Színészbál a Fekete Sasban (Hommage a Déryné Széppataki Róza)

(A színpad közepén öltözőasztal, tükörrel, székkel, fogassal, baloldalt hintaszék, benne arctalan, nemtelen, ruhátlan, könnyen mozgatható embernyi bábu ül – a „mindenkori partner”. A színpad jobb oldalán mozgatható ekhós szekér.

 

Déryné az öltözőasztalnál ülve egy levél utolsó sorait rója papírra. Az írás befejeztével a hintaszékben ülő bábu elé járul „instanciázni”, miközben felolvassa az imént megfogalmazott levelet.)

„Mélyen Tisztelt Tekintetes Úr! Előre is engedelmet kell kérnem, hogy a Tisztelt Urat soraimmal terhelem. Midőn szerencsés valék a Pesti Színház tagja lenni, volt tagtársaim több ízben fölszólítanának: vállalnám el az anya és a dáma szerepeket is. De én akkor csak daljátékra voltam szerződtetve, és képtelennek érzém magamat oly szakra, melyben nem igen volt gyakorlatom. Most, miután két év olta szüntelen anya és dáma szerepeket játszom, szerény bizalommal merészkedem ezen szakra magamat ajánlani. Ha szükség leend reám, s a Tekintetes Úr kegyét megnyerendem, esedezem, méltóztassék ezeránt véleményéről tudósítani, s az el nem fogadás esetében kegyes válaszára méltányolni, mely válaszát méltóztassék Marosvásárhelyre intézni, hol szerződésem június másodikáig tart a társasággal.”

(Rövid ideig várakozóan néz farkasszemet a bábuval, majd lassan összegyűri a kezében szorongatott papirost.)

Nincs válasz, Tekintetes Direktor Úr? Nem méltóztatik válaszolni Déryné Széppataki Rózának? Egy icipici rollé sem jut nekem, Bartay András? Már epizodista sem lehetek az ország első színházában? (Rázni kezdi a bábut.) Hát miféle direktor maga? Épp annyira könyörtelen, mint elődje, az angyali szelídségű Bajza József volt, aki mindenható intendáns létére Földváry Gábor alispán parancsszavára kitagadta társulatából a pesti Színház megnyitásakor Kántorné asszonyt, legnagyobb tragikánkat? Pedig Sappho feledhetetlen alakítója akkoriban még csak negyvenhat éves volt… Nem tudott idejében megjelenni, mert megbetegedett Várad-Olasziban, vastagra dagadt lábakkal vergődött el Debrecenig, végül kifakadt lábakkal Pest-Budáig, és vétlen késedelme ellenére szóba se álltak vele. Azt üzenték neki, ha már nem sietett megjönni a színházavatóra, „van még vidéken színház, ahol ellehet”… Istenem, pedig mennyire vágyott arra, hogy annyi vándorlás, hányattatás után megnyugodjék, és révbe érjen a nemzet első színpadán. Lábának nyomorúságát is ott kapta, midőn Budán tanyázott a társaság, s télen hóban-fagyban átjártak Pestre játszani! A csolnakba nagy szelek idején becsapott a Duna vize, és ő fellépvén a hideg színpadon, megfagyott a lába… Akkor nekem kínálták föl a szerepeit, de nem fogadám el. Hogyan gyilkolhatnám meg a magasságot s vele együtt magamat? Talán a színészet nem veszített az ő mellőzésével, mert hát ott virult helyette a nagy reményt nyújtó s naponta előre haladó Laborfalvi Róza… Se emberiességből, se méltányosságból nem fogadták őt, s mire végül csak meglágyult iránta a pesti urak szíve, akkorára már ő utasította vissza önérzetből a kiebrudalást követő befogadást. Mielőtt végleg elhagyta volna Pestet, néhány napra hozzám költözött, én istápoltam, míg Kassára nem vándorolt… Megesküdött előttem: „Történjék bármi, ha éhen haldokolnék is az útfélen valahol, s ők térden csúsznának előttem, én arra a színpadra fel nem lépnék… Igazok van: van még színpad a világon!”

