AZ ÍTÉLETEK ÖSSZHANGJA ÉS A MÁSIK EMBER
MEGÉRTÉSE WITTGENSTEIN FILOZÓFIÁJÁBAN¹

NEUMER KATALIN

[ Cikk vége | Irodalom | Resümee | Jegyzetek | Bezárás]

1 Individualitás, szubjektum, személy

Miként a cím ígéri, a következőkben a megértés problémáját bizonyos szemszögből fogom vizsgálni: ezúttal nem valamely másik életforma vagy kultúra megértéséről lesz szó, miként a másik megértése problémáját megnevezve elsőre rendszerint eszünkbe jut, hanem a másik ember megértéséről, amelynél a közös kultúrát és életformát egyenest előfeltételezzük. Wittgenstein késői művében a közös életforma és kultúra körülményei között a másik ember megértése első pillantásra nem okozhat komoly problémát. Hogy mi számít megértésnek, azt a nyelvjáték szabályai rögzítik. Mivel a szabályok nem a nyelvjátéktól elkülönülve léteznek, hanem mindig a nyelvjátékban realizálódva mutatkoznak meg, ezért nem is tudnak tőlünk lehetetlent, teljesíthetetlent követelni: a másik ember megértése minden további nélkül lehetséges a nyelvjáték definiálta értelemben.

A következőkben éppen erről az értelemről lesz szó: tehát arról, mennyiben és hogyan lehetséges a másik ember megértését a wittgensteini rendszerben konceptualizálni.

A "másik ember" kifejezésben mindkét szónak megvan a jelentősége. A "másik" szó először is arra utal, hogy a kérdést, amely a saját énünkre, ezen belül az "én" szó használatára vonatkozik — leszámítva A bizonyosságról néhány passzusának rövid elemzését —, ki fogom kerülni,² és a megértésproblémát csak valaki másra vonatkoztatva fogom tárgyalni. Így a "másik" szó másodszorra arra utal, hogy olyasvalakiről van szó, aki nem én vagyok. Ugyan az utóbbi megfogalmazás az "other minds" problémájára utal, ehhez a kérdéshez csak kerülő úton, érvelésem végén fogok eljutni, remélve, hogy ez a kerülő kevésbé konvencionálissá fogja tenni az utat. Azt tehát, hogy olyasvalakiről van szó, aki nem én vagyok, első megközelítésben úgy fogom érteni, hogy olyan személyről van szó, aki másmilyen, mint én, akinek tehát individuális, különös vonásai vannak.

A "személy" kifejezéssel már az korábbi "ember" szóra is utaltunk: első megközelítésben a hagyományos értelemben vett emberről lesz szó, tehát szubjektumról, aki megél (megismer, érez, akar), (individuumról, személyről).³

Egy ilyen értelemben vett személy

mint szubjektum a szó legtágabb értelmében cselekvések ágense, aki maga akaratlagosan vagy akaratlanul tesz valamit, vagy másokkal megtetet, olyan lény, aki gondolkodik, hisz, remél, kételkedik, szeret, gyűlöl, dolgozik, jár vagy áll vagy fekszik.⁴

Ezt az áttekinthetetlenül tág problémamezőt a következőkben mindazonáltal le szeretném szűkíteni,⁵ mégpedig némely wittgensteini fejtegetést követve.

Érdektelen, hogy a tanuló tud-e szabályt arra, hogyan oldható meg a Isin2c.dx, az viszont nem mindegy, hogy a kalkulus, amellyel rendelkezünk (és amelyet a tanuló véletlenül épp használ), tartalmaz-e ilyen szabályt. Nem az érdekel bennünket, hogy a tanuló képes-e rá, hanem az, hogy a kalkulus tudja-e, és hogy ő hogyan TESZI ezt. (PG 379. o — a nagybetűs kiemelés tőlem, N. K.)

A mondat alanya itt nem a tanuló, hanem a kalkulus, amely cselekszik. Hasonlóképp nyilatkozik Wittgenstein később is, az 1941-44 között írott matematikai megjegyzésekben is:

Ő [= az, aki számol] futtatja le magát*, amikor a szabályt vagy a példákat követi, ám azt, amit tesz, nem a saját mozgása* sajátosságának tekinti, nem azt mondja: ,tehát így mentem végig*', hanem azt: ,tehát így fut le*'. [...] Vajon nem a számításnak az alkalmazása-e az, amely ezt a felfogást sugallja: hogy a számítás fut le*, és nem mi? (BGM 361. o.)⁶

Ezek a megjegyzések nem a cselekvő szubjektum szerepét hangsúlyozzák, amely "a jelentést konstruálja",⁷ hanem — miként ez az 1939-41 között íródott matematikai megjegyzések számos megfogalmazásában kifejezésre jut — a "cselekvő" szisztémáét: a bizonyíték az, amely "egy új fogalmat bevezet", "amely "új paradigmát fűz a nyelv paradigmáihoz", amely "megváltoztatja nyelvünk grammatikáját", és amely "új összefüggéseket teremt". (BGM 166. o.)

Az idézett megjegyzések alapján kérdésünket tehát a következőképpen fogalmazhatjuk meg: Lehetséges-e, illetve mennyiben lehetséges a másik embernek — mint individuális, különös és cselekvő lénynek — a megértését a szabályok körülhatárolta játéktérben konceptualizálni? Milyen szerepet juttat — ha juttat — Wittgenstein késői filozófiája a szubjektumnak, illetve az individualitásnak? Milyen összhangot követelnek a szabályok, mit jelent "az életforma összhangja"? (PU I 241. §) Mennyire szükséges Wittgenstein szerint ahhoz, hogy másokat megértsünk, az, hogy az "ítéletek összhangja" (PU I 242. §) kivétel nélküli legyen?⁸

2. Az individualitás a szabálykövetés határai között

2.1 Szabálykövetés

Maradjunk elsőre a szabálykövetés kérdésénél. A szabálykövetés wittgensteini koncepciója az egyedi esetek lehetőségét valójában nem zárja ki, mégpedig azért nem, mert alapjául a nyelv organikus modellje szolgál, ez pedig a családi hasonlóság elvén alapul. A szabályok e modell szerint ugyanis nem absztrakt formulák, általános tételek, illetve definíciók, amelyekkel az egyes empirikus esetek szembeállíthatók és amelyeknek alárendelhetők lennének, illetve amelyek az egyes eseteket egyértelműen meghatároznák. A szabályok itt nem az egyes esetektől elkülönülve jelennek meg, hanem közvetlenül ezekben az esetekben. Ekképp " [m]inden egy szinten van". (PG 469. o.) A szabályok megmutatkoznak a különös esetekben, amelyek egymáshoz az analógia, a családi hasonlóság elve alapján csatlakoznak. Valamely szabályt követni épp azt jelenti, hogy az egyes eseteknek ezt az analogikus sorát folytatjuk, hasonló (ám nem azonos!), de eltérő esetekkel is kiegészítjük. A szabály követése ekképp semmiképp sem monoton egyhangúság: nem abban áll, hogy korábban már végrehajtott nyelvi cselekvéseket pusztán megismétlünk. Ennélfogva a szabálykövetés — bármily paradoxul hangozzék is — előreláthatatlan.⁹ Ha mégis a szabályok kérlelhetetlenségéről szólunk, úgy ez éppen a különös esetekben jut kifejezésre és érvényre. Ez — a családi hasonlóság analógiás sorában megjelenő — különösség nem írható le empirikus paraméterekkel, és nem jellemezhető kauzális, extern magyarázatokkal, amelyek a wittgensteini fogalmi hálóban az egyhangú determinációhoz és a természeti szükségszerűséghez rendelődnek hozzá. Ennélfogva a szabály fogalma az, amely előfeltételezi a különösség fogalmát: a különösség a szabályok, nyelvjátékaink intern tulajdonsága.

Emellett a szabályok nem határozzák meg minden alkalmazásukat sem, hanem "rejtekajtókat [is] nyitva hagynak, és a gyakorlatnak önmagáért kell beszélnie". (ÜG 139. §) A szabály alkalmazását "nem mindenütt határolják szabályok". (PU I 68., 84. §) A szabályok megengedik a kivételeket, a hibákat, a tévedést, sőt, az újat is. A szabályokat a kivételekkel együtt tanuljuk, azaz egyszersmind azokra az esetekre is rámutatva, amelyekre éppenséggel nem alkalmazhatók. (ÜG 34. §) Emellett a szabályok elsajátítása többek közt abban áll, hogy megtanuljuk, mi számít hibának: "A szabály alkalmazásának gyakorlása azt is megmutaja, hogy milyen a hibás alkalmazás. " (ÜG 29. §)¹⁰ És végül a szabályok, a nyelvjátékok nemcsak hogy változnak (lásd pl. ÜG 256. §),nemcsak az lehetséges, hogy új nyelvjátékokat kitaláljunk,¹¹ hanem a szabályok a játék során keletkeznek, illetve játék közben találjuk ki őket: "játszunk és — »make up the rules as we go along«". (PU I 83. §)¹²

2.2 Az ítéletek összhangja

2.21 PU I 242. §

Ez ellen az értelmezés ellen némely szerzők nyilván a Filozófiai vizsgálódások 242. paragrafusának szavait hoznák fel:

Ahhoz, hogy a nyelv segítségével megértsük egymást, nemcsak definícióinknak kell összhangban lenniük, hanem (bármily furcsán hangozzék is) ítéleteinknek is. / Zur Verständigung durch die Sprache gehört nicht nur eine Übereinstimmung in den Definitionen, sondern (so seltsam dies klingen mag) eine Übereinstimmung in den Urteilen. (PU I 242. §)¹³

E szöveghelyet ugyanis úgy értelmezik, hogy az minden ítélet teljes összhangját követeli.¹⁴ Ami a teljes összhangot illeti, ez ellen az interpretáció ellen szól már az "összhang/Übereinstimmung" szó határozatlan névelője is: Wittgenstein nem az összhangot tekinti a megértés feltételének, azaz nem a minden tekintetbeni összhangot, hanem csak valamely összhangot (eine Übereinstimmung) — azaz egy bizonyos összhangot vagy egyfajta összhangot.

Hogy miféle összhangról van szó, miben áll, mire vonatkozik — ezt a mondat nem határozza meg közelebbről. Ami legalábbis a harmadik kérdést illeti, a lehetséges válaszokra a szűkebb kontextus mégis utal. Először is a 240. § arról a "vázról" beszél, "amelyből kiindulva nyelvünk működik". Másodszor a 241. § a "nyelvben" való összhangot az "életformában" való összhang fogalma alá sorolja, szembeállítva "a vélemények összhangjával". S végül harmadszor a 242. §-ban Wittgenstein különbséget tesz a mérési módszerek és a mérési eredmények között, miközben "a mérési eredmények bizonyos állandóságát" látja szükségesnek.¹⁵ A 242.§ szűkebb kontextusa tehát az összhangnak legalább két fajtáját adja meg: az egyik a módszerek, szabályok, illetve életforma összhangja. A másik pedig, amelyre a mérési eredmények állandósága utalhatott, olyan összhang, mely nem fundamentális, hanem empirikus állításokra vonatkozik — tehát, mint a továbbiakban bővebben kifejtem —, véleményekre. Az összhang első fajtáját illetőleg legalábbis a szűk kontextus alapján nem állítható, hogy ne vonatkoznék kivétel nélkül minden ítéletre. Róluk szólva több az említett paragrafusokból nem vehető ki biztosan, mint hogy egy bizonyos összhangról van szó, azaz az ítéletek nem feltétlenül minden vonatkozásban kell hogy egymással összhangban legyenek. A második fajtát illetőleg "a mérési eredmények bizonyos állandósága" fordulat azonban már nyitva hagyja annak lehetőségét, hogy a mérési eredmények nem egyöntetűek, még ha többnyire összhangban vannak is.¹⁶

2.22 "A bizonyosságról" koncepciója

Ahhoz tehát, hogy a vonatkozó wittgensteini koncepciót részletesebben bemutathassuk, további szöveghelyeket is be kell vonnunk a vizsgálatba. A "szabály/életforma-vélemények" elemzett PU-beli szembeállítása Wittgenstein egyik legalapvetőbb oppozíciójára utal, amelyet később A bizonyosságrólban részletesebben is kibontott: Itt az oppozíció egyik oldalán a változékony vélemények állnak, amelyekben tévedhetünk. Az oppozíció másik oldalán pedig alapvető ítéleteink helyezkednek el, amelyekben nem tévedhetünk, életünk fundamentumát teszik ki, nyelvjátékaink logikájához tartoznak, és ennek következtében szabályokként funkcionálnak. Az ezekben való összhang tehát a sikeres kommunikációnak általában is előfeltétele.

Hogy véleményeinkben tévedhetünk, azt jelenti, hogy a véleményeknek nem kell egymással összhangban lenniük ahhoz, hogy sikeresen kommunikálhassunk egymással. A tévedés fogalmához tartozik hozzá, hogy "helyét a játék előre látja", azaz hogy a tévedés nem csupán "teljes szabálytalanság, amely [csak] kivételképp fordul elő". (ÜG 647.§)¹⁷ Tévedni a tudás nyelvjátékaiban lehet, amelyekben az ítéletek szabályosan vagy az "igaz", vagy pedig a "hamis" kategóriája alá rendelhetők. Tehát itt még a tévedések is szabálykövetők: megvan a maguk helye a szabályok játékterében. A tudás nyelvjátékaiban azonban éppúgy elképzelhető valamely szabálytalan szabályszegés is: például megbotolhat a nyelvünk, vagy összezavarodhatunk egy pillanatra. Ám mind a szabálykövető, mind pedig a szabálytalan szabályszegésre áll itt is még mindig az az alapelv, amelyet Wittgenstein a PU I 242. §-ban fektetett le: ítéleteink többségében nem térhetünk el egymástól. Ha túlságosan gyakran hibáznánk ítéleteinkben, akkor az "igaz" és a "hamis" szó elveszítené jelentését. Ekkor nem ismernénk ki magunkat többé a nyelvjátékban, nem tudnánk a nyelvjátékot tovább játszani. A túl gyakori tévedés vagy véletlen szabálysértés tehát a vélemények nyelvjátékaiban is fundamentális jelentőségűvé válik, mivel fundamentális változások a következményei: megszüntetik a nyelvjátékot.¹⁸

Az Über Gewißheit számos megfogalmazása utalhat arra, hogy — szemben azokkal a kijelentésekkel, amelyek véleményeket fogalmaznak meg — a fundamentális ítéletekben nem hibázhatunk, azaz teljesen egyetértünk bennük: hiszen olyan ítéletekről van szó, amelyekben mint "az ítélés alapelve(i)ben" (ÜG 124. §) "ténylegesen nem kételkedünk". (ÜG 342. §) " [A]mint csak megkísérelnék bennük kételkedni", "a semmi előtt" állnék, mivel "a kételynélküliség a nyelvjáték lényegéhez tartozik". (ÜG 370. §) A fundamentális ítéletek vonatkozásában tévedés "már nem is gondolható el" (ÜG 54. §): velük kapcsolatban még csak nem is vehetem számításba, nem is mérlegelhetem, hogy esetleg tévedek. (ÜG 173. §) A fundamentális ítéletektől "nem térhetek el anélkül, hogy ez ne rántaná magával minden ítéletemet" (ÜG 419. §, vö. ÜG 614. §) — szemben a véleményekkel, amelyeket megváltoztathatok, illetve "másokra cserélhetek" (ÜG 402. §), mégpedig anélkül, hogy ettől még "minden ítélésben elbizonytalanodnék". (ÜG 66. §)

A számos olyan kijelentés ellenére, mely szerint ezekben az állításokban "ténylegesen nem kételkedünk" (ÜG 342. §), illetve egy tévedés itt "többé nem gondolható el" (ÜG 54. §), sok szöveghely szól arról is, hogy valójában a fundamentális ítéletekben is hibázunk, illetve eltérünk egymástól. Hiszen ha ez utóbbi nem volna lehetséges, akkor nem fordulhatnának elő azok az esetek sem, amelyeket Wittgenstein pedig oly gyakran ír le, s amelyekben a másikat "bolondnak és eretneknek" nyilvánítjuk (ÜG 611. §), mivel nem osztja alapvető nézeteinket. Emellett ezek az állítások — éppúgy, mint azok, amelyek véleményeket fogalmaznak meg — "ki vannak téve annak, hogy elfelejtjük, elnézzük őket, vagy hogy csalódunk [Täuschung] " (ÜG 651. §), s itt is megbotolhat a nyelvünk vagy összezavarodhatunk. (ÜG 625-626. §) A kérdés tehát a következő: hogyan lehetséges egyáltalán, hogy olyan ítéletekben hibázunk, amelyekben nem tévedhetünk?

Az első válasz a kérdésre még elég banális: fundamentális ítéleteinkben azért nem tévedhetünk, mivel velük kapcsolatban a "tévedés" szó nem alkalmazható, hiszen csak a tudás nyelvjátékainak állításai lehetnek igazak és hamisak. Tehát még ha hibázunk is fundamentális ítéleteinkben, ezt nem nevezhetjük tévedésnek. Ez utóbbi tétel azonban, amely csak egy fogalmi meghatározást ad a nyelvhasználat vonatkozásában, nem azonos azzal a tétellel, hogy egyáltalán nem hibázhatunk, hiszen hiba és tévedés nem azonosak.

