Megírásra váró kézirataim ébresztenek

 
Cseke Péter irodalomtörténész, eszmetörténész, sajtótörténész, újságíró, szociográfus, szerkesztő és egyetemi tanár. Sokrétű tevékenységéért díjak, elismerések sorát kapta: a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének Pro Literatura díját (2004), a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem nívódíját (2004), a Magyar Írószövetség Szociográfiai Szakosztályának Szabó Zoltán-díját (2005), a kolozsvári BBTE érdemoklevelét (2005), a Magyar Érdemrend tisztkeresztjét (2014). Az alábbi, sokoldalúságát is illusztráló interjúval 70. születésnapja alkalmából köszöntjük a kolozsvári professzort.
 
Elsőként az irodalomtörténészt kérdezzük. Az egyetemes magyar irodalmon belül hogyan lehetne meghatározni, megfogalmazni az erdélyi magyar irodalom karaktervonásait?
Örvendetesnek tartom, hogy jó ideje az egyetemes magyar irodalom értékrendszerében gondolkodunk. Magyartanárnak készülő – immár hetven körüli nemzedékem – a hatvanas évek derekán előbb tanulta az egyetemen a romániai magyar irodalom (ötvenes években kanonizált) alkotóit, mint a klasszikusnak számító nyugatosokat. Jancsó Elemér fél év alatt Párizsig „vitte el” Adyt, Szigeti József Móricz-előadásaiból csak a Rokonokra emlékszem. Még szerencse, hogy a Nyugat költőit Láng Gusztáv adta elő – a friss felfedezések örömével. És ez szó szerint értendő: éjszaka írta előadásainak első változatát, pihenés nélkül jött be órára, látszott rajta, hogy küszködik a fáradtsággal – és mégsem voltak álmosítóak a kézírásból felolvasott szövegei. Egy életre emlékezetessé tette számunkra Babits, Kosztolányi és Tóth Árpád költészetét. Na de a kortárs magyar irodalomból semmit sem kaptunk. Sem a magyarországiból, sem a kisebbségi nyelvterületeken született értékekből. Olyanok voltak azok az idők. A hatvanas évek derekától változott némiképp a helyzet, amikor a Magyar Írószövetség kritikai szakosztályában Czine Mihály felvetette a „kettős felelősség” kérdését.
 
Erről a fontos mozzanatról, illetve annak vehemens romániai visszautasításáról értekezett már nemzetközi tudományos fórumokon is…
Valóban. Az „Irányított irodalom” (1949–1989) és A kisebbségi sajtónyilvánosság korlátozása Romániában (1919–1989) című vizsgálataimat hadd egészítsem ki most egy személyes mozzanattal. 1974 nyarán – Nagy Károly (1934–2011) amerikai professzor csengetett be kolozsvári (Györgyfalvi úti) tömbházlakásunkba. (Várható megjelenéséről előzetesen Kányádi Sándor értesített.) Nekik köszönhetően vehettük kézbe a New Brunswickban megjelent Ötágú Síp című irodalmi folyóirat első öt számát. (A magyar emigráció életrajzát rögzítő Borbándi Gyula összesen hatot tart számon.) Ha a lap 1975-ben meg is szűnt, az azóta eltelt idő értéktelítettebbé tette az illyési metaforát. A 2010-es Tokaji Írótábor szervezői már a „sokágú síp” jegyében kívánták bemutatni a jelenkori magyar irodalom égtájait. Nagy Károly 1974-ben olyan – időben és térben – távolra került szerzők „társaságát” hozta közénk, akiknek a nevével addig csak a két világháború közötti erdélyi folyóiratokban találkozhattam: a Korunk, a Hitel, a Független Újság, a Termés hasábjain. Örömmel fedeztem fel újra magamnak Faludy Györgyöt, Flórián Tibort, Kovács Imrét. Később, amikor a népi írókkal kezdtem foglalkozni, egy Új Látóhatár-példány is eljutott hozzám, ama nevezetes 1971-es Németh László-különszám, amelyben újra találkozhattam Kovács Imrével, Cs. Szabó Lászlóval, ismerkedhettem a Szabó Dezső-monográfiát író Gombos Gyulával. Miközben olyan új neveket is megtanultam, akikkel magyarországi és erdélyi rendezvényeken személyes kapcsolatba kerülhettem az utóbbi két és fél évtizedben. András Sándorra, Borbándi Gyulára, Czigány Lórántra, Ferdinandy Györgyre, Gömöri Györgyre, Nagy Pálra, Sárközi Mátyásra, Szente Imrére gondolok. Némely esetben ez a kapcsolat azt is eredményezte, hogy megerősödjék a Korunkhoz fűződő munkatársi viszonyuk.
 
