NULLIUS AUTORITATE FULCIMUR

(Dante nyelvfilozófiájának rekonstruálásához)

KELEMEN JÁNOS

[ Cikk vége | Riassunto | Jegyzetek | Bezárás]

A Dante-filológia sohasem hanyagolta el, hogy Dante költészetében és elméleti traktátusaiban fontos helyet foglal el a nyelv problémája. Mégis a mai napig kérdéses, tulajdoníthatunk-e Danténak érdekes, jelentős, és eredeti nyelvfilozófiai koncepciót.

A kérdés ugyanaz, mint a filozófus vagy a tudós Dantéra vonatkozó kérdés. Az európai műveltségben a költő Danténak van kitüntetett helye, s szinte a mai napig a Dante-filológia is ezt a képet sugallja. Az olvasók és a kritikusok sok nemzedéke számára zavaró volt az a tény, hogy a világirodalom egyik legnagyobb műveként kanonizált Isteni színjáték szerzője poeta doctus, aki a skolasztikus teológia és filozófia fogalmaival és terminus technicusaival terheli költeményét. Tudós írásait is inkább csak a nagy költemény fényében, az annak magyarázatához szükséges filológiai adalékok kedvéért olvasták, s nem sorolták be az európai filozófiai hagyomány önmagukban is mérvadó megnyilvánulásai közé. Így Croce lényegében a közvélemény ítéletét fogalmazta meg, amikor — elvitatva Dantétól az eredeti és önálló gondolkodó rangját — csupán "strukturális" elemnek minősítette az Isteni színjáték teológiai és filozófiai tartalmát, s kijelentette, hogy például A nép nyelvén való ékesszólásról nem számít sem a modern filológia kezdetének, sem a nyelvfilozófia szempontjából releváns vagy forradalmi műnek.¹

A hagyományos vélekedést csak Bruno Nardi máig mérföldkőnek számító tanulmányai kezdték módosítani². Az ő és néhány más dantista fellépésének eredményeként a filozófus Dante az utóbbi évtizedekben kétségtelenül polgárjogot nyert a Dante-filológiában, ám abban a diszciplínában, melyet "a középkori filozófia történetének" nevezünk, ez a fordulat a mai napig nem következett be. Többféle magyarázattal kísérletezhetnénk, alighanem igaza van azonban Ruedi Imbachnak abban, hogy a középkori filozófiáról alkotott képünkbe még mindig nem illik bele a laikus figurája, aki nem klerikus vagy literátus, nincs otthon az egyetemek világában, s közönségét is — ahogyan Dante a Vendégségben nyíltan kimondja — a laikusok és nem a literátusok között keresi.³

Pontosan ebből kiindulva fogalmazta meg Imbach a középkori filozófiatörténeti stúdiumok megreformálásának programját, mely a filozófia és a laikusok viszonyának feltárásával, illetve a filozófiai írások címzettjének gondos meghatározásával lényegesen módosíthatja felfogásunkat arra vonatkozóan, hogy mi lehetett a középkorban a filozófia funkciója, s mi számíthat egyáltalán "középkori filozófiának". Ebben a megközelítésben Dante jelentős, eredeti és újító filozófusként jelenik meg.⁴ Ha ez általában véve igaz filozófusi tevékenységére, még inkább igaz nyelvfilozófiai vizsgálódásaira, melyek központi problémáját kétségtelenül a nem-literátus laikusok nyelvének, a "népnyelvnek" vagy a volgarénak a helyére, szerepére, kulturális jelentőségére vonatkozó kérdésfeltevés alkotja.

Dante, aki különben is kivételesen tudatos szerző, teljesen tisztában van azzal, hogy éppen ezen a téren mennyire eredeti és úttörő kutatásokat folytat. Ráadásul, amikor megjegyzi, hogy "olyan dolgokról szándékozunk vizsgálódásokat folytatni, melyeket illetően semmiféle tekintélyre nem támaszkodhatunk" (inquirere intendamus de hiis in quibus nullius autoritate fulcimur)⁵, akkor sokkal többről van szó, mint arról, hogy rendkívüli öntudattal húzza alá saját munkájának fontosságát. Egy olyan korban, melyben az autoritas az igazság forrása és garanciája, ez a kijelentés azt a jelentést hordozza, hogy egy egész tudás-területet, jelesül a nyelvvel kapcsolatos kérdések körét, kivonja a tekintélyre alapozott megítélés hatóköréből.

1. Annak számára, aki egy lehetőség szerint teljes, s még elvégzendő rekonstrukció előfeltételeként számba kívánja venni a dantei nyelvfilozófia főbb témáit, Az új élet egyetlen mondata látszólag jó kiindulópontul szolgál: "Ámor nevének hallomása oly gyönyörűség, hogy lehetetlennek látszik nekem, hogy viselkedése a legtöbbször más is lehessen, mint édes, hiszen, amint írva vagyon: »A nevek a dolgok következései«."⁶ Itt természetesen az a maxima érdekel minket, hogy "a nevek a dolgok következései", amit a szerző latinul idéz: "Nomina sunt consequentia rerum".⁷

A mondat két kérdést vet fel. Először: vajon arról van-e szó, hogy — mint manapság is olvashatni⁸ — Dante magáévá teszi a nevek és a dolgok szükségszerű vagy természetes kapcsolatának platóni-cratüloszi tételét? Másodszor: figyelembe véve, hogy a maxima félreérthetetlenül idézetként szerepel ("mint írva vagyon"), vajon milyen forrásból merít Dante?

A második kérdést, sok téves megoldási javaslat után, egyértelműen és minden további vitát feleslegessé téve Bruno Nardi válaszolta meg,⁹ aki vette a fáradságot, s fellapozta a Corpus iuris civilis Glossáját, ahonnan Dante néhány más alapvető elgondolását is merítette. Nardi számos olyan passzusra hívja fel figyelmünket, melyben (jegyezzük meg: nomina sunt consequentia rebus alakban) a szóban forgó maxima előfordul. A részletektől és a maxima jogi jelentésétől itt eltekintve érdemes a nagy dantista következtetését idéznünk: "Az előző idézetekből kiviláglik, hogy a nomina sunt consequentia rebus (és talán a rerum is) általánosan elterjedt a római jog iskoláiban, míg sohasem találkoztam vele a középkori grammatikusoknál, sem a logikai írásokban, melyekben pedig vita tárgya a nevek eredetének, illetve a dolgokhoz és fogalmakhoz való viszonyának kérdése, sem a teológusok munkáiban, melyek bőven kitérnek az isteni nevekre. "¹⁰ Nardi arra is emlékeztet, hogy a formulát Dante által olyan jól ismert szerzők is használják, mint Guittone és Ubertino bíró,¹¹ mégpedig szintén abban a jogi értelemben, hogy a neveknek a dolgokat vagy a tényeket kell követniük.

Ebből az első kérdésre vonatkozóan csakis az vonható le, hogy a tételnek nincs semmiféle nyelvfilozófiai jelentősége. Más szóval, Az új élet itt vizsgált passzusa nem támasztja alá, hogy Dante a nevek és a dolgok szükségszerű megfelelésének platonista eszméje mellett kötelezné el magát.

2. Az előző vizsgálódás negatív eredménye persze nem is zárja ki, hogy Dante elfogadja a nevek és a dolgok szükségszerű kapcsolatát. A szövegek mindamellett azt tanúsítják, hogy Dante — Albertus Magnushoz, Tamáshoz és a skolasztika sok más képviselőjéhez hasonlóan — az arisztotelészi és az ágostoni jel-fogalmat fogadja el, s nyelvfilozófiai reflexióiban abból indul ki, hogy a jeleket ad placitum vonatkoztatjuk a dolgokra: segítségükkel "tetszés szerint lehet valamit kifejezésre juttatni" ("aliquid significare videtur ad placitum").¹²

Mielőtt a jel-fogalom e legismertebb dantei meghatározását teljes egészében felidéznénk, lássunk még néhány példát arra, hogyan használja Dante a fogalmat.