A második válasz a "Nem tévedhetek benne! " megnyilatkozás fajtájából ered: mivel e megnyilatkozás "valamely idea visszautasításának", "fogalmi meghatározásnak" számít (ÜG 138. §), nem általános érvényű empirikus állítást fogalmaz meg, hanem "egyszerűen a kijelentés fajtáját adja meg" (ÜG 631. §), nyelvünk logikájáról állít valamit. Ez pedig azt jelenti, hogy a "tud" szó használata a mondatban "logikai". Ennek következtében "a mondat nem állítja, hogy adott körülmények között az ember semmi rosszat nem képes mondani". (ÜG 155. §)

A harmadik válaszra már a "valamely idea visszautasítása" fordulat is utalhatott. A "Nem tudok benne tévedni! " mondattal ugyanis a beszélő valamely alapbeállítottságát, alapattitűdjét [Einstellung] fejezi ki nyelvjátékaival szemben. Ez a mondat azonban — egyes szám első személy jelen idejű megnyilatkozásként kimondva, tehát mint amely egy beállítódást kifejez, és nem reflexíven leír — maga a beszélő számára a megnyilvánulás jelen idejében csak megingathatatlan lehet: nem merülhet fel benne kétely vele kapcsolatban, még csak nem is gondolhat arra, hogy a kijelentés esetleg később mégis elhibázottnak bizonyul. Valaki más azonban, aki az én megnyilatkozásomat csak hallja, azaz nem maga nyilvánítja ki, minden további nélkül abban a helyzetben van, hogy az én megnyilatkozásom helyességét kétségbe vonja (éppúgy, ahogyan ezt én is megtehetem az ő vonatkozásában). (ÜG 69., 629., 668. §) Emellett később még én magam is juthatok arra, hogy korábbi megnyilatkozásomat, ha nem is tévedésnek — hiszen ez a kifejezés itt továbbra sem helyénvaló —, de elhibázottnak tartsam. (ÜG 304, 645. §) A két utolsó állításból az a következtetés adódik, hogy saját teljes bizonyosságom dacára is előfordulhat, hogy megnyilvánulásom nem helyénvaló, ám ezt a megnyilvánulás jelenében csak valaki más láthatja, a magam számára pedig csak később mutatkozhat meg.

Ha valamilyen oknál fogva alapvető állításomat mégis feladom, úgy ez egész világképemet rendíti meg. (ÜG 69. §) Az én krízisem azonban érdektelen a másik számára: az ő világnézeti bizonyossága szempontjából ugyanis nincs jelentősége annak a véletlenszerű ténynek, hogy én tévedhettem. Az ugyanis, hogy világnézeti kérdésekben bizonyosak vagyunk, azt jelenti, hogy bármi történjék is, ez nem kell hogy arra bírjon, hogy világképemet feladjam. (Pl. ÜG 173., 380., 606. §) Egyetlen hiba tehát, amelyet elkövetek, nem hozza még veszélybe az egész nyelvjátékot, hiszen azt a többség továbbra is játssza. Ez csak akkor következhet be, " [h]a ez mindig vagy gyakran előfordulna", mivel ez "a nyelvjáték jellegét változtatná meg teljesen". (ÜG 646. §)¹⁹

A fundamentális állítások vonatkozásában tehát hasonló következtetésekre jutottunk, mint a véleményeket illetőleg: mindkettőben hibázhatunk (csak az első esetben ezt nem nevezzük tévedésnek), és a túl gyakori hiba mindkét esetben felbomlasztja a nyelvjátékot. (A fundamentális állításokat illetőleg esetleg meglehet az a sejtésünk — bár ezt Wittgenstein kimondottan nem állítja —, hogy ténylegesen kevesebb hibát követünk el, illetve hogy már kevesebb hiba is megszüntetheti a nyelvjátékot, mint a vélekedések nyelvjátékában.) A vélemények és a fundamentális ítéletek közötti különbség tehát valami másban áll, mégpedig abban, ahogyan ezeket a hibákat kezeljük, illetve abban, ahogyan hozzájuk viszonyulunk, és nem utolsósorban abban, ahogyan egymással meg tudjuk értetni magunkat.

2.221 Mások ítéleteinek megértése

Az, hogy a tudás nyelvjátékaiban egyes hibákat elkövetek, vagy hogy látom, hogy mások másképpen járnak el, mint én, arra indítanak, hogy kijelentéseimet felülvizsgáljam, és hibáimat kijavítsam. A másik oldalon az én tévedésem arra fogja indítani a másikat, hogy erre figyelmeztessen engem, és kijavíttassa őket velem. Eközben azonban mindkettőnk számára tudásunk egész épülete érintetlen marad. Ez tehát még a vonatkozó szekunder irodalomban agyonismételt következtetés, amely szerint a tudás nyelvjátékában megértési problémák nélkül vagyunk képesek a másikkal vitatkozni, még akkor is, ha tévedésben van, mégpedig azért, mert vitánk alapjául közös vonatkoztatási rendszer áll a rendelkezésünkre. Ezt a kijelentést azonban valamelyest finomabban is megfogalmazhatjuk, ha visszagondolunk arra, amit a tudás nyelvjátékaiban érvényesülő szabálykövetésről mondottunk: a másik tévedéseit azért lehet megérteni, mivel éppúgy az illető nyelvjáték szabályait követi, éppolyan "törvényes" helye van a nyelvjátékban, mint az igaz állításoknak. Egy tévedés "beilleszthető a tévedő helyes tudásába", megvan a helye a nyelvjátékban — azaz "nemcsak oka, hanem alapja is van" még az illető nyelvjáték határai között. (ÜG 73. §) Egy tévedéssel tehát nem kerülünk ki a szabálykövető magatartás határain kívülre, s ennélfogva a szabályok révén megragadható viselkedés határain kívülre sem.

A kivételek esete már kissé bonyolultabb. Mint mondottuk, a kivételeket a szabályok részeként sajátítjuk el. Ennek következtében a kivételek minden további nélkül érthetőek. Egy nyelvbotlás vagy a beszélő pillanatnyi zavara azonban nem esnek e kategória alá, mivel véletlen szabálytalanságok. Tehát, mondhatni, szabály nélküliek. Ennélfogva az illető nyelvjátékban magában közvetlenül nincsenek megalapozva. Mindazonáltal lehet hozzájuk indokokat vagy okokat találni, mondjuk a beszélő magatartásában, vagy az egyéb körülményeket vizsgálva, vagy pedig ezeket az indokokat, illetve okokat az illetővel interakcióban tisztázni. Tehát ekkor ugyan nem értjük a másikat olyan magától értetődően, mintha kijelentései az illető nyelvjáték szabályai alá esnének, ám mégsem marad a számunkra reménytelen rejtvény.

Utóbbi eset csak akkor fordul elő, ha ítéleteinek többségében hibázik, és ekkor már függetlenül attól, hogy téved, megbotlik a nyelve vagy pedig összezavarodott. Ebben az esetben ugyanis már olyan deviánsan fog viselkedni, vonatkoztatási rendszerünktől oly mértékben el fog térni, hogy számunkra elmeháborodottnak fog tűnni, akit többé már nem vagyunk képesek megérteni.

Ez utóbbi a hatása már egyetlen hibának is a fundamentális ítéletekben, mint A bizonyosságról számos paragrafusa kiemeli. (Pl. ÜG 71., 155., 611., 659. §) Az ilyen kommunikációs szituációra ugyan Wittgenstein leginkább azt a megoldást hangsúlyozza, hogy ha a másik meggyőződése "ellentmond az én alapnézeteimnek", akkor "ebbe bele kell törődnöm" (ÜG 238. §), azaz le kell mondanom a további — hiszen reménytelen — vitáról. A fundamentális ítéletek vonatkozásában ugyanis a korrekció — szemben a vélekedésekkel — nem jöhet számításba: régi ítéletemet itt nem cserélhetem ki jobbra, hanem csak — mint már elhangzott — vagy egész világképemet őrizhetem meg minden ítéletével egyetemben, vagy pedig fordítva: mindenestül fel kell adnom. Ennek megfelelően a másik számára reménytelen a vállalkozás, hogy érvek segítségével helyesebb ítéletekre bírjon.

Mégis találhatunk olyan szöveghelyeket is, amelyek más stratégiát javasolnak.

(1) Először is nem kizárt, hogy sikerül a másikat mégis jobb belátásra bírnom, ámbár nem ésszerű érvekkel, hanem azáltal, hogy — mint a misszionárius a hitetleneket — meggyőzöm, mondhatni, megtérítem. (ÜG 612. §) Eközben azonban még csak azt sem fogom tudni, hogyan is sikerült ez nekem. (ÜG 257. §) Ez a stratégia tehát azáltal vezet a másik megértéséhez, hogy egyetértésre jutunk, tehát ítéleteink összhangba kerülnek egymással.

(2) Másodszor reakcióm a másik devianciájára sok esetben nem is a teljes elutasítás vagy a teljes értetlenség, hanem csak a bizonytalanság, hogy valóban értem-e őt. (Pl. ÜG 81., 154., 255. §) Ekkor tehát, még ha csak korlátozottan is, de valamennyire értem a másikat, vagy legalábbis ez a lehetőség nem zárható ki teljesen.

(3) És harmadszor, ha már odáig jutottam, hogy felteszem a kérdést, mire is gondolhat a másik, akkor erre többféle válaszlehetőség is van. Először is a válasz némi töprenkedés után lehet megint csak az, hogy az illető "nincs eszénél". De juthatok arra is, hogy például hazudik (ÜG 659. §),vagy megbotlott a nyelve, vagy pillanatnyilag összezavarodott. (ÜG 625-626. §) Az utóbbi három eset pedig először is már nincsen elzárva az interpretáció elől. Emellett pedig a vállalkozás ekkor már sem nem reménytelen, sem nem értelmetlen (nem értelmetlen abban az értelemben, hogy a nyelvjáték logikája kizárná): a másikat el lehet téríteni a hazudozástól, vagy figyelmeztetni lehet arra, hogy megbotlott a nyelve stb. Ennek az az oka, hogy ezekben az esetekben valójában nem arról van szó, hogy a másik nem osztja fundamentális nézeteinket, tehát nem arról van szó, hogy mit gondol, hanem csak arról, amit mond. Ezek az esetek tehát a következő distinkcióra hívhatják fel a figyelmünket: általában véve ugyan igaz, hogy a másikat képtelenek leszünk — vagy legfeljebb csak korlátozottan leszünk képesek (lásd a második esetet az előbb) — megérteni, ha fundamentális kérdésekről más nézetei vannak, mint nekünk. Ám nem állja meg a helyét az az állítás, hogy a másik megértése már akkor is kizárt, ha csak más nézeteket hangoztat, olyanokat, amelyek nincsenek összhangban a mieinkkel.

2.222 PU I 242. § kontra "Über Gewißheit"

A bizonyosságról koncepciója a véleményeket illetőleg tehát nem mond ellent a Filozófiai vizsgálódások 242. §-ában olvasottaknak: az előbbiek fényében az utóbbi követelményét, mely szerint a megértés logikai feltétele, hogy ítéleteink nagyobbrészt összhangban legyenek, azzal egészíthetjük ki, hogy ez az összhang a tévedéseket, a kivételeket, magát a szabálysértést sem zárja ki, még akkor sem, ha határok közé szorítja őket.

Ami a fundamentális ítéletekbeni összhangot illeti, A bizonyosságról tovább árnyalja a Filozófiai vizsgálódásokban mondottakat: A bizonyosságról koncepciója először is elképzelhetetlen a nélkül az előfeltevés nélkül, hogy ténylegesen nem mindig vagyunk összhangban a fundamentális ítéletekben sem. A hiba lehetősége mindazonáltal nem azonos azzal, hogy a hiba érthető is. Mivel a Filozófiai vizsgálódások említett paragrafusaiban ez a második lehetőség — az első lehetőséget nem is említve — természetesen nem merülhet fel, erre nézvést csak A bizonyosságról szolgáltathat számunkra adalékokat. A megértés lehetősége a fundamentális ítéletek eltérése közepette csak az esetek egy bizonyos fajtája és korlátozott száma számára, illetve korlátozott értelemben nyitott. Ez az egyik oldalon azt jelenti, hogy az ítéletek összhangjának a követelménye nem annyira szigorú, mint amennyire az első pillantásra esetleg tűnhetik. A másik oldalon azonban A bizonyosságról nem is adja fel az elvet, hanem inkább csak módosítja és árnyalja.

Az említett első eset, amikor is meggyőzés révén jutunk egyetértésre, az egyik oldalról mindenképpen valamilyen értelemben kommunikáció két vonatkoztatási rendszer között, különben hogyan hathatna az egyik fél a másikra. Magának az érintkezésnek a természete azonban homályban marad a felek számára, ami a megértés korlátaira utal. A második esetben a megértés a bizonytalanság miatt marad tökéletlen.²⁰ A másik oldalon az első eset az eredeti összhangtézist is igazolja annyiban, amennyiben a meggyőzés eredménye az ítéletek összhangja: a meggyőzésnek tehát éppen az a célja, hogy a megértés logikai feltételét realizálja. S végül a harmadik eset — a nyelvbotlás vagy a hazugság esete —, láthattuk, ténylegesen az ítéletek összhangjára alapoz, s csak az ellen szól, hogy megelégedhetünk azzal, hogy pusztán a kimondott szavakra ügyeljünk anélkül, hogy környezetüket és körülményeiket figyelembe vennénk.

Vegyük észre: ez az összefoglalás mind a véleményekről, mind pedig a fundamentális ítéletekről nem mond ellent annak, amit korábban a szabályokról általában kifejtettünk, vagyis annak, hogy a szabályok a kivételeket, a szabályszegést stb. is megengedik. Mindazonáltal ami az utóbbiakat illeti, Wittgenstein a fundamentális ítéletekről szólva — annak ellenére, hogy szabály jellegűek — szigorúbbnak látszik, mint amikor csak a szabályok mozgásterét általában határozta meg. Akárhogy is, a szabályokról és az ítéletekről mondottak hasonlósága alkalmat adhat a számunkra arra, hogy a családi hasonlóság elvét, amelyet korábban a szabálykövetés kapcsán említettünk, itt is bevonjuk a vizsgálódásba. Az ítéletek összhangja — legyen az a vélemények vagy a fundamentális ítéletek összhangja — nem jelenthet többet, mint amit a szabálykövetés általában vett összhangjánál jelentett: tehát nem a minden tekintetben vett összhangot, hanem csak egy sornak a folytatását, amelynek tagjai egymáshoz a családi hasonlóság alapján csatlakoznak. És ez lehet az egyik megoldás arra a kérdésre, hogy a Filozófiai vizsgálódások 242. §-ában nem az összhangról van szó, hanem csak egyfajta összhangról [eine Übereinstimmung]. És ez azt jelenti, hogy akkor is individualitás az, amit megértünk, ha összhangban van velünk a másik, akit megértünk. Így az individuális, különös eseteknek a wittgensteini rendszerben a szabálykövetés, illetve az ítéletek összhangja ellenére is megvan a maguk helye: az individualitás a wittgensteini fogalmi hálóban konceptualizálható.

2.223 Ki az, aki ítél?

Az individualitás azonban még messze nem jelent szubjektumot vagy személyt, hiszen az individualitás kritériumának megfelelnek például egy fa levelei is, amelyek egymással a családi hasonlóság organikus elvén keresztül rokonok. Ám — mint e tanulmány elején már elhangzott — többek közt azt nevezzük szubjektumnak, illetve személynek, aki gondolkozik és cselekszik is, aki saját, személyes módon hozzájárul a közösségihez, illetve társadalmihoz.

Szemben azokkal a szöveghelyekkel, amelyeket a Megjegyzések a matematika alapjairólból bevezetőképp idéztünk, A bizonyosságrólban már többé nem eliminálható annak a személynek jelentősége, aki valamely szabályt követ, vagy egy ítéletet kimond.

Ez többek közt abból a már említett tényből következik, hogy a teljes bizonyosság csak a "Nem tévedhetek benne! " megnyilvánulás egyes szám első személyű formáit illeti meg.

Teljes bizonyossággal cselekszem. De ez a bizonyosság a sajátom (ÜG 174. §),

emeli ki Wittgenstein. Így ugyan egyfelől igaz, hogy a fundamentális igazságok rendszerét hosszú tapasztalat során szívom fel mintegy magamba, s ezzel egy közösséghez csatlakozom, amelyet tudomány és nevelés forrasztott össze. Ám mégis " [é]n, Ludwig Wittgenstein" vagyok az, aki

hiszem, biztos vagyok benne, hogy a barátomnak nem fűrészpor van a testében vagy a fejében [...] Ebben kételkedni őrültségnek látszik a számomra, természetesen ismét a többiekkel egyetértésben; ám én értek velük egyet. (ÜG 281. §)

Az is igaz ugyan, hogy mondjuk a "Hiszem, hogy két kezem van" megnyilatkozásba azt is beleértjük, hogy

minden értelmes ember [is] így tesz (ÜG 252. §, vö. ÜG 325. §),

tehát az "én" szóval sem nem saját eredetiségünket nem hangsúlyozzuk, sem pedig nem saját kivételes helyzetünket emeljük ki az igazság ismerete tekintetében a többiekkel szemben. Ám van különbség aközött,

hogy az ember az iskolában tanulja-e, hogy mi igaz és mi hamis a matematikában, vagy pedig magam jelentem be, hogy egy állításban nem tudok tévedni. (ÜG 664. §)

Az utóbbi esetben ugyanis

ahhoz, ami általánosan rögzített, különöset fűzök hozzá. (ÜG 665. §)

Saját különös hozzájárulásom a szabályhoz többek közt azért lényeges, mert — mint láttuk — a szabályok megengedik a kivételt és a tévedést. Ennek következtében a szabály fennállása még nem mond semmit az egyes esetről, s így az én esetemről sem:

A nyelvjáték, amely a személynevekkel operál, még nyilván fennállhat, ha én tévedek a nevemben — ám előfeltételezi, hogy értelmetlen azt mondani, hogy az emberek többsége téved a nevében. (ÜG 628. §)

Így a fordulat: "Nem tudok benne tévedni! " ugyan az állítás fajtáját határozza meg, a kijelentés helyét a nyelvjátékban,

[d]e lényegileg rám vonatkozik, s nem a játékra általában. (ÜG 637. §)

2.23 Az érzésekről szóló ítéletek összhangja

Hogy mit is értsünk az ítéletek "többségén", amelyekben összhangban kell lennünk egymással, milyen helyet foglalnak el az elfogadott ítéletek a nyelvjátékban, ez nyelvjátékról nyelvjátékra változik. Ugyan sem a matematikai állításokban, sem pedig a nevemben nem tévedhetek, ám az előbbieket kövületeknek tekintjük (ÜG 657. §), "mintegy a vitathatatlanság pecsétjét ütjük rájuk" (ÜG 655. §), felvehetők "a logika valamely könyvébe" (ÜG 628. §) — ami mind nem mondható el az "Engem L. W-nek hívnak" mondatról. Az összhang a matematikában bizonyosan szigorúbb, mint a személynevek nyelvjátékában. Azt, hogy a "többség" mit jelent, s hogy az összhang melyik fajtájáról van szó, már csak azért sem lehet egyértelműen, illetve általánosan meghatározni, mivel a fundamentális és a tapasztalati állítások közötti határ meghatározatlan. Tapasztalati állítások átváltozhatnak fundamentális állításokká és fordítva. Ugyanaz a mondat a mindenkori kontextustól függően éppúgy alkalmazható fundamentális ítéletként, mint empirikus kijelentésként.

