NORMA- ÉS ÉRTÉKVÁLTOZÁS FILOZÓFIAI
SZEMSZÖGBŐL 1
KURT WEINKE
[ Cikk vége | Jegyzetek | Bezárás]
1. Bevezetés
Már majdnem korunk egy toposzává vált, hogy norma- és értékváltozásról beszéljünk, és elég egy pillantást vetnünk az erre vonatkozó bibliográfiára, hogy lássuk, az utóbbi években sok szerző, a legkülönbözőbb tudományterületekről, foglalkozott ezzel a témával.2 A már beláthatatlanná vált irodalom kritikai szemrevétele azt mutatja, hogy lényegében két megvizsgálandó megközelítésmód jöhet számba: egyfelől az inkább konzervatív megközelítésmód, amely gyakran a vallások képviselőinél található és amely a megállapítható értékváltozásban elsődlegesen norma- és értékvesztést lát, úgyhogy maga a fogalom is pejoratívként jelenik meg; továbbá az egyes szociológiai tanulmányokban megjelenő attitűd, amely egy jelenséget lehetőleg nem-értékelő módon próbál leírni — ez a vállalkozás azért nem sikerülhet, mert az ember éppen az ilyenfajta problémánál nem vonhatja ki magát az értékelés alól.
Sajnos a norma- és értékváltozásról alig van struktúraelemzés: ritkán tesznek föl kérdést a motívumokra és a keletkezési föltételeikre, s ha mégis (ahogy a teológiai munkák esetében), akkor egy meghatározott diszciplínára vonatkozóan és gyakran azzal a szándékkal, hogy a diagnózist egy kívánt terápia tekintetében (nevezetesen a régi, tiszteletre méltó normákra és értékekre vonatkozóan) készítsék el.3
Ezért a filozófiai etika keretein belüli fáradozások többnyire elmennek a norma- és értékváltozás motívumainak és eredetének kérdése mellett, mert e kérdés az analitikus etika képviselői számára túlságosan a tartalomhoz kötött: így aztán nem tartozik a kompetenciájukba, úgyhogy szívesen átadják a részleteiben ezzel foglalkozó szaktudományoknak. Valóban nehéz is módszertanilag az analitikus filozófiához sorolva tárgyalni egy témát, amely csak diakron módon érthető meg és amely egy meghatározott normatív-etikai álláspontot involvál. Ha speciálisan a jelenkort illetően beszélünk egyfajta norma- és értékváltozásról, akkor az értékvesztés miatti félelemmel kapcsolatban is gyakran fölmerül a követelmény, hogy térjünk vissza a régi, "szilárd" értékekhez és normákhoz. Hogy ez nem korunk tipikus jelensége, mutatja az elmúlt évszázadok szemügyre vétele, melyekben újból és újból (különösen az egyház körében) fölmerült a kívánság a norma- és értékállandóság iránt, vagy a "régi értékek" újbóli tudatosítása iránt; különösen persze a gyors érték- és normaváltozások időszakaiban, ahogy azok a reformáció és/vagy a forradalom esetében adódtak.4
Korunkban is érvényes, hogy egy politikai vagy vallási rendszer, amely egy merev ideológiából vagy egy kinyilatkoztatásból indul ki, erősen hajlik afelé, hogy norma- és értékváltozásokat megakadályozzon és ezzel statikus modelleket részesítsen előnyben — ez olyan probléma, amelyre további fejtegetéseim során még pontosabban kitérek.
Egy jelenség, mely elsődlegesen pszichológiai magyarázatra szorul, arra a tényre vonatkozik, hogy a változásokat általában a természettudományok terén és kiváltképp a technika és orvostudomány területén inkább pozitívan, a kívánt haladás és az életminőség-javulás értelmében interpretálják, ami ilyen mértékben nem érvényes a normák és értékek területére. A kognitív területen végbement értékváltozások inkább tűnnek tehát a kívánt (a jobbra törő) haladásnak, és a tudomány "áldásának" érzik őket; ezzel szemben a morális területen végbemenő változásokat fenyegetőnek, az egész szemléletmód egységes normáját (Raster) fölforgatónak ítélik meg.5 Csak így magyarázható meg az a paradoxon, hogy még mindig olyan, vallásosan megalapozott törvénykezéssel próbáljuk az atomkor igen összetett és nagyon komplikált problémáit megoldani, mely az újkőkorból származik. Ezt illetően úgy tűnik, hogy az archaikus értékrendszerek értelmes irányíthatóságába vetett bizalom rendületlen, még ha varázserejük csak a megfogalmazások üres, merev formuláira épül is.6 Mivel ez a kérdés, melyet a "megismerés és értékelés dichotómiájaként" jellemezhetnénk, legalábbis a mi társadalmunkban nagy szerepet játszik, a megfelelő részben közelebbről megvizsgáljuk.
2. A módszerhez
Általában nagyon elégtelennek kell hogy érezzük, ha továbbra is negatív módon kezeljük azt, amit nem vitattunk meg. Mégis a szaktudományok nagyszámú publikációi láttán adódik a kérdés (mindenekelőtt a "teológia", "szociológia", "pszichológia" szakterületén): mivel és hogyan tünteti ki magát a filozófiai szemléletmód módszertanilag másokkal szemben; a filozófiai értelmezés szempontjából tehát az én szememben nem vallásos vagy szekuláris értékek és normák tartalmi vonatkozású szemügyre vételéről van szó, hanem értékrendszerek szemantikai és ideológiakritikai elemzéséről. Ez tehát mindenekelőtt a norma- és értékváltozás szerkezeti elemzését jelenti, amely implikálja a normák és értékek, továbbá az ezekre épülő rendszerek "természetére" vonatkozó néhány hipotézis összehasonlító elemzését is. A hagyományos értékképzetek jelenleg megállapítható gyors és radikális változása ily módon az általában jellemzendő változásmódok speciális eseteként jelenik meg, ami vice versa mindenekelőtt egyházi (szektajellegű) szervezetekben megjelenő, áttekinthetetlen reakciós (fundamentalista) törekvéseikre is érvényes, mégpedig régi és áthagyományozott értékek és normák megőrzésének, valamint a hozzájuk való visszatérésnek a tekintetében. Hogy egy többé-kevésbé dinamikus, evolúció- vagy revolúció-jellegű norma- és értékátértelmezés áll fönn egyfelől, és másfelől pedig egy a normákat és értékeket áthagyományozott formában érvényben tartó tendencia, nos, ez a problémának mindig komplementer, egymáshoz-illeszkedő két oldalát képezi, és minden diakron vagy szinkron látleletben könnyen bizonyítható. A jelenkor számára ez még a fortiori is érvényes lehet, mert az értékek viharos átépítésével egy erős megőrzési tendencia áll szemben; s ezt nemcsak a (szűkebb értelemben vett) morális értékekre, hanem a technika és az orvostudomány területén is érvényesnek tarthatjuk, amelyekkel kapcsolatban a haladásba vetett reflektálatlan hit tekintetében olykor igencsak rossz közérzetet állapíthatunk meg.
