KRITIKA ÉS SZOLGÁLAT — HUSZADIK FILOZÓFIAI VILÁGKONGRESSZUS
Boston, 1998. augusztus 10 -16.
BOROS JÁNOS
A Boston Globe 1998. augusztus 11-i száma "Kritika és felszólítás a szolgálatra" címen írt a filozófiai társaságok világszervezete, a FISP (Fédération Internationale des Sociétés de Philosophie) által PAIDEIA "védjeggyel" és "Philosophy Educating Humanity" (A filozófia az emberiség nevelője) címmel szervezett huszadik filozófiai világkongresszusról. (A konferencia címe a hivatalos nyelvek mindegyikén kicsit más megfogalmazást és ennek megfelelően bizonyos jelentésbeli eltolódást kapott: "La Philosophie dans L'Éducation de L'Humanité"; "Philosophie als Erzieherin der Menscheit"; "La filosofia en la Educación de la Humanidad"; "Filozofija v Voszpitáni Cselovecsesztva".) Az újságíró a cikk elején megfogalmazza, hogy szerinte mit is érthettek a szervezők a laikusok számára idegenül hangzó szón, nevezetesen, hogy a filozófusok megpróbálnak kevésbé érthetetlenek lenni a "világ" számára, vagy legalábbis igyekeznek nem elveszni a történeti vagy kortárs szakszövegek olvasásában, értelmezésében és kreálásában, hanem ténylegesen is részt vesznek a szélesebb körű vitákban, a társadalom problémáinak és a problémák megoldásainak fölismerésében, kidolgozásában és megfogalmazásában. Olyan cél és követelmény, mely egyidős a filozófiával, akárcsak a vele ellentétes törekvés, hogy a gondolat benső dinamikáját követve a bölcseletnek vállalnia kell a nehezen-érthetőséget, tekintve, hogy kérdései túlmutatnak a hétköznapi gyakorlaton. A Boston Globe újságírója a következőképpen kezdi írását: "Az utóbbi évtizedek a filozófusok számára a magány évei voltak. Amikor a világ a nukleáris háború szakadékának szélén táncolt, a filozófusok nyelvészeti szőrszálhasogatással foglalkoztak. A filozófusok intellektuális értelemben olyanok lettek, mint az egykézzel-tapsolás: senki nem hallotta őket. [...] De tegnap, minden idők legnagyobb filozófus-összejövetelén, bejelentették, hogy újra az igazságot és a jóságot fogják keresni, és problémái megoldásában segíteni kívánnak a gyorsan változó, az új technológiák által befolyásolt társadalomnak, az iskolai értékneveléstől a vallási szélsőségek kezeléséig." Robert Neville, a Boston University professzora a konferencia vezérmotívumának jegyében a filozófiától egyenesen az emberiség nevelését várja: "Mi az igazság, a jóság, a szépség? Hogyan kellene az embereknek a gazdagsággal és a szegénységgel élni? A háborúval és a békével? [...] Csak a filozófia tudja gyermekeinket megtanítani, hogyan kezeljék a bölcsesség válságát." Az ilyen programnyilatkozatok természetesen csak a megnyitó plenáris ülésen hangzottak el, és a különböző rendezvényeken szakmai munka folyt, de tanulságos volt megfigyelni, hogy a nagy pódiumvitákban újra meg újra visszatért a filozófia megnyílásának vagy a társadalmi viták és problémák felé fordulásának témája.