Az egyeduralomban ezt olvashatjuk: "Isten akarata önmagában véve láthatatlan, de Isten láthatatlan dolgai az általuk véghezvitt dolgok révén láthatók az értelem számára, hiszen, ha a pecsétnyomó rejtve is marad, az általa lenyomtatott viasz nyilvánvaló bizonyságot ad róla, s semmi csodálatos nincs benne, ha Isten akaratát különféle jelekből kell felfednünk, hiszen a kívülálló az emberi akaratot is csak jelekből ismerheti meg. "¹³

Tegyük e mellé a Paradicsomnak azt a helyét, ahol Beatrice elmagyarázza, hogy csak látszat (vagyis csak jele valaminek) az, hogy az üdvözült lelkek az ég különböző köreiben helyezkednek el:

Az egyeduralom előbbi passzusa szerint a jel közvetítő szerepet tölt be, vagyis az ember számára lehetetlen közvetlen megismerés pótléka. Az értelemhez szól, valami láthatatlant, az érzékek által el nem érhetőt, mint például Isten vagy egy másik ember akaratát teszi megismerhetővé. Vegyük észre, kimondatlanul e meghatározásban is benne foglaltatik az ad placitum jelleg. Beatrice szavaiból viszont a jel érzéki természete tűnik ki, a jelnek egy olyan sajátossága, amely azzal a tamási elvvel is összefügg, hogy semmi sincs az értelemben, ami ne lett volna meg előbb az érzékekben ("... che solo da sensato apprende/ciň che fa poscia dĺintelletto degno". Par., IV. 41-42.). Beatrice emellett azt is mondja, hogy a jelekre való rászorultság kifejezetten az emberre jellemző ("Igy kell beszélni emberi kebelnek", "Cosě parlar conviensi al vostro ingegno". Par., IV. 40.), s hogy ez az ember valamilyen eredendő hiányossága miatt van így. A jel-fogalom mellé Danténál mindig odakívánkozik a "csak". Az ember "csak" jelek révén ismerheti meg a mélyebb igazságot, s nem is tud a segítségükkel mindent — például a misztikus élményt — kifejezni. (Inenn ered a dantei poétika egyik alapvonása: a "kimondhatatlan" tematizálása és a "kimondhatatlan" kimondásának eszközéül szolgáló sajátos allegorizmus.¹⁵)

Mindez összhangban van a föntebbi, A nép nyelvén való ékesszólásról második könyvében található meghatározással, mely teljes egészében így hangzik: "Szükséges volt tehát, hogy az emberi nem a gondolatok egymás közötti cseréjére valami ésszerű jelet és érzékelhetőt mondhasson magáénak. [...]. És éppen ez a jel ama nevezetes tárgy, miről szólunk; természeténél fogva érzékelhető, amennyiben hang és értelem szerinti, amennyiben vele tetszés szerint lehet valamit kifejezésre juttatni. " ("Oportuit ergo genus humanum ad comunicandas inter se conceptiones suas aliquod rationale signum et sensuale habere. [...]. Hoc equidem signum est ipsum subiectum nobile de quo loquimur: nam sensuale quid est in quantum sonus est; rationale vero in quantum aliquid significare videtur ad placitum".)

A jel tehát gondolatok (fogalmak) kommunikálására szolgál, racionális, érzéki és tetszőleges. A meghatározásnak ezek az elemei természetesen megtalálhatók az antik és középkori hagyományban,¹⁶ mégis figyelmet érdemel, hogy a jel értelmi-racionális voltát Dante éppen konvencionális, ad placitum jellegével magyarázza. A nép nyelvén való ékesszólásról jel-fogalma teljesen kizárja a nyelv és a valóság titokzatos összhangjának vízióját, mely oly jellemző a tökéletes nyelvről szőtt ábrándokra.

3. Külön vizsgálatot igényel az a tétel, hogy "mindenek közül egyedül az embernek adatott meg, hogy beszéljen... "¹⁷ Dante ennek hangoztatásában sem áll egyedül, különösen akkor, amikor az "alsóbbrendű élőlények" (az állatok) és az ember szembeállításáról van szó. Ám az a mód, ahogyan a tételt megalapozza és radikalizálja, szakítást jelent a teológiai és filozófiai hagyománnyal.

Fő érve azon az arisztotelészi elven alapul, hogy a természet semmit sem tesz hiábavalóan, ami az ő gondolatmenetében olyasmit is sugall, amit ma a nyelv "funkcionális magyarázatának" neveznénk: azért adatott meg az embernek, hogy beszéljen, mert "csupán neki szükséges az" ("nam eorum que sunt omnium soli homini datum est loqui, cum solum sibi necessarium fuerit"¹⁸), az állatoknak pedig azért nincs nyelvük, mert nincs rá szükségük. Ezt figyelemre méltó antropológiai elképzelés támasztja alá. Az állatoknak egy fajon belül vagy az egyes fajok között azért nincs szükségük nyelvre, mert "természetes ösztönük vezeti" őket: az előbbi esetben egyformák tetteik és tulajdonságaik, s így nyelv nélkül is ismerhetik egymást, az utóbbi esetben pedig nincs köztük olyan kapcsolat, mely szükségessé tenné a szólást.¹⁹ Az ész ellenben, mely az embert mozgatja, különbözővé teszi az egyedeket, mégpedig oly mértékben, hogy pusztán cselekedeteik és tulajdonságaik megfigyelésével nem érthetik meg egymást. Az ész az ítélőképesség, az elhatározás, vagy a dolgok közötti választani tudás tekintetében ("vel circa discretionem vel crica iudicium vel circa electionem"²⁰) differenciálódik az egyedekben, vagyis egyet lehet érteni Imbachhal abban, hogy Danténál végül is az ember szabadsága jelenti azt a kardinális pontot, ahol fellép a nyelv szükségessége.²¹ Releváns ebből a szempontból, hogy a szabadságot, mely egyébként minden eszes lény sajátja, Dante "a legnagyobb adománynak" nevezi, "amellyel Isten az emberi természetet felruházta".²²

Ugyanez az érv szolgál arra, hogy az embert "felülről" is elhatárolja, vagyis az ember nyelvi kitüntetettségét a tiszta szellemi szubsztanciákkal, az angyalokkal (s tegyük hozzá: a bukott angyalokkal vagy démonokkal) szemben is kimutassa. Itt mutatkozik meg, hogy a nyelvre való rászorultság — az a tény, hogy az embernek szüksége van a nyelvre — hiány és tökéletlenség. Az angyalok — az állatokhoz hasonlóan — nem beszélnek, nekik azonban azért nincs szükségük a nyelvre, mert értelmük elégséges ("habeant promptissimam atque ineffabilem sufficientiam intellectus"²³): "csodálatos gondolataik nyilvánítására rendkívül gyors és elmondhatatlan értelmi képességgel rendelkeznek".²⁴

Most már látható, mennyire következetesen értelmezi Dante az ember nyelvi kitüntetettségére vonatkozó tételt, hiszen még Tamás is, aki hangsúlyozza a nyelvi jelek szükségképpen érzéki voltát, úgy véli, hogy létezik egy nem-érzéki angyali nyelv (locutio angelorum). Dante ezzel szemben teljesen koherens fogalmi rendszert alkalmaz, elfogadva azt a logikailag kényszerítő erejű következtetést, hogy amennyiben az érzékiség a nyelvi jel meghatározó jegye, akkor az angyaloktól meg kell tagadni a beszéd képességét.²⁵

A mondottak relevánsak annak a kérdésnek a szempontjából, hogy Dante nyelvfilozófiai reflexióit bele foglalhatjuk-e, mint Eco²⁶ teszi, a tökéletes nyelvről szóló spekulációk történetébe. Úgy vélem, hogy az itt vizsgált jel-fogalom ezt kizárja. A nyelv léte — mint láttuk — valamilyen eredendő hiánnyal és az ember köztes voltával, egyszerre érzéki és szellemi természetével függ össze. A nyelv mint kizárólag emberi jelenség nem lehet tökéletes.