3. Az érték- és norma-interpretáció fontossága
Jelen problémánkra nézve sok minden attól függ, hogyan határozzuk meg az értékek és normák ontikus státusát. Ez az egyáltalán nem evidens kiindulótétel körültekintő indoklást kíván, mivel mindenekelőtt a szociológiai és pszichológiai publikációk alig helyeztek súlyt erre a tipikusan filozófiai és ontikus-metafizikai problémára.
Hogy az értékeket és normákat scheleri7 vagy hartmanni8 értelemben, avagy a természetjog-elmélet, illetve a jogi pozitivizmus értelmében fogják-e föl, döntő arra nézve, vajon valamely változás dimenzióját egyáltalán fölveszik-e a kalkulusba. E néhány irányzat, amelyek mint "partes pro toto" értékelendők, annyiban mégis egy diszjunktív halmazt jelölnek, amennyiben végül is két koncepció: az etikai abszolutizmus és az etikai relativizmus mint alapvető álláspontok állnak a háttérben. Az abszolút érték- és normakoncepciók értelmében egy értékképzet vagy norma tartalmilag tekintett teljes megváltozása olyasvalami, mint egy "etikai kontradikció", mivel értékeket és normákat vagy Isten nyilatkoztatott ki egyszer s mindenkorra, és így nem revideálhatók (ezek az úgynevezett "magasan fejlett vallások" értékei és normái9), vagy egyfajta platóni ideaként jelennek meg10, amely idea magától értődőn szintén megváltoztathatatlan; további változat, amikor a természetjog egy variánsa értelmében az értékeknek és normáknak a "lét körébe való" beágyazódásáról beszélnek, úgyhogy az értékek megváltoztathatatlannak, ontikus adottságoknak tűnnek föl.11
Ha Platónnál és (némi változtatással) századunk neoplatonikusainál a jó ideája mint a voltaképpeni létező nyer ábrázolást, amellyel szemben minden jócselekedet csak többé-kevésbé jól sikerült utánzatként (részesedés) jelenik meg, a jó ideája pedig egy saját létszférát képez, amely nem annyira megismerhető, mint inkább megpillantható (megérezhető) — ami azt is jelenti, hogy egy a priori pozíciót foglal el a megismerő és megérző ember irányában —, akkor mindebből világossá válik, hogy itt az ember, akinek semmiféle értékkonstituáló erőt nem tulajdonítanak, semmiféle változtatást nem vihet végbe, s nem is szabad ezt tennie. Ez a neoplatonizmus, ahogy ez Platónnál is látható, minden változást kizár,12 mivel az alapul szolgáló idea per se megváltoztathatatlan. Ugyanez érvényes a fő vallásokra, azzal a kis különbséggel, hogy itt a változtatás tilalmi jellege áll előtérben. Egy ilyenfajta változtatás (vagy akár "minden érték átértékelése") Isten parancsába ütközne, a luciferi szellem kifejeződése lenne, s ezáltal súlyos bűn. Az egyik ok, hogy az egyházi intézmények miért boldogulnak olyan nehezen a mai norma- és értékváltozásokkal, bizonyosan azon a tényen alapszik, hogy az egyház szférájában erre vonatkozólag mindig csak egy statikus modell uralkodott, amely egy evolúciós gondolattal vagy ama részleges revideálhatósággal szigorúan szembehelyezkedett. Itt is az ember számára eleve adottnak bizonyul az értékek és normák ontikusan fölfogott problémája, mert egy transzcendens, tehát abszolút fensőbbségtől eredeztetve, minden változástól idegenkedőnek mutatkozik.
Hasonló módon kísérlik meg a természetjog-elmélet képviselői kifejteni, hogy az értékek és normák egy olyan szférát képviselnek, amely nem tartozik az ember hatáskörébe, mert hisz az ember számára eleve elrendelt. Így tehát bizonyára így juttatta kifejezésre minden törvényhozás az állam fölötti, minden népre és korra érvényes természetjogot; és a természetjog biológiai jelentését illetően a minden ember számára leírt jog kell determináljon minden további morális továbbfejlődést. W. Wickleer "A tízparancsolat biológiája" című érdekes művében a mózesi parancsokat mint biológiailag megalapozottakat kívánja föltüntetni, bizonyára annak megvilágítására, hogy szerinte sok norma biológiai adottságokon alapszik: "Olyan etikai követelmények, amelyek nem konkrét biológiai adottságokból indulnak ki, értelmetlenek. "13 Az a föltevés, hogy a természetjog morális a priori kategória az ember számára, nem engedi meg az alapelvek változtatását, mivel — mint olykor érvelnek — az emberi természet mind ez ideig, a külső föltételek sokféle változása ellenére is, ugyanaz maradt.
Egyes szerzők korunkban kétségtelenül "a megváltoztatható természetjog" koncepcióját képviselik, hogy elkerülhessék a szemrehányást, miszerint az ember egy merev természetjog-fölfogással sohasem tudna az állandóan változó adottságoknak megfelelni.14 Itt azonban ne tévesszük szem elől, hogy a természetjogászok két szinten fejtik ki hatásukat: egyfelől az alapértékek katalógusáról van szó, amely semmilyen revíziónak nincs alávetve, amely verbálisan is olyan általánosan van megfogalmazva, hogy a lehető legtöbb kontextusra alkalmazható. Másfelől másodlagosan fontos normákat és értékeket, melyek az alapértékekből levezetetteknek bizonyulnak, elvileg revideálhatóknak tünhetnek föl. Pontosan szólva, nem (a szó szigorú értelmében vett) értékváltozásról van itt szó, hanem csak a nem-központi fontosságú normák alóli fölmentésről, míg azokat, amelyek alapértéknek bizonyultak, kivonják minden változás alól. A norma- és értékváltozás témáját illetően azt kell megállapítanunk, hogy az ember a természetjog-elmélet elfogadása esetén nem beszélhet az alapelvek megváltozásáról.
