EMBERARCÚ-E A VILÁGEGYETEM?¹

VÉGH LÁSZLÓ

[ Cikk vége | Jegyzet | Bezárás]

A kozmológia antropikus elve mára a kozmológusok egyfajta szakmai érveléséből a műveltebb nagyközönség számára is hozzáférhető, fogyasztható szellemi táplálékká vált. A hetvenes évek végétől a nyolcvanas évek közepéig tartó időszakban, amikor a nyugati országokban ismertebbé lett, nálunk, itthon kiadott sajtótermékek ben nem olvashattunk róla. Csak a nyolcvanas évek vége felé jelentek meg az első, az antropikus elvet ismertető hazai cikkek. A kilencvenes években kiadott, kozmológiával foglalkozó ismeretterjesztő művek szinte valamennyien említik vagy tárgyalják a kozmológia antropikus elvét. Már csak azért is, mert ez a természettudományos megfontolásokon alapuló elv könnyen megragadhatja az olvasó figyelmét, hiszen olyan következtetésekre vezethet, amelyek nem csupán érdekesek, hanem meghökkentőek is egyben.

A népszerűsítő művek antropikus elvet ismertető részei eléggé leegyszerűsítőek, ezért a fizikában, kozmológiában kevésbé jártas olvasók nem is nagyon érthetik meg, igazából miről is van szó. Székely László könyvének I. részében, amely terjedelem szerint csaknem a teljes mű felét teszi ki, kimerítő pontossággal ismerteti a kozmológiai antropikus elv megfogalmazásának történetét, az antropikus elv két változatát, a gyenge és az erős antropikus elvet. Ez a fajta pontos, a történeti utat követő tárgyalás pedagógiai szempontból nem túl szerencsés, mert azok, akik az elvvel eddig nem találkoztak és nem rendelkeznek felsőfokú szintű fizikai ismeretekkel, nehezebben értik meg, igazából mire is vonatkozik a fizikai állandók finomhangoltsága, miért döbbentette ez meg annyira a kozmológusokat, fizikusokat. Ha valaki ezzel nincs tisztában és csak az antropikus elv értelmezése körüli zűrzavarral és tanácstalansággal szembesül, aligha tudja kellőképpen értékelni a könyv II. és III. részében tárgyalt kérdésköröket. Szükséges lett volna egy, az alapvető fizikai állandók finomhangoltságának mibenlétét áttekintő fejezet, amely az antropikus elv kimondásának története iránt kevésbé érdeklődő olvasó számára összefoglalta, rendszerezte volna az alapvető ismereteket. Ebben a fejezetben tárgyalni lehetett volna, mire vonatkoznak a fizika legalapvetőbbnek tekintett törvényei, van-e valamilyen a priori ezen törvények megfogalmazásában, milyen szerepet játszanak az alapvető fizikai állandók a fizikai modellekben. A következőkben először ezt az áttekintést adjuk meg, ennek birtokában világosabb lehet, mire vonatkozik az erős és a gyenge antropikus elv.

A kozmológia antropikus elvének alapozásául a természettudományok viharos fejlődése szolgált. Kialakult az egységes természettudományos világkép, a kezdetek kezdetétől, az ősrobbanástól mostanáig, az ember megjelenéséig terjedő időszakot a tudomány lenyűgöző egységben képes feltárni, magyarázni, láttatni és érzékeltetni. A fejlődés egyes szakaszait, mint az ősrobbanás kezdőpillanata, az első percek, az első százezer évek, a galaxisok és a csillagok kialakulása és fejlődése a fizika alaptörvényein alapuló tudományterületek tárgyalják. A Naprendszer kialakulása, a Föld fejlődéstörténete, az élet evolúciós fejlődése ugyan nem a fizika tárgya, de az adott tudományterületek, legalábbis elvben, a fizika alaptörvényeire vezethetők vissza. Ezért is mondható a természettudományos világkép egységesnek, bár a kapcsolatrendszerek csak részben tekinthetők ismertnek. Ha a fizika alaptörvényei mások lennének, akkor az általuk leírt világegyetem sorsa, fejlődése is másként alakult volna. Ezért a világegyetem fejlődésének leírása, a benne kialakuló rendszerek milyensége függ attól, milyenek az alapvető fizikai törvények. Kérdés, mennyire erős ez a függés, mit mondhatunk, mennyire határozzák meg a világegyetem, a természet leírását a fizika alaptörvényei. Azaz ha valamennyire mások lennének a fizika alaptörvényei, mennyire lennének mások az általuk leírható rendszerek, maga a világegyetem.

