Megteremtéstől újrateremtésig

 
A kilencvenes évek elején a művész képi világa elkomorul, installációiban sötét, tömbszerű, monumentális struktúrák jelennek meg. Művészete drámaibbá, meditatívabbá, összetettebbé válik. A szakrális tartalommal telített természeti képzetek helyett és mellett inkább a „rekvizítum-probléma” foglalkoztatja, vagyis egy letűnőben, elveszőben lévő világ tárgyainak mágikus átdolgozásával, újrateremtésével „meditációs objekteket” hoz létre, a formákat eredeti kontextusukból kiragadva és gyakran bizonyos állandó elemekkel kombinálva (vészlámpa, perzsaszőnyeg…) teremt szuggesztív atmoszférájú, sokkoló hatású, ugyanakkor elmélyülésre késztető tárgyakat és tereket. (Ilyen művek a Főpróba, az Eleven hal, a Fájdalom I. és II.) Ezeknek a térberendezéseknek a létrehozása együtt járt az avantgárd pozíció feladásával, és az Elekes által „utóvéd” álláspontnak elkeresztelt alkotás- és magatartásforma kialakításával, amelyre a kiábrándult szkepszis, öngyötrő illúziótlanság a jellemző.
 
A Lhásza-sorozat átvezet ahhoz a korszakához, ahol már jellemző a kész tárgyak, ready made-ek használata, ezeknek átdolgozása, felhasználása, új konnotációban való használata. Ezzel szimbolikusan arra utal, hogy elméletben már nem a „megteremtés”, hanem az „újrateremtés” problematikája foglalkoztatja. Ezzel a kollektív szerzőiség, a kultúrhordalék, a feleslegesség-érzet, a művészet lehetőségeinek, a műtárgy mibenlétének, a művész ezredvégi pozíciójának, egy életforma és felfogás érvényességének és aktualitásának kérdéseit veti fel.
 
Ahogy Attalai Gábor írja a sorozatról: „Elekes választásával felhívja a figyelmünket a prolis, alultervezett olcsó minőségekre, melyek könnyedén fölibe kerekedhetnek a bevásárlóutcák high-tech tárgyainak.”
 
A Made in Hungary, a Végső vágy, a Barbie múzsák, a Végső csönd installációinál következetesen folytatja azt a módszerét, amivel a mindennapi, kommersz tárgykultúra darabjait beemeli a magas művészetbe, új kontextusba helyezve kitágítja jelentéskörüket. A kész termékeket nyersanyagként használja: minimális beavatkozással, átalakítással avatja őket expresszív objektekké.
 
Az 1993-tól elkezdett Tunning-projekt kiindulópontja az, hogy Elekes anonim vagy outsider képek felkutatásával, megvételével, restaurálásával, feljavításával foglalkozik. Giccses, képzőművészeti értéket nem képviselő amatőr festményekből válogatja ki ikonikus nyersanyagát, Szombathy Bálint szavaival élve: „képi szemét” újraértékelésével foglalkozik. De Elekes számára a bolhapiacon vásárolt alapmű (ALANY) nem dadaista talált tárgy, hanem tetten ért ikonikus kontextus, amely személyes elemekkel kiegészítve számottevő többletjelentésre, korábban nem birtokolt eszmeiségre tesz szert (azaz állítmánnyá válik.)
 
A dilettáns, amatőr, naiv művészek termékei, roncsolt, töredékes, devalválódott módon, mégis valamiféle értéket is hordoznak, Sturcz János szerint: „az emberi kollektív tudattalanból származó archetípusokat képviselnek”. Mivel Elekes úgymond nem akarja újabb és újabb eredeti művekkel gyarapítani az intellektuális szemetet, a képzőművészeti túltermelést, a kultúrhulladékot, az alkotás folyamatáról azonban nem bír lemondani, szimbolikusan és materiálisan is kompromisszumot köt.
 
Alázattal viseltetik idézőjeles nyersanyaga iránt, a lenézett, kallódó festmények iránt, minden darabjához különös, személyes viszony fűzi. Minden képet áldozattal restaurál, megtisztítja, ha kell, megvarrja, hordozó vászonra dublírozza. Ezzel a gesztussal mintegy azonosul a művekkel és ismeretlen alkotóikkal, különös, személyes viszonyt alakít ki mindegyikükkel, és a megmentve megőrzéssel tiszteletét is kifejezi névtelen alkotóik iránt. Ha szignált képről van szó, Elekes megőrzi és feltünteti az eredeti alkotó jelölését, ha a szerző ismeretlen, fiktív szignót talál ki, a saját dátumozós, gumipecsét aláírása mellett. Ezzel a jelentéssíkok, az alkotói karakterek bravúros egymásba játszatását, többrétegű struktúráját hozza létre. A feljavított képekbe azután saját intuíciójára, legbensőbb megérzéseire hagyatkozva és a képből felé sugárzó hangulatot, aurát követve szimbolikus ikonikus vagy éppen ironikus motívumokat fest, ezáltal a jelentéktelen kommersz képeket hol belesimuló, hol brutálisan kiugró, enigmatikus-emblematikus jelképekkel konceptualizálja.
 

Képek

previous pauseresume next
1 / 18

Impresszum   -   Szerzői jogok