Az Erdélyi Helikon indulásakor a helikoni munkaközösség Németh Lászlót kérte volt fel a két világháború közötti magyar irodalom szemlézésére; épp annak alapján, amit a pályakezdő kritikus addig az Erdélyben született irodalmi értékekről írt a budapesti Társadalomtudományban, a Napkeletben, illetve a Protestáns Szemlében. Németh 1926-ban három eredeti hangú lírikust fedezett fel, és a Társadalomtudományban megjelent mérvadó tanulmányában (Erdély lelke a legújabb irodalomban) bejelentette, hogy a továbbiakban elsősorban Áprily Lajos, Reményik Sándor és Tompa László költészetével szeretne behatóan foglalkozni. Vagyis azokkal, akiket már az 1921-ben megjelent – a kisebbségi helyzetben is nemzeti önazonosság-tudatot őrző, a reménytelenségben is reményt nyújtó – köteteik óta erdélyi költőtriász gyűjtőfogalommal jelöl az irodalmi köztudat. Németh nem tekintette magát az erdélyi irodalom fanatikusának; ellenkezőleg: nem ismert külön erdélyi irodalmat, csak magyart. Tompát például „a székely alkat költői revelálójának” tekintette, akinek sorsa és szervezete mélyen összefügg a környező világgal; annyira, hogy „a természeti erők egyikévé számíthatjuk”; „az egész élet újul meg benne, és megújul a vers”.
 
Nem véletlenül szilárdult barátsággá Kuncz Aladár és Tompa kapcsolata. Udvarhelyi megismerkedésük után Tompa Az új erdélyi irodalom címmel küld kisesszét az Ellenzék irodalmi mellékletét szerkesztő Kuncz Aladárnak. Ebben tételesen kifejti: „Erdély leghívebb és legderekabb fiai a múltban is az európai kultúra legbuzgóbb követőivé válhattak. Erdélyiek tudtak lenni s egyben európaiak.” Ezek a gondolatok kapnak aztán visszhangot az Erdélyi Helikon megjelenésének második évfolyamában, miután a távozó Áprilytől Kuncz átveszi a folyóirat szerkesztését, és közzéteszi az Erdély az én hazám című nagy hatású programtanulmányát. Kevesen tudják manapság, hogy Tompa többek közt Goethét, Heinét, Gottfried Kellert, Nicolaus Lenaut, Nietzschét, Rilkét és Schillert is igyekezett megszólaltatni – Tamásival szólva – az udvarhelyi „csillagtalan ég alatt”. A Világirodalmi lexikon harmadik kötete ugyan nem tud róla, de Kosztolányi, Tóth Árpád, Képes Géza mellett Tompa is a Vándor éji dala átültetői közé tartozik. Fordítása először az Ellenzék 1924. szeptember 14-i számában jelent meg. Az Erdélyi értékhorizontok című tanulmánykötetemben (Magyar Napló, 2015) megjelent visszatekintésemben Ilia Mihályt idézem, aki a Nyugat nagy nemzedékének körébe sorolja Tompát „a speciális helyzetéből következő erényekkel”. Ha nem így járunk el, akkor megmarad helyi érdekességnek, holott nem az, miként „európai sorstársai sem azok”.
 
Gondolom, hogy részben sikerült válaszolnom a feltett kérdésre. De azt is világosan kell látnunk, hogy az Erdélyben alkotó magyar írók korántsem voltak mind transzszilvanisták. Az Erdélyi Helikon munkaközösségének tagjai sem. De ettől még kisebbségi íróknak számítottak valamennyien. Kollégáim közül azok, akik a kisebbségi sorsot már nem bírták elviselni, a Ceauşescu-vészkorszakban áttelepedtek Magyarországra, illetve nyugatabbra mentek. De ettől még nem váltak kevésbé erdélyi íróvá. Vita tárgya volt jó ideig, hogy például a Communitas könyvkuratóriuma támogassa-e a Magyarországon és Nyugaton alkotó erdélyi írók kéziratainak a kiadását. Pár éve támogatja. Ahogy a BGA vagy NKA is a kisebbségi nyelvterületen született alkotásokat, ha azok esztétikai-etikai minőségükben támogatást érdemelnek. A kérdés „mindössze” az, hogy semmilyen forrásból nem jut elegendő összeg az írói méltóságot (nem csupán a megélhetést!) szavatoló nyilvánosság (könyvterjesztés, könyvkritika) megteremtéséhez.
 