Arra a kérdésre, hogy mely törvényeket számítjuk a fizika legalapvetőbb törvényei közé, a jelenlegi tudásunk alapján a következőt mondhatjuk. A világ elemi részecskéi a kvarkok és leptonok, ezek, legalábbis a mai ismereteink szerint, szerkezet és kiterjedés nélküli részecskék. A kvarkok az atommagot felépítő protonok és neutronok alkotórészei, a legismertebb lepton az elektron. A részecskék egyrészt mozoghatnak szabadon, másrészt kölcsönhatásban is állhatnak egymással. Négy alapvető kölcsönhatás létezik, a gravitációs, az elektromágneses kölcsönhatás közismertek, az erős és a gyenge magkölcsönhatás csak az atommagok és elemi részek viselkedésének tárgyalásakor jut szerephez. Az alapvető fizikai törvények egyrészt a részecskék szabad mozgását írják le, másrészt megadják a fenti négy alapvető kölcsönhatás alakját, ezeknek segítségével le lehet írni az egymással kölcsönhatásban álló részecskék viselkedését is. A fizika legalapvetőbb törvényei tehát a szabad és az egymással kölcsönhatásban álló elemi részek mozgásegyenletei. Az összetett rendszerek leírása bizonyos feltételek teljesülése esetén visszavezethető az alkotórészekre és a közöttük ható kölcsönhatásokra, amelyek az elemibb kölcsönhatásokra vezethetők vissza.

Az elméleti fizika egyik kimagasló teljesítménye annak felismerése, hogy a fizikai legalapvetőbb egyenleteinek az alakja végül is bizonyos szimmetriákhoz köthető. A szimmetria ekkor azt jelenti, hogy valamilyen átalakítást végezve az egyenlet egyes változóin, az egyenlet ettől még nem változik meg, azaz az egyenlet alakja változatlan marad. Ha egy egyenlet valamilyen szempontból szimmetrikus, akkor ez a körülmény megszorítást jelent az egyenlet alakjára nézve. A szimmetriák jelentette megszorítások végül is olyan erőseknek bizonyultak, hogy az Ockham által megfogalmazott egyszerűség követelményével együtt teljesen meghatározzák a legalapvetőbb fizikai egyenletek alakját. Vagyis azt, hogy a legalapvetőbb fizikai egyenletekben a fizikai mennyiségek és azoknak változásai milyen jellegű függvénykapcsolatokban állhatnak egymással. A szimmetriák segítségével fogalmazhatjuk meg az elemi részecskék alapvető fizikai tulajdonságait, az egyes részecskék tulajdonságai közötti összefüggéseket is. Például mondhatjuk, a Coulomb-erő azért függ a két töltés közötti távolság négyzetével fordítottan arányosan, és egyáltalán a teljes elektromágneses jelenségkört leíró Maxwell-egyenletek alakja azért olyan, amilyen, mert a szabad elektron mozgásegyenletét megadó Dirac-egyenlet invariáns egy bizonyosfajta szimmetria-transzformációval szemben. A modern részecskefizika felismerései a szimmetriák fontosságát kiemelő filozófiai rendszerek megalapozottabb voltára utalnak. Ezért vált népszerűbbé a természettudósok között manapság Platónra hivatkozni, vele foglalkozni, ugyanis a fizikai egyenletek szimmetriáit leíró szimmetriacsoportok Platón szimmetrikus testeihez hasonlíthatók. Az egyszerű részecskék és a szintén egyszerű alapvető kölcsönhatások összjátékából felépülő, annyira sokszínű világ pedig a szimmetriák sérülésére utal, melyek számos keleti filozófiai rendszer alapvető elemét alkotják.