És van egy nyelvjáték, az érzések nyelvjátéka, amelyre éppenséggel az a jellemző, hogy ítéleteink gyakran eltérnek egymástól. Az érzések nyelvjátékára éppenséggel a bizonytalanság és a meghatározatlanság a jellemző. Ahhoz, hogy például egy érzelemnyilvánítás őszinteségéről meggyőződjünk, nem alkalmazhatunk szisztematikus szabályokat, mivel a szabályok "nem olyanok, mint a számítási szabályok". (PU II 575. o.) Szemben a színekről szóló kijelentésekkel, amelyekben "általában" "teljes összhang" uralkodik, " [a]bban a kérdésben, hogy valaki őszintén nyilvánítja-e ki az érzéseit vagy sem, általában nincsen ilyen összhang". (PU II 574. o.) A pszichológiai igék használata — mondja Wittgenstein a gondolkodás kapcsán — általában is sokkal kuszább, "használatuk nem olyan világos és annyira könnyen áttekinthető, mint például a mechanika szabályai". (Z 113. §) Itt tehát maga a nyelvjáték olyan, hogy "elasztikus szerszámmal" játsszuk (LS I 243. §), "hajlékony fogalmakkal". (LS II 39. o.) Tehát " [h]ogy ez a bizonytalanság fennáll, fogalmunkban rejlik; szerszámunkban (BPP II 657. §), a "módszerben", "az evidencia szabályaiban". (BPP II 657. §) Ennélfogva itt "a bizonytalanság posztulálva van" (BPP II 666. §), "konstitucionális". (BPP I 141. §) Itt éppenséggel úgy áll a helyzet, hogy "ahol én biztos vagyok, ott a másik bizonytalan. És ez természeti tény. " (BPP II 683. §) Ennélfogva az, hogy nem tudhatjuk, mi megy a másikban végbe, "logikai lehetetlenség", és nem pszichológiai, amely utóbbi "az evidencia exakt szabályainak hiányából" ered. (LS II 126. o.) Így az olyan kijelentés, mint "Nem tudhatom, a másik mit érez" tapasztalati állításként használva ugyan félrevezető és értelmetlen, mégis fontos összefüggésre mutat rá. Ez azonban grammatikai összefüggés, s például a "fájdalom" szó használatára vonatkozik, és nem fájdalmaink fiziológiai vagy pszichológiai természetére. (Vö. pl. VPS 49-50. o.)

Az érzések, illetve a pszichológiai igék nyelvjátékának ez a bemutatása ugyan egyfelől beilleszthető a wittgensteini gondolatrendszerbe: hiszen a nyelvjáték szabályai azok, amelyek a bizonytalanságot és a meghatározatlanságot megengedik, és az ítéletek többségének összhangját nem írják elő. Ebben a nyelvjátékban megszokott esetnek számít, nem pedig tévedésnek²¹ vagy hibának, ha valaki valamelyik embertársa érzéseit másképp ítéli meg, mint valaki más. Ennélfogva nem is kell feladnom csak azért az ítéletemet, mert a többiek más nézeten vannak. Az összhangot ebben a nyelvjátékban nem az definiálja, hogy minden ítélet vagy besorolható, vagy pedig nem azok közé az ítéletek közé, amelyeket az emberek többsége oszt, és ezért elfogadhatók.²²

Ez a körülmény azonban egyidejűleg a wittgensteini rendszer érzékeny pontja is. Először is felmerül a kérdés, hogyan lehet egyáltalában egy ilyen nyelvjátékot játszani. Ezt a problémát még legalábbis részben meg is lehetne oldani azzal, hogy (1) legalább bizonyos, primer érzelemnyilvánításokat illetően összhangban vagyunk. Még ha gyakorta bizonytalanok vagyunk is, mégis létezik olyan is, mint "az öröm félreérthetetlen kifejezése", s nem csak "az ellenkezője. [...] Vannak mégis esetek, amikor csak valaki őrült tarthatná (pl.) a fájdalom kifejezését őszintétlennek". (LS II 48. o.) (2) Ám nemcsak a biztos érzelemnyilvánításoknak ez a környezete tudhat a későbbi, bonyolultabb megnyilatkozások hátteréül szolgálni. A pszichológiai igék nyelvjátékaihoz általában is háttérként szolgálnak a többi nyelvjátékok, amelyek a "normális" egyetértésre alapoznak. Így az előbbiekhez mégis tágabb értelemben alapul szolgálnak.

Ez a válasz azonban rögvest egy második aspektusra is utal: a bonyolult érzések előfeltételezik a primitívek meglétét, illetve a "pszichológiai" nyelvjátékok a többi nyelvjáték meglétét. Ha minden nyelvjáték a pszichológiai nyelvjátékokhoz, vagy a bonyolult pszichológiai igék nyelvjátékához lenne hasonlatos, akkor ez egész emberi életünket áttekinthetetlenné tenné, összezavarná, vagy — miként A bizonyosságrólban elhangzik — a semmi szakadékába taszítaná. (ÜG 370. §) Vagy legalábbis — hogy valamivel visszafogottabb álláspontot foglaljunk el — megváltoztatná egész életünket, s ekkor Wittgenstein szellemében megkérdezhetnénk, mennyiben beszélhetünk még emberi életről.

2.3 A mondottak következményei arra nézvést,

hogyan lehet egy másik életformát megérteni

Milyen következményei lehetnek mármost a másik ember megértésének ekképp összefoglalt feltételei valamely másik kultúra, illetve életforma megértésére nézvést?²³

Először is azt, amit arról az összhangról mondottunk, amely a tudás nyelvjátékainak empirikus ítéleteire áll, akképp alkalmazhatjuk valamely más életforma megértésére, hogy tapasztalati ítéleteink többségében, ám nem minden ítéletünkben kell összhangban lennünk ahhoz, hogy egymással megértessük magunkat. Amint azonban nem egy másik emberre, hanem egy másik kultúrára gondolunk, hamar megvilágosodik a számunkra, hogy nehezen képzelhető el, hogy úgy térjünk el egymástól empirikus ítéleteink többségében, hogy közben minden fundamentális ítéletünkben összhangban vagyunk. Ez a belátás visszahat a másik ember megértéséről szóló koncepciónkra is: arra a következtetésre juthatunk — amelyet Wittgenstein maga egyébként explicite nem vont le —, hogy ha a legtöbb tapasztalati ítéletben különbözik a véleményünk, akkor ez legalábbis a fundamentális ítéletek bizonyos eltérésére utal.

Abból, amit magukról a fundamentális ítéletekről mondottunk, először is az a következtetés adódik, hogy elegendő, hogy csak egyetlen fundamentális ítéletünkben eltérjünk egymástól ahhoz, hogy a másik kultúrát ne értsük. Ezt a tételt azonban, amelyet a szekunder irodalomban általában képviselnek, A bizonyosságról megszorításai alapján valamelyest tovább árnyalhatjuk. A nyelvbotlás vagy a hazugság esetei itt ugyan érdektelenek, ám nem azok az esetek, amikor csak bizonytalanok vagyunk, vajon jól értettük-e a másikat. Az utóbbi alapján a másik kultúra globális elutasításáról, illetve mindent átfogó meg nem értéséről szóló tézist akképp enyhíthetjük, hogy legalább a megértés egy fajtáját, egyfajta, habár bizonytalan megértést alapvetően nem zár ki.²⁴

Ami az érzésekről szóló ítéletekbeni egyetértést illeti, a mondottak alapján a következő — Wittgenstein által szintén nem levont — következtetésekre juthatunk: (1) Ha ugyanazon kultúrán belül nem kell egymással egyetértenünk ítéleteink többségében, úgy ez nem lehet valamely más kultúra megértésének sem a feltétele. Egyedül abból a tényből, hogy érzésekről szóló ítéleteink a másik kultúra polgárainak megfelelő ítéleteitől eltérnek, még nem következik, hogy az illető kultúrát nem értjük. Az egyes ítéleteknek itt nincsen jelentősége, másodlagosak. (2) Az e tekintetbeni valamely alapvető különbséget elsősorban általános negatív állításokban fogalmazhatjuk meg: (a) Így például olyan embereknek tulajdonítunk szomorúságot, akik saját kultúrájukban soha nem tűnhetnének szomorúnak, mivel ott arra vannak az emberek betanítva, hogy szomorúságukat olyan külső jelekkel fejezzék ki, amelyeket a mi kultúránkban mondjuk örömrivalgásnak tekintenek. (b) A különbség kettőnk között lehet ennél is fundamentálisabb, ha fogalmi rendszerünk más: Az illető kultúrában például a szomorúságnak nincsen jelentősége, illetve nincsen neve, mivel mondjuk csak a szenvedélyes érzések számítanak a számukra. Tehát soha nem tulajdonítanak szomorúságot valakinek. (c) De a köztünk lévő szakadék lehet ennél is mélyebb, mivel általában véve alapvetően más képünk van az érzelmi életről, mint nekik. Számukra például csak az számít érzésnek, amiről szólva a nyelvi közösség ítéleteinek többsége egyhangú, ami maradéktalanul felolvad a viselkedésben, és ami előre látható és kiszámítható, mint valami mechanizmus. Tehát ők olyan jelenségeket tekintenek érzéseknek, amelyeket mi még csak nem is sorolnánk a lelki élethez.

3 A másodlagos jelentés

Ahhoz, hogy az individualitás, illetve a szubjektum konceptualizálásának további aspektusait tárgyalhassam, a következőkben az eddigieknél bonyolultabb és kevésbé konvencionális érvelésmódhoz fogok folyamodni. Elemzésem kiindulópontjául a másodlagos jelentés wittgensteini fogalma fog szolgálni. A másodlagos jelentés esetei azon egyedi, különös esetek közé sorolhatók, amelyek számára a szabályok "rejtekajtókat" hagynak nyitva. Emellett többek közt az érzelemnyilvánításokkal is összekapcsolódnak. Így vizsgálatuk hozzájárulhat azon téziseink finomításához is, amelyek az érzésekről szóló ítéletek összhangjára vonatkoztak.

3.1 A jelentés használatelméletének határai²⁵

A másodlagos jelentés esetei azok közé tartoznak, amelyekre a Filozófiai vizsgálódások 43. §-ának megszorítása a jelentés használatelméletének korlátairól áll. A 43. §-ban a következőt olvashatjuk:

Az esetek nagy részében — ha nem is minden esetben —, amikor a "jelentés" szót használjuk, a szót így magyarázhatjuk: egy szó jelentése—használata a nyelvben.

Ebben a kijelentésben Wittgenstein az "egy szó jelentése—használata a nyelvben" állítás érvényességét csak az esetek nagy részére, ám nem minden esetre terjeszti ki. Ennek a megszorításnak egyik lehetséges értelmezésére utal például PU I 564. §. Itt Wittgenstein példaként a sakk egy szabályát hozza fel, amelyet követve ahhoz, hogy eldöntsük, ki lesz a világos, minden játszma előtt a király segítségével sorsot húzunk. Ezt a szabályt Wittgenstein (szemben a nyelvjáték lényegi szabályaival, amelyek a játékot konstituálják) lényegtelennek tartja, olyannak, amelyet akár meg is változtathatunk anélkül, hogy a nyelvjáték elveszítené lényegét [Witz]. Valamely nyelvi megnyilvánulás lényeges és lényegtelen árnyalatainak distinkciója további wittgensteini megjegyzéseknek is alapul szolgál. A "menni" szónak például Wittgenstein szemében nincsen más jelentése az "én megyek" mondatban, mint a "te mész"-ben (LS I 285. §), éppúgy, mint ahogyan valamely szó jelentése abban az értelemben nem változik a szituációtól függően, hogy a szót mondjuk tegnap vagy ma, valamely felkiáltásban vagy egy leírásban mondtak-e ki. (Pl. PU I 226. §, LS I 44., 58., 288. §) Valamely szó jelentését ugyanis Wittgenstein szerint a jelentés magyarázata révén lehet megadni. (PU I 560. §) Ám épp ez a magyarázat nem változik meg feltétlenül egy szónak minden, még ha különböző használatakor: Sem a "menni" szót nem magyarázzuk másképpen az "én megyek"-ben, mint a "te mész"-ben, sem pedig a "Beethoven" szót másképpen a "Beethoven! " felkiáltásban, mint a "Beethoven 1770-ben született Bonnban" kijelentésben. (LS I 58. §)

Egy szó jelentését és használatát tehát nem lehet egyértelműen egymáshoz rendelni, mégpedig azért nem, mert "nem minden használat [...] ad ki jelentést" (LP I 289. §): vannak a használatnak olyan mozzanatai, illetve vannak olyan alkalmazási módok, amelyek a jelentés szempontjából lényegesek, de olyanok is, amelyek éppenséggel lényegtelenek. A lényegtelenség azonban nem jelent — vagy, mint rögvest látni fogjuk, nem feltétlenül jelent — szabálytalanságot. Az, hogy a királlyal húznak sorsot — szabály. Az "én megyek", "te mész" paradigma is a magyar nyelv ragozási szabályait követi, éppúgy, ahogyan a "Beethoven" szót mind a "Beethoven fenséges! " felkiáltásban, mind pedig a "Beethoven 1770-ben Bonnban született" kijelentésben a magyar szintaxis szabályai szerint használjuk. A magyar nyelv szabályainak környezete nélkül még egy olyan felkiáltást sem tudnánk megérteni, mint "Beethoven! ". Ez a felsorolás mindazonáltal az esetek egyik különbségére is utal: Még ha a ragozás szabályai a "menni" szó jelentése szempontjából lényegtelenek is, mégis aligha változtathatók meg, éppoly kevéssé, mint a német szintaxis szabályai. A sorshúzás szabályát ezzel szemben, még ha szabálynak számít is, minden további nélkül hatályon kívül lehetne helyezni. Így a következő megjegyzés — amely a nyelv lényeges és szeszélyes-véletlenszerű vonásainak különbségeiről szól — inkább áll erre az utóbbi szabályra, mint az első kettőre: "A »jelentés« fogalma" arra szolgál, hogy

azt, amit a nyelv szeszélyes képződményeinek lehetne nevezni, megkülönböztessük azoktól, amelyek lényegesek, s céljának természetében rejlenek. (LP 326. §)

A sorshúzás szabálya tehát a szabálykövetés különös esetére példa: a szokásos szabályok — még azok is, amelyek nem határozzák meg a jelentést, tehát ebben a vonatkozásban irrelevánsak — viszonylag állandóak. Állandóságuk az egyik feltétele annak, hogy egymással megértessük magunkat. A sorshúzás szabálya viszont, mint mondottuk, nem érinthetetlen. Abból, hogy könnyen megváltoztatható, az a következtetés adódhat, hogy nem nélkülözhetetlen feltétele a nyelvjátékbeli megértésnek, nem feltétele annak, hogy a nyelvjátékot tovább lehessen játszani. Ez először is arra utal, hogy a Filozófiai vizsgálódások 242. §-a még csak nem is minden szabályra érvényes, másodszor pedig arra, milyen nagy mértékben térhetünk el legalább bizonyos szabályoktól: egyenest komoly következmények nélkül odáig mehetünk, hogy e szabályokat érvénytelennek nyilvánítjuk.

"Szeszélyes képződményeken" azonban Wittgenstein nemcsak ezt a második típust érthette, hanem egy harmadikat is: nevezetesen azt, amelyet a "finom árnyalatok" fogalmával jellemzett (PU II 541. o.), s amelyet nem szabályok irányítanak, és nem szabályok alapján ismerhetők fel. (BPP II 695. §)²⁶ E harmadik típusnak tehát valamely olyan térben lehet helye, ahová a szabályok rejtekajtókat hagytak nyitva. E harmadik típus ténylegesen is előfordul Wittgensteinnál: miként mindjárt látni fogjuk, a másodlagos jelentés eseteinek egy csoportját lehet ide sorolni.

3.2 Elsődleges és másodlagos jelentés²⁷

Azok a példák, amelyeket Wittgenstein a másodlagos jelentésre felhoz, két csoportra oszthatók. Az első csoport elkövetkezendő gondolatmenetünk szempontjából nem különösebben lényeges: így például Wittgenstein azt mondja, élettelenről — így például babákról — csak másodlagos értelemben mondhatjuk, hogy fájdalmai, érzetei vannak, eszméleténél van vagy öntudatlan; s ugyanígy másodlagos értelemben használjuk a vonat szót, amikor a gyerekek vonatosdijáról beszélünk. (PU I 281-281. §)

A másik, a számunkra fontos csoportot olyan példák jellemezhetik, mint hogy "az e magánhangzó számomra sárga" (PU II 557. o.), az a pedig kék vagy piros (PU II 533. o.); vagy hogy hogyan tudnánk eldönteni, hogy a szerda kövér és a kedd sovány vagy fordítva (PU II 556. o., LS I 795-796. §) — mely példákban a "sárga", "kék", "piros", "kövér", sovány" szavakat használjuk másodlagos jelentésükben.

