csupán annyi, hogy a képzetben legyen egy fa a szóban forgó - képzetbeli - "én" "előtt"; avagy az, hogy működjön a gépezetnek az a része, amelyiknek a "fa van előttem" élményt kell kiváltania. És ezek az igazságfeltételek kétségkívül teljesülnek.

Ugyanezen érv szerint a "tartály" szó a tartály-angolban a képzetbeli tartályokra referál, illetve valami velük kapcsolatos jelenségre (elektronikus impulzusokra vagy programrészekre), de semmiképpen sem valóságos tartályokra, hiszen a "tartály" tartály-angolbeli használata nincs oksági kapcsolatban a valóságos tartályokkal (eltekintve attól a kapcsolattól, hogy a tartálybeli agyak nem használhatnák a "tartály" szót, ha nem létezne egy bizonyos tartály - az, amelyikben vannak; de ez a kapcsolat fennáll minden tartály-angolbeli szó használata és ama bizonyos tartály között; tehát nem konkrétan a "tartály" szó használata és a tartályok közötti sajátlagos kapcsolat). Ugyanígy, a "tápoldat" a tartály-angolban egy képzetbeli folyadékra referál, illetve valami azzal kapcsolatos jelenségre (elektronikus impulzusokra vagy programrészekre). Ebből következik, hogy ha e "lehetséges világ" tényleg a való világ, és mi tényleg agyak vagyunk a tartályban, akkor azt, hogy "Tartályba tett agyak vagyunk", úgy értjük, hogy agyak vagyunk a képzetbeli tartályban vagy valami efféle (ha egyáltalán értjük valahogy). De hipotézisünknek, hogy ti. agyak vagyunk a tartályban, része az is, hogy a képzetben nem vagyunk tartályba tett agyak (vagyis nem azt "hallucináljuk", hogy agyak vagyunk a tartályban). Tehát, ha agyak vagyunk a tartályban, akkor az a mondat, hogy "Agyak vagyunk a tartályban", valami hamisat állít (ha egyáltalán állít valamit). Azaz: ha tartálybeli agyak vagyunk, akkor hamis, hogy "Tartálybeli agyak vagyunk". Tehát (szükségszerűen) hamis.

Az az érzésünk, hogy az efféle feltevések értelmesek, két hiba kombinációjából adódik: (1) túl komolyan vesszük a fizikai lehetőséget; és (2) öntudatlanul mágikus referenciaelméletet használunk, amelyben az egyes tudati reprezentációk szükségszerűen meghatározott külső dolgokra és dologfajtákra referálnak.

Van olyan "fizikailag lehetséges világ", amelyben tartályba zárt agyak vagyunk - mi mást jelent ez, mint hogy van olyan leírás, amely ezt a tényállást adja meg és összeegyeztethető a fizika törvényeivel? Kultúránkban (már a XVII. század óta) érvényesül az a tendencia, hogy a fizikát fogadjuk el metafizika gyanánt, vagyis hogy az  egzakt  tudományokat tekintsük a "világ igazi és végső elemei" rég keresett leírásának. Ugyanígy, ennek közvetlen következményeként érvényesül az a tendencia is, hogy a "fizikai lehetőséget" tartjuk a tényleges lehetőség próbakövének. E felfogás szerint az igazság fizikai igazság, a lehetőség fizikai lehetőség és a szükségszerűség fizikai szükségszerűség. De éppen most láttuk, bár eddig csak egy felettébb kimódolt példán, hogy ez a felfogás hibás. Az, hogy van olyan "fizikailag lehetséges világ", amelyikben tartályba tett agyak vagyunk (és mindig azok voltunk és azok is maradunk), nem jelenti azt, hogy lehetséges volna, hogy valóban, ténylegesen tartályba tett agyak vagyunk. Ezt a lehetőséget nem a fizika zárja ki, hanem a filozófia.

