REALIZMUS, REDUKCIÓ ÉS BRENTANÓI RELÁCIÓ 1
ÚJVÁRI MÁRTA
[Cikk vége | Summary | Jegyzetek | Irodalom | Bezárás]
A metafizikai realizmus, első közelítésben, olyan tan, amely fölteszi, hogy az igazság, a jelentés, a referencia és az igazolás fogalmát valamint a természeti fajtafogalmakat olyan tényezők is meghatározzák, amelyek külsők az elfogadott fogalmi sémában való gondolkodáshoz és a nyelv által adott keretekhez képest. Éppen ezért nem föltétlenül tudunk ezekről a tényezőkről, ugyanakkor mégis alkotórészei kognitív vállalkozásainknak és a nyelvnek.
Ebben a fölfogásban az igazságföltételek nem azonosíthatók az igazolási vagy állíthatósági föltételekkel. Az önmagukban vett kijelentéstartalmak akkor is igazságérték-hordozók, ha nem fogalmazódnak meg semmilyen nyelvben (tudományos formalizmusban), illetve ha megfogalmazzuk ugyan, de nem tudjuk eldönteni őket. Megfelel ez a nézet a bolzanói Satz-an-sich, vagy a leibnizi lehetséges kijelentések gondolatának. Manapság M. Dummett ezt úgy fogalmazza meg, hogy a realista elkötelezett a kétértékűség mellett.2 Továbbá a nézet szerint a jelentés túlnő nemcsak az aktuális nyelvhasználaton, hanem az azt reguláló nyelvi normákon is, mivel egy önfelosztó Természet szabja meg a fajták fogalmait, amelyeket mi legföljebb fölismerünk. Az igazolás sem csak az igazolási eljárásban expliciten megjelenő, az érvényben lévő standardoknak megfelelő elemeket tartalmazza, hanem olyasmit is, amiről a kompetens megismerőknek akár nincs is tudomásuk: ugyanis megbízható hitformáló mechanizmusok gondoskodhatnak észrevétlenül arról, hogy az elérhető evidenciákat a megfelelő értelmezéssel (hipotézissel) épp az igazság mellett sorakoztassuk föl. A. Goldman szerint például ez a megbízható hitformáló mechanizmus akkor is része az igazolásnak, ha nem tudunk róla.3 Ezen — externalista — igazolás-fölfogás szerint ugyanis a T-T tézis, azaz a "tudjuk, hogy tudjuk" nem föltétele a tudásnak.
Eme realista nézetek — amelyek közös föltevése, hogy az objektivitás érdekében túl kell lépni az emberi megismerési kompetencia keretein — támadási felületet nyújtanak a szkeptikus ellenérvek számára. Ilyenkor a szkeptikus a fegyvertárából a következő eszközökhöz folyamodik: rámutat, a valóság befolyását illetően, a kritérium hiányára, az eldönthetetlenségre, az aluldetermináltságra. Másutt erről már szóltam, itt most csak azt hangsúlyozom, hogy szoros kapcsolat áll fönn a metafizikai realizmus és a szkepszis között.
Többen is velősen nyilatkoznak erről a kapcsolatról. Colin McGinn szerint a szkeptikus "kihívással szembeni prima facie sebezhetőség olyan adekvátság-föltételnek tekintendő, amelyet a realizmus bármely megfogalmazásának teljesítenie kell, az antirealizmust pedig ennek megfelelően úgy kell tekinteni, mint ami manifeszt módon elzárja a szkeptikus veszély elől az utat".4 Th. Nagel szerint "a szkepticizmus csak azért probléma, mert fennáll az objektivitás iránti realista igény". Továbbá, "a szkepticizmus lehetősége bele van építve a mindennapi gondolatainkba a realizmus által, amit automatikusan feltételeznek, és ama igény által, hogy túlmenjenek a tapasztalaton".5 A realizmus teszi a szkepticizmust érthetővé. Barry Stroud erről úgy nyilatkozik, hogy "a külvilággal kapcsolatos filozófiai probléma gyökere az objektív világról való felfogásunkban van".6 M. Williams a realista objektivitás-igény mellett az ismeretelméleti fundacionalizmust jelöli meg a szkepszis forrásaként.7
* * *
Az itt következőkben nem a realizmus nyilvánvaló és sokak által észrevételezett objektivitás-igényét fogom vitatni, hanem a realizmusnak egy másik, bár az előbbitől nem teljesen független vonása kapcsán szeretnék egy antirealista érvet előterjeszteni. Arról van szó, hogy a realizmus, mint említettem, nem hagyja jóvá az igazságföltételeknek az igazolási föltételekre való redukcióját, ugyanígy nem hagyja jóvá a jelentésnek a regulált nyelvhasználatra való redukcióját. Vagyis a realista: antiredukcionista. Ezzel szemben például a realista gondolkodás nagy történeti riválisa az ismeretelméletben, a fenomenalizmus, lényegileg redukciós elmélet: a dolgok fizikai tulajdonságait a tapasztalt minőségekre redukálja.
Érvem konklúzióját előlegezve, azt fogom előterjeszteni, hogy a metafizi-kai, globális realizmus antiredukcionizmusa nem védhető álláspont, míg ugyanakkor a lokális realizmusok joggal tiltakoznak a redukció ellen a tárgyuk megőrzése érdekében. Egy ilyen érv persze fölteszi, hogy a realizmus tábora megosztható. De nemcsak érvelési stratégiáról van szó. Hanem arról is, hogy hiba lenne beérni a realizmusról egy olyan kvázi-analitikus definíció- val, mint az említett, egyébként találó dummetti jellemzés: realistának lenni annyi, mint elkötelezve lenni a kétértékűség iránt. Az sem elég, bár szükséges, ha ehhez hozzátesszük, hogy a realista ezenfölül antiredukcionista is.
Mielőtt azonban árnyalnánk a realizmus fogalmát, vegyük tekintetbe az antiredukcionizmust is, mint föltételt. C. Wright például ezért mutat rá arra, hogy a dummetti realista lehet akár redukcionista is, amennyiben a redukció megőrzi a kétértékűséget, sőt, akár a megfelelő igazságértékeket is.8 Például a mentális jelenségeknek a megfigyelhető viselkedési jelenségekre való behaviorista redukciója teljesítheti az előbbieket, mégsem számítana a behaviorizmus a mentálisról való realista álláspontnak. A mentális realizmus célja nem a mentális jelenség kiküszöbölése, hanem az önállóságának a megőrzése.
Ezért teszi hozzá a dummetti kritériumhoz Colin McGinn is az antiredukcionizmust: a realista szerint minden, a természeti világ előfordulásaira vonatkozó kijelentés meghatározott igazságértékkel bír, mivel e kijelentések igazságföltételei adottak a külvilágban és meghaladják állításuk tapasztalati alapját. Ezt úgy is szokás kifejezni, hogy az igazság "nem episztemikus fogalom". Nincs tehát verifikacionista korlátja e fogalomnak, mint azt az antirealisták állítják. Épp ezért ha egy kijelentés igaz, akkor "pusztán igaz", és nem redukció által, mondja McGinn. Vagyis nem azáltal, hogy visszavezetjük a létező független fajtákat a mi állíthatósági föltételeinkkel konform fajtákra. A fő kifogás a redukcióval szemben tehát az, hogy az igazságföltételeket fölcseréli az állíthatósági föltételekkel. Nem kifogásolt ugyanakkor a tudományra jellemző magyarázó redukció: például a makrofizikai tárgyak viselkedésének magyarázata az alkotó részecskéik viselkedése alapján nem vonja maga után a független fajták kiküszöbölését, és így az igazságföltételek sem redukálódnak az állíthatósági föltételekre.