Ezek a szavak, másodlagos jelentésükben használva, a Filozófiai vizsgálódások 43. §-ában olvasott korlátozás tiszta esetei, mely szerint, láthattuk, nem minden használatnak felel meg jelentés. Mivel a "kövér", "sovány" stb. szavak jelentését ezekben a kontextusokban nem magyarázzuk másképpen, mintha primer jelentésükben szerepelnének (LS I 796-797. §), ezért nincs is a szokásoshoz képest másik jelentésük, csak másik használatuk. (PU II 556. o., LS I 795. §)²⁸

A másodlagos jelentés egyik legfontosabb jellemzője, hogy nem metaforikus, nem képes jelentés, s nem is átvitt értelem.

(1) Mivel a metaforikus jelentés magyarázata nem esik egybe az elsődleges jelentés magyarázatával, hanem az utóbbi módosulása. Ennélfogva meg is lehet határozni, miben áll a jelentésmódosulás, meg lehet mondani, miképpen változott meg az alapjelentés. Gondoljunk csak olyan metaforikus kifejezésekre, mint például "üstökösszerű pálya" stb.²⁹

(2) Ezért a metaforikus kifejezésmódot meg is tudjuk indokolni.³⁰ A primer és a metaforikus (vagy képes vagy átvitt) értelem között hasonlósági reláció áll fenn. Ilyen magyarázat a másodlagos jelentés esetében nem lehetséges: nem tudunk például a keddnek azokra a tulajdonságaira rámutatni, amelyek kövérré teszik.³¹

(3) Általában sem lehet megmondani, miért kövér a kedd, és miért piros az a. Ennek oka az, hogy (a) a másodlagos használat nem része a "kövér" vagy a "piros" szavak használati konszenzusának, továbbá (b) ugyan a szavak jelentése nem változott, ám az új használat mégsem magyarázható meg azoknak a tárgyaknak a hasonlóságával, amelyekre a szavak vonatkoznak.

(4) Ugyan a másodlagos használat szóválasztása így nem kézenfekvő, ám mégis magától értetődőnek — a "találó szónak" tűnik a beszélő számára.³² A "találó szó" — s így a másodlagos jelentésben használt szó — expresszív természetű, egy élmény közvetlen kifejezése, közvetlen, spontán reakció — olyan, mint valami kép, amely ránk erőszakolja magát. (BPP I 1061. §)³³

A megadott négy jegy alapján most már az is világossá válhatott, miért nem foglalkozunk a továbbiakban a másodlagos jelentés első válfajával. A "fájdalom" szó babákra alkalmazva nem expresszív használat, mely valamely élmény vagy érzés kifejezője volna, s éppenséggel meg is tudjuk indokolni a szóválasztást az emberek és babák hasonlatosságára rámutatva. A szóhasználat tehát itt semmiképp sem tekinthető konszenzus nélkülinek. Ennélfogva ez a használat nem is nevezhető a 3.1 pontban mondott módon szeszélyesnek.

3.3 Másodlagos jelentés, élmény, aspektuslátás

A másodlagos jelentésnek a második, számunkra lényeges fajtája olyan jelenségekkel hozható kapcsolatba, mint az élmények és érzések, az atmoszféra, az aspektuslátás, az aspektus- és jelentésvakság. Ha valaki a keddet kövérnek vagy soványnak látja, akkor számára a kedd egy új aspektusa villan fel, valamely új aspektus felvillanása pedig Wittgenstein szerint fogalmilag kapcsolódik össze megnyilvánulásával, az élmény közvetlen kifejezésével. A "kövér" és "sovány" szavakat másodlagos használatukban különös atmoszféra lengi körül, különös élmény és érzés hatja át őket. Aki nem képes arra, hogy ezt a különös atmoszférát érzékelje, a jelentésélményt érezze, azt — az aspektusvak analógiájára — jelentésvaknak nevezhetjük.

A jelentésvakság — a jelentésélménnyel, az aspektuslátással és az aspektusvaksággal együtt — korábban az értelmezők szemében rendszerint másodlagos jelentőségűnek tűnt.³⁴ Az utóbbi időben azonban több szerzőnél erősen előtérbe került. Mivel ezekben a továbbgondolásra inspiráló, de legalább annyira bírálatra is ingerlő értelmezésekben a fenti fogalmak azokkal a fogalmakkal is — mint például individuum, személy, szubjektum, ágens — kapcsolatba kerültek, amelyekkel jelen tanulmányunkat indítottuk, a továbbiakban röviden ezeket fogom áttekinteni.³⁵

Ezekben az értelmezésekben az a közös, hogy a másodlagos jelentésnek, és ezzel összekapcsolva a jelentésélménynek és az aspektuslátásnak a mentális jelenségek továbbá azon sajátos emberi beállítódás tekintetében tulajdonítanak jelentőséget, amellyel nyelvjátékainkkal és más emberekkel szemben viseltetünk.

Ezen interpretációk szerint a másodlagos jelentés a nyelv "prózai" funkciói mellett a nyelvhasználatnak egy második válfaját képviseli. Míg az első szisztematikus, funkcionális, megegyezésen alapuló és önkényes, amely definíciókra törekszik, tényállásokat képez le és információkat közöl, addig a második a kifejezést, a megnyilvánulást szolgálja. Ebben a második nyelvhasználatban a szavak gesztusokként, szignálokként jelennek meg, azaz alkalmazásuk nem rögzített szabályok megtanulása révén és általánosan elismert szabályok alapján történik, hanem csak az egyedi kontextusnak köszönhetik jelentésüket. Ennélfogva a megértés itt nem megegyezés kérdése, hanem spontán, egyszeri reakció egy bizonyos egyedi szituációra.³⁶

Ennélfogva a másodlagos jelentésükben használt szavak kiváltképp alkalmasak arra, hogy a bensőt kifejezzék, melynek összetettsége éppenséggel valamely szabályok nem szabályozta, spontán, szubjektív kifejezésmódot igényel.³⁷ Az így használt szavak először is a mentális jelenségeket nem kauzális feltételekkel vagy a viselkedéssel összekapcsolva írják le,³⁸ másodszor pedig a másik viselkedésének "finom árnyalatait" láttatják meg velünk, azaz az emberi viselkedést kauzális viszonyokon kívülre helyezik. A viselkedés finom árnyalatai és a benső egymással fogalmilag kapcsolódnak össze. Az egyik oldalon a bensőről alkotott fogalmunkhoz tartozik hozzá, hogy a viselkedés terminusai leírásához, illetve kifejezéséhez nem elegendők. A másik oldalon a másik viselkedése azért előreláthatatlan a számunkra — s az előreláthatatlanság hozzátartozik "a finom árnyalatok" fogalmához —, mivel olyasvalakinek a viselkedése, aki nem automata, hanem lelke van.³⁹ A viselkedés előreláthatatlansága emellett a cselekvések intencionalitásával is kapcsolatba hozható. Annak, hogy az aspektus-, illetve jelentésvak szándéka bizonyos kifejezéseire képtelen, az a következménye, hogy cselekvései az intencionalitás bizonyos vonásait is nélkülözik. Tehát csak korlátozott értelemben számíthat cselekvései ágensének.⁴⁰

Finom árnyalatok tehát csak annak az embernek a viselkedésére jellemzők, akinek van bensője, illetve mi magunk csak akkor vagyunk képesek arra, hogy egy másik ember viselkedésének szabálytalan változatait, individuális, finom árnyalatait lássuk, hogy ha hozzá "a lélekre irányuló beállítódással" viszonyulunk.⁴¹ Csak ez a beállítódás láttatja velünk a másikat személyes világától körülvéve,⁴² vagy fordítva, világát "mint egy személy világát".⁴³ Az, hogy a másik bensőjéről beszélünk, hozzá mint személyhez való viszonyunk különös természetét fejezi ki.⁴⁴

Ily módon a másodlagos jelentésükben használt szavak ugyan nem tesznek hozzá új jelentéselemet az elsődleges jelentéshez.⁴⁵ Ám életünknek egyik fontos aspektusát fejezik ki, illetve az aspektuslátásnak és jelentésélménynek a — másodlagos jelentéssel összekapcsolt — képessége teszik lehetővé, hogy mások viselkedéséhez és életéhez sajátságos attitűdöt vegyünk fel. Csak ennek a beállítódásnak köszönhetően vagyunk képesek arra, hogy mások viselkedését mint sajátosan emberit szemléljük, s nem mint valami automatáét.⁴⁶

3.4 A szabálykövetés három fajtája: a mechanikus és

az organikus szabálykövetés, és a másodlagos jelentés rendje

Ezek ellen az interpretációk ellen természetesen mind részletekre vonatkozó, mind pedig általános kifogások is emelhetők. Ami az utóbbit illeti, érveket lehet az ellen felhozni, hogy Wittgenstein a mechanikus-szabálykövető, technikai-konvencionális-önkényes nyelvhasználat mellett akart volna még egy spontán nyelvhasználatot felmutatni, hiszen ez az oppozíció a szemében éppenséggel értelmetlen. Emellett Wittgenstein a spontán nyelvhasználatot nem egyszerűen a mellé a nyelvhasználat mellé állítja, amelyik információk közlését és a referálást szolgálja, hanem ez utóbbinak egyenest másodlagos szerepet jelöl ki. A referálás szerinte csak egyike a nyelv feladatainak, mely éppenséggel szekunder jelentőségű. Mint e tanulmány elején bemutattam, a wittgensteini koncepció általában sem a mechanikus ismétlődésen alapul, hanem a családi hasonlóságon, mely szembeállítható a kauzális-mechanikus renddel.

A mondottakból először is az következik, hogy Wittgenstein célja aligha lehetett az, hogy a másodlagos jelentés reprezentálta nyelvhasználatot a mechanikus-technikai nyelvhasználattal szembeállítsa, hiszen ez utóbbit már standard koncepciója keretei között a családi hasonlóság elve segítségével elintézte. Ha tehát egyáltalában az volt a célja, hogy a nyelv bizonyos jegyeit a szavak másodlagos használatának segítségével — és szemben a nyelv szokásos használatával — kiemelje, úgy ez utóbbi csak a mindennapi, családi hasonlóságon nyugvó nyelv lehetett. Mivel azonban ez a nyelv a wittgensteini leírásban eleve mutatja már a spontaneitás bizonyos jegyeit, felmerül a kérdés, a nyelv mely jegyeiről, illetve a spontaneitás milyen fajtáiról lehetett Wittgenstein számára szó.

Ennek a kérdésnek a megválaszolásához emlékezzünk vissza arra, amit a másodlagos jelentésről mondottunk: a másodlagos jelentés az egyik esete annak, amikor a jelentés és használat közötti egyértelmű egymáshoz rendelés feloldódik, ahogyan tehát a használat szeszélyes sokfélesége szembeállítható a jelentésszabályok relatív állandóságával. A másodlagos jelentés azonban különleges esete ennek az osztálynak. A többi eset ugyanis beilleszkedik a családi hasonlóságok láncolatába, és ennek következtében például lehetséges a szóválasztást megindokolni: hiszen tudjuk, mikor és miért realizálódik a "menni" jelentés az "én megyek" használatban, és mikor a "te mész" használatban, s még egy metafora használatát meg lehet indokolni azzal, hogy rámutatunk vagy a nyelvhasználat, vagy pedig a tárgyak hasonlóságára. Ezzel szemben hasonló indoklás a másodlagos jelentésre nem adható. Az utóbbinál ugyanis éppenséggel a hasonló és eltérő esetek sora szakad meg. Míg tehát sok metafora nem tartozik ugyan a konszenzushoz,⁴⁷ azonban mégis meg tudjuk őket magyarázni valaki másnak, addig a másodlagos jelentés már annyira eltávolodik a konszenzustól, hogy ilyen magyarázat még csak nem is lehetséges. Ennélfogva a másodlagos jelentés a különösségnek olyan esetét képviseli, amely az egyedinek a családi hasonlóság definiálta fogalmán kívülre kerül.

Így Harknak, Mulhallnek és Johnstonnak egyfelől igaza van: a másodlagos nyelvhasználat nem azonos a mindennapi nyelvhasználattal. Ezeknek az interpretációknak egyik fontos érdeme, hogy ezt a különbséget előtérbe állítják. Másfelől azonban a mindennapi nyelvhasználatra nem a mechanikus rend a jellemző, hanem, mint láttuk, az organikus, amely az előzővel éppen szembeállítható. Így Wittgensteinnál nem két, hanem három renddel találkozhatunk: (1) a kauzális-mechanikus renddel, mely a természettudományos beállítódás számára mutatkozik meg. A kauzálisan determinált természettel az emberi világ, nyelvjátékaink meghatározatlansága állítható szembe. Ez a meghatározatlanság kétféle: (2) Először is nyelvjátékainkra alapvetően az organikus rend a jellemző. (3) Másodszor emellett létezik még egy harmadik rend, mégpedig a másodlagos jelentés rendje.

3.5 A másodlagos jelentés megértése

3.51 A privátnyelv határán?

A megértés milyen speciális problémáit veti fel ez a harmadik rend? Nem jutunk-e a másodlagos jelentéssel a privátnyelv határára?

Ezt a kérdést ugyan Hark, Mulhall és Johnston is felveti, ám egyértelmű nemmel válaszolja meg.⁴⁸ Válaszuk legalább részben el is fogadható. Így joggal érvelnek azzal, hogy a másodlagos jelentés nem teljesen kaotikus, excentrikus és szubjektív, mivel a primer jelentéssel legalább vertikálisan összekapcsolódik. Az elsődleges jelentésseli kapcsolat lehetővé teszi, hogy a szót szekunder módon használva is megértsük.⁴⁹ Emellett bonyolult lelki életünk éppen a nyelv közegében, ennek a spontán kifejezésmódnak a közegében fejlődik ki. Egy gyermeknek nem lehetnek olyan érzései, mint Iván Karamazovnak, és nem érezheti azt sem, hogy lelke meghasonlott Schiller dicsősége és az érzékiség szakadéka között.⁵⁰ A spontán nyelvhasználat elsajátítása ily módon a nyelv primer elsajátítása után második nyelvi viselkedés elsajátítását jelenti, s ezzel egy második emberi természet elsajátítását.⁵¹

A helyzet azonban szerintem ennél bonyolultabb. Hasonlítsunk össze három esetet: Valaki azt mondja: "Szomorú vagyok"; vagy "A lelkem olyan, mint egy vérző nap" hasonlatot, vagy akár "A lelkem vérző nap" metaforát alkalmazza; vagy pedig a "piros" szót másodlagos jelentésében használva azt mondja: "A lelkem piros. "

(1) Az első esetben először is teljesen világos a számunkra, hogy a "szomorú" szó mit jelent, azazhogy az illető mit is ért a mondaton. Sőt, a nyelvi közösség tagjainak többsége is egyet fog ebben érteni. Az eltérés itt egyenest a nyelvi kompetencia hiányosságáról tanúskodik. Az már más kérdés, hogy abban is egyetértünk-e, hogy például az illető nem hazudik-e — e tekintetben már lehetséges (ám nem szükségszerű), hogy ítéleteink különböző mértékben eltérnek egymástól, attól függően, hogy mennyire bonyolult a másik ember viselkedése, vagy hogy mennyire egyértelműen viselkedik. Ez mindenesetre azt jelenti, hogy vannak bizonyos viselkedésbeli jelei annak, hogy valaki szomorú vagy pedig épp fordítva, jókedvű. Ennélfogva a másikról akkor is minden további nélkül képesek vagyunk azt állítani, hogy szomorú, ha erről nekünk ő maga egy szót sem szól — úgyszólván ki tudjuk találni, mit mondana, ha maga meg akarna nyilatkozni —, továbbá mind a megállapításban, mind pedig megfogalmazásának módjában némely, sőt akár sok esetben is a nyelvi közösség tagjainak többségével egyet is fogunk érteni.

(2) Ha azt állítja valaki, hogy a lelke olyan, mint egy vérző nap, vagy akár, hogy a lelke nem más, mint egy vérző nap, úgy szavait bizonyosan meg fogjuk a szónak egy értelmében érteni részben az egyedi szituáció, részben pedig nyelvi ismereteink alapján: így például a "vérző" szó alapján tudni fogjuk, hogy nincsen rózsás hangulatban, szemben azzal, mint ha azt mondotta volna, hogy lelke olyan, mint egy virágzó nap. Ám sokkal elmosódottabb fogalmaink lesznek arról, mit is ért szavain, mint az első esetben. Tehát a kifejezés ugyan a családi hasonlóság révén összekapcsolódik a nyelv más kifejezéseivel, a nyelvi közösség tagjainak többsége mégis aligha fog abban egyetérteni, mit jelent a mondat pontosan: ezt a kérdést valószínűleg mindenki a maga módján fogja megválaszolni, még ha a válaszok közöset is fognak tartalmazni.

Ezenkívül azt is nehéz lesz eldöntenünk, hogy az illető nem csap-e be bennünket, vagy ha mégis el tudjuk dönteni, akkor főként csak "másodlagos" módon, azaz a hazugságnak viselkedésbeli jelei alapján. Ezek a jelek azonban nem segítenek nekünk abban, hogy szavainak szorosan vett értelmét megfejtsük, azaz azt, hogy mit jelent pontosan "a lélek, amely olyan, mint egy vérző nap" fordulat. Ugyanis legfeljebb (már ha egyáltalán) csak nagyon meghatározatlan leírás adható arról, hogyan viselkedik valaki, akinek a lelke vérző nap. Azt ugyan lehet tudni, hogy a könnyű derű külső jeleit nem fogja mutatni, amit pedig legalábbis el tudnunk képzelni olyasvalakiről, akinek a lelke olyan, mint egy virágzó nap. Ám a két képet részletesen megrajzolnunk lehetetlen, illetve ha valaki ilyen képet felvázol is, akkor sem számolhat azzal, hogy ezt a nyelvi közösség általánosan el fogja fogadni. Még nehezebb, teszem azt, megadni, hogy az illető viselkedése miben különbözik olyasvalakiétől, akinek a lelke kopár sivatag. (Még ha el is tudunk például valakit szenvedő tekintettel képzelni, szemben olyasvalakivel, aki deprimált-tompa, kifejezéstelen szemekkel pillant ránk, ez a leírás bizonyos körülmények között akár teljesen inadekvát is lehet.) És talán még nehezebb az illető viselkedését olyasvalaki viselkedésétől megkülönböztetni, akinek lelke sárga lángokban ég. Ennek az érzésnek biztosan nincsen "félreismerhetetlen kifejezése", mint ahogyan ez a szomorúság esetében (vagy például az öröm esetében — vö. LS II 48. o.) bizonyos körülmények között lehetséges.