Néhány filozófus, aki szakmája lehetőségeit egyszerre erősítgeti és bagatellizálja is (a XX. századi angolszász filozófia jellegzetes lelkiállapota), azt mondaná: "No persze. Kimutattad, hogy néhány fizikailag lehetségesnek tűnő dolog valójában fogalmi lehetetlenség. Mi olyan meglepő ebben?"

Nos, kétségtelen, hogy az érvem nevezhető "fogalmi" okoskodásnak. De ha a filozófiai tevékenységet fogalmi igazságok keresésének mondjuk, az úgy hangzik, mintha a szavak jelentésének vizsgálata volna. És mind ez idáig egyáltalán nem ezzel foglalatoskodtunk.

Hanem a rágondolás, reprezentáció, referálás stb. előfeltételeit vettük fontolóra. Ezeket az előfeltételeket nem e szavak és kifejezések jelentése alapján vizsgáltuk (mint a nyelvész), hanem a priori okfejtés révén. Nem a régi, "abszolút" értelemben véve (hiszen nem állítjuk, hogy a mágikus referencia-elméletek a priori tévesek), hanem abban az értelemben, hogy azt kutatjuk: az ésszerűség határán belül mi lehetséges, ha előfeltételezünk bizonyos általános premisszákat, avagy bizonyos egészen tág elméleti előfeltevésekkel élünk. Az ilyen eljárás nem "empirikus", és nem is egészen "a priori", de megvannak benne mindkét vizsgálódási mód elemei. Annak ellenére, hogy eljárásom nem tévedhetetlen és empirikusnak mondható előfeltevésekre alapoz (pl. az a feltevés, hogy az elmének a külső dolgokhoz és tulajdonságokhoz nincs más hozzáférése az érzékeken kívül), eljárásmódom mégis szoros rokonságban áll azzal, amit Kant "transzcendentális" vizsgálódásnak nevezett; mert e vizsgálódás, ismétlem, a referencia és ennélfogva a gondolkodás előfeltételeire irányul - s ezek az emberi elmének magának a természetébe beépült előfeltételek, noha az empirikus feltevésektől nem teljesen függetlenek (ahogy azt Kant remélte).

Az érv egyik premisszája nyilvánvaló: a mágikus referencia-elméletek tévesek, a tudati, és nem csak a fizikai reprezentációkra vonatkozólag is. A másik premissza, hogy bizonyosfajta dolgokra, pl. fákra, nem tudunk referálni, ha egyáltalán nem állunk kauzális kölcsönhatásban velük^[v] vagy olyasmikkel, amik segítségével leírhatóak. De miért fogadjuk el e premisszákat? Mivel ezek képezik érvelésem tágabb keretét, ideje közelebbről megvizsgálni őket.

            A reprezentációk és jelöletük közötti szükségszerű kapcsolatot cáfoló érvek

Korábban említettem, hogy néhány filozófus (a leghíresebb Brentano) az elmének olyan képességet tulajdonít, az "intencionalitást", amely éppen arra teszi képessé, hogy referáljon. Láthatólag én ezt elvetettem, mert nem megoldás. De mi jogosít fel erre? Nem hamarkodtam el egy kicsit a dolgot?E filozófusok nem állítják, hogy reprezentációk használata nélkül is képesek volnánk külső dolgokra vagy tulajdonságokra gondolni. És a vizuális érzetadatokat a hangya "képével" összevető érvemet (amelyik azt a tudományos-fantasztikus mesét használta, hogy a festék kiloccsanásából létrejött fa-"kép" olyan érzetadatokat vált ki, amelyek minőségileg hasonlítanak a mi "fáról alkotott vizuális képzetünkhöz", ám nem társul hozzájuk a fa fogalma) el is fogadnák, amennyiben azt bizonyítja, hogy a tudati képek nem szükségszerűen referálnak. Ha vannak olyan tudati reprezentációk, amelyek szükségszerűen referálnak (külső dolgokra), akkor ezeknek fogalmi, és nem képi természetűnek kell lenniük. De mik azok a fogalmak?

