KÉT KÖNVY A NYELVI RELATIVIZMUSRÓL¹

LEHMANN MIKLÓS

[ Cikk vége | Jegyzet | Bezárás]

Írásom címe kissé csalóka: a nyelvi relati vizmus csak az egyik kötet számára szolgál ezérfonálként, és bár a másikban szereplő írások közel azonos szerzőgárda alkotásai, a relativizmus bennük csak mint vissza térő téma jelenik meg. A két kötet tematikai egyezésének magyarázata, hogy mindkettő ugyanazon hosszabb kutatómunka és együttműködés eredményeként jött létre. E kutatómunka, miként a bécsi kiadású kötet alcímének egy jelzője is utal rá (transzdiszciplináris), több tudományterület közös tevékenységét jelentette, amely lehetővé tette a tárgy több nézőpontból történő (filozófiai, pszichológiai, szemiotikai, szociológiai) vizsgálatát; összhangban azzal, hogy a nyelvi relativizmus, bár kiindulópontját bizonyos nyelvészeti-pszichológiai kutatások jelentették, több tudományterület gondolkodását erősen befolyásolja.

A probléma alapvető, meglehetősen nagy vitát, sőt, nemegyszer indulatokat is kiváltott tézisei ma is élénken inspirálják a nyelvelméleti gondolkodást. Mint Darab Tamás egyik írásában (Wenn ein Löwe sprechen könnte... Wittgenstein und Davidson über Begriffsrelativismus) rámutat, az elmélet mai aktualitását bizonyos szempontból az idegengyűlölet és nacionalizmus új erőre kapó jelensége adja; említhetnénk azonban a relativizmust időnként tényként kezelő szociológiai és antropológiai kutatásokat is, melyek tárgyukban lényegesen közelebb állnak az elmélet eredetéhez köthető vizsgálódásokhoz. Bár a hipotézis konkrét megfogalmazásában Benjamin Whorf 1956-ban megjelent tanulmánygyűjteménye (Language, Thought and Reality, [ed. J. B. Carroll]) nyomán csak az ötvenes évek pszichológiájában jelent meg, az elmélethez illeszkedő elképzelések más területeken már lényegesen korábban megtalálhatók. A kötetek írásai több tekintetben is rávilágítanak arra, hogy a filozófiai hagyomány jó része — explicit vagy implicit formában — foglalkozott nyelv és gondolkodás azonosításának, illetve a kettő kölcsönös vagy egyirányú függőségének gondolatával. Itt elsősorban a szerkesztő, Neumer Katalin írásait emelném ki, melyekben néhány XVIII. századi gondolkodó elgondolásait és Wittgenstein filozófiáját tárgyalja a relativizmus és az univerzalizmus szemszögéből.

A wittgensteini nyelvjáték-elmélet és a jelentés használatként való meghatározása már önmagában is relativista felfogást sugall. Ha nyelvünk csak saját közösségünk számára bír jelentéssel és kommunikatív erővel, valamint nyelvünk szókészletének egységeit alkalmazásuk szabja meg, akkor kétségessé válik a megértés két különböző nyelvközösség tagjai között. Másképpen: ha a nyelvjátékok csak annyiban hasonlítanak egymásra, mint a játékok, pl. a sakk és a kosárlabda, akkor, miként a sakkban sem feleltethető meg semmi a kosárlabda palánkjának, úgy az egyik nyelv szavai sem feleltethetők meg egy másik nyelv szavainak — így tehát lehetetlenné válik a fordítás az egyes nyelvek között. Nyelv és életforma azonosítása továbbá egy olyan szemléletbeli szakadékot képez a különböző kultúrák között, melynek áthidalásához semmilyen eszközzel nem rendelkezünk.