Még az olyan jelentős professzionális filozófusok is, mint Quine, Davidson, Apel, Dennett, Hintikka, Aubenque, von Wright, Strawson, Searle, Danto, MacIntyre, Nussbaum, mélyebben vagy kevésbé mélyen érintették a fő témát. Davidson, Apel, Strawson és a nagy beszélgetőkörben jobbára hallgató kilencvenéves Quine egy pódiumbeszélgetés során azt boncolgatták, hogy miként változott a filozófia az elmúlt évtizedekben és miként hatottak egymásra a különféle irányzatok. Davidson azt mondta, hogy fiatal korában a Harvardon tanult filozófia rendkívül szűk körben mozgott, a nyelv analízise, a jelentés, a megismerés nyelvi aspektusai körül. A filozófia nyelvhasználata a Quine által a Bécsi Kör hatása alá kerülő Harvardon szélsőségesen pontos lett, de ezért drága árat fizetett: csak szélsőségesen szűk területről tudott beszélni. Davidson szerint a filozófiának szüksége volt arra, hogy keresztülmenjen ezen a folyamaton ahhoz, hogy a filozófusok — vagy legalábbis a filozófusok azon része, amely hajlandó volt nyelvét átvezetni ezen a pelyvát égető és aranyon nem fogó "tűzön" — megszabaduljanak attól a nyelvi és fogalmi zűrzavartól, amely a történelem során, de főként az utóbbi kétszáz évben eluralkodott rajtuk. Davidson úgy véli, hogy a vezető amerikai egyetemeken mára sikerült konszenzust kialakítani a filozófiai nyelvhasználatról. Bár a nyelv ontológiai státusáról, a nyelvhasználat módjairól, a referencia és az igazság kérdéseiről továbbra is folynak viták, mára mindenki tudja, hogy mely fogalmak és milyen stílusú szómágiák azok, amelyek elfogadhatatlanok a komoly filozófia számára. Miután a gondos (careful) nyelvhasználat követelményét általánosan elfogadták és szabályait ismerik, Davidson szerint mára megteremtődött annak lehetősége, hogy a filozófia tematikusan szélesebbé váljék, s ne csak a nyelvvel, a referenciával, az igazság vagy a cselekvés puszta fogalmaival foglalkozzék, hanem a világban fölmerülő bármely problémával. A filozófust mára nem is annyira filozófiatörténeti műveltsége, mint inkább nyelvhasználati módja különbözteti meg az egyéb tudományok képviselőitől. A filozófus fő gondja továbbra is a gondolkodás, a nyelv, a cselekvés struktúrája a legkülönbözőbb életmegnyilvánulásokban. Ha valamivel hozzá tud járulni a mai társadalmi-politikai vagy interdiszciplináris vitákhoz, akkor ez éppen a struktúrák pontosabb föltárásának, megfogalmazásának és a nyelvhasználat korrektségének köszönhető, vagy — mivel az abszolút pontosság és az abszolút korrektség elérhetetlen — legalábbis annak a törekvésének, hogy beszéde pontos, nyelvhasználata pedig szabatos legyen. E pontosság és szabatosság kritériuma pedig az úgynevezett analitikus filozófiában műveltek konszenzusa. Davidson megkerülte a kérdést, hogy amennyiben a filozófus saját közösségének beszél, s ezt olyan komplexitással, olyan háttértudás és háttéranyagok gyakran implicit mozgatásával teszi, mint például éppen ő, akkor miként lesz lehetséges e filozófia hatékonyságát kiterjeszteni azokra a területekre, amelyeket egy más hagyományú filozófia az "életvilág" címkével jegyez. Az életvilág aktorainak a legritkábban van idejük arra és bölcseleti műveltségük ahhoz, hogy a filozófiai absztrakció és a gondolkodás "erőssége" olyan fokára jussanak, mint éppen Quine vagy Davidson. A társadalom, a politika és az alkalmazott tudományok cselekvői nem lehetnének cselekvők, ha azt a szintű teoretikus munkát végeznék, ami ma már egy filozófiai PhD hallgatótól is követelmény. A nyelvhasználat ezen különbségei éppen ezért mindig nehezen átléphető korlátokat fognak emelni a filozófia és a politikai-társadalmi világ közé. Davidsonnak esze ágában sem volt szembenézni a problémával, hogy ha a filozófia kilép a piactérre (marketplace), azonnal konfrontálódnia kell a piac zsivajával és hordalékával. Természetesen Davidson filozófiájában strukturálisan megvan a helye a társadalom felé nyitásnak: egyrészt az utóbbi években jelentős szerepet kap nála a kommunikáció, másrészt írásaiban — ha egyelőre a peremen is — megjelentek olyan témák, mint az irodalomelmélet vagy a pszichoanalízis. Azonban, amint Quine politikai megnyilvánulásai távolról sincsenek episztemológiai írásai színvonalán, ugyanúgy Davidsonnak sem azok a legjobb írásai, amelyekben radikális filozófiája megnyitására törekszik. A davidsoni filozófia konzekvenciáit legelegánsabban és szélesebb körben hatóan a konferencia idején éppen Ausztráliában vendégprofesszorkodó Rorty vonta le több írásában, aki, miközben elfogadja az analitikus filozófia eredményeit a nyelvkezelés vonatkozásában, sürgeti, hogy a filozófia forduljon ugyanazzal a radikalitással a társadalom problémái felé, amellyel az "igazság" fogalmának szem előtt illetve "szemmel" tartásával a nyelv tisztogatásán fáradozik, s applikálja az "igazságosság" fogalmát a társadalom folyamatainak elemzésében. A filozófia nyitását sürgető konferencia egyik "szervezési paradoxona" éppen az volt, hogy nem volt jelen az a két kortárs filozófus, aki az utóbbi évtizedekben nemcsak sürgette a filozófia társadalmi felelősségvállalását, hanem a legtöbbet is tette ennek érdekében: a Stanford Egyetemen tanító Richard Rorty és a Frankfurti Egyetem nyugalmazott professzora, Jürgen Habermas.