Az etika eddig tárgyalt irányzatai, amelyek — részben — mindenesetre messzemenően uralták Európa szellemi és politikai színterét, mint abszolút módon kidolgozott etika-koncepciók ismeretesek. Velük szemben áll az az irányzat, amelyet az ember sommásan etikai relativizmusnak nevezhetne, és amely nemcsak a különböző kultúrák érték- és normarendszerei empirikusan bizonyítható tényének relativitása mellett tart ki, hanem azt a metaetikai nézetet is képviseli, mely szerint az értékek és normák mint az emberi ráció termékei (vagy mint kívánságainak kifejeződései) elvileg megváltoztathatók. Még ha az "etikai relativizmus" fogalmát elsődlegesen negatívan használják is, mert az etika önkényességét is értik rajta, hangsúlyozzuk, hogy függetlenül a konnotációtól, csak egy önmagát relativisztikusan értelmező erkölcsi rendszer engedhet meg változásokat a fölfogásában. A normák és értékek ennek megfelelően az emberi gondolkodás fáradozásainak termékei, a korlátozott érvényesség jegyével és a mindenkori revízió lehetőségével.
Ha az etikai relativizmus képviselői megkísérlik is kifejteni, hogy értékeiket és normáikat készek a mindenkori kulturális adottságokhoz közelíteni — ez olyan fáradozás, amelyet jelenleg mindenekelőtt a keresztény egyház propagál —, akkor mégis állandóan gátlóan szemben áll az ilyen tendenciákkal a nem-revideálható, mindig érvényes, mert emberen kívül- és fölül-álló hatalmaktól kinyilatkoztatott alapérték-katalógus. Az értékek és normák változása csak az értékek és normák konvencióként való értelmezésének síkján lehetséges — még akkor is, ha ez a fogalom nem tud lelkesedést kiváltani, mivel általában az etikán kívüli területre alkalmazzák. Én itt tudatosan alkalmazom, hogy ezáltal kifejezésre juttassam: a normák és értékek világa nem szédítő, metafizikus magasságokban van, hanem emberi alkotás, az igazság vagy az örökérvényűség igénye nélkül. A normák konvenciókként való ilyen elképzelésével többnyire egy moralizáló érvet állítanak szembe, nevezetesen az arra való utalást, hogy akkor minden érték és norma "fundamentum in re" nélkül a törvényhozók és normaadók kényének lenne kiszolgáltatva, s az a nézet is helyet kaphatna, hogy minden érték és norma (az értéktelenségek is) egyaránt "jók" lennének, mivel már csak emberi tényezőktől függnek.15 Azt, hogy az ilyen föltevések tárgytalanok és mindenekelőtt apologetikus szándékkal állítják föl őket az abszolút koncepciók védelmére, a következőkben még megtárgyaljuk. A norma- és értékváltozás ténye még az európai történelem felszínes szemügyre vételével is bizonyítható — nem tagadható, és csak bizonyos fokig késleltethető. Ezt kellett tapasztalniuk a hatalmas politikai ideológiáknak is, így pl. a kommunista államok oly mereven és monolitikusan működő tömbjének is. Évtizedeken keresztül nem akarták az "alapítók korából" származó régi értékek és normák erózióját észrevenni (mindenekelőtt a gazdasági területen), s minden kritikát csak a marxizmus–leninizmus talaján volt szabad megtárgyalni. Legföljebb a már nem annyira fontos második síkon engedtek meg kritikát, amelyen az ideológiát nem érhette megrázkódtatás. Talán helyénvaló, hogy analógiát mutassunk ki a természetjogi gondolkodás és az ideológiai veretű gondolkodás között, és hogy a természetjogi gondolkodóknál enyhe illúzióvesztést okozzunk, mert — megállapítható tartalmi különbségek ellenére — módszertanilag sok közös vonást találhatunk. Magától értődően, a természetjog-teória képviselői azt vetik ezzel szembe, hogy alapelveik megfelelnek az "emberi természetnek", ami nem áll — mondják — a politikailag motiváltakra.
A nemzetiszocialista rendszerre és önkényes jogcsavarásaira vonatkozó rettenetes tapasztalatok alapján nem meglepő, ha azt látjuk, hogy 1945 után az abszolút normák betartására való fölszólítás igen erőteljes volt. A normák területét ennélfogva minden változástól is távol kellett tartani, hogy a politikai (ideológiai) önkényt lehetetlenné tegyék. Ez a pragmatikus nézőpont teljes mértékben érthető, még akkor is, ha rá kell mutatnunk, hogy tudományosan alig tartható.
Az emberi jogok, tehát olyan normák katalógusának megfogalmazása, amelyeket hasonló formulázásban különböző államok törvénykezésébe is be kellett vezetni, annak a kifejeződése volt, hogy a normák és az úgynevezett alapértékek korántsem természetesek, hanem konvencióként jutnak érvényre. Az a tény, hogy az egyház és különböző más szervezetek részéről szívesen hivatkoznak az emberi jogok katalógusára mint abszolút érvényes normarendszerre, csak azt mutatja, hogy ennek a figyelemre méltó egybeesésnek a jellegét alaposan félreértik. Még ha itt morális kérdésekre vonatkoztatva meg vannak is adva keretföltételek, melyeket az egyes államoknak némileg eltérő formában morálisan figyelembe kell venniük, mégis le kell szögezni, hogy az általános morál egy ilyen, rendkívül fontos katalógusa csak egy meghatározott korra vonatkozó normaértelmezést rögzít.