Bartay tekintetes úr, maguk úgy kegyeskednek eldobni bennünket, mint egy elnyűtt cipőt… Hát ötvenévesen végleg tűnjek el a süllyesztőben? Tekintetes úr, én már nem akarok ragyogni. (Elérzékenyül.) Csak a mindennapit megkeresni… A férjem már régóta hív magához, mióta elhírelték neki mellőztetésemet. De nekem még adósságaim vannak, s miből törlesztem, ha nem keresek? Déry szívesen lát a birtokon, de meghagyá, hogy egy ujjnyi színészi rongyot, egy fillér adósságot se vigyek magammal… Nem, nem hagyhatom el a pályát végképpen.

(Fokozatosan a közönség felé fordul, miközben a bábut a földre ereszti.)

Két esztendeje a sors játékszereként még jómagam is színidirektor valék Kolozsvárott, amikor pipogya sógorom, Kilényi Dávid reám varrta a társulatot. Akkoriban azt zengedezték az újságok, hogy örömüket nyilvánítják ki ezen új fordulaton, „meg lévén győződve, hogy Déryné műismerete, ügyessége, szépízlése s megülepedett tapasztalatai a színháznál sok és lényeges javításokat eszközlendenek, melyeket eddig hiába vártunk.” Igazgatóként fél év múltán megbuktam, mert akkorára már rég lelohadt Erdély nagyurainak adakozó kedve, és méltó társakat se tudtam magam köré toborozni. Aztán – mint megannyiszor – kifutottam Erdélyből, s most sokadszorra ismét itt vagyok. Pestről a kritikusok fanyalgása űzött vissza, meg az a szörnyű nagy távolság, ami ott tátong színész és közönség között. Lám, Kolozsvár után mily melegen fogadtak a jó vásárhelyiek… Pedig Dávid sógorom segédletével az a fiatal karmesterné, az a pipiskedő Gócs Anikó szerre megkaparintotta a legjobb szerepeimet, s mégis a jutalomjátékom alkalmával nekem virágkoszorút, az újsütetű primadonnának pedig hagymakoszorút ajándékozott a publikum…

(A bábu fölé hajol, mintha költögetné):

Pakoljunk, Dávid sógor, szedjük föl a sátorfánkat! Már eleget tanyáztunk Vásárhelyen, irány Csernáton, vár bennünket Brassó! Megígértem a szászoknak, hogy elénekelem nekik Bellini Normáját!

(Lehajol a bábu után, megragadja, magával húzza az ekhós szekérig, fellöki az ülésre, odaáll a szekér rúdjához, és néhány lépésnyit előrébb húzza. Közben előbb halkan, majd fokozatosan erősödve hangzik Bellini zenéje. Déryné elengedi a szekér rúdját, mialatt a háttérben elhangzik az ária, óvatos léptekkel a színpad előterébe megy. Megtorpan, a zene halkultával a következő szöveget lassan hátrálva, majd a hintaszékbe lehuppanva mondja.)

Istenem, immáron tizenhét esztendeje, hogy először Brassóban jártam… Nagyvárad, Kolozsvár, Szeben után érkeztünk a Cenk alatti városba. Rossini Sevillai borbélyával kezdtük, s azzal fejeztük be ottani időzésünket, és a két előadás között negyedfél hónap alatt hatvan darabot játszottunk!… Pedig már Brassó előtt baljóslatú jelek mutatkoztak. Egy oláh falu jobbágyai majdnem agyonvertek minket, tilosban legelésző lovaink miatt. Ördögfattyaknak néztek bennünket, és csak Szentpéteri vasökle, meg a többiek rozsdás kardjai szabadítottak meg a kaszára-kapára kapott parasztok haragjától. A brassói szászok se fogadták a társaságot valami fényesen, pedig számos darabot énekeltünk-játszottunk a nyelvükön. Azok a régi, feketén komor épületek se üdítették fel az ember kedélyét, igen idegennek tűnt minden. Végül csak jóra fordult a sorunk, a pandúrfelkelés elől oda menekült havasalföldi bojárság lett a leghűségesebb publikumunk. Váltig csábítgattak bennünket – főképpen Ghica hercegék –, hogy várjuk ki velük Brassóban a rebellió leverését, és kísérjük őket Bukarestbe, ahol majdan tejbe-vajba fürösztenek… De lám, Brassó sem a régi, alig sikerült egytucatnyi előadást megtartanunk. Mint annyiszor, most is felbosszantott Dávid sógorom tehetetlensége és a velem való méltánytalan bánásmódja. Mert akármit is írtak előbb a pesti, majd a kolozsvári lapok, hogy Déryné még mindig, bármilyen szerepet el képes játszani! Nem, nem hallgathatok erre a nyámnyila Kilényire, ha már gyermekkori játszópajtásomnak, Mátray Gábornak sem adtam igazat, amikor a szememre hányta: miért szaladtam el Pestről alig egy évvel a színház megnyitása után?