Nemrég két tanácskozás is zajlott az erdélyi magyar irodalom közelmúltjáról, jelenéről és jövőjéről. Az egyiket a Magyar Művészeti Akadémia szervezte Budapesten (2014 májusában), a másikat a Szárhegyi Írótábor vezetősége Borzonton (2014 szeptemberében). Mindkettőről bőséges híradás jelent meg az interneten. „Ne feledkezzünk meg a határainkon túl létező irodalomról soha, de ne különítsük el az egésztől immár – ajánlotta Elek Tibor irodalomtörténész. – Ha szükségét látjuk, a magyar irodalom különböző kérdéseiről szólva beszéljünk például akár Erdélyben születő irodalomról vagy erdélyi származású alkotókról, de ne tegyünk úgy, mintha létezne valami önálló művészi entitással bíró erdélyi magyar irodalom, amelyben például a Sepsiszentgyörgyön vagy Nagyváradon születő alkotásoknak valami sajátos, más és több közük lenne egymáshoz, mint a Kolozsvárott és a Pécsett születetteknek.” Ki tudná eldönteni, hogy kik azok, akik még beletartoznak, és kik azok, akik már nem? Elek Tibor példaként megemlítette Bodor Ádám, Szőcs Géza, Balla Zsófia, Kenéz Ferenc, Király Farkas, Nagy Koppány Zsolt, Papp Sándor Zsigmond, Iancu Laura és Csender Levente nevét. Vannak olyan alkotók, mint Kányádi Sándor vagy Bodor Ádám, akik látványosan túlnőnek mindenféle értelemben a határokon, jóllehet, ha megkérdezzük őket, erdélyi írónak vallják magukat. Megszűnt az a hatalmi kényszer, amelyik arra késztette az erdélyi írókat, hogy különállásukat hangoztassák. Erdélyi irodalom- és eszmetörténészként persze nem tudok megfeledkezni arról a „vérveszteségről”, amelyet a nyolcvanas években kezdődött kivándorláshullám okozott, és emiatt jelentősen meggyengült a kortárs erdélyi magyar próza- és drámaírás. A lírában azonban a mai erdélyi magyar alkotók legjava semmivel sem marad el a korábbi évtizedek alkotóitól. A legnagyobb gondot kétségtelenül az jelenti, amit az irodalom társadalmi súlyának csökkenése okozott az egész Kárpát-medencében.
 
Másik fontos szakterülete a sajtótörténet. 1989–2000 új szakasz az erdélyi magyar sajtó történetében. Melyek ennek a főbb sajátosságai? Hogyan köszöntött rá médiánkra a 21. század?
Az erdélyi magyar sajtónak vannak felívelő szakaszai, és vannak megtorpanásai, ütemváltásai. Ezeket egyrészt a korszakváltások határozták meg (1918, 1944, 1948, 1989), másrészt a kisebbségi magyar társadalom önszerveződésében bekövetkezett változások. A ’89 utániak éppúgy megkövetelték a média újjászületését/erőnlétét, mint az 1918-at követő évek. Mindahány korszakban elsőként a sajtó intézményrendszere épült ki – az éppen soros kihívásoknak megfelelően. Nem véletlen, hogy 1989 decemberének utolsó hetében a lapok kétharmada címet változtatott. Némi töprengés után a Korunk megtartotta régi címét, de az Igaz Szónál és az Utunknál dolgozó kollégák a címváltoztatás mellett döntöttek. A diáklapokat is ideszámítva 29 lap élte túl a diktatúrát, 1990 végén pedig már 128 címnél tartottunk. Voltak olyan lapkezdeményezések is, amelyek néhány szám után megszűntek. Ugyanígy volt ez a két világháború között is, 1948 után is. A Magyar Népi Szövetség felszámolásával a szervezet lapjai tűntek el, másokat – hogy ideológiai pórázra foghassák – felköltöztettek Bukarestbe. Az ’56-os forradalom leverése után még a Bukarestben indított magyar lapokat is megszüntették, de 1957-ben újraindulhatott az 1940-ben megszűnt Korunk, engedélyezték az akadémiai szakfolyóirat, a Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények, illetve a Napsugár megjelenését, később a Keresztény Magvető és a Református Szemle is napvilágot láthatott Kolozsvárt. Mint az élet minden területén: a „húzd meg – ereszd meg” politika érvényesült. A ’68-as nyitást a ’71-es és a ’74-es „kulturális forradalom” tombolása/rombolása követte, minek következtében az erdélyi magyar sajtónak is a túlélésre kellett berendezkednie. ’89 utolsó hetében, a szabad véleménynyilvánítás eufórikus állapotában senki nem sejtette, hogy rövid időn belül újból egy fedél alatt kell élnünk a cenzúrával – nem az ideológiaival, hanem a gazdaságival, amit a papírárak és a nyomdaköltségek emelkedése idézett elő.
 