Amikor tehát a redukcióhoz való viszony merül föl a realizmus —antirealizmus vitában, akkor ebben a kontextusban nem a magyarázó redukcióról van szó. Ezért nem olyannak kell tekinteni itt a redukcióval szembeni motivációt, mint amilyen volt például egykor, a pozitivizmus fénykorában, a "tudományos magyarázat egysége" érdekében megkísérelt redukció.9 Abban a kontextusban egy kitüntetett tudomány, a fizika alapján való magyarázatra próbálták meg visszavezetni az egyéb tudományok magyarázatait. A metafizikai redukcióban viszont szó nincs kitüntetett alaptudományról, további szintekről, és általában a tudományos magyarázat egységéről. Az antirealistát reduktív törekvésében csak az motiválja, hogy kiküszöböli az utalást bármi olyan dologra, ami meghaladja az emberi kognitív kompetenciát.
Térjünk most vissza a realizmus fogalmának gazdagításához. Tegyük ezt abból a már jelzett megfontolásból, hogy két találó kritérium ugyan elég egy kvázi-analitikus definícióhoz, de nem elég a realizmus —antirealizmus vita különböző vonatkozásainak és a történeti hangsúlybeli változásainak a megértéséhez. Az előbbihez hadd tegyem hozzá azt, hogy jelentős szerzők nézetei néha átvágnak az absztrakt sémán: Frege például a fogalmakról és a kijelentésekről való nézeteiben tipikus platóni realista10, ugyanakkor a referencia-elmélete ma nem véletlenül céltáblája a tipikusan realista "direkt referencia-elmélet" -nek.11 (Valamivel később, a fogalom-realizmusról és a direkt referencia-elméletről szóló részek majd jobban megvilágítják az állítást.) Az utóbbihoz pedig hadd mondjam azt, hogy ma más területekre és más módon fogalmazódik meg a metafizikai álláspontok dilemmája, mint a hagyományos, történetileg kialakult realizmus — szkepticizmus vitákban.
A pyrrhonisták számára a sztoikusoknak a valóság igaz jelével bíró ún. megragadó képzetekről való nézetei képviselték a dogmatikus-realista nézetet. A phantasia kataléptiké ugyanis igazolásra nem szoruló, nyilvánvalóan veridikus képzet. A pyrrhonisták ezzel szemben hiányolták a kritériumot eme percepciókra. Berkeley fenomenalizmusa szintén a percepció értelmezésével tér el a realizmustól: azzal, hogy Berkeley a fizikai tulajdonságokat észlelt tulajdonságokként fogja föl, amelyek egy észlelőt szükségképp maguk után vonnak, de külső valóságot nem, nélkülözni tudja mindazt, amit a realisták föltételeznek.
Van tehát a dilemmának egy olyan történeti vonulata, amely a percepció értelmezéséhez kapcsolódik. Ma viszont alapvetően szemantikai típusú a realizmus — antirealizmus különbsége: az igazság, a jelentés, a referencia-reláció, az igazolás és a fogalmak státusa kérdéseihez kapcsolódik. A filozófia ún. nyelvi fordulata után nem lehet meglepő, hogy a hagyományos nézetkülönbségek szemantikai formát öltenek. Ugyanakkor nem kell azt gondolni, hogy a mai nézeteknek nem áll fönn semmilyen folytonossága például a platóni fogalom-realizmussal vagy a kanti konceptualizmussal. Ha a korábbi mentális beszédmódtól eltekintünk, ténylegesen sok mai álláspont előképét könnyen azonosíthatjuk.
A történeti verziók relevanciája mellett a realizmus-fogalom árnyalása azért is tűnik szükségesnek, mivel ma a realizmus-szóösszetételek bőségével, netán a fogalom inflálásával találkozunk. Beszélnek ma metafizikai, szemantikai, internális, kauzális, intencionális, magyarázó, tudományos, modális stb. realizmusról. Ezek ugyan mind joggal vindikálják a realizmust a megfelelő kritériumok alapján, azonban mást teljesítenek az állásponttal az egyes területeken, s így a következményeikben is eltérhetnek egymástól. Mint már mondtam, bizonyos lokális realizmusok antiredukcionizmusát jóváhagyva azt szeretném kimutatni, hogy miért nem védhető a metafizikai realizmus antiredukcionizmusa. Ehhez azonban előbb némi áttekintés szükséges a jelzett vonatkozásokban. Az érvelő rész a leíró rész után következik.
* * *
Az ún. platóni fogalom-realizmus annyiban elődje a mai objektivista igényű realizmus-fölfogásoknak, hogy az igazság fogalmát függetleníti az igazság fölfedezésétől és igazolásától. Bolzano Satz-an-sichje és Leibniz lehetséges kijelentése tekinthető olyan, önmagában vett kijelentéstartalomnak, amely akkor is igazságértéket hordoz, ha senki, soha, sehol, semmilyen nyelven és tudományos formalizmusban nem fogalmazza meg az adott propozicionális tartalmat. A popperi harmadik világ (a fizikai természet és az emberi elmék világa mellett) hasonlóképp az önmagukban vett tudományos igazságok független platóni birodalmát jelenti. Frege pedig oly módon specifikálja a kijelentés föltételeit, hogy csak komplett gondolatot megtestesítő kijelentéseket tekint igazságérték-hordozónak: a fregei komplett gondolat egyrészt objektív propozicionális tartalom, másrészt csak leíró elemeket tartalmaz, amelyek függetlenítik a kijelentés igazságföltételeit a különböző lehetséges kiejtések kontextusától.