A fizika szempontjából csak bizonyos szimmetriacsoportok fontosak és nem tudjuk megmondani, hogy miért éppen négy alapvető kölcsönhatás létezik csupán, és egyáltalán miért pont ezek a szimmetriák lényegesek, miért nem inkább más szimmetriacsoportokhoz köthetjük az alapvető kölcsönhatások alakjait. Ami még ezenfelül is határozatlan marad, az az egyenleteken belül az egyes állandó mennyiségek értéke, mint pl. az elektron tömege és töltése, illetve a belőlük a fénysebesség és a Planck-állandó felhasználásával képzett mérték-egység nélküli számértékek. Azt, hogy mekkora az elektron töltése és tömege és más hasonló mennyiségek, semmilyen alapelv nem rögzíti, értékeiket csak a mérésekből ismerjük, a szimmetriaelveket és az Ockham-elvet nézve akármekkorák lehetnének. Ezért nem csodálkozhatunk, hogy elméleti fizikusok, kozmológusok elgondolkoztak azon, milyen lehetne a világ, ha mondjuk más volna az elektron, a kvarkokból felépülő proton vagy a neutron tömege, avagy a négy alapvető kölcsönhatás erőssége. Ha például a gravitációs kölcsönhatás erőssége más volna, mások lennének a galaxisok és a csillagok is. Ha ez a kölcsönhatás gyengébb volna, a galaxisok és csillagok fejlődése lelassulna, a csillagok által kisugárzott fény erőssége sokkal gyengébb volna a mostaninál. Az elektromágneses kölcsönhatás erősségének a maitól eltérő értéke másfajta atommagok és még inkább más atomok és molekulák létezésének felelne meg.

Felmerült a kérdés, mennyire függ az élet kialakulásának, az értelmes ember kifejlődésének lehetősége a fizika fenti alapvető állandóinak értékétől. Mit fogadjunk el az élet feltételeként? Bármely élő nagyon sok információt tároló rendszer, amely környezetéből energiát vesz fel. Tehát szükség van külső energiaforrásra, mely hosszú időn át folyamatosan képes energiát szolgáltatni. Ahhoz, hogy az élő a nagy mennyiségű információt tárolni tudja, felépítéséhez megfelelő építőkövek kellenek, melyeknek változatos kapcsolódásaiból kellőképpen összetett rendszerek épülhetnek fel. Az élet kialakulásának szükséges feltételéül végül is az alapvető kémiai elemek, mint a szén, hidrogén, oxigén, nitrogén, kén, foszfor stb., valamint a kellően hosszú ideig, kellő erősséggel sugárzó csillagok létezését szabták ki.

A modellek vizsgálata meglepő eredményre vezetett. Az élet kialakulásának fenti két, szerénynek mondható feltétele nagyon erősen függ a fizika alapvető állandóinak értékétől. Az élet számára kedvező feltételeket biztosító kozmikus fejlődési pálya igencsak keskeny, ahogy ezt Székely László is részletesen tárgyalja. Ha az egyes állandók csak egy kicsit is mások lennének, a világmindenségben élet nem fejlődhetett volna ki. A fizika alapvető állandóinak életre való beállítottsága annyira erős, hogy az állandók finomhangolódottságáról kell beszélnünk. Ez a finomhangolódás szolgáltatja a kozmológia antropikus elvének tartalmát. Eszerint az élet és a világegyetemünk kapcsolata igencsak szoros. Mi, az élők, a csillagos eget, a világegyetemet nem is láthatjuk másnak, mint amilyen az. Ha a fizika alaptörvényeiben az alapvető kölcsönhatások erősségei vagy az alapvető részecskék tömegei egy kicsit is mások lennének, élő egyáltalán nem fejlődhetne ki, így mi sem létezhetnénk.

