A JELENTÉS ÉS A KARTEZIÁNUS GONDOLATOK:
NAGEL ÉS KRIPKENSTEIN TALÁLKOZÁSA1
DEMETER TAMÁS
[ Cikk vége | Irodalom | Summary | Jegyzetek | Bezárás]
A Wittgenstein passzusok keltette kontroverziák között az egyik leghevesebb az, amely a Filozófiai vizsgálódásoknak a privátnyelv-argumentumot közvetlenül megelőző paragrafusai [183-242] és a Bemerkungen über die Grundlagen der Mathematik VI. része körül az utóbbi két évtizedben bontakozott ki. A vita alapvetően két ponton öszpontosul: egyrészről a Wittgenstein szövegek helyes értelmezése, másrészről az e szövegekkel asszociált illetve az általuk inspirált problémák lehetséges megoldásai körül. Ebben a dolgozatban az utóbbi vetületre fogok koncentrálni. Célom az, hogy feltárjak néhány nehézséget Thomas Nagel (1998) meglehetősen új keletű megoldási javaslatában, mely a jelentés-szkepticizmus Kripke által megfogalmazott problémájára adott válaszként született. A következőképpen fogok haladni. Először rekonstruálom ezt a problémát, amelyre a második lépésben ismertetésre kerülő megoldási javaslat reakcióként született. Ezt követően térek rá a javaslattal kapcsolatos kifogásaim kibontására. Mindebből következik, hogy ezeken az oldalakon nem lesz mondanivalóm a szóban forgó Wittgenstein passzusok általam helyesnek vélt értelmezéséről; nem fogok továbbá pozitív megoldási javaslattal sem szolgálni az itt érintett problémákra. Kifogásaim megfogalmazásánál igyekeztem szem előtt tartani, hogy a lehetőségekhez képest kizárólag olyan érvekre apelláljak, hogy ezek esetleges elfogadása minél kisebb elkötelezettséget kívánjon meg bizonyos specifikus filozófiai koncepciók tekintetében. Ebből a megfontolásból kifolyólag itt nem teszek magamévá egyetlen eddig előterjesztett megoldási javaslatot sem, ahogyan azt sem fogom kérni, hogy érveim elfogadásához az olvasó tegyen magáévá valamilyen partikuláris filozófiai perspektívát.
A probléma
A "jelentés" kezdetektől fogva a filozófia enigmatikus fogalmai közé tartozott. Éppen enigmatikus helyzete vezetett utóbb egyes filozófusokat arra a felismerésre, hogy a jelentés filozófiai tisztázásának programja puszta kiméra, s a vele szemben tanúsítandó egészséges attitűd valójában egyfajta szkeptikus álláspont elfogadásában áll. Quine (1973) hasonló szellemben indított támadást az analiticitás bevett filozófiai doktrínája, és ezen keresztül valójában a fogalmi elemzés filozófiai módszertana ellen.2 Quine naturalizmusa ugyancsak forrásául szolgált a jelentés meghatározottságát kétségbe vonó érvelése számára. Quine (1960) jelentés-szkepticizmusa tudományos szkepszis, vagyis a tudomány apparátusára apellálva kritizálja a jelentésre vonatkozó mindennapi meggyőződéseinket. A nyelvi viselkedés tudományos leírásától indulva jut arra a konklúzióra, hogy szavainknak nem létezik kizárólagos fordítása, azaz jelentésük végső soron meghatározatlan: az egy nyelven belüli tetszőleges mondatok más mondatokhoz kapcsolódnak, s ez a halmaz peremein érintkezik a tapasztalattal. A halmaz elemeinek, azaz az egyes mondatoknak nincs önmagukban meghatározható jelentésük: "a nyelvek közötti fordításhoz használatos kézikönyvek több divergens módon meghatározhatók, melyek mindegyike kompatibilis a beszéd diszpozíciók összességével, egymással mégis összeegyeztethetetlenek" (Quine, 1960: 27).
A Wittgenstein inspirálta jelentés-szkepticizmus karakterében más jellegű, dialektikus szkepticizmus, melyet először Kripke (1982) fogalmazott meg3. E dialektikus szkepszis módszerében különbözik tudományos párjától, amennyiben a jelentés hétköznapi fogalmának elemzésén keresztül jut el azokhoz a követelményekhez, melyek kielégítése szükséges ahhoz, hogy jelentésről beszélhessünk, s megmutatja, hogy ezek kielégítése lehetetlen. Kripke stratégiája a következő. Arra a kérdésre keres választ, hogy miben is áll valamit érteni egy szón, azaz tények olyan halmazát keresi, amely alkalmasan konstituálhatja a jelentést. Kripke a szóba jöhető halmazok tekintetében megengedi, hogy korlátlan episztemikus hozzáférésünk legyen: amennyiben tehát mégsem sikerül megtalálni a megfelelő tényeket, akkor el kell ismernünk, hogy nem létezik olyasmi, ami a jelentést konstituálhatja. Kripke híres rejtvénye így hangzik: tegyük fel, hogy még soha nem végeztem el a következő számítást: 68 + 57 = 125, és még nem is dolgoztam ezeknél nagyobb számokkal. Honnan lehet tudni, mitől tekinthető igazoltnak, hogy az összeadásom ezt az eredményt hozta? Nem lehetséges-e, hogy mindeddig, amikor a "+" jelet használtam, valójában nem "plusz"-t, hanem egy alternatív műveletet, "quusz"-t értettem rajta, amely a következőképpen definiálódik:
x r y = x + y, ha x, y p 57, minden más esetben
= 5
Vagyis szükség van valamifajta rám vonatkozó tényre ahhoz, hogy különbséget lehessen tenni a két különböző művelet végrehajtása között. Ehhez pedig arra van szükség, hogy megtaláljuk a tényeknek azt a csoportját, amely a jelentést konstituálhatja, továbbá e tényből lehetségesnek kell lenni kiolvasni, hogy potenciálisan végtelen számú esetet tekintve mi számít az adott szimbólum helyes és helytelen használatának, azaz számot kell adni a jelentés normatív komponenséről.