Mindez nem jelenti azt, hogy nincsenek Danténak egészen más fogantatású ambíciói, melyek valóban összefüggésbe hozhatók a tökéletes nyelv valamilyen eszméjével. Természetesen ezek közé sorolható a "kiváló népnyelv", a vulgare illustre felkutatására (vagy megalkotására) irányuló törekvése, melyről a népnyelven való ékesszólásról szóló értekezése tanúskodik. S azoknak a poétikai problémáknak a megoldása is erre sarkallja, melyeket a "szent költemény", az Isteni színjáték vet fel. Ezekben az esetekben azonban a tökéletes nyelv eszméje nem a szorosan vett nyelvfilozófia, hanem egyrészt a kulturális célkitűzések, másrészt pedig a poétika területén lokalizálandó: annak a teológiai poétikának a területén, mely a túlvilági utazás tapasztalatának költői kifejezését teszi lehetővé.

4. Dante a nyelv mellett még két kizárólagos vonást tulajdonít az embernek: a szociabilitást és "a potenciális értelem révén felfogó létet" (esse apprehensivum per intellectum possibilem)²⁷. A szociabilitást illetően szorosan követi Arisztotelészt, elfogadva, hogy az ember politikai állat, illetve hogy "természetszerűleg társas lény" (compagnevole animale).²⁸ Az arisztoteliánus hagyomány — ezen belül például Tamás²⁹ — általában összekapcsolja a nyelvet és a társas együttélést, s nincs okunk feltételezni, hogy Dante éppen ezen a ponton szállna vitába a tekintélyekkel. A szociabilitás eszméjét ugyanakkor beépíti egyik legeredetibb elképzelésébe, amely szerint az emberi nem egyetemességének, mint egésznek, van egy saját tevékenysége és célja, mivel az emberi képesség az egyes emberek vagy részleges közösségeik révén nem valósulhat meg teljesen.

Azt, hogy "a potenciális értelem révén felfogó lét" kizárólag az emberi lét jellemzője, Dante teljesen egyértelműen fogalmazza meg: "a létnek ez a formája nem sajátja semmilyen magasabb vagy alacsonyabb rendű lénynek, csak az embernek. "³⁰ Ám a "potenciális értelem" fogalmának értelmezésében már nem Arisztotelészt követi, hanem Averroes tanítását veszi fontolóra.³¹ Amikor például az emberi nem rendeltetéséről szólva leszögezi, hogy "kell, hogy az emberi nemnek meglegyen az a sokasága, amelynek révén egész képessége valóra válhat"³², akkor kifejezetten Averroesnek a De Anima III. könyvéhez írt kommentárjára támaszkodik. Megoldása mégsem averroista. Mind Averroesz Arisztotelész-kommentárjával, mind Tamás Averroes-bírálatával szemben lenyűgözően eredeti alternatívát dolgoz ki. Az intellectus possibilist Averroesszel ellentétben nem emeli ki az egyéni lélekből, vagyis nem ismeri el az egyetlen elválasztott intellektus létét. Ám Tamással ellentétben mégsem tekinti pusztán egyéninek, hanem az összes ember számára közös, kollektív értelemként posztulálja. Egyrészt ugyan a test formájának tekintett lélek részeként fogja fel, mely ily módon az individuumok szerint numerikusan megsokszorozódik, másrészt azonban az emberi nem egészéhez rendeli, mert csak az emberi egyetemesség révén tartja realizálhatónak.

Az értelemnek ez a fogalma tartozik "a potenciális értelem révén felfogó léthez", s ez az, ami csak az emberre jellemző, szembeállítva a tiszta szellemi szubsztanciák intellektusával³³. A fentiek azt mutatják, hogy Dante az emberi értelmet szociális, vagyis — a szó arisztotelészi értelmében — politikai minőséggel ruházza fel. A nyelv, a szociabilitás és a potenciális értelem fogalma ily módon egy előre mutató antropológiai koncepció keretében koherensen kapcsolódik össze.

A Vendégség egyik passzusa³⁴ szerint "az isteni fény a legakadálytalanabbul a beszédben ragyog". Ugyanitt olvasható: "az élőlények közül csupán az ember tud beszélni, s nála látunk értelmes cselekedeteket, mert csak neki van értelme". S ha egyes állatok (mint a papagájok, a szarkák vagy a majmok) látszólag képesek beszédre és értelmes cselekedet végrehajtására, "nem igaz, hogy beszélnek és értelmesen cselekszenek", hiszen "amiként a testi kép, amelyet a tükör mutat, nem valóságos, úgy az értelem hasonmása, vagyis a mozdulat, illetve a beszéd, amelyet az oktalan állat utánoz vagy mutat, szintén nem igazi".

Az embernek és az állatnak ez a magától értetődő szembeállítása évezredes toposz, s Dante után is sokszor elismételték. Értelem és szabad akarat azonban nemcsak az embernek tulajdonítható, hanem az angyaloknak is, akiktől viszont — mint tudjuk — Dante megtagadja a nyelvet. Azt tehát, hogy csupán az ember tud beszélni, nem magyarázza meg kielégítően az a tény, hogy "csak neki van értelme". Dantét ezen a helyen is úgy kell tehát érteni, hogy a nyelv teljes magyarázata a lehetséges értelem fogalmában, vagyis az emberi nem kollektív értelmében rejlik. Ami akkor is igaz maradhat, ha nincsenek angyalok, s ha ily módon a lehetséges értelem fogalma elveszti azt a szerepét, hogy az embert a magasabb rendű lényektől elhatárolja.

5. A nyelv eredetével kapcsolatban Danténak az a fő kérdése, hogy melyik lehetett az emberiség első nyelve. Válasza a népnyelvről szóló értekezésben egyértelműnek látszik: a nyelvet (certam formam locutionis) az első ember lelkével együtt Isten teremtette (dicimus a Deo cum anima prima concreatam fuisse ), s ez a nyelv a héber volt. Ha azonban közelebbről is megvizsgáljuk azt a passzust, melyben e két kardinális állítás található, komoly interpretációs problémákkal kerülünk szembe:

"... az Isten az első ember lelkével együtt bizonyos szólásformát is teremtett. Formának mondom ezt, mégpedig a dolgok elnevezése és az elnevezések szerkezete tekintetében, és e szerkezetek beszéd szerinti használatát illetőleg (et quantum ad rerum vocabula et quantum ad vocabolarum constructionem et quantum ad constructionis prolationem). Ezzel a formával élt volna minden beszélőnek nyelve (qua quidem forma omnis lingua loquentium uteretur), ha az emberi nagyratörés bűne meg nem zavarta volna azt, ahogyan alább kimutatjuk. A beszédnek e formájával (hac forma locutionis) szólott Ádám, és e formával szólottak minden utódai Bábel tornyának építéséig, mely a megzavarodás tornyának értelmezhető. A beszédnek e formáját örökölták Héber fiai, kiket erről neveztek hébereknek. És csupán ezek használatában maradt meg e zűrzavar után, hogy a mi megváltónk, ki közülük volt származandó embersége szerint, ne a megzavarodás, a gyalázat és a szégyenkezés, hanem a kegyelem nyelvét használja (non lingua confusionis, sed gratie). A héber nyelv (hebraicum ydioma) volt tehát az, amelyet az első szólónak ajkai megalkottak (fabricarunt). "³⁵

E szövegrészből a következő főbb megállapításokat hámozhatjuk ki.

(1) A nyelvet Isten teremtette Ádám lelkével együtt.

(2) Amit Isten teremtett, az pontosabban a beszédnek vagy nyelvnek egy bizonyos formája, vagyis egy bizonyos forma locutionis.

(3) Ez a forma az elnevezéseket, ezek konstrukcióit (az ezekből alkotott szerkezeteket) és a kiejtést foglalja magában.

(4) Ezt a formát használná minden beszélőnek nyelve (lingua) ma is, ha nem következett volna be a bábeli nyelvzavar.

(5) Ezt a formát alkalmazták Ádám és fiai a bábeli építkezésig, majd a zsidók a Torony összeomlása után is.

(6) Ez volt Krisztus nyelve (lingua) is.