Így pl. (amennyire informálva vagyok) nem látták előre az ökológiai szempontok bevonásának szükségességét, abból az egyszerű okból, hogy akkoriban elsődlegesen ökonómiai kérdések uralták a terepet. Ha az ember korunkban, amely már néhány ökológiai katasztrófát elkönyvelhet, az alapvető jogok egy ilyen katalógusát (újra) rögzítené, akkor az bizonyosan tartalmazná az ökonómia-ökológia problematikát is. Már e probléma kapcsán is látható, hogy egy normakatalógus, amely világméretű érvényességre tart igényt, sok fontos vonatkozásban korfüggő, s némelyik korban annak is kell lennie — így pl. a géntechnika egész területén, mely néhány évtizeddel ezelőtt még nem lett volna anticipálható. Az ökológia és a géntechnika problémái (hogy csak kettőt említsünk a sok közül) azért olyan nehezen kezelhetők korunk etikája számára, mert nem integrálhatók egy fönnálló normarendszerbe, hanem teljesen új megfontolásokat követelnek. Hogy az ember eleget tesz-e ezeknek, egy az "emberi méltóság" nagyon általános természetjogi elvét ért sérelemre hivatkozva, az maradjon eldöntetlen és egyben kétségbevonható, hiszen ez az elv különböző értelmezéseket enged meg, s ezáltal nélkülözi az olyannyira fontos egyértelmű döntést.
Ilyen módon elkerülhetetlennek fog tűnni, hogy ezekre — és sok más — területre vonatkozóan bővítéseket és újításokat kell életbe léptetni, mind etikai, mind jogi tekintetben. Azt gondolni, hogy a Tízparancsolat vagy a tradicionális természetjogi megfogalmazások a döntéshez elegendő segítséget nyújtanak, egyre inkább tévedésnek bizonyul. Korunk egyes válságai morális válságok, amelyek többek között azért jöhettek létre, mert sok áthagyományozott elv elvesztette társadalmilag szabályozó szerepét, vagy az új jelenségekkel nem fért össze. Az a kísérlet, hogy a normákat abszolútnak tekintsük, tehát ne változtassuk meg őket, hanem egy maximális értelmezési térbe helyezzük, azért hogy a megváltozott szükségleteknek megfeleljenek, nos így tekintve ez sem kiút, mivel a játéktér többnyire túl szűken van megvonva ahhoz, hogy (a rendszer keretein belül maradva) tényleges változásokat vigyenek végbe. Ebben a vonatkozásban beszélhetünk valamely tudományos terület elméleti rendszerével kapcsolatos analógiáról: itt is gyakran megtörténik, hogy a teória nem képes már új jelenségeket integrálni és adekvát módon megmagyarázni. E nehézségek leküzdésének egyik lehetősége abban áll, hogy ad hoc föltevéseket tegyünk annak érdekében, hogy egyfelől a fönnálló elméleti rendszerhez ragaszkodjunk, és másfelől hogy a fönnálló elmélet magyarázóerejét az újonnan föllépő jelenségekre is bizonyítsuk. Ha azonban nyilvánvalóvá válna, hogy a szokásos elmélet semmiképp nem képes új jelenségeket megmagyarázni, akkor arra kerül sor, amit Kuhn "paradigmaváltásnak" nevezett.
A teóriákat illetően az ember ma már nem abból indul ki, hogy mintegy szentként kell fölfogni őket, hanem hogy revideálható modelleket képviselnek — ez a fölfogás a normák és értékek tekintetében sajnos még nem jutott érvényre.
4. A norma- és értékváltozás motívumai
Elbizakodottság volna, ha az ember egy viszonylag rövid tanulmányban kívánná ezt a fontos problémát bizonyos mértékig kimerítően tárgyalni — amikor ugyanis megérné, hogy egy külön könyvet szenteljünk neki. Így csak azt kísérelhetjük meg, hogy néhány (remélhetőleg fontos) motívumot kiragadjunk és elemezzünk. Az etikus-körökben szélesen elterjedt általánosítási mániával szemben eleve hangsúlyozzuk, hogy egy norma- vagy értékváltozás motívumait illetően aligha gondolkodhatunk általánosérvényű léptékekben — ez érvényes mind a történeti-etikai, mind a szisztematikus-etikai vizsgálódásokra. Ha az ember a normarendszerek nagy történelmi változásaira tekint, akkor föltűnik, hogy többnyire nem elszigetelt morális jelenségként, hanem vallási, politikai és általában vett kulturális változásokhoz kapcsolódva jelentek meg, és hol forradalomként, hol reformként zajlottak le, ahol is a mindenkori hatalmasok "állították színre" őket. Ha már az ember a közös alapstruktúrát keresi, hogy megkísérelje a divergáló motívumokat közös nevezőre hozni, akkor analogikus modellként ismét a Kuhnét választhatná, ahol is a szerző paradigmaváltásról beszél.16 Még ha mindig problematikus is analógia-modellekkel dolgozni, mivel a közös vonásokat inkább eltussolják, mint korrekt módon fölmutatják, a norma- és értékváltozás tekintetében az ember kísértésbe eshet, hogy ennek az analógia-gondolatnak nagyobb teret adjon.