A felemás rendszerváltás után mindenki úgy érezhette, végre szabadon, félelemmentesen elmondhatja a maga véleményét bármiről. „A hír szent, a vélemény szabad”: ezt tanítottuk Budapesten, Bukarestben, Szegeden, Pécsett, Kolozsváron. Csakhogy nem tudatosítottuk idejekorán: a nyilvánosságnak is van minőségi kritériuma, erkölcsi-etikai mércéje. A piacgazdaság körülményei között felértékelődött ugyan az információ, miközben az újságírói tájékozódást a gazdasági cenzúra sokkal jobban akadályozza, mint a pártállambeli. A hírdömping ellenére maga a tájékoztatás is beszűkült, felelőtlenül felszínessé, igénytelenné vált. És ami igazán ma jelenti a nagy gondot: perifériára kerültek, háttérbe szorultak vagy pedig teljesen kiszorultak a lényeglátásra szoktató hagyományos műfajok.
 
Meggyőződésem, hogy a jelenlegi mediális értékválság ellenére nem tűnik el sem a lapkultúra, sem az elektronikus sajtó, hanem eszközrendszerének radikális megváltozásával funkcionálisan is átalakul. Mindezt arra alapozom, hogy a romániai magyarság eddig háromszori kisebbségi helyzetében (1918, 1944, 1989) mindig életmeghosszabbítónak bizonyult a jótékony szemlélet- és funkcióváltás, a műszaki fejlődés biztosította és a közösségi igényeket artikuláló diverzifikáció. Az új szükségleteknek megfelelően Erdélyben ma is indulnak új lapok; beszédes példaként most csak a Nőileg című magazint emelem ki. Kitalálója, főszerkesztője semmit nem árult el ez irányú terveiből, amikor nálam doktorált. Lehet, hogy ő maga is csak később döbbent rá arra: 1990 után a román fővárosban kiadott lapok rendre elsorvadtak, szerencsés esetben Erdélybe visszakerülve profilt váltottak. A százezer példányszámú Családi Tükör viszont Kolozsvárra költöztetve sem maradt talpon. A papírárak drasztikus emelése s a színes nyomás költségei miatt; meglehet, a lapkultúra-menedzselés akkori teljes hiánya okán is. Az így keletkezett vákuumtérbe törtek be aztán a magyarországi divatlapok és női magazinok, amelyek elárasztották kínálataikkal az erdélyi lappiacot. Ma ingyen sem kell senkinek egyik ottani folyóirat sem. Mert nem az erdélyi lányokat és asszonyokat szólítják meg. Ez sikerült a Nőileg fiatal szerkesztőinek, akik közül többen kommunikáció és média szakot végeztek, néhányuk nem csupán alapszinten, értenek tehát a lapmenedzseléshez is.
 
Nemrég, amikor a 60, illetve 55 éve indított kolozsvári és marosvásárhelyi rádióstúdió jövőjéről töprengtünk, arra a következtetésre jutottunk, hogy a rádiózás és televíziózás is rákényszerül a stratégiai „lépésváltásra”. A fiatal rádiószerkesztők – többen egykori tanítványaink – ma már számolnak azzal: meglehet, hogy a hallgatók következő generációi chip-szerű, apró kis rádióvevőkkel fognak cirkálni. Egy tanulságot máris levonhatunk. Amikor beindult a rádiózás és a televíziózás, mindenki azt hitte, az írott sajtó megszűnik. De a televíziózás nem szüntette meg sem a rádiózást, sem az írott sajtót, hanem más minőségi átalakuláshoz vezetett. Az internetes sajtó megint nem szüntette meg egyiket sem, de a tendencia az, hogy visszaszorulóban van az írott sajtó.
 