Introspekció [önmagunkba tekintés] során nem észleljük, hogy "fogalmak" áramlanának tudatunkban mint olyanok. Akármikor és akárhol állítsuk is meg a gondolatfolyamot, csak szavakat, képeket, érzeteket és érzelmeket csípünk el. Amikor hangosan kimondom a gondolataimat, nem kétszer gondolom át őket. Ugyanúgy hallom a szavaimat, mint te. Persze más érzés, ha olyan szavakat mondok, amiket hiszek is, mint ha olyanokat, amiket nem hiszek (de néha, amikor ideges vagyok, vagy ellenséges hallgatóság előtt, úgy érzem, mintha hazudnék, pedig tudom, hogy igazat mondok); és más érzés, ha olyan szavakat mondok, amiket értek is, mint ha olyanokat, amiket nem értek. De minden nehézség nélkül el tudom képzelni, hogy valaki ugyanezeket a szavakat gondolja (abban az értelemben, hogy gondolatban kimondja őket) és ugyanúgy érzi, mint én, hogy érti, hiszi stb. őket; ám egy perc múlva (vagy amikor a hipnotizőr felébreszti) rájön, hogy egyáltalán nem érti, mi folyt le a tudatában az előbb, és még csak e szavak nyelvét sem érti. Nem állítom, hogy mindez nagyon valószínű, csak annyit, hogy nincs benne semmi elképzelhetetlen. És nem az derül ki belőle, hogy a fogalmak szavak (vagy képek, érzetek stb.), hanem az, hogy egészen más dolog valakinek egy "fogalmat" vagy "gondolatot" tulajdonítani, mint valamiféle tudati "észleletet" [presentation], valamiféle introspekcióval megragadható dolgot vagy eseményt tulajdonítani neki. A fogalmak nem olyan tudati észleletek, amelyek belső lényegüknél fogva referálnak külső tárgyakra, azon teljesen döntő okból, hogy egyáltalán nem tudati észleletek. A fogalmak egy bizonyos módon használatos jelek, amelyek lehetnek nyilvánosak vagy belsők, fizikai vagy tudati entitások; de még ha "belső", "privát", "tudati" jelek is, a jel maga - eltekintve használatától - még nem a fogalom. És a jelek önmagukban nem referálnak belső lényegüknél fogva.

Ezt beláthatjuk, ha elvégzünk egy igen egyszerű gondolatkísérletet. Tegyük fel, hogy hozzám hasonlóan te sem tudod megkülönböztetni a szilfát a bükktől. Mégis azt mondjuk, hogy a "szil" referenciája az én beszédemben is ugyanaz, mint bárki máséban, nevezetesen szilfák; az összes bükkfa halmaza pedig a "bükk" extenziója [terjedelme] (vagyis azon dolgok halmaza, amelyekről a "bükk" szó igaz módon állítható) a te beszédedben és az enyémben is. Vajon valóban elhihető, hogy a "szil" és a "bükk" referenciájának különbsége a fogalmainkban meglévő különbségből származik? Az én szilfa-fogalmam (pirulva bevallom) pontosan ugyanolyan, mint a bükkfa-fogalmam. (Mellesleg ez is mutatja, hogy a referencia társadalmilag és nem egyénileg meghatározott; te is, én is szakértőkre hagyatkozunk, akik meg tudják különböztetni a szilt a bükktől.) Ha valaki elszántan ki akar tartani amellett, hogy "szil" és a "bükk" referenciájának különbségét az én beszédemben pszichológiai állapotom eltérése magyarázza, akkor képzeljen el egy Ikerföldet, ahol a szavakat összecserélték. Az Ikerföld nagyon hasonlít a Földhöz; sőt, eltekintve attól, hogy a "szil" és a "bükk" szavak fel vannak cserélve, feltételezhetjük, hogy az Ikerföld pontosan olyan, mint a Föld. Tegyük fel, hogy van egy hasonmásom az Ikerföldön, aki molekuláról molekulára azonos velem (abban az értelemben, ahogy két nyakkendő lehet "ugyanaz"). Ha az olvasó dualista, akkor tételezze fel azt is, hogy a hasonmásom ugyanazokat a nyelvileg megformált gondolatokat gondolja, mint én, ugyanazt érzékeli, azonosak a diszpozíciói stb. Abszurd volna azt gondolni, hogy az ő pszichikai állapota akár csak hajszálnyira is különbözik az enyémtől; mégis az ő "szil" szava bükkfát reprezentál, míg az én "szil" szavam szilfát. (Ugyanígy, ha a "víz" az Ikerföldön egy más folyadék - mondjuk XYZ és nem H₂O -, akkor a "víz" más folyadékot reprezentál, ha az Ikerföldön mondják, mint ha a Földön.) A XVII. század óta velünk lévő doktrína ellenére, a jelentés egyszerűen nincs a fejünkben.