Kuhn egy gondolata szerint mindig akkor történik paradigmaváltás, amikor egy áthagyományozott elmélet (számos kísérlet után, hogy a rendszerbe új, alig integrálható jelenségeket illesszenek) már nem képes a teljesen újonnan föllépő jelenségeket megragadni. Ugyanígy van ez a normarendszerrel is, amely a legtöbb esetben szintén törekszik az új jelenségeket integrálni, vagy, mivel az addigi rendszer veszélyeztetve van, tilalom révén kizárni. Egy normarendszer átalakítása (egy elmélet átalakításának analógiája szerint) többnyire csak akkor történik meg, ha a normák szabályozó funkciója már nyilvánvalóan nem látszik adottnak. Példaként azt az etikai vitát említem, amely a géntechnológia új lehetőségeivel összefüggésben bontakozott ki. Éveken át arra törekedtek, hogy morális és jogi szempontból a hagyományos norma- és törvényadta eszközökkel érjék be, vagyis hogy így oldják meg az adódó problémákat. Manapság arra hajlik az ember, hogy tilalmakhoz folyamodják, mivel be kellett látnia, hogy a rendelkezésre álló jogi és norma-eszköztár nem elegendő minden, a teljesen új orvostudományi technikából adódó probléma megragadására. Anélkül, hogy az ember a hamis próféták sorába akarna állni, a következő évekre az prognosztizálható, hogy nem tehetünk másként, minthogy új jogi alapszabályok és normák irányába tekintsünk ki, mivel nem érhetjük már be a puszta tilalmakkal. Hans Albert "áthidalási elv"-nek (Brückenprinzip)17 nevezte azt a folyamatot, amelyben szükségszerűen összehangolódik egy normarendszer a tudomány követelményeivel (ez a második — nála "kongruencia-posztulátumként" szerepel), amivel azt kívánta kifejezni, hogy normák akkor és csak akkor felelhetnek meg a föladatuknak, ha figyelembe veszik a legújabb tudományos eredményeket is. A "van" és a "kell" dichotómiáját (Sein-Sollen-Dichotomie) nem kell itt bevonnunk, mert nem arra történik kísérlet, hogy lét-premisszákból konklúziót kapjunk (deduktív úton), hanem arról van szó, hogy nem-kognitív nézeteket, amelyek megfontolásaihoz egy izolációs modellt vesznek alapul, korlátok közé szorítsanak. Egy ilyen áthidalási-elv fölállítása egyfajta etikai értelmű "hegycsúcsok közti átjutást" jelent; egyfelől azt a látszatot kell elkerülni, hogy a "van" és a "kell" dichotómiája megszüntethető, mivel egy ilyenfajta szándék mindenképpen kudarcra lenne ítélve. Másfelől kifejezésre kell juttatni, hogy normák fölállítása, tekintet nélkül a tudományos ismeretekre, tarthatatlan eredményekre vezet. Példaként erre azt említhetem, hogy a pszichoanalízis óta némely magatartásformának pszichológiai interpretációja van, és nem a bűn fogalmába kell sorolni, ahogyan ez az egyház részéről még mindig történik.
Általában az érték- és normaváltozáson — per definitionem — a fönnálló értékektől való megválást és újak beépítését értjük, de ennek mégsem kell mindenképpen így lennie, mert a folyamat jelenthet a régi normákhoz való fordulást is. Így pl. a politika területén jelenleg különböző pártok reá ideologizáló törekvéseiről beszélhetünk, egyházi területen pedig fundamentalista irányzatok arra tesznek kísérletet, hogy az állítólagos régi értékekhez és normákhoz térjenek vissza, úgyhogy az ember egy "etikai atavizmusról" beszélhet és nem csak retardáló tendenciákról, amelyek egy konzervatív érzület alkotóelemének tekinthetők.
Már utaltunk rá, hogy a norma- és értékváltozás motívumai analógiába hozhatók a tudomány területén történő változásokkal, a főmotívum azonban bizonyos normák és értékek "üres formula" jellegének problémájában lehet. Meg kell állapítani, hogy amiatt tendálnak afelé, hogy "üres formulákká" váljanak (anélkül, hogy ez a normaadó szándéka lett volna), mert egy általános alkalmazás céljából és többnyire általános formában vannak megformulázva, hogy ezzel széles körű lehetőség maradjon speciális formában való kidolgozásukra. Amíg csak egy nagyon általánosan fogalmazott norma interpretációjáról van szó, addig aligha áll fönn üres formulák alkotásának a veszélye. Konkrétan fogalmazva: amíg a természetjogi norma: "a jót kell cselekedni, a rosszat pedig elkerülni" esetében taxatíve van megadva, mely cselekedetek tartoznak az egyik, melyek a másik kategória alá, kétségkívül világos, mit kell tenni és az milyen értékelés alá esik. Minden bizonnyal így volt ez a katolikus szellemiségű középkorban.
Az áttörés korszakaiban, melyekben összeomlik és kétségessé válik a fönnálló rendszer és a normákra vonatkozó interpretáció monopóliuma, ahogyan ez a középkor végén a katolikus egyház univerzális érvényességét illetően történt, az áthagyományozott értékeket és normákat különböző tartalmakkal töltik meg, amihez ezek általános tartalmú megfogalmazások miatt jól illeszkednek is, úgyhogy fő funkciójuk, nevezetesen az emberi magatartás szabályozása veszendőbe megy. Ez a tény arra késztet, hogy új rendszer váltsa föl a régit, amely vagy újradefiniálja az áthagyományozott értékeket és normákat, vagy teljesen másokat állít föl.
A normák és értékek problémája egy egészen sajátos fajta, nagy nehézséget jelent: egyfelől a törvényekkel szemben, melyeket lehetőleg "szűk értelemben" kellett fogalmazni (és többnyire ilyenek is), annak érdekében, hogy az érintettek magatartását minden lehetséges és elképzelhető helyzetben szabályozhassák, ami csaknem kizárja az "üres formulákat"; másfelől az erkölcsökkel szemben, amelyek minden általánosítástól és megalapozástól elzárkóznak, mert nem tartják fontosnak az interszubjektivitást és a racionális indokú szabályozást. Bár a normák és értékek nem rendelkeznek semmilyen hivatalos szankcióval, amennyiben nem követik őket, mégis a legfontosabb eszköztárat jelentik a törvények számára és ennélfogva sokkal szigorúbb megalapozásra van szükségük, mint az erkölcsöknek. Mivel alkalmazási területük sokkal nagyobb, mint a törvényeké, és mivel úgy tűnik, hogy az idő, a hely, a mindenkori kultúra stb. paraméterei sem korlátozzák annyira őket, szükségképpen nagy náluk a kiüresedő formulázás veszélye. E pár mondat föladata itt az volt, hogy jelzésszerűen körvonalazzuk a normáknak egyfelől egy törvényhez, másfelől egy erkölcshöz fűződő viszonya problémáját. Hogy világossá tegyük, miről van szó, hozzunk föl egy példát: még ha törvényesen lehetséges is a válás, jóllehet gondoskodni kell néhány kiskorú gyermekről, az ilyen viselkedés mégis amorális.
Annak a súlyos megsértése, amit az ember homályos módon "erkölcsnek" nevezhet, sem törvényes tilalom, sem morális előírás alá nem esik, de mégis, az érintett személy életét illetően kellemetlen következményeket vonhat maga után.