Ennélfogva annak valószínűsége is elhanyagolható, hogy gondolatát, lelke [olyan, mint egy] lángoló nap, "kitaláljuk", azaz annak, hogy lelkiállapotát akkor is ugyanúgy írjuk le, mint ő, ha ő maga gondolatát hangosan nem mondja ki. Nem törekedhetünk többre, mint arra, hogy — amennyiben szavakban már megnyilatkozott — nyelvi kompetenciánk alapján kifejezése és nyelvünk egyéb kifejezései között kapcsolatokat hozzunk létre, és így, a családi hasonlóság elvét követve megkíséreljük, hogy mondatát hasonlóan értsük, mint ő. Megértésünk tehát itt elsősorban a szűk értelemben vett nyelven belül mozog, és csak másodsorban tudja a viselkedést is figyelembe venni.

(3) A harmadik — "A lelkem piros" — esetnek a másodiktóli különbségei abból adódnak, hogy itt a családi hasonlóság elvével már nem jutunk sokra, hanem úgymond a hetedik érzékünkre vagyunk utalva, hogy a szituációt megértsük. Így könnyen előfordulhat, hogy még csak a mondat értelme sem válik világossá a számunkra. Emellett a belsőnek semmilyen külső jelét sem lehet észlelni: míg egy ember, akinek a lelke vérző nap, olykor egyben-másban különbözhet attól, akinek a lelke kopár sivatag, az nem adható meg, hogy miben különbözik valakinek a viselkedése, akinek a lelke piros, olyasvalakinek a viselkedésétől, akinek a lelke sárga vagy kék. A másik lelkiállapotának egyetlen kritériuma áll a rendelkezésünkre, mégpedig az, amit az illető maga mond. Ilyen körülmények között természetesen éppúgy hiábavaló mind a nyelvi közösség ítéleteinek összhangjára törekedni, mind pedig arra, hogy a másik kimondatlan gondolatát viselkedése alapján kitaláljuk. Sőt az is kérdéses, hogy az illetővel magával valaha is összhangra jutunk kimondott szavainak értelmezése tekintetében. Ez a lehetőség ugyan elvileg nem zárható ki: előfordulhat, hogy hirtelen ugyanaz az aspektus villan fel nekem, mint neki. Mivel azonban ennek az aspektusváltásnak sem a nyelvnek a családi hasonlóság elve alapján egymáshoz kapcsolódó eseteiben nincsen meg az alapja, sem pedig a leírt tárgyak hasonlóságában, a siker legfeljebb a jószerencse és a szeszélyes véletlen számlájára írható. A harmadik esetben tehát bizonyos mértékig és értelemben maga a nyelv is elhagy bennünket.

A mondottakból további következtetések is adódnak:

(1) A wittgensteini mondat, mely szerint "Az emberi test az emberi lélek legjobb képe" (PU II 496. o.) a leginkább az első esetre áll, és a legkevésbé a harmadikra: az, hogy a külső a belső képe, és hogy a belső a külsőre van utalva, a nyelvjátékok "összekeveredése" [Durcheinander],⁵² még a leginkább az első esetben mutatkoznak meg, és a legkevésbé a harmadikban.⁵³ Az utóbbiban már csak az illető szavai — azaz már csak a nyelvi viselkedése — és az őszinteség szokásos jelei szavatolnak a lelki élmény meglétéről. Azt azonban, hogy ez az érzés milyen, e szavak segítségével csak véletlenszerűen tudjuk kitalálni. Ez azonban azt jelenti, hogy Hark, Mulhall és Johnston kijelentése, amely szerint a belső differentia specificája Wittgenstein szemében az lenne, hogy független a külsőtől, túlságosan is globális: Az bizonyosan igaz, hogy a belső és a külső kapcsolata Wittgenstein szerint nem kauzális természetű, ahogyan ők is állították. Ám ez a kapocs, mint az iménti három eset szemléltetheti, hol inkább, hol kevésbé szoros. Az említett interpretációk a másodlagos jelentés tanulságait túlságosan is kiterjesztették az egész lelki életre.

(2) A mondottak ahhoz a tézishez is új nézőponttal szolgálnak, mely szerint az érzések nyelvjátéka az egyes szám első személyben csak azt írja elő, hogy az érzés megnyilvánítása őszinte legyen — szemben a harmadik személy perspektívájával, amely indiciumok —, azaz a megfigyelt ember szavai és cselekedetei alapján következtet a másik ember bensejére.⁵⁴ Az, hogy a másik bensejét mennyire értjük meg, többek közt attól függ, hogy — még ha csak indiciumok alapján is — meg tudunk-e bizonyosodni érzelem-megnyilvánításának őszinteségéről. Minél kevésbé hagyatkozhatunk a másiknak az illető érzéssel közvetlenül összekapcsolódó viselkedésére, annál inkább az őszinteség aspektusa kerül a megértés előterébe. Vannak olyan érzések — mint ezt a másodlagos jelentés esete mutatja —, amelyekért számomra csak a beszélő másik becsületessége szavatol.

(3) A három eset azt a korábbi tételünket is szemléltette, mely szerint az érzések nyelvjátékában ítéleteink eltérhetnek egymástól, emellett azonban arra is rámutatott, hogy valamely nyelvi közösség tagjainak véleménykülönbsége az érzelemnyilvánítás és az érzés fajtájától függően nagyobb vagy kisebb is lehet.⁵⁵ Korábbi fejtegetéseinkben azonban, amelyekben csak a nyelvi közösség összhangjára összpontosítottunk, egy szempont nem tudott érvényre jutni: az érzések nyelvjátékainak szabályai azt ugyan nem vagy nem feltétlenül követelik meg, hogy az illető nyelvi közösség ítéleteinek többsége egymással összhangban legyen, és így azt sem, hogy az emberek többségével egyetértsek, azt viszont igen, hogy egyvalakivel összhangra jussak, nevezetesen az érzését megnyilvánító személlyel. Ezt a szabályt ugyan Wittgenstein maga explicite nem mondta ki, azonban nem más, mint annak a szabálynak más megfogalmazása, illetve további árnyalása, amely szerint az első személy perspektívája döntő az érzések nyelvjátékában: abból, hogy a saját érzés-megnyilvánításunkban nem hibázhatunk,⁵⁶ szemben a mások érzéseiről szóló állításainkkal, az a következtetés adódik, hogy ha itt az ítéletek eltérnek egymástól — s feltételezve, persze hogy a másik őszinte volt —, akkor ahhoz, hogy a másik érzését megértsük, fel kell adnunk a saját ítéletünket annak a személynek az ítélete javára, aki az illető érzést megnyilvánítja.

Az utóbbi állítás egy további különbségre is rámutat az érzések nyelvjátékai és az egyéb nyelvjátékok között: míg (1) az nem teszi kérdésessé az én fundamentális ítéletemet, ha valaki más eltér az én ítéletemtől — azaz én vagyok a magam számára az autoritás —, és (2) míg a tudás nyelvjátékaiban a véleménykülönbség mindkét pártot arra indíthatja, hogy ítéleteit felülvizsgálja és helyesbítse — egyikünk sem vindikálhatja magának a bölcsesség privilegizált pozícióját —, (3) addig az én, a másik érzéseiről szóló ítéletemnek meg kell hajolnia az illető autoritása előtt.

Ebből a nézőpontból szemlélve a dolgot a másodlagos jelentés esetében mégis felmerül a privátnyelv veszélye. Meglehet, a szekunder módon használt szó az illető másik szemében érzése egyetlen találó kifejezésének tűnik, amelynek értelme számára nyilvánvaló is, hiszen vertikálisan kapcsolódik a primer használathoz. Ám ha a véletlennek vagyunk kiszolgáltatva a tekintetben, hogy nekem ugyanaz az aspektus, illetve ugyanaz a jelentésélmény villan-e fel, mint neki, és hogy ennélfogva kijelentését ugyanúgy értem-e, mint ő,⁵⁷ akkor a nyelvjátékban nincsen garancia arra, hogy a másikat megérthetem, még ha ez alkalomadtán és véletlenül megeshetik is. Emellett — visszautalva az előző pontra — olyan autoritás ítélete előtt a legjobb akarattal sem tudok meghajolni, akinek a szavait nem értem.

Ez a másodlagos jelentést illető következtetés visszahat a lelkiállapotok megértésének problémájára általában véve is. Amíg csak arról van szó, hogy a másik kinyilvánítja érzését: szomorú vagy pedig a lelke vérző nap, addig — szemben a másodlagos jelentéssel — nem is adódnak komoly problémák: ameddig érzéseit a nyelvhasználat szabályainak megfelelően juttatja kifejezésre, addig az, ahogyan szavait értjük, nem fog — mint az első esetben — az ő ítéletétől eltérni; vagy legalábbis nem alapvetően — mint a második esetben. (Az, hogy a megértés lehetősége még mindig fennáll, még ha ez a lehetőség nem gyakran vagy nem feltétlenül realizálódik is, megkülönbözteti ezt az esetet a másodlagos jelentés esetétől, amikor már csak megvilágosodhat a számunkra, mit ért a másik a szavain.)

Ám amint már nemcsak arról van szó, hogy megértjük-e a másik szavait, hanem arról is, hogy lelkiállapotát szavainak megfelelően értjük-e, már felmerülhetnek problémák. Ha, teszem azt, egyéb viselkedése alapján az a meghatározatlan érzésünk támad, hogy becsap bennünket, maga azonban kitart amellett, hogy érzelemnyilvánítása őszinte, és az ő érzéseit mondjuk nem lehet ilyen konvencionálisan felismerni, akkor nehezen fogjuk tudni áthidalni a szakadékot külseje és bensőjéről szóló közvetlen megnyilvánulása, azaz végső soron külseje és bensője között. Legalábbis tanácstalanok leszünk, hogy szemünknek — viselkedésének — higgyünk-e, vagy megnyilatkozásának. Meglehet, az érzések nyelvjátékait még csak el sem tudtuk volna sajátítani, ha legalább némely primitív érzés, mint például a fájdalom, nem nyilvánulna meg a viselkedésben is, és ha legalább néhány primitív érzés megítélésében nem lennénk többé-kevésbé összhangban. Ám ez a szabály, sajnos, nem segít nekünk a különös eset megítélésében. Az egyedi esetben ugyanis konfliktusba kerülhet egymással két szabály, mégpedig az a szabály, hogy mások viselkedése alapján ismerjük meg mások érzéseit, és az, hogy egy megnyilatkozásban a megnyilatkozó személy nem hibázhat.⁵⁸

A mondottak alapján módosítanunk kell korábbi kijelentéseinket arról, hogy mennyire lehet vagy kell egy másik kultúra polgárainak érzéseit ahhoz megértenünk, hogy megértésről valóban beszélhessünk. Ha ugyanis a mások érzései megértésének fogalmához tartozik, hogy érzelemnyilvánításaikat velük egyetértésben értelmezzük, akkor ugyan arra nincs szükség, hogy a másik kultúra polgárainak azokban az ítéleteiben egyetértsünk, amelyek embertársaik érzéseire vonatkoznak, ám azzal az emberrel egyet kell értenünk, aki az érzést érzi és kinyilvánítja. S ennek fényében a korábbiakhoz képest már sokkal kevésbé látszanak rózsásnak az esélyek arra, hogy megértsük azt a másikat, aki a másik életformában részt vesz: a megértésnek azok a nehézségei, amelyeket három esetünk kapcsán taglaltunk, csak megsokszorozódnak, amint a közös anyanyelv és kultúra talaját is elhagyjuk. Így annak esélye, hogy akár csak egyetlen ítélettel, nevezetesen az érző másik ítéletével egyetértésre jussunk, csekély — és minél inkább olyan érzésekről van szó, amelyek elsősorban a nyelvhez kötődnek, ez az esély annál kevesebb lesz.

3.52 A megértés lehetőségei

Eddig jutottunk tehát Wittgensteinnal együtt, gondolatmenete fő menetét követve, illetve azt meghosszabbítva. De talán mégis felcsillan valahol valamelyes remény a számunkra.

Először is meg kell jegyeznünk, hogy a megértésbeli problémák egy része az érzelemnyilvánítások megnyilvánulásjellegéből adódott. Ám nem minden olyan mondat megnyilvánulás, amely egyes szám első személyben szól érzésekről.

A legegyszerűbb példa arra, ha valaki érzéseit nem megnyilvánítja, hanem beszámol róluk, amikor elmúlt érzéseire emlékezik vissza, ám adott körülmények között a jelen érzésekről is be lehet számolni valaki másnak.⁵⁹ Amikor valaki visszaemlékezik önnön múltbeli érzéseire, a másik már nyugodtan felteheti a kérdést, hogy az illető jól emlékszik-e: hogy például nem vetíti-e vissza jelen érzéseit a múltba.

Maguk az egyes szám első személy jelen időben fogalmazott mondatok, amelyek érzésekre vonatkoznak, sem feltétlenül megnyilvánulások. Ha valaki üvölt a fájdalomtól vagy kitör: "Fáj! ", akkor ezek bizonyosan fájdalommegnyilvánítások, amelyek kiszakadnak belőlünk. Ám még saját jelenlegi fájdalmunktól is distanciálhatjuk magunkat valamelyest, éppúgy, mint ahogyan "a »Félek« [...] szavak [is] állhatnak közelebb és távolabb egy kiáltáshoz" (PU II 512. o., LS I 51 §), azaz lehetnek közelebb és távolabb a távolságtartó leíráshoz/tól. A leírást pedig

a jegyek egyik vagy másik osztálya [jellemzi]. A megfigyelő, a fontolgató, emlékező magatartás, törekvés a pontosságra, a képesség arra, hogy kijavítsuk magunkat, az összehasonlítás. (LS I 51 §)

Amint bonyolultabb érzésekről van szó, gyakrabban keressük a találó szót. Ott, ahol a mondottaktól distanciáljuk magunkat, ahol megfontoljuk, hogy mit mondunk, és hogy hogyan fejezzük ki magunkat, ott már aligha lehet spontánul kitörő megnyilvánulásról beszélni. És éppenséggel olyan mondatok, mint Johnston példája, "A lelkem meghasonlott Schiller dicsősége és az érzékiség szakadéka között" vagy a mi "A lelkem vérző nap" mondatunk, ritkán jutnak csak úgy spontánul eszünkbe, eltekintve a költői ihletettség csúcsaitól. Ahol pedig a megfontolásnak van szerepe, ott a megtalált megoldást sem kell feltétlenül elfogadnunk, hanem az megvitatható. Az érzések metaforikus leírásai tehát hagynak teret arra, hogy a mondottakat interaktív szituációban megvilágítsuk, s a másik megértéséhez jussunk. E folyamat során még az sem kizárt, hogy a másiknak olyan kérdéseket teszünk fel, mégpedig akár jogosan is, hogy valóban jól fejezte-e ki magát.

Komoly konceptuális problémákat tehát csak a másodlagos jelentésben használt szavak vetnek fel, amelyek Wittgenstein fogalmi meghatározása szerint megnyilvánulások. Ám még ha lehetséges volna is, hogy az érintett distanciálja magát lelkiállapotától (nincs okunk feltételezni, hogy olyan múlt idejű mondatokat, mint "A lelkem piros volt", a nyelvhasználat kizárja), ez kevéssé segítene rajtunk, mivel a másodlagos jelentés, mint mondottuk, a családi hasonlóságok hatókörén kívülre esik. Itt még az interaktív szituációban sem igen lehet többet mondani, mint

ha te élted volna meg, akkor ugyanezt mondanád. (LS I 923 §)⁶⁰

Mégis, még a másodlagos jelentés esetében is, lehet legalább halvány reményt táplálni a megértésre. Változtassuk "A lelkem piros" példamondatot "A lelkem fekete" vagy "A lelkem szürke" mondatra. Ha a másik ezeket kimondva nyilvánítja ki érzéseit, akkor vagy — mindkét esetben — sejteni fogjuk, hogy legalábbis borongós hangulatban van, vagy esetleg — az első esetben — fontolóra vesszük, hogy negatív erkölcsi tulajdonságaira utal. A fekete szín ugyanis legalábbis kultúránkban a halált és a gyászt szimbolizálja, vagy a gonosszal, negatív erkölcsi értékekkel, mint pl. az erőszak és a bűn kapcsolódik össze. De a szürke színnel sem asszociálunk boldogságot. Ez a megállapítás akkor is megállja a helyét, ha sokkal semlegesebb példákat választunk, és nem a lélekről beszélünk, hanem például az u betűt látjuk feketének: egy fekete u nem fog számunkra optimizmust sugallni. Ha tehát a "fekete" melléknév ezekben a példákban tágabb jelentésmezőre utalhat, akkor az sem zárható ki, hogy nyelvjátékaink idővel úgy változnak, hogy a "piros", a "sárga" vagy a "kék" körül is kialakul ilyen jelentésmező. Ebből az következik, hogy egy olyan mondatnak, mint "A lelkem piros" legalábbis nem elvileg kell egyszer s mindenkorra a privát nyelvhasználat határára szorulnia. Ez a megoldás a másodlagos jelentés megértési problémájára jóllehet nem következik Wittgenstein másodlagos jelentésre vonatkozó felfogásából, ám beleilleszthető egyébkénti nyelvelméleti koncepciójába. A privátnyelv veszélye tehát Wittgensteint ugyan még mindig fenyegeti, ám ekképp legalább csökkenthető.