Az igazságok platonista függetlenségének metafizikai alapja a tulajdonságok és a relációk létezési módjáról való jellegzetes platóni fölfogás. Eszerint értelmesek a tulajdonságokról (relációkról) való kijelentések akkor is, ha történetesen semmilyen egyed nem rendelkezik az illető tulajdonsággal, illetve semmilyen egyedek között nem teljesül az illető reláció.12 Értelmesen mondhatjuk, hogy a bölcsesség kívánatos emberi tulajdonság, vagy hogy honfitársnak lenni ekvivalencia-reláció anélkül, hogy lennének bölcs emberek vagy hogy lennének honfitársak. Az értelmesség viszont megkívánja, bizonyos fölfogásban, hogy létezzen a használt tulajdonság-szavak és reláció-szavak jelölete, azaz létezzenek az univerzálék. Ez a szemantikai érv az univerzálék létezése mellett alapvetően denotacionalista, s a denotacionalizmus könnyen megkérdőjelezhető. Nem bizonyos ugyanis, hogy a mondat értelmessége biztosításának egyedüli módja, ha biztosítjuk az alkotó szavak jelöletét. Denotacionalizmus nélkül is vonzó lehet azonban a platonizmus, amely szerint a tulajdonságok (relációk) nemcsak úgy léteznek, mint az egyedek tulajdonságai (relációi), hanem léteznek megjelenítés nélkül is. Például a fizikában is alkalmazott matematikai idealizációk, amelyeket semmilyen fizikai objektum nem teljesit, vagy az etikai idealizációk egyrészt nélkülözhetetlenek a tudományos és az etikai gyakorlat szempontjából, másrészt jelentésüknek nem része a megjelenítettség. Ezzel szemben az aristoteliánus partikularizmus a tulajdonságokat egyedekhez kötötten, mint az egyedekhez tartozó tulajdonságokat fogja föl. Vagyis itt része a jelentésnek a megjelenítettség. Szokás ezt hagyományosan úgy is kifejezni, hogy a platonista fölfogásban a tulajdonságok ante rem, az aristoteliánus fölfogásban in re léteznek. Természetesen az ante remet nem időbeli előbb-létezésként kell venni, hanem logikai függetlenségként. A reifikált — azaz a főnevesített és alanyi helyzetben vett — tulajdonságok, más szóval az univerzálék ante rem avagy in re létmódjára irányult az egyik fő kérdés a realizmus és a nominalizmus közötti vitában. Ma viszont a realizmusnak nem a nominalizmus, hanem a konceptualizmus az ellentétpárja. Ezt később világítom meg.
* * *
A percepció-elmélet is jegyzi a realizmus két formáját: az ún. naiv realizmust és a reprezentatív realizmust.13 A naiv realizmus szerint a perceptuális tartalom a külvilág vonása, így nem igényel külön értelmezést a percepciónak a külvilágra való vonatkoztatása. Tényleges naiv realistát viszont nem azonosított még a filozófiatörténet: ez inkább csak egy extrém egyszerű álláspont elnevezése, ahol a pozíciót senki sem foglalja el. A reprezentatív realizmushoz viszont Locke-ot szokás társítani: ebben az árnyaltabb fölfogásban a perceptuális adatok mentális természetűek, ugyanakkor megfelelően hasonlítanak a fizikai minőségekhez, ezért alkalmasak a fizikai vonások ábrázolására. Mindkét percepció-elméleti realizmusnak gondot okoznak az ún. másodlagos minőségek, amelyeket nem lehet sem a külvilág vonásaként, sem a reprezentációjaként értelmezni.
A percepció-elméleti realizmusok rendszerint azt a bírálatot kapják a szkeptikustól, hogy nincs kritériumunk a veridikus és a nem-veridikus percepciók megkülönböztetésére, amit viszont a realizmusok hallgatólagosan föltételeznek. Történetileg érdekes kapcsolat ez: azonban a realizmus — antirealizmus vita mai vonulata nem a percepció, hanem a szemantikai vonások értelmezéséhez kapcsolódik. A szemantikai értelmezés világítja meg azt is, hogy a mai realizmust miért a konceptualizmussal való kontrasztjában kell venni. Nézzük tehát, hogy mik a főbb állításai a szemantikai realistáknak illetve a szemantikai antirealistáknak.
* * *
A szemantikai realisták többnyire azt tudatják magukról, hogy elkötelezettek a kétértékűség és a jelentésnek a használaton túlnyúló fölfogása mellett.14 Továbbá, a természeti fajták fogalmait az önfelosztó Természet által kijelölt fogalmaknak tartják; ezért itt az újradefiniálás, a fogalmi terjedelmek újbóli kijelölése nem praktikus tudományos szükséglet vagy újfajta koncepció alkalmazásának az eredménye, hanem egy — föltehetően téves — kategorizálás lecserélése a tényleges fajtáknak megfelelő kategorizálásra. A realista ily módon a természeti esszencializmust vallja; a fajták lényege nem a leírási módtól függ, hanem magában a Természetben található (lásd pl. Kripke, M. Devitt, R. Boyd)15 Ez a nézet fölteszi, hogy a Természettől származó kauzális források jelölik ki a fajta-fogalmakat; azonban éppen az újraklasszifikálás esetei világítanak rá, hogy a klasszifikálás kauzálisan aluldeterminált. Ha ugyanis elégséges lenne a kauzális forrás, akkor érthetetlen jelenség maradna az újraklasszifikálás. Ezt az ellenérvet fejti ki pl. G. Bealer.16
Továbbá, alkalmas a realizmus céljaira az a viszonylag újabb keletű referencia-elmélet, amely a hagyományos fregei referencia-fölfogás riválisaként jött létre. A közvetlen referencia-elméletéről (TDR — theory of direct reference) van szó.17 A TDR szerint a nevek jelöleteit nem úgy választjuk ki, hogy megnézzük, mire teljesülnek a névhez társított leírások, azaz nem a fregei Sinn alapján működik a referencia-reláció. A fő ellenérv ugyanis a fregei eljárással szemben az, hogy tévesen társított leírások mellett is gyakran sikerül a használat kontextusában jól azonosítani a név jelöletét (Kripke, Donnellan, Devitt). Arról a problémáról nem is beszélve, hogy ha a társított leírások adnák meg a név jelentését, akkor annyi jelentése lenne egy névnek, ahány leírást társítanak hozzá a különböző nyelvhasználók — sokszor az ismereteiktől, a kulturális hátterüktől függően. Az "Aristotelés" név például egyeseknek "Alexandros nevelőjét", másoknak "a Metafizika szerzőjét" jelentené. Ezért a jelölethez-jutást függetleníteni kell az egyes nyelvhasználók ábrázolási képességétől; a TDR képviselői azt vallják, hogy a jelölet közvetlenül adott az egyedről szóló kijelentésben, az ún. individuális kijelentésben. Maga az objektum jelenik meg itt és nem a prezentálási módja, ahogyan Frege tartja. A nevek jelöletének rögzítéséhez lehet használni leírásokat, engedi meg Kripke, azonban a neveknek nincs jelentésük a társított leírások terminusaiban. Ezenkívül a név eredeti bevezetése után a referálási reláció megőrzését nem az asszociált leírás biztosítja, hanem az a kauzális-történeti lánc, ami az objektum kezdeti elnevezésétől vezet a név további használatához. Itt persze több kérdés is fölvetődik: pl. az, hogy hogyan sikerül, pusztán kauzális források alapján, biztosítani az egyöntetű névhasználatot és annak továbbörökítését.18 Továbbá, mi történik például, ha megszakad a kauzális-történeti lánc, és az objektum, pl. egy intézmény, két vagy több különböző rivális alakban is folytatja a történetét? Vajon melyik folytatást hagyja jóvá a kauzális lánc? Úgy tűnik, hogy a kauzális-történeti lánc éppúgy aluldeterminálja a névhasználatot, mint a fajták fogalmait. Az aluldetermináltsági tézis tehát mindenképpen kihívást jelent a realizmus számára. Épp ezért a realista Boyd helyteleníti is a tézist. Emlékeztetőül: a Duhem és Quine nevéhez társított jól ismert tudományfilozófiai tézis azt mondja, hogy lehetséges két egymással inkompatíbilis elmélet úgy, hogy mindkét elmélet a megfigyelési kijelentéseknek ugyanazon halmazával kompatíbilis; kissé erősebben: a két elméletnek ugyanazon megfigyelési kijelentések a konfirmátorai.
