REÁLIS TUDÁS 1
HORVÁTH EDIT
[ Cikk vége | Jegyzetek | Bezárás]
Bevezetőben három kérdés:
1. Hiszi-e Ön, hogy a koherenciaelmélet zászlaja alatt a kontinentális és az analitikus filozófiai irányzatok végül konstruktív dialógusba foghatnak?
2. Hiszi-e Ön, hogy Gadamer és Davidson ugyanarról beszélnek — kicsit másképpen?
3. Hiszi-e Ön, hogy Foucault és Putnam egyaránt a koherenciaelmélet egy-egy változatát dolgozták ki?
Ha Ön mindhárom kérdésre nemmel válaszolt, úgy Linda Martín Alcoff ezt a könyvet nem Önnek írta. Más a helyzet akkor, ha a fönt említett pontokban szereplő kérdésekre a válasza igen, hiszen a szerző munkahipotézisként fogadja el azt a véleményt, miszerint mind az analitikus, mind pedig a kontinentális filozófusok részéről egyre nagyobb igény van a tudásnak egy olyan leírására, amely a koherencián alapul.
Alcoff amellett érvel ebben a könyvben, hogy a tudásnak egy episztemikus és nem szociológiai elméletére van szükség, amely tisztában van azzal, hogy az igaz és a hamis közötti különbség nem minden esetben redukálható ideológiákra, csoportszabályokra vagy tudattalan vágyakra, és nem is föltétlenül determinált ezek által.
Ismeretfilozófusi körökben egy új paradigma, nevezetesen a társadalmi episztemológia körvonalai kezdenek kibontakozni, melyet a következő megközelítések jellemeznek: Egyrészt megpróbál megfelelni egy olyan igénynek, amely a tudásnak egy normatív elmélete iránt támadt és amely episztemológiai magyarázatot ad arról, hogyan tehetők kiértékelhető különbségek az egymással versengő állítások között. Másrészt egy olyan, a tudásról szóló leírást próbál adni, amely föl tudja vázolni a tudás, a hatalom és a vágyak közötti szoros öszszefüggést. Ez a paradigma megpróbál választ adni a következő kérdésekre: adva lévén egy meglehetősen politikailag hangolt tudás-elemzés, hogyan jellemezhetnénk mégis episztemológiailag egy érvényességigényt? Melyik kritérium kaphat prioritást a jó és rossz elméletek közötti választásban? Végül, újfajta öntudatosságunk birtokában, hogyan fogalmazhatjuk meg a politika és a tudomány közötti kapcsolat pontos természetét? A szerző szerint, és a könyvben emellett érvel, ez a célkitűzés megköveteli az analitikus és a kontinentális filozófia dialógusát.
Az analitikussá képzett filozófusok közreműködtek ugyan abban, hogy jobban megérthessük a tudás, az igazolás és a vélekedések természetét, de sajnálatos módon nem akarózott tudomásul venniük azokat a következményeket, amelyeket a tudásszociológia, a feminista episztemológia és a kontinentális jelentés, és interpretáció-elméletek szállítottak az utóbbi időben. A másik oldalon a kontinentális filozófusok viszont azt a hibát követték el, hogy úgy tettek, mintha csak arra lenne szükség, hogy leleplezzék a referenciaelmélet hamis előfeltevéseit. Az az állítás is tőlük származik, hogy a hitelességhez nem kell föltétlenül a referenciális ontológiánál maradnunk — ha viszont nem ajánlják az igazolt hiedelem új érvényességi föltételeit, sajnos csak saját, többnyire implicit episztemológiai elkötelezettségeiket védik. A könyv egyik fő célja részben ezeknek az elkötelezettségeknek a föltárása például Hans-Georg Gadamer, Michel Foucault és az őket követők munkáinak elemzése által.
Meglepő egyetértés mutatkozik azonban a szerző szerint a két filozófiai iskola között a tekintetben, hogy semmilyen, a tudásról szóló leírás nem választható el az igazság és az ontológia problémájától — legföljebb ők maguk sem veszik észre az egyezést. Valamit tudni mindig valamiről való tudás, és az a mód, ahogyan ezt a tárgyra-irányultságot megértjük, magyarázatra szorul, éppen úgy, mint az, hogy ez a valami hogyan fogalmazódik meg számunkra — ismerik el a kontinentális filozófusok. Ugyanez analitikus terminusokban úgy hangzik, hogy az igazolás minden fajtájától megkívántatik az igazság elősegítése, az igazság pedig nem redukálható a nyelvre, vagyis minden komoly beszédaktus érvényességi föltétele tartalmaz némi előzetes elkötelezettséget valamely meghatározott metafizikai nézet iránt. Az analitikus filozófusok azonban nem járnak el körültekintően az igazság ontológiájának kérdésében — így Alcoff —, vagy pedig ontológiai elkötelezettségeiket pusztán szemantikai problémák mögé rejtik (például Tarski ekvivalencia-sémája egyáltalán nem minden, amit az igazságról mondani lehet).