Az így kialakult kép jó hivatkozási alapot képez a relativista álláspont képviselői számára; Neumer meggyőzően mutatja ki azonban, hogy e kép sok tekintetben tévesnek bizonyulhat az alapos elemzés nyomán. Wittgenstein maga is besétál annak csapdájába, hogy a nyelv fogalmát az egész életformára és az egész természeti környezetre, a tényekre kiterjesztve lényegében a relativizmus egyik legerősebb érvét teszi kétségessé — azt, hogy nyelvünk közvetlenül meghatározza tapasztalatainkat, mivel a tények csak a nyelven keresztül, annak strukturális, lexikai és szintaktikai tulajdonságai szerint jelenhetnek meg. A nyelv fogalmát ekképp kitágítva ugyanakkor a tények a nyelvjáték részeivé válnak, azaz nyelvtől függő helyzetük lényegesen megváltozik: "...többé nem azon tényezők közé tartoznak, amelyeket a nyelvjáték határoz meg, hanem azok közé, amelyek a nyelvjáték részeként maguk is definiálnak". Az önkényes nyelvi rendszer tehát mindenképp rendelkezik olyan alkotóelemekkel, melyek nyelvcsoporttól független megkötésekként működnek a nyelven belül.

Neumer hasonló következtetésre jut egy másik tanulmányában is ("A közös emberi cselekvésmód". Relativizmus versus univerzalizmus a késői Wittgenstein filozófiájában), mikor a címben idézett wittgensteini kifejezés elemzésén keresztül Wittgenstein egyfajta univerzalista értelmezését nyújtja. Ha a "közös emberi cselekvésmódot" olyan alapnak lehet tekinteni, amely nem csupán az interpretációt, hanem a megértést is lehetővé teszi, ezzel magában az emberi természetben sikerül olyan tulajdonságot felmutatni, mellyel lehetővé válik a nyelvcsoportok-kultúrák közötti átjárhatóság. Az idézet gyenge és erős értelmezései természetesen eltérő végkövetkeztetésre jutnak, ám mint Neumer rámutat, Wittgenstein filozófiai nyelvjátéka megköveteli az erős értelmezést. A nyelvjátékok családja így az ember természetében mégiscsak közös vonatkoztatási pontra lel, amely túllép az egyes nyelvjátékok esetlegességein és önkényességén.

Hasonló gondolatot vázol fel Darab Tamás, aki a már hivatkozott tanulmányában Wittgenstein "vonatkoztatási rendszerét" Davidson "közös koordinátarendszer"-fogalma fényében vizsgálja. A közös emberi cselekvésmód, amely különböző értelmezéseiben felfogható az egyes életformákról leválasztható cselekvési hálóként vagy egyenesen a nyelvhasználatban, illetve viselkedésben megnyilvánuló szabálykövetésként, mindenképp támpontot nyújt a nyelv megértésében. Davidson ugyan elképzelhetetlennek tart olyan nyelveket, melyek közös koordináta-rendszer híján teljesen érthetetlenek maradnak egymás számára (márpedig a wittgensteini nyelvjátékfogalom ezt megengedni látszik), maga a koordinátarendszer hasonló szerepet játszik, mint a közös emberi cselekvésmód vagy vonatkoztatási rendszer. A megértés ugyanakkor Wittgenstein esetében a közösség ügyének tekinthető — hiszen a nyelvet beszélő szükségképpen egy életformához, közösséghez tartozik —, míg Davidson kiemeli a megértés egyéni karakterét: a szándékolt jelentésre irányul, ami eltérhet a közösségi nyelvhasználattól.