(Feláll, és sietve közeledik a szekérhez.)

Ha valahol nem játszhatom kedvem szerint, továbbállok! Azok a szerepek, amiket most játszanom kell, nem állnak jól nekem…

(A szekérhez érve lerángatja a bábut az ülésről, és a hintaszékbe hajítja.)

Soha többé nem szegődök mellétek, Dávid sógor, engem senki se tarthat vissza, ha rám jön a mehetnék. Vannak még városok Erdélyben, ahol várnak rám, vannak még színtársulatok, ahol tárt karokkal fogadnak.

(Nagyot ránt az ekhós szekéren, s a továbbiakban, ahogy elhangzik egy-egy városnév, egy-egy sajtóidézet, ismét ránt rajta egyet, fokozódó erőlködéssel. Amíg a lentebbi „hangjáték” tart, Déryné előkotor az ekhósszekérből egy-egy jelmezdarabot, kalapot, kesztyűt, ernyőt, és némajátékkal, „korhű” gesztusokkal „produkálja” magát).

 

I. férfihang: Mostanában Székelyudvarhelyt is színészek múlatják magukat és a közönséget, Déryné is köztük van. Ide érkeztükkor némely előkelő urak a módosabb házakat személyesen keresték fel pártfogásért, és a siker mintegy hetven bérletváltó lőn. Azóta rendesen játszódhatnak a városháznál, a három és fél ölnyi színpadon.

I. női hang: Déryné csinos öltözködése annál kitűnőbb, minél rondább a többieké, de korával kiáltó ellentétben álló szerepei, meg a társaság, mellyel vándorol, és a hely kicsinysége a régen szerzett művészkoszorút nagyon elzúzzák.

II. férfihang: Désen már egy, több mint két hónap óta itt mulató színésztársaság adogatja váltakozó szerencsével a jó darabokból már kifogyva haszontalan silányságait… E társaságnak nincs feje vagy igazgatója, mint szokás más vándortruppoknál. Ők szabad köztársaság, mindnyájan egyenlő jogokkal és kötelezettségekkel bírnak. Tagjai közt említendő Déryné, aki előrehaladott kora dacára is hívebben betölt bármely szerepet, mint sok, élete tavaszában lévő fiatal színészné, ő e kis körnek szenteli színi élete végnapjait.

II. női hang: Déryné nálunk vendégeskedett, Máramarosszigeten. Anyaszerepeket is játszott: a Fehérekben az anyát, a Szökött katonában Kamillát, és kedves híres szerepe lett az Egy pohár vízben Malborough hercegnő. Kivételesen egyszer-másszor operadrámákat is adott elő, mivel az Operához többször nem jutott.

 

Egymásba vágó, egymásba kavarodó férfi, női hangok:

Déryné ismét Kolozsváron!

Déryné Tordán!

Déryné utolsó fellépése Kolozsváron!

Déryné Szegeden színészgyerekekre ügyel…

Dérynét Szegeden kifütyülték…

 

Újabb női hang: Déryné vendégjátéka iránt Nagyváradon a közönség nem sok részvétet mutata, mert az egykor magasztalt színésznének a játékköltség egy részét saját erszényéből kellett kipótolnia.

(Mire a „hangjáték” véget ér, a szekérrel a színpad közepére áll, majd kimerülten a hintaszékbe ereszkedik.)