Megírja, kiadja e következtetéseket?
Attól függ, mi fér bele még az életidőmbe. Erdélyi magyar médiatér címmel megtartott amerikai előadásomra készülve igyekeztem áttekinteni a kérdést. Akkor jöttem rá, milyen sokat köszönhetek doktoranduszaim ilyen irányú kutatásainak. Harmincnál többen doktoráltak nálam. Mostanság inkább az foglalkoztat, hogy a kiadásra váró doktori értekezéseket megjelentessük…
 
2005-ben a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem érdemoklevelét kapta az egyetemfejlesztéshez való hozzájárulásáért. Itt elsősorban az újságírói szakirány magyar tagozatának az elindításáról van szó. Tudjuk, hogy egy történet valamely intézményt megalapítani, aztán már külön történet folyamatosan működtetni azt.
Ha jól értem, a kérdés nem annyira az intézményteremtésre, sokkal inkább a fenntartásra vonatkozik. Én ezt nagyon helyeslem. Amikor beindítottuk az újságíróképzést, a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének (MÚRE) vezetőségével egy olyan Magyar Sajtóház felépítésében reménykedtünk, amelyik helyet biztosíthat valamennyi kolozsvári szerkesztőségnek, magának az egyesületnek (MÚRE-nak), az újságíróképzésnek és a médiakutatásnak egyaránt. Az alapítványi pénzekből megvásárolt Rákóczi úti telekre tervezett ötszintes épületnek végül is csak a mérnöki rajza készült el. Ebből is kitetszik, hogy negyedszázad alatt nem jutottunk messzire. Kezdeti elképzeléseinket azonban nem adtuk fel.
 
Az oktatás kereteinek a bővítése mellett 2003-tól fokozatosan a médiakutatás igényeivel is számoló szerkezetátalakításra helyeztük a hangsúlyt. A doktori képzés beindítása rendre lehetővé tette a szakmai egyesület, a MEDEA bejegyeztetését, a ME-dok című média- és kommunikációtudományi szakfolyóirat elindítását, a tudományos konferenciák rendszeresítését, az előadások szövegének a megjelentetését. Mindez egyre inkább „láthatóvá tette” a kutatás személyi feltételeit. Az intézményesüléshez azonban az is kellett, hogy a vagyonát – részben – már visszaszerző Minerva Művelődési Egyesület vezetősége felfigyeljen tevékenységünkre, és távlati célkitűzései érdekében 2010 tavaszán otthont adjon a MEDEA-nak (is), amely így a Jókai utca 16. szám alatt hozzáláthatott a Kommunikáció- és Médiakutató Intézet megszervezéséhez.
 
Az intézet célul tűzte ki egy média- és kommunikáció-tudományi szakkönyvtár megteremtését (2500 kötettel rendelkezünk), az erdélyi/romániai magyar írott és elektronikus sajtó adatbázisának a létrehozását, az ötcsatornás kommunikációs rendszer működésének vizsgálatát, korszerű médiaelméleten alapuló történetének a megírását.
 
Mi tette elodázhatatlanná ezt a vállalkozást? Alapvetően az a hiányérzet, hogy a magyar sajtó 1790 utáni erdélyi történetéről még nincs átfogó szintézisünk. Csak részeredmények vannak. Olyanok, mint Jakab Elektől Az erdélyi hírlapirodalom története (Bp., 1882) vagy Berey Gézától A magyar újságírás Erdélyben (Szeged, 1940). A Kosáry Domokos és Németh G. Béla szerkesztette nagyszabású akadémiai traktátus, A magyar sajtó története 1985-ben elakadt a II/2. kötetnél (az 1705-ös kezdetektől csak 1892-ig veszi számba a tényeket). A magyarországi újságíró-oktatás számára kidolgozott – 1990 óta több kiadást megért – hasonló című főiskolai tankönyv szerzői (Kókay György, Buzinkay Géza, Murányi Gábor) eleve nem vállalkozhattak az önálló forrásfeltáráson alapuló összegezésre, főként az 1918 utáni kisebbségi magyar sajtó társadalmi és nemzeti szerepét illetően. Csak részben pótolta e hiányt Fleisz János doktori dolgozata, Az erdélyi magyar sajtó története (Pécs, 2005), minthogy ez a munka az 1890–1940 közötti fél évszázad adatainak rögzítését tekintette elsődleges feladatának. Buzinkay Géza – nagyon várt – 2008-as Magyar hírlaptörténete pedig erdélyi vonatkozásban nem lépi túl az 1918-as korszakhatárt.
 