Meg kell jegyeznünk, nem tudjuk megmondani, mennyire erős a fizika alapvető állandóinak finomhangoltsága. Vannak olyan megszorítások, melyek szerint százaléknyi, vannak olyanok, amelyek szerint már ezredrésznyi változások is lehetetlenné tennék a csillagok létezését, azaz a tartósan létező energiaforrások és az élőt alkotó építőkövek létezését. Nem jelenthetjük ki teljes bizonyossággal, hogy a különböző modelleket együttesen tekintve találhatnánk-e az alapvető állandók sokparaméteres tartományában még másutt is összetettebb rendszerek megjelenését megengedő, antropikusnak nevezhető környezeteket. Az ilyen vizsgálatok túlságosan nehezek és ráadásul megbízhatatlanok, modellfüggőek lennének. Lehet, hogy a finomhangoltság tényleg annyira erős, hogy csakis pontosan a jelen állandók mellett lehetséges az élet; ám lehet, hogy ez nem így van, és talán másutt is lehetnek antropikus tartományok, antropikus csúcsok.

A tapasztalt finomhangoltság az önszerveződés általános elveit tekintve sem értelmezhető. A számítógépes modellek azt mutatják, hogy bármely rendszer, amely elég sok elemet és kölcsönhatást tartalmaz, spontán módon előbb-utóbb a szervezett összetettség valamely állapotába jut. Azonban ez önmagában nem teszi nyilvánvalóvá az élet megjelenését. Az élet felmérhetetlenül többnek és bonyolultabbnak tűnik, mint az ismert egyszerű önszerveződő rendszerek, és ráadásul az élet előfeltételei, az energiát és az élők alkotóelemeit szolgáltató csillagok csak a finomhangoltság által beszűkített paramétertartományban létezhetnek.

* * *

A Székely László követte történeti tárgyalásnak nagy előnye, hogy tisztán láthatjuk, hogyan értelmezték a különböző szerzők a gyenge és az erős antropikus elvet, egyáltalán miért kellett azokat külön kimondani és honnan eredhet az antropikus elv körül támadt zűrzavar. Ahogy Székely László leírja, az elv eredeti megfogalmazója, Brandon Carter az antropikus elvet mint módszertani elvet fogalmazta meg. Az antropikus elv ismeretelméleti, módszertani, valamint lételméleti értelmezéseinek keveredése nagyon sok félreértés forrása volt és az ma is. Székely László munkájának egyik nagy érdeme, hogy vállalkozott ennek a fogalmi tisztázatlanságnak a tanulmányozására, amelytől a fizikusok és kozmológusok által írt olyan nagyobb terjedelmű művek sem mentesek, mint például Barrow és Tipler alapműnek számító könyve.

A gyenge antropikus elv azt mondja ki, hogy a megfigyelő ember csak olyan természeti környezetet vizsgálhat, amelyben ő mint élő létezhet. Azaz nem mérhetjük például a Föld felszíni átlagos hőmérsékletét akármilyennek, hanem csak olyannak, amely lehetővé teszi az életet, az értelmes ember létezését, kifejlődését. Azaz az emberiség puszta léte korlátozza a méréseket végző tudósok által kapható mennyiségek értékeit. A gyenge antropikus elv tautológiának tűnik, azonban, amint Székely kiemeli (142. o.), az élet konkrét, természettudományos feltételei szempontjából nem az. Nem nyilvánvaló ugyanis az, hogy melyek azok a kozmikus és egyéb természettudományos adottságok, amelyek meghatározzák, hogy az értelmes megfigyelő a világegyetem adott tartományában éppen mit figyelhet meg. A gyenge antropikus elv ugyanis nem a világegyetemről állít valamit, hanem a megfigyelést végző értelmes lény pozíciójáról. Amint a Székely által is idézett hasonlat mondja, a 10 cm-es szövésű hálóval halászó halász nem mondhatja ki, hogy a világban csak 10 cm-nél nagyobb halak léteznek. Tehát a kozmikus környezetünkben észlelt sajátságokat nem szabad minden további nélkül általánosítanunk a világegyetem egészére, ahogy Székely fogalmazza: "nem szabad a kopernikuszi elvet kritikátlanul alkalmazni, hanem azt mindenképpen korlátozni kell a gyenge elvvel".

Az erős antropikus elv definíciója, amelyet Székely Barrow és Tipler könyvéből vett át, a következőképpen hangzik: "A világegyetemnek rendelkeznie kell azokkal a sajátságokkal, amelyek lehetővé teszik, hogy az élet kifejlődjék benne történetének valamely szakaszában." Míg a gyenge antropikus elv a megfigyelő értelmes lény pozíciójára vonatkozik, addig az erős antropikus elv a világegyetem egészére tesz kijelentéseket.