Mindenütt búcsúztatnak, pedig még élek, mindenütt rögöt hajítanak reám… Talán elevenen akarnak eltemetni?… A váradiakra haragszom a legkevésbé, mert ők soha nem kényeztettek el hódolatukkal, ragaszkodásukkal, pedig nyolc ízben kíséreltem meg a szeretetüket megnyerhetni. Sem a szívük, sem a zsebük nem nyílt meg előttem… Nagyon-nagyon elridegültek a színháztól, pedig első ottani fellépésem alig két esztendővel a drága jó Sándorffy doktor halála után következett… Ha nem tisztelném annyira ismeretlenül is az emlékét, azt mondanám, ő a vétkes abban, hogy ennyire fukarok lettek a színház iránt, hiszen az az eszement orvosdoktor élt-halt a teátrumért, tíz évet áldozott rá az életéből, és minden vagyonát a társulatra pazarolta. Tönkremenetele után hiába kínálta kótyavetyére  a bihari uraknak, nem kellett senkinek, pedig több mint háromszáz színművet találtak a hagyatékában és Erdély meg Magyarhon legnagyobb díszlet- és jelmeztárát… Akkoriban egyetlen magyar város sem dicsekedhetett oly hosszú ideig állandó színésztársasággal, még sem kellett, még Beöthy Ödön méltóságos úrnak sem… Mi pediglen két év múltán, első ottjártunkkor egyetlen hónap leforgása alatt tíz operával és nyolc színművel kedveskedtünk nekik. A váradiak kedvéért még a Sevillai borbélyt is elővettük, pedig több mint egy esztendeje nem játszottuk már…

(A háttérben felhangzik Rozina áriája.)

Váradon gyakran kísérte balszerencse a különböző társulatokat. Néhány esztendeje Fáy Elek társasága fészkelte be magát a Fekete Sasba. Őszig szerettek volna ott maradni. Három hónap leforgása alatt ötvenhét előadást tartottak, szinte másodnaponként felléptek a Fekete Sas szálájában. A júniusi tűzvész vetett véget sikeres ottani időzésüknek. Leégett Újváros nagy része, a fogadóval együtt. A tűz martaléka lett a ruhatár, megannyi díszlet…

Engem a következő, nyolc hónapos vendégjátékuk idején hívtak meg néhány előadásra, Kántorné és Egressy Gábor mellett a társulatot erősíteni. Mit is mondhatnék? Vegyes érzelmekkel fogadott az újraépült Fekete Sas közönsége… Victor Hugo Angelójában Tisbe szerepéért még koszorút kaptam a váradi publikumtól, a következő fellépésem is – a Honművész krónikásának tanúsága szerint – sikert aratott, de két nap múlva az érdeklődés hiányában elmaradt az általam fölajánlott Heilbronni Katalin. A Honművész levelezője sem átallotta megírni, hogy „Déryné nem bírt annyi mágnesi erővel, hogy nézőket varázsoljon az előadásra”. Ugyanő másnap Rossini Tancrédjében nyújtott alakításomról azt írta, hogy „Almeida szerepében Dérynét látni és hallani gyönyör”, de ezen jutalomjátékomat követő napon Blumnak az általam magyarra ültetett Aranyműves leánykájában ismét fanyalogva fogadtak. A derék színházi krónikás nem habozott papírra vetni, hogy „az ilyesmi szerepek már nem Dérynének valók”…

A hol hideg, hol meleg fogadtatás s ezen sikertelen búcsúfellépés után akkor kívántam a váradiakat viszontlátni, amikor a hátam közepét… Akkor még nem is sejtettem, hogy Kilényi kolozsvári társulatával még ugyanabban az évben, ősszel visszatérek oda, fél évig vesztegelni… Mert utolsó, hosszadalmas váradi időzésünk olyan volt, mintha… vesztegzár alá kerültünk volna!… Dávid sógor berezelt némi erdélyi portyával egybeszőtt nagysikerű, öthavi kolozsvári múlatásunktól, és az általa süllyedőnek vélt hajónkat váradi vizeken futtatta zátonyra…

Eleinte tódult a közönség, de jöttek a kellemetlen őszi napok, szüntelen esett, borzasztó volt a sár. A váradiak közül senki nem kívánt a meleg szobájából kibújni… Nagy zavarba jött a sok tagból álló színésztársaság. Összeültünk, tanakodtunk, hogy mit tegyünk? Kolozsvárra csak nem mehettünk vissza szégyenszemre ily hamar… Direktorunk hajdani sikerei színhelyéről, Kassáról kezde ábrándozni, mondván: azok nem bánják az esőt, a hideget, mint a váradiak. Végül kisütötték, hogy én menjek követségbe a felvidéki városba, mert ott mívelt közönség van, sok főúri pártfogó, és én, „panyi Dérycska” 1818 óta számtalan fellépésemmel rengeteg babért arattam a tót-magyar körökben. Sógorom kiszámolta, hogy kereken kétezer váltó forintnyi előlegre volna szükségünk ahhoz, hogy a társulat tizenkét szekérrel átköltözzön Váradról Kassára. Kilényi megszerezte Újváros három legerősebb lovát számomra, és mégis több mint két hétbe tellett, amíg az eső, havas eső szüntelen hullása közepette elvergődtem végcélomig…