3.6 Úgy-értés⁶¹ és szándék

A 2.223 pont alatt utaltunk arra, hogy a családi hasonlóság elve ugyan gondoskodik arról, hogy az egyéni és a szónak egy értelmében akár a spontán esetek is nyelvjátékainkra inherensen jellemzőek lehessenek, ám arról nem, hogy az individualitás szubjektum is legyen, aki maga is érti/úgy-érti azt, amit mond, és aki ágens, aki cselekvéseit szándékosan hajtja végre. Wittgenstein szerint ugyan a beszéd pszichikai kísérőjelenségeinek, mindannak, ami a beszélő fejében beszéd közben végbemegy, nincsen jelentősége, mégis azt, amit mond, értenie és úgy-értenie kell. Ez utóbbiak nélkül csak úgy beszélne, mint egy papagáj, azaz csak mechanikusan beszélne. Ugyan a beszédre betanítanak [abrichten] bennünket, s ennélfogva

egy értelemben úgy cselekszünk, mint az automaták, egy másik értelemben viszont nem (BB 243. o.),

fogalmazza meg Wittgenstein a gondolatot már igen korán, a Barna könyvben, ám később, 1941-ben a matematikai megjegyzésekben is:

A szabályt »mechanikusan« követjük. [...]»Mechanikusan«, azaz: gondolkodás nélkül. De teljesen gondolkodás nélkül? Utánagondolás nélkül. (BGM 422. o.)

Mindkét idézet arra utal, hogy ugyan saját beszédünkhöz és cselekedeteinkhez normál körülmények között nem távolságtartóan, nem reflexíven viszonyulunk, ám nem is oldódunk fel bennük öntudatlanul, mint valami amőba a mozgásában. Beszédünk, minden cselekedetünk ugyan nem mindig jellemezhetők az "akaratlagos" és "szándékos" jelzőkkel — ezek a kifejezések túl erősek a legtöbbre —, viszont jellemezhetők a "nem véletlenül [nicht versehentlich] " és "nem szándéktalanul" szavakkal.⁶² Cselekedeteinkről legalább annyi elmondható, hogy uralt és ellenőrzött magatartásnak tekinthetők.⁶³

Emellett a második megjegyzés a problémát bonyolultabb fogalmi hálóban vázolja fel, mint az egyszerű "automatikus—nem-automatikus" szembeállítás: a "mechanikusan, gondolkodás nélkül" és az "utánagondolás" közé a "gondolkodás" köztes tagot szúrja be. Ezáltal a "reflexivitás—irreflexivitás" aspektusát tolja előtérbe, és a "gondolkodás" szóval a reflexió és irreflexió közötti köztes jelenségre utal. Hogy ez a köztes jelenség mennyire lehet inkább a reflexióhoz vagy inkább az irreflexióhoz közel, különböző lehet: míg a "nem véletlenül" és "nem szándéktalanul" kifejezések inkább olyan helyre utalnak, amely az irreflexió pólusához közeledik, addig a gondolkodásban a reflexív vonások már felerősödnek.

3.61 Aspektuslátás és aspektusváltás⁶⁴

Ennek a köztes pozíciónak a konceptualizálására, amely a gondolkodás mozzanatát is kiemeli, a wittgensteini fogalmi hálóban többek közt az aspektuslátás, az aspektusváltás és a jelentésélmény fogalmai alkalmasak, amelyek — mint már említettük — a másodlagos jelentéssel is kapcsolatban állnak. Wittgenstein szerint ugyan van az aspektusváltásnak olyan fajtája is, amely automatikusan jön létre, érdeklődésének középpontjában mégis egy másik fajtája áll. Ennek az a jellegzetessége, hogy olyan különböző fogalmak kereszteződnek itt, mint például a megélés, látás, akarás, tevékenykedés, ám a gondolkodás és értelmezés is. Az egyik kérdés, amely Wittgenstein számára az aspektuslátás és az új aspektus felvillanása kapcsán újra és újra felmerül, hogy a szó tulajdonképpeni értelmében látásnak nevezhető-e, vagy pedig — s itt rejlik a kérdés jelentősége — sokkal inkább értelmezéssel van dolgunk. A kérdés tehát, amely Wittgenstein számára itt elsősorban fontos, arra vonatkozik, mennyire lehet az aspektuslátás, illetve aspektusváltás reflexív vagy irreflexív.

Az első válasz mellett szól már a "valamit valaminek látni" kifejezés is, s hogy ennek az élménynek a jellegzetes megnyilvánulása a "látom". (BPP I 13. §) Azt, hogy egy aspektust észrevettünk, megnyilvánulásokkal — például felkiáltással és hasonlatokkal — hozzuk kifejezésre, vagy azáltal, hogy a tárgyra rámutatunk. A megnyilvánulás itt "közvetlen" (BPP I 318. §), "primer kifejezés" (BPP I 20. §), olyan, mint például a fájdalom kiáltása (PU II 524. o.), amely önkéntelenül tör ki belőlünk. Így Wittgenstein a kérdést illetően, hogy vajon "minden alkalommal valami mást látok, vagy pedig csak azt, amit látok, különbözőképpen interpretálom", elsőre az előbbi megoldás mellett foglal állást, mivel "az értelmezés gondolkodás, cselekvés", ezzel szemben "a látás állapot". (PU II 550. o.)

Ám talál amellett is érveket, hogy az aspektuslátás — szemben az egyszerű látással — mégis csak cselekvés, többek közt azért, mert "az akaratnak alávetett" (BPP I 899. §, vö. PU II 551. o.), s mert az egyszer más észrevett aspektus nem marad számunkra egyszer s mindenkorra élő, hanem csak addig, ameddig foglalkozunk vele. (PU II 546-547. o., vö. LS I 555. §)

Emellett az aspektuslátásban a gondolkodásnak is szerepe van. A reflektálatlan "Látom az oroszlánt"-hoz képest a "Oroszlánnak látom"-ban bizonyos reflektált távolságtartás jelenik meg a primer látottakhoz képest. Ha egy képen egy golyót látok "lebegni", akkor ez "a valaminek tartás kifejezése. Csak nem így használva". (PU II 532. o.) Egyes esetekben — amikor például egy tervrajzot nézünk — akár az a kérdés is felvethető, hogy vajon látás helyett nem "puszta tudással" van-e dolgunk. (PU II 537. o.) A reflexív mozzanat az új aspektus észrevételekor még inkább felerősödik. Az aspektusváltásban ugyanis nem egyszerűen egyetlen aspektust látunk, mint az aspektuslátáskor, hanem egyidejűleg két aspektust. Ezért jutunk "az aspektusváltásban [...] az aspektus tudatára". (LS I 169. §) Amikor valamely hasonlóságot éppen észreveszünk, akkor "szemléljük" (BPP I 1032. §), "A megpillantásakor B-re" "gondolunk" (BPP I 508. §). Így az aspektuslátás és -váltás több mint puszta automatizmus. És végül azáltal, hogy az aspektusváltáskor két aspektust látunk, az aspektusváltás az aspektuslátáshoz képest kétértelmű lesz (PU II 522. o.). Így ebben az összefüggésben megint felmerül az előbbi kérdés, vajon nem a látott értelmezéséről, tehát csak gondolkodásról és tudásról van-e szó.

Az utóbbi jellemzés inkább áll például egy képrejtvény megoldására, miközben a látás és a megnyilvánulás-jelleg főként például a művészetben vagy olyan mondatoknál jut kifejezésre, amelyek másodlagos jelentésben használt szavakat tartalmaznak. Wittgenstein azonban arra is kísérletet tesz, hogy a két pólust — tehát a látást és a gondolkodást, irreflexiót és reflexiót — egyetlen megfogalmazásban egymással kibékítse. Az aspektust — mondja — egy gondolat hívja életre, az aspektus "valamely gondolat artikulálatlan továbbhangzása" (BPP I 1036. §), "látásban visszhangzó gondolat". (PU II 549. o.) Ekkor a dolgot "értelmezzük és úgy látjuk, ahogyan értelmezzük" (PU II 519. o.), látjuk, mégpedig "nem valamely interpretáció [Deutung, tehát kész interpretáció), hanem valamely értelmezés [Deuten, tehát cselekvés] szerint. (BPP II 522. §) Így végül is félig látásról, félig pedig gondolkodásról van szó, mely

hasonló egy látási észlelethez, ám valamely felfogáshoz vagy értelmezéshez, vagy összehasonlításhoz vagy tudáshoz is. (BPP II 378. §)

3.62 Úgy-értés és intenció

Ez az egyidejű "látás és gondolkodás az aspektusban" (LS II 26. o.), a kettő "összeolvadása" (LS II 28. o.) éppenséggel az úgy-értés (és tágabb összefüggésben az intenció) bizonyos vonatkozásai szempontjából jelentősek. A "bizonyos vonatkozásai" fordulat már utal arra, hogy Wittgenstein szerint az egész problémamező nem érintett.

Itt első megközelítésben arról van szó, hogy hogyan válaszolunk meg olyan kérdéseket, mint "Hogyan értetted ezt a szót/mondatot? ". A szokásos válasz rájuk — "Úgy értettem... ", "Azt akartam vele mondani... " — ugyanis múlt időt tartalmaz, és azáltal egy korábbi időpontra utal. Tehát nem egyszerű szómagyarázatról van itt szó (PU II 559. o.), nem, mondhatni, valami időtlen definícióról, hanem arról, hogyan használtunk egy bizonyos szót egy bizonyos szituációban és kontextusban, mit akartunk vele mondani. Így itt így-és-így-látásról és így-és-így-értésről van szó. Ezen utolsó tag révén kapcsolódik az úgy-értés az aspektuslátáshoz és az aspektusváltáshoz. Emellett az úgy-értés — miként az "Úgy értettem... " fordulat is mutatta — a jelentésélménnyel is kapcsolatba hozható, mely utóbbira ugyanis szintén "egy [...] magyarázat és a múlt idő" a jellemző. (BPP I 688. §, Z 178. §)

Amire az aspektusvak, illetve jelentésvak nem képes, épp az, hogy válaszában az "úgy értettem" vagy az "azt akartam" múlt idejű formát használja (BPP I 174. §, vö. Z 43. §). Tehát az a képessége megmarad, hogy jelenlegi intencióikra vonatkozó kérdéseket megválaszoljon. Még múltbéli szavairól és szándékairól is képes a szónak egy értelmében számot adni, nevezetesen abban az értelemben, hogy korábbi gondolatait és cselekedeteit ilyen szavakba tudja foglalni, mint "Elképzeltem a házat, és mentem az úton, amely hozzá vezet", vagy képes szándékának akkori kifejezésére emlékezni (BPP I 225. §), és "minden gondolatról szó szerint beszámolni", vagy azt mondani: "Épp N-re gondoltam. " (BPP I 180. §, vö. PU II 559. o.)

Ám az aspektusvaknak — mivel képtelen látni, ahogyan az aspektusok váltakoznak — először is hiányzik a képessége, hogy jelenlegi álláspontjáról egyidejűleg visszapillantson a múltba, a két perspektívát egymással vegyítse. Másodszorra vagy "múltját" csak reflektálatlanul és mechanikusan képes ismételni; vagy — miként az "Épp N-re gondoltam" vagy az "Elképzeltem a házat, és mentem az úton, amely hozzá vezet" mondatok erre utalnak — egy cselekvésnek inkább csak a külső, s nem a belső oldalát képes kiemelni, s ekképp azt inkább eseményként, mint cselekvésként írja le. Múltjával szemben csak távolságtartó attitűdöt tud felvenni, csak beszámolhat róla vagy értelmezheti. Az "Úgy értettem... " válasz azonban nem értelmezi a korábbi szituációt (PU II 637. o.), sem pedig az illető korábbi szavait (BPP I 1134. §), hanem köztes állást vesz fel a közvetlen megnyilatkozás és — mivel a múltra irányul — a távolságtartó beszámoló között. A jelentésvak szavaiból tehát épp az egymással összeolvadó aspektusoknak/perspektíváknak, az egyidejű reflexiónak és irreflexiónak ez a meghatározatlan csillámlása hiányzik, és ezáltal a "gondolat »villámgyorsasága«" is. (BPP I 178. §)

Ám többről is szó van, mint hogy a jelentés-, illetve aspektusvak máshogyan viszonyul múltbéli szavaihoz és cselekedeteihez, mint mi a mieinkhez. Az ő jelenlegi, illetve jövőre irányuló cselekedetei is különbözni fognak a mieinktől, kiváltképp, ami a cselekedetek jó részének tervszerűségét és intencionalitását illeti.

A jelentésvak a tervszerű cselekvés egy fajtájára bizonyosan képes: képes racionális gondolatmeneteket felállítani, terveket készíteni, és ezeket a terveket utólag végrehajtani. Így például ha, teszem azt, egy úton jóformán leküzdhetetlen akadályokat lát maga előtt, képes arra, hogy térképet készítsen, és aztán ezt az előre kigondolt tervet további fontolgatás nélkül végrehajtsa. Ám képtelen arra, amit mi "fontolgatásnak, mérlegelésnek, mérlegelve cselekvésnek" nevezünk. Képtelen arra, hogy cselekvés közben különböző lehetőségeket próbálgasson, egymással összehasonlítson, különböző nézőpontokat — aspektusokat — egyidejűleg figyelembe vegyen, az előnyösebb és előnytelenebb módszerek között válasszon (BPP II 187., 224. §), s ekképp a pillanat követelményeinek megfelelően döntéseket hozzon, azonnal reagáljon (pl. útközben váratlan buckákat és tócsákat átugorjon). Tehát az aspektusvak a megfontolás és cselekvés spontán egységére képtelen.

A mondottak nem jelentik azt, hogy az aspektusvak pusztán automatikusan cselekszik, mintha úgyszólván súrlódás nélküli síkos jégen mozogna, ahelyett hogy egyenetlen talajon járna (vö. PU I 107. §). Cselekvése nem mechanikus abban az értelemben, mint ahogyan például egy zenélőóra működik — hiszen képes arra, hogy a családi hasonlóságok sorát folytassa, hasonlóságokat és különbségeket észrevegyen. Cselekvése tehát megfelel a szabálykövetés azon elveinek, amelyeket a 2.1 pontban tárgyaltunk. Abban a mértékben, ahogyan az analógiák sorát akár olyan individuálisan is folytatni tudja, hogy képes eredeti metaforákat kitalálni, arra is képes, hogy egyébkénti cselekvéseiben is individuális megoldásokat találjon.

Sőt: mivel csak az a képessége hiányzik, hogy az aspektusváltást észrevegye, még arra is képes, hogy aspektusokat lásson. Tehát arra képes, hogy valamely szituációnak hol ezt, hol meg azt az aspektusát vegye észre, csak arra nem, hogy bonyolult, kétértelmű szituációkkal boldoguljon. (Vö. PU II 552. o.) Cselekvései csak azokat a finom árnyalatokat nélkülözik, amelyek a másodlagos jelentés finom árnyalataival és atmoszférájával analógok, s amelyek kívül esnek a családi hasonlóságok analógiás során. Mivel az "így-látni" élménye nem idegen a számára, csak az "egyszer így, egyszer úgy látni" élménye, még arra is képes, hogy magától és jelenlegi cselekvéseitől bizonyos mértékig distanciálja magát, hogy őket nemcsak spontánul, velük teljesen azonosulva hajtsa végre, hanem tudja is, hogy mit csinál. Még azt sem mondhatjuk, hogy cselekvései ne lennének intencionálisak, és hogy szavait ne értené/úgy-értené: hiszen olyan kérdéseket képes megválaszolni, amelyek jelenlegi szándékaira és épp kimondott szavainak értelmére vonatkoznak. Cselekvései mint "nem szándéktalanok" és "nem véletlenek" jellemezhetők. Azonban az időbeliséghez — a múlthoz és a jövőhöz — egészen sajátos a viszonya, olyan, amelyet objektiváló, tárgyiasító viszonynak nevezhetünk.

3.63 Énünk jelenének és másoknak a megértése

Azoknak a megjegyzéseknek a fényében tehát, amelyek közvetlenül foglalkoznak az úgy-értés és az intenció problémájával az aspektusváltás és a jelentésvakság szempontjából, legalább jelenlegi cselekvéseink és beszédünk problémamentesnek tűnnek még akkor is, ha képtelenek vagyunk arra, hogy az aspektusváltást észrevegyük, és hogy jelentésélményünk legyen. Ám ha további szöveghelyeket is figyelembe veszünk, az eredmény már nem lesz ennyire megnyugtató. Ha a mondat értelme ugyanis — mint Wittgenstein állítja — a jelentésvak számára szétesik (PU II 493. o.), ha a jelentésvak képtelen arra, hogy valamely egész részeit organikus egésszé összefogja (LS I 677. §), ha valamit csak valaminek tartani — tehát úgyszólván csak az értelmével, kívülről megragadni — tud, ám nem úgy is látni (PU II 532., 552. §),⁶⁵ akkor jelenlegi szavait is anélkül kell hogy kimondja, hogy a szó tulajdonképpeni értelmében úgy-értse őket. Akkor jelenlegi cselekedeteit is úgy kell végrehajtania, mint amelyek mechanikusak, mint amelyek objektumokként állnak vele szemben, és mint amelyek ebben az értelemben valójában nem az ő cselekedetei, amelyeket szándékosan hajt végre; akkor cselekvéseinek is értelmetlen töredékekre kell széthullaniuk anélkül, hogy számára összefüggő egésszé állnának össze.

Mások megértésének problémáját ugyan Wittgenstein nemigen specifikálja az aspektusváltás, a jelentésvakság, az úgy-értés és az intenció nézőpontjából, mi magunk azonban a mondottak alapján gondolatmenetét meghosszabbíthatjuk ebbe az irányba. A kérdés kétfelé osztható, mégpedig a másik ember, illetve egy másik kultúra és életforma megértésének problémájára.

