Jakabffy Elemér emlékiratai (7.): 2/4

Jakabffy ekkor részletesen ismertette a Lasl néven született „harmadik zsidó” szocialista élettörténetét és működését, még azt is megemlítette: annyira ki akarta mutatni megbecsülését a munkástömegek iránt, hogy amikor hozzájuk szólt, frakkban, fehér kesztyűben jelent meg a szószéken, de alkalmazkodott a magasabb társadalmi rétegek szokásaihoz is, és így egy leány miatt párbajt vívott egy román bojárral, akinek golyója életét oltotta ki.
 
– Marx elméletének is vannak hibái? – kérdezte ezután Molnár.
– Igen, mégpedig elméletiek és a gyakorlatban is tapasztalhatók.
– Mi az elméleti hibája?
– Az, hogy az emberekről felteszi: nem önzők, nem vágyódnak magántulajdonra, hanem lelkesen csak a köznek dolgoznak, mert így remélhetik sorsuk jobbra fordulását. A tucatember pedig nem ilyen, és ilyenre nem is formálható.
– És a gyakorlatban is tapasztalhatók?
– Parancsnok Úr! Nézzen oda a kenyérkiosztó helyhez vagy mészárszékhez. Ott látható, hogyan állnak hosszú sorban az emberek sokszor órákon át, hogy legszükségesebb élelemhez jussanak.
– Mi ezt a bajt folyton jelentjük.
– Csakhogy az alantas hatóságok kellemetlen jelentéseit a felettesek egyszerűen félreteszik. Ez azért van, mert nem félnek attól, hogy ezért a nemtörődömségért őket felelősségre vonják. Hiszen nincsen szabad bírálat lehetősége a sajtóban és parlamentben.
 
Ezután Molnár vette át a régi idők bírálatára a szót, és magyarázta, mennyi nagyot alkotott a szocialista társadalom a nagy tömeg érdekében, és mennyit alkot szakadatlanul a jobb élet eléréséhez.
 
Jakabffy tárgyilagosan elismerte, hogy az ilyen alkotások most sokkal könnyebben történhetnek, mint évtizedek előtt, amikor a beruházásokhoz ritkán akadt fedezet. (Persze kihallgatása idején nem tudhatta, hogy a Molnár által említett retyezáti vízművek és a Duna-csatorna építését néhány év múltán befejezetlenül abbahagyják.) Elismerte a kapitalista társadalmi és gazdasági rend több nagy hibáját is.
 
Délután három órakor megérkezett a másik tiszt, és így Molnár Jakabffyt lakására kísérhette, hogy ott a naplót átvegye. Őt is meglepte az, milyen szobába szorult a Jakabffy házaspár, de még inkább, hogy az ebben talált néhány könyv között ott láthatta a Romániai Munkáspárt kiadványát: A Szovjetunió kommunista (bolsevik) pártjának történetét és ebből kijegyzéseket. Sajnos a Magyar Kisebbség néhány évfolyama is feltűnt neki. 
 