Ahogy megérkeztem, első dolgom volt Tóth Zsigmond megyei főpénztárossal beszélni. Az csak ámult-bámult, hogy hol veszem itt magam ilyen istenverte időben. Amikor közöltem jövetelem célját, menten kijelentette, hogy bajosan lesz belőle valami, mert… nincs pénz a kasszában!

(Déryné a hintaszékben ülő bábu elé áll ismét „instanciázni”.)

Tekintetes főpénztáros úr! Méltóztasson megérteni, hogy pénz nélkül nem lesz belőlünk semmi, a társaság ki nem mozdulhat a forintok nélkül annyi készséggel ily időben… Ha nem segítenek, én hiába tettem meg életem legborzasztóbb útját, és mehetek isten hírivel, amerről jöttem, ebben az időben, mikor a kutyát se kellene kiverni…

(A közönség felé fordul.)

Választmányi urak! Önök nincsenek megértéssel irántunk? Hiába marasztalnak egymagamban. Ha dolgomat nem tudom véghezvinni, azonnal visszatérek Váradra, Kilényihez. Hiába csábítanak a maradásra, hiába kínálják, hogy szegődjem az itt időző német társasághoz. Én ott, Váradon szerződött tag vagyok, s ha az uraknak ez az utolsó határozatuk, akkor nekem sincs több szavam. Természetesnek találják uraim, hogy egy szegény asszony áldozatokat hozzon pénzben, egészségben ott, hol egy egész vármegye urai a magok részéről nem érzik szükségesnek, hogy a nemzeti ügynek egy kis szívességet tegyenek?…

(Ismét a bábuhoz fordul.)

Ha meghalnék is a borzasztó útban, higgye el tekintetes úr, részemről az volt a legnagyobb áldozat, hogy a tekintetes úrhoz kérni jöttem. Magamat ajánlom!

(Felkucorodik az ekhós szekér bakjára, fázósan húzza össze magán csuklyás köpenyegét.)

Valójában nincs miért haragudnom a kassaiakra sem, hiszen csak „visszaadták” egykori hűtlenségemet… Annak idején, amikor a Pesti színház számára megkezdődött a toborzás, a magas bizottmány elé kerülve megpróbáltam kimenteni magam, mondván, hogy nekem október elsejétől szerződésem van a kassaiakkal. A mézesmázos Fáy András, gyermekkori pajtásom, Mátray Gábor, meg a szigorú Földvári úr felváltva győzködtek, bőven hallatva szirénhangjukat.

 

Fáy hangja: Mit gondol maga, édes Rózikám? Hiszen még ha ott volna is Kassán, szárnyra kellene kelnie, hogy mikor az első állandó színházat alapítjuk Magyarországon, ne hiányozzék innen! Valahára sikerül nyugvópontot találni, s maguknak nem kell többé vándorolniok. Ne ellenkezzék, maga itt kezdett, magának végeznie is itt kell a pályát!

Mátray hangja: Itt tudna most bennünket hagyni, édes Róza? Hiszen csak itt várhat magára dicsőség, csak itt lehet bizonyos benne, hogy tehetsége méltánylatra talál. Itt a kitűnő társaság, a jó orchestrum – ez egészen más, mint holmi rossz cincogás mellett énekelni!

Földvári hangja: Lárifári! Déryné, maga itt marad, punktum! Maga ne törődjék Kassával! Ha visszakövetelik, hát majd mi eligazítjuk a dolgot!

Hát… így estem hűtlenségbe Kassa iránt, a nemzet színháza miatt… Igaz, alig egy esztendős pesti tartózkodás után visszatértem a kassaiakhoz, de addig igen sok, túl sok víz folyt le a Dunán… Akár azon nyomban kigyógyulhattam volna a pesti színészkedésből, amint a választmányi urak rábeszéltek a szerződésszegésre, mert alighogy rábólintottam a maradásra, máris hangnemet váltottak…

Fáy hangja: Mondja csak, édes Rózikám, mennyi havi díjat kíván? Előre figyelmeztetem, ne feszítse magasra a húrt! Most még igen szűkösen kell gazdálkodnunk, s nem ígérhetünk mindjárt az elején aranyesőt.