A referencia-relációt tehát a realisták kauzális-naturális módon fogják föl, s nem szemantikai módon: maga az objektum az eredeti elnevezésével szolgál kauzális forrásként a neve későbbi használatához, nem pedig az a jelentéskör, amelyben a nevet rendszeresen használják a kulturálisan kompetens beszélők. H. Field egyenesen úgy véli, hogy a referálás empirikusan fölfedezhető, természeti reláció.19 A realizmus így konzekvensen jár el: ahogyan az igazság nem episztemikus fogalom, ugyanúgy a referálás nem szemantikai fogalom a realizmus számára. Mindkét esetben a Természetnek kell pótolnia azt, ami az emberi kompetenciától elvétetett.
A referencia-reláció azonban, akárhogyan is fogjuk föl, azzal a sajátossággal rendelkezik a köznevek mint referáló kifejezések esetében, hogy igen különbözőképp konstruálható metafizikailag a jelöletük. Közismert Quine példája, miszerint egy radikális lefordítási szituációban, azaz egy tökéletesen idegen, kulturálisan kapcsolhatatlan nyelvhasználati szituációban nem tudjuk eldönteni, hogy miként fordítsuk le a saját nyelvünkre a bennszülött nyelv egyszavas mondatát, amelynek közvetlen nem-nyelvi stimulusa lehet például egy hirtelen előkerülő nyúl látványa. Gondolhatjuk, hogy a "gavagai" kifejezés helyes fordítása nyúl, de lehet akár elválaszthatatlan nyúl-részek, vagy a nyúlság egy megjelenítése, vagy temporális nyúl-szeletek, attól függően, hogy milyen metafizikai meggyőződések rejlenek a bennszülött nyelvben.20 A köznevek esetében tehát a referálást nem lehet úgy függetleníteni a lehetséges kiválasztási módoktól, mint az individuum-nevek esetében. Ahogyan Putnam később állítja, nem létezik kizárólagos referencia-reláció.21 Azonban nem az a helyzet Putnam szerint, hogy meghatározatlanul utalunk a külvilágra (nem tudván, hogy melyik a jó utalás), hanem határozott módon utalunk a saját fogalmi világunk (notional world) elemeire.
Ahogyan a referálást föl lehet fogni meghatározottként vagy meghatározatlanként, ugyanúgy a jelentést általában föl lehet fogni meghatározottként vagy meghatározatlanként. Vannak, akik a jelentést az igazságföltételek terminusaiban fogják föl, vagyis úgy gondolják, hogy az igazságföltételeikben pontosan megegyező mondatok azonos jelentésűek.22 Nyilvánvalóan csak kijelentő mondatokra alkalmazható ez az igazságföltétel-szemantika, hiszen pl. a fölszólításoknak, kérdéseknek nincs igazságföltételük, de természetesen ettől még van jelentésük. Ugyanakkor vannak kijelentő mondatok, amelyeknek nem tudjuk pontosan megállapítani az igazságföltételeit, mert ezek elérhetetlenek számunkra, mint pl. bizonyos matematikai sejtések esetében, vagy áttekinthetetlen területekre vagy elérhetetlen tér-idő régiókra vonatkozó mondatok esetében. Az igazságföltétel megállapításának időnkénti kudarca egyesekben azt a meggyőződést kelti, hogy a jelentés meghatározatlan. Quine például ezt vallja (de nemcsak az igazságföltétel-szemantika alapján).
Létezik azonban olyan fölfogás is, amelyik számításba veszi a jelentéskülönbségeket az igazságföltételeikben egyébként azonos mondatoknál. Pl. a "szerencsére Sókratés halott" és a "sajnos Sókratés halott" mondatokat pontsan ugyanaz a körülmény, ti. Sókratés halála teszi igazzá, de a jelentésük különböző. A Fregéhez visszanyúló klasszikus példa szerint pedig a "de" ellentétes értelmű kötőszó ugyanolyan igazságföltételekkel bír, mint az "és": bár mindkettőt és-kapcsolatként kezelik, a jelentésbeli különbség nyilvánvaló. A pragmatikus-kontextuális megfontolások sokszor abban a nézetben kristályosodnak ki, hogy a jelentést nem az igazságföltételek adják meg, hanem a nyelvhasználat. A nézet ugyan árnyalásra szorul, de itt most elégséges ebben a formában ahhoz, hogy érthetővé tegye a jelentés meghatározottságáról szóló nézetet. (Ezt képviseli pl. Dummett23.) Ebben a fölfogásban ugyanis a jelentés éppen abban az értelemben meghatározott, hogy nem függ semmi olyan tényezőtől, ami kívül van a kompetens beszélők tényleges nyelvhasználatán. A jelentés meghatározottsága, világossága fontos tétele az ún. szemantikai antirealizmusnak. Nézzük most meg röviden a szemantikai antirealizmus legfontosabb elveit.24
Az ún. nyilvánosság-elv szerint az egyetlen kulcs a jelentéshez a nyelvhasználók külső viselkedése. Az elv Wittgensteinhoz nyúlik vissza, de nem oly rég Searle is újrafogalmazta "kifejezhetőségi elvként". (Minden jelentés kifejezhető.25) A Frege által megfogalmazott kompozicionalitás-elv nem specifikusan antirealista elv, de a jelentés áttekinthetőségének, világosságának hangsúlyozásával jól szolgálja a jelentés meghatározottságának elvét, ami kitüntetett szerepű a szemantikai antirealizmusban. A kompozicionalitás-elv szerint az összetett egység jelentése megfejthető az alkotórészek jelentéséből (pl. a mondatjelentés a szójelentésekből), ugyanakkor az alkotórészek jelentését a komplex jelentéséhez való rendszeres, ismételhető hozzájárulásuk adja meg. Mindhárom elv megerősíti azt a további elvet, amelynek értelmében a jelentésposztulátumok hozzáférhetők a kompetens beszélők számára. Ugyanis ha valami jelentésposztulátum, azt a kompetens beszélők fölismerik: nincs olyan további komponense e posztulátumoknak, ami meghaladná a fölismerési képességeket.
A szemantikai antirealizmus az említett elvek révén azt hangsúlyozza, hogy a jelentéseket nem a fizikai külvilág adja meg, hanem a jelentések a nyilvános nyelvhasználat során jönnek létre, oly módon, hogy ez a nyelvhasználat az általunk fogalmilag újraalkotott világ elemeire és kapcsolataira vonatkozik.