Világos, hogy a vonatkozó tény keresésében viselkedési előtörténetem közvetlenül nem jöhet számításba, hiszen 57-nél nagyobb számokkal összeadást ex hypothesi a múltban nem végeztem, s 57-nél kisebb számok esetén a "+" és a "r" azonos extenzióval rendelkezik. A legkézenfekvőbb mégis a lehetséges múltbeli tényeknél kezdeni, vagyis arra kérdezni, hogy milyen tény határozta meg a múltban, hogy összeadást értettem a "+" jelen. Erre kezdetben mindenképpen szükség van, hiszen közvetlenül nem lehet kétségbe vonni, hogy szavaim jelentenek valamit: a kétely koherens megfogalmazása és szimultán alkalmazása lehetetlen egyrészről azért, mert Kripke a jelentés hétköznapi fogalmától indul, amellyel kézenfekvő módon együtt jár, hogy létezik ilyesmi, másrészről azért, mert első pillantásra úgy tűnhetne, hogy ebben az esetben a kétely már megfogalmazásának pillanatában értelmetlennek bizonyulna. A szkeptikus kihívásra válaszként először talán azt mondhatnánk, hogy amikor megtanulok összeadni, akkor nem csupán véges számú példát sajátítok el, hanem valamiképpen egy szabályt internalizálok, amely meghatározza az ilyen szituációkban adandó helyes válaszokat. Az egyes példák pusztán magukban hordozzák a szabályt, amely azonban könnyedén extrapolálható a jövőbeni esetekre, azonban ez az egyes példákról önmagukban nem mondható el. Ilyenformán lényegtelen, hogy pusztán véges számú összeadást végeztem el; ami számít, hogy elsajátítottam a szabályt. Ez a válasz azonban nem megfelelő. A szkeptikus ugyanis mindig előállhat egy olyan deviáns interpretációval, ahol magával a szabállyal szemben fogalmazza meg a problémát: a szabályban előforduló szimbólumok — tekintve, hogy csak véges számú szituációban alkalmaztam őket — ugyancsak sérülékenyek egy hasonló kihívással szemben. Ez azt jelentené, hogy a szabályhoz interpretációként egy újabb szabályt kell fűzni, ez pedig végtelen regresszushoz vezet: "Minden értelmezés az értelmezettel együtt a levegőben lóg; nem szolgálhat az értelmezett támaszául. Az értelmezések önmagukban nem határozzák meg a jelentést. " (Wittgenstein, 1992: 198 §)
A második csoportba a mentális előtörténetből meríthető tények tartoznak. Ilyenek lehetnek például az egyes szavakhoz kapcsolt mentális képek, melyek kvalitatív karaktere szolgáltathatná azt a tényt, amelyben a jelentés megragadható. Itt azonban számos probléma merül fel. A mentális képek nem szükségesek és nem is elégségesek a megértéshez. A megértés folyamata gyakorta zajlik nélkülük, s — általában szólva — nem szükségesebbek a megértéshez, mint amennyire a fizikai képek azok: a "háromszög" tökéletesen megérthető anélkül, hogy háromszöget rajzolnék magam elé, s hasonlóképpen megérthető anélkül is, hogy valamiféle mentális képet vetítenék magam elé. Probléma továbbá, hogy a képek önmagukban nem határozzák meg a jelentést, hiszen maguk is értelmezésre szorulnak, azaz jelentésüket valamiképpen rögzíteni kell. Nagyon könnyen elképzelhető, hogy egyes szavak deviáns használatai megfelelésbe hozhatók az adott szóhoz asszociált képpel, vagy hogy két ember — noha azonos képet kapcsol egyazon szóhoz — mégis egymástól eltérően használja azt: a képből önmagában tehát nem olvasható ki a helyes használat.