(7) Az első nyelv (ydioma), vagyis az a nyelv, melyet Ádám ajkai megalkottak (fabricarunt), a héber volt.

Szembetűnő, hogy az első nyelv megjelölésére Dante különböző terminusokat használ, ami két utat hagy nyitva előttünk. Vagy elfogadjuk, hogy a szóban forgó terminusok szinonimák, s ekkor valóban úgy kell értenünk a szerzőt, hogy az első nyelv egy teljesen megformált természetes nyelv, azaz a héber volt; vagy pedig komolyan vesszük, és lényegesnek tekintjük a terminusok közti jelentéskülönbséget, s ekkor további kérdésként kell felvetnünk, hogy Isten mit teremtett Ádám lelkével együtt, s miben is állt az a nyelvi képesség, mellyel az első ember rendelkezett.

Ha a második utat választjuk, akkor nyilvánvaló, hogy minden attól függ, hogyan értelmezzük a (2) pontban szereplő forma locutionis terminust, illetve a (4) pontot: vajon az utóbbi azt mondja-e, hogy (4a) minden egyes beszélő ezzel a forma locutionisszal élt, vagy pedig azt, hogy (4b) minden egyes beszélő a maga nyelvén ezt a forma locutionist használta? Ha (4a) mellett döntünk, akkor a "minden beszélő" kifejezés az eredeti egyetlen nyelv beszélőit, a "minden beszélőnek nyelve" (omnis lingua loquentium) pedig ezt az egyetlen nyelvet jelenti (vagy akár a beszédképző szervként felfogott "nyelvet", mellyel a beszélők a forma locutionist képzik). Ha (4b)-t választjuk, akkor a forma locutionis valami olyasmi, ami különböző nyelvekben is közös lehet, még akkor is, ha aktuálisan csak az egyetlen eredeti nyelvben volt meg, s azzal együtt elveszett. El kell ismerni, (b) kissé erőltetett, de a lehetséges értelmezés határainak kijelöléséhez szükség van rá.

Maria Corti vetette fel,³⁶ hogy az eredeti nyelven, melyről Dante beszél, nem egy aktuális természetes nyelvet kell értenünk, hanem — mint a "certa forma locutionis" sugallja — egy még nem aktualizált elvont nyelvi struktúrát.

Umberto Eco — a Corti hipotézise körüli viták során — hasonló álláspontra jutott: a forma locutionist "nyelvi formának" (forma linguistica) fordítja, s azt a nézetet tulajdonítja Danténak, hogy Isten Ádám lelkével egy univerzális grammatikát teremtett, amely több, mint az általános, specifikálatlan értelemben vett nyelvi képesség, de kevesebb, mint egy kifejlett természetes nyelv. A forma locutionis nem jelenthet egy természetes nyelvet, mert csak ott fordul elő, ahol kifejezetten arról van szó, hogy Isten mit plántált Ádám lelkébe, míg azokon a helyeken, ahol a nyelven valamely megformált nyelvet (pl. a hébert) kell érteni, Dante a lingua, ydioma vagy loquela szavakat használja. S a forma locutionis nem jelentheti a beszédre való általános hajlamot vagy képességet sem, hiszen a bábeli nyelvzavarban — kivéve a zsidók nyelvét — elveszett (márpedig maga a beszédre való képesség nem veszhetett el, hiszen Bábel után új nyelvek jöttek létre).

E két negatív állítást könnyebb alátámasztani, mint levonni belőlük azt a pozitív állítást, hogy a forma locutionis az univerzális grammatikát jelenti. Valóban mellettük szól a forma locutionis, a lingua és az ydioma terminusok kontextuális szembeállítása, így mindenekelőtt (4), főleg (b) értelmezésben, valamint (6) és (7).

Ahhoz, hogy egyetérthessünk a forma locutionist az univerzális grammatikával azonosító pozitív állítással, kiegészítő érvekre van szükség. Egyrészt el kell fogadnunk (4b)-t, mely — mint láttuk — (4) túlfeszített interpretációjának tűnik, másrészt fel kell tételeznünk, hogy Dante ismerte és magáévá tette a spekulatív grammatikusok és a modisták, köztük Boethius de Dacia nyelvelméletét, melynek alapját a már Roger Bacon által megfogalmazott tétel alkotja: "grammatica una et eadem est secundum substantiam in omnibus linguis, licet accidentaliter varietur".³⁷

Félretéve a bonyolult filológiai kérdéseket, ilyen hatások nem zárhatók ki, de közvetlen evidencia sincs rájuk. Így a kiegészítő érvek csak valószínűsítik Corti hipotézisét, s nem konklúzív erejűek. Tág terük marad az ellenvetéseknek, melyek közül elegendő Imbachét megemlíteni:³⁸ ha feltesszük, hogy Dante pontosan fogalmaz, akkor mindenképpen az volt a véleménye, hogy Isten egy teljes nyelvi organizmust adományozott Ádámnak. A certa forma nem utalhat valamilyen potencialitásra, hiszen — s emlékezzünk a föntebbi (3) pontra — maga Dante tisztázza, hogy ez a forma a konstrukciókon kívül a szavakat és a kiejtést is magában foglalja.

Mindenesetre a forma locutionisszal kapcsolatos interpretációs nehézségek ráirányítják figyelmünket azokra a szöveghelyekre, melyek a grammatika mibenlétét tárgyalják, s melyek egyes esetekben valóban azt sugallják, hogy Dante gondolkodásában nyomot hagyhatott az univerzális grammatika eszméje. Ezeket önmagukért — s korántsem azzal a céllal, hogy lezárjuk a fönti vitát — a későbbiek során érdemes lesz külön is megvizsgálni.

6. A nyugati gondolkodás történetében Dante az első, aki a változást és sokféleséget a nyelv lényegének tartja és szisztematikusan tárgyalja. Mondhatni, ő fedezte fel a nyelv inherens történetiségét, melyet először a Vendégségben Horatius szavaival mond ki ("Újra feléled sok feledett s meghal sok olyan szó,/mely most közkedvelt").³⁹ A népnyelvről szóló értekezésben megrajzolt kép szerint a nyelvet — akár az univerzális grammatika, akár egy kifejlett organizmus formájában — Isten ajándékozta Ádámnak, ám az első nyelv elfeledését követően, a bábeli nyelvzavarban már maguk az emberek alkották meg az új nyelveket, melyek folytonos átalakuláson, keletkezésen és elmúláson mennek át, miközben fejlődésük elágazik és meghatározott tipológiai rendbe sorolható hasonlóságok és különbségek támadnak köztük. Az értekezésnek épp az a célja, hogy ennek a felismerésnek a fényében vegye számba és jellemezze a sokféle itáliai népnyelvet.

A Bábel utáni állapot elemzéséből két gondolat emelkedik ki: a nyelvek szociológiai, illetve történeti meghatározottságának tétele. Teljes joggal nevezhetjük szociológiainak, vagy akár szociolingvisztikainak azt az előzmény nélküli és messze előremutató elképzelést, hogy az egyes nyelvek a munkamegosztás ágainak megfelelően jöttek létre ("... ahányféle munkát végeztek e nagy mű elkészítéséhez, annyiféle nyelvre oszlott akkor az emberiség"⁴⁰). Ami a történeti meghatározottságot illeti, az a nyelvi jel sokszor kifejtett önkényes voltával és az ember természetével függ össze:

"Mivel tehát a mi egész beszédünk (annak kivételével, melyet Isten az emberrel együtt megteremtett), tetszésünk szerint alakult ki [...]; s mivel az ember a legállhatatlanabb és a legváltozékonyabb élőlény; a nyelv sem tartós, sem folytonosan használt nem lehet, hanem más dolgainkhoz, így az erkölcsökhöz és szokásokhoz hasonlóan, a helyek és korok távolsága szerint kell, hogy különbözzék. " Egyébként az erkölcsök és szokások, melyek a nyelvek időbeli változását és különbözőségét magyarázzák, maguk is osztoznak a nyelvi jel konvencionalitásában. Amit Dante mondani akar, az feltehetően úgy értelmezhető, hogy a szokásokat és az erkölcsöket nem határozza meg (nem "szilárdítja meg" és nem "állandósítja") semmiféle természeti vagy társadalmi szükségszerűség: "Hiszen különböző módon változnak az erkölcsök és szokások, amelyeket sem a természet, sem a közhasználat meg nem szilárdít és állandósít, hanem csupán emberi tetszésből és a helyi szükségletnek megfelelően születnek. " (... ceu varie variantur mores et habitus, qui nec natura nec consortio varietur, sed humanis beneplacitis localique congruitate nascuntur.)⁴¹