Egészen zavarba jöttem. Azt se tudtam, nem is kérdeztem, hogy mit ígértek a többieknek. Keveset se szerettem volna, sokat meg nem volt bátorságom kérni. De hát szólnom kellett, és mondám bátortalanul: „háromszáz forintot, váltócédulában”…

Fáy hangja: Annyit nem lehet, édes Rózikám, az még most igen nagy fizetés volna a többiekéhez képest! Ha megadnók, akkor nekik is megnőnének az igényeik, melyeket teljesítenünk lehetetlenség. Ez az intézet a nemzet áldozatából áll elő. Maga is honleány, maga is áldozott már eleget. Áldozzon most is, hogy később, ha már erős kősziklán állunk, és gyökeret vert a csemete, szedhesse a gyümölcseit. Száz pengő forintot fog kapni, többet mindenkinél, mert maga énekes is.

Felvállaltam „honleányi” szerepemet, meg a vele járó áldozatot, az „erős kőszikla” épülése végett… Ott voltam az ország első színházának ünnepélyes megnyitóján. Mindenkinek meg kellett jelennie, hogy legalább egy sornyi szerepet elmondjon Vörösmarty ez alkalomra írt Árpád ébredése című játékában… Én egy dáma szerepét kaptam, ki az új színházba nógatja a járókelőket. Azt mondták, az előadáson oly világos lesz, hogy még a gombostűt is meg lehet látni a színpadon. No, hát akkor egészen új ruhában illik föllépni, mert van elég, de azok sokat utaztak.

(Leveti az utazóköpenyét, alóla előkerül a szóban forgó „új ruha”.)

Csináltattam hát egy egészen új, fejér atlaszruhát, hozzá fejér kreppturbánt, de annyira ment a balgaságom, hogy még legyezőt is egészen újat vettem, meg egy pár kesztyűt is…

(Sorra bemutatja az említett öltözékeket.)

Földváry alispán akarata szerint a színháznak aznap, ha törik, ha szakad, meg kellett nyílnia. Belül csillogott minden, amit a nézők szeme láthatott. De az udvaron, szentséges Jehova! Arra minden erőfeszítés mellett nem értek rá, hogy mindent eltakarítsanak az útból. Itt volt még egy halom homok, amott a malteres láda, tova hányva az építők szerszámai, itt egy rakás kavics, amott kőhalom, habarcs, oltott mész… Alig lehetett behatolni az öltöző szobákig…

Bent, a nők öltözőjében a falak még meszeletlenek, asztal egy sincs, s valamennyi nő ugyanabban a szobában! A szolgák hirtelen asztalokat rögtönöztek össze, szegeket vertek a falba, hogy legyen hová akasztanunk a ruházatunkat. Midőn már föl voltam öltözve, nem állhattam meg, hogy föl ne menjek a színpadra, kikandikálni az előfüggöny mögül: van-e publikum? Tömve volt a terem! A baj abból támadt, hogy én mindent látni akartam, s nem vettem észre, hogy az álfal mögé oda van dugva egy ménykőnagy dézsa, tele az oldalára is kiloccsantott kátrányfestékkel. Már megszólalt a zene, sereglettek föl a színészek az előjátékra. Én meg csak sétáltam ott nagy begyesen, legyezőmmel hűsítve magam. Egyszer csak elkiáltotta magát Éder Lujza: „Jaj, édes néni, oda van az atlaszruhája!” Én előbb csak rámeredtem, gondolván, rosszul áll a dereka, vagy olyasmi. Hát a lányka odaemeli az oldalát a szemem elé: „Itt is foltos, meg itt, meg itt!” Úgy éreztem, mindjárt lerogyok. Első ijedtségemben azt gondoltam: nem léphetek fel ebben az öltözetben! Csak bámultam az odamázolt nagy, fekete pecsétekre… A többi nő mind a maga bajával volt elfoglalva, nem kívánhattam, hogy még velem is törődjenek. Csak a kis Éder Lujza peszterkedett ott körülöttem. „Semmi baj, édes néni, majd gombostűkkel ügyesen ráncba szedegetjük.” Úgy is tettünk, mint mondá. De én azzal az oldalammal nem mertem a nézőtér felé fordulni, s mindig eszembe jutott: hej, rossz előjel ez az első fellépésemkor ebben a színházban! No, de nem vettek észre semmit. Szerencsésen végződött az előadás, és minden baj feledve lőn.