Lehetséges azonban, hogy ha a múltra tekintünk, valójában nem jó helyen keresgélünk, mert inkább a nyelvhasználók diszpozícióit kellene megvizsgálnunk. Ez első pillantásra megoldást jelenthet a problémára. Annak a kérdésnek az eldöntésében, hogy a "+" szimbólumon vajon pluszt vagy quuszt értettem-e, elegendő csupán egy pillantást vetni aktuális diszpozíciómra: pluszt értek rajta, ha az "x + y = ? " kérdésre kész vagyok x és y összegével válaszolni; ezzel szemben quuszt értettem rajta, ha hasonló kérdésre a quusz definíciójának szellemében válaszolok. Ha pedig episztémikus szempontból idealizált helyzetben vagyok, akkor könnyedén hozzáférésem nyílik e diszpozíciókhoz, s különbségük egyértelművé teszi, hogy melyik műveletre is gondoltam valójában — még akkor is, ha a kérdéses számítást éppenséggel soha nem végeztem el. Ez a válasz azonban csak első pillantásra lehet kielégítő. Nem tud ugyanis számot adni a jelentés normativitásáról, hiszen a diszpozíciók szempontjából nincs különbség a valójában adott válasz és a tulajdonképpeni helyes válasz között, holott e kettő egymástól logikailag független: "Nem az a lényeg, hogy ha összeadást értettem a »+«-on, akkor »125« lesz a válaszom, hanem inkább az, hogy ha összhangban akarok lenni azzal, amit a múltban értettem a »+«-on, akkor »125«-öt kell válaszolnom. Számítási hibák, képességeim korlátozottsága, és egyéb zavaró tényezők hajlamossá tehetnek arra, hogy ne úgy válaszoljak, ahogyan kellene, de ha ez így van, akkor cselekedetem nem áll összhangban az intencióimmal. " (Kripke, 1982: 37) Önmagában az a tény, hogy hajlamos vagyok összeadással reagálni a "+"-ra, nem konstituálhatja a jelentést, mert e diszpozícióban semmi sincs, ami a soron következő lépések helyességét megmutatná. Önmagában abból, hogy valaki szisztematikusan hibákat vét az összeadások során, nem feltétlenül gondolnánk, hogy nincs tisztában az összeadás műveletével: performancia és kompetencia e tekintetben nem azonosíthatók, márpedig a diszpozíciók szemszögéből nincs mód elkülönítésükre.4 Más szavakkal: a diszpozíciókból olyasmi hiányzik, ami nélkül nem lehet jelentésről beszélni.
Kripke — mindazok után, hogy e próbálkozásai a jelentést konstituáló tények halmazának meghatározására kudarcot vallottak — arra a következtetésre jut, hogy noha nem lehet egyenes választ adni a kérdésre, mégis lehetséges egyfajta szkeptikus megoldást kínálni. A szkeptikus megoldás kibontása alapvetően két lépésből áll: egyfelől elismeri, hogy valóban nincsenek olyan tények, melyek fellelésére eddigi próbálkozásaink irányultak, másfelől megmutatja, hogy a szóban forgó területen — azaz a jelentés tekintetében — nincs is szükség arra, hogy a diskurzust úgy tekintsük, mint amilyet úgy kell igazolni, hogy megmutatjuk: a jelentésről szóló kijelentések akkor igazak, ha megmutatjuk azokat a tényeket, amelyek igazzá teszik őket, vagyis megadjuk igazságfeltételeiket. Kripke a szkeptikus kiutat ott látja, hogy a jelentésről szóló mondatok esetében az igazságfeltételeket állíthatósági feltételekkel helyettesíti. Az állíthatósági feltételek pedig azokat a körülményeket mutatják meg, amelyek szerint a mondatok igazoltnak vagy állíthatónak tekinthetők, vagyis tények helyett azokra a kondíciókra tekintenek, melyek szerint meghatározható az ilyen diskurzus szerepe életünkben. E feltételek meghatározásával tehát legitimálható a jelentésről szóló diskurzus anélkül, hogy szükség lenne azokra az igazságfeltételekre, amelyek megmutatnák, hogy mely tények igazolják létjogosultságát.
Mindez azonban még nem mondja meg, hogy hol keresendő a jelentés normatív komponense, hiszen az állíthatósági feltételek minden egyéni esetben megegyeznek azon feltételekkel, amikor az illető állíthatónak gondolja mondjuk, hogy "összeadást értek »+«-on". Ilyenformán pedig nem beszélhetünk helyesről, csak olyasmiről, ami helyesnek tűnik, márpedig "azt hinni, hogy a szabályt követjük, nem azonos azzal, hogy követjük. És ezért nem lehet a szabályt »privátim« követni, különben azt hinni, hogy a szabályt követjük, ugyanaz volna, mint a szabályt követni. (Wittgenstein, 1992: 202 §) A szkeptikus megoldás tehát elégtelen minden olyan esetben, amikor az egyént elszigeteltségében szemléljük; más a helyzet azonban, ha egy nyelvi közösség tagjaként tekintünk rá. Ekkor ugyanis az egyéni használatot kontrasztba állítva a közösség használatával egyaránt megmutatkozik a helyes/helytelen, valamint helyes/helyesnek tűnő közötti distinkció, azaz mód nyílik elhelyezni a jelentés normatív komponensét. Ennek révén pedig a jelentés megmentésére irányuló törekvés egyúttal a privát nyelv lehetetlenségének bizonyítását is kínálja, hiszen Kripke érvelése szerint a nyelvi közösség háttere nélkül a jelentés normativitása nem magyarázható, azaz egyszerűen nem beszélhetünk jelentésről.
Nagel javaslata
Kripke felvet egy további lehetőséget, ám nem fontolja meg alaposan — ennek okát az utolsó lépésben jobban fogjuk látni. Ez a lehetőség pedig a következőképpen hangzik: összeadást érteni "+"-on talán egy redukálhatatlan, önálló, primitív állapot, amely nem hasonlítható sem a kvalitatív állapotokhoz, sem pedig a diszpozíciókhoz, hanem önmagában legitim állapotfajta. Kripke ezt a felvetést egyfelől azzal utasítja el, hogy ennek elfogadása együtt jár azzal, hogy a jelentés fogalma homályban marad, hiszen így nem magyaráztuk meg, hanem primitív fogalommá tettük; másfelől pedig rámutat, hogy véges elménkben egyetlen mentális entitás esetében sem nyilvánvaló, hogy miképpen is lehetne képes felölelni valamely kifejezés számtalan lehetséges jövőbeni alkalmazását olyképpen, hogy a kifejezés jelentésének fényében megmutassa, mely alkalmazások számítanak helyesnek. Azonban Nagel javaslata a szkeptikus paradoxon feloldására ehhez hasonló utat választ.