A fogalmak státusát illetően is különbözik, mint már mondtam, a realista és az antirealista fölfogás. Az önfelosztó természeti fajtafogalmak, s ehhez kapcsolódóan a Természetben található modalitások, természeti lényegek realista gondolatáról már szóltam. Az is világos, hogy ebben a fölfogásban a fogalmak szerepe alapvetően deskriptív: leírják a meglévő fajtákat, nem pedig előírják a szisztematizálási kritériumokat. Arról viszont még nem szóltam, hogy miben áll az alternatív, antirealista fölfogás. Ez utóbbi szerint a fajtafogalmak a mi eszközeink az empirikus természeti előfordulások rendszerezésére. Az érvényben lévő fogalmi sémától és a mi megismerési igényeinktől függ, hogy milyen fajtákat különböztetünk meg, továbbá, hogy milyen konstitutív és milyen individuáló tulajdonságokat írunk jóvá a dolgoknak. Eszerint a lényegek nem a Természethez, hanem a mi fölfogási módunkhoz tartoznak.26 Ettől függően választjuk meg a beszédmódot is; így, ami az egyik fölfogási módban (beszédmódban) lényegi, az egy másikban talán éppen esetleges tulajdonsága lesz egyfajta dolognak. Ha "emberre" például "matematikusként" utalunk, a racionalitás lényegi, a kétlábúság pedig esetleges tulajdonságának számít: viszont ha "biciklistaként" utalunk az "emberre", éppen fordítva alakul az említett tulajdonságok modális minősítése. (Gondot csak a biciklista matematikusok okoznak — a példa Quine-tól való.) Az antirealisták ennek megfelelően a modalitásokat ex vi terminorum, azaz a választott beszédmódhoz képest fönnálló minősítésnek fogják föl. Így a modalitások eloszlása a dolgok tulajdonságain nem stabil, rögzített, hanem relatív a fölfogási vagy beszédmódhoz képest. Az antirealisták ezért nemcsak konceptualisták, hanem konceptuális relativisták is.27 Könnyen belátható, hogy a konceptuális relativizmusból következik az az álláspont, hogy nem lehetséges egyetlen kizárólagos konceptuális séma. Ugyanis egy séma kizárólagossága nem igazolható a sémán belüli eszközökkel, a külső igazolási kísérlet pedig eleve kudarcra ítéltetett, mivel ez fölteszi egy másik séma nézőpontját. (A séma-unikalitás ellen érvel St. Körner, N. Goodman, H. Putnam.) Van Fraassen például tipikus antirealista konceptualista az előbbiek értelmében.28 D. Wiggins viszont realista konceptualistának vallja magát; ez szerinte annyit tesz, hogy fogalmainktól függ, hogy mennyire pontos a világ leírása, az azonban nem függ a fogalmaktól, hogy mi van ebben a világban.29 Vajon azt kell-e hinnünk ennek alapján, hogy az antirealizmus viszont a fogalmak szó szerinti teremtő erejét föltételezi?
A válaszhoz idézzük föl röviden az első jelentékeny antirealista konceptualista, Kant fölfogását. Ez azért sem lesz haszontalan, mivel utoljára még a kanti hátterű internális realizmus kerül sorra.
Itt a következő kanti megkülönböztetést kell szem előtt tartani: azt, hogy a dolgok létezési föltételei és megismerési föltételei egymástól elkülönülten foghatók föl. Létezési föltételeikben a dolgok függetlenek az emberi elmétől és a tapasztalástól: azonban mint a megismerés tárgyai szükségképp az érzékiség és az értelem föltételei alá kell, hogy tartozzanak ahhoz, hogy tárgyak lehessenek számunkra.30 A szükségszerűség itt nyilvánvalóan föltételes; csak a megismerés szempontjából, annak kontextusában áll fönn. A kanti különbség alapján nyilvánvaló, hogy fölösleges hangsúlyozni a wigginsi realista kikötést a dolgok létezésbeli függetlenségéről, ugyanis ezt nem vonja kétségbe a konceptualista antirealista sem. Azt azonban állítja, hogy a létezésbeli függetlenség tétele könnyen elkülöníthető a megismerési függés tételétől, mivel az előbbinek nincs észrevehető hatása az utóbbira. Úgy tűnik, valójában inkább a realista az, aki szeretné elismertetni észrevehetetlen hatások erejét.
Az ún. internális realizmus, Putnam hibrid megoldása a realizmus-problémára, fölhasználja a kanti megkülönböztetést.31 Putnam eleget kíván tenni mind a realizmus, mind a konceptualizmus (idealizmus) kívánalmainak. Ezért olyan igazság-fölfogást javasol, amely egyrészt az igazságföltételeket a külvilágba helyezi, másrészt az igazolást az igazolási standardoknak megfelelő eljárásként fogja föl. Azonnal kitűnik a megoldás szépséghibája, nevezetesen az, hogy nincs garanciánk arra, hogy éppen az igazságra lesz igazolásunk. Vagyis nincs garancia arra, hogy az internális — a standardok alapján helyes — igazolás találkozik az externális igazságföltételekkel. A problémát Putnam azzal oldja meg, hogy az igazság fogalmát függetleníti az itt-és-most igazolástól, de végső soron a hosszú távú, az ideális körülmények között végigvitt igazoltsággal azonosítja. Az igazság ily módon a vizsgálódás ideális limitje: bár nem azonosítható a racionális elfogadhatósággal, vagy a megalapozott állíthatósággal, mint azt a verifikacionisták állítják, ugyanakkor azonosítható a racionális elfogadhatóság idealizációjával. Vagyis az emberi eszközök által elérhető lehető legjobb elfogadhatósággal, ami belülről már tovább nem vonható revízió alá.
Putnam realizmusa így annyiban internális, amennyiben belülről, a séma eszközeivel közelíti meg az igazságföltételeket. Az azonban korántsem egyértelmű, hogy sikerül-e a realizmus igényeit kielégítenie. Ugyanis honnan tudjuk, hogy a vizsgálódás során elért konszenzus az igazságban állapodik meg, illetve hogy fölismerjük-e az igazságban való konszenzus állapotát. Továbbá, ha a vizsgálódás limitje egy kizárólagos igazság, akkor jó érveket kell fölhozni a kizárólagos igazság mellett — az aluldetermináltság jól argumentált tézisével szemben. Úgy tűnik, hogy az aluldetermináltság több területen is összeütközik a realizmus igényeivel.
* * *
Foglaljuk most össze, hogy a mai realizmus milyen fölfogásokban nyilvánulhat meg. E fölfogások ugyan nem függetlenek egymástól, azonban a realista nincs kényszerpályán: a realizmus melletti döntés egyik tekintetben nem teszi kötelezővé a realizmust az összes többi lehetséges tekintetben. Nos, realista fölfogás szerint az igazság fogalma meghaladja az igazolást (verifikáció-transzcendens); ennek megfelelően minden kijelentés a kétértékűség elve alá tartozik; továbbá, a jelentés meghaladja a használatot; a realista az előbbiek értelmében antiredukcionista; továbbá, a realista természeti esszencialista; a természeti fajtafogalmak jelentését és terjedelmét a Természet határozza meg; továbbá, a referenciáról való realista fölfogás a közvetlen a prezentálás módja által nem közvetített — referencia elméletét (TDR) részesíti előnyben a fregei referencia-elmélettel szemben; továbbá, a realista föltehetően antirelativista és antikonvencionalista; végül ignorálja az aluldetermináltságot.
Az antirealista ezzel szemben nincs kitéve a szkeptikus kifogásnak, miszerint nincs alapunk a verifikáció és a nyelvhasználat túlhaladására; továbbá, hogy nem ignorálhatjuk az aluldetermináltságot; továbbá, hogy a nyelvi vagy konceptuális relativizmus nem szüntethető meg stb., ugyanis az antirealista számol ezekkel a kritikai szempontokkal, és pozitív elméleteit összhangba hozza velük.