Ebben a rendkívül fontos passzusban szinte már a Paradicsom XXVI. énekének Ádámja szól hozzánk, aki hasonló módon beszél a nyelv változékonyságáról, s ezt az emberi művek romlandóságával és az akaratszabadsággal okolja meg (Par., XXVI. 124-130.). Ádám szót ejt a halandók szokásáról is, s eközben újra feltűnik a Horatius-idézet:

A népnyelvről szóló értekezés és az Isteni színjáték nyelvfilozófiai mondanivalójának ez az egybecsengése mindenképpen igazolja Bruno Nardinak azt a tételét, hogy Dante elgondolásai — legalábbis nyelvfelfogását illetően — alapvető folytonosságot és lineáris fejlődést mutatnak.⁴² A szóban forgó Ádám-epizód mindazonáltal két kérdésben is újítást hoz. Az újítások alapvető, igazi fordulatot jelentenek, melyet azonban úgy is felfoghatunk, mint a Dante gondolkodásában korábban meglévő tendenciák, jelesül az emberi nyelv egyedülállóságára vonatkozó tézis radikális továbbgondolását.

Először is nincs szó arról, hogy Ádám nyelvét Isten teremtette volna. A nyelv emberi mű, az első ember alkotása és találmánya, ami egyértelműen kiderül abból, hogy a nyelv eredetére vonatkozó kérdés Ádám ajkain így hangzik: "Tudni vágysz [...], hogy milyen nyelvet alkottam s beszéltem? " (l'idioma ch'usai e ch'io fei — Par, XXVI. 114.). A nyelv természetes az embernek, a beszédre való természetes hajlam gyümölcse, de hogy milyen nyelvet hoz létre, s hogy ezt hogyan alakítja, az már — a nyelvi jel önkényességéról szóló tézissel összhangban — magától az embertől függ:

A másik meglepő újítás a bábeli történetnek azt a radikális újraértelmezését foglalja magában, hogy Ádám eredeti nyelve, melyben Isten neve I volt (Babitsnál: El, Par., XXVI. 134.), már a torony építése előtt kihalt:

Eco feltételezése szerint Dante ezt a gondolatot Abulafiától, a Bolognában is járt zsidó misztikustól és kabbalistától vehette át. Abulafia egyébként nemcsak azt fogalmazta meg, hogy a választott nép elfelejtette az eredeti nyelvet, hanem azt is, hogy Ádám nyelve (mely azonos azzal a szkémával, melynek segítségével Isten megteremtette a világot) még nem a héber volt, hanem az összes nyelv valamilyen "egyetemes mintája".⁴³ A Dante és Abulafia közt feltételezett kapcsolat természetesen amellett szólna, hogy a forma locutionison az egyetemes grammatika értendő.

Nincs kizárva, hogy az eredeti nyelv kihalására vonatkozó elgondolás valamilyen módon valóban visszavezethető Abulafiáig, de még ha Dante ismerte és átvette is Abulafia tanait, az idézett sorok semmit sem mondanak arról, hogy mi volt az a nyelv (lingua!), melyet Ádám elfelejtett. Ádám szavai inkább azzal hozhatók összefüggésbe, amit a népnyelvről szóló értekezésben a latin és a népnyelv (vulgaris locutio) ellentétéről olvashatunk: a kettő közül "nemesebb a népnyelvű beszéd", mert "az emberi nem elsőül ezt használta" (Harum quoque duarum nobilior est vulgaris: tum quia prima fuit humano generi usitata).⁴⁴ Ha az első nyelv egy népnyelv, vulgaris locutio volt, akkor logikusabb ezt egy adott nyelvként, mintsem az összes nyelv formális értelemben vett generatív ősmintájaként elgondolnunk.

Ádám szavaiban tehát az a lényeges, hogy nyelve nem maradt fenn Bábel tornyának építéséig, s hogy ezért a változékonyság nemcsak a Bábel után alkotott nyelvekre, hanem kivétel nélkül minden nyelvre, már az eredeti nyelvre is jellemző.

Vajon ez azt is jelenti-e, hogy már a bábeli nyelvzavart megelőzően többféle nyelvet beszéltek az emberek? Erre kellene következtetnünk, bár Ádám explicite nem mond ilyesmit. Sőt — talán Dante következetlensége folytán — a Nimróddal való találkozás Pokol-beli jelenete azt sugallja, hogy a bábeli vállalkozásig az emberiség egy nyelvet beszélt: Nimród úgy jelenik meg előttünk, mint aki a nyelvek sokféleségéért a felelős: "Nimród! az ő hibája,/ hogy a föld nem maradt meg egy nyelv mellett" (Pokol, XXXI. 77-78.)

Mindez nem változtat azon, hogy már az eredeti nyelv is magában hordja a differenciálódásra való hajlamot, mert alá van vetve a mulandóságnak, a szokások és erkölcsök változékonyságának. Dante ezzel a lépéssel teljessé és következetessé tette a nyelv emberi és történeti jellegére vonatkozó korszakos felismerését.

A Pokol-beli jelenet más összefüggésben összecseng Ádám szavaival. Bábel, a Nimród vezette vállalkozás, a nyelv összezavarodása: mindez nem annyira a nyelv ádámi korszakát és a nyelvi sokféleség állapotát elválasztó kvázi-történeti vagy kvázi-időbeli tény, hanem az értelem és értelmetlenség oppozíciójának szimbolikus kifejezése. A zagyva beszédű Nimród ("Ráfel mái ámech izábi álmi", Pokol, XXXI. 67.) a maga nyelvnélküliségében az értelmetlenség megtestesítője:

7. Kétségtelen, hogy Dante nyelvészeti spekulációinak alapvető kultúrtörténeti jelentősége azokban a gyakorlati — "kultúrpolitikai", s még inkább "nyelvpolitikai" — motívumokban rejlik, melyek oly lényegesekké váltak az olasz irodalmi nyelv és egyáltalán a modern európai nemzeti nyelvek önállósodásának és elismertetésének folyamatában. Dante felfedezte a modern világ számára az anyanyelvet. Talán Cicero óta (aki a görög mint kultúrnyelv és saját latinja közötti viszonyt már hasonló módon problematizálta) ő vizsgálta teljes tudatossággal és elméleti szabatossággal először, hogy egy adott nyelv mennyire lehet magas kulturális tartalmak hordozója. Erre azt a történeti jelentőségű választ adta, hogy a népnyelv által "fennkölt, új keletű fogalmak szinte éppoly szabatosan és szépen jutnak kifejezésre, mint magán a latin nyelven".⁴⁵ Kimondja tehát, hogy a népnyelv — az áthagyományozott tudás, illetve az ezt intézményesen birtokló körök nyelvének, a latinnak a mércéjével mérve is — alkalmas arra, hogy tudományos és esztétikai szempontból igényesen ("szabatosan és szépen") fejezzen ki elvont filozófiai, teológiai, doktrinális tartalmakat ("fennkölt fogalmakat") és új eszméket.

Ez persze önmagában véve nem filozófiai megállapítás, hanem egy kontingens történeti helyzetnek megfelelő kulturális program kiindulópontja. Ám a latin és a népnyelv tulajdonságainak és értékeinek ("erényeinek") leírásakor Dante az emberi nyelv általános természetére vonatkozó filozófiai megfontolásaiból indul ki, s a fogalmi oppozícók gondosan kidolgozott rendszerét alkalmazza. ("Elsődleges" versus "másodlagos", "spontánul elsajátított" versus "tanult", "természetes" versus "mesterséges", "szabályozott versus "szabályozatlan", "változékony" versus "változatlan", "szokás" versus "művészet".)