Nagel egyetért Kripke negatív konklúziójával, pontosabban fogalmazva azzal, hogy nem található olyan naturalisztikus tény, amely alkalmasan konstituálhatná, hogy összeadást értek "+"-on. Ez az egyetértés azonban csak részleges, mert — mint láttuk — Kripke érvelése nem egészen pontosan azt a negatív konklúziót támasztja alá, hogy nem találhatunk ilyen naturalisztikus tényeket — noha kétségkívül ez is része a konklúziónak —, hanem inkább azt a robusztusabb következtetést támogatja, hogy nem található ilyen rám vonatkozó tény, azaz nem pusztán a naturalisztikus tények között nem lelünk ilyet, hanem az individualisztikus tények tágabb halmazában sem. Ez az út vezet azután az igazságfeltételek állíthatósági feltételekkel való felcserélése, és a normativitásnak a nyelvi közösség perspektívájából való értelmezése felé. Ez a próbálkozás azonban Nagel szemében redukcionistává teszi Kripkét: "Hiba úgy tenni fel a kérdést, hogy visszalépünk az »Adj hozzá kettőt« gondolatától egészen a tartalmuktól elkülönített szavakig vagy a kísérő mentális képekig, majd rákérdezünk, hogy miben is áll a tartalmuk. Ez a kritikus mozzanat a bűvészmutatványban. " (Nagel, 1998: 61) És ez az, ami Nagel számára elfogadhatatlan: minden olyan próbálkozás, amely arra irányul, hogy a gondolat tartalmáról intencionális terminusok használata nélkül adjon számot, fából vaskarika.
Nagel megoldási javaslatában amellett érvel, hogy az a gondolat, hogy értek valamit a szavaimon, karteziánus gondolat, olyan gondolat, amelyen nem kerülhetek kívülre, azaz nem vonhatom kétségbe anélkül, hogy a kétely értelmetlennek ne bizonyulna. Az persze elképzelhető, hogy egyes szavak jelentése megváltozik, vagy hogy felismerem, a korábbiakban tévesen használtam bizonyos kifejezéseket, mert valódi jelentésük eltér az általam korábban ismerttől. Az azonban már nem képzelhető el, hogy értelmesen azt gondoljam, hogy gondolkodásom tartalma tekintetében is előfordulhat velem ilyesmi. Vegyük észre azt is, hogy globálisan azt sem vonhatom kétségbe, hogy szavaim jelentenek valamit, legfeljebb arra a következtetésre juthatok, hogy néhány szavam nem jelent semmit, hiszen már a kétely értelmes megfogalmazása is együtt jár azzal, hogy készpénznek veszem: szavaim közül legalább néhány jelent valamit. Ha tehát a paradoxon mellett szóló érvelés helytálló, akkor szavaimnak nincs mögöttes tartalma, puszta vázak csupán, s ennek elismerésével a gondolkodás is összeomlik. A feladat tehát abban áll, hogy megtaláljuk, miképpen hárítható el ez a katasztrofális következmény. Nagel úgy látja, hogy gondolkodásunk talapzatát karteziánus gondolatok alkotják: ahhoz, hogy ítéletek valamely csoportjában korrekciókat hajtsunk végre, végső soron a dolgok legmélyén karteziánus gondolatokra kell támaszkodnunk. Ezek esetében elkerülhetetlen, hogy — implicite vagy explicite — rendelkezzünk velük, mert bármit teszünk vagy gondolunk, ezek részét képezik annak az alapzatnak, amelyből tetteink és gondolataink igazolást nyerhetnek. Ez persze azt is jelenti, hogy az ilyen gondolatok esetében a korrekció csak részleges lehet, és az adott diskurzus területén nem kerülhet kívülre, mert nincs olyan pont, ahonnan általános revízió végrehajtható volna. Éppen ezért lehetetlen az ilyen gondolatok esetében következetes szkepticizmussal élni: maga a szkeptikus sem lehet képes ettől a talapzattól elrugaszkodni, s ezért kételye végső soron értelmetlenségbe hull.