Miért éppen a koherencia? A koherenciaelmélet tipikus megfogalmazása: egy vélekedés addig a mértékig igazolható, ameddig az a vélekedés-halmaz, amelyn ek tagja, koherens. Azt persze, hogy mit is jelent az, hogy a vélekedések egy halmaza koherens, különbözőképpen lehet definiálni. A minimalista megfogal mazás szerint a koherencia pusztán konzisztencia, az erősebb megfogalmazás kölcsönös tartalmazást követel meg. Mindkettővel akadnak problémák, ezért az ún. középutas változatot látszik jónak elfogadni, amely szerint a vélekedések egy halmazán belül az elemeknek kölcs önösen magyarázhatóknak kell lenniük.
Ha az igazolás koherenciaelméletét az igazság koherenciaelméletével együtt elfogadjuk, akkor azt állítjuk, hogy “egy állítás akkor és csak akkor igaz, ha egy koherens halmaz tagja”. Ez a megoldás a szerző szerint azért tűnik elfogadhatónak, mert ez az egyedüli, amely lehetővé teszi az igazság ontológiájának újrafogalmazását (rekonceptualizálását).
A tudományt gyakran úgy definiálják, mint egyfajta affinitást két alapvetően különböző entitás között: egy nyelvi egység és egy darabka természet, vagy egy fenomenológiai és egy megtestesült entitás, a propozíciók egy rendszerezett halmaza és a Ding an sich között. Az igazságnak a kettő metszéspontjában kellene lennie, mint valami hídnak a két világ között, a szerző szerint viszont az igazság alapvető építőkockáinak átszabására van szükség. A tudás, valóság, társadalmi gyakorlat és hasonló fogalmak koherencián-alapuló újragondolása ráadásul megoldást adhat mindazokra a problémákra, amelyeket pl. a fundamentalista filozófia vagy a nihilista episztemológia vet föl. Másik előnye, hogy sokkal realisztikusabb, sokkal inkább kivitelezhető elmélet, mint azok, amelyek a gondolkodás interpretálatlan, preteoretikus és tapasztalati szintű leírását adják. A koherenciaelmélet szerint egy vélekedést más vélekedések igazolnak, ami azt jelenti, hogy a vélekedések és a transzparens, extradiszkurzív valóság közti korrespondencia-reláció a tudásnak nem követelménye.
További ok az, hogy egy olyan módszert javasol, ami által megérthetjük, hogyan játszhatnak szerepet látszólag teljesen különböző elemek, mint pl. a politikai és morális megfontolás, a hatalom és a kívánság, vagy akár a különböző metafizikai nézetek az elméletválasztásokban és a vélekedések igazolásában. Ahol a tudománynak a koherencia az alapvető kritériuma, és ahol az egész hálózat jelentőséget kap a folyamatban (persze különböző részei különböző fokon), ott sokkal könnyebbé válik számot adni a politika szerepéről a tudományban, az etikáéról az episztemológiában és a kívánságéról a filozófiában.
Egy következő ok lehet a koherenciaelmélet melletti elkötelezettségre, hogy — legalábbis a szerző szerint — ha koherencián alapuló episztemológiát fogadunk el, lehetőség nyílik a tudásnak egy immanens leírását adni.
Akadnak persze problémák magán az elméleten belül is. Úgy tűnik, csak igen nehezen lehetne megszabadulni a koherenciaelmélet olyan fölösleges tulajdonságaitól, amelyek lehetővé teszik, hogy koherens fikciókat igazoljunk, de lehetetlenné, hogy a bizonyítékok közül az élményeket és a tapasztalati forrást részesítsük előnyben. További probléma lehet, hogy lehetetlen kivédeni a koherens rendszerek közti abszolút relativizmust is. A könyv meglehetős része azonban a következő ellenvetésekkel és a rájuk adott válaszokkal foglalkozik.