A nyelvi relativizmus egyik lényeges pontja a fajta- és csoportnevek kialakítása. Laki János a "kategorizációs játék" egyik aspektusát vizsgálva a természeti fajták meghatározását írja le két tanulmányában, elsősorban Kuhn és Putnam alapján. Tekintve, hogy a kategóriák központi szerepet játszanak a filozófiában, kialakításuk döntő módon befolyásolhatja mind a tudományos, mind a köznapi gondolkodást. A fogalmi relativizmus, amely a kategóriákat kultúrákhoz, nyelvi csoportokhoz köti, nem csupán a nyelvek vagy elméletek közti átjárhatóságot teszi kétségessé, hanem lehetővé teszi azt is, hogy egy adott entitás két különböző kultúrában/elméletben más-más fajta alá tartozzon — azaz, a fajtaneveket csak egy bizonyos kultúrán belül lehet rögzíteni. Hogy e téren (részlegesen) megszabaduljunk a relativizmustól, a tapasztalati adatok egy részét a kultúrától függetlenül kellene fixálni és a fajtákat rajtuk keresztül meghatározni. A tulajdonságok egy köre jó alapot szolgáltathat erre: bár a tárgyak vagy tények függenek az elméleti vagy kulturális kerettől, a központi tulajdonságok vitán felül állnak annyiban, hogy létüket általánosan elismerik; csupán jelentőségüket vagy szerepüket ítélik meg eltérően. A természeti fajták ugyan továbbra sem tekinthetők a tőlünk független valóság reális tagoltsága leképezésének, ám a tulajdonságok ilyen megítélésével átláthatók és megítélhetők lesznek a kategorizációs eljárások.

Az e kérdéshez kapcsolódó empirikus alapokat, különösen Benjamin Whorf észak-amerikai indiánok körében végzett kutatásait (legismertebbek talán a hopi és a navajo törzsek nyelvét feltárók) ismerteti cikkeiben Jeff Bernard (A nyelvi relativizmus Rossi-Landi-féle kritikája újraolvasva. Szemiotikai vizsgálódás, ill. Umrisse einer sozio-semiotischen Kritik und Neubewertung des sprachlichen Relativismus). A cselekvések, a színek és más nyelvi kategóriák eltérő módon, eltérő komplexitással és rendszerben jelennek meg az egyes kultúrákban; a nyelvi tények feltérképezése pedig különféle interpretációkhoz vezetnek, melyek ezen eltérések következményeként a kultúra, a tudat vagy magának az észlelésnek a különbözőségét jelölik meg. A nyelv tehát közvetlenül meghatározza a gondolkodást (bármit is értsünk most a "gondolkodás" alatt), avagy Whorf szavaival, "a gondolkodás különböző nyelvek által megy végbe". Ezt elfogadva le kellene mondanunk arról, hogy egy adott nyelvet lefordítsunk egy másikra — ez azonban ellentmond a ténynek, miszerint mégiscsak képesek vagyunk fordításra (megengedve persze, hogy különbséget teszünk egy könyv eredetije és fordítása között; az eredeti elolvasása azonban sok esetben nyelvtanulást kíván, ami így magának az idegen gondolkodásnak az elsajátítását jelentené). Rossi-Landi kritikájában arra is felhívja a figyelmet, hogy a nyelvi relativizmus tézisét elfogadva nem adhatnánk magyarázatot arra sem, miként lehetséges, hogy Whorf képes volt a számunkra idegen nyelvek, idegen gondolkodási módok közvetítésére. A nyelv "önkiterjesztő ereje" a gondolkodást nyitottá, nem pedig egy adott nyelv határai közé zárttá teszi.

A másik nyelv, gondolkodás, és így a másik ember megértése a filozófia egy távolabbi területén is központi kérdés. Andrzej Przy»„bski a megértés általános problémáját a hermeneutikához köti: e szempont szerint vizsgálja tanulmányában (Verstehen als philosophische Kategorie. Plädoyer für einen Begriff) nyelv és gondolkodás összefüggését. A megértés, amely minden esetben egy nyelven keresztül megy végbe, a másik ember gondolkodásának megértését jelenti, mint azt a horizontösszeolvadás terminusa is jelzi. Hasonló elgondolással van itt dolgunk, mint Wittgensteinnál, amikor a filozófus az életformáról, tradícióról beszél: a megértéshez bizonyos értelemben az idegen kultúra elsajátítása szükséges. A hermeneutikai módszer heideggeri—gadameri kiterjesztése ebben az olvasatban ugyanezt jelenti, mivel az eredeti interpretációs eljárás általános valóságtapasztalási móddá, azaz többek között a más kultúrák meg ismerésének módjává változik. Megértés és megismerés kapcsolata mellett ugyanakkor megmarad az alapvető különbség, melyben a megismerés a tárgyi-természeti világra, míg a megértés az értelemalakzatokra, az értelemmel rendelkező jelenségekre irányul.