Filozófiai szempontból a paradigmatikus karteziánus gondolat a cogito; ám ebbe a csoportba tartoznak az alapvető logikai és matematikai gondolatok is. Amennyiben ezekre reflektálunk, nem áll módunkban felülemelkedni az adott diskurzus területén, hiszen az ilyen gondolatokról szóló gondolatoknak azonos típusúaknak kell lenniük. A helyzet nem különbözik a jelentésről szóló diskurzus esetében sem, hiszen ugyancsak nem tudom értelmesen kétségbe vonni, hogy értek valamit a szavaimon, ahogyan arra sem lehetek képes, hogy kívülről próbáljam megmagyarázni, hogy miképpen lehetséges olyasmi, mint a jelentés. Ez a próbálkozás elkerülhetetlenül redukcionista lesz egy olyan területen, ahonnan már nincs hová visszalépni. Hiba tehát azt gondolni, hogy az "összeadást értek »+«-on" leírható saját intencionális tartalmára való hivatkozás nélkül úgy, hogy e leírásból azután értelmesen megkonstruálható lenne ez a tartalom. Ebből következik, hogy általánosságban nincs a jelentésnek nem körkörös magyarázata, amely utat találhatna valamiféle nem-intencionális terminusokba foglalt leírás felé: "Valóban összeadást értek »plusz«-on; ez — tökéletesen jó értelemben véve — egy rám vonatkozó tény. De válaszul arra a kérdésre, hogy »Miféle tény?«, hiba kísérletezni a válasszal, kivéve talán az összeadás további definícióját olyasvalaki számára, akinek nem ismerős a fogalom. Hiba megkísérelni a menekülést a normatív, intencionális beszédmódtól olyan szintre, amely egy eltérő, reduktív értelemben »faktuális«." (Nagel, 1998: 66-67)
Nagel szemében tehát az a tény, hogy összeadást értek "+"-on, nem szorul további magyarázatra, mert ennek kijelentésével tökéletesen megneveztem azt a tényt, amelyre az adott esetben igényt tarthatunk. Így egyúttal megadja a választ arra a kérdésre is, hogy hol kell keresni a jelentést konstituáló tények halmazát. Nagel szerint a jelentésről szóló kijelentések faktuálisak és redukálhatatlanok, s ezáltal a jelentésről szóló diskurzus önmagában megáll, nem szorul további alátámasztásra. A jelentésről szóló diskurzust ezért sem eliminálni, sem pedig redukálni nem lehet: "Én úgy fogalmaznám meg, hogy az a gondolat, miszerint értek valamit a szavaimon, karteziánus gondolat — amelyet nem tudok kétségbe vonni anélkül, hogy nyomban fel ne fedezném e kétely értelmetlenségét. Éppúgy, ahogyan nem vonhatom kétségbe, hogy létezem-e, nem kételkedhetem abban sem, hogy van-e jelentése a szavaimnak, mert számomra ahhoz, hogy kétségbe vonjam, az általam használt szavaknak — miközben így teszek — jelentéssel kell rendelkezniük. " (Nagel, 1998: 64)
Kifogások
Kifogásaim megfogalmazásával a következőképpen fogok haladni: először felhívom a figyelmet Nagel koncepciójának egy olyan kevéssé szerencsés implikációjára, amely nem feltétlenül végzetes ugyan, ám olyasvalamivel tűnik összeegyeztethetetlennek, aminek tekintetében széleskörű egyetértés látszik kialakulni. Másodszor kétségbe vonom, hogy az a gondolat, hogy értek valamit a szavaimon valóban karteziánus gondolatnak volna tekinthető a Nagel által definiált értelemben. Harmadszor pedig arra hívom fel a figyelmet, hogy Nagel javaslata valójában nem megoldási javaslat a Kripke által megfogalmazott problémára, hanem sokkal inkább annak visszautasítása.
Amennyiben Nagel javaslata, mint Kripke problémájának lehetséges megoldása kerül szóba, úgy aligha igazságtalan elvárni, hogy Nagel ugyanolyan értelemben beszéljen jelentésről, ahogyan azt Kripke teszi. Ez pedig együtt jár azzal, hogy ha elfogadjuk, hogy összeadást érteni "+"-on egy primitív tény - ahogyan Nagel javasolja —, akkor azt is el kell fogadnunk, hogy az így értés állapotának tartalmaznia kell a potenciálisan végtelen alkalmazások tekintetében a jelentés normatív komponensét, hiszen ez a kettős probléma — a végtelen implikációk és a normativitás — alkotja a kihívás magját. Nagel ezt bizonyosan el is fogadja, ellenkező esetben ugyanis nem kísérelhetné meg feloldani a problémát. Emlékezzünk vissza továbbá arra, hogy Kripke a szkeptikus kihívás megfogalmazásakor megengedte, hogy korlátlan episztémikus hozzáférésünk legyen a szóba jöhető jelentés-konstituáló tények tekintetében, s Nagel valószínűleg ebben sem korlátozná. Mindez együttesen azt jelenti, hogy ha a jelentés valóban egy legfeljebb körkörösen magyarázható tény, akkor minden egyes ilyen ténynek, azaz minden jelentésnek teljességében megragadhatónak kell lennie, azaz a szemantikai tartalomnak nem lehetnek olyan komponensei, amelyek az elme hatókörén kívül állnának. Mindez egyébként a korlátlan episztémikus hozzáférés garantálása nélkül is igaz: ha összeadást érteni "+"-on primitív tény, akkor ebből a tényből kiolvashatónak kell lennie a jelentés minden komponensének, azaz nincs mód arra, hogy a jelentés magyarázatában bármi olyasmire apelláljunk, ami e primitív állapoton kívül áll. Ez pedig Nagel megoldását konfliktusba helyezi mindazokkal, akik valamilyen mértékben elismerik az externalizmus létjogosultságát.