Az oppozíciók sorában szerepel a népnyelvnek a "grammatikai" nyelvvel való szembeállítása. "Van ezenkívül — mondja Dante — még egy más, számunkra másodlagos nyelv, amelyet a rómaiak grammatikainak neveztek" (locutio secundaria nobis, quam Romani gramaticam vocaverunt), hozzátéve, hogy "e másodlagos nyelve megvan a görögöknek és másoknak is, de nem mindenkinek. "⁴⁶ Érthető, hogy a latin (vagy a görög) miért "grammatikai nyelv": régóta megvannak a grammatikusok által lefektetett és az iskolákban megtanulható szabályai. A kérdés az, hogy a népnyelvek, melyeket a grammatikusok nem foglaltak szabályokba, s melyeket szabályaik ismerete nélkül használunk, vajon "grammatikátlanok"-e. Néha úgy tűnik, hogy igen, mert egyrészt a népnyelvet "minden szabály nélkül" sajátítjuk el,⁴⁷ másrészt "a népnyelv a szokást követi, a latin pedig a művészetet"⁴⁸. Ez elvezet ahhoz a kérdéshez, hogy Dante — aki egyébként a grammatikát, mint arst, mint tudományt vagy művészetet nem művelte — a grammatika milyen fogalmát tartotta szem előtt, s miben látta e tudomány funkcióját.

Meghatározásai arról tanúskodnak, hogy felismerte azt a kommunikációs problémát, mely a nyelvek és a nyelvhasználat éppen általa leírt differenciálódási tendenciájából és történeti változékonyságából adódik, s a grammatikában e nehézség áthidalásának eszközét látta. "Ebből indulnak ki a grammatika tudományának feltalálói. Ez a grammatika nem más, mint valamiféle változhatatlan szólás egyöntetűsége különböző helyeken és különböző időben. Mivel pedig sok nép közös megállapodása szerint nyerte szabályait, semmiféle egyéni elbírálásnak nincs alávetve, következésképpen nem is változhat. Ezt pedig azért alkották meg így, nehogy a nyelv változékonysága miatt, mely az egyesek véleményét követően ingadozó, vagy semmiképpen, vagy legföljebb tökéletlenül közelíthessük csupán meg a régiek nevezetes műveit és tetteit, vagy azokét, kiket a helyek különbözősége tett tőlünk különbözőkké. "⁴⁹ A maga egyöntetűségénél (általános érvényűségénél), illetve egyszer és mindenkorra rögzített jellegénél (változhatatlanságánál) fogva a grammatika teszi lehetővé mind a nemzedékek közötti, mind a jelenbeli kommunikációt; mind a régi, mind a jelenbeli művek megértését (szembetűnő, hogy az okfejtés elsősorban az írásbeliségre van tekintettel).

Ez egyike azoknak a passzusoknak, melyeket — néhány további jelzéstől és párhuzamos gondolatmenettől megerősítve — kétségtelenül fel lehetne hozni amellett, hogy Dantéra — mint a forma locutionis értelmezésével kapcsolatban már felmerült — hatott az univerzális grammatika eszméje ("változhatatlan szólás egyöntetűsége" — inalterabilis locutionis ydemptitas, "sok nép közös megállapodása szerint nyerte szabályait" — de comuni condensu multarum gentium fuerit regulata⁵⁰). Ugyanakkor azt sem lehet számításon kívül hagyni, hogy Dante "örök életűnek és romolhatatlannak" mondja a latint,⁵¹ vagyis egy alapvető vonatkozásban ugyanazzal jellemzi a "grammatikai nyelvet", mint a grammatikát általában. Könnyen adódik tehát az az értelmezés is, hogy a nyelvek időbeli változásából és térbeli differenciálódásából fakadó kommunikációs problémára egész egyszerűen a latin kínálja, mint "grammatikai nyelv", a megoldást, ami egyben a ténylegesen adott kulturális helyzetet is tükrözi.

Az utóbbi értelmezés nem zárja ki az előbbit, hiszen a modisták spekulatív, univerzális és racionális grammatikája is latin grammatika. Más szóval: a grammatika, mely minden nyelvben egy és ugyanaz, s nyelvenként csak a felszíni tulajdonságok tekintetében váltakozhat, nem más, mint a latin nyelv grammatikája. Dante is úgy véli, hogy az egyes népnyelvek többé vagy kevésbé a latinhoz hasonlók (abban az értelemben, hogy grammatikájuk kisebb vagy nagyobb mértékben a latin grammatika lenyomata), s kiválóságuk a latinhoz való közelségük fokával mérendő. Például a "sě", az "oil" és az "oc" (az itáliai, a francia és a provanszi) nyelvek közül azért illeti az előbbit, vagyis az itáliai népnyelvet az elsőbbség, mert ez áll legközelebb a mindenki számára közös grammatikai nyelvhez,⁵² ami — s ezt a megokolást húzzuk alá — igen súlyos érv a racionálisan gondolkodók számára (rationabiliter inspicientibus videtur gravissimum argumentum⁵³).

Az, hogy a latin grammatika univerzális, s az egyes népnyelvek viszonyítási pontja, nem mond ellent annak, hogy Dante a latinnal szemben a népnyelv nemességét hirdeti, és az itáliai népnyelvek összehasonlító vizsgálatára támaszkodva a kiváló népnyelvet kívánja felkutatni. A kiváló népnyelv ("a párduc, amely szagát mindenütt otthagyja, de sehol sem mutatkozik") teljesen más viszonyban van a ténylegesen beszélt itáliai népnyelvekkel, mint a latin. Míg a latin individuálisan, valóban létező nyelvként van adva, addig a kiváló népnyelv ideálisan létezik, hiszen "minden latin városé, bár mégis mintha egyiké sem volna".⁵⁴ Az utóbbi — az emberi cselekvést, s egyáltalán a beszédet meghatározó forma arisztotelészi fogalmának megfelelően — közös az egyes népnyelvekben, mégpedig oly módon, hogy bár egyikben sem realizálódik konkrétan, nyomai az egyikben inkább jelen vannak, mint a másikban. E nyomokat — ama párduc nyomát, melyet üldözünk — "ésszerű úton" kell keresnünk (ut ipsam reperire possimus rationabilius investigemus de illa),⁵⁵ vagyis a belőlük kiinduló rekonstrukciónak — melyet nevezhetnénk itt a kiváló népnyelv elméletének vagy grammatikának — racionálisnak kell lennie.

Az ideális, racionálisan rekonstruálandó, az egyes népnyelvekben közös kiváló népnyelv fogalma csakis forma-fogalom lehet. Nem lehet kétségünk afelől, hogy ezúttal nem egy aktuális nyelvi organizmus, hanem valamilyen absztrakt nyelvi forma jár Dante fejében, melyet ráadásul a tökéletesség is megillet, hiszen saját költészetének nyelveként kívánja felhasználni.

8. Az eddigi vizsgálódásokból a forma locutionis, a grammatika és a kiváló népnyelv fogalma emelkedik ki, különösen akkor, ha Dante nyelvfilozófiáját a modern nyelvkoncepciók felől közelítjük meg. (Nyilvánvaló, hogy e fogalmak kitüntetett volta nem előfordulásuk gyakoriságától függ, hiszen például a kiváló népnyelvvel szemben, mely Dante vizsgálódásainak előterében áll, a forma locutionisról egyetlen összefüggésben esik szó.) Összeköthető-e a három fogalom?