Ott volt viszont a konferencia fő programjaiban a másik jól ismert frankfurti, Karl-Otto Apel, aki a nagy kerekasztal (Quine-Davidson-Apel- von Wright-Strawson-Grene-Nasr) egyik legaktívabb tagja volt. A frankfurti professor emeritus saját életútját vázolta a klasszikus német filozófiától a pragmatizmusig és az analitikus filozófiáig. Mint elmondta, ők, a nagy harvardi Quine-Davidson generációtól eltérően, a német idealizmus filozófiáján, Kanton, Fichtén, Schellingen, Hegelen, kisebb mértékben pedig Marxon nőttek föl, s nem kis erőfeszítésükbe került az e filozófusok által közvetített szemléleten és módszeren túllépni. E túllépés neki leginkább Wittgenstein és az amerikai pragmatikusok segítségével sikerült. Ez utóbbiak különös intellektuális élményt jelentettek számára, elsősorban Peirce, akinek hatására egyre inkább a nyelv vizsgálata felé fordult. Úgy vélte, hogy a kontinentális filozófia, miközben megőrzi sajátságait és hagyományát, meg kell tanulja a nyelvanalízis leckéjét is.
Természetesen lehetetlenség lenne itt végigmenni a több mint ezer előadáson és valamiféle összegzést készíteni. Ezért arra szorítkozom, hogy néhány, véleményem szerint, jelentősebb előadást kiemeljek, minden végső konklúzió levonása nélkül. Háromezer filozófus soha nem fog egyetlen végső következtetést levonni vagy ilyesmire alkalmat adni. Szerencsére, hiszen a filozófusok föladata éppen a kritika, tehát a folyamatos vizsgálat és az ezzel együttjáró folyamatos, részleges vagy teljes, egyet nem értés.
Először azonban egy szót a konferencia körülményeiről, a szervezésről. Nem hiszem, hogy a világon létezne még egy ország, ahol hasonló könnyedséggel és pontossággal meg tudnának rendezni egy hasonló találkozót. Ennek nyilván számos föltétele van Amerikában, ami sehol másutt a világon nem található meg. — A hely. Bostonban, Észak-Amerika legcivilizáltabb vidékének fővárosában, Új-Anglia legnagyobb urbánus agglomerációjában negyven egyetem vagy egyetemi szintű intézmény működik, köztük olyanok mint a Harvard, az MIT, a Boston University, a Boston College, a Tufts, a Brown, a Northeastern, a University of Massachusetts, a Wellesley College, a Brandeis, néhány órányira van autóval a Yale, és repülővel (ami Amerikában úgy használatos, mint nálunk az autóbusz vagy a vonat) a keleti parti nagy egyetemek, a Columbia, a New York University, a Rutgers, a Princeton, a baltimore-i Johns Hopkins, és még sorolhatnánk. A világ minden részéről ezekre az egyetemekre sereglett kutatók olyan szellemi koncentrációt biztosítanak, ami páratlan az eddigi világtörténelemben. Állítólag csak Bostonban négyszázezer egyetemi hallgató van, akik Amerika mellett a világ minden részéről érkeznek. — Az infrastruktúra. A konferenciát ugyan a Boston University koordinálta, helye azonban nem az egyetem, hanem a bostoni Copley Place-on található szállodaegyüttes (Marriott és Westin) volt. Ez két szálloda-felhőkarcoló, több ezer szobával, a szobák nagy részéből rálátással az Atlanti-óceánra, a Bostoni-öbölre és a szigetekre, a félpercenként négy személyszállító repülőgépet fogadó és elbocsátó bostoni repülőtérre, Boston belvárosára, a Charles-folyóra és az MIT-ra. A két szálloda hatalmas fedett-légkondicionált sétálóutcával, bevásárló- és szabadidőközponttal van összekapcsolva, számtalan étteremmel, konferencia-teremmel, uszodákkal és sportolási lehetőséggel. Egy kisebb légkondicionált üvegfalú város a technika minden vívmányával fölszerelve. Ez a "városi" komplexum, ahol a konferencia zajlott, nem volt hermetikusan elzárva a mindennapi élet zajlásától: a szállodák, az üzletközpontok élték a maguk életét napi sok ezer vendégükkel, s ebben a nyomasztóvá vagy tömegessé soha nem váló "zsivajban", egyfajta modern "piactéren" folytak a konferencia eseményei. Egy egész szállodaváros élte úgy tovább mindennapjait, mintha nem is lett volna filozófiai világkongresszus, több ezer érdeklődővel, s a résztvevők úgy érezhették, hogy teljesen részesévé váltak az amerikai leisured életmódnak. A külföldi résztvevők így akaratlanul is leckét kaptak a pragmatikus American Way of Life-ból, amelyet a látszat szerint — talán éppen egyszerű, ideológiamentes és radikális funkcionalizmusa okán — bármely kultúra tagja pillanatok alatt és gond nélkül elsajátít. A konferencia résztvevői hozzáférhettek elektronikus levelezésükhöz, s a konferenciát hatalmas angol nyelvű könyvvásár kísérte, valamennyi jegyzett angolszász filozófiai és egyetemi kiadó részvételével.