Arra a fontos és jogos kérdésre, hogy milyen fokúnak kell lennie az üres-formalizmus jellegnek ahhoz, hogy az értékek és normák újrafogalmazása elkerülhetetlenül szükségszerűnek tűnjék, nincs egyértelmű válasz, mivel a szituáció kontextusa nem állapítható meg pontosan. Meghatározott szociokulturális keretföltételek mellett egy értelmében kiüresedett norma, vagy egy hagyományos, de már mégsem relevánsnak érzett érték nagyon zavarónak mutatkozik, más peremföltételek mellett pedig nem.
A norma- és értékváltozás egy további motívumát a célképzet megváltozása jelenti; a középkori feudális világ normái a polgárságéra nézve, ez utóbbiak pedig az ipari korszak számára nemcsak inadekvátak voltak, hanem egyenesen gátlóak. Korunkban sokak számára az a megdöbbentő, hogy az ember érzi: a fönnálló normarendszerrel a jelenkor problémáit (e kort posztindusztriálisnak mondhatnánk) nem tudja megragadni, emellett pedig újfent fél az ismeretlen újtól. Az eddig érvényben volt és magasra értékelt teljesítményelvet, mely olykor a munka egy embertelen világához vezetett, egy új, másfajta célképzetnek kell fölváltania, és az ökológia kérdései revideálni fogják az eddigi, pusztán ökonómiai célértékeket. Egy szó mint száz: a különböző területeken megjelenő új célokból új értékek és normák következnek majd. Még ha nem is állítható, hogy egyedül a megváltozott célképzetek felelősek a normaváltozásokért, mégis érvényes, hogy nagyon erőteljes formában ösztönzik a bevett értékek és normák változását, mivel többnyire úgy áll a dolog, hogy a tradicionális normák és az új célok szükségképp inkompatibilisak egymással. Szemléletes példaként szolgálhat, ha egy pillantást vetünk az egykori úgynevezett "kommunista államközösségre". Egyfelől tudatosították azt a tényt, hogy egy vörös gazdaság is elkönyvel fekete számokat. Másfelől kísérlet történt rá, hogy Marx és Engels közgazdasági elveivel érjék el a célt, jóllehet ez az utóbbi évtizedekben már nem volt lehetséges. Mégis kortól függő kérdés lehetett, hogy meddig is alkalmazkodik egy alapul szolgáló gazdasági ideológia az új szükségletekhez és szükségszerűségekhez, mivel nagyfokú feszültség nem tartható fönn sokáig.
Nagyjából így interpretálandó a jelenlegi katekizmus-katolicizmushoz tett fordulat, amely valószínűleg egyfajta reakcióként interpretálható a II. Vatikáni Zsinat után létrejött, túlságosan liberális fejlődésre, annak kifejeződéseként, hogy az egyház több vonatkozásban megváltoztatta céljait (mindenekelőtt a szexuális morál területén). Ezzel fölmerül a változások gyorsasága a normák és értékek területén. Ha az ember figyelembe veszi a nép véleményét, arra a következtetésre jut, miszerint a második világháború vége óta a norma- és értékváltozás lélegzetelállító gyorsaságot ért el, úgyhogy sok embernek, mindenekelőtt az idősebbeknek, a változásokkal való lépéstartásból vagy a hozzájuk való fölzárkózásból súlyos érzelmi problémái keletkeztek. Még ha kis csoportoknál az a meggyőződés uralkodik is, hogy a változások ebben a szektorban mindig túl lassan mennek végbe, a szokatlan gyorsaságtól való jelenkori aggódás mégis jogosnak tűnik. Természetesen ez a kijelentés is, amely elsődlegesen a szubjektív benyomásokra támaszkodik, "cum grano salis" veendő. Összehasonlítva egy politikai áttörés korszakaival, a változások nem voltak viharosak. Mivel azonban a norma- és értékváltozások sebességének objektív mérésére semmilyen lehetőség nem adódik, az embernek szubjektív színezetű benyomásokkal kell segítenie magán. Ha számításba vesszük, hogy a katolikus egyházban a II. Vatikáni Zsinat sok reformját vissza kell vonni, mert konzervatívabb beállítottságú hívőknél a nagy horderejű reformok láttán rossz közérzet lépett föl, azt látjuk, hogy évszázados normák és értékek csak óvatosan változtathatók meg. Ezzel egy dichotómia adódik: emocionálisan a normaváltozások sokkal lassabban dolgozhatók föl, mint racionálisan. Ennek az ártatlanul csengő formulának azonban nagy a hordereje. Megmagyarázza, hogy archaikus hitéleti minták leváltása miért csak lassan mehet végbe, úgyhogy pl. a késői középkorban (kb. 1000 évi kereszténység után) még mindig találhatók voltak pogány rítusok és a germán kultuszból származó hitbeli meggyőződések, ami az egyháznak egy belső (elit) és egy népi egyházra való szakadásához vezetett. Még Sztalin utódai alatt is, akik tehát legalább 40 évi vallásüldözésre tekintettek vissza, a pártlapok gúnyolódtak azon a tényen, hogy sok kolhozparaszt a gabonavetés előtt Istenhez könyörög a jó termésért (mindenekelőtt a kis magántulajdon területén).
A kommunista Kínában a marxizmus-maoizmus ideológiája, úgy tűnik (ha egyáltalán), csak a nagy iparvárosokban vetette meg a lábát — a vidéki régiók 75 %-os paraszti részesedésükkel láthatóan mindig a régi, konfuciánus tanokhoz ragaszkodtak.