Az első a másik ember megértésére vonatkozó következtetés még meglehetősen banális: az aspektus-, illetve jelentésvak csak korlátozottan képes másoknak azokat az — "Azt értettem rajta... " és "Az volt vele a szándékom... " formájú — magyarázatait megérteni, amelyek elmúlt szavaikra és múltbeli intencióikra és cselekvéseire vonatkoznak, mégpedig hasonló értelemben korlátozottan, mint ahogyan csak korlátozottan tud saját múltbeli szavaira és cselekvéseire utalni. A másik indoklását csak mint olyant képes megérteni, amely eseményeket és lelki jelenségeket egymással kauzális összefüggésbe hoz vagy olyan kauzális sorokba rendez, amelyeknek tagjai egymáshoz mint extern, közömbös tények kapcsolódnak; vagy pedig a másik szavait és cselekedeteit csak mint a családi hasonlóság révén egymással összekapcsoltakat képes megérteni. Mindkét megértésmód azonban egydimenzionális. Ennélfogva a jelentésvak a másik lelki életének és cselekvéseinek "történetét" nem tudja élettörténetként megérteni — azaz nem tudja olyan történetként megérteni, amelyben a múlt (részben megőrizve, részben megszüntetve) megjelenik a jelenben, és fordítva, amelyben a múlt egy értelemben már tartalmazza a jelent.

A jelentésvak azonban a idődimenziótól eltekintve sem képes a másikat mint másik személyt megérteni. Valakit mint valaki mást megérteni ugyanis azt jelenti, hogy hozzá sem nem teljesen distanciálatlanul viszonyulunk, sem nem teljesen kívülről nézzük (mint idegent vagy szinte mint természeti objektumot, mely kauzálisan meghatározott). Az utóbbi esetben nem értjük őt úgy, mint ha személy lenne, az első esetben pedig nem mint másikat értjük őt, hanem miként önmagunkat. A másik megértésének a közelség és távolság közötti skálán van a helye, ahol is ez a hely hol közelebb, hol meg távolabb van a skála egyik vagy másik végpontjától. Ez azt jelenti, hogy a másik megértésében két nézőpont vagy két aspektus keveredik, mégpedig a közelségé és a távolságé, a saját éné és a másiké. Ennélfogva az aspektus-, illetve jelentésvak képtelen arra, hogy a másikat mint másik embert értse meg.

A mondottak továbbvihetők a másik kultúra és életforma megértésére is. Az aspektus-, illetve jelentésvakság először is megakadályoz bennünket abban, hogy egy másik életforma idődimenzióját, és ezzel egy másik kultúra történetiségét megértsük. Másodszor képtelenné tesz bennünket arra, hogy a másik életformát mint másikat értsük meg, amely azonban egyidejűleg emberi életforma, tehát ebben az értelemben a miénk.

Az aspektus-, illetve jelentésvak előtt tehát a másik világa — legyen szó másik emberről vagy másik kultúráról — vagy elzárva és idegen marad, vagy pedig, ha mégis meg akarná érteni, akkor át kell változnia a másikká és így saját énjét feladnia.

3.64 Következtetések

Viszonyunk az időbeliséghez, ezen belül cselekvéseink és énünk időbeliségéhez, az, hogy beszédünket és cselekvéseinket úgy szemléljük, mint amelyeket úgy-értünk és szándékoztunk, az, hogy magunkat Énnek tekintjük, amely valamely középpont körül szerveződik — mindez fontos részét teszik ki annak, ami (legalábbis újkori nyugati kultúránkban) emberi életnek számít, ami a szemünkben emberi lénynek nevezhető.⁶⁶ Hogy vajon és mennyire kell másokat is más embernek és más személynek tekintenünk és ekként kezelnünk, mennyire tudjuk, kívánatos vagy kell más kultúrákat megértenünk, e tekintetben már sokkal inkább elválnak az utak, mégpedig legkésőbb a 18. századtól.

Akárhogyan is, a Wittgenstein-analízis keretei között következtetéseinket a következőképpen foglalhatjuk össze:

(1) Annak a képességnek a hiánya, hogy jelentésélményeink legyenek, vagy hogy olyan mondatokat, mint "Az a kék" képezzünk és megértsünk, még esetleg másodlagosnak tűnhetik a számunkra. Például úgy érvelhetnénk, hogy már egy metafora is eléggé individuális ahhoz, hogy szabálykövető magatartásunk szigorúságán enyhítsen, sőt, akár megértésbeli problémákat is okozzon. Ugyanez a jelentésvakság azonban az úgy-értéssel és intencióval kapcsolatba hozva alapvető hiányosságnak tekinthető. Ennélfogva a másodlagos jelentés fogalmát másodlagos szerepe ellenére is nehezen lehetne a wittgensteini koncepcióból elhagyni. Mivel a másodlagos jelentés fogalma — mint láttuk — olyan fogalmi problémákat vet fel, amelyek a wittgensteini szisztémában nem oldhatók fel egyszerűen (már ha egyáltalán megoldhatók), ezért a rendszerbe az úgy-értés és az intencionalitás problémája nehezen megoldható konceptuális problémákat visz be.

Emellett az olyan — Wittgenstein által másodlagosnak tekintett — jelenségek, mint az aspektusváltás és a jelentésélmény alapvetőeknek tűnnek fel (2) mind az Én konceptualizálása, (3) mind pedig a másik ember, illetve (4) egy másik életforma megértése szempontjából.

A (4) amellett szól, hogy Wittgenstein koncepciója az egyéb, a műben jelenlévő tendenciák ellenére alapvetően relativisztikus: mivel az aspektuslátásnak és az aspektusváltásnak csak a koncepció peremén van helyük, sőt, a rendszerbe fogalmi feszültségeket visznek, ezért a más kultúra és életforma megértését a wittgensteini fogalmi hálóban nehezen lehet konceptualizálni (már ha egyáltalán).

Az (1), (2) és (3) alatt említett nehézségek arra utalnak, hogy bár az embernek az a tradicionális fogalma, amely szerint az ember olyan lény, aki érez, akar, gondolkodik és gondolkozva cselekszik, elhelyezhető a wittgensteini koncepcióban, ám mégis nem minden aspektusa fejthető ki nehézségek nélkül ebben a fogalmi hálóban.⁶⁷

IRODALOM

[Cikk eleje | Cikk vége | Irodalom | Resümee | Jegyzetek ]

I. Wittgenstein művei

BB — in: Werkausgabe in 8 Bänden, Frankfurt: Suhrkamp 1984, 5. köt.

BGM — Bemerkungen über die Grundlagen der Mathematik, in: Werkausgabe, 6. köt.

BPP — Bemerkungen über die Philosophie der Psychologie, in: Werkausgabe, 7. köt., 7-346. o.

LS I — Letzte Schriften über die Philosophie der Psychologie, in: Werkausgabe, 7. köt., 347-488. o.

LS II — Letzte Schriften über die Philosophie der Psychologie (1949-1951). Das Innere und das Äußere, Frankfurt: Suhrkamp 1993

PG — Philosophische Grammatik, in: Werkausgabe, 3. köt.

PU — Philosophische Untersuchungen, in: Werkausgabe, 1. köt., 225-580. o.

ÜG — Über Gewißheit, in: Werkausgabe, 8. köt., 113-257. o.

VG — Vorlesungen und Gespräche über Ästhetik, Psychologie und Religion, szerk. Cyril Barrett, Göttingen: Vandenhoeck & Ruprecht 1971

VPS — "Aufzeichnungen für Vorlesungen über »privates Erlebnis« und »Sinnesdaten«", in: Vortrag über Ethik und andere kleine Schriften, szerk. Joachim Schulte, Frankfurt/M.: Suhrkamp 1989, 47-100. o.

Z — Zettel, in: Werkausgabe, 8. köt., 259-443. o.

II. Egyéb irodalom

Canfield, John V. 1991. "Private language: Philosophical Investigations section 258 and environs", in: Arrington, Robert L. — Glock, Hans-Johann (szerk.), Wittgenstein§s Philosophical Investigations. Text and context, London and New York: Routledge 1991, 120-137. o.

Cuypers, Stefaan E. 1998. "Das Problem der personalen Identität in der analytischen Philosophie", Zeitschrift für philosophische Forschung, 52. köt., 1998/4, 568-588. o.

Diamond, Cora 1966-67. "Secondary sense", in: Aristotelian Society Proceedings, 189-208. o.

Haller, Rudolf 1986. "Über Bedeutungsblindheit", in: Leinfellner, Werner — Wuketits, Franz M. (szerk.), Die Aufgaben der Philosophie in der Gegenwart — The tasks of the contemporary philosophy. Akten des 10. Internationalen Wittgenstein Symposiums, 18. bis 25. August 1985, Kirchberg am Wechsel (Österreich), Wien: Hölder-Pichler-Tempsky, 508-512. o.

Haller, Rudolf 1989a. "Bemerkungen zur Egologie Wittgensteins", in: McGuinness, Brian — Haller, Rudolf (szerk.), Wittgenstein in Focus — Im Brennpunkt: Wittgenstein, Amsterdam-Atlanta, GA: Rodopi 1989 (Grazer philosophische Studien 33/34. köt.), 353-373. o.

Haller, Rudolf 1989b. "Unklarheiten über das Ich oder »ich«, Ludwig Wittgenstein", Revue Internationale de Philosophie, 1989/2, 249-263. o.

Haller, Rudolf 1996. "Über das subjektive und das objektive Dasein", in: Schramm, Alfred (szerk.), Philosophie in Österreich 1996. Vorträge des 4. Kongresses der Österreichischen Gesellschaft für Philosophie, Wien: Verlag Hölder-Pichler-Tempsky, 3-17. o.

Hanfling, Oswald 1991. "I heard a plaintive melody", in: Griffith, A. Phillips (ed.), Wittgenstein centenary essays, Cambridge: Cambridge University Press, 117-133. o.

Hark, Michel ter 1990. Beyond the Inner and the Outer. Wittgenstein§s philosophy of psychology, Dordrecht-Boston-London: Kluwer Academic Publishers

Hark, Michel ter 1995. "Wittgenstein und Russell über Psychologie und Fremdpsychisches", in: Savigny-Scholz 1995: 84-106. o.

Johnston, Paul 1993. Wittgenstein. Rethinking the Inner, London and New York: Routledge

Lütterfelds, Wilhelm 1995a. "Das »Durcheinander« der Sprachspiele. Wittgensteins Auflösung der Mentalismus-Alternative", in: Savigny-Scholz 1995: 107-120. o.

Lütterfelds, Wilhelm 1995b. "Wittgensteins interner Dualismus von Innen und Außen — »Letzte Schriften über die Philosophie der Psychologie«", Wittgenstein Studies 1(2), Datei 07-1-95.TXT

Marek, Johann Christian 1997. "Haller on the first person", in: Lehrer, Keith — Marek, Johann Christian (szerk.), Austrian Philosophy: Past and Present. Essays in Honor of Rudolf Haller, Dordrecht-Boston-London: Kluwer Academic Publishers, 71-85. o.

Mulhall, Stephen 1990. On Being in the World. Wittgenstein and Heidegger on seeing aspects, London and New York: Routledge

Neumer Katalin 1991. Határutak. Ludwig Wittgenstein késői filozófiájáról, Budapest: MTA Filozófiai Intézete 1991

Neumer Katalin 1995a. "A jelentés élménye. Privátnyelvkritika és a jelentés használatelmélete Wittgenstein pszichológiai feljegyzéseinek tükrében", in: Neumer 1995c: 139-156. o.

Neumer Katalin 1995b. "»Ilyen az emberi élet«. Függelék »A jelentés használatelmélete« című tanulmányhoz", in: Neumer 1995c: 157-169. o.

Neumer Katalin 1995c. Tévelygések a nyelv labirintusában. Filozófiai-irodalmi tanulmányok, Budapest: MTA Filozófiai Intézete (Doxa Könyvtár)

Neumer Katalin 1999. "»A közös emberi cselekvésmód«. Relativizmus versus univerzalizmus a késői Wittgenstein filozófiájában", in: Neumer Katalin (szerk.), Nyelv, gondolkodás, relativizmus, Budapest: Osiris 1991, 203-231. o.

Nyíri, J. C. 1986a. "Beim Sternenlicht der Nichtexistierenden: Zur ideologiekritischen Interpretation des platonisierenden Antipsychologismus", in: Nyíri 1986d: 46-98. o.

Nyíri, J. C. 1986b. "Das unglückliche Leben des Ludwig Wittgenstein", in: Nyíri 1986d: 94-131. o.

Nyíri, J. C. 1986c. "Musil und Wittgenstein", in: Nyíri 1986d: 132-147. o.

Nyíri, J. C. 1986d. Gefühl und Gefüge. Studien zum Entstehen der Philosophie Wittgensteins, Amsterdam: Rodopi

Nyíri Kristóf 1994. "Írásbeliség és privátnyelv-argumentum", in: Nyíri Kristóf, A hagyomány filozófiája, Budapest: MTA Lukács Archívuma - T-Twins Kiadó, 100-117. o.

Padilla-Gálvez, Jesús 1995a. "Die Verwendung des Wortes »Ich« bei L. Wittgenstein. Eine sprachanalytische Skizze zur Selbstbezüglichkeit des Selbstbewußtseins", Wittgenstein Studies, 1/1995, Datei 06-1-95.TXT

Padilla-Gálvez, Jesús 1995b. "Gibt es in der Sprache ein metaphysisches Subjekt? ", in: Johannessen, Kjell S. — Nordenstam, Tore (szerk.), Culture and Value. Philosophy and the cultural sciences — Philosophie und die Kulturwissenschaften, Kirchberg am Wechsel: Österreichische Ludwig Wittgenstein Gesellschaft 1995, 97-104. o.

Pléh, Csaba 1999. "Ernst Mach and Daniel Dennett. Two evolutionary models of cognition", in: Fleissner, Peter — Nyíri, J. C. (szerk.), Philosophy of Culture and the politics of electronic networking, vol. 1: Austria and Hungary. Historical roads and present developments, Innsbruck-Wien: Studien Verlag — Budapest: Áron Verlag 1999, 13-25. o.

Puhl, Klaus 1998. "Regelfolgen", in: Savigny 1998: 119-142. o.

von Savigny, Eike 1994-96. Wittgensteins "Philosophische Untersuchungen". Ein Kommentar für Leser, 2., völlig überarbeitete und vermehrte Auflage, Frankfurt/M.: Vittorio Klostermann, I-II. köt.

von Savigny, Eike 1996. "Die absichtliche Handlung", in: uő., Der Mensch als Mitmensch. Wittgensteins »Philosophische Untersuchungen«, München: Deutscher Taschenbuch Verlag, 156-170. o.

von Savigny, Eike (szerk.) 1998. Ludwig Wittgenstein, Philosophische Untersuchungen, Berlin: Akademie Verlag

von Savigny, Eike — Scholz, Oliver R. (szerk.) 1995. Wittgenstein über die Seele, Frankfurt/M.: Suhrkamp, 213-232. o.

Scholz, Oliver R. 1995. "Wie schlimm ist Bedeutungsblindheit? Zur Kernfrage von PU II xi", in: Savigny-Scholz 1995: 213-232. o.

Schulte, Joachim 1990. "Metaphern und sekundäre Bedeutung. Eine Gegenüberstellung", in: uő., Chor und Gesetz. Wittgenstein im Kontext, Frankfurt/M.: Suhrkamp, 104-112. o.

Schütt, Hans-Peter 1993. "Einleitung" zum Teil "Der Begriff der Person", in: Bieri, Peter (szerk.), Analytische Philosophie des Geistes, Bodenheim: Athenäum Hain Hanstein, 279-286. o.

Vossenkuhl, Wilhelm 1995. Ludwig Wittgenstein, München: Verlag C. H. Beck

Wennerberg, Hjalmar 1998. "Der Begriff der Familienähnlichkeit in Wittgensteins Spätphilosophie", in: Savigny 1998: 41-69. o.

Winch, Peter 1974. A társadalomtudomány eszméje és viszonya a filozófiához, Budapest: Akadémiai 1988

RESÜMEE

[Cikk eleje | Cikk vége | Irodalom | Resümee | Jegyzetek ]

Die Übereinstimmung der Urteile und das Verstehen eines anderen Menschen in Wittgenstein Philosophie

Im Aufsatz wird die Frage untersucht, inwieweit sich das Verstehen eines anderen Menschen, der sich von mir unterscheidet, individuelle Züge aufweist und sich als Person, Subjekt und Agens erweist, im begrifflichen Netz der Spätphilosophie Wittgensteins konzeptualisieren läßt. Das Problem wird in einer ersten Annäherung dahingehend eingeschränkt, inwieweit sich die Individualität und das Subjekt innerhalb der Regelbefolgung realisieren lassen.

Zur Lösung der Frage wird zuerst untersucht, um welche Art von Übereinstimmung es in PU I § 242 geht, in dem Wittgenstein "eine Übereinstimmung in den Urteilen" als Voraussetzung des Verstehens bestimmt. Manche Autoren legen diesen Paragraphen dahingehend aus, daß hier eine völlige Übereinstimmung, und zwar in jeder Hinsicht gefordert würde. Mit dieser Interpretation setze ich mich aufgrund des engeren Kontextes des Paragraphen und einiger Textstellen in Über Gewißheit kritisch auseinander. Sodann wird besondere Aufmerksamkeit den Sprachspielen der Gefühle gewidmet, deren Regeln Wittgenstein zufolge eine weniger strenge Übereinstimmung festlegen als etwa die Regeln der fundamentalen Urteile oder die der Sprachspiele des Wissens. Dabei werden die Beziehung zwischen dem Inneren und dem Äußeren und darüber hinaus die Gefühlsäußerungen untersucht, und zwar die letzteren unter dem Gesichtspunkt, wie sie zum Ausdruck gebracht werden: in alltäglichen Formulierungen, anhand Metaphern oder anhand Wörter in ihrer sekundären Bedeutung. Bezüglich der letzteren komme ich zum Schluß, daß hier Wittgenstein — zwar ungewollt — an die Grenze einer Privatsprachenkonzeption kommt. Zuletzt befasse ich mich mit dem Problem des Meinens und des Intendierens unter dem Gesichtspunkt der sekundären Bedeutung, des Aspektsehens und des Aspektwechsels. Diese Frage wird freilich wieder auf das Verstehen eines anderen Menschen zugespitzt. Bei jedem Punkt werden aus dem zum Verstehen eines anderen Menschen Gesagten auch für die Möglichkeit, andere Lebensformen zu verstehen, Folgerungen gezogen.