Összekapcsolásuk meglehetősen erős interpretációt eredményez, mely egyrészt azt foglalja magában, hogy grammatikán Dante univerzális grammatikát ért, másrészt azt, hogy a forma locutionis és a kiváló népnyelv fogalma analóg egymással, vagyis: a kiváló népnyelvnek, mely nem más, mint a létező népnyelvekkel, köztük az itáliai dialektusokkal szembeállítható ideális nyelvi forma, strukturálisan megfelel az Isten által Ádámnak adományozott forma locutionis, mely az univerzális grammatikával, "a különböző nyelvek konstrukciós szabá- lyainak együttesével" vagy "a nyelvek egyetemes mintájával"⁵⁶ azonosítható. A kiváló népnyelv és a forma locutionis e belső összefüggését fejezi ki Eco bon mot-ja: "Dante Ádám nyomába akart lépni. "⁵⁷

Az ilyenfajta erős interpretáció óhatatlanul modernizálja Dante nyelvfilozófiáját, hiszen előfeltételezi a nyelvészet Chomsky utáni fogalmi apparátusát, s szinte teleologikusan helyezi el egy olyan egyenes vonalú elmélettörténeti pályán, melynek főbb szakaszait a modisták spekulatív grammatikája, a Port-Royal-féle általános és ésszerű grammatika, valamint a chomskyánus szellemben felfogott univerzális grammatika alkotják. Mindez nem jelenti, hogy egy modernizáló interpretáció okvetetlenül erőltetett vagy belemagyarázó lenne, hiszen mindig lehet úgy érvelni, hogy a modern fogalom tesz láthatóvá és érthetővé olyan tendenciákat, melyeket különben nem vennénk észre. E merész gondolatmenet mégsem realisztikus, hiszen túl sok ponton támaszkodik a kimutatható filológiai összefüggéseket helyettesítő feltevésekre. Egyébként a dantei nyelvfilozófiát éppúgy lehet "saussure-izálni", mint "chomskyzálni". Elég világos az a követelmény, melyet Dante szerint a grammatikának ki kell elégítenie: a "sok nép közös megállapodásából" fakadó szabályaival biztosítania kell a "szólás egyöntetűségét", kivonva azt a helytől és időtől függő egyéni variációk, az "egyéni elbírálás" hatóköréből. Ebben a "langue" és "parole" megkülönböztetéséhez hasonló oppozíciót pillanthatunk meg, bár Dante inkább a dialektusok különbségeit tartja szem előtt. Ám lehet úgy is érvelni, mint Apel, aki a népnyelvről szóló értekezés terminológiában (locutio, sermo, loquela, lingua, ydioma) talál evidenciát arra, hogy Danténál a nyelv mint "langage" fogalmát felváltja a nyelv mint "langue" fogalma.⁵⁸

Az itt jelzett erős interpretáció(k) helyett realisztikusabb egy gyengébb interpretációt elfogadni, mely Dante különféle elgondolásaiból nem kerekít összefüggő rendszert, s nem felelteti meg őket közvetlenül és szisztematikusan a modern nyelvészet és nyelvfilozófia fogalmainak. Egy óvatosabb megközelítés talaján is mód van arra, hogy számot adjunk a költő nyelvfilozófiai eszméinek eredetiségéről és néha valóban meghökkentően modern voltáról. Vagyis arról, hogy az emberi nyelvről alkotott fogalma a nyelv történetiségének és kitüntetetten emberi voltának első maradandó megfogalmazását foglalja magában, s egészen kivételes szerepet játszik a nyelvi forma felfedezésében.

RIASSUNTO

[Cikk eleje | Cikk vége|  Riassunto | Jegyzetek ]

Nullius autoritate fulcimur

(Per la ricostruzione della filosofia del linguaggio di Dante)

Il saggio si riallaccia al programma di ridefinire la posizione di Dante nella storia della filosofia, assegnandogli un posto eminente tra i pensatori piů originali del Medioevo. Di tale programma fa parte inerente anche la ricostruzione della sua filosofia del linguaggio che ci impone l'obbligo di riesaminare gli elementi tematici piů importanti dei testi rilevanti: la problematica del segno linguistico, l'unicitŕ linguistica dell'uno, il rapporto tra l'esse apprehensivum per intellectum possibilem e la linguisticitŕ, il problema della genesi della lingua e la nozione della forma locutionis, la scoperta della storicitŕ della lingua e, infine, la concezione sulla relazione della lingua grammatica al volgare e sull'essenza della grammatica. Una rilettura attenta degli argomenti segnalati ci autorizza al giudizio che Dante, oltre ad avere sviluppato la prima formulazione teoreticamente interessante della storicitŕ e l'unicitŕ della lingua umana, ha contributio in modo notevole alla scoperta del concetto moderno della forma linguistica.

JEGYZETEK

[Cikk eleje | Cikk vége|  Riassunto | Jegyzetek ]

1 Benedetto Croce, La poesia di Dante. Laterza, Bari 1921. 14.vissza

2 Lásd főleg a következő köteteit: Bruno Nardi, Dante e la cultura medievale. Bari, Laterza 1942. Bruno Nardi, Saggi di filosofia dantesca. La nuova Italia, Firenze 1967. A filozófus Dantéról alkotott kép megváltoztatásához Gilson is döntően hozzájárult. Lásd Étienne Gilson, Dante the Philosopher. London-New York 1948. vissza

3 "A lelki emelkedettség pedig, amely ezt a szolgálatot megkívánja, azoknak a sajátja, akik az emberek gyalázatos hanyagsága következtében az irodalmat olyanoknak engedték át, akik úrnőből utcai nővé tették; ezek a nemeslelkűek: hercegek, bárók, lovagok és számosan másfajta nemesek, férfiak és nők egyaránt szép számmal vannak, s csupán a népnyelvet beszélik, nem literátorok. " Dante Alighieri, Vendégség (Ford. Szabó Mihály). I, ix, 634-649. In: Dante Összes Művei (szerk. Kardos Tibor, a továbbiakban: DÖM). Magyar Helikon, Budapest 1962. 173-174. A DÖM-ből vett idézeteknél a paragrafus-szám után a sorok számát is megadom, s ezt követi a DÖM oldalszáma.vissza

4 Lásd Ruedi Imbach, Dante, la philosophie et les laics. Editions Universitaires, Fribourg/ Suisse - Editions du CERF Paris 1996.vissza

5 Dante Alighieri, A nép nyelvén való ékesszólásról (Ford. Mezey László). I. ix. 351-353. In: DÖM, 358. De vulgari eloquentia. I. ix. In: Dante, Tutte le opere, Newton, Roma 1993. 1027. Tegyük hozzá, politikai vizsgálódásaiban Dante ugyanezt az eredetiséget és autonómiát vindikálja magának: desidero et intemptatas ab aliis ostendere veritates. Monarchia. I. i. In: Dante, Tutte le opere, 1072.vissza

6 Dante Alighieri, Az új élet (ford. Jékely Zoltán). XIII. 476-479. In: DÖM 22.vissza

7 Dante Alighieri, Vita nuova. XIII. In: Dante B Tutte le opere, 680.vissza

8 Lásd Pál József, "Silány időből az örökkévalóba". JATE Press, Szeged 1997. 106.vissza

9 Bruno Nardi, "Il linguaggio". Bruno Nardi, Dante e la cultura medievale. Lásd a tanulmány második pontját, 149-155. vissza

10 I. m., 154.vissza

11

    Tegyük hozzá, Ubertinónál a "seguitar lo facto" közel áll ahhoz, ahogyan Dante a maximát olaszra fordítja: "con cio sia cosa che li nomi seguitino le nominate cose (Vita nuova, idézett hely). Ez a fordítás egyértelműen megerősíti, hogy a maxima korrekt alakja nem rerumot, hanem rebust tartalmaz: "nomina sunt consequentia rebus", ahol a consequentia nem az első deklinációhoz tartozó nőnemű főnév, hanem többes számú semleges participium. Amiből egyértelműen adódik, hogy a helyes értelmezés nem az, hogy "a nevek a dolgok következményei", hanem az, hogy "a nevek a dolgok után következnek" (ezért jó Jékely Zoltán magyar fordítása is: "A nevek a dolgok következései").vissza

12 A nép nyelvén való ékesszólásról, I. iii. 116-117. In: DÖM, 352. De vulgari eloquentia, I. iii. In: Dante, Tutte le opere, 1021.vissza

13 Dante Alighieri, Az egyeduralom. II. iii. 100-107. In: DÖM, 425. "... Nec mirum si divina voluntas per signa querenda est, cun etiam humana extra volentem non aliter quam per signa cernatur. " Dante Alighieri, Monarchia. II. iii. In: Dante, Tutte le opere, 1094.vissza