A konferencia tematikáinak puszta fölsorolása is hosszabb listát igényelne. A filozófia klasszikus témái mellett néhány újabb téma is hangsúlyt kapott. A FISP elnöksége (Quesada, Agazzi, Hintikka), a Boston University elnöke (Silber) és Massachusetts kormányzója (Belotti) által tartott megnyitó beszédek után azonnal megkezdődött a szekciók munkája. A konferencia első szekciójának címe "Technológia és kommunikáció" volt, és itt a kongresszus első szakmai előadását Nyíri Kristóf tartotta. Nyíri a kommunikációs filozófia nemzetközi vonatkozásban is jelentős alakja. Erre utal nemcsak német és angol nyelvű publikációinak visszhangja, hanem az is, hogy a tekintélyes amerikai filozófiai folyóirat, a Monist fölkérésére interaktív kommunikációs számot szerkesztett. Nyíri és a hozzá hasonló filozófusok működése által a filozófiának először lehet esélye, hogy új formák közt ismét megtalálja már-már elveszettnek hitt dialektikus, dialogikus-interaktív működésmódját, amely egykor, a nyugati filozófia sókratési-platóni kialakulásánál oly döntő szerepet játszott. Nyíri kísérlete, hogy a filozófiát kivigye az internet interaktív agorájára, mondhatnánk az interagorára, az egyik legfigyelemreméltóbb kortárs próbálkozás a filozófia megújítására. Annak ellenére, hogy az analitikus nyelvfilozófia egyfajta kommunikációfilozófia, kevés figyelmet szentelt a kommunikáció nyelven kívüli formáinak, holott az ember világ- és társadalomviszonyában a kommunikációnak számtalan, a szűk értelemben vett nyelven kívüli formája is érvényesül, nem beszélve arról, hogy magának a nyelvnek is vannak a szemantikaitól különböző, de a szemantikaival inherens viszonyban lévő olyan működésmódjai, melyek eddig elkerülték a filozófia fő áramában dolgozók figyelmét, vagy legalábbis "filozófiai" érdeklődését. A pszichológia, az etnológia és a szociológia már régen fölhívta a figyelmet a verbálishoz kapcsolódó nem-verbális kommunikáció jelentőségére, amely a freudi tudatalattinak a tudat működésére történő hatásával kvázi analóg módon játszik szerepet a szemantikai tartalmak genezisében és azok pragmatikai funkcionálásában. Bár a filozófiában Freud helye mindmáig vitatott és gyakran ignorált, kétségtelen, hogy a tudat és a tudatosság olyan dimenzióira hívja föl a figyelmet, amellyel előbb vagy utóbb újra szembe kell néznie a tudat és a racionalitás filozófiájának. Ugyanígy, a filozófia nem elégedhet meg a nyelv vagy racionális komponensei kipreparálásával és vizsgálatával, hanem figyelembe kell vennie mindazokat a tényezőket, amelyek inherensen vagy kívülről befolyásolják a szemantikai tartalmak kialakulását, működését, megértését, szisztematizálódását. Annál is inkább, mert Davidson ugyan számtalanszor utal az "igazságkereső" filozófia kommunikatív aspektusára, adós marad a kommunikáció elméletének pontosabb tárgyalásával, és mert Habermas ugyan a hatalommentes kommunikációt hangsúlyozza, de nem dolgozza ki az új kommunikációs közegekben rejlő lehetőségek hatalommentes kommunikatív elméletét. Nyíri az új közegekhez és a filozófiának, egyáltalán az emberi gondolkodásnak e közegekben való lecsapódásához, vagy e közegek "visszacsapásához" és ezekhez való viszonyához történeti-filozófiatörténeti perspektívából közelít: amint az írás megjelenése és elterjedése megváltoztatta a beszédmódot, a tudáshoz való viszonyt, a gondolkodást, a kommunikációt, az emlékezést, a történelmet, a hagyományt, és szervezett gazdaságot, politikát, a kultúrát, később pedig filozófiát és tudományokat hozott létre, ugyanúgy az interaktív elektronikus médiákkal és a számítógépes világhálózattal olyan új közeg került a kezünkbe, amely nyilvánvalóan szintén forradalmat fog kiváltani, illetve már napjainkban kivált az emberi társadalom valamennyi szegmensében, a gazdaságtól és a mindennapi élettől a gondolkodás módjaiig és a filozófiáig. Tekintve, hogy a történelemben a beszéd-írás kettősség, majd a beszéd-írás-nyomtatás hármasság megjelenése előképe volt a mai beszéd-írás-nyomtatás-elektronikus közeg "négyességének", Nyíri történeti-strukturális analíziseit az írás-beszéd problematikánál kezdte és a következőképpen foglalta össze az általa képviselt és sürgetett új filozófiai paradigmát: "A humántudományok kialakulása és fejlődése az alfabetikus íráshoz, majd a nyomtatás kifejlesztéséhez kapcsolódott. A humántudományok születő diszciplínáinak eredeti föladata teljesen