Externalizmuson azt az elkötelezettséget értjük, hogy fogalmaink és gondolkodásunk tartalma nem pusztán benső tényezőktől, hanem — legalább részben — környezetünk tényeitől is függ. Ezt a tézist általában Putnam (1975) klasszikus példáját idézve szokás alátámasztani. Tételezzük fel, hogy Földünknek létezik egy testvérbolygója, melyet nevezzünk Ikerföldnek. Ez a bolygó tökéletesen megegyezik a miénkkel, eltekintve attól, hogy az a folyadék, amelyet mi víznek nevezünk, Ikerföldön nem H2O, hanem XYZ. Ezért, amikor Oszkár azt gondolja, hogy előtte egy pohár víz van, nem egészen ugyanazt gondolja, mint amit ugyanakkor Iker Oszkár gondol — aki egyébként minden tekintetben megegyezik földi testvérével. A különbség éppen bizonyos környezeti tények eltérésében áll, melynek következtében a referencia eltérő, s a két gondolat igazságfeltételei is eltérnek — azaz Oszkár és Iker Oszkár nem hihetik ugyanazt. Kripke problémájának nem közvetlen célja valamiféle externalizmus alátámasztása, a szkeptikus megoldás megfogalmazásából ez mégis könnyedén kiolvasható. Az a következtetés, hogy a jelentés nem tisztán személyes ügy, mert adekvát magyarázatával csak a közösség nyelvi gyakorlatának hátterével lehet kísérletezni, kézenfekvően együtt jár azzal, hogy a jelentések úgymond nincsenek a fejben. Ez persze már Kripke megoldásának része, s nem a probléma megfogalmazásának, azaz Nagel könnyű szívvel elvetheti, hiszen éppen alternatív megoldást igyekszik kínálni. Megoldása azonban együtt jár azzal, hogy implicite kénytelen elvetni az externalizmus lehetőségét. Ez kevéssé szerencsés következmény, mert az externalizmus már intuitíve is meglehetős érvényességgel rendelkezik. Ez persze nem jelenti azt, hogy Nagel megoldása emiatt tarthatatlan volna; pusztán csak annyit, hogy nem tűnik összeegyeztethetőnek napjaink filozófiai ortodoxiájával. Ez pedig mindaddig problematikus, ameddig Nagel nem vet számot ennek következményeivel.
Mindez tehát nem végzetes Nagel javaslatára nézve, pusztán zavaró. Ami azonban végzetes, az az, hogy a gondolat, mely szerint értek valamit a szavaimon, Nagel állításával ellentétben nem karteziánus gondolat az általa definiált értelemben. Ennek megmutatásához arra van szükség, hogy felfedjük: e "karteziánus gondolat" kétségbevonása nem feltétlenül jár azzal, hogy vonatkozó kételyünket rögvest értelmetlenként ismerjük fel. Vegyük észre, hogy ennek alátámasztásához nincs szükség arra, hogy kételyünk jogosnak bizonyuljon: végső soron bizonyulhat hamisnak, és reményeink szerint hamisnak is kell bizonyulnia. Mindössze arra van szükség, hogy a kétely intelligibilitását alátámasszuk, vagyis elkerüljük, hogy megfogalmazásának pillanatában megcáfolja önmagát. Nagel javaslatának visszautasításakor egy meglehetősen kétes reputációjú filozófiai álláspontra fogok hivatkozni, melyet nem osztok ugyan, esetünkben mégis megvilágító lesz.
Tegyük fel, hogy némiképp radikalizáljuk a szkeptikus konklúziót, s azt mondjuk, hogy jelentés-konstituáló tények híján olyasmi, mint jelentés, nem létezik (ez persze nem Kripkenstein konklúziója, ő csak annyit állít, hogy mivel nincsenek jelentés-konstituáló tények, ezért a jelentés megalapozását illetően máshová kell tekinteni). Miképpen reagálhatunk e felismerésre, amennyiben mégis szeretnénk kötni magunkat ahhoz a jól bevált gyakorlatunkhoz, amelyben a jelentésről szóló diskurzus megkerülhetetlen szerepet tölt be; miképpen konzerválhatnánk ezt a beszédmódot úgy, hogy közben tudatában vagyunk annak, hogy jelentés nem létezik? Első lépésben azt kell látni, hogy az ilyen szemantikai szituációk, ha nem is mindennaposak, de semmiképpen sem teljesen szokatlanok számunkra. Amikor felismerjük például, hogy boszorkányok nincsenek, akkor a boszorkányokról szóló diskurzus megőrzi ugyan szemantikájának korábbi látszatát, azonban az e területhez tartozó mondatokat a továbbiakban szisztematikusan hamisnak vagy jelentés nélkülinek fogjuk tartani, azaz e diskurzust illetően egy hiba-elméletet fogadunk el. Második lépésben arra a kérdésre kell válaszolni, hogy mindez mennyiben általánosítható, és kiterjeszthető-e a jelentésről szóló diskurzusra is. Ha a válasz nem, azaz ha a jelentésről szóló diskurzus immunis egy ilyen támadással szemben, akkor ez Nagelt igazolja. A dolog azonban nem így áll.