Székely László az erős antropikus elvet — ahogy eredetileg Brandon Carter, az elv kimondója is tette — ismeretelméleti, módszertani elvként értelmezi. Ahogy a II.1 fejezetben kiemeli, a természettudósok számára a törvény ismeretelméleti és lételméleti értelmezése általában ugyanazt jelenti, de ahogy ezt Székely hangsúlyozza, ez a pontatlanság a gyenge antropikus elv használata esetén nem okoz gondot. Az erős antropikus elv lételméleti értelmezése azonban súlyos filozófiai, teológiai kérdések sokaságához vezet. Az ismeretelméleti értelmezés viszont jól használható módszertani eszköznek tekinti az erős antropikus elvet. Székely László szerint az erős antropikus elv "azt hangsúlyozza, hogy a természettudományos elméletalkotás során célszerű folyamatosan figyelni az emberi vonatkozásra, mert enélkül megtörténhet az, hogy komoly erőfeszítések és energiák révén végül olyan végeredményhez jutunk, amely kizárja az emberi élet természeti lehetőségfeltételeit, s ezért használhatatlan". (137. o.) Ez az elv nem más, ahogy írja, mint a logikában modus ponensnek nevezett következtetési fajta alkalmazása: ha A-nak B szükségszerű előfeltétele és A fönnáll, akkor B-nek is fönn kell állania. Azaz az ember létezése magával vonja azt, hogy a világegyetemben mindennek jelen kell lennie, amely az ember létrejöttéhez, létezéséhez szükséges. Például egy olyan természettudományos modell, amely a csillagfejlődésre nem enged meg olyan hosszú, több milliárd éves időszakot, amely az értelmes lény evolúciós fejlődéséhez szükséges, nem lehet helytálló.

Az erős antropikus elv, mint módszertani elv, nem tekinthető triviálisnak. Arra hívja fel a figyelmet, hogy fizikai ittlétünk egyáltalán nem magától értetődik. Ahogy Székely írja, az erős antropikus elvnek nem az az igazi jelentősége, hogy korlátozza a lehetséges elméleteket, hanem az, hogy egyáltalán létezik ilyen korlát, és az alapvető fizikai állandók finomhangoltságának felfedezése ilyen antropikus korlát létezését fogalmazza meg.

A kozmológiai modellekben az erős antropikus elv ilyen jellegű módszertani alkalmazása sorozatosan megjelenik. Nem azért, mert a kozmológusok ragaszkodnának az antropikus vonatkozásokhoz, hanem mert egyszerűen ráfanyalodnak az elv alkalmazására. Az egyes kozmológiai modellek általában csak akkor írják le a kívánt eredményt, a világegyetem ma ismert állapotát, ha a modell valamelyik paramétere, amelyet semmi más megfontolás nem határoz meg, egy meghatározott, pontos értéket vesz fel. Egy ilyen nevezetes esetet Székely részletesebben is ismertet (55¦82. o.), amikor Hawking és Collins 1974-ben megjelent cikkének következtetését tárgyalja. Ebben a munkában a következő okozott nagy gondot. Az állapotok változásának leírására nem elég a mozgásegyenletet felírni és megoldani, egy adott időpillanatban azt is meg kell adni, pontosan milyen állapotban van a rendszer. Ezt a megadott állapotot hívják kezdeti feltételnek, mert a mozgásegyenlet ebből kiindulva határozza meg a rendszer későbbi állapotát. Hawking és Collins modelljével az volt a gond, hogy a kezdőfeltételt hihetetlenül pontosan kellett megadni ahhoz, hogy a világegyetem mai állapotát kapjuk a mozgásegyenlet megoldásaként. A modell nem tudta megmagyarázni, miért pontosan ez a kezdőfeltétel, Hawking és Collins azzal érvelt, a modell kezdőfeltételekre való igen nagyfokú érzékenysége nem a modell hibája. Lehetségesek más kezdőfeltételek is, azonban azok esetén olyan világegyetemek jönnének létre, amelyben nem fejlődhetne élet, következésképpen nem lenne, aki a modell fogyatékosságára rámutatna. Ez az érv, amely valójában egy poénnal próbálja enyhíteni a megoldatlan kérdés okozta feszültséget, azóta általánosan használt módszerré vált.