A megértés problémája semmivé foszlik azonban, ha a gondolkodást gépi mintára képzeljük el. Ha az elme műveletei nem egyebek, mint szimbólumokon végzett manipulációk (melynek alapját a nyelv mint szimbólumrendszer biztosítja), akkor a fordítás, a másik ember megértése puszta gépies folyamattá válik — feltételezve, hogy létezik egy közös mentális nyelv, "az elme nyelve", amely kultúrától függetlenül minden ember gondolkodásának alapja. A gépek ugyanakkor nemcsak a gondolkodás, hanem a személyiség vizsgálatában is mintául szolgálnak: Pléh Csaba egyik írásában (Computers and Personality) a személyiségelméletek és a számítógépek kapcsolatait vizsgálva a két rivális elgondolás, a központi, egységes és a megosztott, versengő személyiségelmélet leírását és kritikáját nyújtja. A modernitás szekvenciális és központi irányítás alatt álló gépi elméletét a tudat karteziánus, oszthatatlan egységként bemutatott elgondolása kíséri, amely több tekintetben is összefügg a nyelvfeldolgozással. Ezzel szemben a számítógép, különösen pedig internetes alkalmazása az "én" széttöredezését sugallja, legyen szó a személyiségről akár mint több részegység összességéről, akár mint narratív súlypontról vagy az érzékletek központjáról.

Pléh Csaba másik tanulmánya (Hozzájárulhatnak-e az empirikus pszichológiai kutatások a nyelv-gondolkodás viszony filozófiai problémájának megoldásához?) egy igen alapvető problémát feszeget, hiszen a címében jelzett kérdésre adott válaszunk nagyban befolyásolhatja a korábban már érintett vizsgálódásainkat: nevezetesen, vajon a Whorf és mások által elvégzett kutatások mennyire döntőek a nyelvi relativizmus filozófiai megítélésében. Pléh következtetése a kategorikus nem; az általa nyújtott alapos áttekintés a releváns pszichológiai kutatásokról és kísérletekről azonban rendkívül hasznosan hozzájárulnak az eredeti tézis, illetve a kritikák finomításához. Így pedig olyan elméleti kiindulóponthoz jutunk, amely a nyelvek különbözősége mögött segít felfedezni azt, ami a közös emberi cselekvésmód, a koordinátarendszer vagy más általános alap meglétét sugallja: azt, "hogy minden gondolkodásmód s kulturális rend változat egyetlen témára".

A kötetek szerzői általában egy mérsékelt relativista — vagy Laki János Kuhnt jellemző szavai nyomán: "realista relativista" — álláspontot foglalnak el. A kérdés nyitott: nyelv és gondolkodás viszonya feltehetőleg további vitákat fog még kiváltani, az azonban, hogy a nyelv (bármennyire is felderítetlen módon) hatással van a gondolkodásra, tagadhatatlan. E tanulmányok, amellett, hogy gazdagon mutatják be és illusztrálják a ma is folyó vitákat, jó irányba mozdíthatják el azokat — de legalábbis segíthetnek egy, a szélsőséges következtetéseket elkerülő gondolkodás kialakításában.

JEGYZET

[ Cikk eleje | Jegyzet ]

1  Nyelv, gondolkodás, relativizmus (szerk. Neumer Katalin), Osiris, Bp. 1999.; Sprache und Verstehen. Transdisziplinäre Ansätze (szerk. Neumer Katalin), ÖGS/ISSS, Wien 1998.vissza