* * *
Nézzük végül, a realizmus fogalmának kellő árnyalása után, hogy miért nem lehet kellően erős a globális metafizikai realizmus antiredukcionizmusa, azaz milyen föltétel nem teljesül itt — miközben a lokális realizmusok szempontjából védhető álláspont a redukcionizmus ellenzése. A globális realizmus az igazságnak, az igazolásnak és a jelentésnek egy olyan valóság-komponensére tart igényt, ami nem jelenik meg semmilyen módon a vizsgálódásaink során. Ugyanakkor azt állítja, hogy elveszne valami fontos, ha az említett fogalmak tartalmát arra redukálnánk, ami következményekkel bír a vizsgálódás szempontjából. Bizonyos lokális realizmusok antiredukcionizmusa viszont azért tűnik tarthatónak, mert világossá tehető, hogy mi veszne el a redukció során. A lokális realizmusok valódi jelenséget és nem egy posztulált valóság-tényezőt kívánnak megmenteni.
Például az intenciókkal kapcsolatos realista álláspont azt mondja, hogy az intenciók nem redukálhatók az elme olyasfajta ábrázoló képességére, ami kauzálisan függ a külvilágtól. A mentális működésünk nem csupán kauzálisan meghatározott válaszreakció a környezeti hatásokra. Az intenciók kiküszöbölhetetlenségét egyébként két különböző megközelítés is megerősíti. Az egyik a brentanói, amely szerint az intencionalitás, azaz a tárgyra irányultság a mentális jelenségek megkülönböztető vonása, amivel a fizikai és egyéb típusú jelenségek nem rendelkeznek.32 A másik megerősítés a referencia-elméletből jön, azzal a fő állítással, hogy a jelölés relációját nem egyszerűen az teszi lehetővé, hogy a nyelv jelölő kifejezéseket tartalmaz, hanem az a körülmény, hogy a jelölő szavak társulnak egy tárgyra irányuló képzettel. Ezt képviseli ma például J. Searle és R. M. Chisholm.33
Az intencionalitás redukciójával a nyelvi és egyéb típusú kreativitásunk, de úgy is mondhatnánk, hogy a szabadságunk lenne veszélyeztetve. Rendelkezünk azonban kreativitással: tehát léteznie kell, önálló formában, egyik szükséges föltételének, az intencionalitásnak. Aristotelési előzményekkel, de közvetlenül a skolasztikusok nyomán F. Brentano hangsúlyozta újra a múlt század végén, mint az előbb említettem, a mentális jelenségeknek azt a kizárólagos vonását, hogy intencionálisak. Az intencionalitás tehát nem kiküszöbölhető a mentális jelenségek leírásából; nem váltható ki például a környezetre való, kauzálisan meghatározott reakcióval.
Az intencionális realista tehát egy jelentékeny következményekkel bíró dolog redukciója ellen tiltakozik; ugyanakkor a másik relátum, a kauzálisan meghatározott reprezentációs képesség szintén jól azonosítható dolog, ami más vonatkozásokban hasonlóképp működik. Így a redukció, ha jóváhagyást nyerne, valódi reláció lenne, két jól meghatározható, valódi relátummal.
Az intencionalitás aristotelési előzménye pedig, mint ismeretes, az az elmélet, amely szerint az elme (lélek) azért képes a különböző fajtájú dolgokat ábrázolni, mert mindegyik rendelkezik formával vagy formai lényeggel. Ezért a lélek, amely maga is forma, képes időlegesen felölteni az ábrázolt dolog formáját: így lehetséges, hogy igen különböző dolgok formája alkotja a mentális tartalmat, miközben maga a lélek vagy elme egyik tartalommal sem azonos. A mentális tartalmakat sem tévesztjük össze egymással, pl. azt a tartalmat, amit Churchill karikatúrája ad meg, nem tévesztjük össze azzal, amit egy zöld békaforma dominál, jóllehet, mindkettő egyformán mentális tartalom. Ugyanis az intencionalitás lényege a tárgyra-irányultság, ami épp a dolog fölfogható formája által történik. Ez a fölfogható és valamely dolognak jóváírható forma teszi, hogy, Searle példájával élve, a homokba rajzolt krikszkrakszot nem pusztán mint krikszkrakszot, hanem mint Churchill karikatúráját azonosítjuk.
A tárgyra irányuló intencionalitás akkor is működhet, ha aktuálisan nincs jelen a tárgy; továbbá akkor is, ha nem egy valóságos, hanem egy képzeletbeli tárgy formája nyújtja a támpontot. Az intencionális referálás tárgya ugyanis egy sajátos "immanens tárgyisággal" (Gegenständlichkeit) rendelkezik, az ún. "intencionális inexisztenciával", ami nem függ a valódi, nem-mentális exisztenciától.34 Az intencionális referálás ezért olyan sajátos reláció, amelynél nem garantált mindkét relátum külső létezése. Az bizonyos, hogy létezik a szubjektum, aki valamit gondol, de az nem bizonyos, hogy a valóságban is létezik a gondolata tárgya. Erre Brentano is fölfigyelt és kvázi-relációsnak tartotta az intencionális referálást.35 Újabban pedig R. B. Arnaud brentanói relációnak nevezte el az ilyen kvázi-relációt.36
A brentanói vagy kvázi-reláció típusát hamarost fölhasználom itt a metafizikai realizmus pozíciójának gyöngítéséhez. Azonban nem magára az intencionalitásra, hanem a metafizikai redukcióra mint relációra alkalmazom a kvázi-relációs értelmezést. Léteznek persze olyan javaslatok, miszerint az intencionalitást nem helyes relációsként konstruálni, épp a jelzett létezés-problémák miatt. Számomra a metafizikai redukció lesz a fontos, és a redukciót másképp, mint relációsként nem lehet konstruálni.
A helyzet tehát ez: az intencionális referálás mint reláció egyértelműen brentanói reláció, azaz olyan reláció, ahol az egyik relátum létezéséből és a reláció fönnállásából nem következik a másik relátum külső létezése. Ugyanakkor a mentális jelenségek esetleges redukciója a környezet által kiváltott ábrázoló képességre, bár helyteleníthető, de nem számít brentanói relációnak az előbbiek értelmében.
A redukciót egyébként más lokális realizmusok is joggal elutasíthatják. Például, a kauzális realista is érvelhet úgy, hogy a természeti események között fönnálló oksági kapcsolatok a saját jellemzői ezeknek az eseményeknek, és nem pusztán az elme asszociációs hajlama produkálja őket.37 Kár lenne minden belső vonást megtagadni a természeti eseményektől és ezeket az elmének a szabályos ismétlődés iránti vonzalmára redukálni — ahogy teszi pl. Hume, a kauzális irrealista. Ebben az esetben is azt mondhatjuk, hogy a szóban forgó és elvetésre javasolt redukció olyan reláció, amit két valódi relátum között vesznek föl. Vagyis valódi a reláció, amit lehet ugyan alkalmazni, de jó okunk is lehet az elvetésére. Mindenesetre, nem a redukciónak mint relációnak a valódi mivolta, hanem — bizonyos szempontok alapján — a helyessége az, ami kérdéses.