Érthető, hogy a kozmológusok az erős antropikus elvet bár rendszeresen alkalmazzák, nem lelkesednek érte, mint szükséges rosszat kezelik. Ahogy Székely László is írja, Hawking és Collins modellje felett eljárt az idő, az újabb modell, a felfúvódó világegyetem modellje már nem függ a kezdeti feltételektől. Igaz viszont, a felfúvódás megfelelő mértékéhez a modell egy paraméterét kellett nagyon nagy pontossággal beállítani, azaz az erős antropikus elv módszertani alkalmazása, amely egy adott paraméter finomhangoltságát követeli meg, itt is megjelenik.

Az antropikus elv a fentiek szerint nemcsak a fizika alapvető állandóinak a finomhangolódására, hanem a világegyetem keletkezésének kezdőfeltételeire is vonatkozik. Míg az állandók finomhangoltságát egyszerűen tudomásul kell vennünk, addig a kezdeti feltételekre való igen nagy érzékenység inkább az alkalmazott modell fogyatékosságára utalhat. Az elméleti fizika, amikor a számítógépes szimuláció módszereivel tanulmányozza a folyadékáramlás vagy bármely más bonyolultabb rendszer viselkedését, a modell jó minősége alapfeltételeként kezeli azt, hogy a végeredmény ne függjön különösebben a kezdeti feltételektől. Azaz a Descartes-féle feltételezés, amit Székely László "kozmogóniai indifferencia" néven jelöl (237. o.), a komplex rendszerek fizikájában jól működik, de a kozmológia modelljeire ez a feltételezés, úgy látszik, nem teljesül. Hawking és Hartle ún. kezdőfeltételek nélküli kvantumkozmológiája is csak egy speciálisan választott kezdőfeltétel alkalmazásának felel meg.

* * *

Az antropikus elv jelentősége Székely László szerint egyrészt abban áll, hogy az élet és az ember létezése módszertani korlátokat jelent a fizika és a kozmológia elméletei számára. Ezek a korlátok az alapvető fizikai állandók finomhangoltsága miatt annyira erősek, hogy nem hagyhatók szó nélkül, nem dughatjuk homokba a fejünket velük találkozva. Ebben az értelemben világegyetemünk emberarcú és ez a természettudomány számára azt jelentheti, hogy a világegyetemet vizsgálva az élet létének jelentőséget kell tulajdonítanunk, nem lehet többé jelentéktelen, periferiális, véletlen jelenségként értelmezni. A véletlen fogalmával kellő óvatossággal kell bánnunk, nagyon sokszor előfordult már, hogy egy modell hiányosságait, megértésünk akkori határait a véletlen fogalmával igyekeztek elfedni, véletlennek tulajdonítva olyan értékeket, amelyek, mint azóta a jobb modelleket használva megtudtuk, egyáltalán nem véletlenek. Előfordulhat az is, hogy a finomhangoltságról kiderül, hogy az állandók adott értékei valamilyen mélyen fekvő törvényszerűség következményei. Ekkor is csak csodálkozhatunk azon, miért van az, hogy az alapvető elmélet által megkövetelt értékek éppen az élet számára kedvező értékekkel esnek egybe.

Az antropikus elv kérdéskörét Székely László a könyv III. részében az általa antropikus problémának nevezett tárgykör részeként tárgyalja. Az antropikus kérdés Székely megfogalmazásában (221. o.) a következő: "Miért olyan egyáltalán a világegyetem, hogy létezhet benne az értelmes élet, és miért nem inkább olyan, amelyben létezésünk feltételei nincsenek adva? " Ez a kérdés végül is az erős antropikus elv lételméleti értelmezésére vonatkozik.