Eleinte vidáman folytak napjaink, a társaságnak jó hangulata volt, mindenki előzékeny volt irántam, osztották számomra a sok szerepet. Csak az hozott bús hangulatba olykor-olykor, midőn láttam, hogy a magasabb körökben nincs nagy hajlandóság a magyar színházat jelenlétökkel díszesíteni. Ha a derék, lelkes polgárok nem bérelték volna ki a középső páholyokat, azok tán üresen tátogtak volna ránk. Még feléje se néztek a színháznak, mintha kárhoztatták volna, hogy a magyarnak is van már színháza. Ha volt is egy-két előkelő ház, mely páholyt bérelt, többször lehetett benne látni a cselédjeiket, mint őket magukat…

Amikor Kassáról visszavergődtem Váradra, Kilényiék már az arcomról leolvashatták sikertelen fáradozásomat. A sógor le is gorombított: ha már így jártam, legalább miért nem maradtam ott, magamat menteni. A társaság többi tagja gyilkos szemeket meresztett rám, pedig hát ki veszített többet az út által, mint én?…

Nem volt mit tennünk, ott rostokoltunk Váradon még jó ideig. Hellyel-közzel még játszottunk egy-egy darabot, mind mélyebbre kerülve az adósságok mocsarába. Többhavi kínlódás után végre Kilényinek támadt egy mentő ötlete: engedélyt kért egy adakozással egybekötött színészbál szervezésére a Fekete Sas szálájában. Direktorunk ötlete találkozott az újvárosi tanács óhajával a tőlünk való mihamarabbi megszabadulást illetően. Már csak koloncnak számítottunk a váradiak szemében, s mire a színészbálra sor került, megszületett a városatyák le is út, fel is út határozata, mely szerint „a táncteremnek a színjátszó társaság részére való átadása a város épületjének károsodására szolgál”, és „annak becse kipingálását elkerülhetetlenné teszi, jövendőre semmi szín alatt a színjátszó társaságnak által ne adódjon, hanem tavasznak kinyíltával pingáltasson ki”.

Hogy hány, de hány tavasz „nyílt ki” azután, míg kipingálhatták, nem tudom, de Várad s Bihar vármegye elöljárói, nagyurai és kiskirályai mind megjelentek nejeikkel a Fekete Sas nagyszálájában tartott színészkergető bálon…

(Előbb halkan, majd mind hangosabban egy keringő dallama hallatszik, fokozatosan annyira erősül, hogy Dérynének valósággal túl kell harsognia. Magával ragadja a bábut, és fokozatosan gyorsuló, eszeveszett keringőbe kezd.)

Szabad az első táncot önnek ígérnem, főispán úr?… Tarirarampapamm… Felajánlhatom a következő valcert, alispán úr?… Tarirarampapamm… Ez a táncom az öné Frimont herceg!… Tarirarampapamm… Gróf Rhédey Ádám, most ön következik!… Tarirarampapamm… Hogy maga milyen kitűnően táncol, Zichy gróf?… Tarirarampapamm… Gerliczy báró, magát is fölírtam a legyezőmre!… Tarirarampapamm… No de kedves Tisza Lajos és kedves Beöthy Ödön, ez nem pártpolitika, nehogy összevesszenek miattam!… Tarirarampapamm… Ah, mily frissen járja, tábornok úr!… Csak tessék, tessék, Csengery Antal!… Parancsoljon velem, Thurzó János úr!… Lám, lám, még hátravannak a Fráter fiúk…, a Hódossyak…, a Hallerek… Csak tessék, tessék, uraim!… Táncolj, Várad!… Táncoltass, Várad!… Táncoltasd meg a korgó gyomrú komédiásokat!… Táncoltasd ki magadból az utak örök vándorait!…

 

(Déryné emlékirata és Enyedi Sándor Déryné erdélyi színpadokon című könyve alapján)

 

Impresszum   -   Szerzői jogok