Legalábbis lehetséges értelmesen megfogalmazni, hogy szavainknak nincs értelme, s azt is, hogy legitim módon nem beszélhetünk olyasmiről, mint jelentés. Ez a gondolat korlátozott formában legalábbis kevésbé meghökkentő, mint általánosítva: ebben a szellemben beszélt Mackie (1977) az erkölcsi diskurzusról, azonban világos, hogy ha ugyanezt szeretnénk állítani a jelentésről, akkor ennek következményei súlyosabbak és kevéssé kívánatosak lesznek. Tartsuk tehát emlékezetünkben, hogy Nagel álláspontjának visszautasításához elég csupán annyit megmutatni, hogy kívül lehet kerülni azon a gondolaton, hogy értek valamit a szavaimon, s éppen ezért lehetségesnek kell lennie a jelentés nem körkörös magyarázatának. Paul Churchland (1981) felvázolt egy lehetőséget arra, hogy e gondolaton kívülre kerüljünk, sőt, hogy magunk mögött hagyjuk — éppen annak révén, hogy a jelentés tekintetében is élhetünk egyfajta hiba-elmélettel. Churchland szerint valójában semmi sincs, ami megfelelne gondolataink szemantikai tartalmának, s így nincs értelme gondolataink vagy szavaink jelentéséről beszélni. A neurológia fejlődésével fény derül majd arra, hogy például a jelentés fogalma valójában olyasmi, mint egykoron a flogiszton volt: a tudomány utóbb nem támasztja alá létezését, s ezért nem hihetjük, hogy létezik ilyesmi. A természetes nyelvek szintaxisának és szemantikájának funkcióját ezért ideális esetben a kommunikáció új útjai váltják fel, s arra a kérdésre, hogy miképpen fogják az emberek egymást megérteni, mondjuk az a válasz adható, hogy "nagyjából ugyanúgy, ahogyan az Ön jobb agyfélteke »megérti? és »felfogja« az Ön bal agyféltekét — bensőleg és hatékonyan, azonban nem propozicionálisan! " (Churchland, 1981: 131)
Ismétlem, hogy e hiba-elméletet nem kell magunkévá tennünk ahhoz, hogy megértsük: az amit Nagel a jelentés vonatkozásában "karteziánus gondolatnak" szeretne tekinteni, valójában nem az — legalábbis nem abban az értelemben, ahogyan azt ő meghatározza. Elég pusztán annyit belátni, hogy a hiba-elmélet első közelítésben értelmesnek tűnik, miközben empirikusan hamisnak bizonyulhat, ám mindez lényegtelen, mert pusztán arra van szükségünk, hogy az a gondolat, mely szerint szavaimnak valójában nincsen jelentése, nem feltétlenül jogosulatlan. Annyiban legalábbis van helye, hogy megmutatja: bizonyos mértékig igenis kívül lehet kerülni azon a gondolaton, hogy értek valamit a szavaimon.
Ha elfogadjuk, hogy egy hiba-elmélet koherens megfogalmazása aláássa Nagel azon javaslatát, hogy a gondolatot, mely szerint értek valamit a szavaimon, értsük karteziánus gondolatként, akkor azt is be kell látnunk, hogy Nagel megoldása nem kielégítő. Mindemellett, ha figyelmesen szemügyre vesszük Nagel érvelését, az is kitűnik, hogy valójában elsiklik Kripke problémája mellett. Kripke szkeptikus problémája, helyesen értelmezve, valójában nem a jelentés létezését vonja kétségbe, hanem csupán azt, hogy bizonyos értelemben létezik-e a jelentés. Azt tagadja csupán, hogy bizonyosfajta tények alkalmasan konstituálhatnák a jelentést. Éppen ezért Nagel azon kifogása, hogy a jelentés ilyen módon kétségbevonhatatlan, pusztán csak azt használja ki, hogy Kripke némiképp konfrontatívan fogalmazza meg szkeptikus konklúzióját. Amint Horwich (1998: 213 sk.) rámutatott, a szkeptikus kihívást leginkább úgy érdemes felfogni — s a hermeneutikai jóindulat elve is ezt követeli —, mint amely azt mutatja meg, hogy összeadást érteni "+"-on nem intrinzikus tulajdonság, hanem relációs. A relációs tulajdonságokat pedig esetenként szokás nemlétezőnek tekinteni; a paradigmatikus példa természetesen a színekre hivatkozik: az az állítás, hogy "x piros", nem pusztán x-re vonatkozik, hanem ugyanakkor az x-et érzékelő emberre is, vagyis az "x piros" kijelentés annyit tesz, mint "x ilyen és ilyen érzeteket ébreszt ilyen és ilyen körülmények között". Ezzel elhárítható Nagel azon vádja, hogy Kripke kihívása valójában nem lehet értelmes, mert akkor nem lenne megfogalmazható.
A legnagyobb probléma Nagel megoldási javaslatával az, hogy nem veszi kellőképpen tekintetbe azt, hogy mit is ért Kripke jelentésen, mivel szemben fogalmazza meg a szkeptikus kihívást. Ez persze azt is jelenti, hogy nem egészen a Kripke által felvetett problémára ad megoldást. Igaz ugyan, hogy Kripke egy pillanatra elidőzik a Nagel által megoldásnak vélt lehetőségnél, s úgy találja, hogy az "bizonyos értelemben cáfolhatatlan... Azonban reménytelennek tűnik: a posztulált primitív állapotok — az »összeadást érteni 'plusz'-on primitív állapotának« — természetét teljes homályban hagyja. " (Kripke, 1982: 51) Kripke itt egy kicsit nagyvonalú ezzel az állásponttal szemben. Korábban láttuk, hogy Kripke problémafelvetése, mely nem korlátozza episztémikus hozzáférési lehetőségeinket a lehetséges jelentés-konstituáló tények tekintetében, azzal jár, hogy a jelentés, illetve gondolataink tartalma a maga teljességében közvetlenül hozzáférhető számunkra. Ha pedig a dolog valóban így áll, akkor sehogyan sem tehető értelmessé az a gondolat, hogy a múltban quuszt értettem pluszon, hiszen elmém közvetlenül hozzáférhető módon tartalmazta, és tartalmazza most is, amikor pluszra gondolok, e gondolat minden implikációját. Arról van tehát szó, hogy Nagel megoldása nem lehet a szkeptikus kihívásra adott válasz, mert ezzel a válasszal maga a szkeptikus hipotézis válik értelmetlenné. A magam részéről úgy fogalmaznék, hogy az a válasz, amely a kérdés értelmetlenségét mutatja, valójában nem a kérdésre adott válasz, hanem e kérdés visszautasítása.