Mi lehet az antropikus elv metafizikai jelentősége, segíthet-e annak az ősrégi kérdésnek az eldöntésében, minek az eredményeképpen jött létre a világ? A válaszok, ahogy Székely László részletesen áttekinti, két nagyobb csoportra oszthatók. A világ egyfelől értelmesnek, tervezettnek, teleologikusnak tűnik, ezt sugallja a világ egészének lenyűgöző harmóniája, Platón örökkévaló ideái és Arisztotelész végső céljai erre az értelemre utalnak. Ugyanakkor a világban nagyon sok az esetlegesség, a változékonyság és a káosz, emiatt mások, kezdve a görög atomistákon, úgy látják, a világból hiányzik az értelem. Az irracionális világot a szükségszerűség és a vak véletlenek formálják. A természet törvényeinek felfedezése sem sokat segített a kérdés megválaszolásában. Az értelmes világ, a teleológia filozófiájának hívei a törvényekben az isteni teremtés és szándék eszközeit látják, míg a materialista számára a törvények vakok, teleológiától mentesek.

Érdemes meggondolni, hogy a mechanika Newton- és Leibniz-féle megfogalmazásai mennyire más filozófiai érvelést látszanak alátámasztani. Newton differenciális módszerekkel megfogalmazott mechanikája arra utal, hogy a mai állapotból kiindulva, lépésről lépésre előrehaladva a világ gépezetként, óraként viselkedik, a sorsa végzetszerűen meghatározott. Leibniz integrálokkal való megfogalmazása szerint, ha most és egy végső időpontban megadom egy rendszer állapotát, akkor a rendszer közbenső viselkedését a kezdeti és a végállapot kijelölése meg fogja határozni, ami a teleológia létét támasztaná alá. Érdekes, hogy a korszellem a newtoni típusú érvelést mint egyedüli tudományost értékelte és a Leibniz megfogalmazásán alapuló teleologikus felfogást igyekezett minden módon lejáratni, nevetségessé tenni. Holott a két megfogalmazás a fizika, a természettudomány szintjén teljesen egyenértékű.

Hasonló módon a természeti állandók finomhangoltsága egyaránt lehet érv a teleológia és a vak véletlenek kormányozta irracionális világ léte mellett. "...az antropikus hangoltságok rendszere, illetve az e rendszer által felénk mutató antropikus kozmikus nyíl mintegy a létező létezésének eredendő misztikuma mellé rajzolt metaforikus felkiáltójelként bukkan föl előttünk" — írja Székely László. (278. o.) Ugyanakkor a világegyetem finomhangoltsága az állandóan a káosz peremén tántorgó, az életet épphogy csak megengedő világ képét is felidézheti, ekkor az antropikus elv a számtalan lehetséges világegyetem közül az egyedül életadóban élő ember kozmikus magányosságának és idegenségének a megfogalmazója. Ezért megszívlelendő Székely László következtetése: "A két koncepció, az értelemre alapozott racionális, és a vak anyagra alapozott irracionális világ között csak hitünk alapján választhatunk, míg a természettudományok szempontjából az egyedüli tudományos álláspont, ha tudatosítjuk, hogy az anyagi világ végső törvényeinek jellegére, eredetére vonatkozó kérdések már túl vannak a természettudományos megismerés elvi határain. " (247. o.) Valóban, a természettudomány a megfigyelés, kísérletezés, modellalkotás segítségével megfogalmazhatja a természet törvényeit, felfedezheti az egymásra épülő törvények rendszerét, eljuthat a fizika legalapvetőbb törvényeinek a kimondásához is, ám azt, hogy a legalapvetőbb törvények miért léteznek és miért éppen olyanok, amilyenek, ezt már nem válaszolhatja meg. Ahogy Heidegger nevezetes állítása kimondja: "A tudomány nem gondolkodik. " (267. o.) Székely László könyvének üzenete abban foglalható össze, hogy az antropikus elv sem adhat komolyabb segítséget a metafizika alapkérdésének, a heideggeri kérdésnek: "Miért van egyáltalában létező, nem pedig inkább a semmi?" megválaszolásában.

JEGYZET

[ Cikk eleje ]

1 Székely László: Az emberarcú kozmosz, Áron Kiadó, Budapest 1977.vissza