A koherencia mint tudományossági kritérium nem áll szükségszerű kapcsolatban az igazsággal. Attól, hogy egy vélekedés és a vélekedések egy halmaza között koherenciát találunk, maga a vélekedés még nem föltétlenül igaz. A föladat az, hogy ki kell mutatni, hogyan válhat a vélekedések egy halmaza pusztán a koherencia által igazzá. A koherenciaelmélet újabb verziói jó választ tudnak nyújtani erre az ellenvetésre, alapvetően azáltal, hogy az igazság ontológiáját illetve a valóság és az igaz vélekedések relációját újragondolják. Az első három fejezet Gadamer és Davidson elképzeléseinek összevetésén alapul, azzal a meglepő konklúzióval, hogy kettőjük igazság- és interpretáció-elmélete alapvetően azonos, kicsit más terminológiában megfogalmazva. Alcoff értelmezésében mindketten az igazság ún. immanens elméletét adják, mivel egyikük sem keresi azt a kijelentések vagy a szöveg mögött, mint eleve meghatározottat. Az igazság annak az értelmezési folyamatnak az eredménye, amelynek során egyrészt megpróbáljuk koherenssé tenni az adott szöveget vagy kijelentéshalmazt, másrészt megteremtjük az összhangot a saját ill. a másik szöveg/beszélő vélekedéshálózata között. Így mind Gadamer, mind pedig Davidson úgy látják, hogy a koherenciára kell építenünk, sőt, az igazság is ebből születik.
Egy másik ellenvetést is szokás tenni a koherenciaelmélettel szemben, és bár ez nem csak föltétlenül az elméletnek szól, a szerző szerint ez az egyik legkomolyabb ellenvetés. Descartes régi elképzelése, hogy a tudás kivonatolható néhány állításra, amellyel aztán összhangba lehet hozni egyéb állításainkat is, sajnálatos következményekkel járt, pedig Aristotelés, Wittgenstein, Ryle ill. az amerikai pragmatisták tisztában voltak vele, hogy a propozicionális tudás nem az egyetlen fajta tudás. A feminista episztemológia és a mostani kontinentális tudományfilozófia hajlamosak rá, hogy azt gondolják: a tudás csak olyan különböző alkalmazások tere, amelyek végül lefordíthatók valamilyen propozicionális formára vagy logikai sémára — az efféle koherencián alapuló episztemológiák tehát ismétlik a hibás hagsúlyeltolódást. Mivel pedig a koherenciaelmélet mindent a vélekedésekhez köt, egész vélekedéshálók, állításrendszerek, sőt kijelentéshálózatok jönnek létre. Így a koherenciaelmélet az igazolást olyan folyamatnak látja, amelyben vélekedések egy halmaza versenyeztet, tesztel egy egyelőre kérdéses, állításformájú vélekedést — ezért úgy látszik, a kijelentések, állítások iránti elkötelezettséget csak igen nehezen lehetne megszüntetni. Foucault látszik jó módszert kínálni erre a problémára, amikor a tudást nemcsak vélekedések halmazának, hanem nagyobb egységek, hiedelemrendszerek és életformák összességének tekinti. Az igazság adott diszkurzuson belül legitim emberi cselekedetek eredménye. A koherenciaelmélet emez új, kiterjesztett verziójának bemutatásával a negyedik és ötödik fejezet foglalkozik.
Mivel járul hozzá Hilary Putnam a koherenciaelmélet immanensebbé tételéhez? Gadamert és Foucault-t gyakran antirealistának tartják, Putnam internalizmusa mégis sok hasonlóságotmutat velük. Putnam ragaszkodik a külső, elmétől független dolgok létezéséhez. Abban azonban már nem osztozik a klasszikus, metafizikai realistákkal, hogy csak egyetlen igaz leírás lenne adható róluk. Nincs egy olyan felsőbb nézőpont, ahonnan mindent tudhatnánk. Különböző szemlélők eltérő háttérrel és céllal számos, egyaránt igaz leírását adhatják a világnak. Putnam szerint ezért az igazság, Alcoff olvasatában, nem mutat korrespondenciát a világ bizonyos belső jegyei és egy őket leíró propozíció közt, inkább valamiféle koherens együttállás ez az elméleti leírás és a valóság egy interpretációs modellja között. Dolgok nem léteznek fogalmi sémáktól függetlenül, a világot mi szeleteljük föl dolgokra, amikor egyik vagy másik nézőpontunkat kiválasztjuk. Így tehát mind a tárgyak, mind pedig az őket leíró jelek internálisak a nézőponthoz képest. A Putnam-féle koherenciaelmélet leírását a hatodik fejezetben olvashatjuk.
Az utolsó fejezetben a szerző szemlét tart a legújabb ontológiai és episztemológiai elméletek fölött, s a maga részéről mindenképpen az immanens ontológia mellett teszi le a voksát. A könyv továbbgondolásra méltó ötleteket tartalmaz, bár a problémás kérdések fölvetését mindig izgalmasabbnak találtam, mint a rájuk adott válaszokat — főleg mert úgy látszik, a szerző a kontinentális-analitikus megosztottság tekintetében már elfoglalta a maga álláspontját.
[ Cikk eleje | Jegyzetek ]
1 Linda Martín Alcoff: Real Knowing. New Versions of the Coherence Theory, Cornell University Press, Ithaca 1996, X+240 oldal. Vissza