* * *
Más a helyzet azonban a globális metafizikai realizmus által mérlegelt és elvetett redukcióval: ez ugyanis olyan reláció lenne, amelynél létezik az egyik, jól azonosítható relátum, úgymint a megállapítható igazság, a megállapítható jelentés, és az igazolási standardok terminusaiban vett igazolás. Amivel szemben a másik relátum az előbbieknek valamilyen elképzelt, de a vizsgálódásban soha meg nem jelenő és különbségeket nem okozó kiváltója lenne. Például az önmagukban fönnálló igazságföltételek, az igazolás megbízható útja, amiről nem tud az igazolást végző, az önfelosztó Természet an sich jelentései. Vajon milyen veszteség egy ilyen relátum redukciója? Milyen jelenség megmentése érdekében lép föl a metafizikai realista a redukcióval szemben? Nincs is értelme itt igazi redukcióról beszélni, mert nem teljesül igazi reláció sem; hanem csak egy jól azonosítható relátum és egy problematikus relátum közötti kvázi-reláció áll fönn. Azért nem valódi reláció itt a redukció, mert nem létezik olyan pár, amin ez teljesülne. Hasonlóan ahhoz, amikor például a "Pegazusra" gondolva a "gondolni" kvázi-relációja a létező szubjektum és a mentális inexisztenciával bíró "Pegazus" között létesül: itt sincs olyan pár, mint "én, Pegazus". Az igazi relációt itt az egyik relátum-jelölt, a "Pegazus" utalási kudarca hiúsítja meg. (Arra a problémára most nem térek ki, hogy létezési igényeket nem tulajdonnevekhez kapcsolódva helyes előterjeszteni, hanem leírások alapján.)
Állításom tehát az, hogy az a redukció, amit a metafizikai realista veszteségként könyvel el, valójában brentanói reláció, azaz kvázi-reláció egy nem-valódi relátummal. Ezért nincs sok értelme az antiredukcionizmus melletti kiállásnak a jelzett metafizikai vonatkozásokban. Ugyanakkor az antirealista fölfogást a jelentés, az igazság és az igazolás vonatkozásában hasonlóképp nem túl értelmes redukcionista fölfogásnak tekinteni. Redukcionistának az antirealizmus csak a realizmus szempontjából számít.
Ha a brentanói relációt szorosan kötjük a paradigmatikus esetéhez, az intencionalitáshoz, akkor azt szokás mérlegelni, hogy vajon helyes-e a mentális aktusokat relációsként konstruálni. Azért merül ez föl, mert a relációs fölfogás afelé terel bennünket, hogy reifikáljuk, azaz tárgyként kezeljük a gondolati konstrukciókat.
Ezt a problémát Brentano is észlelte, amint azt például R. B. Arnaud is hangsúlyozza. Hasonló mérlegelések történtek az ún. érzet-adat elméletben: ennek az elméletnek a relációs fölfogása is reifikáló (pl. "rendelkezem egy piros érzet adattal", tehát létezik ilyen adat), és az elmélet kritikájaként fölmerült a relációs, reifikáló fölfogással szemben az ún. adverbiális értelmezés ("pirosan észlelek", amiből nem következik az adat létezése, hanem csak az, hogy a szubjektum létezik az akcidenciális módosulásával). Az adverbiális értelmezést képviseli pl. R. Chisholm.
Itt most mindebből csak az a körülmény fontos, hogy az intencionalitás egy sajátos kvázi-relációval társulhat, ami azt a benyomást kelti, mintha az üresen előforduló relátum ugyanolyan típusú, jól viselkedő relátum lenne, mint a másik. Azonban ha az illúziót korrigáljuk, nem kell többé osztanunk a jogosulatlan létezés-föltevéseket. Többek között ezért nem kell osztanunk a metafizikai realista létezés-föltevéseit sem. Azáltal, hogy kimutatjuk, hogy a reláció nem valódi az egyik relátum utalási kudarca következtében, megszűnik az alapja a metafizikai realista antiredukcionizmusának, és ez az, amit szerettem volna kimutatni.
[Cikk eleje | Cikk vége | Summary | Jegyzetek | Irodalom ]
Allison, H. E. (1983): Kant's Transcendental Idealism. An Interpretation and Defense (New Haven: Yale Unversity Press)
Anne, B. (1987): "Conceptual relativism", in Philosophical Perspectives. Metaphysics, ed. by J. E. Tomberlin (California: Ridgeview)
Armstrong, D. M. (1978): Nominalism and Realism (Cambridge: University Press)
Arnaud, R. B. (1975): "Brentanist Relations", in Lehrer, K. ed.: Analysis and Metaphysics (Dordrecht: D. Reidel), 189-208. o.
Bealer, G. (1987): "Philosophical Limits of Scientific Essentialism", in Tomberlin, J. E. ed.: Philosophical Perspectives. Metaphysics. (California: Ridgeview), 289-365. o.
Blackburn, Th. (1988): "The elusiveness of reference", in Realism and Antirealism. Midwest Studies in Philosophy XII., ed. by P. A. French - Th. E. Uehling - H. K. Wettsein (Minneapolis: University of Minnesota Press)
Boyd, R. (1984): "The current status of scientific realism", in Scientific Realism, ed. by J. Leplin (Berkeley)
Brentano, F. (1874): Psychologie vom empirischen Standpunkt I. (Leipzig: Duncker und Humblot)
Brown, C. (1988): "Internal realism: Transcendental idealism?", in Realism and Antirealism. Midwest Studies XII.
Chisholm, R. M. (1981): The First Person. Essay on Reference and Intentionality (New York: Harvester)
Davidson, D. (1984): Inquiries into Truth and Interpretation (Oxford: Clarendon)
Devitt, M. (1981): "Causal theories of reference", in Designation (New York)
Devitt, M. (1984): Realism and Truth (Princeton: University Press)
Donnellan, K. (1972): "Proper names and identifying descriptions", in Semantics of Natural Language, ed. by D. Davidson--G. Harman (Dordrecht: Kluwer)
Dummett, M. (1976): "What is a theory of meaning?", in Truth and Meaning, ed, by G. Evans - J. McDowell (Oxford: University Press)
Dummett, M. (1978): Truth and Other Enigmas (London: Duckworth)
Dummett, M. (1981): The Interpretation of Frege's Philosophy (London: Duckworth)
Field, H. (1975): "Conventionalism and instrumentalism in semantics" Nous 9.
Fraassen, van B. (1977): "The only necessity is verbal necessity", Journal of Philosophy 74.
Fraassen, van B. (1977--78): "Essence and existence", American Philosophical Quarterly
Frege, G. (1980a): "A Gondolat", Magyar Filozófiai Szemle 1980.
Frege, G. (1980b): "Jelentés és jelölet", in Logika, szemantika, matematika (Budapest: Gondolat)
Goldman, A. (1967): "A causal theory of knowing", Journal of Philosophy 64.
Humphreys, P. (1988): "Causal, experimental and structural realisms", in Realism and Antirealism. Midwest Studies XII.
Kemény - Oppenheim (1956): "On reduction", Philosophical Studies 7.
Kripke, S. (1980): Naming and Necessity (Oxford: Blackwell)
McGinn, C. (1979): "An A Priori Argument for Reliasm", Journal of Philosophy 76. köt., 113-133. o.