gyakorlati volt — az új kommunikációs közegek jellegéről való tudást összekötötték e tudásnak a mindennapi életben való fölhasználásával, hogy gazdasági, nevelési és politikai hasznot húzzanak belőle. Sajátosan, a filozófia kezdetei visszavisznek bennünket az alfabetikus írás első megjelenése idejéig. Nincs filozófia egy tisztán szóbeli kultúrában. (Kiemelés B. J.) A nyugati filozófia, kezdeteitől egészen a huszadik századig, az írott nyelv által generált fogalmi viszonyok vizsgálata volt. Ma a nyomtatott szó elveszti a kommunikációban betöltött vezető szerepét. A filozófiának új nevelési-oktatási kihívással kell szembenéznie: a multimediális információtárolás és -csere tagolását kell elvégeznie." Nyíri javaslatát egy új filozófiai paradigmára minden kétséget kizáróan jelentős eseménynek kell tekinteni. Ugyanakkor nem említette paradigmájának további vonatkozásait, nevezetesen, hogy az írás-kommunikáció paradigmát nem kell föltétlenül csak a szűk értelemben vett írásra vagy a szűk értelemben vett kommunikációra korlátozni: az írás-kommunikáció paradigma egy új típusú "ontológiát" is lehetővé tesz, amennyiben például a fizikai világ törvényszerű szerkezetét, a gén-strukturális biológiai világot, vagy az agy-tudat finomszerkezetet és "világviszonyulását" is egyfajta "írásként" fogjuk föl. Egy ilyen föltételezés természetesen túlságosan is kiszélesítené és kezelhetetlenné tenné egyrészt a paradigmát, másrészt a vizsgálat mezejét, már csak azon szerkezeti okokból is, hogy igencsak problematikussá válna a hagyományos író-írás-olvasó hármasság fönntartása. A kiszélesített írásfölfogásnak, kifejezetten vagy sem, ma már számos képviselője van. Egyrészt Dennett multi drafts model-ja szerint a tudat sajátságos narrációval mikroszerkezetileg átírja-átstrukturálja mindazt, ami "beérkezik", aminek következtében az agy által leírt valóság már és még minden szemantikailag tagolt nyelv előtt más időszerkezetű, mint ami "ott kint" van. A tudat és az "én" egy "belülről" és "kívülről" szőtt narratív háló konstruktuma, amely hálót maga is konstruálja, "írja", mint a "narratív gravitáció" vagy akár a "skripturális gravitáció" vagy "kommunikatív gravitáció" középpontja. E középpont szerkezete ugyan nem tisztán írás- és kommunikációszerű, de valami, ami ezekkel szétválaszthatatlanul összekapcsolódik.
Egészen más módon Derrida is hangsúlyozta az írásnak a filozófia szempontjából való fontosságát." Orbán "Language Games, Writing Games: Wittgenstein and Derrida" (Nyelvjátékok, írásjátékok: Wittgenstein és Derrida) című előadásában — melyet többek közt Karl-Otto Apel és Newton Garver is diszkutált — a Derrida munkásságával kapcsolatban általa kidolgozott "írásfordulat-paradigmát" konfrontálta Wittgenstein nyelvi fordulatával, és kimutatta, hogy mindaz, ami Wittgensteinnál mint nyelvjáték működik, milyen párhuzamait találja meg Derrida írásjátékában. Mint monda, "Wittgenstein találata hármas találat, telibe találja a nyelvet, az írást és a kultúrát. A nyelvről a beszédre történő elmozdulással megváltoztatja a filozófia hagyományos nyelvfelfogását és nyelvhasználatát, a nyomtatott betűről az írásra történő elmozdulással szétfeszíti a filozófia hagyományos írásfelfogása és írásmódja kereteit, a könyv kultúrájáról a beszéd kultúrájára történő elmozdulással, az írásbeliségtől a ?másodlagos szóbeliség? (Nyíri), a szkriptoralitás felé mutat." Derrida, a tág értelemben vett írásfogalommal Wittgensteinhoz képest is kitágítja a filozófia játékterét, és filozófiája "írásjátékként", a szöveg(ön)teremtés önfeledt játékaként jelenik meg. Orbán az írás-paradigmát Derridától Sókratésig nyomozva — ahol lehetséges egy olyan szkripturál-textuális értelmezés, mely szerint valójában Platón diktálta a ténylegesen író Sókratésnak az utóbbi neve alatt megjelenő szavakat — a következőképpen zárta előadását: "A filozófia Wittgenstein számára, ugyanúgy mint Derrida számára, egyszerre paideia és paidia. [...] A Derrida által megnyitott játéktér az írás színtere, amelyet csak egy színfal választ el a Wittgenstein által megnyitott játéktértől, a nyelv színterétől. Játékuk azonban különböző játék — Wittgenstein játéka interszubjektív játék, Derrida játéka intertextuális játék" — akár az interagora filozófiája, ahol — a mindenki aktívvá válva, mindenki írva, mindenki szerzővé válva, mindenki "diktálva" szituációban — senki sem lesz többé a szerző.