Ez a néhány kiragadott példa, amely tetszés szerint szaporítható, mégis mutatja, hogy egy norma- és értékváltozás nemcsak a hivatalos olvasat szerint értékelendő, hanem figyelni kell az aligha mérhető emocionális elfogadásra is. Mivel továbbá az érzelmek erőteljes fönnmaradási tendenciájáról beszélhetünk, olyanfajta keveredések adódnak, hogy egyes normák hivatalosan érvényesek, de emocionálisan még nem internalizálódtak — és "vice versa". Ugyanis az is előfordul, hogy értékeket és normákat már régóta képviselnek, de "hivatalosan" még nem méltányolták őket. Vallási normarendszerek egyenesen díszes példaként szolgálhatnak erre, mert a "megváltoztathatatlan keresztény természetjog" olykor csak a "pótlólagos eljárásban" írt le régóta szokásossá vált meggyőződéseket és/vagy rögzített normákat, amelyek sokkal később, vagy a törvénnyé válás, vagy az érintettek részéről való széles körű átvétel révén konkrét érvényességre jutottak.18
Így talán a korunkban gyakran panaszolt érték- és normavesztés is túl gyorsnak érzett norma-transzformációnak bizonyulhat. Az idősebb nemzedék pl. gyakran utal az eltűnőben lévő munka-éthoszra — mindez úgymond mindenki számára láthatóan a 35 órás heti munkaidőre való áttérés tendenciájában fejeződik ki, szemben a második világháború után megkövetelt 48 órás munkahéttel. Eközben azonban többnyire elsiklanak afölött, hogy az igények jellege, mindenekelőtt a munkavállalók számára, teljes mértékben megváltozott, úgyhogy a rövidebb munkaidőt (mint pozitívumot) a nagyobb intenzitás (mint negatívum) kompenzálja. Továbbá ha az ember meggondolja, hogy Mária Terézia idejében mintegy ötven, egyházilag parancsolt ünnepnap volt (melyeken a munkának magától értődően szünetelnie kellett), az ember elismerheti, hogy a jelenlegi szabadságolási idő és a sokkal kevesebb számú ünnepnap együttesen alig lépi túl az akkori szabadidőt. Persze ha az ember (értékelési alapként) a múlt század kapitalizmusának szörnyű kizsákmányoló viszonyaiból indul ki, akkor arra az eredményre juthat, hogy a munkamorál, mely többnyire differenciálatlanul a munkaidőhöz kötődik, rosszabb lett.
A korunkban tapasztalható értékleépülés kérdésével összefüggésben olykor a teljes értékvesztés ördögét is a falra festik (a Dosztojevszkij-mottót véve alapul: "Ha Isten nincs, mindent szabad! "), többnyire arra törekedve, hogy saját norma- és értékkatalógusukat módszertanilag egyszerűbb, még ha tisztátalan módon is, erőteljesen érvényre juttassák. Tehát mindig egy érték-transzformációról van szó, akkor is, ha az ember Európán kívüli normák és értékek erőteljes bevonásakor abba a kísértésbe eshet, hogy "saját kultúrájának hanyatlását" gyanítsa.
Ilyen nézőpontból forradalmi tettnek tekintendő, hogy az osztrák katolikus egyház, amely általában abszolút normakoncepciók képviselőjeként értelmezi magát, egy (kidolgozás alatt lévő és vitára szétküldött) szociális pásztorlevélben a munka és teljesítmény iránti eddigi attitűdjét lényeges pontokon fölülvizsgálta: még ha ezzel sajnos csak mintegy százéves késéssel lépett is a színre, figyelemre méltónak kell tekinteni, hogy kész saját, sok évszázadon át hirdetett és gyakorolt normáit relativálni — és mindezt nem egyházon kívüli tényezők (politika, társadalom) nyomására teszi.
A szívesen aposztrofált további norma-eróziókat illetően a felszínes értékelésektől, melyek gyakran előfordulnak, el kell tekintenünk, hogy fölismerjük: a legtöbb esetben norma- és érték-transzformációról van szó. Mivel a leírt impresszió mindenekelőtt a szexualitás területét érinti, hangsúlyozni kívánom, hogy az ember az értékvesztés fogalmát mindkét összehasonlításra kerülő időszakra: a viktoriánus korra és a jelenkorra vonatkozóan is, csak óvatosan alkalmazhatja, mivel korunk egyes jelenségei nem annyira a moralitás tagadását, mint sokkal inkább a becsületesség fokozottabb igényét fejezik ki. A nők nagyobb szabadsága, amiről egyes pátriárkák panaszkodnak, és amelynek az emancipációs mozgalom a föltétele, valószínűleg a (férfiak által meghatározott) áthagyományozott morális fölfogás megrendüléséhez vezetett. Mégis, a kellő szabadság és az önmeghatározás jogának elérésével, maradtak értékek, amelyeket minden esetben nagyon magasra kell becsülni. Pontosabban e tekintetben is volt egy olyan érték-transzformáció, amelyet mindenekelőtt azért ítéltek meg túl pejoratívan, mert olyan meggyőződések, melyeket az egyház és a társadalom évszázadok óta képviselt — és ezzel a morál magától értődő kifejeződései voltak — nemcsak kérdésessé váltak, hanem új meggyőződések szorították ki és pótolták őket.
A szexualitás területe kétségkívül egy olyan érzékeny morális szférát képvisel, amely ily módon szinte kínálkozik rá, hogy teljesen kidolgozottá váljék, hogy minden változástól érintetlen legyen. Normaváltozásokat azért nehéz itt véghezvinni, mert erőteljesen emocionális színezetű kísérő körülmények játszanak szerepet a folyamatban.
A kérdést, hogy a szexuális szabályozásoknak mennyiben kell a mindenkori gazdasági forma kifejeződéseinek lenniük, ahogy ezt némely neomarxista állítja, nos ezt a kérdést tegyük zárójelbe, mivel ez a probléma túl messzire vezetne és elsődlegesen a szociológia föladata. Hogy összefüggések fönnállnak, evidensnek tűnik, csak az a kétséges, hogy a jelzett irányban keresendők-e. Ugyanis éppúgy léteztek restriktívnak illetve liberálisnak tűnő szexuális normák kapitalista és kommunista országokban. A fönnálló parancsok megváltoztatása talán azért is olyan nehéz, mivel a most fönnálló egyházi parancsok nemcsak a kereszténység korai szakaszába nyúlnak vissza, hanem az ősi zsidó hagyományokból vették át őket, tehát ősi kulturális örökségnek tekintendők. Az a mód, ahogy Isten rendelkezésére vezetik vissza őket, megnehezít mindenféle változtatási törekvést. Az a beállítottság, hogy áthágásukban súlyos bűnt látnak, kedvezőtlen minden változással szemben.
Így az adódik, hogy a szexuális erkölcsöt illető normaváltozás csak a megalapozásának és kulturális beágyazottságának a megváltoztatásával lehetséges, mint ahogy ez az elmúlt évtizedben megfigyelhető volt, amikor a bűn fogalmát ebből a szempontból megkérdőjelezték és rákérdeztek a fönnálló szexuális morál eredetére.