Nagel, Th. (1986): The View from Nowhere (Oxford: University Press)
Oppenheim - Putnam (1968): "Unity of science as a working hypothesis", in Minnesota Studies in the Philosophy of Science 2., ed. by H. Feigl - M. Scriven--W. Sellars (Minneapolis: University of Minnesota Press)
Putnam, H. (1975): "The meaning of meaning", in Mind, Language and Reality (Cambridge: University Press)
Putnam, H. (1978): Meaning and the Moral Sciences (Boston: Kluwer)
Putnam, H. (1981): Reason, Truth and History (Cambridge: University Press)
Quine, W. O. (1960): Word and Object (Cambridge/Mass.: MIT)
Robinson, H. (1994): Perception (London: Routledge)
Searle, J. (1983): Intentionality (Cambridge/Mass.: MIT)
Stroud, B. (1984): The Significance of Philosophical Scepticism (Oxford: Clarendon)
Tennant, N. (1987): Antirealism and Logic (Oxford: Clarendon)
Wiggins, D. (1980): Sameness and Substance (Harvard University Press)
Williams, M. (1993): "Epistemological realism and the basis of scepticism", in Williams (ed): Scepticism (Aldershot: Dartmouth)
Williams, M. (1996): Unnatural Doubst (Princeton University Press)
Wolterstorff, N. (1987): "Are Concept-Users World-Makers?", in Tomberlin, J. E. ed.: Philosophical Perspectives. Metaphysics (California: Ridgeview), 232--267-
Wright, C. (1988): "Realism, antirealism, irrealism and quasi-realism", in Realism and Antirealism. Midwest Studies XII.
[Cikk eleje | Cikk vége | Summary | Jegyzetek | Irodalom ]
Realism, Reduction and Brentanist Relation
Metaphysical realism is the doctrine committed to the following claims: the notion of truth is non-epistemic in the sense that truth transcends verification, every proposition falls under the principle of bivalence, meaning transcends use, reductionism is refused, essentialism concerning natural kinds is approved, the direct theory of reference (TDR) is preferred over the fregean theory of reference, anti-relativism and anti-conventionalism are embraced, the externalist notion of justification is defendend, the significance of underdetermination is more or less neglected.
With these features, realism is vulnerable to the sceptical challenge. Metaphysical realism, in general, is the basis of different specific realist positions, such as semantic, internal, causal, intentional, explanatory, scientific, modal, etc. realisms.One aim of the paper is to show how these specific forms satisfy some of the realist criteria and also what counts as anti-realism with respect to these forms.
The other aim is to cope with realist anti-reductionism: it is claimed that while some local realisms, such as the intentional or the causal realism, can reasonaby argue for the independent existence of their objects (events) thereby resisting to their reduction to obejcts (events) of some other kind, global realism cannot, in a similar vein, point out what would be the loss in the course of such reduction. Verified truth, ascertained meaning, justification in terms of evidence and accepted standards cannot be taken as relata purporting to reduce some other well-identifiable relata. The kind of reduction opposed by metaphysical realism is a Brentanist (two term) relation with one missing or non-existent relatum. This feature considerebly weakens the force of the metaphysical antireductionism.
[Cikk eleje | Cikk vége | Summary | Jegyzetek | Irodalom ]
1 A cikk két előadás összedolgozott és pontosított változata. Az egyik a Magyar Filozófiai Társaság filozófiatörténeti szekciójában hangzott el 1997 novemberében "Realizmus és szkepticizmus" címmel, a másik a CEU tudományfilozófiai PhD hallgatói előtt 1998 áprilisában "Realizmus, redukció és brentanói reláció" címmel. Az élőszóbeli egyszerű érthetőséget a jelen írott változatból sem iktattam ki teljesen. Vissza
2 M. Dummett 1976, 1978, 1981. Vissza
3 A. Goldman 1967. Vissza
4 C. McGinn 1979, 115. o. Vissza
5 Th. Nagel 1986, 71, 73. o. Vissza
6 B. Stroud 1984, 82. o. Vissza
7 M. Williams 1993, 1996, 223, 228. o. Vissza
8 C. Wright 1988, 26, 27. o. Vissza
9 Lásd pl. Oppenheim és Putnam (1968), továbbá Kemény és Oppenheim (1956). Vissza
10 G. Frege 1980a. Vissza
11 G. Frege 1980b. Vissza
12 Lásd a meg nem jelenített tulajdonságok platonista fölfogásához valamint a platóni fogalom-realizmus mellett szóló érvekhez Armstrong könyvét: D. M. Armstrong (1978). Vissza
13 Lásd a témához Robinson könyvét: H. Robinson (1994). Vissza
14 S. Kripke (1980), H. Putnam (1975, 1978). Vissza
15 M. Devitt 1981, 1984, S. Kripke 1980, R. Boyd 1984. Vissza
16 G. Bealer 1987. Vissza
17 Kripke mellett az irányzat nagy hatású elindítója pl. K. Donnellan (1972). Vissza
18 Lásd pl. Blackburn fönntartásait a kauzális referencia-elmélettel szemben: Th. Blackburn (1988). Vissza
19 H. Field 1975. Vissza
20 W. O. Quine 1960. Vissza
21 H. Putnam 1981. Vissza
22 Lásd pl. Davidson igazságföltétel-szemantikáját: D. Davidson (1984). Vissza
23 M. Dummett 1976, 1978, 1981. Vissza
24 Lásd Tennant könyvét: N. Tennant 1987. Vissza
25 J. Searle 1983. Vissza
26 Lásd pl. N. Wolterstorff 1987 és H. Putnam 1981, 51. o. Vissza
27 B. Anne 1987. Vissza
28 B. van Fraassen 1977, 1977--78. Vissza
29 D. Wiggins 1980. Vissza
30 Ezt a kanti álláspontot képviseli — a klasszikus strawsoni mű, a Bounds of Sense után — H. E. Allison is: Allison 1983. Vissza
31 Putnam 1981, lásd Putnam javaslatának kanti hátteréről: C. Brown 1988. Vissza
32 F. Brentano 1874. Vissza
33 J. Searle 1983, R. M. Chisholm 1981. Vissza
34 Brentano (1874): "Minden mentális jelenséget az jellemez, amit a középkori skolasztikusok egy tárgy intencionális (és egyben mentális) inexisztenciájának neveztek és amit mi, bár nem minden kétértelműség híján, nevezhetünk egy tartalomra vonatkozásnak, egy tárgyra irányulásnak (ami alatt itt nem egy valóság értendő) vagy immanens tárgyiságnak." (115. o.) Vissza
35 Brentano a Psychologie 1911-es kiadásához fűzött rövid esszében kifejti, hogy mi a sajátossága a mentális vonatkozásnak. Eszerint "ha valaki gondol valamire, a gondolkodó személynek bizonyosan léteznie kell, de gondolkodása tárgyának egyáltalán nem kell léteznie". [...]"Ezért kétségbe vonhatjuk, hogy valóban valami relációs jellegűvel van dolgunk [...] és nem inkább olyasmivel, amit inkább »kvázi-relációsnak nevezhetnénk«." (Idézi R. B. Arnaud 1975, 190. o.) Vissza
36 R. B. Arnaud 1975, 191. o. Vissza
37 Lásd pl. P. Humphreys 1988. Vissza
[Cikk eleje | Summary | Jegyzetek | Irodalom ]