Nem a Wittgenstein-Derrida párhuzamról, hanem az angolszász-kontinentális filozófia olyan különbségéről beszélt Barry Smith (USA), amely a Wittgenstein-Derrida eltérésre is alkalmazható lenne. Szerinte az angolszász filozófia fő irányaiból hiányzik a filozófiatörténeti szövegek értelmezése, azoknak a mai megértéshelyzettel való konfrontációja és a filozófiatörténeti problematikák időszerűvé étele. A kontinentális filozófiában — amelyet Smith az "egyszerűség kedvéért" kommentárnak nevez — viszont erőteljesebb a történeti szövegekre való reflexió. Véleménye szerint a különbség párhuzamokat mutat az angolszász-kontinentális jogalkotási és jogértelmezési hagyományok eltérésével. Míg az angolszász tradícióban a jog próbája a mindenkori alkalmazás, ahol a viták során folyamatosan alakítják a jogot, a kontinentális jogra inkább a tekintély- és hagyománytisztelet, a vitás jogi eseteknek a korábbi szabályokra való hivatkozással történő eldöntése jellemző. Smith föltette a kérdést, vajon fönnmarad-e ez a kétfajta tradíció a filozófia bevonulásával az elektronikus közegbe (vagy, tehetnénk hozzá, e közeg bevonulásával a filozófiába), és vajon melyik fajta filozófiának fog kedvezni az új helyzet.
A konferencia tanúsága szerint az ismeretelmélet területén számos újítási próbálkozás történik, miközben úgy tűnik, hogy nincs egységes, mindenki által akár csak körvonalaiban is elfogadott álláspont, hanem továbbra is folyik a különböző, a filozófiatörténetből jól ismert irányzatok újabb és újabb érvekkel megtámogatott versengése. A radikális naturalizmustól és transzcendentális materializmustól a tudatimmanens kiindulásokig minden megtalálható volt a filozófiai eszmék ezen piacán. Az utóbbi fölfogás mellett érvelt Ted Honderich (Nagy-Britannia), aki "Consciousness as Existence Again" (Újra a tudatosságról mint létezésről) előadásában abból indult ki, hogy a perceptuális tudat leírása soha nem lehet teljes a naturalista elméletekben, s ezért szerinte abból a fenomenológiai tényből kell kiindulni, hogy perceptuálisan mindig tudatában vagyunk egy valamilyen módon változó világnak, a dolgok totalitása állandó változásának. Tekintve, hogy a tudatosságnak közvetlenül, levezetés nélkül megjelennek a dolgok, a "tudatosságot magát szó szerint úgy érthetjük, mint téridőben létező dolgok" sokaságát. A tudatosság mint a létezők tudatossága Honderich számára kielégítően biztosítja, hogy elfogadhatjuk a tudatosság valóságosságát. A tudatosság valóságosságában persze senki nem kételkedik, ám Honderich föl sem vetette, következésképpen nem is tudta megoldani azt a nem éppen új kérdést, hogy a tudatban közvetlenül, levezetés nélkül megjelenő dolgok kapcsolata az "ottlévő" dolgokkal a tudat számára közvetlenül megjelenik-e vagy sem — ha igen, akkor a tudatnak megjelenő kapcsolatok milyen kapcsolatban vannak a tényleges kapcsolatokkal (és így tovább), ha pedig nem, akkor milyen módon tudja garantálni, hogy a tudatközvetlen dolgok ténylegesen a világ dolgai.