November 24-én Molnár felszólította Jakabffyt, hogy másnap jelentkezzék Déván, mert a „securitate” ott lévő parancsnokságát is érdekli a napló, amely már előtte van, de vigye magával a Magyar Kisebbség köteteit is. – November 25-én történt Jakabffy jelentkezése Déván. Nem csak a Magyar Kisebbség köteteit vitte magával, hanem két napra való élelmet és a háláshoz szükséges párnát és pokrócot is, vagyis több csomagot. Mikor így beállított, a parancsnok felkiáltott: Hát ez mi! Mi nem vagyunk szálloda! Mit hoz ide ilyenféléket? Jakabffy mentegetődzött. Azt hitte: talán nem kerülhet azonnal kihallgatására a sor. – A parancsnok első kérdése is az volt: mióta ír naplót? Ő is csodálkozott az ötven éven. Azután átadta az íráscsomót a naplóval egy hadnagynak, hogy a napló megjelölt részeire vonatkozólag felvilágosítást szerezzen. Jakabffy mielőtt Hátszegről elindult, átolvasta a napló második példányát, amely nála maradt. Csak egyetlen olyan fejezetet talált benne, amelyért kellemetlensége lehet. Ti. 1949 augusztusában Hátszegen átvonultak az orosz csapatok a Bánság felé. Ezt is feljegyezte, sőt azt is, milyen hatással volt a lakosságra ez az esemény. Attól tartott, hogy katonai titok elárulásáért vonják felelősségre, hiszen a napló külföldre ment. Megnyugvással látta, hogy ez a része a Déván lévő példányban pirossal megjelölve nincsen. Ellenben az igen, amely leírja a londoni rádiónak azt a hírét, amely szerint Jakabffy Elemért is megfosztották egész vagyonától, és így éhen halhatna, ha a rokonok és jó barátok nem támogatnák. – Hogy kerülhetett ez a hír Londonba? – kérdezte a hadnagy. – Erre pontos feleletet nem adhatok – felelte Jakabffy –, csak sejtem, hogy esetleg C. E. Macartney révén, aki ebben a rádióban gyakran szerepel, aki évek előtt Zaguzsénen felkeresett, mint az Angol Népszövetségi Liga főtitkára, 1946-ban pedig, amikor fiam vele a Párisban folyt béketárgyaláson találkozott, rólam kedvesen emlékezett meg és üdvözletét küldötte. – A hadnagy nagyot nézett, és a piros ceruzavonás mellé egy kéket húzott. – Nagyon érdekelte az is, vajon nehéz játék-e a bridge, amelyről többször említés történt a naplóban, sőt az is le van írva, hogy a milicia parancsnoka erről megállapította, hogy ez a „burzsuj-társadalom” szerencsejátéka, és ezért a kártyákat elkobozta. – Meg volt ceruzázva az is, hogy Jakabffy mint gondnok az Egyházat szolgálja. – Ön, aki annyit tanult, hisz Istenben? – kérdezte ezzel kapcsolatban a hadnagy. De mennyire! Kapta a választ, és lesz idő, amikor hadnagy Úr is hinni fog, és erre a figyelmeztetésemre emlékezni is. – Még néhány kérdés után a kihallgatás véget ért úgy, hogy Jakabffy egy ismerősüknél reá várakozó feleségével már a délután kettőkor induló autóbusszal haza utazhatott. – A hadnagy azzal búcsúzott: „Na most megint lesz, amit a naplóba leírhat!”
 
A naplónak így megjelölt példánya az Állambiztonsági hivatalban Déván maradt, de ami fájdalmasabb volt, a Magyar Kisebbség első négy évfolyamának nyolc kötete is, hiszen a napló második példánya megmaradt, a Magyar Kisebbség első évfolyama azonban aligha szerezhető be még egyszer. – A hátszegi ismerősök nagy érdeklődéssel várták megérkezését, hiszen ezek féltek, hogy a naplóban reájuk is kompromittálók vannak, és ezekből reájuk is kellemetlenségek származhatnak. – 
 
 
XCII. A szétszóródott családtagok találkozásai 1950-től 1957-ig
 
1950 februárjában Mária közölte, hogy húsvétra elküldik Hátszegre Gyulát, és ha engedélyt kapnak, ők is itt töltik az ünnepet. Április 2-án Gyula megérkezett, nagypénteken, 6-án Simi és Mária. Az állomáson a váró nagyszülők először Máriát pillantották meg, aki egy kisleányt vezetett kézen. Ekkor feltűnt Loránd és Kató Katkával. A kis leány Erzsébet volt. Ezt a kedves meglepetést a szülők, illetve nagyszülők részére Simén Judit és Brátovayné Nancy készítette elő. Az előbbi levélben biztatta Lorándot: elhozhatja családját, mert Nancy el tudja helyezni abban a szobában, amely a télen át raktárul szolgált. – Nagyon kellemesen teltek az ünnepek a Romániában élő összes családtagok első összejövetelén. Több mint egy év telt el ezután, mielőtt a szétszóródott családtagok közül egy is megjelenhetett Hátszegen.
 
1951. június 15-én megérkezett Hátszegre Gyula, aki Aradon már levizsgázott. Szüleit körülményeik is arra kényszerítették, hogy neki hosszabb tartózkodást engedélyezzenek Hátszegen, mert Simi kantinban, Mária az egyik gondozott kisleány szüleinél kapott ebédet, így nehéz lett volna Gyulának hosszabb időn át ilyent jutányosan szerezni, és még nehezebb részére Marosvásárhelyen munkaalkalmat találni. Pedig Gyulának a szünidő alatt dolgoznia kellett, hogy legalább az utazások és az ellátás költségeit megszerezze. – Hátszegen, néhány napi pihenő után, az állami faiskolában kapott igen rosszul fizetett gyomlálási munkát, majd a DAC-ban, ahol báránybőröket rakosgatott és válogatott, mert ezek garmadába dobva már begyulladással fenyegettek. Szörnyű büdös és piszkos munka volt ez, de legalább napi 300 leit kereshetett, aminek felét ellátására adta, a másik felét úti költségre és egy retyezáti kirándulásra szánta. Ez a kirándulás nem sikerült. Állandó ködben és esőben mit sem látott a hegyen, ezért nagyanyjával, valamint Dénes Dávid lelkésszel és társaságával a menedékházban várta a jobb időt, de hiába. Csalódottan, csonthártyagyulladással jött vissza Hátszegre, ahol augusztus 14-ig maradt. A szünidő hátralévő részét Marosvásárhelyen, szüleinél töltötte, ahol 18 lei órabérért dolgozott egy asztalosműhelyben, hordván ki a forgácsot és szemetet.
 