Ez a példa, mely "pars pro toto"-ként lehet érvényes, egy struktúra egész fölismerését teszi lehetővé: nem volt (és nincs is) semmiféle értékvesztés, mivel az "ember természetéhez" ("conditio humana") tartozik, hogy értékelően járjon el. Az evolúciók esetében is mindig csak érték-transzformációk történtek (és történnek). Ha anarchista csoportok azt állítják, hogy normákat és értékeket, melyeket szűknek találtak, hatalomátvételükkor eltörölnek, akkor az csak propagandaként értékelendő, mivel mindig bebizonyosodott, hogy csak érték- és normacseréről volt szó.
Mindenekelőtt csak egy hatalmi politika szempontjából érthető, ha a hatalmon lévők az értékek és normák minden változását veszteségnek és szakadásnak tekintik, mivel a fönnállónak a megőrzése áll a háttérben. Ebből a nézőpontból, arra az esetre igaznak bizonyul "a Nyugat alkonyáról" sokat hallott formula, hogy áthagyományozott elvek további föllazulása akkor következik be, amikor bizonyos, fontosnak tekintett értékek és normák — értelmetlen dramatizálás és monopolizálás és a nyugati kultúra veszélyeztetése nélkül — jól helyettesíthetők másokkal. Mint már többször hangsúlyoztuk, úgy tűnik, hogy abból a saját normarendszerből, amelyet leginkább nem vonunk kétségbe, óriási erő sugárzik ki. És így a norma- és értékváltozás problémája nemcsak filozófiai, hanem (ugyanolyan mértékben) pszichológiai problémának is bizonyul.
(Fordította Rathmann János–Tagai Imre
[ Cikk eleje | Cikk vége| Jegyzetek ]
1 Egy a Budapesti Műszaki Egyetem Filozófia Tanszékén megtartott előadás tanulmánnyá átdolgozott változata. Vissza
2 Vö. Grabner-Haider, Anton: Ethos und Religion. Entstehung neuer Lebenswerte in der modernen Gesellschaft, Mainz 1983; Hunold, G. W. - Korff, W. (Hg.): Die Welt für morgen. Ethische Herausforderungen im Anspruch der Zukunft, München 1986; Kerber, W. (Hg.): Säkularisierung und Wertewandel. Analysen und Überlegungen zur gesellschaftlichen Situation in Europa, München 1986; Bolte, K. M.: "Nicht immer sind die Werte schuld" in Kaase, M.-Küchler, M. (Hg.): Herausforderungen der empirischen Sozialforschung, Mannheim 1985 (33-59. o.); Schmidtchen, G.: Neue Technikneue Arbeitsmoral. Eine sozialpsychologische Untersuchung über die Motivation in der Metallindustrie, Köln 1984; Zecha, G.: "Viele Ethiken und keine Moral. Zur Problematik des wissenschaftlichen Werterelativismus", in Weingartner, P. (Hg.): Die Ethik in der pluralistischen Gesellschaft, Innsbruck 1987 (157-182. o.); Rescher, N.: "The study of value change", The Journal of Value Inquiry 1 (1967/68) (12-23. o.); Neuhold, L.: Wertewandel und Christentum, Linz 1988. Vissza
3 Egy ilyenfajta struktúra-analízis jó példájaként Nicholas Rescher föntebb idézett tanulmányát említhetjük. Vissza
4 Ha ez pusztán az elmúlt évszázadokra lenne megállapítható, akkor az ember úgy kezelhetné, mint ami csak történelmileg releváns. Mivel azonban éppen korunkban éljük meg a lelkes visszatekintés tendenciáit, ideje, hogy alaposabban és ne csak a filozófiai etika szemszögéből vegyük szemügyre ezt a problémát. Vissza
5 Persze ez csak a probléma egyfajta, részletek nélküli, durva fölvázolása: sokan panaszkodtak már a "tudás robbanására" ("Explosion des Wissens"), és mindenekelőtt az orvostudomány terén bekövetkezett fejlődés tekintetében szkeptikusak. Vissza
6 A sok tiszteletre méltó, nagyon általános norma- és érték-megfogalmazást ért eme negatív kritika mellett mégis hangsúlyozzuk, hogy az évszázadokon át kifejtett szabályozó funkciójuk figyelemre méltó. Vissza
7 Lásd Scheler, M.: Formale Ethik und materialistische Wertethik (Halle 1927). Vissza
8 Lásd Hartmann, N.: Ethik, Berlin-Leipzig 1926. Vissza
9 A többes szám azért jogosult, mivel a mózesi törvények előtt más népeknél is megvoltak hasonló elgondolások. Vissza
10 Sókratés (vagy Platón) közismerten abból indultak ki, hogy az idea (az igaz, jó és szép ideája) a priori kategóriát képvisel; az ideák ősképek a konkrét cselekedetek (leképezések) számára, és valóságosabbak, mint ezek — fölismerhetőségük nemcsak az intellektusra tartozik, hanem érzelmi folyamat is. Vissza
11 A természetjognak egy "a dologban való megalapozottságot" ("fundamentum in re") kell fölmutatnia, így kivonja magát az emberi fölfogóképesség alól; lásd Messner, J.: Das Naturrecht, Innsbruck - Wien 1950; Reiner, H.: Grundlagen, Grundsätze und Einzelnormen des Naturrechts, Freiburg 1964. Vissza
12 Lásd Platón: Az állam, 8205-12. Vissza
13 Wickler, W.: Die Biologie der Zehn Gebote, München 1971, 8. o. Vissza
14 Lásd David, J.: "Wandelbares Naturrecht", in Maihofer (Hg.): Naturrecht oder Rechtspositivismus?, wb 1966. Vissza
15 Lásd Hoerster, N.: "Moralbegründung ohne Metaphysik", Erkenntnis 19 (1983). Vissza
16 Lásd Kuhn, Thomas S.: A tudományos forradalmak szerkezete. Vissza
17 Lásd Albert, H.: Traktat über kritische Vernunft, Tübingen 1968. Vissza
18 Lásd Knoll, August Maria: Katholische Kirche und scholastisches Naturrecht, Luchterhand, Neuwied 1968. Vissza
[ Cikk eleje | Jegyzetek ]