A szkepticizmus ismert analitikus kutatója, Peter D. Klein (USA) "Why not Infinitism?" (Miért nem infinitizmus?) c. előadásában amellett érvelt, hogy a fundacionizmus (értsd például korrespondentizmus vagy empirizmus) és a koherentizmus (racionalizmus) mellett a pyrrhonikusok még egy harmadik tudásigazolási eljárást is föltártak, nevezetesen az infinitizmust (mely szerint vélekedéseink indokai végtelenek), s ezzel el lehet kerülni mind a körkörös érvelést, mind az önkényességet. Sajnos Klein nem tért ki a "végtelen" fogalma megértésének paradoxonaira és nem gondolt Kant javaslatára, aki az ilyen jellegű gondolatmenetekre inkább a megfelelőbb "indefinitizmust" javasolja, amely a nagyzoló "végtelen" fogalommal szemben annyit jelent, hogy a megismerés folyamata részben bizonyított hipotézisek sorozatán keresztül a beláthatatlan jövő felé, a meghatározhatatlan "vég" felé halad.
A nemrégiben Magyarországon járt McDowell Mind and World könyvének immár évek óta tartó diszkussziója a konferencián is folytatódott. Ezen ismeretelméleti mű minden elismert értéke mellett is túlságosan rabja Strawson nagyon is angolszász Kant-értelmezésének, amely végső soron föláldozza a racionalitást az empirizmusnak, ám ez az empirizmus sajátosan racionális paradoxonokra vezet. Michael Pendlebury (Dél-Afrika) elfogadja McDowell és Putnam föltételezését, hogy objektív megismerés csak azért lehetséges, mert a percepció által nyitottak vagyunk a világra, de szerinte egyikük sem ad megfelelő magyarázatot a percepció és a perceptuális ítéletek közti kapcsolatra. Pendelbury szerint a percepciók azáltal válnak perceptuális ítéletekké, hogy be vannak ágyazva a tudatosság és a gondolkodás "magasabb" mintázatú struktúráiba. Szerinte ez a beágyazottság magyarázza, hogy a perceptuális ítéletek mint a megfelelő percepciók finomításai ténylegesen a percipiáló szubjektumtól független valóságra vonatkoznak. Pendlebury valójában félreértette McDowellt. Egyrészt McDowell-lel szemben McDowell véleményét emlegette. Ugyanis előadásában McDowell-lel szemben bemutatott tézise éppen megegyezik McDowell tézisével. Az ismeretelméleti kérdés elsősorban nem ott van, hogy a percepciók miként kapcsolódnak a perceptuális ítéletekhez, hanem ott, hogy a percepciók és az ítéletek miként kapcsolódnak az ottlévő vagy kintlévő dolgokhoz, és miként garantálhatjuk a "bentlévő" perceptuális ítéletek valóságmegfelelését. Pendlebury sajnálatos módon pusztán sajátjaként ismételte el McDowell elméletét — McDowell ellen.
Az ontológiai-ismeretelméleti programok keretében Lendvai L. Ferenc egy sajátos ontológiát mutatott be, melyet "transzcendentális materializmusnak" nevezett "On the Possibility of Transcendental Materialism" (A transzcendentális materializmus lehetőségéről) című előadásában. Véleménye szerint a transzcendentalitás fogalmát nem kell az idealizmusra szűkítenünk, nagyon is jól elgondolható a transzcendentális materializmus is. Ezt a típusú összeköttetést Marx tette lehetővé, ez azonban a marxizmus politizálódása miatt hosszabb időre kikerült a figyelem középpontjából. A materializmusnak kétségtelen lehetséges transzcendentális értelmezése, és lehetséges például a naturalizmust is transzcendentális materializmusnak nevezni. A transzcendentális filozófiai hagyomány radikális materialista változatát Marx dolgozta ki, ám az sem tagadható, hogy az elmélet strukturális gyökerei Kantig, sőt legalább Hume-ig nyúlnak vissza. Egy transzcendentális materializmusnak azonban még tematizálnia kellene, hogy miként viszonyul a "transzcendentális" kanti és huszadik századi fogalmához, és elméletében mi a helye és szerepe az e fogalom értelmezésében döntő jelentőségű "tudatnak".
A konferencia a "paideia" jegyében zajlott, és föltűnően nagy számban hallhattunk előadásokat a nevelés filozófiájáról, valamint a "filozófia gyermekeknek" kérdésköréről. G. Havas Katalin "Learning to Think: Logic for Children" (A gondolkodás tanulása: logika gyermekeknek) c. előadásában azt taglalta, hogy a gyermekeknek szóló filozófiát úgy kell fölfognunk, mint a gondolkodás tanítását. Az egyik filozófiatanítási lehetőség a történetek mesélése, melynek során mesékkel bizonyos logikai struktúrákat közvetítünk a gyermekeknek. Elsősorban azt kell megpróbálnunk, hogy logikai játékok köré fonjunk történeteket. A legjobb módnak G. Havas Katalin azt tartja, ha a gyermekek mindennapi játékának logikai struktúráit kutatjuk, s ezek különféle átalakításai révén próbáljuk a gyermekeket a logikus gondolkodásra tanítani. G. Havas a logika tanítását tartja fontosnak, amelyet természetesen ki kell egészítenie etikai és olyan "ismeretelméleti" illetve "kritikai" nevelésnek, mely a gyermeket korán rászoktatja a világ többszempontú szemrevételére, a különböző vélemények mérlegelésére és az önálló vélemény kialakítását eredményező független gondolkodásra. Mint Matthew Lipman (USA) "What is Happening with P4C (Mi történik a P4C-vel — ahol a P4C a "Philosophy-for-Children", filozófia gyermekeknek tréfás angol rövidítése) c. előadásában kimutatta, az utóbbi tíz-tizenöt évben föllendülő "filozófia gyermekeknek" mozgalomnak immár több irányzata van (bár nem mutatta be ezeket az irányzatokat). Az általa képviselt P4C legfőbb föladatának azt tartja, hogy a gyermekeket a figyelmes gondolkodásra, jobb gondolatmenetekre és ítélethozatalra szoktassa, s megtanítsa őket, hogy rossz fogalmakat miként ismerjenek föl, elemezzenek és javítsanak ki.