1952. május 17-ére, édesatyja 71-ik születésnapjára Hátszegre érkezett Mária, aki négy napot töltött itt. Ezt a kirándulást csak „véráldozata árán” tehette meg. Marosvásárhelyen ugyanis a sorstársak egyik kereseti forrása volt, hogy vérüket csapoltatták a különböző szérumokat készítő intézetben. Egy vérvételért – most már új pénzben – 50 leit fizettek, ezenkívül kartellát adtak 2 kg lisztre, 7,5 kg kenyérre, 0,5 kg cukorra és 1/2 liter olajra. Ha a kartella áron megszerezhető ezen anyagok piaci árát számítjuk, úgy még 25 lei haszna van e véradásnak. Mária vérét is megfelelőnek találták, és így megszerezhette az utazási költségét, ami oda-vissza 60 leit tett. – Hátszegen tartózkodását az esős, majd igen hideg idő rontotta meg. Ő, aki a földgázhoz szokott, és szobájában percek alatt befűthet, szörnyen fázott, hiszen 18-ról 19-re éjjel fagy is volt, a szobából pedig érkezése előtt kitették a fűrészporral tölthető kályhát, hogy a második nyughely elférjen.
 
1953-ban csak Gyula mutatkozott nagyszüleinél néhány órára. Augusztus 27-én hajnalban állított be hátszegi lakásukra, mert az aradi Filharmónia társasággal, amelynek akkor tagja volt, Petrozsénybe kellett utaznia. Subcetatén leszállt a vonatról, begyalogolt a nagyszülők hátszegi lakására, a boldog viszontlátás után megreggelizett, lepihent, azután nagyszülei visszakísérték az állomásra, hogy a tíz óra után induló vonattal társai után utazhassék.
 
1953. augusztus végétől a kényszerlakhelyen tartottaknak megnehezítették az egymás meglátogatását. Mindenik személyazonossági igazolványába a fénykép felé DO betűket nyomtak, amik a Domiciliu Obligatoriu (Kényszerlakhely) szavak kezdőbetűi, hogy a vonaton ellenőrzést gyakorló rendőrközegek kérdőre vonhassák és leszállíthassák az ilyen buletinnel utazókat, ha külön engedélyük nincsen, amit csak igen kivételesen adtak meg.
 
Így a családtagok találkozhatásának reménye is elveszett. És mégis! Mária 1954. május 21-én reggel 6-kor Hátszegen szüleihez megérkezett 22 órás izgalmas utazással. Ugyanis a DO ellenére nekivágott az útnak, de már Marosludasnál leszállította a vonatot ellenőrző közeg, és átadta őt az állomáson szolgálatot teljesítő rendőröknek, hogy jegyzőkönyvezés után, a legközelebbi vonattal visszaküldjék Marosvásárhelyre. Szerencséjére a rendőrközegek bánságiak voltak. Amikor megtudták, hogy ő is az, és öreg szüleit akarja meglátogatni, akiket évek óta nem látott, jegyzőkönyvezés helyett a következő vonattal tovább engedték és így késéssel bár, de megérkezhetett. Június 3-áig kedélyesen töltötte az időt szüleinél és a hátszegi ismerősök között, és akadálytalanul érkezett haza.
 
1954 novemberében a hatvan évnél idősebbek nagy részét mentesítették a DO alól. Ez vonatkozott Jakabffy Elemérre és Ernára is. Sajnos, Loránd, Simi és Mária továbbra is e betűkkel megbélyegzettek maradtak. – Ám Jakabffy Elemérnek így lehetővé vált, hogy hatósági vagyontalansági bizonyítvánnyal, Erna kíséretében 1955. május 10-én Marosvásárhelyre utazzék, hogy ott a klinikán, a már évek óta vak és most kellemetlenkedő jobb szemét műtéttel eltávolíttassa. Ez alkalommal tizenkét napon át Vásárhelyen az öt családtag együtt lehetett.
 
Ugyanez év június 25-én délelőtt ismét ketten útnak indultak, hogy a szatmári családtagokat meglátogassák. Ezek körében kilenc napot töltöttek igen kellemesen, nagyszerű ellátással. Ekkor ismerték meg legfiatalabb unokájukat: Annamáriát.

Impresszum   -   Szerzői jogok