JEGYZETEK

[ Cikk eleje | Cikk vége | Irodalom | Resümee | Jegyzetek ]

1 A tanulmány az OTKA T030037-es számú kutatási programja támogatásával készült.vissza

2 Így az erre vonatkozó, az utóbbi időben felélénkült vitát sem kívánom itt eldönteni (lásd ehhez pl.: Haller 1989a, Haller 1989b, Padilla-Gálvez 1995a, Padilla-Gálvez 1995b és Marek 1997).vissza

3 Haller 1996: 7. o.vissza

4 Haller 1996: 15. o.vissza

5 A problémának ez a leszűkítése megengedi számomra, hogy a "személy" fogalmának további tárgyalásától eltekintsek. A téma rövid filozófiatörténeti bevezetését lásd Schütt 1993-ban, továbbá ugyanezt az analitikus filozófiában a személy azonosságára összpontosítva Cuypers 1998-ban.vissza

6 A *-gal jelölt helyeken az "Ablauf" illetve "ablaufen" kifejezések szerepelnek. A kifejezést egy számítógépes program lefuttatásával hozza kapcsolatba Darab 1998: 70. o., s a szöveghelyet szintén úgy interpretálja, hogy itt a cselekvő és gondolkodó személy eltűnik.vissza

7 A kifejezést Benedek 1989: 17. o.-ról vettem.vissza

8 Ez a kérdésfeltevés hasonló térben mozog, mint Nyírié, azaz a "szabálykövetés kontra szubjektum" fogalmi mezőben. Nyíri úgy véli, hogy a késői Wittgensteinnál " [a]z individuum nem más, mint a nyelvi inger-válasz kapcsolatok passzív szubjektuma. Az individuum szubjektivitása tehát valójában feloldódik a nyelvben, vagy pontosabban, az ezt a nyelvet használó emberek közösségében. A nyelvi közösség - vagy, ami itt ugyanaz, az ugyanazt az életformát élőknek a közössége - lesz a primer szubjektum; ám a közösség is minden releváns szempontból éppúgy a tehetetlenségbe hullik, mint az individuum". (Nyíri 1986b: 131. o.) Wittgensteinnál " [a] klasszikus individuumcentrikus fogalmak [...] olyan fogalmakkal helyettesítődnek, mint szabálykövetés, betanítás, szokás, konformitás. " "Hogy az egyes azáltal fejlődik individuummá, hogy kiszabadítja magát kötöttségei közül, s hogy ennek a szabadságnak a lényege, eredete és utolsó menedéke a privát szellem világa - az alapelképzeléseknek ez a szövedéke felbomlott. " (Nyíri 1986c: 147. o.) Ezáltal Wittgenstein felbontja a korábbi fogalmi keretet, amelyben az individuumot rendszerint konceptualizálták: "nem alkalmazza a tradicionális filozófia olyan szakkifejezéseit, mint szabadság, racionalitás, individuum; hiszen ezeknek a használata félrevezető volna. Wittgenstein nemcsak azt nem mondja, hogy az ember individuum, személy lenne, hanem azt sem, hogy puszta automata, gép volna. Wittgenstein új fogalmi rendszerben gondolkodik: olyan lét fenomenológiáját nyújtja, amelyre az individuumcentrikus gondolkodás kategóriái im-máron nem alkalmazhatók. " (Nyíri 1986a: 98. o.)vissza

9 Vö. Vossenkuhl 1995: 269-270. o.vissza

10 Vö. Winch 1974: 47. o.vissza

11 Lásd pl. ÜG 256. §: "Másfelől a nyelvjáték idővel változik"; és PU I 23. §: "a nyelv új típusai, mondhatni, új nyelvjátékok keletkeznek, mások meg elavulnak és elfelejtődnek". Ehelyütt nem szeretnék abba a kérdésbe részletesebben belemenni, hogy mi a helye az újnak Wittgenstein filozófiájában. Annyit jegyeznék csak meg, hogy az új a fenti idézetekben nem felfedezésekre utal, amelyek Wittgenstein szerint az extern empíria és kauzalitás szintjén helyezkednek el, hanem új intern relációkra. Ebben az értelemben állítja Wittgenstein például, hogy a "matematikus [...] felfedező, és nem feltaláló". (BGM 99. o.)vissza

12 Ehhez a gondolatmenethez lásd a legújabb irodalomból pl. Puhl 1998 és Wennerberg 1998: 48-51. o.vissza

13 A magyar fordításon módosítottam.vissza

14 Pl. Nyíri 1994: 111. o.vissza

15 Vö. Savigny 1994-96: I. köt., 280-284. o.vissza

16 A BGM-ben a párhuzamos hely a következőképp hangzik: "Azt állítjuk, hogy az embereknek ahhoz, hogy megértsék egymást, összhangban kellett lenniük szavaik jelentését illetően. Ám ennek az összhangnak a kritériuma nemcsak valamely, a definíciókra, pl. rámutató definíciókra vonatkozó összhang - hanem valamely olyan összhang is, amely ítéletekre vonatkozik [sondern auch eine Übereinstimmung in Urteilen]. A megértés számára lényeges, hogy nagyszámú ítéletben legyen közöttünk összhang. " (BGM 343. o.) Az itteni - az 1941 és 1944 között íródott MS 164-ből vett (vö. "Vorwort der Herausgeber", BGM 29. o.) - "eine Übereinstimmung" fordulat tehát ugyanúgy hangzik, mint a PU 242. §-ában, azzal a különbséggel, hogy a BGM-ben az "Urteilen" szó előtt nem szerepel a határozott névelő. Ez utóbbit magyarázza azonban a rákövetkező mondat, mely az előző állítás érvényességi körét azonnal leszűkíti: az itt felállított követelmény ugyan nagyon erős - "nagyszámú ítéletben [kell] összhangban/in einer großen Anzahl von Urteilen übereinstimmen/ lennünk" [kiemelés tőlem, N. K.] -, ám mégsem áll minden ítéletre. Hasonló korlátozással a PU I 242. §-ban is találkozhatunk, ám csak a paragrafus legvégén, ahol Wittgenstein "a mérési eredmények bizonyos összhangját" látja szükségesnek. A két szöveghely között tehát nézetem szerint nem fedhető fel koncepcionális különbség.vissza

17 Vö. BB 106. o.: "ezekben az esetekben a tévedés lehetősége fennáll - vagy inkább azt kellene mondanom: a tévedés lehetősége előrelátható".vissza

18 Vö. BPP II 145. §: "Egy játék megenged határeseteket - egy szabály pedig kivételeket. Ám kivétel és szabály nem cserélhetnek helyet egymással anélkül, hogy ne semmisítenék meg a nyelvjátékot. Az »átmenet a mennyiségről a minőségre«?"vissza

19 Ezzel az interpretációval nem akarnám tagadni, hogy A bizonyosságról több megfogalmazása is inkább a fundamentális ítéletek tényleges egybeesését vagy ennek követelményét sugallja, mint például a 342. §. Emellett vannak olyan szöveghelyek is, amelyek nem az "én" bizonyosságomról beszélnek, hanem a "mi" bizonyosságunkról. (Pl. ÜG 291., 325., 588. §) Mindazonáltal figyelembe kell vennünk, hogy ezek a megjegyzések, amelyeket a hagyaték gondozói Über Gewißheit címmel jelentettek meg, Wittgenstein utolsó feljegyzései közé tartoznak. Tehát nem tudta őket már - miként pedig ezt többi kéziratkötetével rendszerint tette - átdolgozni. Ezért ezek a feljegyzések még csak saját személyes használatára, gondolatai kidolgozásának és első tisztázásának közegéül szolgálhattak. Mindannyian tudjuk saját személyes tapasztalatunkból, hogy ilyesfajta jegyzetek mily könnyen és gyakran tartalmaznak ellentmondásokat és pontatlanságokat.vissza

20 Mint kimutattam (Neumer 1999), ezt a lehetőséget a késői Wittgenstein gondolatvilágában a két vonatkoztatási rendszer közös "metarendszere", valamely közös cselekvésmód, illetve a közös emberi cselekvésmód biztosíthatja.vissza

21 Tévedésről itt már csak azért sem lehet beszélni, mivel nem a tudás nyelvjátékával van dolgunk: embertársaink magatartását, illetve belső világát nem vizsgáljuk velünk szemben álló objektumként, amely más tárgyakkal kauzális összefüggésében áll; nem alkalmazunk tudományos módszereket; nem is ellenőrizzük vonatkozó ítéleteink igazságát empirikus módszerekkel stb. (Vö. Neumer 1999: 215-219. o.) De természetesen nincs is itt szó fundamentális ítéletekről sem. Ez pedig arra utal, hogy nem lehet minden ítéletet vagy a tapasztalati, vagy a fundamentális állítások közé sorolni.vissza

22 Vö. LS II 115. o.: "Egy olyan játékban, amelyben a szabályok meghatározatlanok, nem lehet tudni, ki nyert és ki veszített. "vissza

23 A kérdés azzal a fenntartással értendő, hogy bár a két megértési mód leírása Wittgensteinnál sok tekintetben egymással párhuzamosan fut, ám mégis vannak közöttük különbségek is. Ezek némelyikére Neumer 1999: 223. o. utaltam.vissza

24 Ilyen esetekről olvashatunk talán a következő helyeken: "A vallás azt tanítja, hogy a lélek létezhet, ha a test már fel is bomlott. Értem-e, mit tanít? - Persze hogy értem - egyet s mást el tudok ilyenkor képzelni. " (PU II iv 495. o.) "Most feltételeztem, hogy én magam nem álmodom. De hát valamiféle láthatatlan jelenről sincsenek soha érzéseim, másoknak viszont vannak, és én kikérdezhetem őket tapasztalataikról. " (PU II vii 504. o.) "Bizonyos értelemben értek mindent, amit mond - az »Isten«, »elválasztott« stb. angol szavakat. Értem, s mondhatnám: »Ebben én nem hiszek«, és ez igaz is volna, azt jelentvén, hogy nekem nincsenek ilyen gondolataim, és semmi olyasmi, ami velük összefüggene. Ám ez nem azt jelenti, hogy a dolognak ellene tudnék mondani. " (VG 55. o.)vissza

25 Ebben a pontban Neumer 1995a gondolatmenetét folytatom. Érvelésemet lépésről lépésre kibontandó nem tudtam elkerülni, hogy korábbi írásom több pontját meg ne ismételjem.vissza

26 Annak a kérdésnek a részletes bemutatását, hogy Wittgenstein miképpen korlátozta a jelentés használatelméletének érvényességét, lásd Neumer 1995a.vissza

27 Ebben és a következő két pontban jórészt Neumer 1995b egyes részeit foglalom röviden össze, illetve egészítem ki a jelen tanulmány szempontjából.vissza

28 Vö. Diamond 1966-67: 191. o., Hark 1990: 187. o.vissza

29 Diamond 1966-67: 192. o.vissza

30 Hanfling 1991: 127. o., Johnston 1993: 121. o.vissza

31 Diamond 1966-67: 191. o., Mulhall 1990: 49. o., Schulte 1990: 107. o., Hark 1990: 187. o., Hanfling 1991: 126-127. o.vissza

32 Hanfling 1991: 123. o., Diamond 1966-67: 199. o., Mulhall 1990: 51. o., Johnston 1993: 121. o.vissza

33 Hark 1990: 189. o., Mulhall 1990: 51. o., Johnston 1993: 121. o.vissza

34 Pl. Haller 1986: 512. o., Schulte 1990: 107. o., Scholz 1995: 226-232. o.vissza

35 Az egyes értelmezések közötti különbségek bemutatásától a terjedelmi korlátok miatt, sajnos, el kell tekintenem.vissza

36 Johnston 1993: 12, 25, 103, 106, 108-109, 113-114, 119-120. o.vissza

37 Hark 1990: 162. o., Johnston 1993: 25. o.vissza

38 Hanfling 1991: 129-130. o., Hark 1990: 164. o., Mulhall 1990: 43. és 72. o.vissza

39 Mulhall 1990: 74. o.vissza

40 Johnston 1993: 71-99. o.vissza

41 Mulhall 1990: 75-76. o., Johnston 1993: 200. o.vissza

42 Mulhall 1990: 75. o.vissza

43 Mulhall 1990: 76. o.vissza

44 Johnston 1993: 207. o.vissza

45 Így a "jelentés" szót már a "másodlagos jelentés" kifejezésben is másodlagos jelentésében használjuk: a másodlagos jelentés primer értelemben nem jelentés.vissza

46 Vö. Hark 1990: 164, 187. o., Mulhall 1990: 4, 36, 38, 40, 52, 73, 76. o. és Neumer 1995a: 146-147. o.vissza

47 Az "összes" helyetti "sok" megszorítással például a halott vagy megszokott metaforákra szeretnék utalni, amelyek immáron a konszenzus részeivé váltak.vissza

48 Hanfling kivételnek számíthat, mivel a másik három értelmezővel szemben kiemeli, hogy a másodlagos használat Wittgenstein szerint rossz analógiákra csábíthat, s ekképp a nyelv labirintusában félrevezethet bennünket, mint amikor például a "keresni" szót "keresek egy szót az emlékezetemben" mondatban a "keresem egy barátomat a parkban" analógiájára használják. (Hanfling 1991: 128. o.)vissza

49 Hark 1990: 190. o.vissza

50 Johnston 1993: 125-131. o.vissza

51 Mulhall 1990: 50. o.vissza

52 Lásd Hark 1995, Lütterfelds 1995a és Lütterfelds 1995b.vissza

53 Ezzel nem akarom azt állítani, hogy ez a sorrend csak a nyelvi kifejezés fajtájától függ. Nagyon is elképzelhető, hogy olyan érzések nem nyilatkoznak meg a külsőben, amelyeket a legegyszerűbb és megszokottabb szavakkal ki tudnánk fejezni, ha akarnánk.vissza

54 Lásd Canfield 1991.vissza

55 Az "érzelemnyilvánítás" és az "érzés" megkülönböztetéssel arra szeretnék utalni, hogy jelentős véleménykülönbségek akár olyan érzések vonatkozásában is lehetségesek, amelyeket nem metaforák vagy másodlagos jelentésükben használt szavak segítségével fejezünk ki: megértésbeli problémák, amelyeket fentebb csak ez utóbbiak vonatkozásában írtunk le, minden további nélkül előfordulhatnak a mindennapi formában kifejezett érzések esetében is.vissza

56 Ezzel természetesen nem szeretném azt állítani, hogy tudásról lenne szó: ezért választottam a "tévedni" kifejezés helyett a "hibázni" szót.vissza

57 Ezzel az óvatos megfogalmazással arra szeretnék utalni, hogy szavait csak értenem kell, ám nem kell magamnak is ugyanazokat az érzéseket éreznem.vissza

58 Így egyetértek Lütterfelds 1995b-vel abban, hogy Wittgensteinnak végül nem sikerült teljesen feloldania a karteziánus dualizmust és a nyelvjátékok "összekeveredését" fogalmilag kifogástalanul leírni.vissza

59 Vö. Neumer 1999: 216-219. o.vissza

60 A kérdéshez, milyen kevéssé segíthet rajtunk ez a megoldás, lásd részletesebben Neumer 1995a: 147-149. o.vissza

61 A "Meinen" megfelelője.vissza

62 Savigny 1996: 157. o.vissza

63 Savigny 1996: 162., 164. o.vissza

64 Ebben a pontban nem tudtam elkerülni, hogy Neumer 1991: 92-101. o. elemzéséből megismételjek.vissza

65 Lásd ehhez részletesebben Neumer 1995a: 146-147. o.vissza

66 Természetesen bőven akad ellenpélda is. Ezek közül e helyütt a Wittgensteinnal való közös eszmetörténeti háttér miatt az osztrák Ernst Machot emelném ki, akinek koncepciójában az ember épp azt a középpontot veszíti el, amely körül személyként szerveződhetne. (Lásd pl. Pléh 1999.) A következőkben azonban figyelmen kívül szeretném hagyni azokat a vitákat, amelyek arra vonatkoznak, mi tekinthető egyáltalában személynek, hogyan lehet a személy fogalmát konceptualizálni. (Ehhez lásd ismét Schütt 1993 és Cuypers 1998.) Egy kérdés az, mennyire sikeresen lehet filozófiai problémákra konceptuális megoldásokat találni, és egy másik, hogyan jutunk dűlőre a kérdéssel, illetve milyen szerepe van a kérdésnek "életünkben". Wittgenstein számára ez utóbbi a lényeges.vissza

67 Ez azt jelenti, hogy Nyírinek a 8. lj.-ben bemutatott tézise, mely szerint Wittgenstein többé nem a tradicionális individuumcentrikus filozófia keretei között gondolkodik, sok tekintetben helytálló. Ám tovább árnyalható - miként erre a fentiekben kísérletet tettem - akképp, hogy (1) az individualitás egy fajtájának marad tere a rendszerben, mégpedig többek közt a családi hasonlóság elvének következtében; (2a) hogy olyan fogalmak, amelyek a hagyományos individuumcentrikus fogalmakkal rokonok, a wittgensteini rendszer szélén mégis megjelennek, (2b) hogy periferikus helyzetük ellenére sem eliminálhatók, (2c) és hogy ez utóbbi következtében belső feszültségeket okoznak a rendszerben.vissza

[ Cikk eleje | Irodalom | Resümee | Jegyzetek ]