A konferencia "paideia" témájára reflektálva Evandro Agazzi (Olaszország) "Science and Humanities in the New Paideia" (Tudomány és a humántudományok az Új Paideiában) c. előadásában arról beszélt, hogy a paideia átfogó fogalom, mely a világnézetet, az ember, az értékek értelmezését is magában foglalja, és tartalmazza a "helyes cselekvés" elveit. A modernitás azonban szétszakította ezt az egységet. Agazzi szerint ma új helyzet áll elő, amikor a természettudomány behatol az emberről alkotott értelmezésünkbe, valamint a mindennapi környezetünkbe, aminek eredményeként újra arra kellene törekednünk, hogy összekapcsoljuk a humántudományokat és a természettudományokat. Az itáliai filozófus adós maradt annak a, C. P. Snow "két kultúráról" írt esszéje óta nyitott kérdésnek, hogy miként is lehetne a kétféle gondolkodás- és tudásmódot közös nevezőre hozni, és egy sikeresnek kikiáltott közös nevezős tudást hogyan és mire lehetne használni.
A konferencián a filozófia valamennyi hagyományos és új területéhez voltak plenáris ülések, szimpóziumok, kerekasztal-beszélgetések, szekcióülések vagy poszter-szessziók. A konferencián egyértelműen megnyilvánult az angolszász filozófia világméretekben erősödő vezető szerepe. A konferencia öt hivatalos nyelve közül a legtöbb előadás angolul hangzott el és a plenáris diszkussziók kivétel nélkül angolul zajlottak. A magyar résztvevők az angol nyelvű szekciók munkájához járultak hozzá elfogadott anyagaikkal; Bimbó Katalin "Dual Identity Combinators" (Duális azonosság kombinátorok); Boros János "Representationalism and Antirepresentationalism: Kant, Davidson, Rorty and McDowell" (Reprezentacionalizmus és antireprezentacionalizmus); Boros János és Guttmann András "On Genophilosophy" (A génfilozófiáról); Darvas György "Ontological Levels and Symmetry Breaking" (Ontológiai szintek és szimmetriatörés); Hell Judit "Women's Issues and Multiculturalism" (Nőkérdés és multikulturalizmus); Hronszky Imre "Technological Paradigms" (Technológiai paradigmák); Kiss Endre "Philosophical Principles of Literary Objectiveness" (Az irodalmi objektívség filozófiai elvei); Koós Ágnes Katalin "Values and Their Collisions" (Értékek és ütközéseik). A magyarországi résztvevők előadásai tematikájának sokfélesége jól tükrözte azt a pluralitást, amely a kilencvenes évek magyar filozófiáját egyre növekvő mértékben jellemzi.A filozófiai konferencia utolsó szessziójának témájával a szervezők mintha rá akartak volna cáfolni a Boston Globe kritikájára. Tevékenységük korántsem egyenértékű az egykézzel-tapsolással, a szőrszálhasogatással: igenis határozottan föllépnek a béke érdekében és a nukleáris fenyegetés ellen. A szesszió címe "International Philosophers for Peace and the Elimination of Nuclear and Other Threats to Global Existence" (Nemzetközi filozófusok a békéért, a nukleáris és egyéb fenyegetések kiküszöböléséért) volt. Lehetséges, hogy a világ ügyeiben a nemzetközi filozófusoknak már csak tízéves lenne a lemaradásuk? A filozófusok megfogalmazták szándékukat, hogy ismét be kívánnak avatkozni a világ folyásába. A kérdésre, hogy ez sikerül-e és miként, csak a következő évtizedekben tudunk majd megnyugtatóan felelni — ma csak a puding próbájáról szóló pragmatikus angol közmondás ismételgetésével válaszolhatunk.
[ Cikk eleje ]