14 Babits Mihály fordítása. DÖM, 834.

15 E problémához, mellyel itt nem foglalkozunk, lásd "A kimondhatatlan poétikája" c. fejezetet e sorok írójának A Szentlélek poétikája c. könyvében. Kávé Kiadó, Bp. 1999. 63-78. vissza

16 Elég Ágostonra utalni, vagy Tamásra, akinek a beszédre mint a fogalmak kommunikációjára és a jel érzéki jellegére vonatkozó meghatározásait Dante közvetlenül is hasznosítja. vissza

17 A nép nyelvén való ékesszólásról, I. ii. 39--41. In: DÖM, 350.vissza

18 De vulgari eloquentia, I. ii. In: Dante, Tutte le opere, 1019.vissza

19 Az is figyelemre méltó, ahogyan Dante ezen a ponton kimagyarázza magát, s elhárítja a Szentíráson (a kígyó beszéde Évához) vagy az irodalmi hagyományon alapuló lehetséges ellenérveket. A nép nyelvén való ékesszólásról, I. ii. 71-93. In: DÖM, 351.vissza

20 De vulgari eloquentia, I. iii. In: Dante, Tutte le opere, 1020.vissza

21 Ruedi Imbach, i. m., 206.vissza

22 Az egyeduralom, I. xii. 475-477. In: DÖM, 416. Vö. Beatrice szavaival: "Isten kegyéből legnagyobb ajándék.../az akaratszabadság... ". (Par., V. 19-22.)vissza

23 De vulgari eloquentia, I. ii. In: Dante, Tutte le opere, 1019.vissza

24 A nép nyelvén való ékesszólásról, I. ii. 46-48. In: DÖM, 350.vissza

25 Kétségtelenül nehézséget okoz viszont, hogy Dante máshol nem ennyire következetes. Az Isteni színjátékban beszélteti az angyalokat (Pokol, IX. 91-99.) és az ördögöket is (Pokol, VII. 1.), miközben - mint visszatérünk rá - Ádám képes arra, hogy anélkül olvasson a költő elméjében, hogy kérdéseit kimondaná (Paradicsom, XXIV. 103-104.). vissza

26 Umberto Eco, A tökéletes nyelv keresése. Atlantisz Könyvkiadó, Bp. 1998. Lásd "A dantei tökéletes nyelv" c. fejezetet, 47-62.vissza

27 Az egyeduralom, I. iii. 116. In: DÖM, 406. Monarchia, I. iii. In: Dante, Tutte le opere, 1075. vissza

28 Vendégség, IV. iv. 373-374. In: DÖM, 272. Convivio, IV. iv. In: Dante, Tutte le opere, 965.vissza

29 Aquinói Szt. Tamás, De regno, I, cap. 1. Leonina T. XLII. 450.vissza

30 Az egyeduralom, I. iii. 117-118. In: DÖM, 406.vissza

31 Hogy Danténak voltak averroista szimpátiái, s hogy ezekkel is magyarázható például Brabanti Siger helye a Pradicsomban (Par., X. 133-138.), eldöntött tény. Lásd Bruno Nardi, "Il concetto dell'Imperio nello svolgimento del pensiero dantesco". Bruno Nardi, Saggi di filosofia dantesca. 237. Bruno Nardi, "Sigieri di Brabante nella Divina Commedia e le fonti della filosofia di Dante". Rivista di filosofia neoscolastica. 1911. 187-195, 526-545, 1912. 73-90, 225-239.vissza

32 Az egyeduralom, I. iii. 128-129. In: DÖM, 406.vissza

33 "És bár vannak más lényegek is, amelyek rendelkeznek intellektussal, az ő intellektusukat mégsem nevezzük potenciális értelemnek, mint az emberét. " Az ilyen lényegek ugyanis önmagukban véve intellektuális speciesek, "létük nem más, mint megérteni: s ezt szakadatlanul teszik" (quia essentie tales speties quedam sunt intellectuales et non aliud, et earum esse nichil est aliud quam intelligere quod est quod sunt; quod est sine interpolatione). Az egyeduralom, I. iii. 118-123. In: DÖM, 406. Monarchia, II. iii. In: Dante, Tutte le opere, 1078. vissza

34 Vendégség, III. vii. 718-735. DÖM, 237.vissza

35 A nép nyelvén való ékesszólásról, I. vi. 223-244. In: DÖM, 355. (... dicimus certam formam locutionis a Deo cum anima prima concreatam fuisse. Dico autem "formam" et quantum ad rerum vocabula et quantum ad vovabolarum constructionem et quantum ad constructionis prolationem: qua quidem forma omnis lingua loquentium uteretur, nisi culpa presumptionis humane dissipata fuisset, ut inferius ostendetur.

Hac forma locutionis locutus est Adam: hac forma locutionis locuti sunt omnes posteri eius usque ad edificationem turris Babel, que "turris confusionis" interpretatur; hanc formam locutionis hereditati sunt filii Heber, qui ab eo dicti sunt Hebrei. Hiis solis post confusionem remansit, ut Redemptor noster, qui ex illis oriturus erat secundum humanitatem, non lingua confusionis, sed gratie frueretur.

Fuit ergo hebraicum ydioma illud quod primi loquentis labia fabricarunt. " De vulgari eloquentia, I. vi. In: Dante, Tutte le opere, 1024.vissza

36 Maria Corti, Dante a un nuovo crocevia. In: Le Lettere (Societŕ dantesca italiana. Centro di studi e documentazione dantesca e medievale. Quaderno 1), 1981. 46. o. vissza

37 "A grammatika lényegileg egy és ugyanaz minden nyelvben, akcidentálisan változhat. " Idézi G. L. Bursill-Hall, Speculative Grammars of the Middle Ages. Mouton, den Haag-Paris 1971. 38. o.vissza

38 Ruedi Imbach, i. m., 208.vissza

39 Vendégség, II, xiii, 986-988. In: DÖM, 209.vissza

40 I. m., I. vii. 292-294. DÖM, 356-357.vissza

41 I. m., I. ix. Lásd az egész passzust, 395-430. DÖM, 360. De vulgari eloquentia, I. ix. 1029.vissza

42 Lásd Bruno Nardi fentebb idézett "Linguaggio" c. cikkét.vissza

43 Umberto Eco, i. m., 59. vissza

44 A nép nyelvén való ékesszólásról, I. i. 30-33.. In: DÖM, 349. De vulgari eloquentia, I. i. 1018-1019.vissza

45 Vendégség, I, xi, 720-722. DÖM, 176.vissza

46 A nép nyelvén való ékesszólásról, I. i. 25-28. In: DÖM, 349. De vulgari eloquentia, I. i. 1018.vissza

47 I. m., I. i. 23. DÖM, 349.vissza

48 Vendégség, I. v. 82-83. DÖM, 167.vissza

49 A nép nyelvén való ékesszólásról, I. ix. 431-441. In: DÖM, 360-361.vissza

50 De vulgari eloquentia, I. ix. In: Dante, Tutte le opere, 1029.vissza

51 Vendégség, I, v. 343. In: DÖM , 166.vissza

52 Pontosabban: a népnyelven költők közül az itáliaiak támaszkodnak leginkább a közös grammatikai nyelvre (magis videntur initi gramatice que communis est). De vulgari eloquentia, I. x. In: Dante, Tutte le opere, 1030.vissza

53 Uo. vissza

54 I. m., I. xvi. 794. DÖM, 371.vissza

55 I. m., I. xvi. 749. DÖM, 370. De vulgari eloquentia. I. x.vi. In: Dante, Tutte le opere, 1038.vissza

56 I. m,. 20-21. vissza

57 Umberto Eco, i. m., 57.vissza

58 Karl-Otto Apel, Die Idee der Sprache in der Tradition des Humanismus von Dante bis Vico. Bouvier Verlag, Herbert Grundmann, 1975² Bonn 118.vissza

[ Cikk eleje | Riassunto | Jegyzetek ]