Nem kétséges, a Kommunikáció- és Médiakutató Intézetnek kell felvállalnia az erdélyi/romániai sajtótörténeti kutatások megtervezését és megszervezését. Vizsgálnunk kell a sajtónyilvánosság létrejöttének időszakát (1790–1848), a polgári sajtónyilvánosság periódusát (1849–1920), a kisebbségi sajtó két világháború közötti időszakát, a „szocialista nyilvánosság”, valamint a posztkommunista sajtó korszakát. Maradandó választ kell adnunk arra a kérdésre, hogy milyen szerepet vállalt ez a sajtó a történelmi cezúrák elviselésében, a történelmi korszakváltások előkészítésében, a kisebbségi társadalom önszerveződéseiben, az erdélyi magyarság létkérdéseinek megjelenítésében.
 
A fakultás mai helyzetét hogyan tudnánk adatokba foglalni?
A Politikatudományi és Közigazgatási Kar az indulásakor, 1995-ben kétszázötven hallgatót számlált. Egy évtized sem telt el, amikor a kar választott dékánjaként 5450 diáknak írtam alá a leckekönyvét. Köztük mintegy 350 magyar hallgatónak. Nyugdíjasként nem szolgálhatok friss adatokkal, de a kollégáktól úgy tudom, a diáklétszám azóta csaknem a felére csökkent. Szerencsémre a doktori program keretében, illetve a mesterképzésen igénybe veszik még közreműködésemet. Így még mindig részese lehetek egy – általam is kiépített – oktatási/kutatási rendszer működtetésének. Hiszen doktoranduszaim segítségével tartjuk fenn az alapképzést, a disszertációjukat már publikált tanítványaimmal pedig a mesteri programot.
 
Végezetül néhány személyes kérdés. Milyen emlékei vannak 1956-ról?
Tizenegy éves voltam akkor, és konkrétan arra emlékszem, hogy az egyik falumbeli fiú detektoros rádiót készített. Egy évvel volt idősebb, mint én. Hallgattuk az ’56-os eseményeket. Abban az évben lehetett Magyarországra menni, egyik osztálytársam így jutott ki a szüleivel. Mikor hazajött, elmondta, hogy a Molotov-koktélokkal miként robbantották a tankokat. Néma Pali némasága címen írtam erről a Korunkban. Azt csak jóval később tudtam meg, hogy Pesten élő nagybátyám gépkocsivezetőként részese volt a felrobbantott Sztálin-szobor elszállításának.
 
1989 előtt egyik elszenvedője volt a Securitate zaklatásainak, házkutatásoknak, vallatásoknak. Az elkobzott kéziratokat visszaadták?
Nem.
 
Befejezte az akkor elkezdett munkáit?
Az 1986-ban bezúzásra ítélt Erdélyi Fiatalok – dokumentumok, viták (1930–1940) című kötetem 1989 karácsonyán került ki az elmeőrség börtönéből. Azóta huszonkét kötetben adtam közre kutatásaimat. Köztük van Jancsó Béla levelezésének első kötete is, ezt a következő években még három követi…
 
Min dolgozik most? Milyen tervei vannak?
Május elején fejeztem be Páskándi Gézáról egy újabb tanulmányt, annak alapján tartottam előadást az író halálának 20. évfordulóján Szatmárnémetiben. A több mint száz éve született dr. Nagy Miklós agrárközgazdászról készülő emlékkönyv kézirata leadásra vár, és írom a szülőföld-szociográfiámat, amiből már részletek jelentek meg a Székelyföldben. Nem unatkozom. Megírásra váró kézirataim ébresztenek álmaimból.
 

Képek

previous pauseresume next
1 / 1

Impresszum   -   Szerzői jogok