E dolgozat utolsó részében három olyan aspektust igyekeztem megmutatni, amelyekben Nagel megoldása különböző vonatkozásokban inkompatibilis. Első lépésben a megoldásnak az externalizmussal való összeegyeztethetetlenségét próbáltam alátámasztani, ami önmagában még nem végzetes a javaslatra nézve, ám sokak szemében valószínűleg kevéssé plauzíbilisnek mutatja. A második lépésben amellett próbáltam érvelni, hogy a megoldás összeegyeztethetetlen Nagelnek a karteziánus gondolatokról kialakított koncepciójával, s ez a probléma valószínűvé teszi, hogy hibás megoldással van dolgunk. Harmadik lépésen, a vélelmezett megoldás és a szkeptikus hipotézis inkompatibilitásával pedig azt próbáltam megmutatni, hogy valójában nem a probléma megoldásával, hanem annak visszautasításával van dolgunk. Mindennek célja az volt, hogy bizalmatlanságot ébresszen Nagel javaslatával és a hozzá hasonlókkal szemben.
[Cikk eleje | Cikk vége | Irodalom | Summary | Jegyzetek ]
Churchland, Paul (1981): "Eliminative Materialism and the Propositional Attitudes" in, William G. Lycan (ed.): Mind and Cognition, 2. kiad., Oxford: Blackwell, 1998, 120-132. (Eredetileg: Journal of Philosophy 78 [1981]).
Ebbs, Garry (1997): Rule-Following and Realism, Cambridge, Mass.: Harvard University Press.
Horwich, Paul (1998): Meaning, Oxford: Clarendon Press.
Jackson, Frank (1998): From Metaphysics to Ethics: A Defence of Conceptual Analysis, Oxford: Clarendon Press.
Kripke, Saul A. (1982): Wittgenstein on Rules and Private Language, Cambridge, Mass.: Harvard University Press.
Mackie, John (1977): Ethics: Inventing Right and Wrong, London: Penguin.
Mumford, Stephen (1998): Dispositions, Oxford: Clarendon Press.
Nagel, Thomas (1998): Az utolsó szó, Budapest: Európa.
Putnam, Hilary (1975): "The Meaning of »Meaning«", in Mind, Language and Reality. Philosophical Papers, 2. vol., Cambridge: Cambridge University Press, 215-271. o.
Quine, W. V. O. (1960): Word and Object, Cambridge, Mass.: MIT Press.
Quine, W. V. O. (1973): "Az empirizmus két dogmája", Magyar Filozófiai Szemle 1973.
Wittgenstein, Ludwig (1992): Filozófiai vizsgálódások, Budapest: Atlantisz.
[Cikk eleje | Cikk vége | Irodalom | Summary | Jegyzetek ]
Meaning and Cartesian thoughts: Nagel meets Kripkenstein
In this paper I argue that Thomas Nagel's recent sollution to Kripke's sceptical paradox is not a good answer to the challange. In the first two steps I reconstruct the problem, and Nagel's proposal for its resolution, and then I argue that Nagel's solution is incom- patible in three different relations. First, it is incompatible with externalism, which seems to be a philosophical orthodoxy in these days, and Nagel does not take into account the consequences of this incompatibility. Secondly, it is incompatible with Nagel's own conception concerning "Cartesian thoughts" (i. e. thoughts that we cannot get outside of), because the thought that "I mean something by my words" cannot be appropriately dealt with as a Cartesian thought because of the very reason that it is certainly intelligible, at least prima facie, that an error theory of meaning is possibly true. Thirdly, I argue that there is a genuine incompatibility between Nagel's proposed sollution and the original sceptical hypothesis as it was put forward by Kripke, in virtue of which Nagel's sollution does not count as a sollution at all. The source of this third sort of incompatibility is that if Nagel's account of meaning is true, then Kripke's problem does not make sense at all, due to the fact that in this case the sceptical hypothesis is an impossible scenario.
[Cikk eleje | Cikk vége | Irodalom | Summary | Jegyzetek ]
1 Köszönettel tartozom David Bloornak és Jane Haelnek, akik értékes tanácsaikkal segítségemre voltak e dolgozat megszületésében. A dolgozat elkészültét az OTKA a T030037-es számon támogatta.vissza
2 Az utóbbi időben kibontakozni látszik egyfajta filozófiai trend, amely a fogalmi elemzést jogaiba visszahelyezni igyekszik. Lásd Jackson, 1998.vissza
3 Quine tudományos és Kripke dialektikus szkepticizmusának jellemzésével Garry Ebbs-et (1997: 295-309) követem.vissza
4 Mindez persze feltételezi a diszpozíciók ryle-i felfogását, aki a diszpozíciókat kondicionálisok terminusaiban elemzi, s lehetséges események komplexumának tekinti. Elgondolkodtató azonban, hogy egy realista álláspont (vö. Mumford, 1998) - mely szerint a diszpozíciók manifesztáció-függetlenül léteznek - nem jelentene-e előrelépést a paradoxon diszpozíciókra apelláló esetleges megoldása tekintetében.vissza
[Cikk eleje | Irodalom | Summary | Jegyzetek ]