Láttuk: az, hogy valaki rendelkezik egy fogalommal, nem azon múlik, hogy képzetekkel rendelkezik (mondjuk fákról - vagy akár mondatokat vagy teljes szövegdarabokat megjelenítő vizuális vagy akusztikus képzetekkel). Hiszen lehet valakinek akármilyen képzet-rendszere, de az a képessége mégis hiányozhat, hogy mondatait a szituációnak megfelelően használja. (Azt, hogy mi "megfelelő egy szituációban", részint nyelvi tényezők - pl. mi hangzott el megelőzőleg -, részint nem nyelvi tényezők határozzák meg.) Egy ember rendelkezhetik akármennyi képzettel, s mégis lehet teljesen tanácstalan, amikor azt mondják neki, "Mutass rá egy fára", még ha sok fa van is körülötte. Akár még arról is lehetne képzete, amit tennie kellene, mégse tudná, hogy mit kell tennie. Mivel a képzet, ha nem társul hozzá a megfelelő módon való cselekvés képessége, csak egy képmás, és a képmás szerinti cselekvés maga is képesség, ami vagy megvan valakiben, vagy nincs. (Emberünk elképzelheti, hogy rámutat egy fára: csak úgy, hogy elgondoljon valamit, ami logikailag lehetséges; s elképzelheti, hogy rámutat a fára,  miután valaki kimondta azt a - számára  értelmetlen -  hangsort, hogy "Mutass rá egy fára". Még mindig nem tudná, hogy egy fára kell mutatnia és még mindig nem értené azt, hogy "Mutass rá egy fára".)

Először úgy gondoltam, hogy a bizonyos mondatok használatára való képesség lehetne annak kritériuma, hogy valaki teljeskörűen rendelkezik-e egy fogalommal, de nyugodtan lehetünk engedékenyebbek. Például megengedhetünk olyan szimbolizmust is, amelynek elemei nem egy természetes nyelv szavai, és megengedhetünk olyan tudati jelenségeket is, mint a képzetek és másfajta belső események. Az a lényeg, hogy rendelkezzenek ugyanazzal a komplexitással, kombinálhatósággal stb., mint a természetes nyelv mondatai. Noha egy bizonyos tudati észlelet - mondjuk egy kék felvillanás - egy bizonyos matematikus számára szolgálhat a prímszám-tétel teljes bizonyításának belső kifejezésére, mégsem éreznénk kísértést rá, hogy ezt állítsuk (hamis is volna), ha matematikusunk nem tudná szétbontani a "kék villanást" külön lépésekre és logikai kapcsolatokra. De akármiféle belső jelenséget engedünk is meg a gondolatok kifejezésére, a fentihez tökéletesen hasonló érv mutatja, hogy nem maga e jelenség képezi a megértést, hanem a gondolkodó képessége e jelenség alkalmazására, megfelelő körülmények között a megfelelő jelenség előidézésére.

A fentiekben Wittgenstein Filozófiai vizsgálódásaiban adott érvét tömörítettem. Ha az érv helyes, akkor a gondolkodás úgynevezett "fenomenológiai" vizsgálódás révén való megértésének kísérlete alapvetően célt tévesztett; ugyanis a fenomenológusok nem veszik észre, hogy ők a gondolat belső kifejezését írják le, viszont e kifejezés megértése - saját gondolataink megértése - nem történés, hanem képesség. A látszólag japánul gondolkodó (a japán gondolatolvasót is megtévesztő) ember példája már jelezte, hogy a megértés problémájának fenomenológiai megközelítése kudarcra van ítélve. Mert még ha volna is valamilyen introspekcióval megfigyelhető minőség, ami csak akkor jelenik meg, amikor valóban megértünk valamit (ez egyébként introspekció szerint hamisnak tűnik), e minőség még mindig csak kísérőjelensége volna a megértésnek, és még mindig előfordulhatna, hogy a a japán gondolatolvasót becsapó ember rendelkezik e minőséggel és mégsem ért egy szót sem japánul.

Másfelől gondoljuk át azt a teljesen lehetséges esetet, hogy egy ember egyáltalán nem folytat "belső monológot". Tökéletesen beszél angolul, és ha megkérdezik, hogy mi a véleménye egy adott tárgyról, hosszasan kifejti. De ha nem beszél fennhangon, soha nem gondolkodik (szavakban, képekben stb.); és semmi sem "fordul meg a fejében": kivéve, hogy (természetesen) hallja a saját hangját, amikor beszél, és környezetéről a szokásos érzékszervi benyomásai vannak, no meg valamiféle "megértés-érzete" is. (Talán magában szokott beszélni.) Ha levelet gépel vagy vásárolni megy, nincs belső "gondolatfolyama"; de cselekedetei értelmesek és céltudatosak, és ha odalépünk hozzá és megkérdezzük, "Mit csinálsz?", tökéletesen helyénvaló választ ad.

Egy ilyen ember teljesen elképzelhetőnek tűnik. S csupán azért, mert nem gondolkodik tudatosan, kivéve ha hangosan beszél, senki sem habozna rámondani, hogy tudatos, nem szereti a rock and rollt (ha gyakran kifejezi a rock and roll-lal szembeni erős ellenszenvét) stb.

Mindebből az következik, hogy (a) semmiféle tudati eseménysor - képek vagy "absztraktabb" szellemi történések és minőségek rendszere - még nem maga a megértés; és (b) semmiféle tudati eseménysor nem szükséges feltétele a megértésnek. S konkrétabban, a fogalmak nem lehetnek semmiféle tudati dologgal azonosak. Ugyanis, ha tudati  dolgon olyasmit értünk, ami introspekcióval megfigyelhető, épp most láttuk, hogy akármi legyen is az, hiányozhat valakiből, aki érti a megfelelő szót (tehát teljességgel rendelkezik a fogalmával is), viszont meglehet olyasvalakiben, aki egyáltalán nem rendelkezik az adott fogalommal.

Visszatérve a mágikus referenciaelméletének kritikájára (Wittgenstein is foglalkozott a témával), látjuk, hogy egyrészt az introspektíve felfedezhető "tudati dolgok" - szavak, képzetek, érzések stb. - belső lényegüknél fogva nem referálnak inkább, mint a hangya rajza (éspedig ugyanazért); míg azok a próbálkozások, amelyek különleges tudati dolgokat, "fogalmakat" posztulálnak, amelyeknek van szükségszerű kapcsolatuk referenciájukkal, és amelyeket csak a képzett fenomenológusok tudnak felfedezni: e próbálkozások logikai hibát követnek el; mivel a fogalmak (legalábbis részben) képességek és nem történések. Az a doktrína, miszerint vannak külső dolgokra szükségszerűen referáló tudati észleletek, nem csak természettudományos tévedés; fenomenológiai tévedés és fogalmi zűrzavar is.

(Fordította: Ruzsa Ferenc) 

Cikk eleje Cikk vége Bezárás

JEGYZETEK

Cikk eleje Jegyzetek Bezárás